I. AIDA Munkacsoportok ülései

A tanácskozás első napján az AIDA Munkacsoportok üléseit tartották meg.

Az „Állami Felügyelet a biztosításban” munkacsoport előadásait Dr. Gunne W. Bähr, LL.M., ügyvéd a munkacsoport társelnöke „ A nemzetközi biztosítási programok és a biztosítás felügyeleti jog új struktúrái címmel” tartott előadást, dr. Déri Éva, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének igazgatója, a magyar munkacsoport vezetője, a munkacsoport által küldött kérdőívekkel kapcsolatban adott ismertetést.

Dr Gunne W. Bähr előadásában először áttekintette a német felügyeleti jog vonatkozó szabályait leszögezve, hogy semmilyen hatósági engedély, bejelentés stb. nem kell, ha német illetőségű érdek van fedezve szerződéssel, ha az az érdekelt számára jogokkal, kötelezettségekkel nem jár vagy a szerződést az ún. levelezési biztosítás alapelvei szerint kötötték.

Az ún. közigazgatási érvénytelenség problémáját tárgyalva rögzítette, hogy jogosulatlan biztosítási ügylet esetében is polgári jogilag érvényes a szerződés.

A következőkben a nemzetközi biztosítási felügyeleti jog vonatkozó szabályait tekintette át különös figyelmet szentelve azoknak az országoknak, amelyek az ilyen ügyleteket tiltják (non admitted countries). Argentína, Kína, Japán, Oroszország és Svájc szabályozását külön részletesen ismertette.

Az előadás utolsó részében a német biztosítási jog újfajta megközelítését vázolta föl, amelynek lényege, hogy az anyavállalat érdekeltségét a más tagállamokban levő leányvállalatokban való érdekeltsége alapozza meg; a hivatkozott irodalmi álláspontok túlnyomó része ezt fogadja el. A biztosítotti érdek újfajta értelmezése a termékfejlesztésben, kötvényszövegezésben is újfajta változásokkal jár.

Az előadást élénk vita követte.

Dr. Déri Éva a beszédében összefoglalta az Állami Biztosításfelügyelés Munkacsoport Magyar Tagozata által útjára indított legutóbbi felmérés eredményeit. A kérdőíves módszeren alapuló felmérés a banki és biztosítási felügyeleti hatóságok közötti európai és Európán kívüli integrációs modellek és az azokban fellelhető új tendenciák feltérképezésére indult, és azt célozza, hogy információt gyűjtsön az integráció érettségi szintjéről az egyes választ adó AIDA tagországokban, azáltal, hogy kérdéseket tesz fel a fő szervezeti és működési jellemzőkre és az integráció után a biztosítási szempontú jellegzetességek érvényesülésére (objektív rész), valamint a választ adó részéről a felügyeleti munka hatékonyságának az értékelésére (szubjektív rész) vonatkozóan.

A felmérés által érintett téma – a májusi indulása óta – a korábbinál is nagyobb aktualitásnak örvend most, a jelen, globális piacokat érintő pénzügyi helyzetben. Az is érthető azonban, hogy e mozgalmas időszak a kérdőívhez hasonló analitikus jellegű feladatoknak nem kedvez, különösen nem a feladatban részt vevő szakértők túlterheltsége miatt. Így, a Magyar Tagozat akként döntött, hogy – a beérkezett számos igen értékes válasz ellenére – átmenetileg felfüggeszti a felmérést 2009-ig, addig, amíg az új pénzügyi felügyelési felépítésre vonatkozó megoldások első „szortimentje” a jelen válság eredményeként kimunkálásra kerül.


A „Biztosításközvetítés” munkacsoport ülését Prof. Dr. Ioannis Rokas, ügyvéd, az AIDA elnökségének tagja, a munkacsoport elnöke nyitotta meg. Ezt követően Prof. Dr. Pierpaolo Marano „Teljesítményhez kötött jutalékok: az USA-ban folyó vita és annak hatása az EU szabályozás felülvizsgálatára” címmel tartott előadást. Az előadó kifejtette, hogy az USA-ban a négy legnagyobb cég visszautasította a teljesítményhez kötött jutalékot. A független biztosításközvetítők elutasítják a teljesítményhez kötött jutalékrendszert. Néhány biztosító ugyan feladta az USA-ban a teljesítményhez kötött jutalékrendszert, de e helyett egyéb kompenzációs mechanizmusokat vezetett be, ami lényegében ugyanarra vonatkozik, csak más a neve. Akik a jutalékrendszert pártolják, azzal érvelnek, hogy ez a megoldás összhangba hozza a biztosításközvetítők és a biztosítók érdekét; mindketten jól járnak, ha a biztosító nagyobb profithoz jut. Teljesítményhez kötött jutalék nélkül nem lenne ösztönözve az ügynök, hogy a tényleges kockázatról tájékoztassa a biztosítót. Az előadó a teljesítményhez kötött jutalékrendszer ellen szóló érveket is ismertette. A hosszú távú biztosításoknál (mint például az élet- vagy gépjármű-biztosításoknál) nem mutatható ki a kontraszelekció, nem egyértelmű, hogy jobb minőségű információval szolgálnak ezen rendszer szerint dolgozók, továbbá a biztosítási díjtételek növekedését hozza ez a fajta jutalékrendszer. A teljesítményhez kötött jutalékrendszerrel szemben az előadó két opciót vázolt fel: a) Az USA-ban működő független biztosítási ügynökök javaslata az, hogy ezen jutalékrendszert különböző kompenzációs mechanizmusokkal lehetne kiváltani; b) Schwarz azt javasolja, hogy be kellene tiltani a teljesítményhez kötött jutalékrendszert, sőt az ezt alkalmazó cégeket bírsággal kellene sújtani. Az előadó véleménye szerint a fogyasztói termékek piacán a teljesítményalapú jutalék betiltása lenne a célravezető, míg a kereskedelmi biztosítások piacán megmaradhatna ez a jutalékrendszer.

Az előadást követő vitában, az egyik hozzászóló egy érzékeny kérdésről szólva hivatkozott arra, hogy Skandináviában és Olaszországban a nettó díjrendszer az irányadó, ami azt jelenti, hogy a biztosításközvetítő és a biztosítást megvásárló állapodik meg a biztosításközvetítő díjáról.

Az ülés második előadását Prof. Dr. Takáts Péter, a Polip Insurance Biztosítási Alkusz Kft. ügyvezetője „A biztosításközvetítők osztályozása és annak következményei a szakmai felelősségre. Alkuszok vs. Ügynökök” címmel tartotta. Ami az osztályozást illeti, az előadó kifejtette, hogy közjogi szemszögből függő és független biztosításközvetítőket különböztethetünk meg, míg polgári jogi, illetve kereskedelmi jogi megközelítés alapján alkuszokról és ügynökökről lehet beszélni. Az előadó hivatkozott az Európai Parlament és Tanácsnak a biztosítási közvetítésről szóló 2002/92/EK irányelvére, melynek (18) preambulumbekezdésében az olvasható, hogy az ügyfél számára alapvető fontosságú, hogy tudja, olyan közvetítővel tárgyal, aki a biztosítóintézetek széles körének termékeivel vagy a biztosítóintézetek meghatározott körének termékeivel kapcsolatosan látja el tanácsokkal, míg a (20) preambulumbekezdés kimondja, hogy amennyiben a közvetítő kijelenti, hogy a biztosítóintézetek széles körének termékeivel kapcsolatban nyújt tanácsot, akkor köteles a piacon elérhető termékekről tisztességes és kellően széles körű elemzést nyújtani. Ezen kívül minden közvetítő köteles bemutatni azokat az érveket, amelyek alátámasztják az általa adott tanácsot. Az előadó fontosnak tartotta megemlíteni ezen irányelv 12. cikk (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, miszerint a biztosításközvetítő tanácsának az adott esetre specializáltnak kell lennie.

Prof. Carlo Galanti hozzászólásában felhívta a munkacsoport résztvevőinek a figyelmét arra, hogy az Európai Bíróság eljárást indított Olaszország ellen, mivel az nem megfelelően ültette át a biztosításközvetítői irányelvet az olasz jogba.

A munkacsoport ülésének utolsó beszámolóját Dr. Christos S. Chrissanthistol „Fogyasztói biztosítások – meghatalmazás és beszámított ismeret” címmel tartotta. Kifejtette, hogy a biztosítási ügynököket általában a biztosítók képviselőinek tekintik, míg a biztosítási alkuszokat alapvetően a biztosítottak képviselőinek. Az előadó abból indult ki, hogy a beszámított ismeret általában a képviselet jogkövetkezménye, vagyis az ügynök ismerete a képviseltnek számítandó be. Egyes jogrendszerekben ennek az az oka, hogy a képviselt utasítást adhat az ügynöknek, az ő cselekedeteit ellenőrizheti. Másik álláspont szerint a kárveszélyviselés az indoka ennek az elvnek, mivel a képviselt saját hasznát növeli azáltal, hogy az ügynököt igénybe vesz. Az előadó kiemelte, hogy nemcsak biztosítási jogi témakör az ismeret beszámítása, hanem általában polgári jogi kérdéskör. Ennek megfelelően az ügynök által elkövetett hiba is a képviseltnek számítandó be főszabály szerint. Az előadó ezen főszabály alól néhány kivételt is említett. Például kivételt képez az, ha az ügynök harmadik személy felé titoktartási kötelezettséggel tartozik. Ugyanígy kivételt képez az, ha a képviselő és a harmadik személy a képviselt vonatkozásában csalárd módon jár el. Ezt követően az előadó kitért arra, hogy kinek számítandó be a biztosítási ügynök és az alkusz hibája. Az előadó példaként hozta fel azt, hogy ha az ügynök a leendő biztosítottnak segít életbiztosítás esetében a kérdőív kitöltésében, azonban a kérdőívet a leendő biztosított hibásan tölti ki, mivel az ügynöktől téves felvilágosítást kapott. Ez a hiba az előadó véleménye szerint a biztosítónak számítandó be. Ezt követően a példát annyiban változtatta meg, hogy az ügynök helyébe alkusz lépett, aki ugyanazt a hibát követte el, mint az ügynök. Az előadó felvette azt a kérdést, hogy ezt a hibát kinek kell beszámítani: a biztosítónak vagy a biztosítottnak. Az előadó azon a véleményen volt, hogy fogyasztói biztosítások esetében a biztosítónak kellene beszámítani ezt a hibát, mivel az alkusz elsősorban nagyobb segítséget nyújt a biztosítónak a biztosítási szerződések számának a növelése tekintetében, mint a biztosítottnak a biztosítás megkötésében, másképpen fogalmazva az alkusz tevékenységéből a biztosító többet profitál, mint a biztosított.

A csoportos biztosítás” munkacsoport ülésének előadója Prof. Bill Dufwa, az AIDA elnökségének tagja, a munkacsoport elnöke volt, aki „Javaslatok a csoportos/kollektív személybiztosítások kapcsán a munkacsoport tagjai által adott válaszok alapján” címet adta prezentációjának, és javaslatokat fogalmazott meg a csoportos személybiztosítások egységes értelmezésének elősegítésére. Javaslatai az alábbiakban foglalhatók össze:

Csoportos megállapodások: biztosítóval kötött megállapodások egy csoport hasznára. Önkéntes csoportos személybiztosítás – olyan csoportos személybiztosítás, amelyet a csoport tagjai egyénileg kötnek.

Automatikus csoportos személybiztosítás – olyan csoportos személybiztosítás, amelyben a tagok csoportos szerződés alapján váltak tagokká.

Szociális funkció. A csoportos biztosítás fontos szociális funkciót lát el, mert akiknek nincs egyéni biztosításuk, azok így lesznek biztosítottak, talán még olcsóbban, mint egyéni biztosítás megkötésével.

Specifikus csoport. Csoportos biztosítás feltételezi egy csoport létét, alapvető elem, hogy a csoportot meg lehessen különböztetni másoktól. Gyakorlatban 3 csoport van: szövetség (pl. szakszervezet), személyzeti csoport (munkavállalók), financiális csoportok (pl. hitelfelvevők és megtakarítással rendelkezők).

Csoportos megállapodások. A csoport képviselőivel kötik meg általános szerződés jogi alapelvek alapján.

Önkéntes biztosítás. A csoport tagjai önkéntesen ki- vagy beléphetnek.

Automatikus biztosítás. A csoport tagjaira automatikusan vonatkozik a biztosítás.

A csoport tagjainak biztosítástól való elzárkózása vagy biztosítás visszavonása; önkéntes biztosításnál a biztosított csoport tagja törölheti, azonnali hatállyal, a biztosítást. Automatikus biztosításnál a csoport tagja kijelentheti, hogy nem akar részt venni a biztosításban.

A hozzászólások meghallgatása után az előadó bejelentette, hogy munkáját átdolgozza és megküldi a nemzeti munkacsoportoknak.


Az „Új technológiák, prevenció és biztosítás” munkacsoport ülésére Joaquin Alarcón elnök vezetésével került sor.

Az Elnök bevezető előadásában ismertette, miért esett a Munkacsoport kutatásainak fókuszába a kockázatosnak tételezett számos új és hatásában még feltérképezni sem tudott technológia közül az internethasználat, a géntechnológia és a nanotechnológia. Elmondta, hogy a viszontbiztosítók, illetve az Európai Unió e három lehetséges kockázati forrásnak már régóta kiemelt figyelmet és komoly pénzügyi támogatást szentel. Kutatóhelyek sokasága nyeri kutatásaik finanszírozását csak e területek vizsgálatáért, így például a madridi és a barcelonai egyetemek is. Ugyanakkor ezek azok a veszélyek, amelyek egyértelműen a biztosítók kockázati helyzetének jelentős elnehezüléséhez vezethetnek, ha jogi kezelésükre jó időben, megfelelő választ nem adunk. A Munkacsoport célja e kockázatok tagállam-specifikus felmérése és a biztosítók/viszontbiztosítók e veszélynemekkel szemben jelenleg tanúsított magatartásának megismerése annak érdekében, hogy az azokból kirajzolódó tendenciákat a Munkacsoport tagjainak válaszai alapján a párizsi jelentésben rögzítsék.

Dr. Teresa Rodriges de las Heras Ballel, a madridi kutatások vezetője ezt követő előadásában részletesen kitért az internethasználat, a géntechnológia és a nanotechnológia lehetséges károsító voltának kiterjedtségében ma még alig ismert, de már körvonalazható, illetve ismert kockázataira. Ilyennek minősül az internethasználat területén az interneten tárolt adattitoknak a felhasználó vagy harmadik személyek általi megsértése, a polgárok személyhez fűződő jogainak az internet útján való korlátozása, a káros tartalmak feltöltése stb. Hardver oldalról az egészségkárosodást említette gyanított veszélyforrásként. Ami a géntechnológia felhasználását illeti, annak teoretikus veszélyeiről többet tudunk, mint a nanotechnologia felhasználásával összefüggő kockázatokról. A professzor asszony felsorolt jó néhány olyan lehetséges veszélyforrást (mezőgazdasági génmanipuláció esetleges környezetszennyező hatásai, emberi génkísérletek kockázatai), amelyek eredménye ma még megjósolhatatlan, de bizonyosan negatív hatásokkal is járhat.

Legkevesebb támpontunk a nanotechnológia felhasználása veszélyeinek felméréséhez adott, különösen, hogy maga a nanotechnológia mint fogalom is csak a jóléti államokban, s ott is alig ismert. Ezért a professzor asszony előadásához kapcsolódóan Sandra Camacho Clavijo a nanotechnológia aktuális felhasználási területeit ismertette.

Ezt követően Ladi Tímea ügyvéd előadta a Munkacsoport kutatási terepeire vonatkozó magyar jogi szabályozásról készített összefoglalóját, amelyet e beszámolóhoz csatolok.

A Munkacsoport ülésének végén a résztvevők abban egyeztek meg, hogy a vizsgált témák sokrétűsége folytán, a válaszok lehetséges egységesítése érdekében az Elnök kérdőívet bocsát a tagállami képviselők rendelkezésére, amelyet azok megfelelően kitöltve visszajuttatnak. A párizsi világkonferencia elé terjesztendő jelentés tervezetét egy szerkesztőbizottság készíti majd el.

A munkacsoport következő ülésére 2009-ben, Bogotában kerül sor.


A Viszontbiztosítási munkacsoport ülését Colin Croly, az AIDA főtitkára, a munkacsoport elnöke nyitotta meg, emlékeztetve, hogy a munkacsoport 1994-ben alapították célul tűzve a viszontbiztosítás fejlődésének ismertetését a különböző jogrendszerekben.

Peggy Sharon ügyvéd (Levitan Sharon & Co) „Elévülési idő a viszontbiztosításban” címmel tartott előadást.

Rámutatott, hogy az elévülési időszakoknak egyensúlyt kell teremteni a felperes és az alperes érdekei között. Utalt arra, hogy a különböző jogrendekben a szerződéses és a szerződésen kívüli követelések elévülési ideje három és húsz év között váltakozik, sok helyütt az elévülési idő elteltével a jog elenyészik, másutt csupán elévülési kifogás az arra való hivatkozás.

A szerződéses ügyekben az elévülés általában az igényt megalapozó ok keletkeztével áll be. Ez azonban legtöbb helyen nem áll csalás vagy tévedés esetén, a felelősség elismerése pedig az idő folyását megakasztja. Van, ahol a felek megállapodásban határozhatják meg az elévülési időt. Egyes államokban a direkt biztosítási igényekre rövidebb idő van meghatározva.

Ami a viszontbiztosítást illeti, csak Szerbiában van külön szabály, ez itt ugyanis öt év szállítmány- és légi biztosítás esetében, meg Olaszországban, ahol két év az elévülés. Ha a viszontbiztosításban az elévülés idő kezd folyni, a lényeges az, hogy a biztosított kártalanítását célzó eszköznek minősül-e vagy az eredeti vállalásra vonatkozó további kötvénynek. Az elévülést megszakítja a viszontbiztosított részéről történt fizetmény, ha felelősségét ítélet állapítja meg, és a kárrendezés is, vagy hogy kártérítés történik (ez volt a legáltalánosabban elfogadott nézet), vagy pedig amikor a biztosítási esemény történik (ezzel egysorban megjelenő felfogás).

Az ún. cut through clause alkalmazásából adódnak problémák. Nem világos ugyanis, hogy jogátruházásnak minősül, vagy a biztosított új jogának, már pedig ettől függ az elévülési idő. Mindez vitát váltott ki atekintetben, hogy a különböző jogrendek mennyiben tartják törvényesnek ezt a kikötést. Vita volt a treaty-k-ben érvényesülő elévülésről, amelyekben különböző fedezeti szintek vannak, s mindez azt is felveti, hogy el lehet-e zárni a viszontbiztosítót attól, hogy feltehetőleg a jóhiszeműség és tisztesség alapelve nyomán a felek közt folyamatosan zajló tárgyalásokra tekintettel ne hivatkozzék elévülésre.

Reinhard Dallmayr, müncheni ügyvéd „A viszontbiztosított kárbejelentési kötelezettségének természetéről és mértékéről” szóló előadásában a kárbejelentéssel kapcsolatos szabályokat vázolta a német jogban. Ott nincs viszontbiztosítási törvény, sőt a biztosítási szerződésekről szóló törvény hatálya alól kiveszi, így joghasonlóság (analógia) útján történő alkalmazása vitatott.

Az előadás kapcsán vita folyt a szerződésekben különféleképp megfogalmazott kárbejelentési kötelezettségről, illetőleg e bejelentés késedelmének következményeiről. Prof. Rob Merkin felvázolta az angliai és amerikai nézőpontot, Michael Gill pedig az ausztráliai szituációt ecsetelte.

Colin Croly a munkacsoport által kezdeményezett beszámolók állásáról adott áttekintést.

Kilenc beszámoló van vagy lesz: a „Mi a viszontbiztosítás?” címűt most aktualizálják, a legmegfelelőbb jogra vonatkozó jelentést is. Ugyanez a helyzet az egyik viszontbiztosítási alapelvvel, (Follow the settlement) foglalkozó kötettel. Megjelent már az Aggregált fedezetek című kiadvány, ugyanígy a Cut through Clause-sal foglalkozó is. A közvetítőkkel foglalkozó jelentéshez még válaszokat várnak a kiküldött kérdőívre, ugyanez a helyzet a fizetésképtelenséggel foglalkozó kiadvánnyal is. A limitekkel foglalkozó munka hamarosan hozzáférhető lesz. A beszámolók egy része spanyol fordításban is közzétételre kerül. A munkacsoport tagjai a kiadványok költségeire rendszeres tagdíjat is megállapítottak.

A munkabizottság úgy döntött, hogy ülését esetleg Uruguayban tartja 2009 áprilisában. Valószínűbb azonban, hogy az AIDA európai szervezetének tanácskozása keretében 2009 októberében kerül sor az újabb munkabizottsági ülés megtartására.

II. AIDA EUROPE Konferencia

A tanácskozás második napján rendezték meg a II. AIDA Europe Konferenciát, melynek bevezetőjét Colin Croly, ügyvéd (Lyde & Gilbert LLP), az AIDA főtitkára, az AIDA Europe elnöke tartotta.

Ezt követően Prof. Robert Merkin (Barlow Lyde & Gilbert LLP ügyvédi iroda tanácsadója ) „Jogválasztás a biztosítási és viszontbiztosítási ügyekben” című előadása hangzott el. Az előadó prezentációja elején a jelenlegi jogi struktúrát vázolta fel: Abban az esetben, ha viszontbiztosítási ügyről van szó, ezen kérdéskörre az 1980. évi Római Egyezmény az irányadó. Ha az Európai Közösségen kívüli kockázat biztosításáról van szó, akkor az alkalmazandó jogra szintén a Római Egyezmény vonatkozik. Amennyiben nem életbiztosítás vonatkozásában a kockázat az Európai Közösségen belül merül fel, akkor a Tanács 88/357/EGK irányelvét, vagyis a második nem életbiztosítási irányelvet kell alkalmazni az irányadó jog tekintetében. Ha az életbiztosítási szerződés az Európai Közösségen belül felmerülő kockázatra nyújt fedezetet, akkor az alkalmazandó jog kérdésében az Európai Parlament és Tanács életbiztosításról szóló 2002/83/EK irányelve az irányadó. Az Egyesült Királyság jogába a jogalkotó the Contracts (Applicable Law) Act 1995 elnevezésű jogszabállyal ültette át az 1980. évi Római Egyezményt, míg a fent említett két irányelvet, amiket többször módosítottak, az Egyesült Királyságban a SI 2001 No 2635 hivatkozási számú jogszabállyal implementálták.

Az előadó ezt követően a Római Egyezmény szabályait elemezte. Hangsúlyozta, hogy ezen egyezmény 3. cikke alapján a szerződő felek megállapodhatnak az alkalmazandó jog kérdésében. Mindazonáltal a választott jognak valamely állam jogának kell lennie. Abban az esetben, ha a felek nem éltek jogválasztással, akkor az egyezmény 4. cikkének az értelmében legszorosabb kapcsolat elvének a tesztjét kell lefolytatni. Az egyezmény szerint vélelmezni kell, hogy a szerződés azon országgal áll a legszorosabb kapcsolatban, ahol a szerződés jellegéből adódó teljesítést végző félnek a szerződés megkötésekor a szokásos tartózkodási helye található, illetve társaság, egyesület vagy egyéb jogi személy esetében központi ügyvezetésének helye található. Ez a vélelem azonban nem megdönthetetlen, így fontos azt leszögezni, hogy az egyezmény 4. cikke szerinti vélelmek nem alkalmazhatóak, ha a körülmények összessége arra utal, hogy a szerződés egy másik országgal szorosabb kapcsolatban áll.

Ami az irányelvek szerinti jogválasztási szabályokat illeti, az előadó először a nem életbiztosítási kockázatokról beszélt. A második nem életbiztosítási irányelv 7. cikke is lehetőséget biztosít tulajdonképpen a jogválasztásra. Abban az esetben, ha a felek nem éltek jogválasztással, akkor lényegében megdönthető vélelem szól a kockázat helye szerinti tagállam joga tekintetében. Az előadó szerint problémát jelent az, ha a kockázat két vagy több országhoz kapcsolódik. A 2002/63/EK irányelv 32. cikke tartalmazza az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat, ami a főbb elveket tekintve hasonló a második nem életbiztosítási irányelvben található szabályokhoz.

A választottbírósági klauzulával kapcsolatban az előadó kifejtette, hogy ez a biztosítási szerződéstől elkülönülő megállapodás. Az előadó utalt a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó 1985-ben elfogadott és 2006-ban módosított UNCITRAL modelltörvényre, melynek 28. cikke foglalkozik az alkalmazandó jog kérdéskörével. E cikkben foglalt szabályok szerint a felek határozhatják meg elsősorban a közöttük lévő jogviszonyra irányadó anyagi jogot, mely nemcsak egy állam joga lehet. Ennek hiányában lényegében a választottbíróság határozza meg az alkalmazandó anyagi jogot.

Az előadó végül a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (Róma I. rendelet) főbb szabályairól tett említést. a Római Egyezményhez hasonlóan a rendelet 3. cikke kimondja a jogválasztás szabadságát. A rendelet némileg azonban eltér a Római Egyezménytől, ugyanis a rendelet 4. cikke résztelesen szabályozza a meghatározott szerződésekre alkalmazandó jogot jogválasztás hiányában. A nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat elve azonban ezen szerződéstípusokra is vonatkozik. Az előadó kiemelte a rendelet (13) preambulumbekezdésében foglalt azon szabályt, miszerint a rendelet nem zárja ki, hogy a felek nem állami joganyagra vagy nemzetközi egyezményre történő hivatkozást építsenek be a szerződésbe. Utalt továbbá az előadó a rendelet (12) preambulumbekezdésére, mely kimondja, hogy annak meghatározása során, hogy a felek jogválasztása kellő bizonyossággal megállapítható-e, egyik tényezőként figyelembe kell venni a felek arra vonatkozó megállapodását, hogy kizárólagos joghatóságot ruháznak egy tagállam egy vagy több bíróságára a szerződés alapján felmerülő viták eldöntésére. Ezzel kapcsolatban az előadó fontosnak tartotta kiemelni azt, hogy egy angol bíró számára az angol bíróságok joghatóságának a kikötése egyben az angol anyagi jog megválasztását is jelenti.

Prof. Merkin előadását követően került sor a fejlett és a fejlődő (viszont)biztosítási joggal rendelkező jogrendszerek összehasonító áttekintése. „Milyen tényezők befolyásolják a (viszont)biztosított illetve a (viszont)biztosító jogválasztását?" című panelbeszélgetést Michael Gill, az AIDA elnökségének tagja, ügyvéd(DLA Phillips Fox) vezetett.

Az első felkért hozzászólást Hans Londonck Sluijk ügyvéd (Houthoff Buruma) tartotta. Kifejtette, hogy a multinacionális biztosítóknak az az érdekük, hogy a szerződési feltételeik minden országban azonosak legyenek. Ezt azonban a hátráltatja az, hogy az egyes országok jogi szabályozása eltérő, a helyi kárrendezési gyakorlatban is vannak különbségek, továbbá a felügyelet által támasztott követelmények sem mindig azonosak. Hivatkozott a hozzászóló az Európai Bíróság C-191/99 számú ügyében (Kvaerner plc. v. Staatssecretaris van Financiën ügy) meghozott ítéletére, melyben a bíróság kifejtette, hogy a második nem életbiztosítási irányelv 2. cikk c) pontja és d) pont utolsó franciabekezdése, valamint a 3. cikk lehetővé teszi a tagállamok számára azt, hogy biztosítási adót vessenek ki egy másik tagállamban székhellyel rendelkező jogi személlyel szemben olyan biztosítási díjak vonatkozásában, amit ez a jogi személy a másik tagállamban székhellyel rendelkező biztosítónak fizetett meg annak érdekében, hogy az fedezetet biztosítson ezen jogi személy adót kivető tagállamban működő fióktelepe által végzett tevékenységből eredő üzleti kockázatokra. Ugyanez vonatkozik arra, ha a biztosítási díjat fizető jogi személy és az a jogi személy, aminek az üzleti kockázata van biztosítva, ugyanazon vállalatcsoporton belül két gazdasági társaság, mely két cég közötti kapcsolat eltér az anyavállalat leányvállalat közötti kapcsolattól.

Ezt követően Peggy Sharon ügyvéd (Levitan Sharon & Co), arról beszélt, hogy Izraelben a biztosítási szerződésekre 1981-es biztosítási szerződési jogi törvény az irányadó, míg a viszontbiztosításra az általános szerződési jog. A hozzászóló arra hívta fel a figyelmet, hogy általában a biztosító és a biztosított közötti jogviszonyra az izraeli jog az alkalmazandó, míg a viszontbiztosító és a viszontbiztosított közötti szerződésre az angol jog az irányadó. Továbbá a biztosítottnak pusztán az a kötelezettsége, hogy a biztosító által meghatározott kérdésekre válaszoljon, míg ezen biztosítónak a viszontbiztosító felé teljes tájékoztatási kötelezettsége van. A hozzászóló kifejtette, hogy született már olyan bírósági döntés Izraelben, miszerint mindkét szerződésre az izraeli jog az alkalmazandó.

Prof. Dr. Takáts Péter, a Polip Insurance Biztosítási Alkusz Kft. ügyvezetője felkért hozzászólásában kifejtette, hogy viszontbiztosítás esetén vagy a felek közösen választanak jogot, vagy inkább az erősebb fél határozza meg a szerződésre irányadó anyagi jogot, ami az esetek nagy részében a viszontbiztosító székhelye szerinti jog. Azonban előfordult olyan eset is, hogy a magyar biztosító a kockázatát orosz viszontbiztosítónál biztosította német viszontbiztosítási alkuszon keresztül, s az alkalmazandó jog a német jog volt. A hozzászóló kiemelte, hogy a magyar biztosítási piacot 97%-ban nemzetközi biztosítók uralják. Két nagy viszontbiztosítóról tett említést a hozzászóló, melyek a magyar piac nagy részét lefedik, nevezetesen a Munich Re és a Swiss Re.

A következő panelbeszélgetést Mikael Rosenmejer, az AIDA elnökségének tagja, ügyvéd (Plesner, Svane, Gronborg) vezette. A panelbeszélgetés témája az volt, hogy melyik vitarendezési módot vegyék igénybe a szerződő felek. Ennek megfelelően az alábbi kérdésekről ejtettek szót a felkért hozzászólók: Választottbíróság vagy peres eljárás? Melyek az egyes vitarendezési módok előnyei és hátrányai az egyes országokban? Az eljárási szabályok összehasonlító áttekintése, különös tekintettel arra, hogy előnyben részesítik-e valamelyik felet?

Andreas Schwepcke, a Swiss Re igazgatója hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy az a jó pereskedés, ha nincs pereskedés. A mediációval kapcsolatban kiemelte, hogy csak abban az esetben lehetséges, ha mindegyik fél ebbe beleegyezik. Véleménye szerint a viszontbiztosítási szerződések 99%-ában nem volt jogválasztási és választottbírósági kikötés. Ami a választottbíráskodást illeti, előnye a hatékonyság és a gyorsaság, valamint az, hogy az eljárás nem nyilvános. Hátrányai között említhető az, hogy kevés országban találhatók olyan választottbírók, akik igazán jártasak viszontbiztosítási ügyekben, továbbá a választottbíróság ítélete ellen nincs helye fellebbezésnek.

Ezt követően Adolfo Dominguez, ügyvéd (Estudio Juridico Sanchez Calero SC) fejtette ki véleményét. Elmondta, hogy elsősorban hazai és nemzetközi kereskedelmi választottbírósági ügyekkel foglalkozik. Problémaként fogalmazta meg azt, hogy a nagyobb biztosítók esetében a belső jogtanácsosok készítik el a szerződéseket, akik rendes bíróság előtti peres eljárásban vagy választottbírósági eljárásban alig jártasak. Azt szorgalmazta a hozzászóló, hogy a biztosítók külső ügyvédek segítségét is vegyék igénybe ilyen esetekben.

José Alves Pereira spanyol kollégájának hozzászólására reflketálva kiemelte, hogy az időarányosan dolgozó ügyvédeknek nem érdekük a per gyors befejezése. Ha a megbízó a per gyors lezárását szeretné, akkor sikerdíjas szerződést kell kötni az ügyvéddel.

Andreas Schwepcke reagálva a portugál kolléga észrevételére vitatta azt, hogy az óradíj alapján eljáró ügyvédeknek a per elhúzása lenne az érdekük. A hozzászóló a mediáció mellett érvelt, megjegyezte azonban, hogy sok ember szeret pereskedni.

Egy hozzászóló azon véleményének adott hangot, hogy a mediáció megállapodás a felek között, ami kötelező mindkettőjükre, s a végrehajtás is talán így könnyebb, egy másik hozzászóló pedig vitatta a mediáció szerepét, mivel álláspontja szerint amennyiben a felekben a megállapodás szándéka megvan, nem szükséges számukra egy harmadik személy, aki beleavatkozik az ő ügyükbe.

Merkin professzor felhívta a résztvevők figyelmét a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól szóló 2008/52/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvére, melyet a tagállamoknak 2011. május 21. napjáig kell átültetniük a nemzeti jogba. Colin Croly kiemelte, hogy a brókerek szeretik a választottbírósági kikötéseket. Adolfo Dominguez kiemelte, hogy a választottbírósági eljárásban szoros határidők vannak, amit az ügyvédek betartanak, sőt a spanyol választottbírósági törvény szoros határidőhöz köti a kereset kiterjesztést is.

III. AIDA BUDAPEST Biztosítási Kollokvium

A tanácskozás harmadik napján került sor a X. AIDA Budapest Biztosítási Kollokvium plenáris ülésére a fő téma – „A polgári jogi felelősség határai”(Új tendenciák egyrészt a polgári jogi felelősség szigorítására, másrészt annak korlátozására) – megvitatására.

Először Dr. Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter köszöntötte a megjelenteket.

Az üdvözlő szavak mellett a Polgári Törvénykönyv rekodifikációjának jelentőségéről szólt. Két jelentős változásra hívta fel a figyelmet. Az egyik ezek közül a sérelemdíj bevezetése a nem vagyoni kártérítés helyett, míg a másik a szerződéses és a szerződésen kívüli felelősség szabályainak a különbözővé válása.

Ezt követően Prof. Dr. Carlos Ignacio Jaramillo, az AIDA elnöke üdvözölte a kollokvium résztvevőit. Köszönetet mondott Dr. Bárd Károlynak, az AIDA elnökségi tagjának, a magyar szekció elnökének a konferencia megszervezéséért. Fontosnak tartotta a hasonló konferenciákat és a téma választását is. Azon a véleményen volt, hogy e tanácskozások segítségével összehasonlíthatóvá válnak az egyes országok biztosítási rendszerei. Köszöntője végén felhívta a figyelmet az AIDA 2010-ben, Párizsban megrendezésre kerülő 50. Világkongresszusára.

Végül Prof. Dr. Máthé Gábor, a Magyar Jogász Egylet elnöke mondott köszöntőt, aki örömmel számolt be arról, hogy a Magyar Jogász Egylet Biztosítási Jogi Szakosztálya kiváló munkát végez, mely sikertörténet a Magyar Jogász Egylet életében.

A köszöntők után kezdődtek az előadások. A délelőtti tanácskozáson Prof. Dr. Vékás Lajos akadémikus látta el a levezető elnök tisztet.

A bevezető előadást Dr. Menyhárd Attila, az ELTE tanszékvezető egyetemi docense tartotta , aki a magyar Polgári Törvénykönyv rekodifikációjának néhány kérdéséről beszélt. Tájékoztatta a jelenlévőket, hogy 2008 júniusában beterjesztette a Kormány az új Polgári Törvénykönyv tervezetét. Kiemelte az előadó, hogy a kártérítési jog területén a bíróságoknak nagy mozgásterük van; e jogterület nem kis mértékben bíró alkotta jog. Úgy vélte, hogy a magyar kártérítési jog flexibilis, melyben kiterjesztő és leszűkítő tendenciák is megfigyelhetők. Hangsúlyozta, hogy a törvényjavaslat nem változtat a felelősségi rendszer főszabályán. Az objektív felelősség speciális esetei – mint például a környezeti károkért való felelősség vagy a termékfelelősség – az új Polgári Törvénykönyvben kerülnek majd szabályozásra. Az előadó kiemelte, hogy a nem vagyoni kártérítés helyébe lépő sérelemdíj bevezetésének célja, többek között, hogy a bizonyítási terhet levegye a károsultról. Az előadó azon az állásponton volt, hogy a bíróságok a személyiségi jog megsértését néha igen tágan értelmezik.

Fontosnak tartotta kiemelni az előadó a törvényjavaslat 5:118. §-ában foglalt szabályokat, miszerint a szerződésszegés következményeként a károsult vagyonában keletkezett egyéb károkat (következménykár) és az elmaradt vagyoni előnyt olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben a károsult bizonyítja, hogy a kár mint a szerződésszegés lehetséges következménye a szerződés megkötésének időpontjában előrelátható volt. Szándékos vagy súlyosan gondatlan szerződésszegés esetében meg kell téríteni a károsultnak azt a kárát is, amelyet a szerződésszegő fél csak a szerződésszegés időpontjában láthatott előre.

Összegzésképpen elmondta az előadó, hogy bár hatalmas változásra a kollokvium témakörében nem kell számítani, de a változások jelentősek és kiemelte a bírói gyakorlatnak a törvénybe történő beemelését.

Ezt követően Prof. Herman Cousy, Katholieke Universiteit Leuven egyetemi tanára „Az állami felügyelet gyakorlóinak polgári jogi felelőssége a pénzügyi szolgáltatások területén” címmel tartott előadást.

Az előadó szerint a felügyelet két funkcióját lehet megkülönböztetni: a) a prudenciális kontrollt és b) a magatartási kontrollt. Biztosítási kultúra szempontjából is két csoportra oszthatók az európai országok: a) az alpesi országok tradíciója és b) az északi és balti tengeri országok tradíciója. Így szemben áll egymással az állami felügyelet és a biztosítási garanciaalapok iránti igény is.

Az állami felügyelet polgári jogi felelősségét illetően kifejtette az előadó, hogy például Hollandiában, Olaszországban és Ausztriában az általános felelősségi szabályok irányadók erre a kérdésre, míg vannak olyan országok, amelyekben különös felelősségi szabály vonatkozik az állami felügyeletre. Ez utóbbi körbe tartozik az Egyesült Királyság és Belgium is. A harmadik csoportot Franciaország képviseli, ahol lényegében esetjogi megoldásról lehet beszélni.

Az előadó szót ejtett a Bázeli Bizottság munkájáról, ami kidolgozta a hatékony bankfelügyelet alapelveit. Ebben az szerepel, hogy a felelősségi szabályok kiskapuit be kell zárni, továbbá a felügyelet felelőssége csak súlyos gondatlanság és szándékosság esetén álljon fenn.

Hivatkozott az előadó az Európai Bíróság C-222/02 számú ügyben meghozott ítéletére. Amennyiben biztosított a betéteseknek a betétbiztosítási rendszerekről szóló, 1994. május 30-i 94/19/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv által előírt kártalanítása, ezen irányelv 3. cikkének (2)-(5) bekezdéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amely szerint a nemzeti bankfelügyeleti hatóság kizárólag közérdekből teljesíti feladatait, ami a nemzeti jog szerint kizárja azt, hogy a magánszemélyek kártérítési igényt érvényesíthessenek olyan károkért, amelyeket e hatóságok elégtelen felügyelete okozott. Továbbá nem ellentétes a hitelintézetek tevékenységének megkezdésére és folytatására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1977. december 12-i 77/780/EGK első tanácsi irányelvvel, a hitelintézetek szavatoló tőkéjéről szóló, 1989. április 17-i 89/299/EGK tanácsi irányelvvel és a hitelintézetek létesítésére, üzleti tevékenységének megkezdésére és folytatására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról, valamint a 77/780/EGK irányelv módosításáról szóló, 1989. december 15-i 89/646/EGK második tanácsi irányelvvel az olyan nemzeti jogszabály, amely szerint a nemzeti bankfelügyeleti hatóság kizárólag közérdekből teljesíti feladatait, ami a nemzeti jog szerint kizárja azt, hogy a magánszemélyek kártérítési igényt érvényesíthessenek olyan károkért, amelyeket e hatóságok elégtelen felügyelete okozott. Az előadó emellett utalt a Frankovich ügyre is.

Problémaként értékelte az előadó, hogy abban az esetben, ha különböző országok felügyeleti szervei működnek együtt, akkor nehezebb megállapítani a felelős felügyeleti szervet.

A délelőtti ülés utolsó előadását Dr. Marianne Oren, a Swiss Re Germany AG igazgatója tartotta, aki „Harmonikázó irányok: Korlátozó és terjeszkedő okozott-kár felelősség az USA-ban” címet adta az előadásának.

Az előadó először az USA Kongresszusának a jogalkotási törekvéseiről beszélt. Kiemelte, hogy a Kongresszus a közelmúltban elfogadta a Class Action Fairness Act (CAFA) (2005) elnevezésű törvényt, amivel az volt a célja a Kongresszusnak, hogy a kiküszöbölje a class actionnek, vagyis a csoportos keresetnek a visszásságait, továbbá a szövetségi bíróságok hatáskörébe vonta ezen ügyek nagy részét. Mindazonáltal az előadó kifejtette, hogy általános kártérítési jogi reform a közeljövőben nem várható szövetségi szinten az USA-ban.

Ami az egyes államokat illeti, a kártérítési jog reformja az egyik államban teljesen másképpen alakul(t), mint a másikban. Példaként hozta fel az előadó azt, hogy 40 állam változtatott az egyetemleges felelősség szabályain annak érdekében, hogy az alperesek minél inkább a felróhatóságuk arányában feleljenek, 24 államban megváltoztatták az ún. collateral source rulet, ami azt jelentette e változtatás előtt, hogy ha a károsult a károkozón kívül más forrásból kártérítéshez jutott, akkor ezt az összeget nem kellett levonni azon kártérítés összegéből, amit a károkozónak kellett megfizetnie, 32 állam reformálta meg a büntető kártérítésre vonatkozó szabályokat (leginkább a kártérítés összegét limitálták), 23 állam korlátozta a nem vagyoni kártérítés összegét, 16 állam a termékfelelősségre vonatkozó szabályokon módosított, továbbá 13 állam az esküdtszéki rendszer szabályain változtatott.

Az előadó végül az USA Legfelsőbb Bíróságának a gyakorlatában bekövetkezett változásokról tett említést. Először a BMW v Gore (1996) ügyről beszélt. Ebben az ügyben három lényeges szempontot vett figyelembe a bíróság: a) a felróhatóság mértékét, b) a jóvátételt szolgáló kártérítés arányát és c) a hasonló jogsértés újabb elkövetése miatti büntetést. A State Farm v Campbell (2003) ügyben a bíróság kimondta, hogy csak néhány, egy számjegyű arányt meghaladó kártérítési összeg felelhet meg a tisztességes eljárás követelményének. A Philip Morris v Williams (2007) ügyben a bíróság kifejtette, hogy 1:1-es aránynál nagyobb kártérítés csak igen kivételes esetben fogadható el, továbbá ez utóbbi ügyben kiemelte a Legfelsőbb Bíróság, hogy az alperes gazdagsága önmagában nem teszi jogszerűvé az egyébként alkotmányellenesen magas összegű büntető kártérítést. Ezt követően az előadó a Riegel v Medtronic, Inc. (2008) ügyről tett említést. Ebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság leszögezte, hogy az FDA (U. S. Food and Drug Administration) orvosi eszközökre vonatkozó jóváhagyása megelőzi az egyes államok szokásjogon alapuló termékfelelősségi szabályait. Az előadó kiemelte, hogy 2006-ban az USA-ban 17 000 termékfelelősségi pert indítottak gyógyszeripari cégek ellen.

Zárásként az előadó azt a kérdést tette fel, hogy a Barack Obama és a demokrata többségű Kongresszus által tervezett egészségügyi reform jelenti-e egyben azt, hogy a baleseti károsultaknak fizetendő kártérítés összege csökkeni fog.

A délutáni ülés levezető elnöke Dr. Horeczky Károly, a Legfelsőbb Bíróság korábbi kollégiumvezetője volt.

Első délutáni előadó Univ.-Prof. i.R. Dr. Dr. h.c. Helmut Koziol, az European Centre for Tort and Insurance Law és az Institute for European Tort Law of the Austrian Academy of Sciences vezetője volt. Előadásának címe: „De minimis non currat preator”, ami azt jelenti, hogy kicsinységeket, csekély károkat nem orvosolja a bíró. Az előadó először a szomszédjogi szabályokból indult ki. Hivatkozott a svájci Polgári Törvénykönyv (ZGB) 684. cikkében található azon szabályára, ami szerint a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel szomszédját túlzott mértékben zavarná. Ebből az előadó szerint az következik, hogy a szomszéd a csekélyebb mértékű zavarást köteles eltűrni. Ehhez hasonló szabályozás lelhető fel a német Polgári Törvénykönyv (BGB) 906. §-ában, az osztrák Általános Polgári Törvénykönyv (ABGB) 364. §-ában, a magyar Polgári Törvénykönyv 100. §-ában, valamint az olasz Polgári Törvénykönyv (Codice civile) 844. cikkében.

Az előadó ezt követően a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló 85/374/EGK tanácsi irányelvnek azon rendelkezésére hívta fel a figyelmet, ami dologi károk esetében 500 eurós önrészt határoz meg. Ebből is látszik, hogy az irányelvben meghatározott kárfogalom a csekélyebb dologi károkat figyelmen kívül hagyja. A nem vagyoni kártérítést illetően, az előadó kiemelte, hogy a svájci kötelmi jogi törvény (OR) 49. cikke kimondja, hogy a személyiségi jog megsértése miatt kártérítés csak akkor jár, ha a jogsértés súlya ezt szükségessé teszi. Németországban a jogalkotó megpróbált egy általános küszöbértéket bevezetni a nem vagyoni károk vonatkozásában, amit végül elvetettek. A németeknél az uralkodó álláspont az, hogy a bírói gyakorlatra kell bízni ezen küszöbértéknek a meghatározását.

Ausztriában csekély fizikai sérülésért is jár kártérítés, noha van valamilyen alsó határ. Az előadó azzal nem értett egyet, hogy általános küszöbértéket határozzanak meg, hanem véleménye szerint a flexibilis küszöb lehet a megoldás, amivel meggátolható a joggal való visszaélés.

A vagyoni károkkal kapcsolatos küszöbértékek tekintetében az előadó kifejtette, hogy ilyen szabályozásnak lehet alapja a szomszédjog területén, azonban általánosan nem vezethető be küszöbérték a vagyoni károkra vonatkozóan az előadó véleménye szerint, mivel az esetek elsöprő többségében a vagyoni károk pontosan mérhetők, és nincs elvi alapja annak, hogy a vagyoni károk bizonyos része alól mentesüljön a károkozó.

Prof. Dr. Jerome Kullmann, az AIDA elnökségének tagja, az Université Paris I Panthéon- Sorbonne egyetemi tanára „A bankok felelőssége” címmel tartott előadást. Az előadó kifejtette, hogy a bankok pénzt akarnak keresni, ezért próbálnak meg minél több kölcsönt adni. Azonban ez mind a kölcsönadó, mind a kölcsönvevő számára kockázatokat rejt, ugyanis előfordulhat, hogy a kölcsönvevő nem tudja visszafizetni a felvett összeget például baleset, betegség vagy halál miatt. A vissza nem fizetett kölcsön természetesen a banknak is hátrányos, ezért általában a bank egy biztosítóval kollektív biztosítási szerződést köt, melynek leglényegesebb pontja a munkaképtelenség fogalma. Elképzelhető, hogy a kölcsönvevő tudja igazolni, hogy nem képes dolgozni, ez azonban még nem elegendő bizonyos esetben. Franciaországban az ehhez szükséges állapot a kóma, ezért a szerződés ezen rendelkezését általában „kóma klauzulának” hívják. Problémaként említette az előadó, hogy több biztosítás esetében 65 éves korra véget ér a fedezet, így ezen életkoron túl már nem áll fenn a biztosítás. Az előadó említést tett a francia Legfelsőbb Bíróság, vagyis a Cour de Cassation 2007-ben meghozott egyik döntéséről, melyben a bíróság kimondta: a bank azzal, hogy nem megfelelő biztosítást kötött a kölcsönvevőnek, elvesztette a kölcsönvevő azt az esélyét, hogy jó biztosítást kössön maga; ezért a bankot felelősnek találta a bíróság 95%-os mértékben, így csak 5%-ot kellett fizetnie a hitelfelvevőnek.

Prof. Dr. Takáts Péter, c. egyetemi tanár, ügyvezető (Polip Kft.) „A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara kezdeményezése a long-tail kockázatok új megközelítésére” címet adta előadásának. Először a long-tail kockázat fogalmának a meghatározásával kezdte az előadó. Egyik oldalról megközelítve ez azt jelenti, hogy a kockázatnak való kitettség és a kockázat realizálódása között hosszú idő telik el, másik nézőpont szerint ez a fogalom úgy definiálható, hogy a károkozó cselekmény és a kár felismerése között telik el hosszú idő. Ebbe a körbe tartoznak például a szakmai felelősségbiztosítások, de a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara nem ebben az irányban kutakodott, hanem a) a munkáltatói felelősségbiztosítás, b) környezeti károk és annak a biztosítása és c) termékfelelősségi károk és annak a biztosítása.

Az előadó kiemelte az azbesztnek való kitettség miatti daganatos betegségeket, ami korábban volt igen jelentős probléma az építőiparban és a hajógyártásban. Jelenleg új kihívások foglalkoztatják a szakembereket, ugyanis szinte majdnem minden ételről kiderítik, hogy káros, majd néhány év múlva pedig éppen arról beszélnek, hogy az nagyon is hasznos.

Az előadó úgy vélte, hogy ma a felelősség kártelepítési eszköz, ami fölfogható úgy is, hogy a bíró a kártérítésre a leggazdagabb peres felet tartja alkalmasnak; akkor is, ha az minden szabályt betartott. Az előre nem látható hatásból eredő kockázatok és az adott esetben emiatt fizetendő nem kis összegű kártérítés már a kutatás-fejlesztési tevékenységet végzőket, illetve a gyártókat elgondolkoztatják az előadó szerint.

Az előadó hangsúlyozta, megfigyelhető az, hogy ha fokozódik a felelősség, akkor megjelenik a kötelező felelősségbiztosítás. A terrorizmus biztosításával kapcsolatban az előadó kifejtette, hogy ha a magángazdaság erre nem tud fedezetet nyújtani, akkor quasi viszontbiztosítóként megjelenik az állam, ami ezt az adófizetők pénzéből finanszírozza.

A konferencia utolsó előadását Dr. Vermes Attila, a győri Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanársegédje „Szállítmánybiztosítás és felelősség” címmel tartotta.

Kiemelte, hogy a szállítmánybiztosítás három területet ölel fel: a) a fuvarozott áru biztosítása, b) fuvareszköz biztosítása és c) harmadik személyeknek okozott kár biztosítása. Mivel a legnagyobb jelentőségű változás a légi modalitásban következett be a szerződéskötési kötelezettséget, valamint a felelősségbiztosítási fedezetet illetően, az előadó a továbbiakban kizárólag ezzel a témakörrel foglalkozott. A szerződési szabadságból kiindulva a szállítmányozó kizárólag a megbízó utasítására köteles biztosítást kötni. Az új magyar Polgári Törvénykönyvre vonatkozó javaslat miniszteri indokolása azonban az együttműködési kötelezettség elvéből levezetve már tartalmazza, hogy a szállítmányozó akkor jár el megfelelően, ha tájékoztatja a megbízót a biztosításkötésről.

Az áruk nemzetközi adásvételéről szóló Bécsi Egyezmény úgy rendelkezik, hogy ha az eladó nem köteles biztosítani az árut, akkor minden információt meg kell adnia, hogy a vevő az árut biztosítani tudja.

A légifuvarozók engedélyezéséről szóló 2407/92/EGK tanácsi rendelete alapján a légifuvarozóknak rendelkezniük kell ún. baleseti felelősségbiztosítási szerződéssel, ami egyoldalú szerződéskötési kötelezettséget jelent. Ez a rendelet azonban sem a minimális fedezetet, sem pedig a szerződés tartalmát nem határozza meg.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadásoknak köszönhetően került megalkotásra a 785/2004/EK rendelet, mely részben a légifuvarozók, részben pedig a légi járművet üzemben tartók felelősségbiztosításáról szól. Ezen rendelet szabályait szigorúan betartatják. Az előadó kiemelte, hogy a fedezet ezen rendelet szerint korlátozott. A fedezet összege pedig SDR-ben (Special Drawing Rights) határozták meg. A felelősségbiztosításnak ki kell terjednie háborús cselekmények, a terrorizmus, a repülőgép-eltérítés, a szabotázsakciók, a légi jármű jogellenes hatalomba kerítése, valamint a zavargások kockázatára. Ezen kockázatokra korábban a biztosítók nem kötöttek biztosítást. Az előadó kifejtette, hogy jelenleg az a helyzet, hogy a biztosítók pótdíj ellenében vállalják el ezen többletkockázatokat. Az előadó a felelősségbiztosítás fogalmából kiindulva, ami azt jelenti, hogy a biztosító olyan károk megtérítésére köteles, amiért a biztosított jogilag felelős, függetlenül attól, hogy szerződésszegéssel okozott vagy szerződésen kívüli károkról van szó, azon véleményének adott hangot, hogy e rendelet a légifuvarozók jogi felelősségét ezen körülmények miatt nem teremti meg, pusztán csak arra kötelezi ezeket a társaságokat, hogy a rendeletben szereplő kockázatokra kössenek felelősségbiztosítást.

Az előadó hangsúlyozta, hogy ezen EK rendelet kimondja, hogy ennek az előírásai nem sértik a nemzetközi egyezmények, közösségi jog, valamint a tagállamok nemzeti jogának felelősséggel kapcsolatos szabályait, nemzetközi egyezményeknél feltéve, hogy annak a tagállamok és / vagy a Közösség részes felei.

Az előadó három nemzetközi egyezményről tett említést. Az 1952-es Római Konvenciót az EU tagállamoknak csak az egyharmada írta alá, míg összesen 49 állam ratifikálta ezt az egyezményt. Ezen nemzetközi szerződés alapján az üzemben tartó mentesül a felelősség alól, ha a kárt fegyveres konfliktus vagy zavargás miatt következett be. Megemlítette az előadó az 1929-es Varsói Egyezményt is, azonban részletesen az 1999. évi Montreali Egyezménnyel foglalkozott, mely egyezmény 2004-ben lépett hatályba. Ezen egyezmény is kizárja a fegyveres konfliktusból eredő kár miatti felelősséget azzal, hogy a szabályozás egyoldalúan kógens, vagyis a fuvarozó az egyezményben foglaltnál szigorúbb felelősséget is elvállalhat.

Az előadó kifejtette, hogy előfordulhat az EU-ban az, hogy a fuvarozó a Montreali Egyezmény alapján kimenti magát, s így a biztosító sem fog teljesíteni abban az esetben, ha ezen többletkockázatok közül bekövetkezik valamely eset. Az előadó azt szorgalmazta, hogy az EK rendelet szabályait összhangba kellene hozni a jogi felelősség szabályaival.


Összeállította: Dr. Pataky Tibor

Vissza a lap tetejére