A csoporttársadalom embere beleszületett a konstrukciók hálózatába, a kultúrába, arra mint egy tőle független szociális realitásra tekintett (Berger and Luckman 1967). Az ember szocializációs képessége, az a tulajdonsága, hogy a gyermeki és ifjúkori fejlődése során szinte kritika nélkül elfogadja a család, a csoport eszméit. Ez a kultúra globális hálózatát teszi lehetővé, hogy a változások sebessége összhangban legyen az emberi biológiai tulajdonságaival. Az ember születésétől haláláig egy nagymértékben irreverzibilis kultúrálódási folyamat alanya. Kezdetben bármit elfogad, bármely kultúra aktív tagja lehet, a szocializáció későbbi szakaszaiban az elfogadási képessége tetemesen csökken, bár csak egészen idős korára szűnik meg teljesen. A csoporteszmék, szokások, tárgyak kollektív hálózata azonban nemcsak passzív elfogadást követelő környezet, mert minden kollektív struktúra komponense ki van téve lokális, perszonális vizsgálatnak. Jól van ez így? Megfelel ez nekem? Egyetértek-e én ezzel? A perszonális analízis eredménye folyamatosan táplálódik vissza a kollektív szintre, és képes azt aktívan befolyásolni, esetleg teljesen megváltoztatni, éppen ez adta a csoporttársadalmak kimagasló adaptációs képességét.

A csoporttársadalmak 30-50 fős létszáma ideális egyensúlyt biztosított a kollektív struktúrák tradicionális stabilitása és a lokális perszonális analízis esetleges változtatni kívánó hatása között. A csoportkultúra összetartó erői között a biológiai, érzelmi kötődések is alapvető szerepet játszottak.

Ez az optimális biológiai alapú egyensúly bomlott meg a kulturális evolúció következő szakaszában, amikor a csoporttársadalmak populációrobbanása a csoportszövetségeket: a törzseket, nemzeteket, államokat hozta létre. Ezekben a kollektív kultúra komplexitása messze meghaladta a perszonális elme analitikai képességeit. Ha valaki megfelelően szocializálódott a kollektív eszmékhez, szokásokhoz, aligha volt képes arra, hogy jelentősebb változtatásokat indukáló kritikával éljen. A kritika többnyire kívülről, vagy a tökéletlen szocializációban részesült személyektől származik. Komplikálta a helyzetet az is, hogy a csoportkultúrákat felváltó csoportszövetségekben az ember rendszerszervező tulajdonsága is másképpen nyilvánul meg. Miután a csoportszövetség létszáma a megfelelő szocializációhoz túlságosan nagy, a közös moralitás, a közös akciók, közös konstrukciók ideális kollektív rendszere nem teljesen fejlődik ki, hiányozni fog a valódi, biológiailag determinált érzelmi folyamatokon alapuló lojalitás és felváltja a tanult, racionális kultúrán alapuló egyezkedés (Csányi 1990). A tömegtársadalmakban egymásra dobált, átfedő csoportok kultúrája össze nem egyeztethető komponenseket tartalmaz, az átfésülésre, egyeztetésre nincs idő ezért a kollektív struktúrák mindig elnagyoltak, bizonytalanok maradnak.

A lojalitást felváltó egyezkedés nem kíván hűséget, önfeláldozást, elmarad a transzformáció, igazi csoportok már nem alakulnak ki, de még mindig létrejönnek közös akciók, közös konstrukciók, s esetleg valamiféle elnagyolt, szükség esetén felrúgható közös moralitás.

Amíg az egyezkedés a csoportok között folyt és nem az egyének között, addig lényegében mindkét viselkedési rendszer, a hűségen és az egyezkedésen alapuló is, működött: a lojalitáson alapuló a csoporton belül, az egyezkedésen alapuló a csoportok között. Modern időkben azonban a populáció elképesztő méretű növekedése a természetes csoportok méretét egye lejjebb szorította, megszűntek a nemzetségek, nagycsaládok és már a nukleáris család is felbomlóban van. Manapság gyakorlatilag egyszemélyes csoportokkal számolhatunk. A szocializációs folyamatban a modern társadalmak nem lojális, csoportjukért magukat feláldozni képes polgárokat nevelnek, hanem autonóm, önérdekű, egyezségeket kötő, és azokat lehetőleg megtartó egyszemélyes csoportokat. A modern államok jogrendje, normái és erőszakszervezetei is mind arra törekszenek, hogy ezeket az egyezségeket betartassák. A kollektív eszmék hálózatát nem tartja többé össze a biológiai elkötelezettség, a csoporthűség. A kollektív hálózat kizárólag kulturális, tanult, biztosító mechanizmusok függvénye.

A globalizációs folyamatok a világon mindenütt együtt járnak a kollektív kulturális hálózatok esetenkénti felbomlásával, a különböző kultúrák átfedésével és keveredésével, ami jelentősen továbbgyengíti az amúgy is tökéletlen szocializáció befolyását. A társadalmi struktúrák szerveződésében a korábbi biológiai kötőerők alárendelt szerepet játszanak. Nagy tömegek veszítik el hitüket a kultúra korábban elfogadott közös értékeiben, és mindennapi létüket egyszemélyes csoportok formájában apró, helyi egyezségek révén igyekeznek fenntartani. Ezt az atomizálódási folyamatot ugyanakkor egyfajta primitív csoportozódás is kíséri. Az ember rendszerképző tulajdonságai változatlanul megvannak, de a csoportkijelölés egyre inkább kicsúszik a kollektív kulturális mechanizmusok hatóköréből, és pillanatnyi érdekkapcsolatok dominálják. Ezek a folyamatok erősítik a nepotizmust, a korrupciót, a különböző lobbikat és a törvényen kívüli oldalon a bűnözői csoportokat, maffiákat. A kialakuló globális kollektív kultúra folyamatos harcban áll majd az állandóan keletkező kultúrán kívüli csoportokkal és csoportszövetségekkel.

Az általános tendencián belül egyes helyeken, mint az elmúlt években Magyarországon is, radikális rendszerváltozás történt, ami szintén a korábbi kollektív kulturális mechanizmusok szétesésével járt, és a társadalom nagyobb részét vetette az elfogadott kultúrán kívüli terekbe. Egy többé-kevésbé stabilis kulturális rendszerben kialakulnak és elfogadottak az egyéni és csoportos érdekérvényesítő mechanizmusok. A szocializáció során a társadalom többsége elsajátítja azokat a konszenzuson alapuló kollektív kulturális elveket, viselkedési mintázatokat, amelyek a társadalom mindennapi működéséhez szükségesek. A történelmileg és biológiailag rendkívül gyors rendszerváltozás ezeket az elveket elvetette és a hozzájuk kapcsolt viselkedési mintázatok adaptív értékét egyik napról a másikra megszüntette.

Ez az új helyzet a társadalom egyes tagjai és csoportjai számára, amelyek már korábban kivonták magukat a közös moralitás alól, felszabadulást, szabadságot hozott. A többség számára ezzel együtt átmeneti vagy tartós zavart is. Nemcsak a szabadság jött el, de megszűntek azok a segítő, érdekérvényesítő mechanizmusok, amelyek korábban, ha limitált mértékben is, de egyfajta életstabilitást biztosítottak. Megszűntek munkahelyek, politikai, társadalmi közösségek. Elértéktelenedtek azok a viselkedési mechanizmusok, amelyekkel az egyén valamilyen valós vagy képzelt csoport tagjaként a kollektív kulturális mechanizmusokhoz csatlakozhatott. Ebben a helyzetben megszűnik a kollektív kulturális struktúrák normális működése, és a társadalom tagjai bizonyos értelemben egy „kultúrán kívüli” állapotba kerülnek, amelyben viselkedésüket a korábbi életük alapján nem lehet kiszámítani, megjósolni.

A kultúra kollektív struktúráinak felbomlása sokféle válaszreakciót indukál. A leglényegesebb az egytagú csoportok szerepének további erősödése. A közös értékek háttérbeszorulása után az egyén számára legracionálisabb taktika a magányos harcosé. Csak azt kapod meg, amiért megküzdesz, csak magadra számíthatsz, mindenki ellened van. Felbomlanak a több-kevesebb lojalitáson alapuló csoportkapcsolatok, és az egyének tartósan az egytagú csoport szemléletére rendezkednek be.

Megszűnik a kölcsönösség szokványos feltételezése. Beengedek valakit a kocsisorba, mert legközelebb engem is beengednek helyett, az itt és most nekem van jogom s lehetőségem gyakorlata érvényesül.

Megnő a bizalmatlanság, mert a nagyobb szabadsággal szükségképpen együtt járó gyakoribb kisebb konfliktusok társadalmi megítélése bizonytalan, hiányoznak a szabályozó kollektív kulturális struktúrák, tehát nehezen alakul ki az új morális szabályrendszer. A nagyobb konfliktusok, törvénysértések állami helyreigazítása is lelassul, bizonytalanná válik. Megjelenik helyette az önbíráskodás. Csak akkor lesz igazam, ha erővel, a magam vagy a verőlegények fizikai erejével érvényt szerzek neki.

Megjelennek az időleges egyezségen alapuló, a lojalitás minden formáját nélkülöző érdekérvényesítő csoportok, amelyek állandó konfliktusban vannak egymással és tagjaikkal, mert lojalitáson alapuló, hosszú távú érdeket nem tudnak szolgálni.

Kialakul egy látványos, gyors társadalmi mobilitás, mivel megszűnik a társadalmi rétegek viselkedési kultúrán alapuló szűrőmechanizmusa, tehát iskolázatlan, kulturálatlan sikeremberek kerülhetnek hatalmi, gazdasági pozíciókba, és nincsenek rákényszerítve a rétegszabályok betartására.

A fenti folyamatok összhatása mint a társadalom primitivizálódása jelenik meg. Az egytagú csoportok viselkedésére pedig gyakran használjuk a „bunkóság” jelzőt, ami a korábbi magas kultúra pejoratív frázisa.

Mi lehet tenni? Kell valamit tenni?A történelem során sok kultúra tűnt már el, és a „bunkó” barbárok már sokszor érvényesítették érdekeiket a konszenzuson alapuló kollektív kultúra ellenében. Ha lesznek újra új társadalomszervező eszmék, ha megindul ezek szocializációja a felnövekvő generációban, lassan majd megváltozik a helyzet. A bunkók gyermekei majd létrehozzák az új morális konszenzust, az új magas kultúrát.

Vissza a lap tetejére