A legnagyobb jóléti alrendszer, az egészségügy működtetése, jelenleg az államok nemzeti össztermékének átlagosan mintegy 10%-át emészti fel, és ennek jellemzően 65-70%-a közpénz.

Az egészségügyi kiadások az utóbbi időben a gazdasági növekedésnél nagyobb ütemben nőttek. A jóléti államok válságát okozó tényezők közül az egyik legsúlyosabb a lakosság elöregedése: egyre kevesebb gyermek születik, miközben az idősek egyre tovább élnek. Ez a folyamat ráadásul a tanulás elhúzódása és a korai nyugdíjazás miatt az aktív szakasz lerövidülésével párosul. Számítások szerint Németországban például 2030-ban a lakosság egyharmada, 2050-ben, pedig már közel 40%-a lesz hatvan évesnél idősebb.

A másik olyan tényező, amely az utóbbi időben drámaian növelte a költségeket, az orvostudomány, a gyógyászati technika, és a biotechnológia fejlődése. Drágább diagnosztikai, illetve terápiás módszerek jelentek meg, és az egészségügyben kifizetett bérek is emelkedtek. Mindemellett olyan más költségnövelő tényezőkről sem szabad megfeledkeznünk, mint a potyautas szindróma – amikor valaki díjfizetés nélkül vesz igénybe szolgáltatást – vagy az információs technika fejlődése.

Összefoglalva: az új eljárások elterjedése egyrészt radikális költségnövekedést eredményezett, másrészt kevesebb aktív befizető tart el több inaktívat (és még az is elmondható, hogy az idősek ellátása többe kerül). A kedvezőtlen demográfiai és egyéb változások tehát finanszírozási és költségoldalról is kedvezőtlenül érintik az egészségügyi rendszert.

Hogyan tovább?

Ezek a kérdések válaszra várnak. Európa fejlett társadalmaiban számos reformkezdeményezés figyelhető meg, de a társadalombiztosítási rendszereknek ezek – a kiigazításai szakértők szerint – nem lesznek elegendőek a várható problémák megoldásához.

Az európai országok egészségügyi rendszerét két finanszírozási alapmodellbe sorolhatjuk, amelyek természetesen sokszínű változatban működnek az unióban. Mindenesetre mindkettőről elmondhatjuk, hogy a szolidaritás elve valamilyen formában mindenütt jelen van, és a lakosság igen nagy hányadának rendelkezésére állnak az egészségügyi szolgáltatások. Mindkét rendszer megengedi a magánbiztosítók működését az egészségbiztosítás piacán. Európában a holland magán-egészségbiztosítási rendszer számít a legnagyobbnak, itt a teljes egészségügyi kiadások 28%-át a magánbiztosítások fedezik.

A német magánbiztosítóknál a járulék mértékét több tényező (életkor, nem, korábbi egészségügyi kezelések) befolyásolja, valamint külön díjat kell fizetni a család biztosítására. A magánbiztosítók szerepe az utóbbi években Németországban stabilizálódni látszik. A lakosság közel 10%-át érinti, és a magánbiztosítók az egészségügyi kiadásokból 8,6%-ban veszik ki a részüket. A kötelező betegbiztosítás jövedelemhatára felett keresőknek csak mintegy egyhatoda nem tért át magánbiztosítókhoz, vagyis a kötelező betegbiztosítók versenyképesek, bár egy bizonyos jövedelem felett már előnyösebb a szerződéskötés a magánbiztosítókkal.

Az önkéntes pénztárak

A kiegészítő egészségbiztosítások közül az önkéntes kölcsönös egészségpénztári rendszer lehet a magyarországi egészségügyi reform egyik kitörési pontja. Politikai és szakmai körökben rendszeresen terítékre is kerül a kiegészítő egészségbiztosításoknak a társadalombiztosítás mellett betöltött lehetséges szerepe, helye. A pártok és szakértői csoportok különböző elképzelésekkel rukkolnak elő, de mindegyik elképzelésben szerepel a kiegészítő egészségbiztosítások szükségessége: ez többletforrást teremt, és magasabb igényeket elégít ki. Abban is egyetértés körvonalazódik, hogy a kiegészítő biztosítások csak jól működő társadalombiztosítási rendszer mellett érhetik el a céljukat. A cél pedig nem más, mint azoknak az egyedi igényeknek a biztosítása, amelyet a társadalombiztosítás nem tud finanszírozni. Fontos ugyanakkor, hogy a különböző színvonalú egészségügyi ellátás mentén a társadalom ne szakadjon szét szegény és gazdag biztosítottakra, ami csak a két rendszer ésszerű, szabályozott együttműködésével kerülhető el.

Kérdések és kétségek

Szakértők szerint a jövőben a kiegészítő biztosítások szerepe nőni fog: a reformkezdeményezések az öngondoskodást helyezik előtérbe az állami szolidaritási elvvel szemben. A kérdés az, hogy vajon fenntartható-e a szolidaritás elve, ha a lakosságra egyre nagyobb terhek nehezednek. Ugyancsak kérdéses, hogy a jövőben várható szűkítések, költségcsökkentések, az önrészesedéssel kombinált finanszírozás, a fedezett szolgáltatások számának csökkentése hogyan hat az egészségügyi rendszer hatékonyságára. Szűkebb körű támogatásokkal, kevesebb ráfordítással, egyre drágább technikai feltételek mellett megőrizhető, növelhető-e az eddig elért egészségügyi színvonal?

Megvalósul-e egy igazi „konvergencia” az egészségügyi reformok területén az unióban, vagy továbbra is fennmaradnak a XIX. században kialakult különböző modellek módosított változatai?

A társadalombiztosításnak gyökeres reformokra van szüksége, hogy kezelhesse a várható demográfiai problémákat és a belőlük fakadó költségterhek növekedését. Figyelembe kell vennie mind az öregedő, passzív korosztályok, mind az aktív fiatalkorú népesség igényeit, egyensúlyt teremtve a kétféle érdek vezérelte generációk között.

Egy jól működő kiegészítő egészségpénztár színvonalas szolgáltatással tud tagokat szerezni, illetve megtartani – ehhez ellenőrzötten jó minőségű egészségügyi szolgáltatások elérését kell biztosítania, mégpedig kedvező ár- és rugalmas fizetési feltételekkel.

Svájci tarka

Svájcban a kötelező magánbiztosítás az alapvető: az igen fejlett egészségügyi rendszerben az emberek döntő része biztosítva van, a szolgáltatások színvonala magas. Mindez azonban különösen magas költségekkel jár.1996-ig az alpesi országban önkéntes alapon köthettek egészségbiztosítást, a díjak pedig az egyéni kockázatviselésen alapultak, igaz, ezek megfizetéséhez az állam támogatást nyújtott. 1996-tól ebből az önkéntes alapon működő mechanizmusból erősen szabályozott keretek között működő rendszert hoztak létre – a teljesen magán-, a támogatott magán- és az állami biztosítás egyfajta kombinációját –, amely általános lefedettséget biztosít a lakosságnak.

A holland modell

A holland biztosítási rendszerben 2006-ban megszűnt a korábbi állami biztosító és az alternatívan választható magánbiztosítás kettőssége, és azóta univerzális, kötelező, állam által szabályozott „állami magánbiztosítás” van érvényben. A biztosítók és csomagok között a választás szabad, de az alapcsomagot mindenkinek meg kell vásárolnia.

A biztosítók kötelesek minden szolgáltatási csomagra fix nominális díjat meghatározni. A díjak kor, nem és kockázat szerinti differenciálása tilos. A gyermekek díjait az állam fizeti, az alacsony jövedelműek pedig jövedelemarányos támogatásban részesülnek. A nominális díjon felül minden alkalmazott személy 6,5% járulékot fizet jövedelme után, évi 30 ezer euróig, ami így legfeljebb 2 ezer eurót tesz ki. (Ezt a 6,5% járulékot a munkaadó köteles visszatéríteni a dolgozónak.) A vállalkozók, nyugdíjasok és más csoportok járuléka 4,4%. Ha a biztosított egy évben 255 eurónál kevesebbet használ fel egészségügyre (ebbe a háziorvosi vizitek nem számítanak bele), a fix biztosítási díja egy részét visszatérítik.

Létezik olyan biztosítási forma is, amelyben egy összeghatárig a biztosított maga állja az ellátás költségeit. Ennek fejében a biztosító kedvezményt ad a fix díjból.

Francia átfogó

2000 óta a franciáknak átfogó egészségügyi fedezetben van részük. A kötelező biztosítás lényegében mindenkinek védelmet nyújt. A kötelező biztosítás a munkáltatók és a munkavállalók által fizetett, bruttó bérekre vetített járulékokból gazdálkodik. (A munkáltatók járuléka 12,8%, a munkavállalóké 0,75%.) Franciaországban a kötelező, állami biztosítás által nem fedezett szolgáltatásokra fedezetet nyújtó, kiegészítő biztosítások szerepe kiemelkedő: a lakosság 92%-a rendelkezik ilyennel.


BIZTOSÍTÁRS MAGAZIN

Bartha Zoltán

Vissza a lap tetejére