Ennek a szakmai tekintélynek elsősorban az az oka, hogy a MÉBOT és annak szakmai rendezvényei soha nem voltak belterjesek, mindig teret adtak az orvosláson túli tudományos, gazdasági, társadalmi problémáknak, aktualitásoknak is. És ilyenek mindig akadtak.

Külön köszönet a Társaságnak, hogy idén teret adott két „csendes jubileum” megünneplésének is. Két olyan évfordulóról is megemlékezhetünk a Kongresszus során, amely a magyar biztosítástörténetben kiemelkedő jelentőségű volt, és amelynek emlékét nem mosták el az azóta eltelt évtizedek, sőt évszázadok sem.

Napjainkban, amikor minden szakma, minden hivatás, minden hivatásrend, sőt még a családok és a személyek is keresik, kutatják múltjukat, gyökereiket, pedigréjüket – a szakmai évfordulóknak is nagy jelentőségük van. A folyamatosságot jelképezik ezek a megemlékezések, és alkalmasak a tanulságok összegzésére is.

200 esztendeje, 1807-ben alakult és kezdte meg működését az első hazai biztosító, a Rév-Komáromi Hajózást Bátorságosító Társulat.

Ma már minden biztosítási tankönyv ezzel a ténnyel kezdődik, és jóízűen ízlelgetjük az archaikus szavakat, mert akkor még a biztosítást „bátorságosításnak” hívták.

A szó egyébként nagyon szemléletes, és varázslatos módon tükrözi a biztosítás intézmények lényegét a gazdasági életben.

Hiszen az avitt feudalizmus kötelékét lerázni akaró reformkori magyar valóságnak éppen bátorításra, sőt bátorságosításra volt a legjobban szüksége.

És az olyan intézményrendszerekre, amely ezt segítheti. A biztosítás kétségtelenül ilyen volt.

Egy időben elterjedt az a szakmai szlogen, hogy: már a régi görögök is ismerték a biztosítást. Ez nem igaz! Persze biztosításszerű intézmények, megoldások akadtak régen is, de ezeknek nem volt közük a modern értelemben vett, mai biztosításhoz.

A biztosítás újkori találmány, eredete a 17.századra datálható, és a ködös Albion földjén terjedt el először, a Lloyd’s birodalom kialakulásával.

Természetesen a magyar ugaron is voltak biztosításszerű képződmények még a Révkomáromi Biztosító, sőt még a Lloyd’s megalakulása előtt is.

Nálunk már a 14. századtól kezdve aktív cégmozgalom alakult ki, s köztudott, hogy a céhek egyik alapvető feladata volt, hogy pénzeszközöket gyűjtsenek segélyezés vagy a céhtagok támogatása céljából. Ezek voltak a társládák, amelyeket ma pénztárnak vagy kasszának hívnánk.

A mozgalom oly virulens és oly dinamikus volt, hogy hamar felkeltette a hatalom érdeklődését is. Akkor még nem volt formális értelemben vett materiális állami felügyelet, de a 16. században az udvar mégis egy királyi biztost bízott meg a társládák átvilágításával.

Ezzel a feladattal a liberalizmusáról és engedékenységéről híres Werbőczy Istvánt bízta meg az uralkodó. Werbőczy meg is állapította, hogy a társládák „túltartalékoltak”.

És ha már szakmatörténetről van szó, nem hallgathatjuk el a legendákat sem. Nos, a legenda szerint ezeket a túltartalékolt összegeket – állítólag – Werbőczy a saját maga számára – napjainkban divatos bulvár-terminológiával élve – „lenyúlta”.

De hangsúlyozom, hogy ez csak legenda, ebben az ügyben marasztaló, jogerős bírói ítélet soha nem született. Ebben talán közrejátszott az is, hogy Werbőczy akkoriban már az ország főbírája volt.

Tehát: voltak a révkomáromi előtt is biztosításszerű intézmények, amelyek elsősorban a homogén vagy homogénnak gondolt veszélyközösségeket szervezték.

Ilyenek voltak – a már említett céhek mellett – a híres szepességi városi tűzkasszák, (kötelező jelleggel!), a hivatásrendi segélyező egyletek, sőt a nyugdíjintézetek is.

Mostanában sokat emlegetjük Bismarkot és bismarki társadalombiztosítási modellt. Majd’ 100 évvel Bismark előtt alakult meg hazánkban az Országos Budai Nyugdíjintézet 1797-ben, és egészen a 19. század végéig működött, egy hallatlanul leegyszerűsített nyugdíjmodellel: 50 éves korig lehetett belépni 200 forintos foglaló, valamint évi 16 forintos járulék ellenében. A szolgáltatás 15 évi járulékfizetés után nyílt meg. És a tagoknak valójában egyéni számláik voltak, bár a tontina elemeit is fel lehetett fedezni a szisztémában.

A 18. és 19. század fordulóján már az Angliában kitalált, modern értelemben vett biztosítás is terjedni kezdett hazánkban, de a külföldi biztosítók útján. Ma úgy mondanánk: határon átnyúló szolgáltatások útján.

Ilyen szempontból volt úttörő lépés a Révkomáromi Biztosító megalakulása.

Az is biztosítástörténeti tény, hogy a hajózásnak a biztosítás kialakulásában nagy szerepe volt. A biztosítás nagyon sokat köszönhet a hajózásnak. Ennél többet talán csak a hajózás köszönhet a biztosítás intézményének! Hiszen minden biztosítástörténeti fordulópont gyakorlatilag onnan ered, hogy „navigare necesse est”.

Ez hozta létre a régi rómaiak Lex Rhodiáját, azt a felosztó-kirovó rendszeren alapuló intézményt, amely a nemzetközi hajózásban mind a mai napig működik: közös kár néven.

A hajózáshoz kapcsolódik az újkori biztosítástörténet nagy fordulópontja, hiszen a modern biztosítás gondolata egy Temze-parti kikötői kocsmában született. (Amelyet később a szemérmes szakmatörténet „teázóvá” magasztalt.)

A hazai biztosítástörténetben is nagy szerepe volt a hajózásnak, éppen a Révkomáromi megalakulása kapcsán. Bár akkor még volt tengerünk, tehát nem voltunk partonkívüliek; ez az esemény mégis a folyami hajózáshoz kapcsolódik.

200 éve háborúk folytak Európában, vagyis egy zömök, korzikai tüzértiszt végigverte a kontinenst. Tisztelet vendéglátó városunknak, Győrnek, de mint ismeretes, idáig is eljött a francia armada, és ennek kapcsán Győr az egyetlen olyan magyar város, amelynek a neve Párizsban is megörökíttetett, ráadásul előkelő helyen. A diadalíven, ahol leltárt csináltak Napóleon győztes csatáiról.

Ezen kívül a győri csatának még Petőfi is emléket állított, amikor A nép nevében című versében azt tudakolja, hogy a nemesség mikor állít már emlékszobrot annak a sok lábnak, amely Győrnél úgy futott.

Tehát háború volt, és Montecuccoli óta ismerjük az immár frázissá szelídült igazságot, hogy a háborúhoz három dolog kell.

Az a három dolog viszont fegyverekre, a hadsereg élelmezésére és takarmánnyal való ellátására kell!

A Napóleon elleni német-osztrák-magyar koalíció hadseregeit Európa éléstára, a magyar Alföld látta el gabonával és takarmánnyal. A szállítmányokat a Tisza menti Törökbecsénél rakták uszályokra, amelyek aztán a Ferenc-csatornán keresztül feljutottak a Dunába, majd onnan egészen a Fekete erdőig, Bajorországig.

Ez hosszú út volt, a szállítmányt és a hajókat sok kockázat fenyegette, és ezek bizony gyakran okoztak károkat is.

A folyami hajózás központi bázisa akkoriban az erődökkel jól védett Komárom volt, amely egyébként abban az időben az ország negyedik legnagyobb városa volt.

S itt túlkomáromban gyakorlatilag megismétlődött a Temze-parti sztori, mert akadt egy agilis jogászember – legalább most említsük meg a nevét: Csepy Zsigmondnak hívták –, aki nekiállt biztosítót, bátorságosítót gründolni.

Ő is a hajótulajdonosokat és a kereskedőket gyűjtötte össze, hogy társaságot alapítsanak. A támogatók, majd a későbbi részvényesek között volt Széchenyi István is. Ezt nem csak a részvénykönyvből tudjuk; a vájt fülű gazdaságtörténészek rögtön megállapították, hogy az alapítók között lehetett olyan valaki is, aki nagyon jól ismerte az Angliában már meghonosodott biztosítási ipart. Márpedig Széchenyi ilyen volt.

Csepy Zsigmond (érdekes, de nem fontos adalék: az ügyvéd jó barátja volt Csokonai Vitéz Mihálynak) tehát összegyűjtötte a hajósokat és a kereskedőket, vagyis a „veszélyközösséget”. Az iratok mind a mai napig fellelhetők. A részvénykönyvben Széchenyin és gróf Teleki Sámuelen kívül nem találunk nagy neveket. (Nem úgy, mint az EMABIT megalakulásakor, amelyról tudományos ülésünkön még szó lesz.) Egyszerű hajósok, kereskedők voltak a részvényesek.

Talán egy ismert polgár akadt közöttük: Vajda Pál, komáromi kereskedő. Nem is ő lett igazán híres, hanem a leánya, Váradi Julianna. Aki arról lehetett nevezetes, hogy annak idején talán ő lehetett a világ legboldogabb asszonya.

Hiszen ő volt Csokonai Lilla verseinek a címzettje.

A Csepy Zsigmond uram által gründolt társaság igazi magyari intézmény volt!

A Társaság 400 darab 500 forint névértékű részvényt bocsátott ki. Ez volt a Társaság alaptőkéje. Illetve: ez nem volt a társaság alaptőkéje, mert a magyar vállalkozók akkoriban is tőkeszegények voltak, ezért a részvények ellenértékét nem tudták befizetni.

Ehelyett egy kötelezvényt adtak: amelynek fedezete a hajójuk vagy ingatlanuk volt.

Valamint részvényenként évi 25 forintot fizettek be. Ha az így összegyűlt alap nem lett volna elegendő, részvényeik arányában a saját vagyonuk terhére fizettek.

És itt látszik igazán Széchenyi keze nyoma! Hiszen ez a patent nem más, mint a Lloyd’s működési elve.

Az iratok – csodálatos módon - mind fennmaradtak. Innen tudjuk, hogy a biztosítási kötvényt akkoriban „bátorságosító levél”-nek hívták.

Első ügyfél: Fazekas Lajos volt, aki ÁDÁM névre keresztelt tölgyfahajóját biztosította. Az első káresemény: 1807. július 28-án történt: Molnár András sóval megrakott hajója süllyedt el Mohácsnál. Gondolom soha nem volt ilyen sós a Duna…

A Társaság 1808-ban kap királyi pátenst. Ettől kezdve a neve: Császári-Királyi Révkomáromi Hajózást Bátorságosító Társaság.

A „bátorságosítás” eltűnik a cégnévből, hiszen a nyelvújítás sem tudta ezt megőrözni ezt a kifejezést; egyszer s mindenkorra felváltotta azt a német „versicherung” szó tükörfordítása. Viszont az új cégnév: Rév-Komáromi Szabadítékos Biztosító Társaság. A „szabadítékos” jelző itt adómentességet jelent. Az adómentességet valójában Komárom városa kapta meg, de abban részesült az ott működő Társaság is. Ez a királyi hála jele volt, hiszen a már említett napóleoni győri csata után a Burgból menekülő I. Ferenc Komárom biztonságos bástyái között talált menedéket.

Adópreferencia ide, vagy oda a Révkomáromi nehezen bírta a versenyt. Pláne, amikor megjelent a trieszti kommandó: a Generali és az Adriatica. Ezek a Társaságok nagy tőkeerővel és jelentős hajózási gyakorlattal rendelkeztek, a versenyben Révkomárom folyamatos díjcsökkentésre kényszerült.

Mint ilyenkor szokás, megpróbált „előre menekülni”, tőkét emelni, és tevékenységét kiterjeszteni más üzletágakra is. A szabadságharc azonban végleg megpecsételte Komárom sorsát. 1848 szeptemberében nagy tűzvész pusztított a városban, ezt követően a császári csapatok vették blokád alá, a forradalom bukása után pedig Komárom még kitartott, és ezt a császári udvar soha ne bocsájtotta meg. A kedvenc város kegyvesztett lett.

A gabonakereskedelem központja a szabadságharc után áttevődik Győrbe. Itt is alakul egy hajóbiztosító a Győri Kölcsönös Hajó Biztosító Társaság.

1854-ben 47 évi működés után A Révkomáromi Biztosító megszűnt. Históriája gyakorlatilag csak egy villanás a magyar biztosítástörténetben. De egyben nyitánya is volt az újkori hazai biztosításügy kialakulásának.

A magyar biztosításügynek jelentős mérföldkövei vannak:

1807: a Révkomáromi Biztosító megalapítása

1857: EMABIT megalakulása egy bukott forradalom után, de még a kiegyezés előtt.

1949: államosítás, a monopólium kialakulása

1986: az állami biztosítási monopólium megszűntetése.

És most várjuk, hogy fordulópont lesz-e pl. a 2008-as esztendő?

Ennél finomabban nem tudtam átkötni a napi aktualitásokra….

Természetesen az egészségügy tervezett reformjáról van szó.

Szándékosan nem említettem egészségbiztosítást, hiszen annak jelenleg csak a magánbiztosítási oldala definiált közjogilag.

Az egészségügyi ellátás hazai rendszere változtatásokra szorul, ezt ma már senki nem vitatja.

Ezt végre lehet hajtani reformok útján, és meg lehet kísérelni maszatolással is. Eddig nem a reformok útját választottuk.

Pedig az egészségügyi reform – ha jól számolom – immár 18 éves. A jogász úgy mondaná: nagykorú.

Az egészségügy a legnagyobb és minden bizonnyal a legfontosabb elosztó rendszer, ezen a területen átfogó reformokat végrehajtani csak akkor célszerű, ha megvan legalábbis a szükséges mértékű társadalmi, politikai és szakmai konszenzus. És ezt a mértéket valószínűleg nem a parlamenti erőviszonyok alapján kell mérni.

Ettől a konszenzustól ma még messze vagyunk.

Mi az oka a konszenzus hiányának?

Az egyik ok az, hogy a szakmai megfontolásokat jórészt háttérbe szorították, néhol pedig anullálták a politikai megfontolások és a taktikai kompromisszumok.

A másik ok kétségtelenül – a néha nem is szándékos – félrekommunikálás.

Amikor itt az országos vagy nemzeti veszélyközösség megbontásáról beszéltek, akkor arról szó sem volt.

Amikor itt az évtizedek óta velünk élő szolidaritási elv szétveréséről beszéltek, akkor arról szó sem volt!

Amikor itt több-biztosítós rendszerről beszéltek, akkor arról szó sem volt! A tervezett intézményrendszernek köze sincs a biztosításhoz. A tervezett intézmények soha nem lesznek biztosítók, és soha nem végeznek – nem is végezhetnek – biztosítási tevékenységet. Ezek esetleg az egészségügyi szolgáltatásokat szervező, lebonyolító, azokat elszámoló, esetleg finanszírozó intézmények lehetnek.

Amikor itt ún. üzleti biztosítókról beszéltek, az „üzleti” jelzőt valószínűleg csak pejoráló szándékkal kapcsolták össze az intézmény fogalmával.

Amikor itt a jó kockázatok kimazsolázásának lehetőségeiről beszéltek, akkor mindenki tudta, hogy erről szó sem volt, nem is lehetett.

A kommunikációból úgy tűnik, mintha a lebonyolító intézményrendszer létrehozásában csak a biztosítók vehetnének részt. Holott a potenciális befektetőknek csak egy lehetséges szegmense a biztosítási szakma.

És a kommunikáció folyton a profitra, a profit lehetőségére fókuszált. Ugyanis a profit nálunk szitokszó! Valami genetikusan átörökített osztályharcos dühről lehet itt szó, amely elveti a profitot mint motiváló tényezőt. Pedig az egészségügyi szolgáltatások lebonyolítási rendszeréből valószínűleg ez a motiváció hiányzik a legjobban. A profit, a profitorientáltság egy modern társadalomban nem lehet akadály. A profittal csak akkor van baj, ha nincs.

Sokan vallják a biztosítósok közül, hogy a magyar egészségügy nem küzd számottevő forráshiánnyal: a források ésszerűbb, ellenőrzöttebb felhasználása lehetővé tenné még a jelenleginél is színvonalasabb egészségügyi ellátás garantálását. Még a majdani, esetleges és szabályozott profit mellett is.

A magánbiztosítási szakma közvetlenül érdekelt az egészségügyi reformban.Ez az érdekeltség azonban nem a potenciális befektetési lehetőségből ered.

Bármilyen egészségügyi rendszer működik is majd az országban, azzal a magánbiztosításnak együtt kell élnie. Mint ahogy eddigivel is megtanult együtt élni.

Azt már nyilván említeni sem kell, hogy az orvostársadalom mennyire érdekelt az egészségügyi rendszer zavartalan működésében.

A biztosítósokról sokáig azt mondták, hogy az egy konzervatív szakma, illetőleg hivatás. Ezt a jelzőt az orvostársadalomra is ráaggatták.

A biztosítósok azonban már kiléptek a rájuk sütött konzervativizmus béklyóiból, de természetesen továbbra is ragaszkodnak szakmai hagyományaikhoz, és büszkék is azokra.

Különösen napjainkban, amikor mind az orvosi hivatásnak, mind a biztosítási szakmának különösen szüksége van a „bátorságosításra.”

Többek között ezért emlékeztünk meg az első hazai biztosító, a Rév-Komáromi Hajózást Bátorságosító Társaság alapításának, a hazai biztosításügy kialakulásának 200 éves évfordulójáról.

Tudva, hogy csak az első 200 év volt könnyű!

Vissza a lap tetejére