A könyv első részében megismerkedhetünk a korai vállalkozók által létrehozott korszakalkotó üzleti változásokkal, továbbá a modern hitel-, bank- és biztosítási rendszer elődjével. A változások végbemeneteléhez szükséges vagyon nagy része a királyi udvarokban kulminálódott, az újítások bevezetését pedig ezen udvarok luxuscikkek iránti – általában a legnagyobb „nemzetközi” vásárok keretében kielégített – kereslete ösztönözte. A rossz útviszonyok, a kezdetleges járművek, a veszélyes alpokbeli hágók és a rablótámadások veszélye miatti kellemetlenségeken a kereskedőknek az esetek többségében – meglepő módon – sikerült felülkerekedniük. A könyvben fontos szerepet kap a nyersanyagok és a késztermékek ára közötti hatalmas különbség, és betekintést kapunk a középkori Párizs, London, Bruges, Velence és Firenze, vagyis a legfontosabb fogyasztási központok életébe is. Az elmúlt évek kutatási eredményeire támaszkodva Spufford professzor bemutatja az egyes európai és Európán kívüli területek kereskedelmi mérlegének a kapitalizmus korát közvetlenül megelőző időszakra vonatkozó jellemzőit. E részletes és széles spektrumú tanulmány a középkori társadalom szinte minden egyes szegmensét megemlíti, és a gazdasági fejtegetések mellett egyes kereskedők személyes történeteit is megismerhetjük belőle, ami a témát közel hozza hozzánk, az olvasókhoz.

Könyvelés, írástudás és kereskedelmi számtan

Amikor a kereskedő minden ügyfelével személyesen foglalkozott, a kereskedelmi könyvelés tulajdonképpen teljesen felesleges volt. A korábban gyerekcipőben járó könyvelés akkor tett szert igazi jelentőségre és vált összetetté, amikor az üzleti vállalkozásoknak egyszerre kellett kapcsolatot tartani sok száz kilométer távolságra lévő részvényeseikkel, ellátóikkal, vevőikkel, leány- és társvállalataikkal. Minden nagyobb vállalkozásnak több, különböző funkciókkal bíró számlakönyvre volt szüksége. A kettős könyvelés már a 13. század vé­gére kialakult, ám vita tárgyát képezi, hogy a genovaiak vagy a toscanaiak használták először. Mindenesetre a kettős könyvelés tekinthető az egyik legfontosabb könyvviteli újításnak, melyet később „itáliai” találmányként Európa más területein is átvettek. Elterjedését nagyban segítette Luca Pacioli Summa de Arithmetica című munkája, melyet először 1494-ben Velencében adtak ki.

A levelezés egyre intenzívebbé válása, a különféle számlakönyvek vezetésé­nek szükségessége megkövetelte, hogy az üzletemberek tudjanak írni, olvasni és számolni. A kereskedelmi forradalom „élharcosainak” számító itáliai városokban igen magas volt az írástudók aránya. Bár erről a 13. századra vonatkozólag nem maradt fenn konkrét adat, a későbbi források szerint a legfontosabb városokban a szükséges oktatás nagy tömegek számára elérhető volt. 1200 körül a pisai Fibonacci az arab világban tett utazásairól hazatérve matematikai kézikönyvet készített, mely a hindu-arab számjegyeket az észak-itáliaiak számára is elérhetővé tette. A könyv igen népszerűvé vált, rengeteg példányban másolták le, így fontos mérföldkő volt a kereskedelmi könyvelés kialakulásához vezető rögös úton. 1221-ben egy genovai apa egy iskolában is tanító írnokot bízott meg fia oktatásával, 1248-ban pedig egy genovai bankár fogadott fel hasonló tanítót két fia mellé. Nem hivatásos oktatókról elsőként egy 1275-ös firenzei, illetve egy 1287-es velencei forrásból értesülünk. Milánóban 1288-ban nyolc „grammatikai professzor” és legalább hetven alsóbb szintű oktató tevékenykedett. Az utóbbiak nemcsak írást és olvasást, hanem kereskedelmi számtant is tanítottak.

A 14. századra már több világi, anyanyelvi iskola közül választhattak a tanulni vágyók. Az 1300 utáni hatalmas mennyiségű irat szerint Liguriában, Lombardiában, Venetóban és Toscanában rengeteg tanár foglalkozott a diá­kok oktatásával. A finom selyemanyagokat nagy mennyiségben előállító, kereskedelmi és ipari központnak számító Luccában az 1350-es években az alapfokú írást és olvasást oktató, illetve a számtant és geometriát tanító tanárok mellett egy nyelvtant, egy írnoki készséget, továbbá egy logikát és filozófiát oktató tanárt is foglalkoztattak. A források szerint 1345-ben már egy kereskedelmi könyvelést oktató tanár, más néven abbachista szolgálataira is igényt tartottak, aki könyvvitelt tanított, illetve ő végezte a városi könyvelést is, amiért cserébe felmentették a lakbérfizetés kötelezettsége alól. A város ilyen jellegű kiadásait azzal magyarázták, hogy a luccai lakosok „nagyon sok üzletet bonyolítanak, melyhez szükség van a számtan és az abakusz beható ismeretére”. A 15-16. század folyamán a luccai kereskedők igen előkelő helyet foglaltak el a „nemzetközi” üzleti életben, ami nagy részben annak volt köszönhető, hogy a városvezetés gondoskodott a lakosok megfelelő oktatásáról és képzéséről.

Az itáliai városokban a kereskedők nemcsak a számtan alapjaival voltak tisztában, hanem általában az írni-olvasni tudók aránya is magasabb volt ezekben a közösségekben. Giovanni Villaninak az 1338-as Firenzére vonatkozó adatai alapján az iskoláskorú lakosságnak feltehetően 37-45%-a részesült alapszintű iskoláztatásban. Nem minden kutató ért egyet ezen arány reális voltával, és többen arra gondolnak, hogy Villani adatai kissé túloznak – annak ellenére, hogy ez az általa közölt további adatok esetében nem jellemző. Bár a 14. századi firenzeiek tömeges írni-olvasni tudása nem bizonyított, az azonban valószínű, hogy a kézművesek nagy része írástudó volt. Az 1480-as években, még a területileg összezsugorodott városban is a 6 és 14 év közötti fiúknak legalább 28%-a járt iskolába. Villani hat működő abbacoiskoláról is említést tett, melyek létéhez nem fér kétség. Az írás és az olvasás elsajátítása után a firenzei fiúk egy része ezekben a szakképzést nyújtó intézményekben „tanult tovább”. Amikor 1440-ben Benedetto mester az előző igazgató halála után átvette az egyik ilyen botteghe dell’abbaco irányítását, azt vallotta, hogy ezzel ő lett a számtantanárok 14. század elején indult hosszú sorának következő tagja. Ők mind ugyanott tanítottak: a Trinità-híd és az azonos nevű templom közelében. Ez utóbbiban az abbachistáknak, vagyis a kereskedelmi számtan oktatóinak saját kápolnájuk volt. A már írástudó fiúk egy még kisebb hányada latin iskolában folytatta tanulmányait, melyből hiányzott az abbacoiskolák gyakorlati jellegű képzése.

Bár a 15. századi délnémet városokról még kevesebb forrás áll a rendelkezé­sünkre, mint a 13. századi Észak-Itália esetében, összességében elmondhatjuk, hogy a délnémet területeken a korábbi itáliai modellt vették át kis időbeli eltéréssel: a kereskedők és a kézművesek üzleti megfontolások miatt egyre inkább igyekeztek elsajátítani az írás és az olvasás tudományát.

Biztosítás

Az otthon maradó kereskedők, a szállítók és az ügynökök feladatainak elkülönü­lése egy másik fontos következménnyel is járt: mivel a szállítandó áruk a hosszú úton kikerültek az itáliai kereskedők és távoli alkalmazottjaik, illetve külföldi megbízottjaik felügyelete alól, gondoskodni kellett a biztosításukról. Amíg a kereskedők személyesen vettek részt az áruk fuvarozásában, ők maguk igyekeztek gondoskodni a biztonságukról, és ha kudarcot vallottak – például ha hajójuk elsüllyedt –, saját életük is veszélybe került. Az otthon maradó kereskedők nem szerették volna egy személyben vállalni a szállítással járó kockázatot – főleg tengeri utazások alkalmával –, így hamarosan létrejött a biztosítások rendszere.

A kockázat kezdetleges elosztási módszerei „biztosítási kölcsön” formájá­ban már a 13. században elterjedtek. Ez azt jelentette, hogy az a hajótulajdonos, akinek hajóján a kereskedő az áruit szállította, az árucikkek értékét vagy annak egy részét fedező összeget kölcsönzött a kereskedőnek. Ha az árukat nem sikerült kiszállítani, a kereskedő megtarthatta az „előleget”, az őt ért veszteség kompenzálására. Ha a szállítmány rendben megérkezett, a kereskedő visszafizette a kölcsönt, megtoldva azt a fuvarozásért és a vállalt kockázatért (per nolo e rischio) cserébe fizetett összeggel. Bár e rendszer eltántorította a tisztességtelen szállítókat, nem bizonyult tökéletesnek.

A mai értelemben vett biztosítások a 14. század első felében jelentek meg. A legkorábbi tengerészeti biztosítási kötvények 1350-ből származnak, mikor is Leonardo Cattaneo, egy Palermóban tevékenykedő genovai kereskedő hitelesített szerződés formájában biztosítást kötött egy hajórakomány Szicíliából Tuniszba szállítandó búzára. A 300 forintot érő szállítmányra pro qua securitate 54 forint biztosítási díjat vett át, super omni risicum, periculum et fortunain dei maris et gentium („a tenger és az ember okozta minden veszély és balszerencse esetére”), emellett ígéretet tett, hogy ha a hajórakományt károsodás éri, 300 forintot (ha a szállítmánynak csak egy részét éri baj, természetesen arányosan kevesebbet) fizet ki a kárról szóló hírek megérkeztét követő egy hónapon belül. Mivel Palermo távol esik a kereskedelmi újítások központjaitól, továbbá a szerződésforma teljesen kialakultnak tűnik, feltételezhetőleg Cattaneo otthonától távol egy Genovában már működő biztosítási szolgáltatást kínált, melynek kialakulása bizonytalan – végbemehetett Genovában, Velencében, Pisában vagy akár Firenzében is. A fenti feltételezést támasztják alá más adatok is: a firenzei Peruzzi 1320-as, illetve a velencei Duccio de Banchello 1336-os számlakönyvei biztosítási díjakról szóló feljegyzéseket is megőriztek. A „biztosítási kölcsönök” rendszere természetesen nem tűnt el; legalább az 1360-as évekig továbbélt.

A század végére a pisai biztosítási kötvényeket biztosítási ügynökök készítették. Az iratok nyelve – akárcsak az árucserét rögzítő szerződéseké, melyeket először hitelesítettek, majd bevezettek az érintett üzletemberek számlakönyveibe – az olasz volt, aminek következtében nagyban gyengült a latinul író jegyzők és írnokok pozíciója. A biztosítási ügynökök minél több biztosító felet igyekeztek megnyerni, akik együtt vállalták a kockázatot. 1396-ban például a Datini-csoport pisai vállalata csak egy volt a Mallorcáról Velencébe szállítandó, 1250 forint értékű gyapjú és bőr biztosítását jegyző 14 vállalkozás közül. Az egyes résztvevőknek így nem kellett 200 forintnál nagyobb kockázatot vállalniuk. 1400-ban Datini levelet küldött mallorcai ügynökeinek, megfeddve őket, hogy megszegték saját maga által kialakított szabályát: Datini több mint ezer kötvény aláírásá­ban vett részt, ám soha nem vállalt egyszerre 150 forintnál nagyobb kockázatot. Ahhoz is ragaszkodott, hogy minden szállítmány biztosítva legyen. A Pisa külső kikötőjéből, Porto Pisanóból induló hajórakományok nagy részének biztosítását pisai vállalkozása intézte. Egy 1384-ből származó feljegyzés szerint a Porto Pisanóból Nápolyba, Palermóba, Tuniszba és Barcelonába szállított áruk érté­kének 4%-át tette ki a biztosítási díj. Az 1430-as években a Konstantinápolyban élő velencei Jacomo Badoer a Konstantinápolyból Velencébe szállítandó rakományok esetében 6%-os biztosítási költségről tett említést. A biztosítás díját a szállítási távolságon kívül az évszakok, a háborús helyzet, illetve a kalózkodás mértéke is befolyásolta. Giovanni da Uzzano az 1420-as évekből fennmaradt jegyzetfüzetében azt írta, hogy a Londonból Porto Pisanóba érkező áruk biztosításának díja „többnyire a szállítmány értékének 12-15%-ára rúgott, de ha kalózok garázdálkodtak, vagy valamilyen más veszély leselkedett a rakományra, akkor még ennél is magasabb lehetett”. Az 1450 és 1477 között Firenzében biztosításokkal foglalkozó Bernardo Cambi számlakönyvei alapján azonban arra gyanakodhatunk, hogy Uzzano vagy az átlagosnál is pesszimistább üzletember volt, vagy a körülmények néhány évtized alatt sokat javultak. Cambi több Southamptomból Porto Pisanóba tartó rakomány biztosításában vett részt, melyek biztosítási díja értékük 7, 9 vagy 10%-át tette ki, ha genovai nefek, illetve 6 %-át, ha a Mediciek által irányított burgund gályák szállították őket. A hasonló hosszúságú, Bruges kikötőjéből, Sluys-ből Porto Pisanóba vezető úton szállított áruk biztosításában is többször részt vállalt, általában 5%-os díjjal. Az világosan kitűnik Cambi számlakönyveiből, hogy a gályán szállított áruk biztosítási díja mindig alacsonyabb volt, mint bármely más hajón szállított rakományé.

Ahogy Francesco Datini tette a század elején, a későbbiekben a Medicieknek is gondjuk volt arra, hogy bruges-i és londoni ügynökeik útján minden szállítandó árut biztosítsanak, kivéve ha a fuvarozást felfegyverzett firenzei vagy velencei gályák végezték. A Medici-vállalkozások is részt vettek biztosítások kötésében. 1445-ben például a bruges-i részleg vezetője, Bernardo Portinari biztosítást kö­tött egy falikárpitokból, vászonból, szőrméből és selyemszövetekből álló, Sluys¬ből Porto Pisanóba szállítandó rakományra. A 15. század közepén Velence volt a hajózási biztosítások legfőbb központja. Itt a Mediciek több vállalkozásuk szá­mára is intéztek biztosítási ügyleteket. 1455-ben londoni vállalkozásuk számára nem kevesebb mint tizenöt velencei résztvevő fedezte 1600 dukát értékű, Londonból Porto Pisanóba tartó, posztóból, gyapjúból és ólomból álló szállítmányuk biztosítását. A vitorlás hajón szállított rakomány biztosítási díja összértékének 7%-a volt. Akárcsak Cambi számlakönyvei, a Mediciek feljegyzései is arra utalnak, hogy ha az árut gályákon fuvarozták, a biztosítás díja alacsonyabb volt, hisz a baleset és a kalóztámadás veszélye is kisebb volt. Ugyanebben az évben szintén Velencében az áru értékének csupán 3%-ára biztosítottak egy Southamptonból Velencébe tartó, gályán utazó, 1200 dukát értékű gyapjúszállítmányt.

A tengeri szállítmányok biztosításán kívül számos egyéb útvonalon szállí­tott árucikk biztosításáról is gondoskodtak. A szárazföldi és folyami úton továbbított rakományokra kötött legkorábbi biztosítások 1382-ből maradtak fenn Pisából és Firenzéből. A Cambi-számlakönyvek számos ilyen kötvényt őriztek meg: 1453-ban több rakomány Bolognából a genovai vásárra tartó, kocsin utazó árura kötöttek biztosítást, a következő évben pedig egy Lille-ből szárazföldi úton Genovába szállított rakományra, továbbá egy Firenzéből Genovába továbbított bársonyszállítmányra.

A biztosítási ügyletek kialakulása is a középkori Itália „kereskedelmi forradalmának” olyan újítása, mely hamarosan Európa más országaiban is elterjedt, és nem sokat változott egészen a modern időkig. A 15. század közepére tengeri biztosítások megkötésére már Barcelonában és Bruges-ben, illetve kis idő múltán már Németalföld számos városában is lehetőség nyílt. 1489-ben egy kampeni üzletember kötött biztosítást normandiai és picardiai kereskedők fehérbor-szállítmányára, melyet egy gdanski kapitány irányítása alatt futó, kampeni tulajdonban lévő hajó fedélzetén fuvaroztak La Rochelle-ből a Somme folyó torkolatánál fekvő Le Crotoy-hoz. A 16. században Antwerpenben is élénk biztosítási üzlet folyt, melyet a Kamer van Assurantie (Biztosítási Kamara) igazgatott. A 14. század vége előtt kiállított kötvények formája tulajdonképpen megegyezett a londoni Lloyds 1776-os kötvényeiével, miközben a biztosítási szerződéseket illető, Itáliában kialakult esetjog is azonos volt a 15. századi Bruges-ben és Barcelonában, illetve a 18. századi Londonban alkalmazottal.

„Nemzetközi” bankügyletek

A kereskedelem rendszeressé és kiterjedtté válásának további következménye volt a kereskedők egymás közötti, illetve beszállítóikhoz és ügyfeleikhez fűződő kölcsönös bizalom növekedése. Ennek köszönhetően kezdhetett el kialakulni a hitelre történő vásárlások rendszere, gyorsítva és megsokszorosítva a rendelkezésre álló pénz mennyiségét, aminek következtében sokkal nagyobb volumenű üzletek lebonyolítására is lehetőség nyílt.

A kereskedők közötti kölcsönös bizalom egyik legjelentősebb eredménye a fizetés különböző módjainak, például váltók elfogadásának kialakulása volt. Ezután sem a potenciális vásárlóknak, sem a kereskedőknek nem kellett magukkal vinniük nagyobb mennyiségű, könnyedén eltulajdonítható nemesfémet – ahogy korábban tették, az adott területnek megfelelően érme, ezüstrúd vagy kis zacskókban kimért aranypor formájában. Ehelyett az otthon maradó kereskedő váltók útján pénzt tudott utalni ügynökeinek, és ők is tudtak pénzt küldeni neki. A váltó a 13. század végére nyerte el végleges formáját, bár már legalább száz évvel korábban feltűnt, hitelesített instrumentum ex causa cambii-ként. Már a 12. században is megtalálhatjuk a fennmaradt genovai közjegyzői jegyzékekben, többnyire a Genova és a champagne-i vásárok közötti ügyletek rendezésével kapcsolatban. A 13. században a champagne-i vásárokat nemcsak a finomítatlan nemesfémek első számú európai piacaként említhetjük, hanem – a legnagyobb pénzpiacként – a váltók kialakulásának melegágyaként is. A 14. század első felére már számos nyugat-európai város váltók útján egyenlítette ki kereskedelmi tartozásait: A kereskedelmi bankügyletek hálózata az észak-itáliai gazdasági csomópontokban, azon belül is elsősorban Toscanában összpontosult, ám szinte egész Európára kiterjedt. Ez a bonyolult hálózat nyugat felé (a pápának évtizedekig otthont adó) Avignonig, Montpellier-ig, Barcelonáig, Valenciáig, Sevilláig, sőt Lisszabonig, észak felé a champagne-i vásárokig (melyek a 13. század végén egyre inkább elvesztették jelentőségüket), továbbá Párizsig, Bruges-ig, Londonig, Nápolyig, Barlettáig és Palermóig is elért (lásd 26. oldal térképe).

Bár a fenti városok között az áru- és pénzforgalom nagy részét váltók formájá­ban intézték, az alkalomadtán felmerülő egyensúlytalanságokat továbbra is ezüstben és aranyban való kifizetésekkel szüntették meg. Ha két gazdasági központ közötti egyensúlytalanság túl nagy méreteket öltött, az árfolyam olyannyira megemelkedett (vagy lecsökkent), hogy aranypontot ért el. Ez azt jelentette, hogy időlegesen – a felmerülő plusz költségek és veszélyek mellett is – jobban megérte a nemesfémet szállítani egyik helyről a másikra, mint váltóval fizetni, illetve váltót elfogadni. A Bruges-ből Londonba vagy Párizsból Firenzébe szállí­tott ezüst és a Sevillából Genovába áramló arany mennyisége nem csökkent a váltók kialakulását követően, csak a lebonyolított ügyletek száma növekedett meg, mely így nem állt arányban a kifizetésre kerülő nemesfémmennyiséggel. A váltók megsokszorozták az egyes városok közötti forgalom számára elérhető pénzmennyiséget. Annak ellenére, hogy a váltókat kereskedők fejlesztették ki kereskedők számára, igen hamar mások is használni kezdték őket. A váltók egyik legfontosabb, nem kereskedelmi réteghez tartozó felhasználója a mindenkori pápa volt. A 14. század első felében az angliai, németalföldi, észak-franciaországi, spanyolországi és itáliai pápai adószedők a begyűjtött pénzt többnyire váltó formájában küldték el az avignoni pápai kamarának. A pápai kúriába utazó püspö­köknek ezentúl nem kellett azon aggódni, hogy kamarásaiknak van-e elegendő ezüstrúdjuk. A váltóknak a zarándokúton lévő vagy követi tisztségben uralkodójukat képviselő nemesek is nagy hasznukat vették. Mindazonáltal a váltónak is megvoltak a maga korlátai. Bizonyos politikai jellegű kifizetéseket továbbra sem lehetett váltók formájában intézni. A hosszabb ideig fegyverben tartott katonák zsoldja, a szövetségeseknek folyósított segélyek, a királyi váltságdíjak és a hozományok olyan hatalmas összegeket tettek ki, hogy a pénzügyi rendszernek nehezére esett volna váltókkal rendezni, így ezeket nagy részben – vagy teljes egészé­ben – aranyban és ezüstben fizették ki. Amikor 1328 nyarán XXII. Jánosnak 60 ezer forintot kellett fizetnie a Lombardiában állomásozó pápai hadsereg fenntartására, az egész összeget készpénzben volt kénytelen folyósítani. Ugyanez az eset remekül példázza, milyen veszélyt jelentett a pénz szállítása: bár a 60 ezer forintnyi összeget 150 lovas őr kísérte, a rakományt páviai útonállók megtámadták, és a pénzt szállító teherhordó állatok felét elhajtották. Számos lovast is elfogtak, akiket csak váltságdíj kifizetése után sikerült megmenteni, és a pápának a kiszabadított katonák páncéljai és hátasai pótlására is rengeteg pénzt kellett költeni. Amikor csak lehetett, biztonságosabb és olcsóbb volt váltó útján intézni az ügyleteket, így nem meglepő, hogy a 14. század elejére a nagyobb európai központok között az egyszerű kifizetések nagy részét váltókkal bonyolították.

A bankügyleteket bonyolító nagyvárosok hálózatán kívül azonban ezután is elsősorban nemesfémekkel fizettek a „nemzetközi” ügyletek elszámolásakor. Ahol a kereskedelmi mérleg egyensúlytalansága tartósan nagyobb méreteket öltött, mint például az európai bányavidékek és a kereskedelmileg fejlett terü­letek között, a váltók használata kevésbé terjedhetett el. A Lengyelországban tevékenykedő pápai adószedőknek a 14. században az összegyűjtött összeget előbb nemesfém formájában el kellett juttatniuk Bruges-be vagy Velencébe, ahol már igénybe vehették a nyugat-európai bankrendszer újításait, és a pápai udvarba már váltó alakjában küldték tovább a pénzt. Bár a 14. század legvégén a délnémet kereskedők már kezdtek váltókat használni, a távolabb fekvő német városok (még az olyan jelentősek is, mint Lübeck) még a 15. században is nagyrészt váltók nélkül rendezték üzleteiket.

A keresztény Európa, a mozlim Észak-Afrika és a Levante közötti kereskedelmi ügyletek rendezésében a váltóknak nem sok hasznát vették, annak ellenére, hogy a kereskedelem igen élénk volt, és az otthon maradó kereskedők, szállítók és ügynökök közötti munkamegosztás igen hamar kialakult. Ennek nem csupán a kereskedelem krónikus egyensúlytalansága volt a magyarázata, hanem az érintett területeken az ezüstnek és az aranynak tulajdonított érték különbsége is. Mivel Európa elsősorban ezüstöt termelt, Afrika pedig inkább aranyat, az arany nagyobb kincsnek, az ezüst pedig sokkal értéktelenebbnek számított Európá­ban, mint Afrikában. Amikor ez az értékbeli aránytalanság elég nagy lett, a kereskedők – a Földközi-tengeren való áthajózással járó többletköltségeket és veszélyeket félretéve – Afrikába hajóztak, hogy az európai ezüstért afrikai aranyat vegyenek. Általában a mindennapi árucikkek szállításakor is vittek magukkal kisebb mennyiségű ezüstöt dél felé, illetve aranyat északra utazva. Európa és a Levante, illetve a mozlim Észak-Afrika és a Levante viszonyában a mérleg nyelve egyaránt erősen a Levante javára billent el, aminek következtében az európai ezüst és az afrikai arany igen nagy tömegben érkezett ide. A Maghreb országok és a Levante közötti tartós egyensúlytalanság miatt a két terület kereskedelmi ügyleteit készpénzben rendezték, annak ellenére, hogy a mozlim világ egyes országaiban már megkezdődött a banki újítások kialakulása. A suftadja az európai váltó helyi megfelelőjének tekinthető. Bár a suftadja körülbelül két évszázaddal európai testvérének kialakulása előtt megjelent, nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a suftadjának bármilyen közvetlen hatása lett volna az euró­pai banki újításokra. Közvetett befolyás természetesen elképzelhető, ám nehezen megfogható, hiszen a 11–12. századi itáliai kereskedők számos üzletet bonyolítottak le mozlim kereskedőkkel a Földközi-tenger keleti térségében, így valószínűleg hamar megismerkedtek ezzel a fizetési móddal. A Közel-Kelet és a Távol-Kelet üzleti kapcsolatában egyébként a Közel-Kelet volt hátrányosabb helyzetben, így az afrikai arany és az európai ezüst nagy része továbbáramlott kelet felé. A fenti körülmények tökéletesen ellentétesek azon kiegyensúlyozott kereskedelmi feltételekkel, amelyek lehetővé tették a váltók kialakulását.

Helyi bankügyletek

A helyi bankügyletek a „nemzetközi” bankügyletekkel párhuzamosan alakultak ki. A legnagyobb kereskedővárosok között a pénzváltók egyre jobban kiterjesztették tevékenységi körüket, és pénzbetétek kezelését vállalták el, innen pedig csak egy lépés volt, hogy a letétek tulajdonosainak utasításai alapján az egyik számláról megadott összegeket utaljanak át egy másik számlára. Az ilyen helyi bankügyletek lebonyolításában élen járó Guglielmo Cassinese 1190-92-es nyilvántartási jegyzéke szerint a genovai kifizetéseket nem csupán ugyanazon bankban vezetett számlák között lehetett rendezni, hanem különböző bankok között is. Erre azért volt mód, mert a bankárok számlát tartottak fenn a város többi bankjában is, ezáltal egy összefonódó bankrendszer alapjait teremtették meg. A legnagyobb ilyen bankrendszer Firenzében volt, ahol a 14. század elején a források szerint nem kevesebb mint nyolcvan bank működött. Ekkorra már teljesen elfogadottá vált, hogy a nagyobb gazdasági központokban tevékenykedő kereskedők – amikor csak mód volt rá – bankszámlájukról történő átutalással egyenlítették ki tartozásaikat. Az átutalást kezdetben a betét tulajdonosának személyesen, szóban kellett kezdeményeznie a bankfiókban. A 14. század folyamán egyre gyakoribbá vált, hogy a szóbeli kérvényt írásbeli utasítás, vagyis csekk vagy utalvány egészítette ki, sőt az írásbeliség hamarosan teljesen kiszorí­totta a szóbeli elintézési módot. A legrégebbi fennmaradt csekkek Toscanából, azon belül is Pisából és Firenzéből származnak, ám használatuk hamarosan Genovában és Barcelonában is elterjedt. A velencei bankok még sokáig ragaszkodtak ahhoz, hogy a betét tulajdonosa vagy hitelesített meghatalmazással rendelkező képviselője személyesen adja ki az átutaláshoz szükséges szóbeli utasítást. A „csekk” szó valószínűleg a mozlim sakk szóból ered. A sakk és a nyugati csekk pontos kapcsolata nem ismert, ám igen sokatmondó, hogy mindkét szó a betéttulajdonosnak a banki átutaláshoz szükséges írásbeli utasítására utalt. Hasonló iratok maradtak fenn a török hódítás előtti Egyiptom és a bizánci fennhatóság alatt lévő Palesztina területéről is. Az eddig felbukkant legrégebbi firenzei csekket 1368 novemberében állította ki az előkelő Tornaquinci-család két tagja Segnia Ciapi szövetkereskedő számára egy családi temetésre szállított fekete szövetanyag árának fedezésére. Az ügyletet a Castellani bank bonyolította. Száz év sem telt bele, és már a legegyszerűbb polgárok is csekkeket használtak a leghétköznapibb célokra is. 1477-ben például egy firenzei rövidáru-kereskedő a pöcegödör-tisztítás díjának rendezésére állított ki csekket.

Velencében 1321-re a bankárok már olyannyira előnyben részesítették a számlák közötti átutalásokat, hogy egyenesen vonakodtak teljesíteni a készpénzes kifizetéseket, ezért a Nagytanács kénytelen volt törvénybe iktatni, hogy ezeket a bankároknak három napon belül teljesíteni kell. A barcelonai, genovai és velencei számlatulajdonosok arról is panaszkodtak, hogy bankárjuk más bankokhoz küldi őket, ha készpénzt szeretnének felvenni.

A hiteltúllépések engedélyezése következtében a bankok pénztári tartaléka a betétek összértéke alá esett, így a helyi bankárok nemcsak a fizetéseket akarták megkönnyíteni, hanem a rendelkezésre álló pénzmennyiséget növelni.

A 13. század során Velencébe hatalmas mennyiségű veretlen ezüst áramlott be, így általánosan bevett szokássá vált, hogy a kereskedők a nemesfémek értékét egy bankszámlára elhelyezve kapták meg, így egy átutalás segítségével azonnal ki tudták fizetni az általuk vásárolt fűszerek és más árucikkek árát.

A fenti folyószámlákon kívül, melyek esetében nem számítottak fel kamatot, a pénzváltó bankok letéti számlákat is vezettek, melyekre kamatot is fizettek. Többnyire olyan összegeket helyeztek el letéti számlákon, amelyekre több évig nem volt szükségük, például az árva leányok hozományára félretett pénzeket, így ezeket a bankok hosszú távú vállalkozásokba fektethették. Szá­mos velencei bankár jelentős összegeket fektetett kereskedelmi hajóutazásokba. Körülbelül két év telt el, amíg egy hajó Velencéből a Levantébe, és vissza, utána pedig Flandriába utazott, majd ismét visszatért Velencébe. Ahhoz, hogy egy bankár egy ilyen volumenű utazáshoz anyagilag hozzájáruljon, biztosnak kellett lennie abban, hogy a letéti számlák tulajdonosainak nem lesz hirtelen szükségük a pénzükre. Az ilyen jellegű befektetések legkorábban Genovában jelentek meg. Velencéből például csak 1274-ből maradt fenn közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy egy pénzváltó számlavezetéssel is foglalkozott. (Hogy folyószámlákat vagy letéti számlákat vezetett-e, az nem tisztázott.) Közvetett adatok azonban arra utalnak, hogy az ilyen jellegű banki ügyletek kialakulása már néhány évvel korábbra tehető.

Az első Itálián kívülről fennmaradt bizonyíték még későbbről származik. Az 1284-es Barcelonai Privilégium alapján arra következtethetünk, hogy a vá­rosban abban az időben már javában tevékenykedtek a folyószámlákat vezető bankárok, és gyakoriak voltak a számlák közötti átutalások. Az ilyen jellegű bankügyletek kezdete Barcelonában feltehetően az 1260-as évekre tehető. A helyi bankár szerepet is ellátó pénzváltókról Valenciában 1284-ből, Palma de Mallorcában 1288-ból, Léridában 1301-ből, Bruges-ben pedig 1300 körülről van tudomásunk. Későbbi források tanúsága szerint hasonló bankár-pénzváltók dolgoztak a 14. században Avignonban, Liége-ben, Strasbourgban és Konstantinápolyban. Londonban a pénzváltás a pénzveréssel egyetemben királyi monopólium maradt. Ahol elérhetők voltak a banki szolgáltatások, meglepően sokan ki is használták őket. Egyes feltételezések szerint Bruges-ben az 1400-as év táján minden negyvenedik lakos, vagyis körülbelül minden tizedik felnőtt férfi rendelkezett bankszámlával. Velencében az 1500 körüli időszakra vonatkozólag még nagyobb arány valószínűsíthető: a 30 ezer felnőtt férfi lakos közül 4000 rendelkezett bankszámlával, és a tulajdonosok igen nagy részét – körülbelül a felét – nem a patrícius családok tagjai tették ki. Ha feltételezzük, hogy az 1500-ban érvényben lévő velencei vagyon- és adórendszer az 1457-es firenzeivel hasonlóságot mutatott, akkor elmondhatjuk, hogy a fent említett 4000 számlatulajdonos kaparintotta meg az adóköteles bevételek háromnegyedét. Mindazonáltal, még az 1500-ban Európa kereskedelmileg legkifinomultabb városának tekinthető Velencében is számos pénzügyi tranzakciót továbbra is készpénzben kellett bonyolítani. A gazdaságilag kevésbé fejlett településeken a készpénzes ügyletek még sokáig túlsúlyban maradtak.

A „hosszú 13. század” végére a bankszámlák igen fontos részét képezték az elérhető pénzkészletnek, és az egyes államok hamarosan rendeleteket hoztak a számlatulajdonosok védelmében. Velencében, 1270-ben annak a pénzváltónak, aki bankügyletekkel is szeretett volna foglalkozni, 3000 lírányi biztosítékkal kellett rendelkeznie. Barcelonában 1300 után a hitelátutalások könyvelése és kifizetése ugyanúgy a bankárok törvény által meghatározott feladata volt, mint az eredeti betétek nyilvántartása. Akik nem tettek eleget kötelességeiknek, többé nem foglalkozhattak bankügyletekkel, és mindaddig fogságban tartották őket – kenyéren és vízen –, míg a számlatulajdonosok igényeit ki nem elégítették. 1321-ben tovább szigorodtak a törvények. Ha a bankárnak egy éven belül sem sikerült adósságait rendezni, fejét vették, vagyonát pedig eladták, és az így befolyt öszszegből kártalanították a számlatulajdonosokat. E szigorú ítélet nem puszta fenyegetés volt: Francesch Castellót 1360-ban saját bankfiókja előtt fejezték le.

Ahol lehetőség nyílt rá, a „nemzetközi” és a helyi bankügyletek hamar összefonódtak. Genovában, Velencében, Barcelonában és Bruges-ben a bankszám¬lák terhére is lehetett váltót kiállítani, melyek hozamát is bankszámlákon írták jóvá. A „nemzetközi” és helyi ügyletek kombinációjának fontos voltára a 15. századi Genovából maradt fenn egy késői, de annál érdekesebb példa. A Picca¬miglio egyik számlakönyve több 1456 és 1459 között eszközölt, váltók útján történt, külföldről érkező kifizetés nyugtáját őrizte meg, melyek összesen 159 710 genovai lírát tettek ki, mely az összes beérkező pénznek csak a 7,5%-át tette ki. A kifizetések fennmaradó részét banki átutalással rendezték.

A németalföldi pénzváltók száma a 14. század utolsó negyedére csökkenni kezdett. Brabantban a városi pénzváltók, vagyis stadwisselek felállításával részben megoldást találtak erre a problémára. Ilyen pénzváltók nyitották meg kapuikat ‘s-Hertogenboschban – 1378-ban –, továbbá Brüsszelben, Leuvenben és Antwerpenben. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy vajon ezek a pénzváltók banki ügyletekkel is foglalkoztak-e. A 15. század folyamán Németalföldön, csak¬úgy mint Európa más területein, a pénzváltók száma tovább apadt, és még az olyan fontos német központokban is egyre kevesebben tevékenykedtek, mint Nürnberg és Frankfurt. A pénzváltók helyét Németalföldön egyértelműen a pénzváltó bankárok vették át, ugyanis a garanciák kifizetését és más szabályokat itt nem sikerült teljes mértékben betartatni. Amikor 1433-ban az újonnan egyesült állam közös pénzt vezetett be, törvény mondta ki, hogy a jövőben a pénzváltóknak tilos letéteket elfogadni kereskedőktől, illetve pénzt fizetni ki számukra. Néhány pénzváltó azonban a burgund szabályokat semmibe véve ezután is foglalkozott bankügyletekkel. Antwerpenben 1480-ban csupán egy kizárólag pénzváltásból élő üzletember érezhette magát anyagilag biztonságban 10 ezer koronányi biztosítékával, ám az 1480-as évek közepén észlelhető csődhullám még őt is elérte, és tönkretette üzletét. Mivel Miksa római király fia, Szép Fülöp kiskorúsága idején folytatott háborúskodásai a pénz devalválódásával jártak, 1489-ben új pénzt verettek Németalföldön. Ezzel egyidejűleg a pénzváltókra vonatkozó 1433-as szabályozást is megerősítették, és ezután már a betartására is nagyobb hangsúlyt fektettek. A 17. századi amszterdami pénzváltók valóban nem foglalkoztak bankügyletekkel, akárcsak 16. századi antwerpeni elődeik. A pénzváltó bankárok száma Franciaországban is drasztikusan lecsökkent, így tevékenységük nemsokára már kizárólag Lyonra korlátozódott.

A 16. századi Antwerpenben a banki ügyletek ilyen jellegű lebonyolítását az üzletembereknek szó szerint újból fel kellett fedezniük. A banki ügyletek intézésére feljogosító engedéllyel nem rendelkező vállalkozók a kereskedők kassier-jeiként (pénztárosaiként) kezdtek tevékenykedni, és a kereskedők pénzbetéteinek ügyeivel, illetve be- és kifizetéseik elrendezésével foglalkoztak. Hamarosan ugyanazokat a feladatokat látták el, mint korábban a pénzváltó bankárok: ügyfeleik kérésére számlák közötti átutalásokat kezdeményeztek, illetve más kassier-kkel is kapcsolatot tartottak. Emellett váltókat fogadtak el és állítottak ki ügyfeleik nevében.

Londonban is hasonló igény mutatkozott a bankárok iránt, de mivel magánszemélyek nem foglalkozhattak pénzváltással, a 15. századtól a londoni aranymű¬vesek kezdték a bankügyleteket bonyolítani, ám csupán a 17. század végére sikerült kialakítaniuk kiterjedt és hatékony bankszámlarendszert, néhány kölcsön- és jelzálogügyekre szakosodott alkusszal karöltve. Az antwerpeni és amszterdami kassier-bankárok szerepe a londoni bankok fejlődésében igen szembeszökő.

Európa földközi-tengeri térségének magánbankárai a 14-15. század fordulójá­nak gazdasági krízisidőszaka idején nehéz helyzetbe kerültek, így alternatív üzleti módszerekhez folyamodtak. Ahelyett, hogy szigorúbb szabályokat hoztak volna, illetve biztosabb garanciákat követeltek volna, néhány város, illetve állam egyre aktívabb szerepet kezdett vállalni a kereskedelem szempontjából oly fontos szolgáltatások ellátásában. Bár erre Velencében rövid időre már 1356-ban és 1374-ben is megjelent egy-egy bankhoz hasonló intézmény, az első hosszabb életű állami bank az 1401-ben, Barcelonában alapított „Taula de Canvi” volt, mely a 15-16. század során fellépő válságokat átvészelve egészen 1853-ig fennmaradt, mikor is beleolvadt a spanyol Nemzeti Bankba (Banco de Espana). Az aragóniai korona országaiban is kísérletet tettek állami bankok megalapítására, ám ezek ké­részéletűnek bizonyultak. A valenciai „Taula de Canvi” csupán 1408 és 1416 kö­zött működött. A Palma de Mallorcában 1454 előtt alapított „Taula del General” is már a század vége előtt beszüntette tevékenységét. A Tarragonában (1416) és Geronában (1443) felállítandó városi bankok tervei sem váltak valóra. A 15. szá­zad első felében a genovai állami kötvénytulajdonosok társasága, a „Casa di San Giorgo” gyűjtötte be az állami adók tetemes részét. További tevékenységei kö­zött találjuk 1407 és 1444 között egy genovai bank üzemeltetését, mely hosszú távon kevés sikert könyvelhetett el. Újabb kísérleteket követően az első állandó állami bankok csak később, a 16. század során jöttek létre.

A forrásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a banki pénzügyletek, illetve a pénzkészlet más kiegészítési formái nem azokon a területeken jöttek létre, ahol a pénzkészlet eleve is kicsinek számított, hanem olyan városokban, ahol a rendelkezésre álló pénzkészlet igen tekintélyes volt. Az Európában bányászott ezüst nagy része Ázsiába áramlott. Útja során rengeteg európai vidéki területet és nagyvárost érintett, ám legnagyobb mennyiségben az európai gazdasági központokban összpontosult. Így nem meglepő, hogy az utóbbi települések közvetítő kereskedői tudtak a legnagyobb haszonra szert tenni, illetve ők voltak azok, akik a kezükön átmenő áruk értékéhez a legtöbbet tudták hozzátenni. Ennek kö­vetkezményeképp az ezüst épp ezekben a városokban, illetve az árukat előállító vidékek egy részén – például a gyapjútermelő Angliában – koncentrálódott.

A közel-keleti kereskedők nyugati, azon belül is elsősorban itáliai kollégáikhoz képest sokkal kevesebb sikerrel tudták a területen átáramló, Indiába és Kínába tartó ezüstöt – vagy legalább annak egy részét – magukhoz ragadni. Így csupán néhány európai (azon belül is inkább észak-itáliai) városban volt lehetőség arra, hogy a megfelelő mennyiségű ezüstkészletre támaszkodva a banki ügyletek kialakulhassanak. Amint az első lépéseket megtették, a pénzkészlet egyből gyarapodni kezdett – lehetővé téve a további újítások életbe lépését.

A pénzhasználat forradalmi átalakulásának és a befektetések megnövekedett lehetőségének természetes velejárója volt az emberek pénzkölcsönzéshez való hozzáállásának megváltozása. Ezután már elsősorban nem a pénz és az aranyrudak biztonságos gyűjtögetésére, illetve a nagy kockázat miatt magas kamatláb melletti kölcsönzésére törekedtek, hanem a vagyon mobilizálására és befekteté­sére. A kincstárak ilyen céllal történő megnyitása következtében tovább növekedett a pénzkészlet és a pénz körforgásának gyorsasága. Az itáliai városokban egyre több példát találhatunk arra, hogy a vagyonfelhalmozást kezdte felváltani a befektetés. A jómódú genovai nemesúr, Gugliemo de Castro 1240-ben bekö­vetkezett halálakor végrendeletének végrehajtói felfedezték, hogy Castro és felesége a házukon és annak berendezési tárgyain felüli vagyont – mely 1100 genovai lírát és 440 bezantot tett ki – a férj halálát megelőző hat év során 24 külön¬böző commendaszerződésbe fektették be. 1268-ban elhunyt Ranieri Zeno, a rettentően gazdag velencei dózse. Hamarosan fény derült arra, hogy vagyonának 22 935 velencei lira di picciolira rúgó nagyobbik részét 132 (a commendaszerződé­sekhez hasonló, lásd 23. oldal) colleganzaszerződésbe fektette, és csupán 3388 lírányi készpénzzel rendelkezett. Összvagyonának kevesebb mint 7%-a volt lik¬vid tőke, 46 %-át pedig különféle kereskedelmi vállalkozásokba ruházta be.

A befektetések kimagasló aránya megfigyelhető egy másik szemszögből is. Az 1239-ben, a korzikai Bonifacióban elhunyt genovai kereskedőről, Armanóról végrendeletének végrehajtásakor kiderült, hogy huszonhat személyt sikerült rá­beszélnie nyersbőr-kereskedelmi üzletének támogatására, így az egyes befekteté­sek összértéke elérte az 1201 genovai lírát. Armanónak volt egy társa is, aki nem kevesebb mint 400 lírával szállt be a vállalkozásba. A század végére a befektetési szokások megváltoztak: a kisebb befektetők ahelyett, hogy pénzüket közvetlenül ruházták volna be üzleti vállalkozásokba, inkább banki letétbe helyezték, ami nagyobb biztonságot jelentett azáltal, hogy a kockázatot a bank vállalta át. A kis és nagy befektetések egyesítésével így lehetőség nyílt nagyobb összegek mobilizálá­sára is. Ennek egy késői, ám kiemelkedő példáját láthatjuk a pisai Aiutamicristo bank esetében, mely 1354 és 1371 között a betéttulajdonosok pénzéből összesen 100 ezer forintot kölcsönzött a pisai Sancasciano vállalatnak, melynek szövetvá­sárlásaihoz igen nagy tőkére volt szüksége. A nagy befektetők azonban ezután is közvetlen módon fektették be pénzüket az üzleti vállalkozásokba.

Uzsorakamat

Ahogy a kölcsönök Észak-Itália gazdasági életének szerves részévé váltak, a helyi egyházjogászok átfogalmazták az uzsoráról szóló egyházi tanításokat, hogy a kamat – bizonyos körülmények között – teljesen elfogadhatóvá válhasson. A 9. század óta érvényben lévő, bibliai és más klasszikus példákkal érvelő hagyományos felfogás szerint a kamatos kölcsön elítélendő. Mindez nem meglepő, hiszen a kereskedelem virágkorát megelőző időben elsősorban váratlan krízishelyzetekben, étel és ital beszerzéséhez, illetve más rövid távú szükségletek kielégítéséhez folyamodtak kölcsönökhöz, a kölcsön törlesztése pedig egyre nyomorúságosabb helyzetbe taszította az adóst. A kölcsönöket üzleti sikereik megsokszorozása érdekében felvevő kereskedők növekvő száma miatt azonban hamarosan az uzsora újradefiniálására volt szükség. A dilemma feloldására megszületett a lucrum cessans fogalma. Ez azt a pénzmennyiséget takarta, amit a kölcsönadó profitként megtermelhetett volna, ha ő maga forgatja az összeget. Szúzai Henrik lombard egyházjogász volt az egyik első író, aki a kamatokról már az új felfogás szellemében értekezett. 1271-ben a következőket írta: „Ha egy sok adásvételt bonyolító, vásárokat látogató, nagy profitot termelő kereskedő pénzt ad kölcsön nekem, melyet a vállalkozásaiba is fektethetett volna, lekötelezettje leszek, és kárpótolnom kell az elvesztett haszonért, melyre szert tehetett volna, ha ő maga forgatja meg az adott összeget.” Bár IV. Ince pápa egyetértett az új gondolattal, sok egyházjogász elhatárolta magát tőle. Akárhogy is, a 15. század elején Sienai Bernardino még tovább ment, amikor megállapította, hogy „a pénz több, mint egy adott összeg; termelőértéke van, melyet tőkének nevezünk”. A pénzkölcsönzés eszerint nem különbözött egy eke kölcsönvételétől, hiszen mindkettő felhasználása „túlmutatott önmagán”. Merőben eltérőnek tekinthető például a bor „kölcsönzése”, melynek a közvetlen fogyasztáson kívül nem volt más funkciója. Érthető tehát, hogy a tőketermelő eszközök kölcsönzésének megfizetése jogosnak tekinthető, feltéve, hogy az összeget igazságosan állapítják meg.

Ahogy az emberek a vagyon felhalmozása helyett egyre gyakrabban választották a különböző befektetési módokat, a kereskedelmi kamatok annyira lecsökkentek, hogy számos vállalkozás finanszírozásával a korábbiaknál jóval nagyobb haszonra lehetett szert tenni, elsősorban azokban a városokban, ahol a legnagyobb pénzkészlet állt rendelkezésre, például Észak-Itáliában.

A bankárok 1200-ban Genovában évi 20%-os, 1211-ben Firenzében 22%-os kereskedelmi kölcsönöket bonyolítottak. A velencei dózse tisztét 1205 és 1229 között betöltő Pietro Ziani 20%-os kamatra adott kölcsönöket, ahogy korábban apja is tette. A 12. században a velencei vallási alapítványok is 20%-os kamatra adtak hiteleket összegyűjtött vagyonukból a Levantéval kereskedő vállalkozóknak. A kereskedelmi és személyes kölcsönök kamatai között nem mutatkozott eltérés; a 12. század második felében Közép-Itáliában a földekre felvett kölcsönök kamata is 20%-os volt. Száz évvel később azonban a kereskedelmi kölcsönök feltételei már sokkal előnyösebbek voltak. A 14. század első felé­ben Genovában már 7%-os kamatra is lehetett kereskedelmi kölcsönhöz jutni, ám ez az alacsony ráta akkoriban még nem volt általánosnak mondható. A szá­zad első negyedében a firenzei Peruzzi bank 8%-os kamatot fizetett a betéttulajdonosoknak és 10%-ot számított fel a kölcsönökre. Pisában az 1350-es években az Aiutamicristo bank ugyanígy 10%-os kamatra kölcsönzött pénzt a Sancasciano vállalatnak. Velencében azonban kisebb volt a pénz értéke. Az 1330-as években Francesco Corner bankár még mindig csak 5-7%-ot fizetett a betéttulajdonosoknak, ám a boltosok és iparosok részére folyósított kölcsönökre 8%-ot számított fel, mely megegyezett a város 1330-ban leggyakrabban használt colleganza rátájával. Az arányok azonban tovább csökkentek: 1340 után már csupán 5%-os kamatról hallunk. A vallási alapítványoknak a megelőző század óta a levantei kereskedelembe fektetett vagyona is csupán 5%-ot fialt.

A 13-14. század fordulóján az itáliai városok a közvetlen adóztatás helyett bevezették, hogy a gazdag polgárok kötelesek voltak pénzt kölcsönözni az államnak, ha épp nagyobb összegre volt szükség, például háború idején. A kényszerkölcsönök (prestanze) törlesztéséig az állam csupán az átlagosnál alacsonyabb kamatokat fizette a polgároknak. A visszafizetésre és a kamatra való jog szabad adásvétel tárgyát képezhette, akárcsak a mai állami kötvények esetében. 1262- után a velencei állam névlegesen csak 5%-os kamatot fizetett az ilyen kényszerkölcsönökre. Mivel ez nem érte el a piaci rátát, az adóssági részvények névérté­kük alatti áron cseréltek gazdát. 1285 és 1316 között áruk névértékük 60-78%-a volt, mely a piaci ár 6,5-8,5%-át térítette vissza. Mikor az 1330-as években a betétek kamatai 5%-ra estek vissza, a részvények ára elérte névértéküket. A városoknak azonban a piaci árat kellett garantálniuk, ha önként felajánlott kölcsö­nökre szerettek volna szert tenni. A velencei kormány a 13. század végén 8-12%-os kamatot kínált, mely a 14. század közepére ismét 5% alá süllyedt.

A főuraknak és magánszemélyeknek azonban igen magas kamatot kellett fizetniük, akár uzsoráshoz, akár elismert bankárhoz fordultak kölcsönért – bár az utóbbiak kevésbé törekedtek tevékenységi körük ilyen jellegű kiterjesztésére. A városállamoknak folyósított kölcsönökhöz hasonlóan a kereskedelmi és ipari célra felvett összegek is kívül estek az uzsora fogalmán, melyet a középkor embere élesen elítélt. A fogyasztási cikkek kölcsönzése azonban továbbra is uzsorának számított. Ezeket a késő középkorban engedéllyel rendelkező zálogkölcsönzők (usurarii manifesti) bonyolították, akik általában idegenek voltak: Angliában a franciaországi Quercyből származó „cahorsini”, Németalföldön és Franciaországban a lombard, a Velence melletti Mestrében a toszkán, Toscanában pedig a zsidó vállalkozók foglalkoztak ilyen pénzügyletekkel. Kisebb tételek kölcsönzése esetén a szegényebb rétegektől főzőedényeket és ágyneműt is elfogadtak biztosí­ték gyanánt. Ha nagyobb összegről volt szó, az uzsorás biztosítékként akár az elszegényedett uralkodók koronájára is rátehette a kezét. 1297-ben például Astiból származó lombard üzletemberek egy csoportja 4600 livres tournois-t kölcsönzött Németalföld területén I. Edward angol királynak, melyért cserébe az uralkodó 7012 livre-nyi biztosítékot adott, ékszer és ezüstnemű formájában. Nyolc hónappal később Edward törlesztette adósságát, megfejelve legalább 560 livrenyi kamattal. Más szóval a kifizetett kamat aránya nem volt kevesebb mint 18,3%. Ha ezeken kívül további összeget nem kellett fizetnie, akkor az ügylet Edward szempontjából—más észak-európai nem kereskedelmi kölcsönzésekhez viszonyítva – igen kedvező volt. Két emberöltővel később unokája, III. Edward már kénytelen volt átadni a királyi koronát zálogként Simon de Mirabellónak, továbbá 35%-os kamatot fizetett a vállalkozónak. Az asti Leopardi-családtól biztonsági céllal felvett kölcsönre 42%-os kamatot volt köteles fizetni, mely a fizetési késedelemért felszámolt büntetés díját is tartalmazta.

A 13. század folyamán a kereskedelmi és ipari kölcsönökre felszámolt alacsony, illetve a számos egyéb célból felvett kölcsönökre fizetett magas kamatok aránya között egyre nagyobb lett a szakadék. Az „uzsora” egyre inkább a „magas kamatot” jelentette, melyet a pénzkölcsönzők túlzott és igazságtalan mértékben követeltek. Luzzato professzor rámutatott arra, hogy a késő középkori Velencé­ben kereskedelmi kölcsönöket már 5%-os kamatra is lehetett felvenni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kicsit magasabb kamatot már jogtalannak érezték volna; csupán a 12% feletti rátára sütötték rá az „uzsorakamat” bélyegét.55 A kora újkorban a kormányok gyakran vállalták fel a jogos és a jogtalan kamatok közötti határvonal kijelölésének feladatát. A kamatok közötti látványos különbség figyelhető meg a Vicente vállalat által 1260-ban folytatott levelezésben is: „Itt [Siena] egy líra kereskedők között öt-hat dénárt ér, ám nem kereskedők számára tíz-tizenkettőt.” Érdekes, hogy az általuk abnormálisan magasnak tartott kereskedelmi rátáért a Firenzével folytatott háborúskodást okolták.

A 13. században a legnagyobb itáliai városokban a kereskedelmi kamatok évi 20%-ról legalább 10%-ra estek, ami jól tükrözi a rendelkezésre álló pénzmeny¬nyiségben beállt változást. Tudomásom szerint még nem sikerült pontosan megállapítani, hogy mely évtizedek alatt következett be a kamatcsökkenés. Figyelemre méltó azonban, hogy a pistoiai dei Boni már 1259-ben is csupán 7%-os kama¬tot fizetett a náluk befektetett összegek (fuori del corpo) után. Miután a kamatok 1211 es 1259 között jelentősen lecsökkentek, Észak-Itáliában egészen a 17. századig 10% alatt maradtak, sőt gyakran még az 5%-ot sem haladták meg.

Az alacsony kamatok mindig remek lehetőséget jelentettek a gyorsan meggazdagodni vágyók számára. Könnyen előnybe kerültek riválisaikkal szemben azáltal, hogy alacsonyabb haszonkulccsal operáltak, befektetésük visszatérítésé­vel hosszabb ideig vártak, illetve átformálták a hitelfelvétel hagyományos módját. A kölcsönökre alacsony kamatot fizető kölcsönvevő ki tudta terjeszteni a hitelt az eladókra is, annak ellenére, hogy korábban inkább az eladóról a kölcsönt felvevőre való kiterjesztés volt az elterjedtebb. Ennek egy korai példája, hogy a 13. század második felében a 10% alatti kamatot fizető toszkán kereskedők szinte teljesen kiütötték a nyeregből a még ekkor is 16%-os kamatok terheit nyögő flamand kollégáikat a két legfontosabb kereskedelmi területen, Angliában és a champagne-i vásárokon. A század első részében a flamand kereskedők Angliában gyapjút vásároltak, melyet azután flandriai iparosok dolgoztak fel. Hamarosan azonban egyre nehezebben tudtak versenyre kelni itáliai vetélytársaikkal, akik már jó előre aláírták a szerződéseket az angol termelőkkel, illetve még azelőtt kifizették a vételárat, hogy a birkákat megnyírták volna. Hasonló volt a helyzet a flamand szövetek felvásárlásának terén is: a flamand városszövetség tagjai korábban első osztályú szöveteket vettek meg és értékesítettek jó pénzen a champagne-i vásárokon. A század végére azonban képtelenek voltak lépést tartani az alacsonyabb kamatoknak köszönhetően biztosabb anyagi háttérrel rendelkező toszkán riválisok által kínált árral, melyet a flandriai gyapjúkészí­tőknek ajánlottak a termékek itáliai és más piacokra való elszállításáért. Bár a pénz értéke Németalföldön sokkal nagyobb volt, mint a késő középkori Észak-Itáliában, a 15. század végéig még mindig alacsonyabb volt, mint más európai országokban. A 14-15. században 10 és 16% között mozgott.

Kevéssé meglepő, hogy a 15. század folyamán a délnémet területeken a kamatok az itáliai szintre estek vissza. A század végén az augsburgi Hochstetterek már csupán 5%-ot fizettek a rövid távú betétekre. A 16. század során az antwerpeni kamatok is hasonló arányban csökkentek.

Vissza a lap tetejére