Szomorú lapzárta

(Pálos Miklós 1927-2006)

Egon Erwin Kisch - a száguldó riporter - egyszer azt mondta: a vérbeli újságíró előre megírja a saját nekrológját. Miklósé is elő fog kerülni; Ő maga is egyetértett azzal, hogy a Biztosítási Szemle ne közöljön nekrológokat. Nem azért, mert eleve szomorú műfaj, hanem azért, mert úgy tartotta: az ember ne egy részvéttel teli flekket hagyjon maga után, hanem egy életművet.

Az Ő életműve amúgy sem férne rá a lapzártakor szorongva üresen hagyott nyomdai oldalra. Pálos Miklós mindent teljes odaadással művelt. Ha színpadra lépett, a csillogó előadótermek kulisszái, az országos rendezvények arénái, vagy a vidéki kultúrházak kopott deszkái számára valóban a világot jelentették. De igazi életeleme az írás, az újságírás. A Guttenberg-galaxis talán utolsó földi helytartója volt. Nem szövegszerkesztővel dolgozott, hanem egy ócska írógépen, nem szóközökkel számított karakterekben számolt, hanem flekkben, hasábban, kolumnában. Rengeteget írt, de még többet olvasott. Mire a könyvesboltokban egy-egy új kötetet kiraktak a polcra - Pálos Miklós már kiolvasta. Nem a lexikonok szócikkeiből tanulta meg, hogy mi is az a PR. Ehhez valami veleszületett, természetes érzéke volt, s ezen a téren bármikor versenyre kelhetett a kreatív műhelyek sztárjaival. Immár negyed évszázada annak, hogy kapcsolatba került a biztosítási szakmával, amelynek sokat köszönhetett. Ennél többet talán csak a hazai biztosításügy köszönhet neki. Megszállottan csinálta ezt is, mert csak úgy tudott dolgozni. Kezdeményezései, ötletei gyakran lepattantak a falakról, de ő soha nem csüggedt, a kudarcok sem vették kedvét. Persze azért megélte őket!Az állandósult, eposzi jelző szerint: „nehéz ember” volt. Ez a stigmát büszkén viselte, mert tudta, hogy ez a jelző ma már nem elmarasztaló. A nehéz emberekre oda kell figyelni. Ehhez haláláig ragaszkodott.Jó volt vele dolgozni, mert nagyon megbízható. Két évtizede Ő a Biztosítási Szemle főszerkesztője. Írt, szerkesztett, tördelt, korrigált, előfizetőket gyűjtött, terjesztette a lapot. Címekre, rangokra soha nem vágyott, csak egyetlen titulusára volt büszke: felelős szerkesztő. Ezt használta az előkelőbb „főszerkesztő” helyett is.

Az utolsó hónapok nagyon nehezek voltak. Neki is. Talán ez volt az egyetlen olyan kihívás, amellyel már nem tudott megbirkózni.

A frázissá szelídült igazság szerint: senki nem pótolhatatlan. De mielőtt ezt leírtam, azért egy kicsit elbizonytalanodtam.

Búcsúzunk, Miklós! És a Biztosítási Szemlében továbbra sem lesznek nekrológok! Ezt sem annak szántuk.

Budapesten, 2006. március 17-én