Az általunk rendezett 86-os AIDA Világkongresszusnak is a Duna-parti szálloda volt az egyik helyszíne, s azóta ugyanitt tartjuk kétévenként a méltán elhíresült AIDA Budapest Nemzetközi Kollokviumokat. Talán ennek a ragaszkodásnak köszönhető, hogy az egyik, újonnan alakult hazai biztosítónk - bizonyos Nationale Nederlanden Rt. -, (amikor még nem volt palotája Budán, majd Pesten), a Gellért Szállóban rendezte be székhelyét, ráadásul abban a lakosztályban, ahol egykor (1919-ben) a fővárosba fehér lovon bevonuló vitéz nagybányai Horthy Miklós lakott a vezérkarával. A kormányzó úr őfőméltóságának egykori ágyát biztosítási ajánlatok borították, a gardróbszekrényben tartották nyílván az NN-esek az akkor még szerény állományukat, az ügyeletes parancsőrtiszt szobájában pedig egy nagy teljesítményű fénymásoló gép zihált. A telephely további előnyének bizonyult, hogy az üzemi koszt viszonylag jó volt. A minibár viszonyt aránytalanul kicsi.1990-ben, azon a borongós novemberi napon a biztosítósok azért gyülekeztek a Gellértben, hogy megalapítsák a Magyar Biztosítók Szövetségét. Ennek pontosan 15 esztendeje.

Az Ószövetség

A Mabisz megalakulása nem volt előzmény nélküli. Szakmai elődjét, a Biztosító Intézetek Országos Szövetségét (BIOSZ) egy érdekes időpontban jegyezték be a bíróságon: 1919. március 20-án. Másnap kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra természetesen célul tűzte ki a biztosítási szektor államosítását is (a Népbiztosok Tanácsának 25/1919. sz. rendelete), és valószínűleg nem a BIOSZ-on múlott, hogy erre végül is - időhiány miatt - nem kerülhetett sor. A lendületből mindössze arra futotta, hogy a biztosítási direktórium hatáskörébe rendelték a hazai jégbiztosítás teljes vertikumát, a szerződéskötéstől egészen a kárrendezésig. Abban az esztendőben szerencsére nem volt jég…A BIOSZ-t egyébként 35 biztosító alapította, de az ősz folyamán gyakorlatilag minden hazai társaság csatlakozott, így a taglétszám elérte a 63-at. Ez a szám később átmenetileg csökkent, de nem a csődök, kizárások vagy kilépések okán, hanem azért, mert egy Párizs környéki palotában aláírták a békeszerződést, és emiatt néhány tagbiztosító elcsatolódott. A BIOSZ amúgy sajátos szervezet volt; valójában a biztosítóvállalatok részvényeseinek érdekvédelmét vállalta fel, tehát elsősorban tulajdonosi érdekképviselet volt. Az alapító okirat nem is kertelt: rögzítette, hogy a BIOSZ egyik kiemelt célja a biztosítók között kialakult éles verseny lehetséges kiküszöbölése. Egyszóval: kartellszervezet. Ennek akkoriban nem volt törvényi akadálya, hiszen az európai versenyjogi szabályozás csak a nagy gazdasági világválság idején kezdett magához térni, éppen a Versenyjogi Liga 1936-os budapesti világkongresszusán.

A BIOSZ tulajdonosi érdekképviseleti karakterét jelzi, hogy működésével párhuzamosan sorra alakultak a horizontális, szakmai, elsősorban ágazati jellegű tömörülések, mint például a Magyar Betörésbiztosítási Kötelék.

K, mint kartell

A Szövetség sokat munkálkodott azon, hogy a háború utáni megcsonkított biztosítási piacot normalizálják, és rendezzék a koronában megkötött biztosítások átkerült állományainak az elszámolását, illetőleg tartalékfedezetét, de ez egyáltalán nem vezetett sikerre. Már a BIOSZ is rájött arra, hogy a Magyarországon működő biztosítók költséghányadai nehezen vethetők össze az európaival, és erről a törvényhozást is igyekezett meggyőzni, mivel a költségek emeléséhez akkor még jogszabályi engedély kellett. De a lobbi munka sikeres lehetett, mert a háború kitörésekor az engedélyezett költséghányad elérte az 52 (!) - azaz ötvenkét - százalékot. Ámde a piacon megjelent egy még erősebb kartell, a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) is. A biztosítók a tőkeerős iparmágnások kedvébe akartak járni, és a GYOSZ-tagoknak látványos díjengedményeket adtak. (I. kartell-megállapodás.) Az iparosok azonban vérszemet kaptak, és az eddig feltételhez kötött engedményeket - pl. tartam, volumen, illetve kárhányad - már általános kondícióként követelték. (Az eszetlen kedvezmények mértéke elérte a 40 százalékot, amit egyes biztosítók titokban még meg is fejeltek!) Úgy látszik, a GYOSZ -hengernek a biztosítók nem tudtak ellenállni, a végén már a vagyonértéken alapuló biztosítási összegek alkalmazásáról is le kellett mondaniuk, és az gyárosok premiere risque típusú biztosításokat követeltek épületeikre és gépeikre.

Az áldatlan állapotot - 1922-ben - a BIOSZ egy díjegyezménnyel próbálta megszüntetni (II. kartell-megállapodás). A megállapodás azonban, hosszas vita után, elég ügyetlenre sikerült; vagy már akkor úgy döntöttek a biztosítók, hogy úgy sem fogják betartani. Végül is az egyezménynek csupán egyetlen pontja érvényesült teljes körűen: a biztosítók nem adtak nyakra-főre díjhalasztást, ami az inflációs körülmények között már tényleg életveszélyes volt!A BIOSZ azt is felismerte, hogy az akkoriban induló, vadonatúj üzletágnak, az autóbiztosításnak - nemcsak nagy jövője lehet, hanem komoly veszélyei is, ezért összetákolták a III., más néven autókartellt, amelyet „furcsa”, vagy „féllábú” kartellnek is tituláltak. A biztosítók ugyanis csak a díjakban állapodtak meg; az autó-, baleset- és szavatossági (felelősség) biztosítás feltételeiben azonban nem. Ebből óriási piaci káosz lett, volt olyan autós, aki egy évben kétszer is biztosítót váltott. A részvényesek 1930-ban új kartellt kötöttek, ez már kiterjedt az autóbiztosítás valamennyi részletére. Egyetlen sebezhető pontja volt: a biztosítók nem tartották be, a kaotikus állapotok állandósultak és az egész üzletágat összeomlással fenyegették. A helyzet csak az évtized végére normalizálódott, amikor a kartell létrehozott egy Revíziós Komissziót, amely jogosult volt ellenőrizni a társaságok feltételeit, díjait és a kötvénymanipulációját.

S lőn felügyelet!

Pedig akkoriban már nálunk is létezett állami biztosításfelügyelet! Ilyen szervezetet a svájciak 1885-től, a materiális felügyeletet kitaláló németek meg 1901 óta működtettek. Nálunk egy 1923. évi törvény hozta létre a Biztosító Magánvállalatok Állami Felügyelő Hatóságát (BIMÁF), amely a pénzügyminiszter irányítása alatt álló önálló szervezet volt. A hivatal mellett működött egy Biztosítási Szaktanács is, amely tripartit módon szerveződött: a tagok egyharmadát az érdekelt minisztériumok delegálták, a továbbiakat pedig a pénzügyminiszter nevezte ki a BIOSZ és a biztosítottak képviselői közül.

A BIMÁF viszonylag önálló szervezeti státusa 1940-ben megszűnt, ettől kezdve a pénzügyminisztériumi hierarchiába sorolt egyik ügyosztályaként igyekezett ellátni feladatát. A PM Biztosítási Szakosztálya - mint állami biztosításfelügyelet - egészen 1954-ig működött. De ne gondoljuk, hogy ezt követően a hazai - immár monopol - biztosítási piac felügyelet nélkül maradt! Egy elegánsnak nem mondható szervezeti húzással a piac - vagyis a monopol ÁB - állami felügyeletét maga az ÁB látta el, mint a PM Biztosítási Főigazgatósága. (Karinthy után szabadon: Álmomban két szervezet voltam, és önmagamat felügyeltem.)

A Phőnix-ügy

Máig sem tisztázott a BIOSZ és a felügyelet szerepe a Phőnix-csőd kapcsán. A Phőnix egy bécsi központú életbiztosítási birodalom volt; 21 országban működtek vállalatai. A budapesti székház ma is áll a Belvárosban, a Fehérhajó utcai főbejáratot márványba vésett felirat őrzi: „PHŐNIX cs. és kir. szab. Életbiztosító”. A kőbe vésett felirat maradandóbbnak bizonyult, mint a vállalat, amelynek működését már akkoriban is a „Kisgömböc szindrómá”-val illették. A cég szokatlanul dinamikus üzletpolitikát folytatott, és buzgón vásárolt fel állományokat is a gazdasági világválság idején. Ez persze - az erőfölény megszerzésén túl - még nem lett volna baj, de a tartalékok nem követték ezt a dinamikát, és a szolvencia hamarosan elkopott. Ekkor a Phőnix már a pénze után futott, és az „előre menekülés” vélt sikerében reménykedett. Egyre kockázatosabb tőzsdei befektetéseket eszközölt, és valójában az inflációra spekulált a hosszú távú kötelezettségvállalásai kapcsán.

Magyarországon a Phőnix 32 ezer szerződést kezelt, és övé volt az életbiztosítási díjbevétel 22-24 százaléka. 1936 tavaszán a Fehérhajó utcában mintegy 45 százalékos díjtartalékhiányt állapítottak meg. A 15 millió pengős mínusz kezelésére a BIOSZ dolgozott ki egy „többcsatornás” megoldást. Azt vállalta, hogy tagbiztosítói a hiány 22 százalékát - piaci részesedésük arányában - 20 év alatt feltöltik. (Ez nevezték akkoriban „Phőnix-járulék”-nak.) További forrás volt a társaság érdekkörébe tartozó Turul Biztosító részvényeinek (áron aluli) értékesítése, illetve az állomány-átruházásért kapott vételár. De a konszolidációból az ügyfeleknek is részt kellett vállalniuk, ami biztosítási összegek leszállításában, illetőleg a díjmentes tartamhosszabbításokban realizálódott.

Az átruházott állományokat az újonnan gründolt Unitas Rt. vette át, amelyet a becső­dölt Phőnix legnagyobb versenytársai, az Első Magyar (EMABIT), a Generali és a Gazdák alapítottak. A háború után az Unitast is felszámolták, és állományát az alapítók kapták meg.

A Phőnix birodalom bukását azóta is tanítják a menedzser-tréningeken, és mivel a történelmet (a gazdaságtörténetet is!) mindig az utókor írja, a csődnek ma már van más olvasata is. Az osztrák, olasz, cseh és szlovák Phőnix biztosítók valóban menthetetlenek voltak, a magyarországi céget azonban rendbe lehetett volna hozni. A korabeli pletykák szerint a csőd siettetése mögött az Első Magyar, és az EMABIT erős befolyása alatt álló BIOSZ állott. És ebben asszisztált a felügyelet is!A felügyelet a következő csődnél már szalonképesebb eljárást választott. A Magyar-Hollandi Biztosító is tartalékhiánnyal birkózott, sőt annak mértéke és aránya - állítólag - nagyobb volt, mint a Pnőnixé. Ezt a felügyelet úgy oldotta meg, hogy a Magyar-Hollandit (ugye kitalálták?) az Első Magyar irányítása alá juttatták, a tartalékhiány fedezetére pedig a minisztérium hozott létre egy Életbiztosítási Rendezési Alapot. Az új ÉRA forrása jórészt a felügyeleti díj(!) volt; s ezzel megoldódott az ügyfélvédelmi alap kérdése is. (Ezt Brüsszel napjainkban is forszírozza; talán ötletet lehetne adni annak forrására is.)

Rekviem

A BIOSZ tekintélyes gazdasági érdekképviseleti szervezetté vált a két háború közötti időszakban. Működését 1947-ben szüntette be, amikor „kiürült” a taglista, és kirajzolódtak a jövő körvonalai is: a piacon csak egyetlen, állami biztosító marad. Annak meg nem lesz szüksége érdekképviseletre. Pontosabban: az érdekvédelmet majd a felügyelet látja el! Ami egyébként azonos magával, a monopol biztosítóval. Szóval, izgalmas évtizedek következtek…

Vissza a lap tetejére