A magyar egészségügyi rendszerre legnagyobb hatással a német, Bismarck-féle és a szovjet, Szemaskó-féle rendszer volt.

Magyarországon az 1800-as évektől – az ország politikai helyzetéből adódóan - német mintára egymás után jöttek létre az ágazati szerveződésű és szolidaritásra épülő betegpénztárak, fejlődött a kórházi hálózat, kialakult az orvosképzés mai rendszere. A szerveződés előnyeit egyre több szakmában felismerték és így kialakult egy-egy szakma betegsegélyző csoportja, pénztára. 1891-ben Baross Gábor, az akkori kereskedelmi miniszter törvényileg kötelezővé tette a munkás betegbiztosítást. A fejlődés eredményeként a két világháború között mintegy 52 biztosító tevékenykedett, de az ország lakosságának csak kb. 10%-a, az aktív foglalkoztatottaknak 22%-a volt biztosított. A II. világháború után az egészségügyet érintő változások 1951-re „kristályosodtak ki”. A szovjet „szükséglet diktatúra” mintájára az ágazati biztosítókat összevonták, a magánbiztosítókat és a magánszolgáltatókat kitiltották, normatív elosztást és területi ellátásra épülő hierarchikus szabályozást vezettek be, a népegészségügyi szempontok előtérbe kerültek, a társadalombiztosítás irányítását a Szakszervezetek Országos Tanácsára bízták, az igazgatási feladatokat a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) végzete. A falusi lakosság és a városi kisiparosi réteg 1972-ig ki volt zárva az ingyenes egészségügyi ellátás rendszeréből, a megszorítás feloldásával az ingyenes egészségügyi ellátás állampolgári joggá vált. Ezzel a lépéssel 3,7-szeresre emelkedett a biztosított személyek száma, ami komoly kapacitás problémákat eredményezett. Ezt a hiányállapotot nem a betegségmutatókra támaszkodó kórházi ágyszám bővítéssel igyekeztek kompenzálni. Ezt a kapacitás eltolódást a Varsói Szerződés politikai befolyása is tovább erősítette, amely szerint egy esetleges Ausztria és Olaszország ellen indítandó támadás kórházi bázisait a Dunántúlon képzelték el és ehhez fejlesztették a kórházi hálózatot. 1952-ben létre jött az Állami Biztosító, mely 1954-től feladatként kapta meg többek között a személybiztosítások lebonyolítását, a 60-as években megjelentek kötelező Csoportos Élet Biztosítások (CSÉB), melyek nagyon gyorsan, rendkívüli népszerűségre tett szert. Hamarosan egyre inkább érvényesülni kezdett az a törekvés, hogy a biztosítási választék egészítse ki a társadalombiztosítási, szociálpolitikai szolgáltatásokat az egyén életében és megkezdődött a járadék- és nyugdíjkiegészítő biztosítók terjedése a lakosság körében.

A nagy áttörést a rendszerváltás jelentette. Sürgős politikai és egészségpolitikai lépésekre volt szükség, a betegjogok törvényi szabályozására, a szabad orvosválasztás biztosítására, az egészségügyi vállalkozások, gyógyszergyárak és gyógyszertárak privatizációjának engedélyezésére. Bevezették a HBCS-rendszert, a finanszírozás kikerült a központi költségvetésből, létrejött a társadalombiztosítási alap. Megindult az egészségügyben a privatizáció, a reformok hatására többé-kevésbé visszatértek a valódi biztosítási rendszerhez.

A 60/1991. (X.29) országgyűlési határozatban meghatározták, hogy a magyar állampolgárok nyugdíj-, egészségi-, baleseti- és szociális ellátásának optimális esetben 5 forrással kell rendelkeznie:

1. Társadalombiztosítás – domináns elem, kötelező és általános. Vagy biztosítottként, vagy a biztosított hozzátartozójaként tagja a magyar lakosság jelentős része.

2. Az állami-önkormányzati szociális ellátás rendszere – elsősorban a szociális szükségletek kielégítésére.

3. A magánbiztosítók által kínált, általában kiegészítő magánbiztosítási forma.

4. Az önszerveződő önsegítő intézmények rendszere – alapítványok, egyesületek stb.

5. Az önkéntes kölcsönös kiegészítő egészségbiztosító pénztárak rendszere.


Az utóbbi időben egyre inkább érvényesül az a tendencia, hogy a csökkenő állami finanszírozás mellett az emberek igénylik a kieső szolgáltatások finanszírozását, vagy az alacsony finanszírozás kiegészítését. Ennek a finanszírozási hiánynak az alapját az a közgazdaságtani axióma adja, hogy a felmerült igények teljes kielégítését a rendelkezésre álló források szűkössége akadályozza, vagyis az igények helyett csak bizonyos szükségletek kielégítése garantált. Ez az igény-szükséglet rés az, ami folyamatosan bővülő létjogosultságot biztosít az öngondoskodás számára.

1994-től lehetségessé vált az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak megalakulása. Ezek szolgáltatási spektruma törvényileg szabályozott, a cél, hogy olyan szolgáltatásokat fedezzenek, amelyeket egyébként a családi kasszából kellene fedezni.

A szolgáltatások lényegében 3 fő csoportba sorolhatóak:


1. természetbeni (egészségcélú) szolgáltatások térítése,

2. gyógyszer és gyógyászati segédeszköz ártámogatás,

3. pénzbeli önsegélyző funkciók.


A rendszerváltás és a törvényi változás az üzleti biztosítók életében is nagy változást hozott.

1990 és 1992 között fellendült a magánbiztosítási üzletág. Sorra jelentek meg a külföldi tulajdonú biztosítóintézetek. A biztosítók által kínált szerződések tárgya a biztosítási összeg – azaz pénzbeli szolgáltatás –, amelynek a kifizetése egy szerződésileg előre meghatározott biztosítási esemény bekövetkezésének a függvénye. A kifizetés nagyságának nincsen kapcsolata a kifizetés tényleges költségével. Kivételként említhető egy-egy olyan biztosító, amely természetbeni szolgáltatást is nyújt.

A humán kockázatot is hordozó termékek a következők:


1. életbiztosítások

2. baleset-biztosítások

3. utasbiztosítások - assistance

4. betegség-egészség biztosítások

5. rokkantsági biztosítások

6. ápolási biztosítás – LTC

7. felelősségi biztosítások

8. kritikus betegség, rettegett betegség biztosítás (Critical illness, Dread disease).


A jelenlegi magyar egészségügyi rendszer mellett milyen szerephez juthatnak az üzleti biztosítók?


1. Hotelszolgáltatások és lehetőség a további komfort szolgáltatások bővítésére.

2. A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló törvény módosítása miatt 2007. január eleje óta nem megoldott az extrémsport-balesetek miatt szükséges egészségügyi ellátások finanszírozása. A különösen veszélyes sporttevékenységet űző személyekre, amennyiben extrémsport-tevékenység közben balesetet szenvednek, a sürgős szükség esetét kivéve, nem terjednek ki a kötelező egészségbiztosítás ingyenes egészségügyi szolgáltatásai, és a szállítási, valamint a gyógyuláshoz szükséges gyógyszerek teljes árát kell megtéríteniük. Ez a törvénymódosítás lehetőséget biztosít a baleset-, utas- és sportbiztosítások speciális módozatainak kidolgozására.

3. A társadalom elöregedésével és az orvostudomány fejlődésével egyre komolyabb gondot jelent az idősek, betegek ápolásának kérdése. A társadalombiztosítás jelenlegi keretei között komoly gondok vannak, az üzleti biztosítók előtt nagy lehetőséget jelentene az ápolási biztosítási rendszer felépítése.

4. A világ vezető biztosítói és a viszontbiztosítók is egyre inkább törekszenek arra, hogy a leggyakrabban megrokkanással járó vagy halálhoz vezető betegségekre hozzanak létre biztosításokat. Az ún. szingapúri lista 37 betegséget tartalmaz, a legtöbb biztosító ezek közül csak 4-5 betegség biztosításával foglalkozik. A viszontbiztosítók javasolják a biztosítottsági lista bővítését.


A fentiekben a társadalombiztosítás és a magánbiztosítási szféra kialakulását kívántam összefoglalni. Felvázoltam néhány szempontot azok közül, amelyek a magyar egészségügy jelenlegi helyzetének kialakulásában közrejátszottak. Igyekeztem megkeresni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a társadalombiztosítási rendszer hiányosságait tudnák pótolni, és egyben piacot jelentenének az üzleti biztosítók számára is. Egészében azonban elmondható, hogy a rendszerváltás óta a kiegészítő egészségbiztosítások nem tudtak megfelelő teret nyerni, így nem tudják az egészségügyi finanszírozási rendszerben betölteni a lehetséges szerepüket.

Vissza a lap tetejére