Ez a könyv nem száraz tudnivalókat, hanem inkább kevésbé ismert, meglepő tényeket gyűjt össze. Azoknak szól, akik az elvont fogalmak mellett az érdekességekre is kíváncsiak, nem elégszenek meg a híradások gyakran száraz stílusával, nem akarnak ítéletet alkotni vagy az európai vitában bármelyik oldalra is állni - egyszerűen csak érdekli őket a körülöttük lévő világ.

Emma Hartley könyve 50 meglepő tényt gyűjt össze Európa minden tájáról, elgondolkodtató, nemegyszer megdöbbentő érdekességeket, rövid háttérmagyarázatokkal. Azokat, akik még többet szeretnének tudni a könyvben tárgyalt konkrétumokról, további hivatkozások segítik a tájékozódásban.

A európaiak 350 órával kevesebbet dolgoznak évente, mint az amerikaiakA Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) felmérése szerint az átlagos európai évi 350 órával kevesebbet dolgozik, mint amerikai társa.

Az OECD statisztikájából kiderül, hogy Izlandon, Csehországban és Svájcban magasabb az egy évre eső munkaórák száma, mint Amerikában, de a többi európai ország rontja az átlagot. Ami az egy munkaórára jutó termelési értéket illeti, kontinensünkön Belgium, Hollandia és Franciaország vezet, jócskán lekörözve az amerikaiakat. Ebből is látszik, hogy nem annyira a munkahelyen töltött idő mennyisége, hanem sokkal inkább a minősége a fontos. Termelékenységi szempontból Németország, Írország és olaszország is megelőzi az Egyesült Államokat.

Az egy főre jutó éves munkával töltött idő alapján azonban az USA vezet, mert az átlagos európai dolgozó évi 5-6 hét szabadságot vehet ki, míg az amerikaiak csak két hetet kapnak (ami ráadásul nincs is törvényben garantálva). Az európai munkaerők átlagos termelékenysége az amerikai 92-97%-ának felel meg, attól függően, hogy miként értelmezzük az adatokat.

A '70-es évek elején Európa és az Egyesült Államok nagyjából egyformán állt a ledolgozott órák, a fizetett szabadság mértéke és az egy főre jutó éves jövedelem szempontjából. Amikor mindkét földrészen jelentős növekedésnek indult a termelékenység, az átlagos amerikai úgy döntött, hogy ő inkább ugyanolyan sokat dolgozik továbbra is, hogy ezáltal többet keressen és többet is fogyaszthasson. Az európaiak többsége viszont azt gondolta: nem kell neki több pénz, inkább a hosszabb szabadságot választja. Emiatt alakult úgy, hogy ma az európaiak egy főre jutó éves jövedelme alig 72%-a az amerikaiakénak.

A két kontinens munkakultúrája közötti különbség jól tükrözi az életszemléletbeli eltéréseket is. A legnagyobb különbség az amerikai és az európai munkavállalók között a legkisebb keresetűeknél tapasztalható. Az értelmiségi munkakörökben a főnökök Amerikában sem nagyon mérik a dolgozók munkaidejét, a lényeg ott is az, hogy a munka el legyen végezve.

A fizikai dolgozóknál és más, alacsonyabb iskolai végzettséget igénylő munkavállalóknál azonban más a helyzet. Egyrészt őket jobban ellenőrzik, másrészt a munkaórák maximalizálása náluk kemény anyagi kényszer, nagyobb, mint európai sorstársaiknál.

Az Egyesült Államokban például nincs minimálbér, ami azt jelenti, hogy a cégek szabadon versenyezhetnek egymással a fizetések és az órabérek leszorításában, és ebben csak az korlátozza őket, hogy minél kisebb bért kínálnak, annál nehezebben találnak megfelelő munkaerőt. Mivel pedig nincs államilag garantált egészségügyi védőháló sem, az alacsonyabb keresetűeknek többet kell dolgozniuk ahhoz, hogy ki tudják fizetni az egészségbiztosítást. Ezt a kényszert és a velejáró félelmet viszonylag kevés európai ismerheti.

A másik oldalról viszont az USA-ban sokkal erősebben él az a hit az emberekben, hogy aki keményen dolgozik, az meg tudja változtatni az életét, és biztosítani tudja gyermekeinek mindazt, amiben neki nem lehetett része. A gazdasági elemzésekből persze az is kiderül, hogy az esetek többségében ez egyáltalán nem feltétlenül következik be, de a hit mégis erősen él az amerikaiakban.

Az európaiak ezzel szemben sokkal inkább hajlamosak morogni társadalmi helyzetük miatt, és a legtöbbjük úgy érzi, hogy az esélyeit főleg az határozza meg, hogy milyen családból származik, kik a szülei, hová született, és egy sor további, az akaratunktól független tényező. Az esélyegyenlőtlenség és az igazságtalanság érzetének csillapítására más módszert találtak az európai munkavállalók: nem a több munkában hisznek, hanem az erősebb szakszervezetekben.

Harvardi egyetemi tanárok egy csoportja „Work and Leisure in the U.S. and Europe” (Munka és szabadidő az Egyesült Államokban és Európában) címmel közölt nemrég tanulmányt, amelyben arra a következtetésre jutottak, hogy az aktív szakszervezeti mozgalom és az átfogóbb munkaügyi szabályozás hosszú távú hatásának tudható be, hogy az európaiak a szabadidőt fontosabbnak tartják, mint az amerikaiak.

A tanulmány szerzői azt állítják, hogy ott, ahol valamiért csökken a ledolgozott munkaórák száma, az emberek vágyni kezdenek a rövidebb munkaidőre. Mivel Európa és az USA között a '70-es évek elején még alig volt különbség munkaügyi szempontból, nehéz lenne azt állítani, hogy az európaiak természetüknél fogva hajlamosak munka helyett szundikálni egy fa alatt. Inkább arról van szó - mondják az amerikai kutatók -, hogy az ember társas lény, és a szabadidőt szinte csak akkor élvezi, ha nem egyedül, hanem családjával vagy barátaival tudja eltölteni. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az amerikaiak sem lennének munkamániások, ha a szabadidő igénybevehetőségét az USA-ban is szabályoznák. Az amerikaiak ugyanis a tapasztalatok szerint még akkor sem mennek szabadságra, amikor megtehetnék, egyszerűen azért, mert akikkel jól éreznék magukat, azoknak éppen dolgozniuk kell. Márpedig mi értelme van kivenni egy szabadnapot, ha a barátaid és a családtagjaid úgysem érnek rá?Ráadásul a siker is nagyon relatív fogalom. Igaz, hogy a több munka eredményeként az amerikaiaknak magasabb a jövedelmük, de kimutathatóan egyre rosszabb az egészségi állapotuk. Pont a kevés szabadidő miatt kénytelenek igénytelenebbül élni, például gyorsan és rosszul táplálkozni.Rövidlátó szemlélet, ha egy nemzetet csupán a gazdasági ereje alapján értékelünk. Robert F. Kennedy amerikai szenátor egyszer azt mondta: „Nemzeti jövedelmünkben benne van a levegőszennyezés, a cigarettareklám és a közúti balesetekhez kiszálló mentőautók költsége is. Beleszámítandó a biztonsági zár és a börtön is, ahová a lakásainkat feltörő bűnözőket zárják. Az erdők pusztulása, a Felső-tó kiszáradása. A nemzeti jövedelem növekszik a napalm, a katonai rakéták és a nukleáris robbanófejek gyártásától is... Nincs viszont benne a családunk egészsége, az oktatás minősége, a játék öröme. A nemzeti jövedelem nem függ attól, hogyan bánnak a gyári munkásokkal,vagy attól, mennyire biztonságos az utcán sétálni. Nem tartalmazza a költészet szépségét, a házasság tartósságát, a közügyek intézésének színvonalát, a köztisztviselők becsületességét... Röviden, a nemzeti jövedelem nagyságával mindent lehet mérni, csak azt nem, amiért érdemes élni.” Paul Tsongas - demokrata politikus, szenátor és elnökjelölt - híressé vált mondása pedig így szól: „Egyetlen ember sem mondta még azt a halálos ágyán, hogy bárcsak több időt töltött volna az irodában”.

A nemzetközi versenyképesség mérése persze fontos, de egy ponton fel kell tenni a kérdést: miért is rivalizálunk? Lehet, hogy Európa gazdasága sok szempontból kevésbé sikeres, mint az Egyesült Államoké - de lehet pénzzel mérni a boldogságot?

Az Európai Unió vállalkozásként nem volna életképes

Edward Leigh brit parlamenti képviselő, az alsóház számvizsgáló bizottságának (Public Accounts Committee - PAC) elnöke a széke mögé dugta papucsát, amikor beléptem a szobájába. Ő az a személy, aki hazájában a közpénzekkel kapcsolatos visszaélésekről felvilágosítást tud adni, így valószínűleg úgy érezte, hogy a kényelmetlen témához kényelmetlen lábbeli dukál. Pedig nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de volt itt egy 226 milliárd forintnak megfelelő aprócska hiány, ami nem hagyott nyugodni.

Az Európai Unió 2003-as költségvetése 25 000 milliárd forintnak felelt meg. Ugyanebben az évben az Európai Csalás Elleni Hivatal (European Anti-Fraud Office - OLAF) a kimutatott visszaélések összegét 226 milliárd forintra, vagyis a teljes büdzsé egy százalékára becsülte.

Az Európai Számvevőszék 1994 óta vizsgálja az Unió pénzügyeit, ugyanúgy, ahogy az Arthur Andersen vagy a PriceWaterhouseCoopers a nagyobb vállalatok pénzügyi beszámolóinak megbízhatóságát. Csakhogy szinte minden esetben korlátozási záradékokkal fogadja el a beszámolókat, mert azok rendre hiányosak.

Amennyiben egy vállalkozás nem tudná auditáltatni beszámolóját, a gazdasági lapok bizonyára negatív jelentéseket közölnének róla, részvényeinek ára zuhanni kezdene a tőzsdén, valamint az adóskockázati besorolása jelentősen leromlana. Az EU pénzügyi adataival egy vállalkozás bizonyára rövid időn belül csődbe menne! Hogy mindez még nem következett be, csak újabb bizonyíték arra, hogy az állami szektort merőben másképpen kezelik, mint a magánt.

Megjegyzendő, hogy ez az anomália a világ majdnem minden országára jellemző. Mindezek mellett azt kell megérteni, hogy egy ország és egy vállalat között az alapvető különbség az, hogy a vállalatok létezését minden esetben egy állam konstituálja. Az államok rendelkeznek olyan jogi eszközökkel, mint a bankjegykibocsátás, a devizaárfolyamok befolyásolása... Egyszerűbben fogalmazva, ha egy vállalkozás hitelképtelenné válik, és a működésének költségeit egy idő után a nyereségéből nem képes finanszírozni, akkor csődbe megy, egy állam viszont rendelkezik olyan fiskális, monetáris, valamint diplomáciai eszközökkel, amelyek segítségével folyamatos költségvetési hiány mellett is képes hosszú távon gazdálkodni.

Természetesen az „államcsőd” fogalma nem ismeretlen a világgazdaság számára sem, bár nehezen képzelhető el, hogy államcsőd esetén a hitelezők az állam ellen - mint a vállalatok esetében - „felszámolási eljárást” kezdeményezzenek. Az államcsőd bekövetkezése esetén általában a hitelezők elengedik, vagy bizonyos feltételek mellett átütemezik a hiteleket. Az ilyen események bekövetkezése gyakran jár együtt az adott országban bekövetkező gazdasági változásokkal, ezután pedig az új kormány „tiszta lappal” vehet részt a világgazdasági folyamatokban - némi presztízsveszteség lesz pusztán a kára.Érdemes megemlíteni, hogy előfordult már olyan eset is, amikor egy állam pénzügyi gondjainak enyhítése céljából saját területét értékesítette. 1866-ban II. Sándor cár kincstára már nem volt képes az ország pénzügyi működését tovább finanszírozni, így 1867. március 29-én eladta Alaszkát az USA-nak. A vételár mindössze 7 millió dollárnyi arany volt. A megállapodás rögzítette, hogy magántulajdon nem kerül lefoglalásra, és a templomok birtokjoga az orosz ortodox egyház kezében marad. Október 18-án Sitkában (az orosz közigazgatás központjában) vonták fel az amerikai zászlót. Alaszka nem tagállamként csatlakozott az USA-hoz, hanem csupán mint territórium - mint például a vele szomszédos Yukon terület Kanadához. 1959. január 3-án vált az unió 49. államává, miután Dwight D. Eisenhower elnök 1958. július 7-én aláírta az államiságát rögzítő Alaska Statehood Act nevű törvényt.

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy bár az EU nem állam, az említett tények mindegyike mégis igaz rá, tekintve, hogy pénzügyi működése tranzitíve az európai államok pénzügyeitől függ.

A brit Nemzeti Számvevőszék (National Audit Office - NAO) ugyanolyan szerepet tölt be a szigetországban, mint az Európai Számvevőszék az Unióban. A brit közpénzek felhasználását vizsgálja, és megmondja, hogy az adófizetők nincsenek-e megrövidítve. A brit számvevőszéket a parlamenti képviselőkből álló szakbizottság felügyeli. Nagy-Britannia 2003-ban 2500 milliárd forintot fizetett be az EU közös kasszájába, de csak 1800 milliárd forintnyi uniós pénzt kapott különböző címeken, így az Európai Unió második legnagyobb nettó befizetőjének számít Németország után.

Ezért a „papucsos” számvizsgáló bizottsági elnök, Leight úr véleménye szerint nem kell ahhoz euroszkeptikusnak lenni, hogy belássuk, az EU nagyon rosszul irányított szervezet. Ugyanakkor a nemzetközi szervezeteknél szerinte általános ez a probléma.- Ott van például az ENSZ, ott is hasonló a helyzet. De nincs felelősségre vonás, mert senki sem törődik vele igazán. Az a gond, hogy nincs olyan politikai erő, amelyik valójában felelősségre szeretné vonni az EU-t. A felderített csalások egy része ugyanis nyilvánvalóan Nagy-Britanniát is érinti, és egyik brit sem igazán szeretné, ha az Európai Számvevőszék vagy valamelyik európai bürokrata, mondjuk, egy yorkshire-i farmig követné az elsíbolt pénz útját.

Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy az EU-nak meg van kötve a keze! Azért nem tud többet tenni a csalások ellen, mert a tagországok nem engedik meg, hogy az uniós hatóságok pontosan átlássák költségvetési trükközéseiket - nyilván sok tagország olvasói értik, hogy mire gondolok!

Az európai nyugdíjrendszer hamarosan összeomolhat

1903-ban egy Charles Ponzi nevű vállalkozó kedvű olasz gazfickó kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol hamarosan csekkhamisításért börtönbe került. Ám húsz éven belül ő lett Boston egyik legismertebb milliomosa, aki időközben sok más embert is igencsak gazdaggá tett.

Gyors meggazdagodásának receptje hazugságon alapult: azt ígérte az embereknek, hogy ha odaadják neki a pénzüket, nemzetközi postai kuponokba fekteti azt, és a valutaárfolyamok közötti különbségre spekulálva 90 nap alatt megduplázza az összeget.Módszere látszólag működött is, legalábbis ami a pénz megduplázását illeti. Nyolc hónapon át egyre több készpénzt vett át a befektetőktől, akik a hamarabb beszálló ügyfelektől már hallották, hogy milyen jó üzletet csinálnak. Volt olyan időszak, amikor a kuncsaftok heti egymillió dollárt adtak át neki.

A probléma csak az volt, hogy Ponzi nem fektette be a pénzt, egyszerűen az újonnan beszállók részleteiből fizette ki a korábbiak osztalékát. Ez a módszer azért működhetett, mert sok befektető döntött úgy, hogy ismételten beteszi a pénzét - hiszen ilyen haszonkulcsot máshol nem tudtak volna elérni -, és így sikerült elodázni a piramis összeomlásának pillanatát.

Amikor a krach elkerülhetetlenül bekövetkezett, Ponzi úr ismételten börtönben találta magát. Akiket gazdaggá tett, ünnepelték, akiknek a pénzét elherdálta, gyűlölték, de mindenesetre rengetegen csodálták ritkaságszámba menő leleményességét.

Az európai állami nyugdíjrendszerek többsége ugyanezen az elven alapul, azzal a különbséggel, hogy a szerencsés befektetők a mai nyugdíjasok, a vesztesek pedig a gyermekeik lesznek. Az állami nyugdíjpénztárak ugyanis nem halmoznak fel olyan összegű tartalékalapot, amelynek kamatai fedezetet nyújtanának a következő generációk számára. A mai rendszer úgy működik, mintha egy hatalmas csővel kiszippantanák a pénzt (a nyugdíjjárulékot) a fiatal dolgozók zsebéből, és belepotyogtatnák nyugdíjas szüleik pénztárcájába. Az állami nyugdíjakat ugyanis a mai fiatal munkavállalók által befizetett járulékokból utalják ki.

A mai nyugdíjrendszert Otto von Bismarck találta fel 1889-ben - és akkor még úgy tűnt, hogy jól is működik. Méghozzá azért, mert az aktív népesség száma messze meghaladta a nyugdíjasokét, hiszen míg a nyugdíjkorhatár 70, a várható élettartam 48 év volt. A várható élettartam azonban 300 év óta folyamatosan nő. Kiugróan emelkedett a XX. század második felében, és a tendencia azóta is töretlen.

A II. világháború után megugrott a születések száma. Az úgynevezett baby-boom generáció szülöttei Nyugaton már amúgy is a gazdasági fellendülés gyümölcseit élvezhették, ráadásul szüleik - akik a háborús nélkülözés közepette nőttek föl - igyekeztek bőkezűen ellátni gyermekeiket minden földi jóval, hogy ezzel kompenzálják saját gyerekkori szegénységüket. Ennek hátulütője az volt, hogy felnevelték az első önző generációt, amelyik ráadásul még büszke is volt egocentrizmusára. Az öntudatos, jómódú tinédzserekkel együtt elérkezett a rock and roll, a béke és a szeretet kultusza, a fogamzásgátlás, a világjárás és a fura frizurák korszaka. Ezek a fiatalok csak saját nemzedékükkel törődtek, nem érdekelte őket más korosztályok gondja, nem volt meg bennük az együttérzés hajlama - páratlan anyagi helyzetük tette őket ilyenné.Ez a generáció sosem látott tanulmányi lehetőségekhez jutott - ingyenes gimnáziumok, technikumok, egyetemi ösztöndíjak álltak rendelkezésükre, ami később irigylésre méltó társadalmi mobilitást tett lehetővé számukra. Ennek a népes generációnak nem született sok gyermeke - a sok gyerek ugyanis veszélyeztette volna szüleik életszínvonalát -, amivel egy olyan időzített demográfiai bombát hoztak működésbe, ami majd az ő gyermekeik nyugdíjba vonulásával robban.

A mai Európai Unió területén 1960 és 1965 között az egy nőre jutó gyermekek száma 2,7 volt, ami kényelmesen meghaladta a lakosság létszámának fenntartásához szükséges 2,1-es sarokszámot (két gyerek szükséges a két szülő pótlására, és az „egytized” az esetleges fatális események kompenzálására). 2005-ben ez a szám 1,5-re esett vissza. olaszországban és Spanyolországban pedig, ahol jelenleg a világon a legalacsonyabb a születési arány, 1,3 ez a mutató.Európában mindeközben egyre nő a várható élettartam, így a nyugdíjválság is évről évre súlyosbodik: egyre kevesebb fiatal fizeti egyre több idős ember nyugdíját. A politikusok és más döntéshozók hamar átlátták a helyzet komolyságát, így az öregkori gondoskodás felelősségét a magánszektorra és az egyénekre igyekeznek hárítani. Ennek egyik sajnálatos következményeként egyre több az olyan vállalat, amelyik nem foglalkoztat bejelentett alkalmazottakat, hiszen akkor társadalombiztosítást is kellene fizetnie utánuk. A mai fiataloknak ezért nehezebb alkalmazotti állást találniuk, mint a szüleiknek volt, és így belekényszerülnek a szabadúszói vagy a szerződéses munkavégzésbe, ami sokkal több bizonytalansággal jár.

Ebből pedig az következik, hogy a fiatalok nehezebben tudják előteremteni a családalapításhoz szükséges stabil hátteret: az állandó jövedelmet és a saját lakást. Nyilván ennek a nemzedéknek is kevés gyermeke lesz, de ezúttal nem feltétlenül saját elhatározásból, hanem anyagi kényszerből - ennek egyik első jele az is, hogy a nők egy része a végsőkig késlelteti a gyermekvállalást. Ráadásul állandó munkahely nélkül nagyon nehéz magán-nyugdíjpénztári taggá válni.

Felnövekedett egy olyan dolgozó nemzedék a nyugati országokban, amely semmit sem kapott az államtól az erősen hiányos középiskolai oktatáson kívül, a felsőfokú képzésért pedig fizetnie kellett, miközben a szüleinek mindez még ingyen járt. Ez a generáció a jövőtől sem várhat sokat, hiszen jóformán nem lesz nyugdíja, és még az sem garantált, hogy az állami egészségbiztosítási rendszer túl fogja élni a meghosszabbodott időskor okozta keresletnövekedést.

Jenny Joseph angol költőnő egyik verse, a When I am an old woman I shall wear purple (Vénasszony koromban bíborba fogok öltözni) kezdetű, pontosan kifejezi az ellentmondást. Az 1932-ben született hölgy azóta már talán elő is vette a megfelelő színű ruháit és kiegészítőit. A költemény egy gondtalan életet élő nyugdíjasról szól, aki mit sem törődik felelőtlenségével. „Brandyre, nyári kesztyűre és szaténszandálra fogom költeni a nyugdíjamat, és majd azt mondom, vajra nem futja” - így festi le a költő a vidám idős hölgyet, akinek nincs jobb dolga, mint hogy az esernyőjével csörömpöljön a vaskorlátokon és habzsolja a szendvicseket... Ám a Ms. Josephet követő nemzedék jogosan teszi majd fel a kérdést: „Nyugdíj? Az meg micsoda?”. Különösen égető probléma ez a nők szempontjából, hiszen a munkán kívül, gyermekneveléssel töltött évek csak tovább súlyosbítják anyagi gondjaikat. Egészen a hetvenes éveikig dolgozniuk kell majd, és ami a legszomorúbb, jobb lesz, ha a szaténszandált teljesen elfelejtik.

Hogy miként tudnánk kivédeni az idősebb generáció kíméletlen támadását? Nos, Európa fiataljai, legyen annyi gyereketek, amennyit csak megengedhettek magatoknak. Hosszú távon ugyanis a több gyerek nagyobb anyagi biztonságot jelent mindenkinek. Nemcsak azért, mert többen fizetnek majd a nyugdíjunkért, de még az is előfordulhat, hogy egyik-másik megkedvel minket annyira, hogy idős korunkban gondoskodik rólunk. Adjunk magunknak minél több esélyt!

Vissza a lap tetejére