A kockázatok kezelésére különböző módok alakultak ki, melyek az egyén előrelátó takarékosságától, a mások által nyújtott szolidaritás alapú segélyezésen át, az ellenérték fejében történő kockázatvállalásig terjednek. Ez utóbbi az, mely a biztosítás fogalmának kialakulásához vezetett. A biztosítás egyes fogalmi ismérveit vizsgálva elmondható, hogy az intézmény a kockázatközösség, a két egymással szemben álló szolgáltatás – a díjfizetés és a károk megtérítésének kötelezettsége – valamint a biztosítási esemény koncepciójának egységére épül. Ezek közül most a kockázatközösség jogi és közgazdasági jellemzőit szeretném bemutatni. A két aspektust véleményem szerint nem lehet önmagában értelmezni.

KUNCZ ÖDÖN fogalmazta meg, hogy a biztosítás fogalmával kapcsolatos zavarok elsődleges oka a következő:

„...a közgazdák nem méltatják elég figyelemre a jogi szempontokat, a jogászok pedig nem akarnak tudomást venni a biztosítás közgazdasági szerkezetéről. És végre mindketten figyelmen kívül hagyják a biztosítás belső szervezetét, technikai, üzemgazdasági felté­teleit.”

A kockázatközösség fogalmának értelmezési lehetőségei

Elsőként a kockázatközösség fogalmának meghatározására kell kísérletet tennünk:

A kockázatközösség olyan személyek csoportja, akiknek a biztosítási szerződéseit egymásra és a közös kockázatokra tekintettel kötötték, vagy akiknek a megkötött biztosítása a biztosító személyén keresztül kapcsolódik össze. Ezáltal a bekövetkezett kockázatok nemcsak a biztosítóra, hanem közvetlenül vagy közvetetten a vele szerződéses viszonyban álló más biztosítottak jogi helyzetére is kihatnak. KUNCZ ÖDÖN fogalmaival élve ez a kockázatközösség nem más, mint a kölcsönösség és kárelosztás elve.

A közös kárviselésre irányuló szövetkezésnek két alapvető iránya alakult ki. Az egyik individuális szerződések tömegjelleggel történő megkötésén alapul, míg a biztosítás, mint kockázatközösség másik formája, az ún. felosztó-kirovó rendszer. Ez utóbbiban a közösség egyes tagjait ért kárt vagy veszteséget a közösség többi tagjai között felosztották, és az egy tagra eső részt a közösség valamennyi tagjára kirótták. Ezek olyan biztosítási formák is, melyekben a kockázatközösség tagsági viszonnyal keletkezett, s ezáltal a kockázatközösség a tagok összességével azonosítható.

A kockázatközösség történeti előképei élet- és egészségbiztosításnál

Hagyományosan az élet- és egészségbiztosítások, ill. azok előképei épülnek tisztán kockázatközösségi elemre. A történeti előképek vizsgálata során ez esetben sem lehet figyelmen kívül hagyni a vonatkozó római jogi institúciókat, különösen a collegium funeraticium szabályozását.

A collegium funeraticium részletes vizsgálata előtt az elsődleges forrásokban jelentkező terminológiai bizonytalanságra kell magyarázatot keresni. A collegium funeraticium és a collegium tenuiorum fogalmát sokhelyütt egybemossák. Ennek feltételezhető oka, hogy a kérdés kapcsán legtöbbször idézett Marcianus fragmentumban sem különül el élesen a kettő. Marcianus ugyanis amikor a kevésbé módos emberek havi gyűléseiről tesz említést, akkor arról már nem szól, hogy a közösen létesített pénzalapból milyen célra történhettek kifizetések.

Egyes szerzők ennek okát abban látják, hogy Justinianus császár s egyben a kodifikáció korára a kereszténység általánosan elfogadottá vált, s az eredetileg a keresztényüldözések áldozatainak temettetésére létrehozott collegiumok célkitűzése már nem volt beleilleszthető a kereszténységet államvallássá emelő birodalomban.

Ezért Justinianus rendelkezése alapján a kodifikátorok az erre utaló kifejezést kivették a fragmentumból. Az előállt vita tehát egy interpoláció következménye. A vita feloldásaként THEODOR MOMMSEN álláspontjára érdemes hivatkozni, aki szerint a collegium tenuiorum fogalma alatt a továbbiakban kizárólag a betegsegélyező szervezeteket, collegium funeratcium fogalma alatt pedig a temetkezési egyesületeket kell érteni.

A polgári jogi irodalomban számos bizonyítékot találhatunk arra, hogy a collegium funeraticium valójában közjogi jogalanyisággal rendelkezett. Így néhány szerző úgy tartja, hogy a collegium funeraticium és a collegium tenuiorum a polgárok pártfogolásának alapvető eszköze volt, még akkor is, ha nem közvetlenül az állam hozta létre vagy tartotta fenn ezeket. Ez a jellegük elsősorban abban nyilvánult meg, hogy nyíltan, normatív jelleggel alapították őket.

Ennek a normatív jellegnek az egyik legfontosabb megnyilvánulása az a szervezeti struktúra, melyben a kockázatközösség megnyilvánult.

A collegium funeraticium működésének az alapját a lex collegiinek nevezett szabályzat tartalmazta. Ez elsősorban az egyesület belső felépítését szabályozta, de kitért további a collegium működésével kapcsolatos alapvető kérdésekre is. Így a lex collegii szabályozhatta azokat a követelményeket, melyeknek a tagoknak meg kellett felelniük: a minimális taglétszámot; a tagfelvétel szabályait és a havonta fizetendő díj mértékét. Szintén szabályozhatták a díj, a stips vagy stips menstrua fizetésének módját, a collegium szervezetén belüli hierarchiát, a befizetett összegek felhasználásáról szóló döntések meghozatalának módját valamint a szabályok megsértésével együtt járó büntetés mértékét.

A fizetési kötelezettség alakulásának vizsgálata szempontjából különösen jelentős a Lanuvium városából származó felirat, mely tartalmazza a temetkezési szervezet szabályzatát: collegium salutare culterum Dianae et Antioni. A feljegyzés tanúsága szerint Kr. u. 133-ban L. Caesennius L. Quir Rufus fiával együtt testületet alakított és tagjainak tagdíjából azok elhalálozása esetére a temetkezési költségeik viselését vállalták.

A lex collegii Lanuvini tanúsága szerint a collegium tagjának elhalálozása esetén a közös „kasszából” 300 sestertiust fizettek, mely magába foglalta a temetés költségeire fordítandó 50 sestertiust. A mai árfolyamokra nehéz lenne átszámítani ezeket az összegeket, de kiindulhatunk VADNAI BÉLA számításaiból, ami – igaz pengőben kifejezve, de – összehasonlítható adatokkal illusztrálja a felek szolgáltatásait.

Ezek szerint belépéskor 100 sestertiust (kb. 30 pengő) kellett befizetni, továbbá havonta 5 ast (2,75 pengő). A hozzátartozóknak juttatott, a temetési költségektől mentes juttatás értékét a szerző kb. 75 pengőre kalkulálta.

Ebből az következik, hogy a belépési díjon felül kifizetett, átszámolva 45 pengőnyi összeget, 16-17 hónap alatt fizette be a tag. Figyelembe kell venni azt is, hogy a temetéshez szükséges sírhelyet is a collegium építtette.

Ha az ezzel a beruházással együtt járó költségeket is figyelembe vesszük, akkor kb. 2 év tagság után egyenlítődött ki a tagdíj és a közösség szolgáltatása.

A collegium funeraticium, mint a kockázatközösségi elemre épülő biztosítási gondolat előzménye számos olyan tulajdonsággal bírt, melyek a biztosítás, mint kockázatközösség fejlődésének további szakaszaiban nem, vagy csak kisebb mértékben jutottak szerephez. Az mindenesetre rögzíthető, hogy a collegium funeraticium szabályozása megalapozta azt a gondolatot, hogy a kockázatközösség – s ebből kiindulva a biztosítás – fogalma nem merül ki a kárveszélyek megosztásának elveiben.

Ily módon megalapozta a kockázatközösség komplex felfogását, s előrevetítette a biztosításnak a kétoldalú szolgáltatások és a közösségi szerveződés egységeként való értelmezését.

A középkori fejlődés időszakában is megőrizte jelentőségét a biztosításnak ez a szolidaritásközösségen alapuló jellege, mely általánosságban a céhek és a gildék önsegélyező tevékenységében nyilvánult meg. A biztosítás kora újkori fejlődésének egyik iránya éppen ezen hagyományból táplálkozott. A XVII. századtól megkezdődött folyamatban ugyanis a gildék és a hozzájuk hasonló, szolidaritási alapon álló szerveződések egyesültek, és közületi nyilvános kölcsönös „biztosító” intézményekké alakultak át.

A fejlődés másik iránya szintén egy középkori intézményen alapult: A XIII. századtól kezdődően elterjedtek a különböző járadékbiztosítások, melyeknek meghatározó jelentősége volt a XVII. században keletkezett járadékbiztosítások fejlődése szempontjából. Ezek szintén tagsági viszonyon, egy adott kockázatközösséghez tartozás talaján álltak. Közülük érdemes kiemelni a tontina fogalmát.

Ez egyfajta állami járadékkölcsönnek tekinthető: azokat, akik a megállapított összeget az állampénztárba befizették, az életkoruk szerint csoportokba osztották. Az egy-egy csoportnak jutó járadékot évenként a még életben lévő tagok között szétosztották, így végül az egy csoportot megillető teljes járadékösszeget az egyetlen túlélő tag kapta.

Ezek alapján akár a modern értelemben vett társadalombiztosítás előképeként is értékelhetjük. Különösen annál az oknál fogva, hogy ezekben az esetekben a járadék összegét még nem – modern fogalmat használva – biztosításmatematikai alapon határozták meg, hanem a befizetők mindegyike részesülhetett a szolgáltatásból.

Magyarországon a bányászok hoztak létre először önsegélyező szervezeteket, ún. bányatársládákat. Az első bányatársláda 1496-ban Thurzó János bányájában alakult. Ez a munkaadó és a bányászai önkéntes elhatározásából létesült, amelyet önkormányzati alapon a bányászlegénység kezelt.

Bevétele a tagok által vállalt járulékokból és a bányatulajdonos hozzájárulásából tevődött össze. Minden bányász társládatag jogosult volt a segélyezésre. A tagoktól levont járulékból és a bányatulajdonos hozzájárulásából fizették a segélyeket, betegség esetén a pénzbeli támogatást, az orvosi kezelést, gyógyszert, temetési segélyt.

A munkaképtelen tagnak, az özvegynek és árvának rendszeres ellátást folyósítottak. Szokásjog alapján alakult ki a társládák néhány évszázadokon át fennálló jellegzetessége. Ezek közé tartozott, hogy a tagok által fizetett járulékokkal arányos mértékben a bányabirtokos is hozzájárult a bányatársláda „költségvetéséhez”.

A XVIII. század közepétől már nemcsak az egészségügyi ellátás költségeinek fedezésére irányult a bányatársládák működése, hanem már megjelent a nyugbér és a végkielégítés jogintézménye is, később pedig tovább bővült az özvegyek és az árvák ellátásáról való gondoskodással.

A tontina szabályozási rendszere kapcsán a korábbiakban megállapítottuk, hogy az nagymértékben hasonlít a modern társadalombiztosítás működési elveihez. Hasonló mondható el a hazai bányatársládákról is, azzal a különbséggel, hogy ez esetben konkrét jogfolytonosság is kimutatható. 1778-tól ugyanis a kincstári bányákban és magánbányákban is kötelező jelleggel meg kellett szervezni a társpénztárakat.

A bányatársládák fejlődésének 1786-1854-ig terjedő időszakának jellemzője, hogy rendeletekkel kötelezővé tették, a bányatársládák létrehozását és fenntartását és felügyeletüket egységesen a kerületi bányatörvényszékekre bízták. 1854-1925-ig terjedő időszakban gazdaság más területén is megjelentek a segélypénztárak, amelyek azután fokozatosan átvették a bányatárspénztárak több hatáskörét is.

Az Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkant Pénztár (röviden: Általános Pénztár) 1870. április 3-án alakult meg, 19 taggal. Ezt a szervezetet tekintik az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság elődjének. Így későbbi története során a bányatársládák rendszere, s egyúttal a közösségi szolidaritáson alapuló biztosítási rendszer a társadalombiztosítás előképévé vált.

A XVII. századtól megkezdődött folyamatban a középkorban kialakult gildék és a hozzájuk hasonló, közösségi alapon szerveződött, biztosítási célú szervezetek egyesültek, és közületi nyilvános kölcsönös „biztosító” intézményekké alakultak át.

A nyilvánosság mint elem megjelenése pedig szükségszerűen maga után vonta a tömegjelleg megjelenését. A mai biztosítási rendszer kialakuláshoz pedig már csak egy elem megjelenésére volt szükség: a kockázatközösség megszervezésére, egységes alapra helyezésére. Történetileg ez az elem szintén a XVII. században alakult ki, az angol Lloyd’s megjelenésével. Ez az intézmény maga biztosítóként vagy annak előképeként aligha értékelhető, hiszen tulajdonképpen nem volt más, mint egy kávéház, de egységes keretet, színteret szolgáltatott a biztosítási tevékenység végzéséhez:

Kidolgozta a tagok felvételének szabályait, fegyelmi rendszert működtetett, kialakította a pénzügyi stabilitás ellenőrzési és fenntartási módszereit. Publikációi révén a biztosítók nyilvánosságot kaptak, a biztosítottak pedig az egyes ajánlatok közti összehasonlítás lehetőségét.

A kockázatközösség fogalmának szociológiai aspektusai

A kockázatközösség azonban nemcsak az egymástól független, csak a biztosító személyén át kapcsolódó csoportok vonatkozásában értelmezhető. Az élet- és egészségbiztosítások esetében a kockázatközösség sajátos formáját jelentik az ún. csoportbiztosítások. Ezek szintén ötvözik a biztosítás szerződéses jellegét egy meghatározott csoporthoz tartozás elemével. Itt azonban a közösség tagjai közötti viszony nemcsak egy elvont, a biztosító személyéből adódó kapcsolat, hanem egy közösen, egymásra tekintettel kötött szerződés eredménye.

A csoportbiztosítás fogalmát úgy határozhatjuk meg, hogy ebben egy általános személyi ismérvek alapján meghatározott embercsoport biztosítására kerül sor, olyan biztosítási események vonatkozásában, melyek a közösség minden tagját egyformán veszélyeztetik, és melyekben a biztosítotti szolgáltatást a csoport egyes tagjaira individualizáltan állapítják meg.

Ez a megoldás különösen az élet- és egészségbiztosítások vonatkozásában értelmezhető és egyben összefüggésbe hozható a történeti előképeknél több esetben említett szolidaritás fogalmával. Így a kockázatközösségeket értelmező terminológiában új elemként vehetjük fel a kockázati szolidaritás fogalmát.

Ez alatt a szolidaritásnak olyan megnyilvánulását kell értenünk, mely alapján a közösségen belüli újraelosztás az alacsonyabb kockázati kitettségű egyének felől a magasabb kitettségűek felé irányul. Ez pedig utal arra, hogy a biztosítás, mint kockázatközösség, magában foglalja a biztosító és a biztosított, valamint a biztosítottak egymás közötti kapcsolatainak rendszerét, sajátos belső felépítését. S hogy milyen szempontok alakítják ezen belső struktúrát?

Megnyilvánul ez például abban, hogy a jogi szabályozás és a közgazdasági elemzések is elsősorban azokra a kockázatokra, potenciális biztosítási eseményekre helyezik a hangsúlyt, melyek a társadalom értékrendjében kiemelt szerepet töltenek be.

A biztosítók foglalkoznak – foglalkozniuk kell – azzal, hogy milyen az intézmény megítélése, elfogadottsága az ügyfelek körében. Ennek a vizsgálatnak alapvetően két oldala van. Egyrészt ki kell térni arra, hogy a biztosított hogyan méri fel és ítéli meg a biztosítási eseményt, azaz milyen a kockázati attitűdje. Ez a beállítottság egyben a biztosítóhoz való viszonyt, ennek megfelelően a szolgáltatás megítélését is erősen befolyásolja.

Hiszen hiába értékeli az életével kapcsolatos kockázatokat magasnak valaki, ha a szolgáltató illetve a szolgáltatás irányában negatív az attitűdje, vagy fordítva, hiába tartja pozitív dolognak egy életbiztosítási szerződés megkötését, ha nem érzékeli az életével kapcsolatos kockázatokat.

Ehhez kapcsolódóan szerephez jut az egyes termékek megítélésével kapcsolatos vizsgálat. Ennek egyik része, hogy a biztosítónak rendelkeznie kell azokkal az adatokkal, melyek az egyes kockázatok bekövetkezésének valószínűségét, következményeit és hatásait konkretizálják.

Ha ugyanis a biztosítási esemény, maga a kockázat túlságosan absztrakt, vagy a biztosított nem tudja helyesen megítélni a lehetséges következményeket, hajlamos arra, hogy ne a biztosítási termék és a szolgáltatások egészét vizsgálja, hanem csak a biztosítási díj mértéke alapján döntsön. A biztosított ugyanis elsősorban abban érdekelt, hogy a lehető legmagasabb szintű biztonságot, biztosítottságot érje el a lehető legkevesebb anyagi ráfordítás mellett.

A biztosítónak tehát elsődleges feladata, hogy ezen biztosítotti célkitűzésre és saját gazdasági érdekeltségére tekintettel, a törvényi előírásokat is figyelembe véve az igényeket kombináló terméket dolgozzon ki.

Problémafelvetések a kockázatközösség modern fogalmának köréből

Ahhoz, hogy a biztosítási piac szereplői mégis bizonyos mértékig a gazdasági racionalitás talaján hozzák meg döntésüket, az első lépés a biztosítható kockázatok körének meghatározása, lehetőség szerint objektív, tudományos alapokon álló módszerek segítségével.

A helyes kockázatértékelésnek pedig különösen a modern társadalom és gazdaság komplex problémái tekintetében van jelentősége. Ezek ugyanis fokozottan vetik fel a biztosítás iránti igényt. Ebben a helyzetben a szektor szereplőinek elsődleges feladata, hogy az ügyfelek igényeit minél hatékonyabban feltérképezzék. A fokozódó gazdasági nehézségek és a társadalom teherviselő-képességének szűkülése miatt fokozottan merül fel a kérdés: hol húzódnak a közösségi szintű szolidaritás határai? Ennek megállapítása vagyonbiztosítás esetében egyszerűbb, hiszen ezekhez nem tartozik egy össztársadalmi szintű, bizonyos mértékig kényszerjellegű biztosítási rendszer, mint az egészségbiztosításoknál. Itt ugyanis jogos kérdés lehet, hogy az egyén által tudatosan felvállalt, előreláthatóan nagy kockázattal járó magatartások, pl. extrém sportok űzése, mennyiben kötődik a társadalom tagjainak közösségvállalásához: értékelhetők-e ezek a kockázatok a társadalombiztosítás szolidaritási rendszerén belül vagy teljes egészében kívül kell rekeszteni azon?

Ezen kérdések megválaszolásának első lépése – a jogi szabályozás megalkotása előtt – a biztosítás intézményeinek komplex társadalmi és gazdasági szempontú vizsgálata. Ezen elméleti jellegű vizsgálatoknak különösen azért van szerepe, mert hozzájárulhatnak a biztosítás alapvető konstrukciójának fejlődéséhez, a szükségeltekhez igazodó koncepció kidolgozásához. Ebben a folyamatban pedig a mottó nem lehet más, mint a biztosításé általában: A balszerencsét nem siratni kell, hanem legyőzni:

„Conqueri fortunam adversam, non lamentari decet.”

Jegyzetek

1 KUNCZ ÖDÖN: id. m. p. 14

2 HAGELSCHUER szerint az életbiztosítás azt a gazdasági kockázatot fedezi, amely az emberi élet bizonytalanságából és kiszámíthatatlanságából adódik. HAGELSCHUER, PAUL: Lebensversicherung, Wiesbaden, 1987, Gabler Verlag p. 24

3 Az életbiztosítás első, szerződéses jellegű előképei csak viszonylag későn, a XIV. században jelentek meg Itáliában. HUPPERT, PHILIPP: Der Lebensversicherungsvertrag , Verlag von Franz Kirchheim, Mainz 1896. p 1

4 „Mandatis principalibus praecipitur praesidibus provinciarum, ne patiantur esse collegia sodalicia neve milites collegia in castris habeant. sed permittitur tenuioribus stipem menstruam conferre, dum tamen semel in mense coeant, ne sub praetextu huiusmodi illicitum collegium coeat. quod non tantum in urbe, sed et in italia et in provinciis locum habere divus quoque severus rescripsit.” D. 47.22.1pr. Marcianus 3 inst.

5 Н.С. Об юридических лицах по римскому праву, Moszkva, 2000, Статут

6 MOMMSEN, THEODOR: De collegiis et sodaliciis romanorum Kiel, 1843, In libraria Schwersiana p. 92

7 Ezen egyesületek magas szintű elismertségét közjogi tények is alátámasztják. A XII táblás törvények alapján az egyesületek alapítása eredetileg semmiféle engedélyhez nem volt kötve. A Digesta tanúsága szerint az egyetlen kikötés az volt, hogy az egyesület alapszabálya nem ellenkezhetett a fennálló törvényekkel. Az Augustus idejéből származó lex Iulia de collegiis alapján azonban már tilos volt engedély nélkül testületi szervezettel rendelkező collegiumokat létrehozni. Ezeket a rendelet értelmében csak a császár engedélye alapján vagy senatusconsultum erejénél fogva lehetett alapítani. Mindez azonban nem terjedt ki a fent említett két egyesület-típusra, s ez bizonyíthatja, hogy céljukat az állam, ill. a jogrendszer is elismerte.

8 MENTXAKA, ROSA: La cláusula « item placuit: quisquis ex quacumque causa mortem sibi adsciveri[t], eius ratio funeris non habebitur » de CIL 14, 2112 y sus hipotéticos fundamentos In: Revue Internacional des droit de l’antiquite L. kötet 2003 p. 222-223

9 A collegium funeraticiumok működésével kapcsolatban egyrészt utalnunk kell a szervezetek alapításának hátterében álló vallásos célra. Amíg a collegium magánszemélyek összefogásából jött létre, addig a collegium funeraticium alapításánál vallásos-kultikus szempontok játszottak szerepet. A collegium funeraticium közösségi jellege azonban ezen túlmenően is megállapítható volt. Mindegyik idézett forráshely, szervezeti szabályzat említést tesz arról, hogy a tagok havi rendszerességgel összegyűltek és ünnepeket is ültek együtt. A collegium funeraticium betöltött ezáltal egy társadalmi, közösségi jellegű funkciót az egyén öngondoskodási igényén túl. Ez az egyéni érdeket meghaladó jelleg a mai biztosításnak nem feltétlenül eleme.

10 BECK LAJOS: id. m. p. 15

11 Az első eredeti francia tontina 1653-ban jött létre, de később Spanyolországban és Angliában is elterjedt. A tontina fogalma a kölcsönösségen alapuló biztosítások vonatkozásában az újkori terminológiában is fennmaradt.

12 A besorolást és a tagsági viszonyt a tontina szervezete által kiállított biztosítási kötvény tartalmazta. Ennek mintáját közli: BENECKE, WILHELM: Wilhelm Benecke’s System des See-Assekuranz- und Bodmerei-Wesens, Berthes – Besser und Maute, Hamburg, 1852

13 STIASSNY JÓZSEF: id. m. p. 283

14 Más területeken, így a spanyol jogelméletben azonban a tontinát a magánbiztosítók rendszerének előképeként értékelik. Egyes szerzők az 1881-ben alapított New York Life Insurance Company és az 1882 The Equitable Life Assurance Company of the Unitd States jellemzésekor is a tontinához hasonlítják ezeket a modern biztosítótársaságokat. PONS, PONS JERÓNIA: Las compañías extranjeras en el mercado de seguros español (1912-1940), Universidad de Sevilla, Congreso de la Asociación de Historia Económica, 2005

15 Érdekes, hogy az életbiztosítás mellett szinte minden országban a szállítmánybiztosítás fejlődött ki a legkorábban és a leggyorsabban. Magyarországon ez utóbbinak az előképe volt a Rév-Komáromi Hajózást Bátorságosító Társaság.

16 WIESER, ANNMARIE: Das Fehlen der Gruppenzugehörigkeit in der Gruppenkrankenversicherung In: KOBAN, KLAUS, G. – RUBIN, DANIEL – VONKILCH, ANDREAS: Aktuelle Entwicklungen im Versicherungsrecht, LexisNexis Verlag, Wien, 2005. p. 128.

17 A fogalomalkotás alapja: KIRCH, WILHELM (ED.): Encyclopedia of Public Health, Springer, Berlin, 2008 p. 1270

18 NÉMETH ILDIKÓ: Attitűd a szolgáltatásmarketingben: A kockázati attitűd és a biztosítások kapcsolata, I. KHEOPS Tudományos Konferencia, 2006

19 CLARKE, MALCOLM: id. m. p. 264

20 ÉBLI ÉVA: Gedanken über die betriebswirtschaftlichen Herausforderungen an die ungarische Versicherungswirtschaft In: HESBERG, DIETER – NELL, MARTIN – SCHOTT, WINFRIED (HRSG.): Risiko, Versicherung, Markt; Festschrift für Walter Karten zur Vollendung des 60. Lebensjahres, VVW, Karlsruhe, 1994 p. 168

Vissza a lap tetejére