Címlap » Biztosítási szemle » 2005 október » Dr Molnár István-Jogalkalmazási problémák

Dr Molnár István-Jogalkalmazási problémák

Dr Molnár István-Jogalkalmazási problémák és tendenciák a biztosítási törvény közvetítői fejezetével kapcsolatban

„A Magyar Jogász Egylet Biztosítási Jogi Szakosztálya a II. Biztosításszakmai Szakkiállítás és X. Országos Alkusztalálkozó keretében tartotta Biztosításközvetítői Szekciójának alakuló ülését. Az alakuló ülés keretében vitaindító előadást tartott dr. Molnár István (Berke Kovács Molnár Ügyvédi Iroda), melyhez korreferensként dr. Déri Éva (PSZÁF), dr. Oláh György (Generali-Providencia Biztosító Rt.) valamint dr. Gyenes-Kovács Zoltán (Eurorisk Kft.) csatlakoztak észrevételeikkel. A vitaindító előadás leírt változatát ezennel közzétesszük, azzal, hogy a Szerkesztőség reményei szerint ez jó alkalmat szolgáltat arra, hogy a biztosításközvetítőkre vonatkozó joganyag értelmezésével és gyakorlati tapasztalataival összefüggésben a jövőben más is kifejthesse gondolatait, melynek közzétételére a Biztosítási Szemle igyekszik helyet adni.”

Nagy tisztelettel köszöntök minden kedves kollégát, és egyúttal magam is köszönetet mondok a FBAMSZ-nak, hogy befogadtak bennünket, helyet és lehetőséget kínálva az AIDA szekciónak. Külön köszönettel tartozunk Pálos Anna főtitkár asszonynak, akinek páratlan kezdeményezőkészsége életre hívta ezt a mai ülést.A közvetítők jogáról és annak jogalkalmazási tapasztalatairól azért időszerű és szükséges eszmét cserélnünk, mert a közvetítők a biztosítási üzlet motorjai, szerepük megkérdőjelezhetetlen a biztosítási szektor eredményességében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az alkusztalálkozókon - immár hagyományosan - lassan nagyobb létszámban képviseltetik magukat a biztosítók képviselői, egészen a felső vezetésig, mint maguk az alkuszok. Minden biztosító fontosnak tartja, hogy jelen legyen és jó kapcsolatot ápoljon az alkuszokkal. De a közvetítők szerepének jelentőségét mutatja az is, hogy leglátványosabb pezsgésnek tavaly május 1. után éppen a Bit. közvetítői fejezete indult, mutatva, hogy egyáltalán nem közömbös, hogy az üzletet generáló csatornák tevékenységére vonatkozó szabályozók miként értelmezendők a megváltozott új jogi környezetben.

Ma már kijelenthetjük, hogy az új közvetítői kategóriák és azok felügyeleti értelmezése mentén egyes értékesítési csatornákon a piaci erőviszonyok újrarendeződtek, másutt (l. a díleri csatorna feletti uralomért vívott harcot) a piac újrafelosztásának lehettünk szemtanúi.

Az is egyértelmű, hogy az új szabályok értelmezésében - köszönhetően a piaci szereplők jogértelmezési bizonytalanságainak - megnövekedett a felügyeleti orientáció jelentősége, noha nem feltétlenül szerencsés, ha üzleti döntéseiket megelőzően a piaci szereplők rendszeresen állásfoglalást kénytelenek kérni a jogalkalmazótól, főként, hogy ismert okokból annak állásfoglalása nem bír kötelező erővel. Az is igaz ugyanakkor, hogy a felügyeleti orientáció egy új törvény hatálybalépését követően - főként, ha az számos kérdésben értelmezési problémát vet fel - jellemzően felértékelődik. Sokan pl. hiányolták az elmúlt egy évben, hogy a Biztosításközvetítői Irányelv (a továbbiakban: IMD) átültetéséért felelős tárca (PM) alig lett megkérdezve, noha a jogalkotói megfontolások feltérképezésére nyilván ott lenne lehetőség. Ehhez képest számtalan esetben maga a felügyelet kényszerült és kényszerül a törvény általa helyesnek ítélt értelmezését adva, az útkereső piaci szereplőket orientálni.

További tapasztalata az elmúlt másfél évnek, hogy az uniós irányelvek átültetésének fontos próbája ugyan az, hogy milyen annak brüsszeli értékelése, de talán még fontosabb, hogy a tagállami jogalkotás terméke miként állja meg helyét a jogrendszerek közötti versenyben. Sokat hangoztatott érv volt a Bit. megalkotása során, hogy az irányelvek szolga hű adaptációja helyett figyelmet kellene fordítani arra, hogy a tagállami jogalkotónak biztosított mozgástér keretei között rugalmas, a harmadik országbeli szolgáltatók letelepedését, illetve a tagállami szolgáltatók határon átnyúló szolgáltatás formájában való piacra lépését rugalmas szabályokkal elősegítő Bit.-et kellene alkotni. Számos példát lehetne említeni, amikor több térségbeli tagállamot is érintő tranzakció esetén a külföldi befektető panaszkodik, hogy az észt, szlovák vagy lengyel szabályozás mennyivel rugalmasabb, az eljárás mennyivel egyszerűbb.Még kellemetlenebb, ha a magyar szabályozás nem egyszerűen rugalmatlanabb, hanem egyenesen nem teszi lehetővé olyan üzleti modellek hazai megvalósítását, amit más tagállamokban hosszú ideje követnek. Jó példa erre a Bit. 46. § (2) és 47. § (2) bekezdésében szabályozott tilalom, mely az alkuszi és az ügynöki/illetve többes biztosítási ügynöki tevékenység közötti átjárhatóságot tilalmazza. Számos külföldi biztosítótársaság alakított ki olyan üzleti modellt, mely szerint a letelepedés országából kiinduló határon átnyúló szolgáltatásaikat minden tagállamban ugyanazon alkuszcégen keresztül nyújtják, mely alkusz a kínált termék megkötésétől át a kárrendezésig képviseli az adott biztosítót. Ez a tagállamok legtöbbjében bevált modell itthon - legalábbis ugyanazon alkusz partnersége mellett - nem honosítható meg, mert az alkusz a külföldi biztosító termékén kívül kielégítő mennyiségű további terméket is köteles lenne az ügyfélnek bemutatni, máskülönben megszegi a tevékenységére vonatkozó legalapvetőbb szabályt, hiszen ügynöki tevékenységet nem folytathat.A fenti problémakör egészen odáig megy, hogy vajon helyes-e - az IMD-nek megfelelő-e - a Bit. korábbi kategóriák konzerválásán alapuló közvetítői kategóriarendszere?Az IMD 12. cikkelyének 2. pontja ugyanis nem ahhoz képest kategorizálja a közvetítőket és teszi lehetővé számukra a közvetítés szűkebb vagy tágabb módját, hogy mi az elnevezésük (és nem is aszerint, hogy az ügyféltől vagy biztosítói forrásból származik a megbízásuk!), hanem aszerint, hogy a konkrét esetben megfelelően tájékoztatják-e az ügyfelet arról, hogy az adott ügylet vonatkozásában objektív piacelemzésen alapuló tanácsot nyújtanak-e vagy sem. Ha tehát a közvetítő feltárja az ügyfél előtt, hogy a konkrét esetben kielégítő mennyiségű ajánlat megvizsgálásán alapuló tanácsot nyújt-e, avagy e nélkül csak egy biztosító termékét ajánlja, úgy nem indokolt őt elzárni a közvetítés lehetőségétől, hiszen az ügyfél tájékozott döntést tud hozni arról, hogy az éppen eladói minőségben fellépő alkusz helyett más közvetítő szolgáltatását kívánja-e igénybe venni.

Gyakori, hogy az ügyfelek időről időre keletkező újabb biztosítási igényeit jól ismerő alkuszok közösen fejlesztenek terméket valamely biztosítóval, az ügyfelek egy bizonyos csoportja igényeinek lefedésére. Életszerűtlen és indokolatlan is lenne megkövetelni ilyen esetben az alkusztól, hogy a termék kifejlesztését követően, annak versenytársat állítva, ezt még össze kelljen hasonlítania a piacon található más termékkel. Miért nem elegendő, ha ilyen esetben az alkusz nyomatékosítja, hogy amikor ezt a terméket ajánlja, akkor ez nem objektív piacelemzés eredménye? A közelmúltban egy állásfoglalásában a felügyelet megerősítette, hogyha az ügyfél kifejezetten egy konkrét biztosító konkrét termékének megkötésére ad megbízást, nem tartva igényt a piacelemzésre, úgy az alkusz jogszerűen működhet közre ebben. Ez a megközelítés már sokkal közelebb áll az IMD koncepciójához, mely szerint jelentősége kizárólag annak van, hogy az ügyfél mindenkor tisztában legyen azzal, hogy éppen az ő megbízásából vesznek, vagy a biztosító megbízásából eladnak neki.Az IMD tevékenység és tájékoztatás alapú megközelítésének megfelelő szabályozást alkalmaz az irányelvet átültető tagállamok közül Ausztria és Dánia is. Az osztrák szabályozás nem határolja el élesen a biztosítási alkusz és a biztosítási ügynök tevékenységét. Aki a biztosítóval kötött állandó megbízás alapján közvetít, ügynöknek minősül. Szintén biztosítási ügynök az, akiről a körülmények alapján az következik, hogy a biztosító jóváhagyásával lép fel mint ügynök. Amennyiben azonban az ügyfél nem kap kellő tájékoztatást arra nézve, hogy a közvetítő biztosítási ügynökként lépett fel, a törvény kimondja, a közvetítő ilyen esetben alkusznak tekintendő és rá az alkuszokra vonatkozó szabályok az irányadók. Az osztrák szabályozás szerint tehát a közvetítő besorolása egyik vagy másik kategóriába alapvetően az ügyfélnek adott megfelelő tájékoztatáson alapul, illetve annak elmaradásától függ. Hasonló megoldást alkalmazott a dán jogalkotó is.

Nyilvánvaló, hogy a fenti szabályozás lehetővé tenné az említett külföldi biztosítók piacra lépését is jól bevált partnerükön keresztül, anélkül, hogy a más tagállamokban működő üzleti modellt megváltoztatva, a hazai alkusz partnernek külön ügynökcéget kellene alapítania.

Az alkuszi függetlenséget sértő piaci jelenségek

Az elmúlt egy évben több biztosító is tömegesen felmondta a vele együttműködő alkuszok többségének együttműködési megállapodását, annak egyidejű közlésével, hogy a megállapodások felmondásával az alkuszok közvetítési jogosultsága megszűnik, az alkuszok által közvetített ajánlatokat érdemi vizsgálat nélkül el fogja utasítani, illetve az ajánlatelfogadási kötelezettséggel érintett kgfb szerződések közvetítése esetén nem fizetnek jutalékot.

Az érintett biztosítók egységesen képviselt gyakorlata, ezen belül is elsődlegesen az alkusz által közvetített biztosítási ajánlatok kizárólag ezen okból történő visszautasítása, illetve az ajánlatelfogadási kötelezettséggel érintett kgfb szerződések utáni jutalékigény el nem ismerése, súlyos, az ügyfelek széles körének érdeksérelmével járó és a biztosítási piac működésének megzavarására alkalmas jogsértés veszélyét hordozzák magukban, a következők szerint:

1. Az ügyfelek érdekeinek nyilvánvaló sérelmét jelenti, ha az általuk megbízott, érdekeiket képviselő független biztosításközvetítő által közvetített ajánlatot a biztosító, kizárólag erre a körülményre tekintettel elutasítja, ráadásul nem csupán egyedi esetekben, hanem előre meghirdetett módon, valamennyi ügyfélre vonatkozóan. Ezzel ugyanis az ügyfelet arra kényszeríti, hogy mondjon le a kizárólag az ő érdekeinek megfelelő cselekvésre kötelezett alkusz igénybevételéről, s helyette a biztosító érdekeit képviselő ügynök szolgáltatásait, tanácsát vegye igénybe. Ha az ügyfél megfelelő tájékozottsága védendő érdek, márpedig ezt az új Bit. kifejezett külön szabályokkal is védi, akkor ebben az összefüggésben feltétlenül csorbul az ügyfél-érdek az alkuszi közreműködés kiiktatására való biztosítói törekvéssel. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy az alkusz nem a biztosító értékesítője, hanem az ügyfél megbízottja, akinek megbízása arra irányul, hogy megbízója, a biztosító leendő ügyfele számára kiválassza a biztosítási igényeinek leginkább megfelelő biztosítási terméket és biztosítót. Elzárkózásával a biztosító megfosztja az ügyfelet az őt a választásban segítő független tanácsadó igénybevételétől. Ezzel kapcsolatban a felügyelet egyik állásfoglalásában leszögezte, hogy „az ügyfél ajánlatát és az alkusz abban való közreműködését a biztosító nem utasíthatja el pusztán azon az alapon, hogy az ügyfél az ajánlatát nem közvetlenül a biztosítónak, vagy az annak képviseletében eljáró ügynöknek adja át, hanem biztosítási ajánlatát a megbízása alapján eljáró alkusz útján teszi meg”.

2. A fent említett biztosítói magatartás az 1. pontban foglaltakon túlmenően alkalmas a biztosítási piac zavartalan és eredményes működésének megzavarására, s egyben akadályozza a tisztességes piaci verseny fenntartását. A független biztosításközvetítők, ezen belül is a biztosítási alkuszok a biztosítási piac szerves részei, legitim, a Felügyelet engedélyével rendelkező szereplői. Az e szereplők kiiktatására irányuló lépések, így különösen az általuk közvetített ajánlatok deklarált visszautasítása alkalmasak arra, hogy a biztosítási piac működését megzavarják. Ezen túlmenően e lépéssel kapcsolatban felvethető az is, hogy a tisztességes - az alkuszok és az ügynökök, illetve a biztosítók közötti - piaci versenyt, s ezen keresztül az ügyfelek érdekeit csorbítja, ha a biztosítók saját értékesítési csatornáikat törekszenek kizárólagos közvetítési helyzetbe hozni az alkuszok rovására. A biztosítók belső portfólió-szerkezet alakításának bizonyosan nem jogszerű eszköze, ha az üzletkötőiknél eredményesebben teljesítő alkuszok produkciója miatt, a portfólió kívánatos szerkezetét versenytorzító eszközökkel próbálják helyreállítani.A biztosítás intézményrendszerének védelme indokolná, hogy a Felügyelet elejét vegye olyan törekvéseknek és az alapján kialakuló gyakorlatnak, mely távlatosan alkalmas arra, hogy a biztosítók saját értékesítési hálózatának javára kedvezőtlen irányba befolyásolja az alkuszok függetlenségét, és ezen keresztül megfossza az ügyfeleket attól, hogy objektív piacelemzésen alapuló döntést hozhassanak biztosítási kockázataik elhelyezését illetően. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy az alkuszon keresztül tett biztosítási ajánlatok befogadásától, illetve a befogadott ajánlatok utáni jutalékfizetéstől való elzárkózás - főként, ha általános tendenciává válik (l. az ún. Nordic Disease szindrómát a skandináv biztosítók gyakorlatában) - könnyen az alkuszi tevékenység marginalizálódásához vezethet.

Az alkuszok jutalékjogosultsága

Az előbbi problémakörrel szorosan összefüggő piaci fejleményt a közvetítői fejezet egy olyan módosítása hozta, amire kevesen számítottak. Egyes biztosítók gyakorlatában ugyanis újabban évtizedes dogmák kérdőjeleződnek meg az alkuszok jutalékjogosultságát illetően, azáltal, hogy tavaly május 1. óta a Bit. nem szabályozza kifejezetten a biztosító kötelezettségeként az ügyfél kockázatait nála elhelyező alkusz jutalékának a megfizetését. Egyes biztosítók erre alapozva felmondják az alkuszok együttműködési megállapodását, majd a jutalékfizetésben és annak mértékében való megállapodás hiányára hivatkozva megtagadják az alkusz közvetítésével megkötött biztosítások utáni jutalékfizetést, úgy, hogy mindeközben az alkusz ügyfele által fizetett bruttó biztosítási díjban ugyanúgy felszámítják a szerzési költséget, mintha honorálnák a közvetítő közreműködését.

Kifejezett törvényi rendelkezés hiányában - helytelenül - felértékelődött tehát az alkuszi együttműködési megállapodások jelentősége az alkuszok jutalékjogosultságának megalapozásában.A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a hazai piacon is hamar gyakorlattá vált, hogy az alkusz jutalékát az a biztosító fizeti meg, amelyiknél megbízója utasításának megfelelően az alkusz a kockázatot elhelyezi, feltéve, hogy a biztosítás díja tartalmaz jutalékot, azaz a szerzési költségek fedezetét képező vállalkozói díjrészt.Ezt a biztosítási gyakorlatban kialakult általános kereskedelmi szokást a törvényhozó magáévá tette azáltal, hogy a fenti tételt a régi Bit. törvényerőre emelte. A biztosítási gyakorlat ismeretében megállapítható, hogy az ennek folytán még inkább megerősödött és intézményesedett úzus az új Bit. hatályba lépését követően is továbbél a kereskedelmi életben, melyet mutat, hogy a piac többsége a biztosító jutalékfizetési kötelezettségének kifejezett törvényi deklarálása hiányában is a korábbi gyakorlatnak megfelelően jár el kereskedelmi kapcsolataiban.Az alkusz jutalékjogosultsága lakossági biztosítások esetében és az, hogy a jutalék megfizetésére a biztosító köteles, alapvetően a biztosító díjképzésén alapul. A biztosító jogalap nélküli gazdagodásához, az alkuszi csatornán keresztül kötött biztosítási szerződések megdrágulásához és nem utolsósorban az alkuszok versenyképességének csökkenéséhez vezetne ugyanis, ha az ügyfél (megbízó) abban az esetben is köteles lenne az alkusz díjazását külön is megfizetni, ha a biztosítás díjában kalkulált szerzési költséget vele szemben a biztosító felszámította.

Az ügyfele megbízásából kockázatot elhelyező alkusz attól függetlenül jogosult jutalékra a kockázatot elvállaló biztosítótól, hogy ennek mértékét a biztosítóval kötött megállapodásban előzetesen nem rögzítették, feltéve, hogy a biztosító az ügyfél felé az adott termék hivatalos díjkalkulációjának megfelelő, a szerzési költségek fedezetét is tartalmazó ún. bruttó díjat számítja fel.

Hitelintézetek

Ismeretes, hogy a Bit. hatályba lépésével a biztosításközvetítők rendszere akként változott, hogy a közvetítői tevékenység vagy független biztosításközvetítőként (ezen belül alkuszként vagy többes ügynökként), vagy függő biztosításközvetítőként folytatható. Mivel a Bit. 38. § (1) bekezdés alapján független biztosításközvetítői tevékenység csak kizárólagos tevékenységként végezhető, így a hitelintézetek számára megszűnt a régi Bit. által biztosított lehetőség, hogy többes biztosítási ügynöki tevékenységet folytathassanak (2004. december 31-ig vissza is kellett adni az erre vonatkozó felügyeleti engedélyüket). A hatályos szabályok szerint tehát bank nem folytathat független biztosításközvetítői tevékenységet. Ha viszont egy bank függő biztosításközvetítőként működik, a Bit. 33. § (4) bekezdés alapján csak egy biztosító termékeit vagy több biztosító egymással nem versenyző termékeit közvetítheti (versenyző termékek alatt értve a Bit. 1. és 2. melléklete szerinti azonos biztosítási ág azonos ágazatába tartozó termékekeit).A Bit. 33. § (5) bekezdése szerint ugyanakkor függő biztosításközvetítőnek minősül az a biztosításközvetítő (is), aki a közvetítést a főtevékenységéhez kapcsolódó termékre vagy szolgáltatásra vonatkozóan, azt kiegészítő tevékenységként végzi, amennyiben biztosítási díjat nem vesz át, illetve az ügyfélnek járó összeget nem fizet ki.A Bit. hatályba lépését követően a fent idézett rendelkezés rövid időn belül értelmezésre szorult, mert annak pontatlansága miatt vitatott volt, hogy az alapján van-e lehetőség versengő termékek közvetítésére. A fenti jogértelmezési vita feloldásaként a felügyelet heves vitákat kiváltó állásfoglalásában rögzítette, hogy a Bit. 33. § (5) bekezdése szerinti függő biztosításközvetítő „akár több biztosító megbízásából, azok egymással versenyzőnek minősülő termékeire vagy szolgáltatásaira nézve” is végezheti tevékenységét.A fentiek alapján tehát annak, hogy a főtevékenységük keretében kínált banki termékekhez kapcsolódóan a hitelintézetek - kivételesen - jogosultak legyenek akár több biztosító, egymással versengő biztosítási termékeinek a közvetítésére is, három konjunktív feltétele van:

  • a közvetített biztosítási termék kapcsolódjék a hitelintézet által a főtevékenysége keretében kínált banki termékhez, illetve szolgáltatáshoz. A Bit. hatályba lépése óta eltelt rövid időre tekintettel, természetesen nincs még kialakult gyakorlata annak, hogy a kapcsoló elemnek mennyire kell szorosnak lennie. Hitelintézetek esetében a két véglet a hitelfedezeti jellegű biztosítási termékek közvetítése (szoros kapcsoló elem a banki termékhez), illetve a bankkártyákba épített utasbiztosítások közvetítése lehet, mely utóbbi esetben a kapcsoló elem annyi, hogy a biztosítás egy tömeges banki termékkel együtt kerül eladásra (laza kapcsoló elem);
  • a közvetítői minőségében eljáró hitelintézet az ügyféltől biztosítási díjat ne vegyen át. Ennek a szabálynak hitelintézetekkel szembeni alkalmazása nyilván nem lehetett a jogalkotó szándéka, hiszen azon keresztül az ügyfelek vagyoni érdekeit nem a pénzkezeléssel főtevékenységként, professzionálisan foglalkozó bankoktól akarták megóvni. A hatályos szöveg ugyan egyértelműnek tűnik, azonban védhetőnek tűnik az az álláspont, miszerint kizárólag a biztosításközvetítői minőségben való eljárás során történő díjátvételre vonatkoztatható. Ebből következően nincs akadálya annak, hogy megfelelő szerződéses konstrukció kialakítása révén a hitelintézet szerepet vállaljon a biztosítási díjak nála vezetett ügyfél-folyószámláról történő beszedésében. Ebben az esetben ugyanis az ügyfél és a biztosító jogviszonyán kívül álló, az ügyfél megbízása alapján eljáró hitelintézetként, nem pedig a díj átvételre is feljogosított biztosításközvetítőként jár el. Ehhez társul az a formális szempont, hogy ebben az esetben az ügyféltől a hitelintézet nem vesz át díjat, csupán megbízása alapján a nála elhelyezett pénzösszegből utal át a biztosító számára;
  • a közvetítői minőségében eljáró hitelintézet az ügyfélnek járó összeget ne fizessen ki. Az előző pontban rögzítettek arra az esetre is vonatkoznak, ha a biztosító szolgáltatását az ügyfél azon hitelintézetnél vezetett folyószámlájára utalja át, mely a biztosító szolgáltatása alapjául szolgáló biztosítási szerződést közvetítette.

A fentiek alapján látható, hogy a Bit. 33. § (5) bekezdésének alkalmazásában, a hitelintézetek biztosításközvetítői minőségével kapcsolatban nem a versengő termékek disztribúciójában való részvétel okozza a fő problémát, hanem az, hogy jellemzően a biztosítási díjak beszedésében és kezelésében is szignifikáns szerepet vállaló bankok esetében, a díjátvétel tilalmának kedvezőtlen értelmezése önmagában kizárja, hogy adott esetben egy hitelintézet a Bit. 33. § (5) bekezdése szerinti függő biztosításközvetítőnek minősüljön. Ez pedig oda vezet, hogy a biztosítási díjak beszedésében („átvételében”) is szerepet vállaló bankok elesnek a Bit. 33. § (5) bekezdésének kedvezményétől és csak arra marad lehetőségük, hogy a Bit. 33. § (4) bekezdése szerinti (ugyancsak) függő biztosításközvetítővé váljanak, mely esetben azonban csak több biztosító egymással nem versengő termékeit értékesíthetik. A díjbeszedéshez kapcsolódó értelmezési kérdésekre tekintettel, a hitelintézetek esetében kiemelt jelentőséggel bír a versengő termék fogalmának a meghatározása és annak felügyeleti értelmezése, mert a fentiek alapján - a díjátvétel tilalmának kedvezőtlen értelmezése esetén - közvetítési lehetőségeik a nem versengő biztosítási termékek disztribúciójára szorítkoznak. A Bit. 3. § (1) bekezdésének 70. pontja szerint „versenyző termékek”: az 1. és 2. számú mellékletek szerinti azonos biztosítási ág azonos ágazatába tartozó termékek. A biztosítási termékek egymással versengő jellegét a Bit. idézett rendelkezése szerint tehát az dönti el, hogy azonos ágazatba tartoznak-e. Az ágazati besorolás szempontjából a biztosítási kockázatok tekinthetők rendezőelvnek, azaz a biztosítási termék abba az ágazatba sorolandó, amelybe tartozó kockázatokat kíván fedezni. Ez a rendezőelv azonban csak addig működik, amíg a biztosítási termék azonos ágazatba tartozó kockázatokat fedez. Gyakoriak az olyan biztosítási termékek, amelyek több ágazatba tartozó kockázatot, esetenként akár különböző ágba tartozó kockázatot is fedeznek. Több ágazatba tartozó termék besorolását az dönti el, melyik ágazatba tartozó kockázat a meghatározó benne, amire viszont az egyes kockázatokra eső díjrészek aránya ad útmutatást.A Bit. meghatározása azonban mindenképpen merev, főként, hogy az IMD egyáltalán nem határozza meg a „termékek versengésének” kritériumát, s még legkevésbé köti azt az azonos ágazatba tartozáshoz. Az IMD-t eddig átültető 10 tagállami jogalkotó közül egyébként a magyaron kívül csak az észt követ hasonló megoldást.

Arra való tekintettel, hogy ugyanazon ágazaton belül teljesen más természetű kockázatok biztosítására van lehetőség, illetve az ugyanazon ágazatba tartozó jellemző kockázatok kiegészítő kockázatai miatt egyes termékek jelentős különbségeket mutathatnak, indokolt annak vizsgálata, hogy a Bit. 3. § (1) bekezdésének 70. pontjában adott versengő/versenyző termék fogalmának értelmezése során van-e mozgástere a piaci szereplőknek, vagy akár a felügyeletnek, hogy a hivatkozott meghatározáson túlmutató összehasonlító elemzést végezzenek.A Bit. hivatkozott és indokolatlanul merev rendelkezése ugyanis nem vitásan oda vezethet, hogy annak alapján pl. a jellemző kockázatnak minősülő baleset- és betegségbiztosításon kívül más ágazatokba tartozó kockázatokat is fedező utasbiztosítási termék versengő terméke lehet egy önálló, nagy összegű szolgáltatást nyújtó baleset-biztosításnak, pusztán azon az alapon, hogy mindkettő a Bit. 1. számú melléklete A. részének 1. számú „Baleset” ágazatába sorolandó, annak ellenére, hogy a két termék az ügyfél szempontjából teljesen más szükségletet elégít ki és így konkrét esetben teljesen kizárt a versengésük.Fontos kiemelni, hogy az Irányelv a fogalomból eredő immanens tartalomra alapozva - helyesen - nem definiálta a versengő termék fogalmát és azt nem is teszi a tagállamok kötelezettségévé1. A Bit.-ben követett szabályozás ehhez képest megelégszik a termékek látszólagos versengő jellegével, figyelmen kívül hagyva a termékek egymáshoz viszonyított tényleges helyettesíthetőségét. Utóbbit természetesen csak a konkrét termékek jellemzőinek esetenkénti, tényleges összehasonlításon alapuló vizsgálata alapján lehetne megállapítani.

Ehhez nyújthat fogódzót, hogy a versenyjogi gyakorlat - az érintett piac meghatározása körében - ismeri az ún. helyettesítő áruk kategóriáját. A tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 14. § (2) bekezdése szerint a helyettesítő áruk meghatározása során a felhasználási célra, az árra, a minőségre és a teljesítés feltételeire kell tekintettel lenni (ún. keresleti helyettesíthetőség). A versenyjogi gyakorlatban ez alapján az érintett árupiac meghatározásánál az olyan terméket (szolgáltatást) is figyelembe kell venni, amely a fenti szempontokra figyelemmel a fogyasztó számára ésszerűen helyettesíteni képes a másik árut. A felhasználási cél szempontjából történő helyettesíthetőség pl. akkor állapítható meg, ha a fogyasztók az eredeti termékkel azonos célra, azonos szükségleteik kielégítésére a másik (többi) árut, illetve szolgáltatást is igénybe vehetik, azaz az áruk között felhasználhatósági hasonlóság áll fenn2. Az ár tekintetében helyettesítő áruról csak akkor beszélhetünk, ha a két (több) termék ára közel azonos.A fenti szempontok figyelembevételével pl. sem a felhasználási cél, sem pedig az ár tekintetében nem tekinthető (versenyjogi szempontból) helyettesítő árunak egy tíz napra szóló, két-három ezer forintos, a jellemző kockázatnak minősülő baleset mellett további kockázatokat is fedező utasbiztosítás, egy tíz-húszezer forintos éves díjú, jelentősen magasabb szolgáltatási összegeket tartalmazó önálló baleset-biztosítás vagy egy baleseti elemet is tartalmazó hitelfedezeti biztosítás, noha biztosítási közjogi szempontból adott esetben versengő terméknek minősülnek, pedig egyikkel kapcsolatban sem merül fel, hogy konkrét biztosítási szükséglete kielégítése céljából az ügyfél az egyik helyett a másik kettő közül bármelyiket megköthetné. Legjobb tudomásom szerint azonban a felügyelet nem lát lehetőséget annak érdemi vizsgálatára, hogy az ágazati hovatartozástól függetlenül valóban versengenek-e az adott termékek.A versengő termékek merev értelmezése, valamint a díjátvételi tilalom okán nem üdvözítő Bit. 33. § (5) bekezdése miatt, egy ideig ésszerű megoldásnak mutatkozott, hogy a versengő termékek kínálatban tartásában érdekelt bankok saját független biztosításközvetítőt alapítsanak, melynek teljesítési segédjeként eljárva, többes ügynöki vagy alkuszi megbízottként mégiscsak kiaknázható a fiókhálózatban rejlő potenciál. A felügyelet egyik friss állásfoglalása azonban ezt a kaput is becsukni látszik, mert a felügyelet a Hpt. 4. § (3) bekezdésének értelmezése során megállapította, hogy a bank, mint pénzügyi intézmény, a Bit.-ben meghatározott tevékenységek közül kizárólag a függő biztosításközvetítői (ügynöki) tevékenységet végezheti, illetve ebben működhet közre, nincs törvényes lehetősége arra, hogy független biztosításközvetítő közreműködőjeként járjon el.

Ez az értelmezés azon alapul, hogy a Hpt. a Bit. szerinti biztosítási ügynöki tevékenység végzését teszi lehetővé a hitelintézetek számára, a Bit. viszont közvetett módon ugyan, de a függő közvetítővel azonosítja az ügynököt. Ebből adódik az az érvelés, mely szerint a Hpt. kizárólag a biztosítók közvetlen megbízása alapján végzett, a Bit. szerint függő közvetítői tevékenységnek minősülő tevékenységet, illetve az ebben történő közreműködést kívánta lehetővé tenni a hitelintézetek számára.

Az IMD célja nem az volt, hogy megóvja az ügyfeleket a banki csatornán keresztül eladott biztosítási termékektől, hanem általában az, hogy csak olyan személyek adhassanak el biztosítást, akik megfelelő felkészültséggel és szakértelemmel rendelkeznek ahhoz. A Bit.-nek sem lehetett más a célja, eredményét tekintve azonban a bankok esetében mégis oda vezetett, hogy korábbi közvetítői struktúráik többnyire nem voltak fenntarthatók, illetve az új szabályok szerinti versengőnek minősülő termékek akkor sem jelenhetnek meg egy bank kínálatában, ha nem ugyanazt az ügyfélkört célozzák meg velük. A hatályos szabályozás nincs tekintettel arra a nemzetközi tendenciára, mely szerint a banki csatorna egyre jelentősebb üzlet felhajtója a biztosítási szektornak és a korábbihoz képest megnehezíti a bankok szerepvállalását ebben az üzletben. A Bit. mostani közvetítői rendszere nem utolsósorban egyenesen kizárja a versenyt a biztosítók között azáltal, hogy adott bank fiókhálózatában/kínálatában adott ágazaton belül csak ugyanazon biztosító termékeit engedi megjelenni, mely oda vezet, hogy pl. a gépjárműhitelekhez, a jelzáloghitelekhez és a személyi kölcsönökhöz kapcsolódó ún. „hitelfedezeti“ biztosításokat (az ágazati besorolás egyezősége miatt) kizárólag egy biztosító nyújthatja, amennyiben ezek értékesítésében a bank közvetítői szerepet vállal. Mivel célját tekintve a szabályozás álláspontom szerint elhibázott, és indokolatlanul zárja el a bankokat a közvetítés egyes formáitól, a szabályok mielőbb módosításra szorulnak.A jogalkotónak az eddiginél is szorosabb együttműködést kell kialakítania a piac résztvevőivel és érdekképviseleti szervezeteikkel, annak érdekében, hogy a normaszöveg, amibe a jogalkotó életet lehel, valóban az üzleti élet hatékony működését segítse elő, és a piaci résztvevőket alapvető kérdésekben lehetőleg ne állásfoglalások, hanem maga a normaszöveg orientálja. A jog legyen és maradjon is az üzlet szerviense, mert a jog elősegíteni hivatott a gazdasági élet működését, nem pedig megakadályozni azt.

Online ügyfélszolgálat

Az online biztosítás előnyei

  • vezető biztosítók ajánlatai egy helyen
  • online kedvezmény
  • szakértő segítség a választásban
  • nem kell sehová sem elmennie
  • díjmentesen intézzük biztosítását
  • árgarancia

Egyszerű, gyors, kényelmes... online biztosítás.

 

Elérhetőségeink

Tel: (06 1) 999 7575
Fax: (06 1) 999 7576
kapcsolat@biztositas.hu

Keresés az oldalon