Kornai János közgazdász kutatót leginkább A hiány és az Indulatos röpirat szerzőjeként tartják számon. Önéletrajza ugyanakkor nem csupán a közgazdászok, hanem szélesebb olvasóközönség számára íródott. Beszámol arról a nagy szellemi utazásról, amelyen ifjúságának eszméitől, tévutakon át, eljutott későbbi gondolatrendszeréhez, a szocialista rendszer átfogó bírálatához és a posztszocialista fejlődés problémáinak elemzéséhez.A könyv sok érdekes epizódot ír le: hogyan választották akadémikussá Magyarországon, hogyan történik egy professzor kiválasztása a Harvard Egyetemen, mit jelentettek róla a titkosrendőrség besúgói stb. Az alcím jelzi, hogy „rendhagyó” önéletrajzzal van dolgunk, mivel az írás egyéni módon ötvözi a memoár és az esszé műfaját. A szerző élete egy-egy eseményének leírásához hozzáfűzi mai gondolatait: leírja művei keletkezésének történetét és akkori visszhangját, s ehhez hozzáteszi, milyennek látja munkáit mai szemmel.

„A jövendő kutatói számára pótolhatatlanul fontos forrást szolgáltatnak majd a különböző tanúvallomások, amelyekben a korszakot átélő emberek őszintén vallanak életükről és tapasztalataikról. Mások is már elvégezték a tanúságtételt; ezennel tanúnak jelentkezem én is az önéletrajzommal. Tulajdonképpen a tudományos igénnyel írott korábbi munkáimat is tanúvallomásnak szántam, letűnő korszakokról adott híradásnak. Azokban minél teljesebb objektivitásra törekedtem. Most elkészültem ezek szubjektív kiegészítésével. Ami A hiányból és A szocialista rendszerből kimaradt, mert túlságosan személyes jellegű volt, vagy valami gátolt a véleményem teljesebb kimondásában, azt most igyekeztem belefoglalni ebbe az írásba. Az életrajz műfaja lehetővé teszi számomra, hogy jó néhány kérdésben - köztük etikai, politikai vagy tudományos ügyekben - kifejtsem személyes krédómat.”

Kornai János

A társadalomtudomány igazán fontos, előrevivő új gondolatai ritkán jönnek világra tökéletesen pontos, hibátlan fogalmazásban.1 Gyakran homályos vagy félig világos sejtés formájában tűnnek fel egy hosszú megismerési-megértési processzus kezdetén. Néha egy téves, de gondolatébresztő állítás indítja el a vizsgálódás valamelyik termékeny vonulatát, és a cáfolatra tett kísérletek visznek közelebb az igazsághoz.

Amióta a matematika bekerült a közgazdaság-tudomány eszköztárába, fontos szerepet játszik a kutatásban. Mégis, amennyire nyomon tudom követni, a legizgalmasabb, leginkább releváns új meglátások első megfogalmazását az úttörő kutató rendszerint nem matematikai modellek alakjában, hanem verbálisan fogalmazza meg.

Noha igen erős egyszerűsítést vezetek be, megkísérlem a közgazdasági kutatást - az igazán lényeges új felismerések létrejöttét és további életét - három egymást követő (néha azonban az időben egymást részben átfedő) fázisra tagolni. Az első fázis a probléma felismerése és megfogalmazása, s ezzel együtt az első sejtések kidolgozása a „rejtvény” megoldására. A második fázis a gondolatmenet „tisztába rakása”, a fogalmi apparátus pontosítása, az állítások egzakt megfogalmazása, az állítás igazolását lehetővé tevő elvonatkoztatások, feltevések tisztázása és kimondása, valamint a tételek logikai bizonyítása. Végül a harmadik fázis a következtetések levonása. Ez esetleg további elméleti kérdések feltevéséhez vezet, emellett adódhatnak gyakorlati gazdaságpolitikai tanulságok is.

Az első fázisban nagy szerephez jut az intuíció, a problémafelismerési képesség, a fantázia, az eddig össze nem hozott megfigyelések és állítások újszerű összekapcsolása. A matematikai modellek segítségével végzett elemzés főkent a második, a középső fázisban jelenik meg; annak különlegesen fontos - egyes témáknál valósággal nélkülözhetetlen - eszköze. A harmadik fázisban, az elméleti következtetések vonalán, hasonló kognitív folyamatok zajlanak le, mint az első fázisban. Ami a gyakorlati következtetések levonását illeti, ehhez főként a valóság alapos ismeretére, az elméleti tétel és a gyakorlati alkalmazás összevetéséhez szükséges kritikai érzékre van szükség.

Tapasztalatom szerint a matematikai közgazdaságtan igazi óriásai teljesen tisztában vannak a szerepek megoszlásával. Arrow vagy Koopmans szájából még sohasem hallottam olyan megjegyzést, amely tiszteletlenül szólt volna az esetleg még csak félig pontosan előadott, de lényeges felismerést hordozó gondolatokról és azok alkotóiról. Egy angol közgazdász, Wildon Carr szellemes fogalmazásában: „It is better to be vaguely right than precisely wrong.2Most már visszatérhetek a tudományos folyóiratok kiválasztási kritériumaihoz. Hol jelenjenek meg az értékes, újszerű, de félig kész gondolatok? Csak véglegesen kiérlelt, precíz művek kapjanak nyomtatott nyilvánosságot a legrangosabb folyóiratokban? Csak akkor szabad ezekben az előkelő orgánumokban egy írást közölni, ha halálosan biztos, hogy a szerző nem téved?3Nem származna semmi baj abból, ha mondjuk az American Economic Review arra specializálódna, hogy kizárólag az általam a fentiekben „második fázisnak” nevezett közbeeső folyamat termékeit közli. Nem lenne baj, ha lennének más, nem kevésbé tekintélyes orgánumok, amelyek teret adnának az „első fázis” termékeinek is; amelyekben tehát megjelenhetnek (más, kiérleltebb írások mellett) olyan cikkek is, amelyek a szerző első sejtéseit, félig kész gondolatait adják elő.4Az imént kiemeltem ezt a jelzőt: „nem kevésbé tekintélyes” folyóirat. Igen, szerencsére vannak folyóiratok, amelyek hajlandók leközölni ígéretes félkész műveket. Ezek azonban rendszerint sokkal kisebb súllyal esnek latba, amikor a kutatók kinevezéséről és előléptetéséről van szó. Ezen a ponton fonódik össze két problémakör: a vezető folyóiratok és a vezető egyetemek kiválasztási kritériumai. Emlékszem mennyire meghökkentem, amikor először hallottam egy svéd kutatótól a következő, félig ironikus, de azért félig komoly kijelentést: Svédországban két Econometrica-cikk elegendő egy professzori kinevezéshez. Még ha ez nem is pontosan így áll, de azért körülbelül igaz. Ha egy friss PhD-vel rendelkező kezdő kutató gyors akadémiai karriert akar befutni a nyugati világban, akkor ne álljon elő forradalmian új, de még nyers gondolatokkal. Ne törje a fejét nagy felfedezéseken. A biztos út: elő kell venni egy már jól ismert, a szakma által elfogadott elméletet, s annak egy már ismert és elfogadott matematikai modelljét. Ezen kell egy kicsit módosítani úgy, hogy minden definíció precíz legyen, minden tétel bizonyítása hibátlanul megtörténjék. Jók az esélyek arra, hogy ezt valamelyik elsőrendű folyóirat leközli.5 Minél több publikáció a fenti kritériumok szerint szerkesztett ún. „top”-folyóiratokban - ez a legjobb ugródeszka a további karrierhez.

Meggyőződésem szerint a szelekciós folyamatnak a fentiekben leírt vonásai kártékonyak. Elveszik a tehetséges emberek kedvét a próbálkozástól. Túl nagy a kockázata a hibának - márpedig csak sok hibás próbálkozás közepette jöhet be egy-egy igazi „találat”. Fal mellett lapuló óvatosságra szoktatja a kutatót, ahelyett hogy bátorságra nevelné. Sokkoló erővel döbbenti rá a problémára olvasóit Bruno Frey svájci közgazdász 2003-ban megjelent cikkének már a puszta címe is: A publikálás mint prostitúció? Választás a saját gondolat és az akadémiai siker között (Publishing as Prostitution? Choosing between One's Own Ideas and Academic Success).Még csak igazi alkalmat sem adnak arra, hogy a fiatal kutató a szárnyait próbálgassa. Azonnal beleszorítják azok közé a korlátok közé, amelyeket az imént leírtam. S ez önmagát gerjesztő expanzív folyamat. Mind több folyóirat próbál „mini” American Economic Review lenni, annak szerkesztési elveit utánozni. Mind több másod- és harmadosztályú egyetem próbálja utánozni az öt vagy tíz vezető egyetem példáját, és megkövetelni a tanársegéd-jelöltektől, hogy agyuknak minden sejtjét préseljék keresztül a publikációs húsdarálón, s még csak egy pár cellát se tartsanak fenn publikálási szempontból „kockázatos” gondolatokra. Az ily módon megszűrt fiatalemberek közül választják majd ki a vezető folyóiratok a jövendő lektorokat, akik azután a saját munkásságukhoz hasonló írásokat preferálják. Az adott ízlés konzerválódik. A folyóiratok stílusban, tartalomban, formátumban, a tárgyalás szerkezetében, az alkalmazott módszertanban elég nagy mértékben uniformizálódnak.

Továbbmegyek: ezt az egyoldalú amerikai példát egyre inkább követik a közgazdasági tanszékek és folyóiratok más országokban is. És ami talán még nagyobb veszélyt jelent, a közgazdaság-tudományban elterjedt rossz példát kezdik átvenni, Amerikában, de másutt is más társadalomtudományok, köztük a szociológia és a politikatudomány is. Van, ahol most már ezeknek a diszciplínáknak a művelőitől is erőszakosan követelik: vagy modellekkel írod le az általad tanulmányozott jelenséget, vagy nem tekintjük igazán tudománynak azt, amit művelsz. Elsősorban a közgazdaság-tudományban, de mindinkább a többi társadalomtudományban is a matematikai eszközök használata ad tekintélyt az írásnak. Még ha a gondolatot el is lehetne mondani egyszerűen, hétköznapi szavakkal, akkor is célszerűbb bonyolultabban - matematikai formulák közvetítésével - előadni. Még ha ily módon nehezebben értik is, így tudja a tudományosság látszatát kelteni. Sokszor a képlet vagy az egyenlet úgy csüng a fejtegetésen, mint egy díszítő sallang a ruhán, nincs igazi magyarázó funkciója - de odateszik, mert azt hiszik, így impozánsabb.

Mindaz, amit itt kritikai éllel kifejtettem, nem irányul az elméletek formalizálása, a matematikai technika felhasználása ellen. Ennek híve és szerény művelője voltam és leszek. Csak a túlzás és az egyoldalúság ellen, bármely módszer vagy megközelítés agresszíven kikényszerített monopóliuma ellen emelek szót. És ami a legfontosabb: azt szeretném, ha a próbálkozás, a gondolati kísérletezés, az újítás, az eredetiség több bíztatást kapna és nagyobb megbecsülésben részesülne.

Sokszor szomorkodva gondoltam arra: de kár, hogy nem tölthettem az életemet a nyugodt amerikai akadémiai világban. Van annyi önbizalmam, hogy azt higgyem: ott is előrejutottam volna a tanársegédi állástól a professzorságig. Mennyi sok kerülőúttól vagy zsákutcától menekülhettem volna meg, s nyílegyenesen haladhattam volna előre! Máskor azonban úgy érzem: talán jól jártam azzal, hogy nem így történt. Amióta kutatói pályára léptem, soha sem vetettem magam alá semmilyen kívülről rám kényszerített dogma fegyelmének. Inkább vállaltam az outsider szerepét, de nem váltam gépies „mintakövetővé”. Lehet, hogy többször félrecsúsztam emiatt és értek kudarcélmények, de annyi bizonyos, hogy meg tudtam őrizni gondolkodásom önállóságát.

Az utóbbi időben a problémáról - a vezető folyóiratok szelekciós gyakorlatáról és ennek a közgazdaság-tudomány fejlődésére gyakorolt hatásáról - széles körű nemzetközi vita bontakozott ki.6 Azt remélem, hogy fejtegetéseim hozzájárulhatnak a vitához. Azért is szántam hosszabb terjedelmet a jelenség elemzésére, mert meggyőződésem, hogy cikkem története túlmutat az egyedi eseten, a visszautasítás miatt bosszankodó szerző százszor hallott panaszkodásán, és alkalmat ad számomra, hogy hozzászóljak egy fontos és általános jelenséghez.

Ezért a publikálásra vonatkozó ajánlásaimat fenntartom, és - a nemzetközi szakmával kapcsolatos kritikai álláspontom ellenére - ma is hangoztatom, ha Magyarországon kutatók előléptetéséről, professzori kinevezésekről vagy akadémiai választásokról van szó. (...)

Előkerült a titkos irattárból egy másik „Napi Operatív Információs Jelentés” is, 1955. április 26-i keltezéssel. A 7. pont szerint én március 7-én egy New York-i intézetben előadást tartottam. Szerintük ez az intézet (idézem) „a CIA védnöksége” alatt működik. X. Y. rendőrvezérőrnagy, főcsoportfőnök-helyettes utasítására ismét vizsgálatot indítottak. Persze, akárcsak az imént említett másik esetben, ismét semmit sem tudtam a dologról. „A III/II-1. osztály nézze meg Kornait” - adta ki a parancsot a vezérőrnagy. A „megnézés” azt jelentette, hogy - ismét előkotorták a kartotékjaimat; az első dokumentum alapján a másodikat és a harmadikat stb., tehát mindazokat az iratokat, amelyeken a rám nézve terhelő adatokat tárolták. Nem tudom követni, milyen sorrendben szedték elő a dossziékat. Az bizonyosnak látszik, hogy újra kézbe vették azt az összefoglalást, amit az imént említett, 1981-es feljelentés kapcsán állítottak össze. Az ügyemre utaló összefoglaló kartonon kézírással olvashatók a fő adataim (szó szerint idézem): „Kornai János, magyar közgazdász, MTA Közgaz.tud.

Int. mtársa, címzetes egyetemi tanár (meghiúsult beszervezés).” Utána sorolják azoknak a dossziéknak az ügyiratszámait, amelyek velem kapcsolatos adatokat tartalmaznak. Az utolsó kézírásos jegyzet ezen a papírlapon: „III/II-20: 85 vendégprof. az USA-ban. Meghívták a CIA ea-ra.” Érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket, amikor azt próbáljuk utólag értékelni: milyen volt az a politikai-társadalmi struktúra, amelynek keretei között a reformfolyamat végbement. Elöl, a színfalak előtt, barátkozik a magyar és a nyugati értelmiség, s nagy komolyan vitatkozunk Oscar Lange-ról és az árakról. Hátul, a színfalak mögött folyik a besúgás, a szimatolás, az árulás.

Mai szemmel visszatekintveVisszatérek a gazdasági reform világába. Újraolvasva a magyar reformról írott tanulmányaimat, megnyugvással állapíthattam meg, hogy mai szemmel is vállalhatom azt, amit akkor írtam. Ha ma újra publikálnám ezeket a munkákat, legfeljebb itt-ott kellene egy-egy kiegészítő vagy magyarázó lábjegyzetet hozzáfűznöm, mégpedig azokon a helyeken, ahol az öncenzúra visszatartott a teljes szókimondástól. Teljesen indokolt volt, hogy tanulmányaim felhívták a figyelmet a reformfolyamat felemás voltára, és igyekeztek szétoszlatni a hamis reményeket.

Ezt az utólagos konfirmálást megadhatom magamnak, ami a helyzet pozitív leírását és elemzését illeti. Más kérdés az értékelés. A reform adott teljesítményére ma jobb osztályzatot adnék. Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Hogyan nevezik ki a Harvard Egyetem tarárait?

Mielőtt hozzáfognék saját kinevezésem történetéhez, előreugrom az időben. Elmondom, mi a tanári kinevezés procedúrája a Harvard Egyetemen - úgy, ahogy azt magam is láttam, tapasztaltam, amikor a tanszék tagjaként részt vettem más jelöltek kiválasztásában. Hangsúlyozni szeretném, hogy az Egyesült Államokban nincs egységes, kötelező szabály arra, hogyan kell kiválasztani az egyetemi tanárokat. Az alábbiakban kizárólag a Harvard Egyetem kinevezési gyakorlatával foglalkozom.

Az amerikai „rendes egyetemi tanár” (full professor) munkahelyének biztonságát sajátos aszimmetrikus munkaszerződés védelmezi, amelyet tenure-nek neveznek. Egy tenured professor bármikor felmondhat, ha rosszul érzi magát a munkahelyen, vagy másutt jobb lehetőséget kínálnak számára.7 Ezzel szemben a munkaadó, az egyetem nem küldheti el még akkor sem, ha elégedetlen a teljesítményével.8Noha ennek a jogviszonynak a célszerűsége vitatható, elég széles körben támogatják, mert a teljes biztonságot tekintik az akadémiai szabadság legfontosabb garanciájának. Így senkit sem érhet egzisztenciális fenyegetés politikai vagy tudományos nézetei miatt. A McCarthy-időszakra szoktak hivatkozni, amikor a tenure védett meg nem is egy amerikai egyetemi embert a politikai boszorkányüldözéstől.Ám ha ennyire nehéz megszabadulni egy egyetemi tanártól, százszor is meg kell gondolni, kit válasszanak ki erre a munkakörre. Nincsenek törvényesen előírt, az USA minden egyetemére vonatkozó egységes szabályok, ezért én is kizárólag a Harvardon szokásos eljárást ismertetem. Saját tapasztalataim mellett felhasználom és idézni fogom Henry Rosovsky könyvét: Az egyetem - használati utasítás (The Univetsity - An Owner's Manual). A szerző hosszú időn át a legnagyobb kar, a Faculty of Arts and Sciences dékánja volt; ha van valaki, aki mélyen belelátott az egyetemi élet boszorkánykonyhájába, akkor az Henry Rosovsky volt.

Induljunk ki egy hipotetikus példából: a közgazdasági tanszéken szükség lenne egy tanárra, aki az üzleti pénzügyeket taníthatná. A kiválasztás, első fokon, kizárólag a full professorok testületére tartozik. Sem az alacsonyabb beosztású tanárok, sem a diákok nem vesznek részt a processzusban. A szokásos havi tanári értekezlet először magával az ötlettel foglalkozik. Valóban éppen ez az a terület, amelyen erősítésre van szükség? Ha igenlő a válasz, kineveznek egy „kereső bizottságot” (search committee). Ez a kis csoport ettől kezdve több hónapon át foglalkozik a problémával. Tagjai elolvassák a témába vágó friss irodalmat, tájékozódnak, majd ismételt viták után előállnak egy jelölt nevével. A lécet az elképzelhető legmagasabbra teszik. Idézem Rosovskyt, aki így fogalmazza meg a választás kritériumát: „Ki a legokosabb, a legérdekesebb, a legígéretesebb? Ki a legjobb a világon, aki megfelel a szóban forgó feladatkör leírásának? Ki világviszonylatban a téma »vezető szaktekintélye«?” Az egyik régi Harvard egyetemi kolléga így fogalmazta meg, mit várnak el a jelölttől: „Olyan munkásságot végzett, hogy annak hatására a saját területén más lett a tudományos kutatás arculata, mint amilyen az ő tevékenysége előtt volt.”A kereső bizottság nem csupán egy nevet dob be, néhány ajánló mondat kíséretében. A bizottság elnöke szabályos előadást tart a jelölt munkásságáról. Meg kell győznie a tanszék többi professzorát, hogy akit ajánl, megfelel a magas kritériumoknak. A kereső bizottság minden egyes tagja hozzászól, és elmondja személyes véleményét. Utána megindul a vita. Akik személyesen is ismerik a jelöltet vagy korábban már olvasták a műveit, kifejtik álláspontjukat. Valóban olyan kiemelkedőek, úttörő jellegűek-e a kutatási eredményei, mint amilyennek a kereső bizottság tagjai minősítették? Akinek ellenvetése van, az is megszólal, és kifejti fenntartásait. Szóba kerül, milyen a jelölt személyisége. Ha valaki tud valamit arról, mennyire vált be tanárként, szeretik-e a diákok, ezt is mérlegelik. Ez azonban - számomra meglepő módon - nem minősül perdöntő kritériumnak. Ami igazán mérv­adó, az a tudományos teljesítmény és a jövőben várható kutatási „potenciál”. Hosszú vita következik - és utána sincs még döntés. Előbb a tanszék vezetője egy levelet küld ki a szubdiszciplina (példánkban, az üzleti pénzügytan) számos neves képviselőjének. A levél több nevet tartalmaz, köztük a kereső bizottság javaslatát is, anélkül hogy megmondaná: ki az, akinek a kinevezésére gondolnak. A levél címzettjeit arra kérik: rangsorolják a névsort, és indokolják meg, miért ez a sorrend. Mivel nem ismerik a Harvard által kiszemelt nevet, válaszukat „vak levélnek” nevezik. Itt tehát a témakör legjobb ismerőinek körében végrehajtott zártkörű közvélemény-kutatást folytatnak. A jelölt életrajzát, publikációs listáját és két-három tanulmányát kiosztják a professzorok között tanulmányozásra, többi műve is a kollégák rendelkezésére áll. A házi feladat: első kézből meg kell ismerkedni a jelölt munkásságával. Néhány hónap múlva a javaslat ismét a tanári értekezlet napirendjére kerül. Újra kezdődik az eszmecsere. Talán már most, a második ülésen eljutnak a közmegegyezésig. Ha nem, még egyszer napirendre tűzik a kérdést. Végül, amikor már kiforrottak a vélemények, nyílt szavazásra kerül sor, s mindenki szavazatát jegyzőkönyvbe veszik. Ha a jelölt többséget kapott, akkor véget ér - no nem a kiválasztás drámája, hanem annak csak az első felvonása. Csak most kérdezi meg a tanszékvezető hivatalosan a jelöltet: akar-e jönni? Az állásra nem lehet pályázni.9 A Harvard full professor munkakörére meghívják azt, akit arra alkalmasnak minősítenek jövőbeni kollégái. Legtöbbször igenlő a válasz. De persze megtörténik, hogy az illető köszöni a megtiszteltetést, de elhárítja, például mert jól érzi magát az eddigi helyén, vagy családi okok miatt nem akar költözni. Ha ez a helyzet, minden kezdődik elölről: a kereső bizottság új névvel áll elő, és így tovább. Tegyük fel, hogy a jelölt kész elfogadni a kinevezést. Ez most csak az elvi hajlandóságot fejezi ki, annak tudatában, hogy a kinevezési procedúra második és harmadik felvonása még hátravan. A következő lépés: tárgyalás a dékánnal a kinevezés anyagi vonatkozású feltételeiről. A tanszék ebbe nem szól, nem is szólhat bele. A fizetés szigorúan magánügy. A tanszék többi tagja, de még a tanszékvezető sem tudja, mennyit kap a kollégájuk. Ez csak a jelöltre és a dékánra tartozik. A közgazdász aránylag „olcsó”, mert csak fizetést kell neki adni, esetleg anyagi segítséget a lakásszerzéshez, ha más városból költözik át.10 Az igazán drága befektetés a fizikus vagy a kémikus, aki esetleg sok millió dolláros laboratóriumot és segédszemélyzetet igényel. A full professor rangját viselő tanárok esetében nincsen előre rögzített fizetési skála, amelybe bele kellene illeszteni a tanári kar új tagját. A fizetésben és minden egyéb anyagi feltételben egyéni tárgyalások keretében állapodik meg a dékán és a tanári posztra meghívott tudós.

Ha a dékán és a jelölt megegyeztek, akkor a dékán javaslatot tesz az egyetem elnökének a kinevezésre. A tanszék minden egyes tagja levelet ír a dékánnak, amiben megindokolja saját - igenlő vagy nemleges - szavazatát. Az elnök megkapja a tanszéki tagok nyilatkozatait, valamint a „vak leveleket” is.

A tanszék többségi szavazata és a dékán egyetértése a kinevezés szükséges teltétele. Szükséges, de nem elégséges feltétel. Az egyetem biztos akar lenni abban, hogy a tanszéken nem alakult-e ki és nem került-e túlsúlyba valamiféle tudományos, világnézeti, politikai vagy baráti klikk, amely a maga pártfogoltját akarná behozni. Szükség van újabb, teljesen pártatlan felülbírálatra. Erre a célra az elnök egy ún. ad hoc bizottságot nevez ki. Egyik tagja olyan Harvard-professzor, aki ért a témához, de az egyetem valamelyik másik tanszékén dolgozik. (Például közgazdász, de a Business Schoolon tanít.) Ezen kívül két további szaktekintélyt kér fel, más egyetemekről, még az is megtörténik, hogy külföldről. Az ad hoc bizottság tagjai előre megkapják a jelölt anyagát, s - ha már elvállalták a felkérést - alaposan el kell olvasniuk a jelölt számos munkáját.

Utána az elnök, a dékán és az ad hoc bizottság tagjai, teljes titoktartás mellett, összegyűlnek az elnök hivatalában. (Magam is voltam, egy másik tanszéknél folyamatban lévő kinevezési ügyben ad hoc bizottsági tag, úgyhogy módom volt megfigyelni az eljárást.) Az esemény „tanúk” (witnesses) meghallgatásával kezdődik. A tanszék vezetője nem vesz részt az ülésen; ő az első „tanú”, aki összefoglalja a tanszéki többség álláspontját. Az ülés résztvevői kérdéseket tesznek fel neki, majd távozik. Utána más „tanúk” következnek, elsősorban azok, akik a szóban forgó szubdiszciplína szakértői. „Tanúként” hallgatják ki azokat is, akik a kinevezést ellenezték. A résztvevők minél alaposabban meg akarják ismerni az ellenvéleményt alkotók érvelését. Amikor a tanúk meghallgatása véget ért, az elnök egyenként felkéri az ad hoc bizottság tagjait, foglaljanak állást és indokolják meg, miért támogatják vagy ellenzik a kinevezést. Itt nincsen szavazás - ez a bizottság nincs felhatalmazva a döntésre. Ezután az elnök ebédre hívja meg a társaságot, s ezzel véget ér az összejövetel.S most következik a végső fázis: az elnök dönt.11 Az esetek túlnyomó többségében elfogadja a tanszék és a dékán javaslatát, de azért előfordul, hogy elveti. A negatív elnöki döntés mindig óriási feltűnést kelt. A betöltésre váró munkakör megjelölésével kezdődő és a hivatalos kinevezéssel végződő időszak egy-két évig is eltarthat. Elementáris erejű meglepetésként hatott rám e procedúra megismerése. Hozzászoktam odahaza a „személyzeti ügyek” elfogult és sokszor cinikus kezeléséhez. Persze, szakmai kritériumok nálunk is szerepet játszottak, de ami igazán számított, az az előléptetendő személy kapcsolati rendszere. Kit milyen erők próbálnak protezsálni vagy elgáncsolni? Politikai szempontok alapján? Személyes lojalitás ellenszolgáltatásaképpen, vagy egyszerűen haverságból, esetleg egy már megkapott vagy a későbbiekben remélt szívesség közvetlen vagy áttételes viszonzásaképpen? Mély benyomást tett rám, hogy a Harvard Egyetem kritériuma az elsőrangú tudományos teljesítmény. A professzorok szívből azonosulnak az egyetem presztízsszempontjaival, úgy akarnak választani, hogy megőrizzék a Harvard No1. rangját.12 Sok amúgy is elfoglalt ember hosszú időt, számos összejövetelt szentel annak, hogy jó legyen a kiválasztás. Az egyetem tanári kara úgy érzi: ez a legfontosabb ügy, amiről dönteni kell. Ha jók a tanárok, akkor minden rendben lesz. Ha nem jók, akkor az egyetem menthetetlenül a középszerűség szintjére süllyed. Senki sem állítja, hogy a hagyományosan kialakult és megőrzött procedúra tökéletesen működik. Előfordultak hibák. Van, akiről utólag kiderült: nem teljesítette a hozzáfűzött várakozásokat. És van, akit nem kértek fel tanárnak, s később fényes karriert futott be. Legendák lengik körül Paul Samuelson történetét. A Harvardon tanult, Schumpeter irányításával. PhD-tézisként adta be klasszikus művét, a Közgazdasági elemzés alapjait (Foundation of Economics Analysis). Ragyogó matematikus volt egy olyan korszakban, amikor ez még korántsem volt általánosan elvárt tudás a közgazdasági szakmában. A Harvard mégsem ajánlott fel állást számára.13 A cambridge-i műegyetemre, az MIT-re szegődött el, ott ő alapította meg a közgazdasági tanszéket. Samuelson volt az első amerikai közgazdász, aki Nobel-díjat kapott.

Lehetséges, hogy a kiválasztás hangsúlyozottan magasra emelt mércéje hozzájárul ahhoz, amit a kívülállók „Harvard-arroganciának” minősítenek. Ahogy ez más, hagyományaikra és teljesítményeikre büszke testületeknél történni szokott, maguk a Harvard-professzorok nem érzékelik, hogy magasan hordanák az orrukat - mások azonban gúnyosan emlegetni szokták ezt, és rossz néven veszik.Ám ha vannak is árnyoldalai a kinevezési processzusnak, én megilletődve és tisztelettel figyeltem s szolgáltam, ameddig csak részt vettem benne.

Az itthoni közegben

2002 nyarán, Budapestre érkezve jó időre lekötött bennünket a költözés. Aki már költözött, tudja, milyen fárasztó ez a művelet. A mi esetünkben különösen bonyolult volt, hiszen két lakást, egy amerikait és egy budapestit kellett egyesíteni az új otthonban. És ami a fizikai fáradtságnál is sokkal nehezebb, az a szelekció. Mit tartsunk meg, mit ajándékozzunk el és mit selejtezzünk ki végleg? Láttuk, hogyan küszködtek idősebb amerikai barátaink ugyanezzel a gonddal, amikor tágas elővárosi házaikból a korábbinál kisebb területű városi lakásba költöztek. Most mi is átéltük, mit jelent megválni egy-egy megszokott bútordarabtól, könyvtől, régi irattól. Mégis, tulajdonképpen nagyon jó időben jött a költözés.14 „Meg vagytok őrülve? Ide kellett nektek visszajönni, amikor kint mindenetek megvolt, állás, lakás, nagyszerű környezet?” Nem is egyszer tették fel nekünk ezt a kérdést.

Igen, elég sok minden vesz azóta is körül bennünket, ami taszító, felháborító. Ha kinyitom a televíziót vagy a rádiót, és elkezdem hallgatni a híreket, gyakran hamar elzárom, mert nem tudom végighallgatni a sok mocskolódást, leleplezést és álleleplezést, bántja a fülemet a nyers hangnem. Túl sok üres ígéret és felületes információ hangzik el.

Nemcsak a politikai életben, de a mindennapok más szféráiban is túl sokszor ütközöm bele az udvariatlanságba, az emberi tapintat hiányába. Hol egy autóvezető türelmetlensége irritál, amikor dühödten dudál, ha csak egy másodpercig is várnia kell a lámpaváltás után, hol a bolti eladó vagy a pincér figyelmetlensége bosszant fel.Mégis, itthon érzem magam ebben a világban: Még ami rossz, az is ismerősen, otthonosan rossz. Kiigazodom rajta. Tudom vagy sejtem, mitől türelmetlen az autóvezető, miért gondol másra, nem a munkájára a bolti eladó.Volt egy régi vicc. Magyar küldöttség jár Kínában. Mao Ce-tung megkérdezi a küldöttséget: hány lakosa is van Magyarországnak? És amikor megkapja a választ, így kommentálja: De jó maguknak! Hiszen ha ilyen kevesen vannak, akkor mindenki ismer mindenkit.

Amerikában sok ajtó megnyílik egy Harvard-professzor előtt, de azért abban a hatalmas országban kis és ismeretlen pont voltam. Idehaza más. Itt már 77 évet eltöltöttem. Ha nem is mindenkit, de azért nagyon sok embert ismerek. Bár nem vagyok közismert ember, azért elég sokan tudják, ki vagyok. Ha meghallgatást kérnék egy minisztertől, biztos fogadna, ha felhívnám egy újság főszerkesztőjét, nem kellene hosszan bemutatkoznom.

Ha a fizikai távolság tekintetében messzebbre kerültünk is az Amerikában élő Andris fiunktól és családjától, annál közelebb vagyunk most a Budapesten élő Gáborhoz és családjához. A Svédországban élő Judit és lányai könnyebben közelíthetők meg Budapestről, mint Cambridge-ből, arról nem is szólva, hogy most már polgártársak lettünk az Európai Unióban. Külön öröm, hogy az immár felnőtt unokákkal, a gimnáziumi tanárnő Julcsival, az egyetemista Zsófival, Annával és Tomival komoly témákról is beszélgethetünk, hogy Tomi szakértő segítségére mindig számíthatok, ha valami gondom van a komputerrel. (Persze, értelmetlen itt trade-off-okban gondolkodni. Az egyik gyerek vagy unoka távollétét nem pótolja az, hogy könnyebben elérhető a másik gyerek vagy unoka.).Újra megszoktuk azt, hogy most már - egy-egy rövidebb alkalmi utazástól eltekintve - állandóan Magyarországon élünk. Hiányzik persze az, hogy a korábbi években, amikor már igazán belefáradtunk a hazai nyüglődésbe, jó volt arra gondolni: nemsokára felszállunk a repülőgépre, és magunk mögött hagyjuk a feszültséget, a magyarországi bajokat, újra élvezzük a Cambridge nyújtotta békességet, nyugalmat és szépséget.15 Amikor ilyesféle visszavágyás megszólal bennünk, egy másik gondolattal kárpótoljuk magunkat. Végre eljutottunk oda, hogy a nyár vége felé járva nem kell idegeskedni azon, mikor kell elkezdeni a csomagolást, mikor kell hozzálátni az előadásjegyzeteim revíziójához. Tizennyolc éven át féléves-egyéves ritmusban kattogott az óránk. Az ide-oda ingázás rövid darabokra szaggatta az évek múlását. Most egyformábban telik az idő.

Itthon vagyunk.

„Min dolgozol?”

Ezt szokták kérdezni tőlem, amikor baráti társaságba megyek, vagy ismerősökkel találkozom. Nem tudom elképzelni, hogy azt feleljem: semmin. Kétszeresen is emeritus vagyok, mind a Harvard Egyetem, mind a Collegium Budapest ezzel a címmel tüntetett ki. Jogom volna abbahagyni a munkát. Megélhetnénk rendesen a nélkül a kereset nélkül, amit a munka folytatása esetleg jövedelmez.

Bizonyára eljön az idő, amikor abba kell hagyni. Most azonban (hogy - babonásan szólva - el ne kiabáljam) van még mit felelnem a kérdésre.

A Nemzetközi Közgazdasági Társaság (IEA) elnöksége sokféle kötelezettséget ró rám. E tevékenység betetőzése a társaság világkongresszusa lesz. A tervek szerint Marokkóban tartjuk majd. Ezernél több résztvevő, kétszáz előadás! Igaz, sokan segítenek, ám végső soron az elnök a felelős a rendezvényért. Már elkezdtem készülődni az elnöki előadásra. Amint az elvárható a társaság első kelet-európai elnökétől, a posztszocialista átmenet problémáival, vagy még általánosabban szólva, a nagy történelmi átalakulások jellegzetességeivel fogok foglalkozni. Terveim szerint ez lesz a fő kutatási témám a jövőben, az elnöki feladatkör átadása után is.

Eközben, más feladatokat félretéve, írtam emlékezéseimet. Szokatlan műfaj egy kutató számára, aki eddig évtizedeken át monográfiákon és szakcikkeken dolgozott. Ideje befejezni. Vár a többi munka..

Vissza a lap tetejére