Hazánkban a nyugdíjrendszert érintő átfogó és mélyreható változások legutóbb a kilencvenes évek végén zajlottak le, azóta inkább csak a rendszer finomhangolását szolgáló, de komoly szakmai vitákat kiváltó intézkedések történtek. A nyugdíjrendszert tőkefedezeti elven működő pillérekkel kiegészítő 1997-es nyugdíjreform bevonta a nyugdíjellátásba az öngondoskodás elvét, azaz a nyugdíjasok járadéka a vegyes rendszerben már nem kizárólag az államtól, pontosabban a mindenkori aktív munkavállalók befizetéseitől függ. Az első lépések tehát megtörténtek, de a rendszerben továbbra is számos feszültséget találhatunk, erre hívta fel a figyelmet a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal 2008 negyedik negyedévében publikált hatásvizsgálata is.

Több nyugdíjas, kevesebb dolgozó

A társadalombiztosítás felosztó-kirovó (angolul pay-as-you-go, PAYG) rendszerében (azaz az első pillérben) a nyugdíjjáradékokat a mindenkori aktív népesség befizetéseiből fedezi az államkassza. Ezek a rendszerek ugyanakkor a nemzetközi tapasztalatok szerint nehezen kerülnek rövid távú egyensúlyba, azaz a folyó járulékbefizetések csak a legritkább esetben elegendőek a mindenkori nyugdíjasok járadékainak kifizetéséhez. Az állam a nyugdíjakat más költségvetési forrásokból vagy hitelfelvétellel tudja csak „kipótolni”, ami nyilvánvalóan más fontos céloktól veszi el a forrásokat, illetve az államadósságot növeli.

Hazánkra sajnos ez különösen igaz, hiszen a nemzetközi összehasonlításban is meglehetősen alacsony munkaerő-piaci aktivitás miatt arányaiban kevesebben fizetnek nyugdíjjárulékokat. Az államnak tehát mélyen a zsebébe kell nyúlnia a nyugdíjak kifizetésekor, ráadásul a vegyes rendszerbe történő átmenet ideje alatt az államkasszára fokozott teher nehezedik, miután a magánnyugdíjpénztárakba fizetett tagdíjak már nem járulnak hozzá az aktuális nyugdíjak fedezetéhez.

A rövid távú egyensúlytalanság mellett ráadásul a hosszú távú egyensúly sem biztosított a rendszerben. Mivel a magyar társadalom – hasonlóan minden fejlett országhoz – fokozatosan elöregszik, a nyugdíjas népesség aktív dolgozókhoz viszonyított aránya folyamatosan nő. Ebből kifolyólag az állam kötelezettségei emelkednek, hiszen egyre kevesebb befizetésből kellene egyre több nyugdíjas járadékát kifizetnie, amit az elmúlt hónapokban napvilágot látott elemzések is megerősítettek.

Elindult a reform előkészítése

A nyugdíjreform előkészítésére jött létre 2007 elején a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA), azzal a céllal, hogy azonosítsa a nyugdíjrendszer problémáit, és a rendszer hosszú távú kérdéseit vizsgálva több lehetséges alternatívát is felvázoljon a jövő magyar nyugdíjrendszerével kapcsolatban a döntéshozók számára, valamint összehasonlítsa ezek fiskális, jóléti, munkaerő-piaci és egyéb előfeltételeit, valamint valószínűsíthető következményeit.

A kerekasztal munkáját lényegében a nulláról kezdte el, az első hónapokat az adatok összegyűjtése, rendszerezése, feldolgozhatóvá tétele töltötte ki, a testület viszont ezen idő alatt egyedülálló adatbázist épített a különféle állami intézmények forrásaira támaszkodva.

A kerekasztal munkájának előkészítő szakasza után ugyanakkor tavaly már két jelentést is publikált, amelyek közül az elsőben még a feladat tisztázása mellett főként a rendszer aktuális problémáit igyekezett azonosítani. A felosztó-kirovó rendszer már említett, elsősorban demográfiai eredetű gondjai mellett a NYIKA hangsúlyozta, hogy a várakozásoktól elmaradó eredményeket hozott a nyugdíjpénztári rendszer első évtizede is, a pénztárak ugyanis nem értek el olyan hozamot, amely a rendszer hosszú távú működéséhez feltétlenül szükséges lenne. Ezen a téren is fejleszteni kell tehát a rendszer működését.

Meg kell reformálni a rendszert

Az igazán megdöbbentő állításokat a NYIKA második publikációjában fogalmazta meg. Ebben a szakemberek igyekeztek felvázolni azt a forgatókönyvet, amelyben a szabályozási változások elmaradnak, azaz a rendszer a jelenlegi állapotában működik tovább. Az elemzés tanulsága szerint a nyugdíjasok részaránya a nem iskoláskorú népességen belül 2050-re meghaladhatja a 45 százalékot, a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlya legkésőbb 2030-tól pedig drámaian romlani fog. Sőt, mindezt tovább súlyosbítja, hogy ha a munkaerőpiacon sem következik be jelentős változás, akkor az aktív korú lakosságnak akár 25-30 százaléka kellő jövedelem hiányában nem fog tudni nyugdíjjogosultságot szerezni.

Jól érzékelteti az államkasszára nehezedő nyomást, hogy ha minden nyugdíjasnak mai értéken számított 30 ezer forintra egészítené ki az állam a nyugdíját, akkor ez a kötelezettség 2050-re a GDP 13 százalékát tenné ki, ami a század végére 25 százalékig emelkedne. Még súlyosabbnak tűnik a probléma, ha az úgynevezett implicit államadósságot vesszük szemügyre, ami azt jelenti, hogy mekkora összegre lenne szüksége egy harmadik félnek a nyugdíjszolgáltatás fenntartásához, ha az állam a nyugdíjak kifizetésének kötelezettsége mellett teljes mértékben átengedné számára a nyugdíjjárulékok beszedését is. Ez a „rejtett” államadósság már 2007-ben a GDP 300 százalékára rúgott.

A NYIKA hatásvizsgálatát természetesen fenntartásokkal kell kezelni, az eredmények nem tekinthetők előrejelzésnek, erre maga a kerekasztal is többször felhívta a figyelmet. A modellezés rendkívül érzékeny az előfeltevésekre, és a különösen hosszú időtáv miatt bizonytalan, hogy a most megfigyelt gazdasági, társadalmi folyamatok milyen irányban fejlődnek tovább. Ezzel együtt a számok magukért beszélnek, és egyértelmű, hogy a hosszú távon is fenntartható nyugdíjrendszer érdekében az átfogó reform elkerülhetetlen az előttünk álló években. Remélhetőleg a NYIKA további jelentéseiből arra is választ kapunk, milyen irányban indulhatunk el.

Vissza a lap tetejére