– Engedje meg, hogy egy személyes kérdéssel kezdjük, hiszen lényeges változás történt a szakmai karrierjében: júliusban átvette a Marsi Erika utódaként főigazgatóvá előlépő Varga Csaba beosztását. Annak idején, az egyesített pénzügyi hatóság megalakulásakor (kis kitérőt követően) a pénztárakat felügyelő jogelőd intézménytől érkezett a PSZÁF-hoz, a pénztári ágazatba. Ezt a specializációját számos megnyilatkozása – például szakmai publikációi – tükrében máig megőrizte, holott az elmúlt években már ágazatközi beosztásban dolgozott. Vajon mit jelent az újabb váltás az ágazattal való kapcsolata szempontjából?

– A nyugdíjpénztári témakör mindig közel állt hozzám, mivel talán a pénzügyi szektor egyik legösszetettebb intézményeiről van szó. Ha a nyugdíjrendszerrel való kapcsolatát nézzük, akkor a makroökonómia terepén járunk, ha meg a piaci vonatkozásokat, akkor a mikroökonómiai összefüggéseknél találjuk magunkat. De gondolhatunk a megtakarítási, tehát a tőkepiaci és a biztosítási összefüggésekre is, sőt a szociológiai kapcsolódásokra is indokolt utalnom – nagyon érdekes elemzéseket lehet tanulmányozni! Csupán a hitelintézeti szektor az, amelyről első ránézésre azt lehet vélni, hogy viszonylag kevés felületen érintkezik a két ágazat. De tudjuk, hogy ez nem így van. A bankok kínálatában régen megjelentek már a nyugdíjtermékek, a pénztárak és a pénzügyi csoportok több szálon kapcsolódnak egymáshoz.

Az új beosztásomban – fájó szívvel mondom ezt – kevesebb időt tudok erre a szegmensre fordítani. Természetesen a rálátásomat nem fogom elveszíteni, és a stratégiai jelentőségű eseményekkel, folyamatokkal ezután is foglalkozom majd, a nyugdíjpénztárak egyik csoportja vonatkozásában én vagyok az ún. kiadmányozó. Például a nemzeti nyugdíj-kerekasztal munkájában szavazati jog nélkül ugyan, de a jövőben is szeretnék közreműködni. Végtére is reményeim szerint ahhoz azért hozzájárulhatok, hogy a felügyelet munkájában is nagyobb figyelem háruljon a napjainkban már több mint kétezer milliárd forintos vagyont halmozó pénztári szektorra.

– Felügyeleti illetékes vezető munkatársként évek óta tisztségeket visel a nyugdíjágazat nemzetközi szervezeteiben. Megválik ezektől?

– Az EU kebelében tevékenykedő Európai Biztosítási és Foglalkoztatói Nyugdíjak Bizottságában a nyugdíj-munkacsoportnak voltam a vezetője három évig, a rotációban betöltött megbízatásom lejártáig, júliusig. Újabban a biztosításfelügyeletek világszervezetében (Nemzetközi Biztosításfelügyeleti Szövetség) kezdtem el dolgozni a nyugdíj-koordinációs bizottság elnökeként. Végül a Nyugdíjfelügyelők Nemzetközi Szervezetében (IOPS) mint eddig, ezután is képviselem a végrehajtó bizottságban Magyarországot, illetve a felügyeletet.

– A PSZÁF berkeiben nyílt titok, hogy egyszer már felkérték főigazgató-helyettesnek – 2004-ben, amikor a kormány fellépése nyomán új vezetőséget kapott az intézmény, és elkezdődtek a szervezet markáns átalakítását célzó munkálatok. Farkas István szakmai előéletének ismeretében kézenfekvőnek is látszott a választás, hiszen ő a pénztári piacról érkezett a felügyeleti tanács élére. Ön akkor nem vállalta, most vállalta. Elárulja a megfontolásait?

– 2004-ben nyugdíjpénztári elnöki tanácsadó voltam. Sarkosan fogalmazva egyszektornyi tapasztalattal a hátam mögött kellett volna hirtelen valamennyi szektorhoz kötődő feladatot vállalnom, amit akkor túl nagy kihívásnak gondoltam. Azóta viszont számos tapasztalatot szereztem. Foglalkoztam a biztosítási szektorral, és a tőkepiaci előéletemre támaszkodva vezettem a felügyelet vagyonkezelési bizottságát. Az utóbbi azért lényeges, mert ez a grémium szektorsemlegesen tevékenykedett, tehát függetlenül attól, hogy befektetési alapkezelők vagy bankok, netán nyugdíjpénztárak voltak-e munkálkodásának az érintettjei. Büszke is vagyok azokra a kollégáimra, akikkel együtt dolgoztunk. 2005-ben ugyanis elvégeztünk egy olyan befektetéskezelési témavizsgálatot, amely házon belül valóságos forradalmi változást hozott. Mind a négy felügyelt szektort ugyanazon szempontrendszer alapján vizsgáltuk meg, szakítva azzal a gyakorlattal, mely szerint a kollégák az ágazati specializációjuknak megfelelően más-más szempontokat képviseltek a munkákban. Ez minden tekintetben nagy kihívás volt. Egyrészt a vizsgálóknak bele kellett látniuk más szektorok tevékenységébe, másrészt el kellett fogadniuk, hogy a vizsgálat folyamán nem ők képviselik az összes aspektust annak a szektornak a vonatkozásában, amelyikhez ők kötődnek a legerősebben, ráadásul adott esetben a kompetens munkatársuk más véleményt képvisel.

Ez komoly és hasznos tanulmánynak számított mindannyiunk számára, ideértve a piacot is. Körülbelül két évbe tellett, mire a vizsgálat nyomán keletkezett valamennyi anyagot lezártuk. Igaz, a mérleg serpenyőjében van öt felügyeleti tanácsi ajánlás kiadása is, például – a legfontosabbakat említve – a kockázatkezelésről vagy az ügyfelek tájékoztatásáról szóló.

– Hogy az alapvetően egy-egy pénzügyi ágazathoz kötődő szakmai tudás integrációja milyen nehéz lehet, azt talán az is jelzi, hogy a PSZÁF csak 2006-ban jelentette meg az első olyan dolgozatát, amelyik sorra vette a pénz-, a tőke- és a biztosítási piaci direktívák legfontosabb kapcsolódásait. Eközben persze az üzlet „száguld”, egy-egy pénzügyi csoport élén olyan döntéseket hoznak, amelyek az ágazati hovatartozásuktól függetlenül egyszerre érinthetik akár az összes leányvállalat kockázatait. Mennyire követhető intellektuálisan ez a folyamat akkor, amikor az üzletre reflektálni igyekvő pénzügyi szabályozás nagyon mély szakmai ismereteket igényel?

– Az ma már nem kérdés, hogy integrált felügyeletre van szükség, hogy a napi munkát ennek jegyében kell szervezni és elvégezni. A kérdés valójában az, hogy hogyan lehet elérni a képzésben és a kollégák szemléletében a sokoldalú megközelítést és általánossá tenni ennek az igényét – azt tehát, hogy általánosan úgy viszonyuljunk a feladatokhoz, hogy amikor nem elég az ember saját ismerete, keresse meg a hozzáértő munkatársát.

Éppen ezt szem előtt tartva mostanában nagyon sokat dolgozunk két fontos átalakításon. Az egyik a kockázatalapú felügyelés. A kockázat mindegyik pénzügyi szektor közös jellemzője, ezért az eljárásaink és a módszereink is azonos elveken fognak alapulni. Remélhetőleg 2008 első negyedévében eldördülhet a startpisztoly. A másik fontos témakör a pénzügyi csoportok felügyelése. A cél itt is annak a módszertannak a kidolgozása, amelynek a birtokában valóban integrált vizsgálatokat tudunk elvégezni, feltárva a csoportok tagjai közötti kapcsolatok különböző aspektusait és az ezekből fakadó kockázatokat.

Ez tényleg intellektuális kihívás, amire a napi rutinmunka mellett is időt kell szakítanunk. Számos képzést szervezünk – részben saját erőforrásainkra támaszkodva – a CRD, a Szolvencia II és a MiFID tudnivalóiról. Próbáljuk erősíteni a horizontális kapcsolatokat is, olyan csoportokat hozunk létre, amelyekben a párhuzamosan tevékenykedő szervezeti egységek munkatársai együtt dolgoznak. A MiFID-nél maradva: a házon belüli „közeledés” érdekében a tőkepiaci felügyelésre szakosodott kollégákkal együtt ismerkednek az új követelményekkel az engedélyezők, a bankosok, a biztosítósok és a pénztáriak is. Ugyanígy igyekszünk közelíteni egymáshoz az intézmény két nagy szervezeti blokkját, a piaci és a prudenciális felügyeleti blokk tevékenységét, aminek a jelentőségét könnyű belátni, ha arra gondolunk, hogy vannak olyan felügyelt intézmények, amelyek egyszersmind értékpapír-kibocsátók is. A napi gyakorlat bőven szolgál példával arra, hogy a tőkepiacon történnek olyan események, amelyeket indokolt prudenciális szempontból megismerni és értékelni.

– A hazai piaci praxis az elmúlt évtizedben arra is szolgált példákkal, hogy a gyengébb ellenállás irányába haladva ki lehetett aknázni a felügyelőhatóságok szigorában mutatkozó különbségeket – sokan emlékszünk még a forrásait előszeretettel a tőkepiacról gyűjtő Realbankra. A vázolt törekvések értékelhetők-e érdemi különbségnek a felügyelet mai és pár évvel előbbi gyakorlata között?

– Természetesen egy folyamatról van szó, amely az utóbbi időszakban nagyon fölerősödött. Az uniós szabályozás is ebbe az irányba „tereli” a munkát. Ráadásul nem maradhatunk az ország határain belül, az EU tagországának felügyeleteként az ún. home és host funkciók jegyében nemzeti és „vendéglátó” minőségben is részesei vagyunk ennek a folyamatnak. A magyar piac sajátosságaiból fakadóan persze elsősorban fogadó felügyeletként fejtjük ki a tevékenységünket. Tehát a kollégáknak az említett szemléletet nemzetközi viszonylatban kell érvényesíteniük, ami nagyon erős szakmai követelményeket támaszt. Ezért aztán ma már asszisztensi munkakörbe is csak angol nyelvtudással rendelkező munkatársakat szerződtetünk. Azok számára, akik a piacon művelik a szakmát, ez persze nem újdonság, de itt nem mindig volt így. Immár nálunk is olyan mértékű az angol nyelvű kommunikáció, hogy sem pénzzel, sem energiával, sem idővel nem lehet győzni a fordítást. Sőt számos kollégánk dolgozik olyan munkakörben, hogy rendszeresen külföldön kell tárgyalnia, nemzetközi munkacsoportokban kifejtenie a nemzeti álláspontot stb. Tehát sokunk számára nem elég az, ha elmélyült szakmai ismeretekkel rendelkezünk, ezt időről időre idegen nyelven előadott prezentációk formájában is bizonyítanunk kell.

– Az interjú eredeti témájára térve: talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a pénzügyi-tőkepiaci rendszer a nemzetközi szabályozás átalakítása következtében az alapvető változások korát éli. A pénztári szektor szempontjából nézve az EU által indukált változások sorából mit tart a legfontosabbnak a közeli jövőre nézve?

– A foglalkoztatói nyugdíjakról szóló direktívát. Az átültetésre 2005-ben elfogadott törvényt az Európai Bizottság úgy értékelte, hogy nem felel meg a teljes implementálás követelményének. Ennek lett a következménye az, hogy a kormány most nyáron új javaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek. Az első jogszabály annak idején azt a megfontolást képviselte, hogy Magyarországon nincsenek foglalkoztatói nyugdíjak, de megteremtjük a kereteket ahhoz, hogy ha valamely hazai foglalkoztató ilyen külföldi szervezetbe kíván befizetést folyósítani, akkor azt megtehesse. A Bizottság azonban úgy foglalt állást, hogy ez az érv nem fogadható el, létre kell hozni az itthoni alapítás jogszabályi kereteit. Nem voltunk egyedül ebben a helyzetben, Csehország és Lengyelország is hasonlóképpen lépett fel. Az ügy egyébként megítélésem szerint vitatható. A Római Szerződés ugyanis a szociális és a nyugdíjrendszert a tagországok belügyének minősítette. Az EU mégis felszólította a három országot arra, hogy tegye lehetővé a nyugdíjak folyósítását és a foglalkoztatói nyugdíjpénztárak aktivitását. Ráadásul egy olyan analógiával is alátámasztotta ezt, miszerint valamely tagország nem kívánta implementálni azt a direktívát, amely a gyorsvasutakra vonatkozott, mert náluk nem működött ilyen, ám az Európai Bíróság ennek ellenére kötelezte az implementálásra, ez pedig precedensnek számított. Mindez azért érdekes, mert Csehország ezek után sem alkotott törvényt, hanem bírósághoz fordult. Sőt ismereteink szerint Románia sem kíván foglalkoztatói pénztárakat látni az országban.

– Mi lehet az implementálás üzleti következménye?

– Úgy gondolom, hogy ez az adószabályok függvénye. Ha az adórendszer az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarításokhoz képest hátrányosabbá teszi a foglalkoztatói nyugdíjalapba való befizetéseket, akkor aligha lesz relevanciája ennek az intézménynek. Hiszen az önkéntes pénztári rendszer már működik, egy újnak a megszervezése pedig költséges.

Ezzel összefüggésben lényeges lehet az, hogy az Európai Bizottság döntése szerint az adójog szempontjából az azonos intézményeket azonos kezelésben kell részesíteni, függetlenül attól, hogy azok hazaiak vagy külföldiek. Vagyis nálunk az azonos kezelés követelménye nem a hazai foglalkoztatói nyugdíjak és az önkéntes nyugdíjpénztárak között áll fenn, hanem a hazai és a külföldi foglalkoztatói nyugdíjintézményekbe történő befizetés között.

Mindazonáltal még az elmúlt évben is megkerestek holland és luxemburgi multinacionális cégek tanácsadói, akik arra kaptak megbízást, hogy mérjék fel: a szabályozás tükrében az unió mely országában érdemes ilyen pénztárakat letelepíteni.

– Ha jól emlékszem, éppen ön villantotta föl egy konferencián azt a lehetőséget, hogy Magyarország ezeknek a pénztáraknak a paradicsomává is válhat. Ezt nyilván örömmel fogadnák azoknak a pénzügyi szolgáltatóknak a munkatársai, amelyek bizonyos tevékenységeiket a hatékonyság érdekében összevonva kivonják a „munkakínálatukat” Magyarországról. Mi lehet a feltétele ennek a paradicsomi létnek? Például az adóversenyben elfoglalt jó helyezés?

– Azok a külföldi tanácsadók, akikkel beszéltem erről, és már csináltak ilyet, a következő döntési szempontokat sorolták föl. Először is az adott ország nyugdíjrendszere hozzájárulás-alapú (DC) legyen, ami nálunk így van. Ez azért lényeges, mert a szolgáltatások által meghatározott (DB) rendszerek finanszírozására vonatkozóan nagyon szigorúak a követelmények, amelyeknek határon átnyúló szolgáltatásként igen nehéz eleget tenni. A második feltétel az, hogy az adott ország szabályozása tegye lehetővé a megtakarítási időszak végén a pénz egy összegben történő felvételét. A harmadik feltétel a nyelvtudás – az akvizíciók lehetőségére és az ügyintézés körülményeire gondolva. De volt, aki azt kérdezte – ezen meg is lepődtem –, hogy van-e Magyarországon nyugdíjpénztári oktatás, és ha van, akkor milyen szintű? Ezen túlmenően fontos a földrajzi elhelyezkedés és persze a pénzügyi stabilitás is.

– Pénztári vezetőktől azt a vélelmet hallani, hogy a foglalkoztatói nyugdíjakról szóló szabályozás nyomán a multinacionális vállalatok jellemzően külföldi központokból határon átnyúló aktivitással fogják kínálni alkalmazottaiknak ezt a szolgáltatást. Vagyis „kiviszik” az országból a vagyonkezelést. Mit mutatnak a tapasztalatok?

– Egyelőre azt, hogy olyan vállalatok szerveztek ilyen szolgáltatást, amelyek alkalmazottainak körében nagy a nemzetközi mobilitás, és azok is csak az „úton lévő” munkatársakra vonatkozóan. Az első példa a Philips, amely a páneurópai foglalkoztatói nyugdíjintézményét egyelőre ún. pilot-projektként kezeli. A klasszikus megoldás ugye az volna, ha valamennyi uniós országban megszüntetné a nyugdíjalapokat üzemeltető adminisztrációját, és ezek helyett, valamennyi munkavállalójára egyet szervezne, történetesen Luxemburgban. Ez azonban nem történt meg – legalábbis eddig.

– Tehát alaptalanok a hazai félelmek?

– Úgy tűnik, hogy egyik pillanatról a másikra nem lesz ilyen változás. Tény ugyanakkor, hogy az új lehetőség iránt mutatkozik érdeklődés, mégpedig tipikusan nem nagy cégek részéről. Olyanokról van szó, amelyek szomszédos országokban érdekeltek ¬– például brit vállalatok Írországban.

Az első nemzetközi összesítés egyébként már megjelent a témában. E szerint 2007 januárjáig nem érte el a tízet azon intézmények száma az EU-vannak viszont, amelyek már régebb óta működtek, s egyszer csak a direktíva hatálya alatt találták magukat: a foglalkoztatói intézményeik ugyanis fenntartottak már határon átnyúló kapcsolatot...

– Milyen hatása lehet egyáltalán az új szabályozásnak?

– Úgy gondolom, hogy nagyon rövid távon aligha „visznek el” tőlünk multinacionális vállalatok nyugdíjüzletet. Arra ugyanakkor számítok, hogy üzleti szervezetek – bankok, biztosítók – ilyen nyugdíjterméket fognak kialakítani és kínálni. A foglalkoztatói nyugdíjpénztári szolgáltatásnak ugyanis két útja van. Az egyik az, hogy foglalkoztatók egyedül vagy többen alakítanak ilyen intézményt, a másik pedig az, hogy valamely pénzügyi szolgáltató megszervezi az operációt és az adminisztrációt, s terméket kínál a hozzá csatlakozó foglalkoztatóknak, amelyek „befizetik oda az alkalmazottaikat”. Mindez azonban, mint jeleztem, függ az adószabályozástól.

– A hazai pénztári ágazat sajátos formációja a túlnyomórészt pénzügyi csoportokhoz, kisebb részben vállalatokhoz kötődő, tulajdonképpen azok által irányított, mégis önkormányzó kassza. A „magyar modell” többféle lényeges és közismert probléma forrása. Ehhez képest a foglalkoztatói nyugdíjpénztár részvénytársaság. Vajon kínál-e alternatívát ez a működési forma a hazai intézményrendszer számára?

– Az az érdekes, hogy a képviselet kérdései az újabb tendenciának számító társasági működési forma alkalmazásakor is fölmerülnek, csak másként. Ezek foglalkoztatói intézmények, ezért a szabályozás egy-egy országban ki is mondja, hogy az igazgatóságban milyen arányt képviseljenek a munkavállalók és a foglalkoztatók. A nyugdíjpénztár működtetése alapvetően nem üzlet – üzlet akkor jön létre, amikor a pénztár szolgáltatásokat vásárol: vagyonkezelést, letétkezelést, adminisztrációt, járadékszolgáltatást. Az persze nem véletlen, hogy Magyarországon a jogalkotó a részvénytársaságot választotta a foglalkoztatói pénztár működési formájának – ezzel el akarta kerülni a pénztári rendszer önkormányzati jellegéből esetlegesen fakadó problémákat.

– Van-e realitása annak, hogy a hazai pénztári struktúra működő rendszerként társasági formát „ölt”?

– Van. Számomra ugyanakkor nem a célállapot, hanem az átmenet a legnehezebb kérdés. Hiszen a pénztárak tagjai ma egyben tulajdonosok, a tulajdonjog védelme pedig a jogrendszer egyik prioritása.

– Milyen eredményt vár el egy ilyen generális változástól?

– A fő kérdés nem az, hogy drágább vagy olcsóbb lesz-e egy másik megoldás. A költségeket ugyanis a piac eldönti – ha mégsem elég jól, akkor a szabályozással lehet módosítani. Ezt tette 2006-ban a jogalkotó a költséglimitek bevezetésével. A perdöntő az, hogy transzparensebbé tehető-e a rendszer. Hogy tiszta helyzetet lehet-e teremteni a felelősségvállalás ügyében? Adott esetben egy pénzügyi csoporthoz kötődő pénztár igazgatóságával szemben eljárhatunk, de nyilvánvaló, hogy az igazi üzleti döntések sokszor nem az igazgatóságban születnek, hanem a háttérben a csoport valamely egységében, amellyel szemben az adott ügyben nem tudunk eljárni.

– A pénzügyi szabályozás régóta ismeri a tulajdon nélküli irányítás intézményét, amit konkrét ismérvekhez kapcsol. Általában az elnevezés is a pénztárak és a hátterükben álló intézmények közötti kapcsolatot jelzi a külvilágnak.

– Fontos hangsúlyozni, hogy a felügyeleti szemléletben, módszertanban és a kockázatkezelésben az összetartozó tényezőket együtt vizsgáljuk. De azért tegyünk különbséget azon pénztárak között, amelyeknél ez a háttértevékenység üzleti vállalkozás, és azok között, amelyeknél vállalati politikáról, humánpolitikáról van szó. Az utóbbi körben nincsen alapvető fenntartásom az önkormányzati felállással szemben.

– Csakhogy a tagsági képviseleti demokrácia hatékonysága szempontjából mindegyik problematikus, a hátrányok is jelentkeznek.

– Erre gondoltam, amikor a tiszta helyzetet említettem, tehát hogy a tartalomnak és a formának fednie kellene egymást. Az egyik pénztári körben ez nagyrészt így van, a másikról ellenben nem állítható ez, ami nem az adott piaci intézmények hibája, hanem a nem adekvát jogi forma alkalmazása. A közgyűlések érzékletesen mutatják mindezt. Az egyik típus közönsége intenzíven részt vesz, számon kéri a dolgokat a vezetőségtől, a vagyonkezelőtől. A másik szó nélkül meghallgatja az előterjesztéseket, és százszázalékos arányban megszavazza valamennyit.

– A szektorban a hazai szabályozók fellépése nyomán is nagy horderejű változások vannak napirenden. Szeretném, ha végigmennénk a „listán”. A pénztári struktúrára tekintettel szinte bizarrnak értékelhető, hogy a PSZÁF ajánlást fogalmazott meg a vagyonkezelők pályáztatására vonatkozóan, ebben pedig a kapcsolódó nemzetközi sztenderd (a GIPS) elveit ajánlja megfontolásra. Az esélyegyenlőséget, a versenysemlegességet mutatja föl, azaz olyan követelményeket, amelyek általános érvényesítését gyakorlatilag kizárja az intézményi struktúra. Hogyan oldható fel ez a konfliktus?

– Tegyünk különbséget ebben a tekintetben is, mivel nagy a szakadék. Az egyik pénztári körben nem is írnak ki pályázatot a vagyonkezelőre, nem piaci árakat alkalmaznak, és ott magasak is a díjak – éppen ezeket nyirbálta meg most a szabályozás. A másik kör ellenben pályáztat, és ott heves a verseny. Annyira, hogy a vagyonkezelők már olyan árakkal is előállnak, amelyek nyilvánvalóan veszteséget okoznak nekik, nem piacszerűek, s ez is lehet gondok forrása. Más kérdés, hogy a vagyonkezelő társaság vezetőjének a jutalma nem feltétlenül a nyereségtől, hanem esetenként a kezelt vagyon nagyságától függ...

Az ajánlásnak ugyanakkor meggyőződésünk szerint ebben a közegben is van létjogosultsága. Elsősorban a benne foglalt üzenet miatt, miszerint a korrekt versenyt mi ilyennek látjuk, ezért úgy gondoljuk, hogy idővel minden érdekeltnek így kell majd eljárnia. Vagyis ez az elvárás előbb-utóbb be fog épülni a jogszabályokba.

Hozzátartozik ehhez az is, hogy az érintett pénztáraknál a vizsgálataink kapcsán évek óta szóvá tesszük azt, ha nem piaci feltételeket tapasztalunk. Ezt a nyilvános határozatokhoz csatolt, nem publikus, ún. vezetői levélben rögzítjük, amely többek között a jogszabályt nem sértő, mégis kifogásolható gyakorlat elleni fellépésre szolgál. Persze ne tekintsünk el attól, hogy a pénztárak azt teszik, ami a dolguk: profitot termelnek. A hiba az adott intézményi struktúrához vezető szabályozásban van.

– A 2006 nyarán elfogadott jogszabály-módosítás 2007-től kezdődően limitálta a vagyonkezelési költségeket és a befizetett tagdíjakból a működés fedezetére elkülöníthető részt. Pénztári vezetők már a törvény kihirdetésekor ellenérveket fogalmaztak meg vagy általában – mondván, a limit keretté válik –, vagy konkrétan, mondván: a külön-külön érvényesített limit módot ad a kiadások átcsoportosítására, méghozzá éppen abban a körben, amelyik nem piaci árakat alkalmaz. Ezért szerencsésebb lett volna a felügyelet által évek óta publikált egységes díjterhelési mutatót alkalmazni. Mit mutatnak a tapasztalatok, indokolt-e a korrekció?

– A szabályozásban foglalt effektív költséghatárok gyakorlati megvalósítását figyelve látunk némi problémát. A szabályozás által limitált költségeket illetően nagy különbségek vannak a szektorban. A pénztárak egyik csoportjában érvényesül a méretgazdaságosság – magyarul a nagyobb pénztárak könnyebben „beleférnek” a limitált működési költségbe. Az üzleti szempontból ebben a körben közismerten érzékeny témának számító vagyonkezelői díjak korlátozása viszont valódi „érvágás” számukra. A másik csoportban, amelyet a kisebb, munkahelyi szerveződésű pénztárak alkotnak, éppen a fordítottja jellemző: a vagyonkezelési díjakban esetleg még tartalékaik is vannak, ám a működési költségek adott korlátja már effektív limitnek számít. A pénztárak ügyfeleit nyilvánvalóan a kétféle korlátozás eredője érinti, az, hogy mennyi lesz a számlán.

Ráadásul újabb szempont állt elő. A működési költségek plafonját a 2006-ban elfogadott jogszabály 2008-tól még lejjebb tolta, arra is tekintettel, hogy a központi tagdíjbeszedés jóvoltából olcsóbb lesz az élet. Ám ez egyelőre nem így történt, sőt az átállást egyszeri kiadások terhelik. Ez indokolja, hogy a novemberben elfogadott adótörvény-csomagban foglalt módosítás nyomán a plafon 2008-tól csak kisebb mértékben csökkenjen.

– A magán-nyugdíjpénztári rendszer életre hívásakor a kasszákat szervező-irányító pénzügyi csoportok, vállalatok sok pénzt invesztáltak az infrastruktúra kiépítésébe. Létre is hozták azt, amit az állami pillér talán még napjainkra sem tudott tető alá hozni. Ez az ismert képlet az alapja annak a törekvésnek, hogy a bankok, biztosítók a pénztáraktól szedett (elsősorban vagyonkezelői) díjak formájában viszont is akarják látni a befektetésüket és előbb-utóbb annak a hozamát is. Vajon hogy állhat a mérleg?

– Az elmúlt évben, a PSZÁF biztosítási konferenciájára a 2005-ös adatok alapulvételével készítettem egy hipotetikus számítást arról, hogy a magánpénztári rendszer hol tarthat ebből a szempontból. A számítás erős feltételezésekkel élt, mert az adott információk nem nyilvánosak. Természetesen a PSZÁF ilyen adatokat is bekérhetne, ám sok helyütt nem jelenítik meg azokat elkülönítetten, netán nem is tartják nyilván. Ezek előrebocsátásával az én számításaim szerint az egyik pénzügyi csoport számára már 2005-ben, tehát nyolc év alatt megtérült a pénztári üzletben eszközölt befektetés, két-három pedig a fedezeti pont előtt járt. A többiek kicsit hátrébb tartottak – 2005-ben.

– A költségek limitálása netán ezzel a fejleménnyel is összefüggött?

– Bár ez a szempont a szabályozók számára is ismert, a változtatást az motiválta, hogy a hazai pénztárak nemzetközi összehasonlításban a költségesebbek közé tartoztak. A Világbank felmérése azt mutatta, hogy a költségszint ugyan nem lóg ki a sorból, de ha nem csökken, akkor ki fog lógni. A szabályozás tehát beprogramozta ennek az elkerülését. Persze a pénztári szektornak is versenyképesnek kell lennie. Más kérdés, hogy egyelőre az előremenekülés szándéka látszik, ami az erőteljes és egyre költségesebb tagtoborzásban ölt testet. Az újabb és újabb befektetésre való törekvést látni azzal a felkiáltással, hogy hosszú távon megtérül. Ebből a szempontból nézve nem látszik, hogy létezne effektív hatékonysági korlát.

– A szabályozási környezet változásai közül horderejénél fogva rövid távon kiemelkedik a központi tagdíjbeszedés 2007-től, amit a nyár elmúltával sem sikerült működőképessé tenni. Az a probléma az elmúlt hetekben a sajtóban is napvilágot látott, miszerint a Magyar Államkincstár nem tudta megoldani a közalkalmazottak bevallásának adminisztrálását. Azt, hogy az adóhivatal által átutalt tagdíjakhoz képest több hetet késnek majd a nyilvántartá­sok, előre jelezték az illetékesek, a szakma pedig eleve úgy vélte: a törvény által megszabott határidőig lehetetlen megszervezni az átállást. Erre persze aligha számított bárki is. Felügyeleti szempontból melyek azok a kötelezettségek, amelyeket a pénztáraknak ebben a kínos helyzetben is szem előtt kell tartaniuk? S nem fenyeget-e működési nehézségekkel a helyzet például amiatt, hogy a pénztáraknak nem kimeríthetetlenek a tartalékaik?

– Ezúttal is árnyaljuk a képet. Például az OTP pénztárának mintegy 1,9 milliárd forint a működési tartaléka. Természetesen a kisebb pénztáraknak a tartaléka is kisebb, ezek többsége azonban vállalati keretek között működik, ezért jóval kevesebb foglalkoztató fizet nekik tagdíjat, mint a nagyoknak. Tehát a kialakult problémák nagy része ezeket az intézményeket elkerüli, illetve az érintett munkáltatókkal fenntartott közeli kapcsolat jóvoltából kezelhető.

A felügyelet a lehetőségei szerint próbál segíteni az érdekelteknek. Úgy ítéljük meg, hogy az év végére rendeződik a helyzet a folyamatos működés tekintetében, és a jövő év első felében a pénztárak le fogják dolgozni az adminisztrációban keletkezett hátralékokat is. Megvannak a megfelelő technikák az olyan események kezelésére is, mint az átlépés vagy a nyugdíjba vonulás.

– Azt is 2006-ban mondta ki a szabályozás, hogy a magánnyugdíjpénztárak számára 2009-től kötelező a többportfóliós rendszer. Noha egy éve ilyenkor több pénztári vezető is 2007-re vetítette előre az átállást, a központi beszedés csúszása miatt ezek a tervek kútba estek. Ugyanakkor küszöbön áll még egy lényegesnek látszó szabályozási fejlemény: a befektetési alapok jegyeire hasonlító pénztári egységek bevezetése. Mi indokolja az újítást, és miért pont most vált aktuálissá, amikor úgyis rengeteg a változás?

– Ennek az átalakításnak az igénye szakmai berkekben évek óta napirenden van, a lényege pedig az, hogy ily módon egyszerűbb, gyorsabb lehet az elszámolás. A választás azért esett 2007-re, mert célszerű ezt az átállást összehozni a választható portfóliós rendszer indításával.

– A befektetési ágazatot alapjaiban érintő EU-direktíva, a MiFID ügyfélminőségükben a nyugdíjpénztárakra is hatással lesz. Mit tart az új szabályozás legkeményebb változásának?

– A befektetési szolgáltatók számára az ún. legjobb végrehajtásban történő üzletkötés kötelezettségként történő megállapítását. A cél elméletileg jó és támogatható, reflektorfénybe helyezi az ügyfelek érdekeit, nekik is ad egyfajta vezérfonalat. Ugyanakkor növeli az üzletvitel terheit, és a gyakorlatban nagyon nehéz lesz érvényesíteni. Hiszen egy ügylet értékelésekor nemcsak az árat kell figyelembe venni, hanem különféle szempontokat a likviditástól a költségekig. A körülmények összességének eredőjét tükröző üzlet pedig könnyen támadható, miközben az, hogy a szolgáltató megfelelően járt el, adott esetben nehezen bizonyítható.

Ez a szabály – ahogy ez a PSZÁF szeptember végén szervezett konferenciáján is hangot kapott – mentalitásváltást igényel a brókerektől, a szolgáltatóktól. Nem lesz könnyű megtalálni az egyensúlyt abban a tekintetben, hogy a változás valóban szolgálja az ügyfelek érdekeit, de ne vezessen visszaélésekhez. Azaz ne nyújtson eszközt a megalapozatlan reklamációkhoz, például csak azért, mert valakinek utólag mégsem tetszik a befektetése. Meg kell tehát találni azt a keretet, amelyen belül az új szabály célba ér majd.

– A felügyelet már tudja, hogy miként fog eljárni?

– Amint meglesznek a törvényhez kapcsolódó kiegészítő jogszabályok, igyekszünk majd a különböző piacokon felhalmozott tapasztalatokat is szintetizálva elveket, iránymutatásokat megfogalmazni, arra irányítva a figyelmet, hogy nem egyszerű árkérdésről van szó. Persze ezúttal is igaz, hogy a puding próbája az evés, bizonyos idő elteltével konkrét események kapcsán fog kikristályosodni, hogy hol is vannak a határok. Ugyanakkor az bizonyos – s ezt azért jelzem, mert az említett konferencián is megfogalmazódott ez az igény –, hogy a felügyelet is jogalkalmazó, tehát nincs módja az alkalmazás jogszabályban megszabott határidejétől türelmi időszak címén eltekinteni. Viszont a szankciókat mindjárt az elején ehhez kötődően nem feltétlenül kell alkalmaznunk, ez mérlegelés tárgya. Én azt tartom a követendő eljárásnak, hogy jövő év elején először egy témavizsgálat keretében felmérjük a tapasztalatokat és azt, hogy hol tart a piac, az esetleges szankciók pedig csak ezen türelmi időszak után jöhetnek.

– A MiFID boncolgatása messze meghaladja ennek a beszélgetésnek a kereteit, de annyit azért hadd kérdezzek: mi az, aminek az érvényesítése a hatálybalépés küszöbén a leginkább problematikusnak látszik?

– Számomra pillanatnyilag talán az, hogy egy vita eldöntésekor (a szankcionáláskor) az eljárás gondossága, avagy az eredménye lesz-e perdöntő. Az angolszász jog szellemében elegendő lesz-e azt bebizonyítani, hogy az adott szolgáltató a prudens és megfelelő eljárás keretei között megtett mindent, és csak a piaci helyzet stb. miatt nem tudott jobb üzletet kötni, avagy „poroszosan” csak az eredmény számít, és minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha a szerencsén múlott az ügy.

– Mindez azért is érdekes, mert a pénzügyi-tőkepiaci üzleti közösség érintett szegmense alighanem elég egységesen tart attól, hogy az új szabályozási közegben a pénzügyi hatóság rendkívül erős jogosítványokat kap. Például az új tőkemegfelelési szabályok értelmében eldöntheti, hogy egy banknak elég-e a tőkéje vagy nem.

– Éppen ezért alkalmazza a szabályozás a párbeszéd formájában történő jogérvényesítést – nincs arról szó, hogy a felügyelet „kapásból” szankcionál. Ugyanez lesz a helyzet a Szolvencia II. hatályba lépésekor is. Természetesen a MiFID nagy kihívás, amely tőlünk is többet követel a szabályok szó szerinti ismereténél. Új szemléletre szintén szükség van. És egyelőre nagy kérdés a majdani bírói joggyakorlat is, ha egyszer oda jut egy vita például ügyfelek kezdeményezésére. Valószínűleg nemcsak a piac, a felügyelőhatóság, hanem a bíróság is új feladatokkal szembesül. Bízzunk abban, hogy az alkalmazkodás minden érintettnek menni fog.

Vissza a lap tetejére