A törvény alapján a biztosítás összegét a munkavállalók és a munkaadók közösen vállalták 1:3 arányban, a munkavállaló napi keresetének 3%-a volt a járulékalap. A befizetett összegért a munkavállalót betegség esetén orvosi ellátás, kórházi kezelés, táppénz, munkahelyi baleset vagy foglalkozási egészségkárosodás esetén rokkant ellátás illette meg. A táppénz a 3 napnál tovább tartó keresőképtelenség esetében járt a megbetegedés napjától 20 héten keresztül. A táppénz összege a járulékalap kiszámításánál igénybevett bér 50%-áig járt.

Nyugdíjjal kapcsolatosan a jogszabály nem rendelkezett, öregségi nyugellátást csak magánbiztosítással vagy – megfelelő szolgálati idő esetén – állami közhivatal betöltésével lehetett elérni.

A munkaadó a biztosítási összeget az állami garanciákkal rendelkező biztosítótársaságoknak utalta át. A biztosítási társaság megfelelő orvosi szervezetet épített ki, a befizetett összegekből finanszírozta az orvosi ellátást, a pénzbeli ellátásokat, a kórházi költségeket. A kórházi ellátást vagy az állam által fenn tartott intézményekben vagy magánkórházakban, a XX. század elejétől saját gyógyintézményeiben biztosította. (A XIX. század utolsó két évtizedére már felépültek a nagy állami kórházak, a Szent István, a László, a Margit és az új Szent János Kórház, a társadalombiztosítás kórházait a későbbiek során mutatom be.)

A törvény fő hibája az volt, hogy a kialakított biztosítási rendszer megosztott és széttagolt volt, melynek hátrányát legjobban a pénztártagok érezték. A fentiek miatt vált szükségessé a XX. század első évtizedében a központosított intézményrendszer kialakítása.

1907-ben a korábbi törvény hiányosságait figyelembe véve az országgyűlés az 1907.évi XIX. törvénycikkben a biztosítottak családtagjaira kiterjesztett biztosítás mellett a társadalombiztosítás működésének legfontosabb alapelveit is rögzítette. A törvény alapján jött létre az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (Országos Pénztár) és annak helyi szervei, a munkásbiztosító pénztárak. A törvény négy alapelvet fogalmazott meg: a biztosítás kötelező, a biztosítás szervezete országos, központosított, a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működnek.

A törvény szerint a betegsegélyezés 50%-át, a baleset-biztosítás teljes összegét a munkaadók fizették, ennek fejében a betegbiztosító pénztár feletti ellenőrzést gyakorló igazgatóságban az igazgatósági tagok felét is ők adták. A betegsegélyezési járulék mértéke 3% maradt, ezt kiegészíthették a biztosítottak további 4% nyugdíjjárulék fizetésével, amely nem volt kötelező és a nyugdíjjárulékot teljes egészében a munkavállaló fizette.

Még 1907-ben létrehozták az Állami Munkásbiztosítási Hivatalt mint a biztosítótársaságok állami felügyeleti szervezetét, amely felügyelte a pénztárak tevékenységét, ellenőrizte az orvosi és kórházi hálózatot, minősítette (engedélyezte vagy elutasította) az egészségügyi szolgáltatásokat.

1927-ben kerültek egységesítésre a baleset-biztosítás és betegbiztosítás szabályai az 1927. évi XXI. törvénycikk alapján. A reform keretében számolták fel az Országos Munkásbiztosítási Pénztár szerveit. Jogaik az Országos Munkásbiztosítási Intézetre mint jogutódra szálltak, melyből az egységesítés keretében került sor 1928. október 1-jén az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) megszervezésére. (Lex-Vass I.)

Az OTI központi és helyi szerveinek működését a munkaadókból és munkavállalókból paritásos alapon összeállt választmányok ellenőrizték. A központi választmány elnökét az államfő nevezte ki, az igazgatótanácsban 50-50%-os arányban vettek részt a munkaadók és a munkavállalók képviselői.

Az OTI a munkásbiztosítás megfelelő ellátása érdekében megvásárolta az Uzsoki utcai Leány Árvaház épületét, később a szomszédos telkeket is és 1930-ra európai színvonalú kórházi hátteret biztosítottak a Biztosító ügyfeleinek. A kórház a megnyitás évében 550 ággyal működött, 50 orvos, 62 szakápoló és kisegítő személyzet végezte a feladatot. (Jellemző adat 1930-ból: 51 000 kórházi ápolást számolt el az intézmény és ebből 15 300 az OTI betege volt). Felépült az önálló Baleseti Kórház is és 1940-ben az Uzsoki utcai kórház traumatológiai osztálya a Fiumei úti épületbe (Magdolna Kórház) költözött.

Pénzbeli ellátások közül kiemelném ismét a táppénz összegét, a segélyezhetőség időtartamát. A táppénz összege a keresőképtelenség első napjától a 28. napig az átlagos napi bér 60%-a, a 29. naptól annak 75%-a és betegség első napjától számított 1 évig tartott a segélyezhetőség ideje.

A törvény azonban még nem rendelkezett a kötelező nyugdíjbiztosításról, mely a Lex-Vass II. néven ismert jogszabály alapján került bevezetésre.

Az 1928. évi XL. tc. alapján öregségi és rokkantsági biztosítás bevezetésével öregségi-rokkantsági, özvegyi és árvasági járadék-ellátást is nyújtottak a biztosítók. Ekkor alakult meg a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) is.

Az említett két nagy biztosító mellett a MÁV, a Magyar Posta, a tisztviselőréteg biztosítója az Országos Tisztviselő Betegalap (OTBA) és egyéb ágazati biztosítók is hasonló és azonos színvonalú biztosítást nyújtottak. (Lex-Vass II.)

A MABI 1929-ben vette át a Péterfy Sándor utcai Kórházat, amely 1932-ben már 350 ággyal működött. Az OTBA kórháza a Kútvölgyi úti Kórház volt.

A kötelező nyugdíjbiztosítás kiterjedt az összes munkásra és az évi 6000 pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottakra. (A magánalkalmazottak 90 %-a tartozott ebbe a körbe.)

Az öregségi nyugdíj feltétele mindkét csoportnál a 65 éves nyugdíjkorhatár és legalább 8 évi járulékfizetés.

A rokkantsági nyugdíj feltételei különböztek a két foglalkozási csoportnál:

  • a munkás akkor számított rokkantnak, ha egészségkárosodása miatt képtelenné vált megkeresni a hasonló képzettségű-gyakorlatú munkás átlagos keresetének egyharmadát;
  • a magánalkalmazott akkor számított rokkantnak, ha hivatásbeli foglalkozása körében képtelenné vált a hasonló kereset felét megkeresni.

Az ellátások fedezete elsősorban a járulékfizetésből származó összeg volt, de a munkáltatói terhek csökkentése érdekében a munkások esetében az állam 0,5%-ot, a magánalkalmazottak esetén pedig 0,8%-ot átvállalt, a dologi kiadásokhoz pedig évi 1 millió pengővel járult hozzá.

A munkások nyugdíjjáruléka 3,5%, a magánalkalmazottaké 4,3% volt, melyet fele-fele arányban fizetett a munkáltató, illetve a munkavállaló.

A munkaadói és munkavállalói járulékot szükség esetén közadók módjára hajtották be. A biztosítók a különböző kötelezettségeket a befizetett járulék mellett saját vagyonukból (ingatlanok, bankbetétek, részvények), illetve azok kamataiból finanszírozták. Ezek kiegészítésére az állam évente az adóbevételek bizonyos százalékát, a jövedéki termékek és a szerencsejátékok hasznának meghatározott hányadát a társadalombiztosítási intézeteknek adta át. Mindegyik betegbiztosításnál lehetőség volt magasabb szintű ellátásra, de ez magasabb befizetési összeget követelt.

A betegbiztosítás egész rendszere az 1927. évi XXI. tc. értelmében a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumhoz tartozott, 1932-től pedig az előbbi megszüntetése után a Belügyminisztérium gyakorolta a felügyeletet.

Az Országos Társadalombiztosító Intézet a két törvény alapján négy biztosítási rendszert képviselt: a

1.) betegségi

2.) baleseti

3.) öregségi

4.) bányanyugbér-biztosítás ágazatát.

Ezzel az OTI vált az ország legnagyobb biztosítóintézetévé, körülbelül 250 ezer munkáltatóval állt kapcsolatban, betegbiztosításban több mint 900 ezer, az öregségi biztosításban 650 ezer fő tartozott az intézményhez. Vagyona 1940-ben 240 millió pengő volt.

A MABI tagjainak száma a betegbiztosításban 117 ezer fő, nyugdíjbiztosításban 111 ezer fő volt. Vagyona 1940-ben 112 millió pengő volt.

A bérből és fizetésből élők többségére kiterjedt a Lex-Vass I.II. néven ismert törvény alapján létrejött biztosítási rendszer, azonban a lakosság 50%-át kitevő mezőgazdasági munkások és birtokos parasztok, valamint az iparosok és kereskedők kimaradtak a rendszerből. (Csak érdekességként szeretném megemlíteni azt, hogy az állami és közszolgálati alkalmazottakra nem terjedt ki a társadalombiztosítási kötelezettség. Betegség esetén legalább hat hónapig kapták az illetményüket. Nyugellátásukat az 1913.évi LXV. törvény alapozta meg, korábban mehettek nyugdíjba és 10 év után keresetük 40%-át, 40 év után pedig 100%-át kapták. Az ellátásokat a költségvetés fedezte, a járulék előbb 1, később 1,5% volt, a nyugdíjjárulék pedig 2%.)

1938-ban bevezették a gyermeknevelési pótlékot. Ezzel a szociális gondoskodás és egészségügyi ellátás területén olyan alapokat és olyan modern szervezetet hoztak létre, amelyhez hasonló Közép-Európában még sehol sem érvényesült.


Végezetül két idézet

Az első – szabad megfogalmazásban – egy részlet a népjóléti és munkaügyi miniszter expozéjából 1928-ból, melynek szelleme talán ma is tanulságul szolgálhat:

A társadalom erősítése elsősorban az állam feladata. A dekomponáló erőkkel szemben a társadalom sikerrel csak akkor veheti fel a versenyt, ha az állam támogatja a közösség elvét képviselő szolidarizmus jegyében létrejött szociális intézményeket.

A második pedig az Egészségügyi Gazdasági Szemle 2008.évi 2.számából:

„A társadalmi megbékélésnek és integrációnak alapfeltétele az egészségügyi ellátás és a szociális biztonság megteremtése. A bismarcki modell két alapelve: szolidaritás a biztosítottak között és a munkáltatók hozzájárulási kötelezettségének bevezetése.


Irodalom

Bódy Zsombor: A „szociális kérdés” kezelésének alternatívái a 19. század végén. Az 1891-es kötelező betegbiztosítási törvény keletkezése (2001)

Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890-1938. (2003) –ELTE BTK

Szikra Dorottya: Az első magyar betegbiztosítási törvény krónikája (2001)

Szikra Dorottya: Társadalombiztosítás és modernizáció (2001) –ELTE BTK

Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában (2003)

Vissza a lap tetejére