Érdekesség

Objektív és szubjektív alakító erők

A megbízhatóság a biztosítási jogviszonyok de facto konstitutív kategóriája. Tehát a biztosítás létrejöttéhez az kell, hogy a biztosító ténylegesen oly mértékben megbízható legyen, hogy a társadalom de iure bizalmat szavazzon neki. A biztosítás vegyesen praestare és dare típusú kontraktust jelent. A praestare típusú elemek a biztosítóba helyezett bizalmat emelik ki, míg a dare már a megbízhatóság gyakorlati próbája. A dare azt jelenti, hogy az ígérteket a biztosítónak (vagy a vele szerződő harmadik félnek) adnia, fizetnie kell. Ez az intangibilis megbízhatóság átültetését jelenti a tárgyi a realitásba. Általános nyelvi felfogásban biztosító tehát csak az lehet, aki megbízható, mert a kapott bizalmi tőkét vissza tudja adni, amennyiben jogi értelemben szükségessé válik.

Az igazságügy-miniszter az új hazai polgári törvénykönyvvel kapcsolatban a kormány részére előterjesztést nyújtott be 2009 májusában. Ebben a miniszter megállapította, hogy az új Ptk. egyik fő célkitűzése a versenyképesség feltételeinek javítása; ennek eszköze a szerződési szabadság biztosítása, a szerződési jogban a kógencia határainak leszűkítése. Mindennek azonban előfeltétele, hogy megbízható légkör keletkezzen a szerződések piacán.

Mint minden piacon, a biztosítási termékek piacán is a megbízhatóság a döntő faktor. Ezt a faktort mégis nehéz patikamérlegen kimérni, és definiálni. A biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvény 91. §-a a contrario próbálja meghatározni a megbízhatóságot. A törvényalkotó nem tekinti megbízhatónak azt a személyt, aki:

• minősített befolyással rendelkezik (vagy rendelkezett) , illetve vezető állású személy, vagy egyéb vezető (vagy az volt) egy olyan biztosítónál, biztosításközvetítőnél vagy pénzügyi intézménynél, a) amely esetében a fizetésképtelenséget kizárólag felügyeleti szerve által alkalmazott intézkedéssel lehetett elkerülni, és akinek személyes felelősségét e helyzet kialakulásáért jogerős bírósági vagy hatósági határozat megállapította, vagy b) amelyet fel kellett számolni, és akinek személyes felelősségét e helyzet kialakulásáért jogerős bírósági vagy hatósági határozat megállapította; illetve
• súlyosan vagy ismételten megsértette e törvény vagy más, a biztosítási tevékenységre vonatkozó jogszabály előírásait, és emiatt vele szemben a PSZÁF 5 évnél nem régebben kelt jogerős határozatában a kiszabható legmagasabb bírságot alkalmazta, vagy a bíróság 5 évnél nem régebbi jogerős határozatában a felelősségét megállapította.

A biztosítás komplex szemléletet igényel. Az új polgári törvénykönyv lényeges kérdésekben újraszövegezi és pontosítja a hatályos Ptk. normatív textusát. A bizalmi kérdés viszont továbbra is centrális marad. A biztosítás szerződéses alapon jön létre, valamint jogszabályon vagy tagsági jogviszonyon is alapulhat. Fő szabály, hogy a biztosítás létesítésekor szabadon lehessen mérlegelni, azaz mindenki maga dönthessen arról, hogy bizalmat helyez-e a kiválasztott biztosítóba. Ez alól akadhatnak kivételek. Előfordulhat, amikor jogszabályon alapul a biztosítás létrejötte. Tagsági jogviszonyon nyugvó biztosítás esetén a tapasztalatok szerint nem mindig biztosított a szabad mérlegelés. Ilyenkor egyéb jogi érdekek befolyásolhatják a vagyoni vagy személyhez fűződő érdeket. In concreto azt kell mérlegre tenni, hogy az egyéb jogi érdek vagy pedig a biztosító megbízhatósága a fontosabb.

A megbízhatóság – a fentiekben foglaltak szerint is – részint objektív, részint szubjektív kategória. Az írott jog nemcsak a biztosítás terén, de például a számvitelben is precíz mércével adagolja a megbízhatóságot, azaz például a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény számokban, konkrétumokban fogalmazza meg, mi számít megbízhatónak . A hitelintézeti törvény (1996: CXII. tv.) a megbízható, azaz „prudens” működést írja elő . A hitelintézeti prudencia fogalma a megbízhatóságot, az óvatosságot és a körültekintést egyesíti. Ezek a tulajdonságok a biztosítással, és általában minden tevékenységgel kapcsolatban felmerülnek. Megbízható orvost, megbízható jogászt, megbízható tanárt és – egyebek mellett – megbízható zöldségest keresünk. A megbízható biztosító ugyanolyan fontos szereplője a mindennapoknak, mint egy jó boltos a stabilan jó minőségű árujával, vagy egy biztos kezű doktor, egy naprakész ügyvéd. A biztosítási termék ebben a tekintetben nem különbözik a bolti terméktől: az veszi meg, akinél nem jogi, de szociológiai értelemben hitele van az értékesítőnek.

Példák sora mutatja, hogy a megbízhatóság tartalmának jogszabályi objektivizáltsága csaknem mindig kiegészül emocionális vagy egyéb influatív tényezőkkel. Ezek a tényezők nem kis mértékben a társadalmi környezet hatására alakulnak ki, és a megbízhatóság szubjektív karakterét húzzák alá.

A megbízhatósági képet lényegesen átírhatja:

• az adott ország aktuális társadalmi-gazdasági helyzete,
• az életszínvonal,
• a joguralom általános színvonala,
• a politikai stabilitás,
• a pénzpiac változékonysága,
• a közösségi kohézió ereje,
• a szubjektumvezérelt hétköznapok mögötti szociális szolidaritás,
• a tradíciók irányította közgondolkodás,
• a társadalomban eluralkodó általános bizalmatlanság vagy ennek épp az ellenkezője: a bizakodó, az új felé nyitott, de megfontolt társadalom.

Individuális és kollektív szempontok

Megbízható az a biztosító, amelyet az ügyfelek – külön-külön, illetve közösen - annak tekintenek. Hogy mi alapján tekintik annak, azt individuális és kollektív szempontok szerint döntik el. Az individuális szempontokat nemcsak a szubjektív elemek formálják, de a jognormák precíziós szabályai és a jogi légkör is alakítja. A kollektív szempontok nem korlátozódnak a szabályalkalmazásra: szubjektív vonások is átlagolódhatnak a kollektív vélemény kialakítása során. A közösségben kikristályosodó megbízhatósági kép nem a tiszta normatív textus visszatükrözése. Számos alulról jövő hozzászólás, sajtóvélemény és kisebb közösségek állásfoglalása is kihat arra, hogy egy országban megkapja-e a megbízható jelzőt egy-egy biztosító. Az individuális szempontok tovább csökkenthetik vagy növelhetik a közösség által megbízhatónak deklarált biztosító iránti bizalmat. Ez utóbbi folyamatban nagy szerephez jutnak a családi érzelmi és vagyoni kötelékek.

A biztosító megbízhatósága mint minőség pénzben kifejezhető érték, de immateriális tényezők egyik percről a másikra elvehetnek ebből a materializált értékből. Az igazságszolgáltatás nem nyújthat jogbiztonságot kártérítés formájában. Legalábbis nem mindig, és ha igen, akkor sem jelent ez teljes biztonságot. A megbízhatóság tehát mindenképpen érték, de nem feltétlenül maradandó, és nemcsak a biztosítón múlik, hogy meg tudja-e őrizni ezt az értéket. A világban zajló társadalmi változások, természeti és civilizációs kataklizmák cunamiként söpörnek végig a biztosítási piacon. A belföldi bizalmi atmoszférát akár extraneus hatások is felülírhatják, melyekbe esetleg nemcsak a hazai biztosítók, de a hazai ügyfelek sem szólhatnak bele. A gazdasági globalizáció - számos pozitívuma mellett - a hátrányokat is ráterheli a társadalomra és a gazdasági életre. A megbízhatóságot és más biztosításszociológiai konceptusokat kiüresítheti, vagy épp tartalommal töltheti meg. „Biztonság nélkül feltehetőleg egyetlen ember sem tudna létezni. Ettől függ a futó pillanatnál tartósabb javak minden értéke, mert csak a pillanat öröme érhetne számunkra valamit, ha a következő pillanatban bárki, aki akkor épp erősebb nálunk, megfoszthatna tőle bennünket” – írta Mill a „Haszonelvűség”-ben (Mill, 1980, 333-334.).

A megbízható biztosító tehát nemcsak a jogszabályi környezet követelményeinek tesz eleget, de nem számszerűsíthető, mégis sokszor előre észlelhető jelenségekkel is kénytelen szembenézni. Az ügyfél igazságérzete gyakran szembekerül a biztosító működésére kiható, nehezen kalkulálható, országhatáron túlról érkező vagy épp itthon generált processzusokkal. A biztosító feladata, hogy a megbízhatóság valós képét a végsőkig fenntartsa, de ez nem mindig sikerül. Egy globális tőzsdei pánikhangulat vagy egy instabil geopolitikai háttér a legjobb szándék mellett is megzavarhatja a megbízhatóság légkörét. Ilyenkor a jog nem sokat segíthet a bizalom kipótlásában. Elsősorban szociális eszközökkel lehet hatékonyan beavatkozni, és elhárítani a bizalmi kárt.

A megbízhatóság conditio sine qua non

A megbízhatóság, mint láttuk, összetett fogalom. A viszonylag egyszerűen működő emberi közösségekben a jelentéstani kérdések is szimplifikáltan mutatkoznak. Megbízható az, akinek a társadalom virilistái bizonyos megfontolásból bizalmat szavaznak. Az irányító személye köré szerveződik a társadalom, tehát ez az egyetlen személy biztosítja az állam működését. Így ő az egyszemélyi felelős is. A történelem előrehaladottabb korszakaiban ez alól a súlyos és abszolút felelősség alól az uralkodók igyekeztek kivonni magukat. Ha ez sikerült, a felelősség ekkortól már megoszlott az irányítók (pluralisban) között. Az irányítók felelőssége azonban még mindig túl nagy volt. Szükségessé vált, hogy a társadalom egésze viselje ezt a felelősséget. A modern biztosítók e mögé a társadalmi felelősség mögé állnak be, és megszervezik az azonos vagy hasonló kockázatoknak kitett személyek közösségét (veszélyközösség), matematikai és statisztikai eszközökkel felmérik a biztosítható kockázatokat, megállapítják és beszedik a kötelezettségvállalás ellenértékét (díját), meghatározott tartalékot képeznek, a létrejött jogviszony alapján a kockázatot átvállalják, és teljesítik a szolgáltatásokat (vö. 2003: LX. tv. 4. §-a). A társadalom biztosításszociológiai értelemben tehát egy veszélyközösség, melyben a polgárok a biztosítók megbízhatóságára támaszkodnak. Éppen ezért a biztosítók esetében a bizalom kérdése létkérdés. Ebből a szempontból nézve a magánbiztosítás és a társadalombiztosítás közös jegyekkel bír. A társadalom mint veszélyközösség történelmi léptékkel mérhető. A civilizációtörténet folyamán a magánbiztosítók funkciója mindinkább megnőtt. Mára már nem pusztán kipótolják, de kezdik át is venni a társadalombiztosítás egyes feladatait. A társadalombiztosítás kiszervezése során fokozottan érvényre kell juttatni a megbízhatóságot mint conditio sine qua nont.

A megbízhatóság szükséges mértéke a biztosításban

A társadalomtudományi vizsgálódások egyik elsődleges célja kell legyen, hogy a képlékeny és változékony fogalmakat behatárolja, leírja és keretbe foglalja. Mindezt azért, hogy a társadalomformáló tényezők alkalmazni tudják a képlékenységük és variabilitásuk okán amúgy értelmezhetetlennek tűnő konceptusokat. A biztosításszociológia megbízhatóság¬fogalma tehát a megbízhatóság denotatív és konnotatív jelentésárnyalatait jogi, szociológiai, nyelvészeti és gazdasági síkon fejti ki, majd mindebből egy könnyen használható fogalmi definíciót állít elő.

A jogbiztonság és joguralom a jogi létezéshez köti a társadalmi megbízhatóságot. A biztosítás terén megbízható az, aki az első fejezetben idézett törvényhely szerint annak tekinthető. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint aki megbízik, az teljes bizalommal van valaki vagy valami iránt (Juhász et al., 1989, 900.). Ebből következik, hogy a jogi értelemben vett megbízhatóság a megbízhatóság abszolút fokát írja elő. A teljes megbízhatósághoz a biztosítási törvény 91. §-ának kritériumai mentén juthatunk el. Ez a megbízhatóság a fogalom biztosításjogi felfogását jelenti. A biztosításszociológiai megbízhatóság a jogtudomány mellett alkalmazza még többek közt a nyelvészeti kutatások eredményeit is, így pontosítja a biztosítással kapcsolatos viszonyokban nap mint nap felmerülő megbízhatóság valós értelmét. A társadalmi változások nagyban átértékelhetik a bizalom mint társadalom-összetartó erő lényegét. A gazdasági életben a megbízhatóság az úriemberek udvariassága. Míg a gazdasági jog a megbízhatóságot aránylag közelről meghatározza, a gazdasági élet szereplői a megbízhatóságot nemegyszer felcserélik a célszerűséggel. Gazdaságilag megbízható tehát az, ami vagy aki célszerű, azaz teljesen megfelel a kitűzött gazdasági célok eléréséhez.

Megbízható az is lehet, akiben vagy amiben csak kevésbé bízunk meg. A nyelvi és jogi meghatározás azonban a megbízhatóság ezen mértékét elégtelennek minősíti a biztosítás területén. Társadalmi vagy gazdasági kényszer ellenben szülhet olyan szituációt, melyben a kevésbé megbízható biztosítót is akceptálják.

Összegzés

A konfidencia teljesen átszövi a humán valóságot. A megbízhatósági faktor nem kizárólag az emberi egzisztencia függvénye, de mint magasan fejlett civilizációs termék az emberhez és elsősorban a homo sociushoz, azaz a társas lényhez köthető, hiszen a megbízhatóság csak akkor nyer értelmet, hogyha van legalább egy személy, aki bizalmat ad, és van legalább egy másik személy, aki elfogadja ezt a bizalmat.

Az állatvilág szintén ismeri a megbízhatóságot, és alkalmazza is. A konfidencia ekkor nem elvont fogalom, hanem a túlélés praktikus eszköze. Minél fejlettebb egy közösség, minél magasabban civilizált egy társadalom, a megbízhatóság annál több árnyalatot nyer. Egy idő után vissza kell forgatni a gyakorlat számára, ismét könnyen használhatóvá kell tenni a megbízhatóságot. A mindennapos történésekből és jogi eseményekből absztrahált megbízhatóságfogalom akkor segíti igazán a jogalkalmazást és a társas létezés egyéb normáinak alkalmazását, ha az applikációt megkönnyítő axiómákat tudunk felállítani. Az axiomatikus megközelítés kulcsrakész absztraktumokkal szolgál. A készre gyártott fogalmak, így a megbízhatóság fogalma is panelként kell, hogy illeszkedjenek a biztosítási, a baráti-családi, a politikai, az üzleti és egyéb háttértartományba. Több megbízhatósági panelt kell előállítani, hogy a biztosítási megbízhatóságot, a baráti vagy családi megbízhatóságot, a politikai megbízhatóságot, az üzleti megbízhatóságot és a megbízhatóság sok más alkalmazási területét kompatibilis panelekkel lehessen ellátni.

Megbízhatónak lenni könnyű – gondolhatnánk -, hiszen csak rajtunk múlik. A valóság közegében egyre többen érzik fontosnak, hogy bizalmat keltsenek, de egyre kevesebb az eo ipso megbízható személy. A társadalmi kötöttségek fellazulásával a megbízhatóság mint érték jelentősen devalválódik. Pedig ez nem kellene, hogy feltétlenül így legyen. A vaskalaposság ellentéte nem a társadalmi laxizmus. (Vö. Julesz, 2009, 27.) Optimális esetben a szükségtelen kötelékek lerázásának egyik releváns hozadéka éppen hogy az általános és speciális értelemben vett megbízhatóság erősödése volna.

Bibliográfia

Juhász – Szőke – O. Nagy – Kovalovszky szerk. (1989): Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Julesz Máté (2009): A jó erkölcs a biztosításszociológiában.

Biztosítási Szemle, 5., pp. 25-29.

Mill, John Stuart (1980) [1863]: Haszonelvűség. Európa Könyvkiadó Magyar Helikon, Budapest.

Dr. Julesz Máté

tudományos kutató (Szeged)

A szélenergia jelentősége egyre inkább nő. Ennek oka egyrészt az éghajlatváltozásban rejlik, amely jelentős mértékben felgyorsította az alternatív energiák iránti igény növekedését. Másrészről pedig időközben kiforrottá és költséghatékonnyá vált ez a technika. Még ha a témát általában inkább a tárgybiztosításokkal kapcsolatban említik is, felmerül néhány kérdés a felelősségbiztosítás vonatkozásában is, amelyekkel a továbbiakban foglalkozunk.

A szélmalomtól a szélerőműig

A szélenergia az emberek által használt energiaformák egyik legrégebbike. Hosszú időkön keresztül a szélmalmok segítségével mindenek előtt mechanikus munkákat végeztek, pl. gabonát őröltek, vagy vizet szivattyúztak. A szélmalmok szélerőművek, vagyis energiájukat a széllapátjaik segítségével nyerik a szélből.

A középkortól egészen a 18. század végéig szerte Európában számtalan szélmalom működött. Csupán a gőzgép 19. századi feltalálásával dőlt meg lassanként a primerenergiával hajtott gépek egyeduralma.

A szélmalomtechnikából már a 19. században kifejlődtek az első szélerőművek. Az első, szél felhasználásával működő modern eszközt 1957-ben létesítették a németországi Sváb-Alb hegységben fekvő Geislingen közelében. 34 méteres rotorátmérővel rendelkezett, és teljesítménye elérte a 100 kW-ot. Ugyanebben az évben Dániában egy 200 kW-os szélerőművet létesítettek.

A szélerőművek esetén mindenek előtt az energiahozam, a hálózati összeférhetőség és a zajszint bír jelentőséggel. A szélerőművek növekvő méretével együtt a technika is tovább fejlődik. A legmodernebb erőműtípusokat nemcsak magasabb, akár 6 MW-os kinyerhető teljesítmény, hanem az egyre alacsonyabb zajkibocsátás is jellemzi. Az új, pl. szénszálas anyagok az alacsonyabb súlyuk ellenére is robusztusabbá teszik a szélerőműveket. A rotorlapátok aerodinamikai optimálásával a szennyeződések negatív hatásai is csökkenthetők.

A szélerőműtől a szélerőmű-parkig

Három vagy több szélerőmű helyi koncentrálódása többnyire szélerőmű-parknak minősül. Ennek előnye a központi vezérlés, valamint a központosított és költséghatékony betáplálás az energiahálózatba. Dánia, Németország és Spanyolország úttörőnek számítanak az európai szélerőmű-parkok tekintetében. Nagyobb létesítmények találhatók Nagy-Britanniában, Franciaországban és Hollandiában is.

Németország első, 30 kisebb erőművet számláló kereskedelmi célú szélerőmű-parkja („Westküste” onshore szélenergia-park) 1988-ban épült fel az Északi-tenger partján.

A német árambetáplálási törvény (Stromeinspeisungsgesetz, StromEinspG) által 1991-ben Németországban új lendületet vett a szélenergia. A törvény az áramellátó vállalatokat a regeneratív módon előállított áram meghatározott áron történő átvételére kötelezte. Mindezt a 2000-ben kibocsátott, a megújuló energiákról szóló német törvény (Erneuerbare-Energien-Gesetz, EEG) ismét megerősítette. Az elsősorban a „klímavédelmet” szolgáló törvényt számos más ország is átvette. A hatályos változat 2009. január 1-jén lépett érvénybe.

Az onshore-tól az offshore-ig

Nagy potenciál rejlik a tengeren történő szélenergia-használatban („offshore”). Bár a létesítés nagyobb ráfordítást igényel, és 50-100%-kal drágább, a szél azonban tartósabban és erősebben fúj, mint a szárazföldön. Ezen kívül ilyen esetekben kisebb mértékű a szomszédság befolyásolása, és így a létesítmény felépítése ellen is kevesebb a kritika.

Mivel az offshore szélerőművek az agresszív, sós tengeri levegő miatt ki vannak téve a rozsdásodás veszélyének, kiegészítő óvintézkedésekre, pl. sós víznek ellenálló építőanyagokra, a rozsdásodás elleni védelem javítására és a bizonyos alkatrészcsoportok teljes tokozására van szükség. Az új technikáknak, pl. a rotorlapát-állító hajtóművek automatikus kenésének köszönhetően a ráfordítást igénylő karbantartási munkálatok közötti időtartamok meghosszabbíthatók. Az offshore szélerőműveket a vízben elhelyezkedő alapra építik, vagy – nagyobb mélységek esetén – úszó szigetekre telepítik, és acélsodronyokkal rögzítik a tengerfenékhez. Problémát okoz a berendezés mozgása, amelyet a tenger hullámzása okoz, és amely öngerjesztő lehet. Ezeket már a tervezés folyamán figyelembe kell venni. Az előállított elektromos áram szállítása a parton található betáplálási pontig „tengeri kábeleken” keresztül történik.

2025-re Dánia az áramszükségletének 75%-át szélenergiából kívánja fedezni. A már meglévő 11 offshore létesítmény mellett 22 továbbit terveznek. „Horns Rev 2”, a világ legnagyobb szélerőmű-parkja, 2009-ben 91 turbinával és 200 MW teljesítményű összkapacitással kezdi meg az üzemelést. 2012-re pedig egy kétszer ekkora park létesítését tervezik.

Németországban 18 offshore szélerőmű-parkot engedélyeztek az Északi-tengeren, és hármat a Balti-tengeren, és további, 5 megawatt teljesítményű berendezésekkel létesítendő offshore szélerőmű-parkokat is terveznek. Más országokban is jelentős aktivitás tapasztalható. Az EU szintjén jelenleg az offshore szélerőmű-parkok új, a „dán modellhez” hasonló engedélyeztetési eljárásán dolgoznak: A német mintától eltérően a dán engedélyeztetési eljárást egyetlen hatóság („Energi Styrelsen”) végzi, ami leegyszerűsíti és meggyorsítja a folyamatot.

Kockázatok és mellékhatások

A szélerőművek esetében is vannak káresetek. Mivel az onshore szélerőművek is többnyire a településektől messze épülnek, a személyi károk – eltekintve a szerelés és karbantartás során előforduló munkabalesetektől – nem valószínűek.

A kilencvenes években számos berendezés a villámcsapások után keletkezett tűzben ment tönkre, amely következményeként akár 2 millió eurós totálkár is keletkezhetett. A tűzfészek nehéz megközelíthetősége miatt a szélerőművekben keletkezett tüzek gyakran nem fékezhetők meg, így csak az ellenőrzött leégetés lehetséges. Tűzkárok azonban más okból kifolyólag is keletkezhetnek, pl. a hidraulikus vezetékek meghibásodásakor, vagy a hibás villamos kötések szikrázásakor. Az újabb nagyberendezésekbe újabban már szabványos megoldásként hatékony villám- és tűzvédelmi rendszereket integrálnak. Ebben az összefüggésben nem ismeretesek harmadik félnek okozott károk.

A rotorlapátokon lerakódott jég is egyre ritkábban okoz harmadik félnél károkat.

A modern berendezések lekapcsolási automatikával rendelkező jégfelismeréssel rendelkeznek. Részben a rotorlapátok fűtésével akadályozzák meg, hogy a kedvezőtlen időjárási körülmények között működő szélerőmű esetén jégdarabok váljanak le, és így személyi vagy tárgyi sérülésre kerüljön sor.

A szélsőségesen erős széllökések a berendezés felborulásához, vagy a rotorlapátok leeséséhez vezethetnek. Az ilyen balesetek látványosak, de viszonylag ritkák. Gyártási hibák is vezethetnek a rotorlapátok leeséséhez. Egy a rögzítőcsappal hibásan összeragasztott rotorlapát 2004-ben Kuhle városában nem bizonyult elég ellenállónak a viharral szemben, és a földre zuhant.

Hajtóműkárosodások különösen az erőművek hosszú üzemideje következtében egyre gyakrabban előfordulnak. Következményként az erőmű kiesésére kerülhet sor, vagy a túlmelegedés miatt tűzkárok keletkezhetnek.

A szélerőművek nem csak környezetbarátok, hanem befolyásolhatják, ill. veszélyeztethetik is a környezetet. Ezért építésükhöz a mérettől vagy a kialakítástól függően átfogó engedélyezési eljárásokra van szükség, Németországban például a szövetségi imissziós törvénynek (Bundesimmissionsgesetz, BimSchG) megfelelően. Ez például kitér a zajok vagy a rázkódások miatt fellépő káros környezeti hatásokra. A 20 vagy több erőműből álló szélerőmű-park projektek esetén ezen kívül egy, a környezeti hatástanulmányt előíró törvény (Umweltverträglichkeitsprüfungsgesetz, UVPG) szerinti, a környezetbarát működésre irányuló vizsgálatot is el kell végezni.

Az offshore erőművek esetén az engedélyezési eljárás keretében megvizsgálják továbbá, hogy a projekt nem veszélyezteti-e a tengeri környezetet (pl. madarak, halak, tengeri emlősök, talaj, víz). A tengeri hajózást akadályozó lehetséges kihatásokat is figyelembe kell venni.

A Balti-tengeren a Rügen sziget elé tervezett két projektre 2004-ben megtagadták a hatósági engedélyt, mivel néhány, a madárvédelmi irányelv szerint védett madárfaj esetén megengedhetetlenül magas lett volna a valószínűsíthető élőhely-pusztulás.

Szélenergia és felelősség

Tervezés, engedélyezés és építési szakasz

A tervezés során különösen a talajba történő biztos rögzítés bír jelentőséggel. El kell dönteni például, hogy megfelelő-e egy betonalap, vagy hogy – különösen laza talaj esetén – cölöpöket kell-e fúrni a talajba. Átfogó műszaki szabályozási kiadványok léteznek, pl. a talajmechanikai feltárásra. A műszaki szabványoktól való eltérés esetén kárfelelősségre kerülhet sor.

Mint minden hatósági engedélyezési eljárás esetén, hatósági kárfelelősség is felmerülhet. A zaj, beárnyékolás stb. által magukat korlátozva érző szomszédok keresetei, valamint a szomszédos telkek értékcsökkenése miatt benyújtott keresetek is ezek közé tartoznak. Az erőmű felépítése során vagyoni és személyi károk keletkezhetnek. Példa erre a munkások lezuhanása nagy magasságból. A hibás építés bizonyos következmények esetén szintén jelentőséggel bírhat a felelősség szempontjából.

Gyártás

A termékfelelősség területén elsősorban a szállított alkatrészek gyártási és tervezési hibái kapnak főszerepet. Hibás hajtóművek, rotorlapátok vagy azok részei az egész szélerőmű leállását vagy tönkremenetelét okozhatják. A javítási, ill. ki- és beépítési költségek mértéke a szélerőmű típusától és helyétől függ, és jelentős mértékben meghaladhatja az egyes alkatrészek költségeit. Emellett az erőmű leállása is költségeket von maga után. A beszállítók számára ajánlatos a felelősséget korlátozó megállapodás kötése, pl. átalányösszegek meghatározásával egy-egy érintett komponens tekintetében.

Üzemelés és karbantartás

A szélerőművek üzemeltetése a harmadik félnél keletkezett károk tekintetében viszonylag biztonságos (pl. a rotorlapátokon lerakódott jég, lásd fentebb). A rendszeres vizsgálatokat az építési engedéllyel összefüggő hatósági szabályozások írják elő.

Egyesek azt állítják, hogy az autóutakhoz túl közel épített szélerőművek megzavarják a vezetőket, és több balesethez vezetnek. Az erőművek melletti lovardák pedig a lovasbalesetek számának növekedésétől tartanak. Ilyen vonatkozású keresetek a szélerőművek üzemeltetőivel szemben nem ismertek.

Offshore létesítmények esetén előfordulható kárfelelősségi eset a hajók ütközése, amelyre a nem megfelelő jelölés („Akadályjelölés”), vagy a villogófénnyel nem kivilágított létesítmény következményében kerül sor. Következményként – a hajó rakományától függően – nagymértékű károk keletkezhetnek (pl. olajszállító tartályhajók).

Az ütközési kockázatot azonban már az engedélyezési eljárás keretében figyelembe veszik. Ennek során előírják a biztonsági intézkedéseket, pl. az éjszakai megjelölés vagy az automatikus hajóazonosítási rendszer (AIS) alkalmazását.

A jogi felelősség szempontjából nagymértékben érintettek azok a vállalatok, amelyek karbantartási és hibaelhárítási szolgáltatásokat, valamint alkatrészcseréket végeznek. Ez fokozottan érvényes az offshore területre a hajózás miatt, és a létesítmények lehetséges károsodásával járó helikopteres szállítások esetén.

Villamosenergia-termelés

A kiszámíthatatlan szélviszonyok és esetlegesen fellépő technikai problémák miatt az erőmű üzemeltetője rendszerint nem vállalhat garanciát a meghatározott mennyiségű áram szállításáért. Az ilyen vonatkozású szerződéses kötelezettségeket ezért óvatosan kell kezelni.

Környezeti jelentőség

Az onshore területen ebben az összefüggésben különösen az erőművek által okozott zajkibocsátásról, árnyékvetésről vagy elektromágneses mezőkről beszélünk.

Az offshore erőművek által okozott környezeti kockázatok a tengeri környezet veszélyeztetésére (a flóra és fauna kárai), az úgynevezett ökológiai károkra koncentrálódnak. Különösen ezek közé tartozik az élőlények élettereinek eltűnése (pl. pihenő-, költő- és táplálkozóhelyek) az építkezési munkálatok következtében, a tengervíz felzavarása és károsodása az alapozási- és kábelfektetési munkálatok során felkavart üledékek által, a zajkibocsátás általi terhek, valamint a környezetszennyező üzemanyagok (kenőanyagok és olajok stb.) kibocsátása.

A madarak ütközése az erőművel különösen a madarak vonulási időszakának éjjelein bír jelentőséggel: ilyenkor részben megkövetelik a turbinák üzemelésének leállítását, hogy azok ne válhassanak a madarak halálos akadályává.

A környezeti kockázatokat is figyelembe vevő átfogó engedélyezési eljárás miatt a szélerőművek és szélerőmű-parkok által okozott környezeti kockázat összességében áttekinthetőnek tűnik. Ez a környezeti felelősségről szóló európai irányelv (2004/35/EK) értelmében vett környezeti károkra és a vonatkozó nemzeti szabályozásokra is érvényes. Itt az úgynevezett biodiverzitási károk, vagyis a védett fajták és a természetes élőhelyek károsodásai vezethetnek a kárfelelősség viseléséhez.

Szélenergia és biztosítás

Míg a kereskedelmi használat bevezető szakaszában rendszertelenséggel és anyagproblémákkal kellett számolni, a modern szélenergia-előállítás technológiája időközben oly mértékben kiforrottá vált, hogy átfogó biztosítási megoldások nyújtására nyílik lehetőség. A szélerőművek biztosítási kötvényeit számos országban már a vételi szerződéssel összefüggésben „All Risks Insurance”-ként kötik. A műszaki problémákon alapuló nyereségveszteségekre vonatkozó fedezetek, vagy akár „szélhiány” elleni biztosítások is rendelkezésre állnak. A felelősségbiztosítás többnyire a fedezet egy része, ami a felépítésre és az erőmű üzemelésére egyaránt vonatkozik.

A szélerőmű üzemeltetőjének felelősségi kockázata összességében mérsékeltnek tekinthető. A kockázatelemzés során a műszaki részletek mellett (a berendezések típusa, kora, mennyisége, mérete és környezete, biztonsági berendezések, biztonsági ellenőrzések, karbantartási időközök, látogatók hozzáférése stb.) különösen a hatósági engedélyeket és meghagyásokat kell vizsgálni. Javasolt a környezeti fontosság különleges megvizsgálása is.

A megújuló energiák témája a befektetések területén is egyre nagyobb szerepet játszik. Például a „szélerőmű-alapok” kockázataira vonatkozó téves tanácsadás vagy a nem kielégítő felvilágosítások biztosítási károkat okozhatnak.

Összegzés: A szélerőmű-technológia használata a továbbiakban nem csak Európában, hanem világszerte megnövekedik. Az erőműveket egyre nagyobb méretűre tervezik, legyen szó különálló erőművekről vagy szélparkokról. A biztosítási szükséglet ennek megfelelően szintén növekszik. Ez a következőt jelenti: a kötelező biztosítás esetében is új szelek fújnak.

Rupert Nebauer – Christian Schauer (SwissRe)

A módosult tudatállapotok elérése évszázadok óta fontos szerepet töltött be az emberiség kultúrtörténetében. A varázsló, mágus, kuruzsló vagy szellemgyógyító az, aki akaratereje segítségével transzállapotba kerül, és közvetítő szerepet játszik az emberek, az istenek és szellemek között. A sámánok dobokat, rituális tárgyakat és ünnepi jelmezeket használnak az istenekkel való azonosulásukhoz.

A transzállapotban a lélek utazása során megpróbálják visszajuttatni az ellopott lelkeket, vagy információt kérnek az istenektől az élelem hollétéről és a vadászatok várható eredményéről. A sámán különbözik a szellemmédiumtól, aki transzba eshet ugyan, de nem uralja a helyzetet, valamint a paptól, aki irányítja a rítusokat, de nem kerül szükségképpen transzállapotba. A sámánok által használt ősi gyógynövények farmakológiai értékét újra felismertük, ismét fel kellett fedeznünk annak a kontextusnak a misztikus jelentőségét, amelyben ezeket a gyógynövényeket használták a sámánok. A sámán szó jelentése „ember, aki mindent tud”. A sámán „technikus” manipulálja mások és saját tudatállapotát, „navigátor” hajózik módosult tudatállapotok világában. „Messenger” információkat hoz át a tudatalatti világból a közösség szolgálatára. A módosult tudatállapotok eléréséhez nem csak varázsfüveket, gombákat, hallucinogén alkaloidákat vehettek igénybe, hanem a tánc (dervisek), zene, meditáció, alvásmegvonás, böjt segítségét is. A sámán már gyermekkorában kiválasztott egyén, vagy nem, és éli a törzs tagjainak egyszerű életét. A szellemvilág hívására beavatási krízis után kiképzik. Az elmélet része a törzs őseinek, hagyományainak, regéinek megismerése, majd a gyakorlatban a szellemlátás, transzindukció, szellemdiplomácia, harcművészet, gyógyítás, fehér és fekete mágia elsajátítása. Az ősi sámánok archaikus létformájában, a test és a szellem egységében, a tudatos lélektől a kollektív tudattalan még nem vált el. A kollektív tudattalant mint szellemvilágot ismerték és az eksztázis állapotát használták fel a kapcsolattartásra. Az eksztázisba jutás mestereinek tarthatjuk a sámánokat. Egyaránt segítségül hívták az önkívületi állapot eléréséhez a dob monoton, ütemes hangját, a csörgők, a tánc pergő ritmusát, a sámánénekeket. A tudatuk kitágításához a transzállapotba kerüléshez növények kivonatait, füstjeit is használták, de a kábítószeresekre jellemző kontrollvesztéses, függő állapot számukra ismeretlen maradt. A sámánok a lélekutazások során tudatában voltak megváltozott tudatállapotuknak, ezért is tekinthetők olyan embereknek, akik a földi és a szellemi valóságban egyaránt biztonsággal mozogtak, és ismerték a különböző dimenziók eltérő szabályait. A sámánok eksztatikus állapotban szellemi segítőik kíséretében, vezetésével tettek „lélekutazásokat”. Magyarországon táltosnak nevezték a sámánt, akinek a feladata sokrétű volt, gyógyított, jósolt, jövendölt, a közösség összetartója, szellemi vezére volt. A törzsi hagyományok, imák, legendák, énekek őrzője, áldozati rítusok irányítója. „Lélekutazásait” gyógyítás céljából, vagy a halott lelkének túlvilágra kísérésének szándékából tette. A sámán kapcsolata a szellemi szövetségeseivel szoros volt, akik pszichikus, mágikus erővel rendelkeznek és az egyetemes tudás birtokosai, létfontosságú. A sámán az adott dimenzióban céltudatos cselekvésre törekedett. Aktív résztvevője, de nem volt irányítója a lélekutazásoknak. Az utazások céljainak eléréséhez mindig a belső szimbolikus erőforrásaira támaszkodott, a szellemi szövetségesei tudására, erejére hagyatkozott. A sámán sikerét segítette a tiszta szándék, a világos cél, a bizalom és tisztelet a segítő szellemek, és a kapott tudás iránt (8). A sámánoknál ismeretlen volt a kiégés (burn out) jelensége. A finn-ugor népek, így a kereszténység felvétele előtti magyarság ősvallása is sámánhit volt, amelynek emlékét a folklór világa őrzi. A sámánhit eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a 20. századra gyakorlatilag eltűnt, egyedül a szibériai kis népek körében az uráli, altáji népcsoportok, burjátok, szamojédeknél találjuk még meg ennek a vallási formának néhány millió követőjét.

A drogfüggőség kialakulása

Minden olyan szernél, amely megerőltetés nélkül pozitív élményekhez juttatja a szervezetet, fennáll a függőség kialakulásának lehetősége. Pszichikai függőség: a szer lelki támaszt ad az életvitelhez. Fizikai függőség: a szervezet kémiailag átprogramozódik a tartós szerhasználattól, a szer elhagyása megvonási tünetekkel jár.

Egy drog abúzus potenciálja annál nagyobb, mennél hamarabb képes kielégülést, mámort létrehozni. Gyógyszer kinetikai faktorok jelentősen befolyásolják a kábítószerekkel való visszaélés lehetőségét. Minél gyorsabban kerül be egy gyógyszer az agyba, annál nagyobb a megerősítő hatása (2). Ezen irányú fejlődést jól mutatja a kokain, ahol a levelek rágcsálásánál alacsony a visszaélés lehetősége. A finomítás révén a pasztából por lett, majd a lipofil formája a crack. A bevitel módja is változott, az orális bevitelen át az intravénás, illetve a szívással történő élvezet irányába. Az utóbbi két adagolásnál perceken belül csúcskoncentráció érhető el az agyban. Az azonnali hatás elérése utáni hajsza okozta az intravénás droghasználat elterjedését, amely a HIV és a hepatitis C vírusfertőzés növekedés legfőbb oka.

Az abúzus potenciállal szorosan összefügg a tolerancia kialakulása, melynek során, a droghatások csökkennek ismételt alkalmazás során, a függő egyénnek nagyobb drog adagokra van szükség. A tolerancia más mértéket követ a drog különféle hatásaira nézve. Az opiátok okozta légzésdepresszió gyorsabban csökken, mint az eufóriát okozó hatásuk. Ez magyarázza, hogy a heroinfogyasztók miért tudnak akkora adatokat használni, melyek letálisak lennének a nem heroinfüggők számára. A tolerancianövekedés alkoholnál kétszeres, heroinnál 4-5-szörös, benzodiazepineknél 10-szeres, amfetaminnál 100-szoros dózisnövelést hozhat létre. A kábítószer élvező gyorsabban hozzászokik a kokain eufóriát okozó hatásához, mint a szívstimuláló hatásához, ezért gyakran fordul elő, hogy eléri a cardiotoxikus mennyiséget (7). A sóvárgás (craving). A drogfüggőség fenntartásában fontos szerepe van a sóvárgásnak, amely a szer megszerzése vagy használata utáni vágyat jelzi és több komponensből áll. Ez lehet a szer használata okozta eufórikus tünetek, vagy az elvonási tünetek elkerülésére irányuló tevékenység. A sóvárgás kialakulásának és szerveződésének neuroanatómiai hátterét már viszonylag ismerjük, így a kockázat megítélését az orbitofrontalis regió, a motiváció és a sóvárgás folyamatát a gyrus cinguli, az emocionális színezetét az amygdala, a megerősítést és az emlékezést a hippocampus szabályozza, míg az örömszerzés végső központja a nucleus accumbens. A sóvárgást csökkentő szerek az anticraving kezelés fontos részei. A legtöbb kábítószer esetén a hatás kifejtésének molekuláris helyei a receptorok vagy vivőanyagok, ezek közül sokat klónoztak és ismerik az összetételét. A dopamin vivőanyagának klónozásával hozzájárultak a kokain hatásmechanizmusának az ismeretéhez. A három opiát receptor és a GABA-A receptor minden alegységét sikerült klónozni, amely a racionálisabb kezelés irányába segítik a kutatást. Nagy erőfeszítések történtek egy olyan gyógyszer megalkotására, amely megköti a dopamin vivőanyagát és megakadályozza az ahhoz való kötődést, így a kokain hatását megszünteti anélkül, hogy a dopamin uptake-et megzavarná.

Kémiai boldogságkutatás

A zuglaborokban az ecstasyn és a speeden kívül 200 fölött van a szintetizált designer drogok száma. Ez a kémiai boldogságkutatás valódi „aranycsinálás”, mivel amíg az újonnan előállított anyag nem kerül fel a nemzetközi kábítószer listára, eladása hihetetlen haszonnal jár. A cél a hatékonyabb, gyorsabban az agyba kerülő anyagok előállítása. Ilyen anyag a DOM vagy STP (Scientifically Treated Petroleum) 2-5 dimetoxi-4 metil-amfetamin egy francia labor titkos termékeként szintetizálták 1963-ban. A francia származású nevét egy üzemanyag és motorolaj-adalék után kapta. Az STP a sevité-tranquillite-paix rövidítésből származik, ami derűt, nyugalmat, békét jelent. Meszkalinhoz hasonló hatású származékként került utólagosan korlátozás alá, mivel kábítószerként használhatóságára csak a 70-es években figyeltek fel a hatóságok. Igazi designer drogként már 1967-ben főleg USA-ban, San Fransiscóban kapszulás formában fogyasztották. A meszkalinnál 80-szor erősebb hallucinogén. Már kis mennyiség, 8 mg emelkedett hangulatot és látászavarokat okoz, 10-30 mg pedig az LSD-nél drámaibb, 3-4 napig is eltartó tüneteket produkál (5).

Terhesség alatti droghasználat hajlamosító tényező a fiatalkori drogkarrierhez

Fejlődésneurológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a stresszre érzékeny agyi területek az amygdala, a hippocampus a frontális és a temporális kéreg és a basális ganglionok térfogata csökken a perinatális tartós droghasználat következtében. Az ilyen gyerekeknél halmozottan gyakrabban következik be fiatalkori droghasználat, később függőség.

A „fehér hó”, a kokain

A fehér por felszippantását követően eufória, jó közérzet, hallatlan kreativitás és tettvágy érzése önti el a drog használóját, noha ez az állapot csak néhány percig tart, ezért a kokain használójának újabb adagot kell bevennie az eufória elérésére. A kokain, főképp nagyobb dózisokban és akut adagolás esetén, vizuális hallucinációt okozhat. A drog élvezői felvillanó fehér fényről, „hófényről” számolnak be. Ezért mondják rá élvezői, hogy a kokain „hófehér mámor”(4). A 200 féle kokaincserje közül 2-nek van hatóanyag-tartalma.

Kokain és magzatkárosodás

A terhesség első trimesztere alatti drogfogyasztás a spontán abortuszhoz, a magzati drog-szindrómához, magzati hipoxiás agykárosodáshoz, kis magzati súlyhoz, koraszüléshez vezethet. A prenatalis kokainfogyasztás a magzatnál gyakran mikrocephalia, agyi infarctusok, fejlődési rendellenességek kialakuláshoz vezet, de jelentkezhetnek az újszülöttnél postnatálisan myocardiális ischaemia is (3).

A kokainos bébiket vizsgáló tanulmányok 218 csecsemő fejlődését kísérték kétéves korukig, és összevetették 197 „tiszta” bébi eredményeivel. A vizsgálat elején kokaintesztet végeztek. A kokainnak kitett bébik 14%-a kétéves korában szellemileg lemaradást, gyengébb memóriát, beszéd- és problémamegoldó-készséget mutatott.

Drog és stroke rizikó

2006-os amerikai vizsgálatban, nem traumás eredetű agyvérzésben meghaltak hatósági boncolásánál, a halottak 59%-ára vonatkozóan tudták kimutatni a kokainfogyasztást. A stroke-ot szenvedett fiatal betegek kivizsgálásakor az anamnézis felvétele során el kell végezni a drogtesztet. A kokain vagy ecstasy bevétele után azonnal jelentkező erős fejfájás esetén gondolni kell a stroke kialakulásának lehetőségére. Ha fogyasztás után súlyos fejfájás vagy tudatzavar jelentkezik, minden esetben koponya-CT-vizsgálatot kell végezni (10).

Marihuana

A kender (cannabis sativa indiaca, indiai kender) a csalánvirágok rendjébe tartozik. A női egyedek virágzatából, zsenge leveleiből szárítás, őrlés és magtalanítás után állítják elő a marihuánát. A kender 400 féle vegyületéből 60 tartozik a cannabis származékok közé. A kender legfontosabb származékai a marihuána, a hasis, a hasisolaj. Hasis kendervirág gyantája 30 % THC-t hasisolaj 70-80 % THC-t tartalmaz, míg a cigaretta, a joint THC tartalma 2-10%. Csúcs koncentráció 8-10 perc. Kimutathatóság 14-28 napig. Fogyasztható még folyadékban, süteményekben, vajban, teákban. A világon a negyedik legnépszerűbb drog. Míg keleten a kenderszívásnak kulturális hagyományai vannak, Európában és Amerikában újra és újra fellángol a társadalmi vita ennek, az orvosi szempontból legveszélytelenebb tiltott szernek a legalizálásával kapcsolatban. A drog legalizálását sürgető vélemények szerint a szer illegális piacról való kivétele csökkentené az egyéb illegális szerekhez való hozzájutás lehetőségét. A másik oldalon leginkább az úgynevezett „kapu” teóriával érvelnek, mely szerint a marihuánafogyasztás okozati összefüggésben állna a későbbi destruktívabb szerekhez való fordulással. A marihuána a világon a leggyakrabban használt drog, több mint 500 millióan élnek vele pszichoaktív hatásai miatt. A marihuána népszerűségét viszonylagos biztonságának köszönheti, hogy gyakorlatilag nincs halálos dózisa, fizikai függőséget nem okoz, csak pszichéset. A tartós fogyasztása rontja a memória és a tanulási funkciókat, befolyásolja a szaporodási ciklust, pszichotikus folyamatokat indukálhat, növeli a paranoid állapotok és a pánikrohamok kialakulását (1). A cannabisnak a pszichoaktív hatások mellett számos, a modern orvostudomány számára felhasználható tulajdonsága is van, így anorexia nervosában, AIDS-ben, szklerózis multiplexben, migrénben.

Marihuána és a pszichózis

NSZK-ban 2437 marihuána használó 14-24 közötti fiatalnál, akiknek korábban semmilyen pszichiátriai gondjuk nem akadt, az ötéves vizsgálat után igen meglepő eredményt állapítottak meg. A vizsgált csoport 15%-ban pszichotikus epizódokat figyeltek meg, míg 7%-ban átmeneti schizophreniform pszichózis alakult ki.

Ecstasy és a speed, a parti drogok

Ecstasy 1898 Merck cég terméke. A speedet 1912-ben, Japánban efedrin pótszerként szintetizálták. II. világháború inváziós hadseregében 72 millió speed fogyott, japán kamikáze repülőknél és a német tengeralattjáróknál is használták. A koreai háborúban az amerikai katonáknál rendszeresítve volt az ecstasy.

Az ecstasy pszichoaktív hatása a bevételt követő 30-60 percen belül jelentkezik, csúcspontját 75-120 perc között éri el, teljes hatástartama eléri a 3-5 órát. A szer egyszeri dózisa boldogságérzést, eufóriát okoz, oldja a feszültséget, gondtalannak érzi magát az egyén, beszédessé válik. Mérsékelt fokú deralizáció és deperszonalizáció jelentkezik, a tactilis, vizuális és akusztikus érzékelés, valamint a tér- és időbeli orientáltság megváltozik. Ez abban mutatkozik, hogy a drogfogyasztó a színeket intenzívebbnek érzi, a hangokat közelebbről vagy távolabbról hallja. Az érzékelés ilyenfajta módosulása nagyobb dózisoknál, fiataloknál és nőknél lényegesebben gyakrabban figyelhető meg (9).

Sokan kizárólag arra használják az ecstasyt, hogy a hétvégi partik során „pörgésekben” vezessék le felgyülemlett energiájukat. Ahhoz, hogy valaki rendszeresen végigtáncoljon egy partit, nagy mennyiségű energiára van szüksége, erre nem véletlen a partihoz kapcsolódó energiaitalok tágas választéka, és az ecstasy szolgál. Mivel a parti élmény részben fizikai természetű teljesítményt, főleg táncot, részben érzelmi-tudati jellegű érzékelést követel, a parti egyaránt jelent fizikai és szellemi kihívást. Az újonc parti résztvevők gyakran dicsekszenek a fogyasztott drogok és a végigtáncolt órák mennyiségével (6).

„A szombat esti láz”

A diszkódrogokkal történik a legtöbb halálos kimenetelű mérgezés. A vezető tünet a szombat esti láz (hipertermia), a 40 fok feletti testhő, hiponatrémia, ketacidózis, akut veseelégtelenség, tartós ritmuszavar, hepatitisre emlékeztető májgyulladás, oculomotorius bénulás. A dózis és időfüggően, fogyasztás idejétől számított 24 órán belül magas vérplazma ecstasy szint (4, 3 mg/l) esetén, mivel speciális antidotummal nem rendelkezünk, eredményes a gyomormosás, vízhajtók adása, jeges vizes borogatással történő hűtés, dantrolen és 5-HT2 antagonista ketanserin adása mellett megfelelő mértékű rehidrálás magas glukóz, cocarboxylase és magnézium tartalmú infúziókkal kiegészítve. Súlyosabb esetekben légzési elégtelenség miatt intubációra is szükség lehet.

Diszkó balesetek

Parti drogok hatására a balesetveszély fokozódik, mivel a feldobott hangulat megszünteti a félelemérzetet, a reflexidők megnyúlnak, az egész éjszakai tánc fizikailag kimeríti az egyént. Az érzékcsalódások fázisában agresszív és antiszociális viselkedés észlelhető. A hallucinációk hatása idején a közlekedési helyzet helytelen megítélés balesethez vezet. Fiatalkorúak halálos balesetét 80%-ban a drog okozza.

Irodalom

1. Bálint G Marihuána – 2000. Orvosi Hetilap 142: 771-773. 2001.

2. Di Chiara G: Nucleus accumbens shell and core dopamine: differential role in behavior and addiction. Brain Res. 137: 75-114. 2002.

3. Fodor M: Addiktológia és Drogkönyv. Jásznyomda Budapest 2005. 125-126

4. GoldsteinRZ, et al. Severity of neuropsychological impairment in cocaine and alcohol addiction. Neuropsychologia. 42: 447-458. 2004.

5. Halpern JH: Hallucinogens: an update. Curr Psychiatry Rep. 5: 347-354. 2003.

6. Henry JA: Ecstasy and dance of death. Br J Med J 305: 5-6. 1992.

7. Koob GF, Bloom FE: Cellular an molecular mechanisms of drug dependence. Science. 242: 716-723. 1988.

8. Prince R: Shamans and endorphins. Ethos. 10: 409-423. 1982.

9. Soar K, et al. Psychiatric disorders in Ecstasy users. Hum.Psychopharmacol Clin Exp 16: 641-645. 2001.

10. Zhou W, et al: Acute arterial thrombosis associated with cocaine abuse. J Vasc Surg. 40: 291-295. 2004.

Dr. Fodor Miklós

Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház II. Pszichiátria Osztály

„…the loss lighteth easily upon many than on few…”

„A károk kevésbé nyomják sok ember vállát, mint kevését.”

Az 1601-es angol biztosítási törvény (Act Touching Policies of Assurances used among Marchants) ezen megállapítása a biztosítás fogalmának egyik központi jelenségére, a kockázatközösségi elemre, a közösségi szolidaritásra utal. Az ember személye és vagyona állandóan ki van téve a véletlen veszélyeinek. Ezen kockázatokból fakad az az általános emberi igény, hogy az egyén gondoskodjon a jövőbeni és esetleges kockázatok elkerüléséről, a káros következmények csökkentéséről.

A kockázatok kezelésére különböző módok alakultak ki, melyek az egyén előrelátó takarékosságától, a mások által nyújtott szolidaritás alapú segélyezésen át, az ellenérték fejében történő kockázatvállalásig terjednek. Ez utóbbi az, mely a biztosítás fogalmának kialakulásához vezetett. A biztosítás egyes fogalmi ismérveit vizsgálva elmondható, hogy az intézmény a kockázatközösség, a két egymással szemben álló szolgáltatás – a díjfizetés és a károk megtérítésének kötelezettsége – valamint a biztosítási esemény koncepciójának egységére épül. Ezek közül most a kockázatközösség jogi és közgazdasági jellemzőit szeretném bemutatni. A két aspektust véleményem szerint nem lehet önmagában értelmezni.

KUNCZ ÖDÖN fogalmazta meg, hogy a biztosítás fogalmával kapcsolatos zavarok elsődleges oka a következő:

„...a közgazdák nem méltatják elég figyelemre a jogi szempontokat, a jogászok pedig nem akarnak tudomást venni a biztosítás közgazdasági szerkezetéről. És végre mindketten figyelmen kívül hagyják a biztosítás belső szervezetét, technikai, üzemgazdasági felté­teleit.”

A kockázatközösség fogalmának értelmezési lehetőségei

Elsőként a kockázatközösség fogalmának meghatározására kell kísérletet tennünk:

A kockázatközösség olyan személyek csoportja, akiknek a biztosítási szerződéseit egymásra és a közös kockázatokra tekintettel kötötték, vagy akiknek a megkötött biztosítása a biztosító személyén keresztül kapcsolódik össze. Ezáltal a bekövetkezett kockázatok nemcsak a biztosítóra, hanem közvetlenül vagy közvetetten a vele szerződéses viszonyban álló más biztosítottak jogi helyzetére is kihatnak. KUNCZ ÖDÖN fogalmaival élve ez a kockázatközösség nem más, mint a kölcsönösség és kárelosztás elve.

A közös kárviselésre irányuló szövetkezésnek két alapvető iránya alakult ki. Az egyik individuális szerződések tömegjelleggel történő megkötésén alapul, míg a biztosítás, mint kockázatközösség másik formája, az ún. felosztó-kirovó rendszer. Ez utóbbiban a közösség egyes tagjait ért kárt vagy veszteséget a közösség többi tagjai között felosztották, és az egy tagra eső részt a közösség valamennyi tagjára kirótták. Ezek olyan biztosítási formák is, melyekben a kockázatközösség tagsági viszonnyal keletkezett, s ezáltal a kockázatközösség a tagok összességével azonosítható.

A kockázatközösség történeti előképei élet- és egészségbiztosításnál

Hagyományosan az élet- és egészségbiztosítások, ill. azok előképei épülnek tisztán kockázatközösségi elemre. A történeti előképek vizsgálata során ez esetben sem lehet figyelmen kívül hagyni a vonatkozó római jogi institúciókat, különösen a collegium funeraticium szabályozását.

A collegium funeraticium részletes vizsgálata előtt az elsődleges forrásokban jelentkező terminológiai bizonytalanságra kell magyarázatot keresni. A collegium funeraticium és a collegium tenuiorum fogalmát sokhelyütt egybemossák. Ennek feltételezhető oka, hogy a kérdés kapcsán legtöbbször idézett Marcianus fragmentumban sem különül el élesen a kettő. Marcianus ugyanis amikor a kevésbé módos emberek havi gyűléseiről tesz említést, akkor arról már nem szól, hogy a közösen létesített pénzalapból milyen célra történhettek kifizetések.

Egyes szerzők ennek okát abban látják, hogy Justinianus császár s egyben a kodifikáció korára a kereszténység általánosan elfogadottá vált, s az eredetileg a keresztényüldözések áldozatainak temettetésére létrehozott collegiumok célkitűzése már nem volt beleilleszthető a kereszténységet államvallássá emelő birodalomban.

Ezért Justinianus rendelkezése alapján a kodifikátorok az erre utaló kifejezést kivették a fragmentumból. Az előállt vita tehát egy interpoláció következménye. A vita feloldásaként THEODOR MOMMSEN álláspontjára érdemes hivatkozni, aki szerint a collegium tenuiorum fogalma alatt a továbbiakban kizárólag a betegsegélyező szervezeteket, collegium funeratcium fogalma alatt pedig a temetkezési egyesületeket kell érteni.

A polgári jogi irodalomban számos bizonyítékot találhatunk arra, hogy a collegium funeraticium valójában közjogi jogalanyisággal rendelkezett. Így néhány szerző úgy tartja, hogy a collegium funeraticium és a collegium tenuiorum a polgárok pártfogolásának alapvető eszköze volt, még akkor is, ha nem közvetlenül az állam hozta létre vagy tartotta fenn ezeket. Ez a jellegük elsősorban abban nyilvánult meg, hogy nyíltan, normatív jelleggel alapították őket.

Ennek a normatív jellegnek az egyik legfontosabb megnyilvánulása az a szervezeti struktúra, melyben a kockázatközösség megnyilvánult.

A collegium funeraticium működésének az alapját a lex collegiinek nevezett szabályzat tartalmazta. Ez elsősorban az egyesület belső felépítését szabályozta, de kitért további a collegium működésével kapcsolatos alapvető kérdésekre is. Így a lex collegii szabályozhatta azokat a követelményeket, melyeknek a tagoknak meg kellett felelniük: a minimális taglétszámot; a tagfelvétel szabályait és a havonta fizetendő díj mértékét. Szintén szabályozhatták a díj, a stips vagy stips menstrua fizetésének módját, a collegium szervezetén belüli hierarchiát, a befizetett összegek felhasználásáról szóló döntések meghozatalának módját valamint a szabályok megsértésével együtt járó büntetés mértékét.

A fizetési kötelezettség alakulásának vizsgálata szempontjából különösen jelentős a Lanuvium városából származó felirat, mely tartalmazza a temetkezési szervezet szabályzatát: collegium salutare culterum Dianae et Antioni. A feljegyzés tanúsága szerint Kr. u. 133-ban L. Caesennius L. Quir Rufus fiával együtt testületet alakított és tagjainak tagdíjából azok elhalálozása esetére a temetkezési költségeik viselését vállalták.

A lex collegii Lanuvini tanúsága szerint a collegium tagjának elhalálozása esetén a közös „kasszából” 300 sestertiust fizettek, mely magába foglalta a temetés költségeire fordítandó 50 sestertiust. A mai árfolyamokra nehéz lenne átszámítani ezeket az összegeket, de kiindulhatunk VADNAI BÉLA számításaiból, ami – igaz pengőben kifejezve, de – összehasonlítható adatokkal illusztrálja a felek szolgáltatásait.

Ezek szerint belépéskor 100 sestertiust (kb. 30 pengő) kellett befizetni, továbbá havonta 5 ast (2,75 pengő). A hozzátartozóknak juttatott, a temetési költségektől mentes juttatás értékét a szerző kb. 75 pengőre kalkulálta.

Ebből az következik, hogy a belépési díjon felül kifizetett, átszámolva 45 pengőnyi összeget, 16-17 hónap alatt fizette be a tag. Figyelembe kell venni azt is, hogy a temetéshez szükséges sírhelyet is a collegium építtette.

Ha az ezzel a beruházással együtt járó költségeket is figyelembe vesszük, akkor kb. 2 év tagság után egyenlítődött ki a tagdíj és a közösség szolgáltatása.

A collegium funeraticium, mint a kockázatközösségi elemre épülő biztosítási gondolat előzménye számos olyan tulajdonsággal bírt, melyek a biztosítás, mint kockázatközösség fejlődésének további szakaszaiban nem, vagy csak kisebb mértékben jutottak szerephez. Az mindenesetre rögzíthető, hogy a collegium funeraticium szabályozása megalapozta azt a gondolatot, hogy a kockázatközösség – s ebből kiindulva a biztosítás – fogalma nem merül ki a kárveszélyek megosztásának elveiben.

Ily módon megalapozta a kockázatközösség komplex felfogását, s előrevetítette a biztosításnak a kétoldalú szolgáltatások és a közösségi szerveződés egységeként való értelmezését.

A középkori fejlődés időszakában is megőrizte jelentőségét a biztosításnak ez a szolidaritásközösségen alapuló jellege, mely általánosságban a céhek és a gildék önsegélyező tevékenységében nyilvánult meg. A biztosítás kora újkori fejlődésének egyik iránya éppen ezen hagyományból táplálkozott. A XVII. századtól megkezdődött folyamatban ugyanis a gildék és a hozzájuk hasonló, szolidaritási alapon álló szerveződések egyesültek, és közületi nyilvános kölcsönös „biztosító” intézményekké alakultak át.

A fejlődés másik iránya szintén egy középkori intézményen alapult: A XIII. századtól kezdődően elterjedtek a különböző járadékbiztosítások, melyeknek meghatározó jelentősége volt a XVII. században keletkezett járadékbiztosítások fejlődése szempontjából. Ezek szintén tagsági viszonyon, egy adott kockázatközösséghez tartozás talaján álltak. Közülük érdemes kiemelni a tontina fogalmát.

Ez egyfajta állami járadékkölcsönnek tekinthető: azokat, akik a megállapított összeget az állampénztárba befizették, az életkoruk szerint csoportokba osztották. Az egy-egy csoportnak jutó járadékot évenként a még életben lévő tagok között szétosztották, így végül az egy csoportot megillető teljes járadékösszeget az egyetlen túlélő tag kapta.

Ezek alapján akár a modern értelemben vett társadalombiztosítás előképeként is értékelhetjük. Különösen annál az oknál fogva, hogy ezekben az esetekben a járadék összegét még nem – modern fogalmat használva – biztosításmatematikai alapon határozták meg, hanem a befizetők mindegyike részesülhetett a szolgáltatásból.

Magyarországon a bányászok hoztak létre először önsegélyező szervezeteket, ún. bányatársládákat. Az első bányatársláda 1496-ban Thurzó János bányájában alakult. Ez a munkaadó és a bányászai önkéntes elhatározásából létesült, amelyet önkormányzati alapon a bányászlegénység kezelt.

Bevétele a tagok által vállalt járulékokból és a bányatulajdonos hozzájárulásából tevődött össze. Minden bányász társládatag jogosult volt a segélyezésre. A tagoktól levont járulékból és a bányatulajdonos hozzájárulásából fizették a segélyeket, betegség esetén a pénzbeli támogatást, az orvosi kezelést, gyógyszert, temetési segélyt.

A munkaképtelen tagnak, az özvegynek és árvának rendszeres ellátást folyósítottak. Szokásjog alapján alakult ki a társládák néhány évszázadokon át fennálló jellegzetessége. Ezek közé tartozott, hogy a tagok által fizetett járulékokkal arányos mértékben a bányabirtokos is hozzájárult a bányatársláda „költségvetéséhez”.

A XVIII. század közepétől már nemcsak az egészségügyi ellátás költségeinek fedezésére irányult a bányatársládák működése, hanem már megjelent a nyugbér és a végkielégítés jogintézménye is, később pedig tovább bővült az özvegyek és az árvák ellátásáról való gondoskodással.

A tontina szabályozási rendszere kapcsán a korábbiakban megállapítottuk, hogy az nagymértékben hasonlít a modern társadalombiztosítás működési elveihez. Hasonló mondható el a hazai bányatársládákról is, azzal a különbséggel, hogy ez esetben konkrét jogfolytonosság is kimutatható. 1778-tól ugyanis a kincstári bányákban és magánbányákban is kötelező jelleggel meg kellett szervezni a társpénztárakat.

A bányatársládák fejlődésének 1786-1854-ig terjedő időszakának jellemzője, hogy rendeletekkel kötelezővé tették, a bányatársládák létrehozását és fenntartását és felügyeletüket egységesen a kerületi bányatörvényszékekre bízták. 1854-1925-ig terjedő időszakban gazdaság más területén is megjelentek a segélypénztárak, amelyek azután fokozatosan átvették a bányatárspénztárak több hatáskörét is.

Az Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkant Pénztár (röviden: Általános Pénztár) 1870. április 3-án alakult meg, 19 taggal. Ezt a szervezetet tekintik az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság elődjének. Így későbbi története során a bányatársládák rendszere, s egyúttal a közösségi szolidaritáson alapuló biztosítási rendszer a társadalombiztosítás előképévé vált.

A XVII. századtól megkezdődött folyamatban a középkorban kialakult gildék és a hozzájuk hasonló, közösségi alapon szerveződött, biztosítási célú szervezetek egyesültek, és közületi nyilvános kölcsönös „biztosító” intézményekké alakultak át.

A nyilvánosság mint elem megjelenése pedig szükségszerűen maga után vonta a tömegjelleg megjelenését. A mai biztosítási rendszer kialakuláshoz pedig már csak egy elem megjelenésére volt szükség: a kockázatközösség megszervezésére, egységes alapra helyezésére. Történetileg ez az elem szintén a XVII. században alakult ki, az angol Lloyd’s megjelenésével. Ez az intézmény maga biztosítóként vagy annak előképeként aligha értékelhető, hiszen tulajdonképpen nem volt más, mint egy kávéház, de egységes keretet, színteret szolgáltatott a biztosítási tevékenység végzéséhez:

Kidolgozta a tagok felvételének szabályait, fegyelmi rendszert működtetett, kialakította a pénzügyi stabilitás ellenőrzési és fenntartási módszereit. Publikációi révén a biztosítók nyilvánosságot kaptak, a biztosítottak pedig az egyes ajánlatok közti összehasonlítás lehetőségét.

A kockázatközösség fogalmának szociológiai aspektusai

A kockázatközösség azonban nemcsak az egymástól független, csak a biztosító személyén át kapcsolódó csoportok vonatkozásában értelmezhető. Az élet- és egészségbiztosítások esetében a kockázatközösség sajátos formáját jelentik az ún. csoportbiztosítások. Ezek szintén ötvözik a biztosítás szerződéses jellegét egy meghatározott csoporthoz tartozás elemével. Itt azonban a közösség tagjai közötti viszony nemcsak egy elvont, a biztosító személyéből adódó kapcsolat, hanem egy közösen, egymásra tekintettel kötött szerződés eredménye.

A csoportbiztosítás fogalmát úgy határozhatjuk meg, hogy ebben egy általános személyi ismérvek alapján meghatározott embercsoport biztosítására kerül sor, olyan biztosítási események vonatkozásában, melyek a közösség minden tagját egyformán veszélyeztetik, és melyekben a biztosítotti szolgáltatást a csoport egyes tagjaira individualizáltan állapítják meg.

Ez a megoldás különösen az élet- és egészségbiztosítások vonatkozásában értelmezhető és egyben összefüggésbe hozható a történeti előképeknél több esetben említett szolidaritás fogalmával. Így a kockázatközösségeket értelmező terminológiában új elemként vehetjük fel a kockázati szolidaritás fogalmát.

Ez alatt a szolidaritásnak olyan megnyilvánulását kell értenünk, mely alapján a közösségen belüli újraelosztás az alacsonyabb kockázati kitettségű egyének felől a magasabb kitettségűek felé irányul. Ez pedig utal arra, hogy a biztosítás, mint kockázatközösség, magában foglalja a biztosító és a biztosított, valamint a biztosítottak egymás közötti kapcsolatainak rendszerét, sajátos belső felépítését. S hogy milyen szempontok alakítják ezen belső struktúrát?

Megnyilvánul ez például abban, hogy a jogi szabályozás és a közgazdasági elemzések is elsősorban azokra a kockázatokra, potenciális biztosítási eseményekre helyezik a hangsúlyt, melyek a társadalom értékrendjében kiemelt szerepet töltenek be.

A biztosítók foglalkoznak – foglalkozniuk kell – azzal, hogy milyen az intézmény megítélése, elfogadottsága az ügyfelek körében. Ennek a vizsgálatnak alapvetően két oldala van. Egyrészt ki kell térni arra, hogy a biztosított hogyan méri fel és ítéli meg a biztosítási eseményt, azaz milyen a kockázati attitűdje. Ez a beállítottság egyben a biztosítóhoz való viszonyt, ennek megfelelően a szolgáltatás megítélését is erősen befolyásolja.

Hiszen hiába értékeli az életével kapcsolatos kockázatokat magasnak valaki, ha a szolgáltató illetve a szolgáltatás irányában negatív az attitűdje, vagy fordítva, hiába tartja pozitív dolognak egy életbiztosítási szerződés megkötését, ha nem érzékeli az életével kapcsolatos kockázatokat.

Ehhez kapcsolódóan szerephez jut az egyes termékek megítélésével kapcsolatos vizsgálat. Ennek egyik része, hogy a biztosítónak rendelkeznie kell azokkal az adatokkal, melyek az egyes kockázatok bekövetkezésének valószínűségét, következményeit és hatásait konkretizálják.

Ha ugyanis a biztosítási esemény, maga a kockázat túlságosan absztrakt, vagy a biztosított nem tudja helyesen megítélni a lehetséges következményeket, hajlamos arra, hogy ne a biztosítási termék és a szolgáltatások egészét vizsgálja, hanem csak a biztosítási díj mértéke alapján döntsön. A biztosított ugyanis elsősorban abban érdekelt, hogy a lehető legmagasabb szintű biztonságot, biztosítottságot érje el a lehető legkevesebb anyagi ráfordítás mellett.

A biztosítónak tehát elsődleges feladata, hogy ezen biztosítotti célkitűzésre és saját gazdasági érdekeltségére tekintettel, a törvényi előírásokat is figyelembe véve az igényeket kombináló terméket dolgozzon ki.

Problémafelvetések a kockázatközösség modern fogalmának köréből

Ahhoz, hogy a biztosítási piac szereplői mégis bizonyos mértékig a gazdasági racionalitás talaján hozzák meg döntésüket, az első lépés a biztosítható kockázatok körének meghatározása, lehetőség szerint objektív, tudományos alapokon álló módszerek segítségével.

A helyes kockázatértékelésnek pedig különösen a modern társadalom és gazdaság komplex problémái tekintetében van jelentősége. Ezek ugyanis fokozottan vetik fel a biztosítás iránti igényt. Ebben a helyzetben a szektor szereplőinek elsődleges feladata, hogy az ügyfelek igényeit minél hatékonyabban feltérképezzék. A fokozódó gazdasági nehézségek és a társadalom teherviselő-képességének szűkülése miatt fokozottan merül fel a kérdés: hol húzódnak a közösségi szintű szolidaritás határai? Ennek megállapítása vagyonbiztosítás esetében egyszerűbb, hiszen ezekhez nem tartozik egy össztársadalmi szintű, bizonyos mértékig kényszerjellegű biztosítási rendszer, mint az egészségbiztosításoknál. Itt ugyanis jogos kérdés lehet, hogy az egyén által tudatosan felvállalt, előreláthatóan nagy kockázattal járó magatartások, pl. extrém sportok űzése, mennyiben kötődik a társadalom tagjainak közösségvállalásához: értékelhetők-e ezek a kockázatok a társadalombiztosítás szolidaritási rendszerén belül vagy teljes egészében kívül kell rekeszteni azon?

Ezen kérdések megválaszolásának első lépése – a jogi szabályozás megalkotása előtt – a biztosítás intézményeinek komplex társadalmi és gazdasági szempontú vizsgálata. Ezen elméleti jellegű vizsgálatoknak különösen azért van szerepe, mert hozzájárulhatnak a biztosítás alapvető konstrukciójának fejlődéséhez, a szükségeltekhez igazodó koncepció kidolgozásához. Ebben a folyamatban pedig a mottó nem lehet más, mint a biztosításé általában: A balszerencsét nem siratni kell, hanem legyőzni:

„Conqueri fortunam adversam, non lamentari decet.”

Jegyzetek

1 KUNCZ ÖDÖN: id. m. p. 14

2 HAGELSCHUER szerint az életbiztosítás azt a gazdasági kockázatot fedezi, amely az emberi élet bizonytalanságából és kiszámíthatatlanságából adódik. HAGELSCHUER, PAUL: Lebensversicherung, Wiesbaden, 1987, Gabler Verlag p. 24

3 Az életbiztosítás első, szerződéses jellegű előképei csak viszonylag későn, a XIV. században jelentek meg Itáliában. HUPPERT, PHILIPP: Der Lebensversicherungsvertrag , Verlag von Franz Kirchheim, Mainz 1896. p 1

4 „Mandatis principalibus praecipitur praesidibus provinciarum, ne patiantur esse collegia sodalicia neve milites collegia in castris habeant. sed permittitur tenuioribus stipem menstruam conferre, dum tamen semel in mense coeant, ne sub praetextu huiusmodi illicitum collegium coeat. quod non tantum in urbe, sed et in italia et in provinciis locum habere divus quoque severus rescripsit.” D. 47.22.1pr. Marcianus 3 inst.

5 Н.С. Об юридических лицах по римскому праву, Moszkva, 2000, Статут

6 MOMMSEN, THEODOR: De collegiis et sodaliciis romanorum Kiel, 1843, In libraria Schwersiana p. 92

7 Ezen egyesületek magas szintű elismertségét közjogi tények is alátámasztják. A XII táblás törvények alapján az egyesületek alapítása eredetileg semmiféle engedélyhez nem volt kötve. A Digesta tanúsága szerint az egyetlen kikötés az volt, hogy az egyesület alapszabálya nem ellenkezhetett a fennálló törvényekkel. Az Augustus idejéből származó lex Iulia de collegiis alapján azonban már tilos volt engedély nélkül testületi szervezettel rendelkező collegiumokat létrehozni. Ezeket a rendelet értelmében csak a császár engedélye alapján vagy senatusconsultum erejénél fogva lehetett alapítani. Mindez azonban nem terjedt ki a fent említett két egyesület-típusra, s ez bizonyíthatja, hogy céljukat az állam, ill. a jogrendszer is elismerte.

8 MENTXAKA, ROSA: La cláusula « item placuit: quisquis ex quacumque causa mortem sibi adsciveri[t], eius ratio funeris non habebitur » de CIL 14, 2112 y sus hipotéticos fundamentos In: Revue Internacional des droit de l’antiquite L. kötet 2003 p. 222-223

9 A collegium funeraticiumok működésével kapcsolatban egyrészt utalnunk kell a szervezetek alapításának hátterében álló vallásos célra. Amíg a collegium magánszemélyek összefogásából jött létre, addig a collegium funeraticium alapításánál vallásos-kultikus szempontok játszottak szerepet. A collegium funeraticium közösségi jellege azonban ezen túlmenően is megállapítható volt. Mindegyik idézett forráshely, szervezeti szabályzat említést tesz arról, hogy a tagok havi rendszerességgel összegyűltek és ünnepeket is ültek együtt. A collegium funeraticium betöltött ezáltal egy társadalmi, közösségi jellegű funkciót az egyén öngondoskodási igényén túl. Ez az egyéni érdeket meghaladó jelleg a mai biztosításnak nem feltétlenül eleme.

10 BECK LAJOS: id. m. p. 15

11 Az első eredeti francia tontina 1653-ban jött létre, de később Spanyolországban és Angliában is elterjedt. A tontina fogalma a kölcsönösségen alapuló biztosítások vonatkozásában az újkori terminológiában is fennmaradt.

12 A besorolást és a tagsági viszonyt a tontina szervezete által kiállított biztosítási kötvény tartalmazta. Ennek mintáját közli: BENECKE, WILHELM: Wilhelm Benecke’s System des See-Assekuranz- und Bodmerei-Wesens, Berthes – Besser und Maute, Hamburg, 1852

13 STIASSNY JÓZSEF: id. m. p. 283

14 Más területeken, így a spanyol jogelméletben azonban a tontinát a magánbiztosítók rendszerének előképeként értékelik. Egyes szerzők az 1881-ben alapított New York Life Insurance Company és az 1882 The Equitable Life Assurance Company of the Unitd States jellemzésekor is a tontinához hasonlítják ezeket a modern biztosítótársaságokat. PONS, PONS JERÓNIA: Las compañías extranjeras en el mercado de seguros español (1912-1940), Universidad de Sevilla, Congreso de la Asociación de Historia Económica, 2005

15 Érdekes, hogy az életbiztosítás mellett szinte minden országban a szállítmánybiztosítás fejlődött ki a legkorábban és a leggyorsabban. Magyarországon ez utóbbinak az előképe volt a Rév-Komáromi Hajózást Bátorságosító Társaság.

16 WIESER, ANNMARIE: Das Fehlen der Gruppenzugehörigkeit in der Gruppenkrankenversicherung In: KOBAN, KLAUS, G. – RUBIN, DANIEL – VONKILCH, ANDREAS: Aktuelle Entwicklungen im Versicherungsrecht, LexisNexis Verlag, Wien, 2005. p. 128.

17 A fogalomalkotás alapja: KIRCH, WILHELM (ED.): Encyclopedia of Public Health, Springer, Berlin, 2008 p. 1270

18 NÉMETH ILDIKÓ: Attitűd a szolgáltatásmarketingben: A kockázati attitűd és a biztosítások kapcsolata, I. KHEOPS Tudományos Konferencia, 2006

19 CLARKE, MALCOLM: id. m. p. 264

20 ÉBLI ÉVA: Gedanken über die betriebswirtschaftlichen Herausforderungen an die ungarische Versicherungswirtschaft In: HESBERG, DIETER – NELL, MARTIN – SCHOTT, WINFRIED (HRSG.): Risiko, Versicherung, Markt; Festschrift für Walter Karten zur Vollendung des 60. Lebensjahres, VVW, Karlsruhe, 1994 p. 168

Biztosítási gazdaságpolitikai előzmények

1986-ban az egyetlen hazai biztosítási vállalat, az Állami Biztosító kettéválasztásával az üzleti monopolhelyzetet megszüntették, az akkor még ugyan állami tulajdonú Hungária Biztosító létesítésével kialakult a verseny lehetősége a biztosítási piacon.

A személybiztosítási orvosszakértői tevékenységet ellátó orvosok hovatartozása is megváltozott, volt aki (a felére zsugorodott) Állami Biztosítónál maradt, volt aki a Hungária Biztosítóhoz csatlakozott. Természetesen azonban az orvosszakértői tevékenység változatlan szakszerűséggel folyt tovább mind a két vállalatnál.

A biztosítási állami monopólium azonban néhány év múlva megszűnt, 1990-től fokozatosan új, egyre több és egyre inkább magántulajdonú biztosítási társaságok alakultak. A biztosítással foglalkozó cégek megnövekedett száma a korábbinál több orvosszakértőt igényelt a személybiztosítási üzlethez.

A biztosítási társaságok gazdasági-szakmai érdekképviselete, az 1990-ben megalakult Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) törekedett a biztosítási orvosszakértők szervezeti képviseletére is, megalakítva a MABISZ Orvosi Tagozatát, a cégek vezető orvosainak a testületét. Felmerült azonban egyrészt az orvosi szakértés szakmai egységesítésének az igénye, másrészt a szakértői tevékenység tudományos társasági képviselete és művelése is (hasonlóan más orvostudományi szakterületekhez).

Az orvosszakértői szakmai egységesítésnek az elősegítésére az akkori Orvostovábbképző Intézet részvételével ( Prof. Dr. Forgács Iván rektor együttműködésével ) éveken át megszervezésre kerültek a MABISZ és a Biztosítási Oktatási Intézet (BOI) közreműködésével a biztosítási orvosszakértői tanfolyamok. A tudományos tevékenység művelése érdekében pedig 1994-ben létrejött a Magyar Életbiztosítási Orvostani Társaság (MÉBOT).

A Magyar Életbiztosítási Orvostani Társaság megalakulása

Dr. Fehér János egyetemi tanárban, az Országos Belgyógyászati Intézet akkori igazgató professzorában – aki már évek óta részt vett az Állami Biztosítónál szervezett tudományos orvosszakmai programokban – megfogalmazódott egy olyan tudományos társaság gondolata, amelyiknek a biztosítási orvostan művelése a területe.

Fehér professzor evvel az elgondolással felkereste Dr. Lengyel Gabriella és Dr. Horváth Imre biztosítóintézeti vezető főorvosokat, valamint Dr. Hanny Irén egészségügyi minisztériumi főtanácsost, hogy kezdeményezését megismertetve támogató véleményt kérjen mind a biztosítási vezető orvosok, mind a minisztérium képviselője részéről.

A professzor javaslatát a felkeresett szakemberek teljes egyetértéssel fogadták, minden támogatást megígérve az új tudományos társaság megalakulásához és működéséhez.

A társaság létrehozásához jelentős segítséget adott az Állami Biztosító részéről Dr. Muzsay Géza gazdasági igazgató és a MABISZ vezetése, elsősorban Dr. Trunkó Barnabás főtitkár és Szekulesz Lászlóné főtanácsos.

A Magyar Életbiztosítási Orvostani Társaság első 10 éve

Az első tíz (a budapesti ICLAM – International Committee of Life Assurance Medicine – világkonferencia szervezését is beleszámítva: 11! évről a rendszeresen megszervezett kongresszusokat emelhetjük ki mint a társasági élet jelentős eseményeit.

Alkulóban volt az együttműködés különböző más orvosszakmai társaságokkal, ami végül is a következő – az első tíz évet követő – időszakban alakult ki.

Az első tíz évet követő időszak

Az első tíz (11!) év után most elértünk a második évtized közepére.

Elkövetkezett az az időszak, amire Fehér professzor már utalt a X. Kongresszuson (Pécs, 2oo5. május), hogy az országos egészségbiztosítási és társadalombiztosítási szakértői hálózat (ma: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, valamint az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet) munkatársai aktívan bekapcsolódtak a MÉBOT tevékenységébe, különösen Dr. Juhász Ferenc főigazgató és Dr. Móricz Ferenc főorvos aktív közreműködésével.

A Társaság is átalakult, nemcsak tartalmi megújulással, de ezt tükröző elnevezés-változással is: 2008. évtől mint Magyar Élet- és Egészségbiztosítási Orvostani Társaság folytatja tovább tudományos munkáját a társaság ( névrövidítésként maradt „MÉBOT”).

A Társaság történetének dokumentumai

A MÉBOT történetét legjobban nemcsak a kongresszusok említésével, hanem különböző, ezekkel kapcsolatos dokumentumok bemutatásával lehet hitelesen szemléltetni.

Mindenekelőtt azonban meg kell említeni első dokumentumként a Társaság megalakulásáról szóló 1. Vezetőségi Ülés jegyzőkönyvét, mondhatjuk: az alapító levelet, melyben azt olvashatjuk, hogy a Magyar Biztosítók Szövetségétől (MABISZ) már a kezdettől fogva – mind a mai napig – minden támogatást megkapott a Társaság. Ezt a MABISZ folyóiratának, a Biztosítási Szemlének egyes említésre kerülő lapjaival tudjuk érzékeltetni.

A MÉBOT tudományos tevékenységének kezdetével, az I. és a II. kongresszussal kapcsolatban a Biztosítási Szemlének külön száma jelent meg1996-ban.

Egy újabb Biztosítási Szemle különszám adott ismét tájékoztatást a III. kongresszusról.

Ezen a tanácskozáson a MÉBOT már hangsúlyt helyezett arra, hogy a biztosítási orvostan szélesebb területével is aktív kapcsolatot teremtsen. Ezért jelentek meg ebben a folyóiratban a Magyar Igazságügyi Orvosok Társaságával való együttműködést tükröző szakmai közlemények is.

A továbbiakban a MÉBOT „Élet- és Egészségbiztosítás” tudományos folyóirata adott ismertetést a kongresszusokról. A lapszámok közül megemlítjük az V. kongresszusról szóló kiadványt, melyben olvasható, hogy közös kongresszusra került sor 2000-ben a „Megelőzés a Gyógyító Orvostudományban Nemzetközi Társaság”-gal.

A kongresszusok időpontja és helyszínei

A kongresszusok mindig május hónap második felében és évekig Balatonaligán kerültek megrendezésre.

A VIII. kongresszust viszont már Budapesten tartottuk.

Elindult evvel az az új kongresszusi szervezési gyakorlat, hogy a Társaság rendezvényei a biztosítási orvostannal – és majd az egészségbiztosítási szakorvosképzéssel – is foglalkozó orvosegyetemi székhelyeken kerüljenek megrendezésre. Így követte a budapesti kongresszust a szegedi, a pécsi és a debreceni rendezvény.

Az egyetemi székhelyeket követően a kongresszusok helyszíne a következőkben eseményekhez, témákhoz kötődött. Az első ilyen – a XII. – kongresszus – Győr városában elsősorban történelmi jelentőségű volt, a hazai biztosítás megindulásának (a komáromi hajózási biztosító) 200. és a híres Első Magyar Általános Biztosítótársaság megalakításának 150. évfordulója, valamint más jelentős évfordulók miatt. A kongresszusi előadások elsősorban ezekkel a témákkal foglalkoztak.

A legutóbbi, a 2008. évi XIII. kongresszus egyik kiemelt fő témája az extrém sportokkal kapcsolatos biztosítási kérdések voltak, ezért a kongresszus Aggteleken, a híres barlangászati sporttevékenységi területen került megszervezésre.

Ezen a kongresszuson a programfüzetben bemutattuk az elmúlt 15 év társasági eredményeként azoknak a személyiségeknek a nevét, akik a MÉBOT kitüntető emlékérmeink adományozásával elismerésben részesültek.

Ezek a szakemberek a biztosítási orvostan területén kimagasló tevékenységet fejtettek ki – beleértve azokat a külföldi kollégákat is, akik a magyarországi biztosítási orvostani tudományos tevékenységhez itteni előadásaikkal hozzájárultak, vagy az 1998. évi budapesti ICLAM világkongresszus szervezéséhez adott segítségükkel kiérdemelték a MÉBOT elismerését.

Az aggteleki kongresszus előadásaiból ismét megjelentek közlemények a Biztosítási Szemlében, egyúttal ismertetve a Társaság jelentős megújulását, kijelölve a jövő szakmai programját a biztosítási orvostan valamennyi területe együttes tevékenységében.

A jelenlegi XIV. kongresszus Sümegen vezető témaként a turisztika, a sporttevékenységek aktuális biztosítási kérdéseinek kívánta szentelni a tudományos ülést. Egyúttal a kitüntetettek sorába újabb személyiségek kerültek az emlékérmek átadásával.

Dr. Horváth Imre, Prof. Dr. Fehér János, Dr. Vértes László

Magyar Élet- és Egészségbiztosítási Orvostani Társaság

MÉBOT XIV. Kongresszus, 2009, május 14-16.

A MÉBOT XIV. Kongresszusának előkészítése, szervezése során több aggódó hang is figyelmeztetett bennünket, hogy a gazdasági válság miatt változtatnunk kell az eddigi megszokott kongresszusi formán, ha sikeres, nagy létszámú, sok szakmai előadást tartalmazó konferenciát akarunk tartani 2009-ben.

A mérföldkőnek tartott 2008. évi kongresszus után, mely a közgyűlési határozat értelmében a Társaság nevét Magyar Élet- és Egészségbiztosítási Orvostani Társaság névre módosította, úgy gondoltuk, nem adhatjuk fel eddigi szakmai igényességünket. Bíztunk abban, hogy az életbiztosítási orvostan mellé csatlakozó biztosítási szakmák, mint az egészségbiztosítási, a társadalombiztosítási, igazságügyi orvostani szakmák képviselői, az előző évekhez hasonlóan idén is nagy létszámban érdeklődnek majd ezen a területen egyedülálló tapasztalatcserére alkalmat adó biztosítási konferencia iránt. A kihívásokat ismerve, és a gazdasági és társadalmi körülményeket is figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy a tervek szerint folytatjuk a szervezést. Az idő igazolta döntésünk helyességét.

A XIV. Kongresszusra regisztrált 120 résztvevő 34 előadást és 3 posztert mutatott be. Ez a szám majdnem pontosan megegyezett az előző évi rendezvényen megtartott szakmai előadások számával. A témák is igen széles körét érintették a különböző biztosítási területeknek. Hagyományosan az orvosszakértői tevékenység és az egészségbiztosítás és annak változásai tartottak számot nagy érdeklődésre és helyenként parázs vitát is kiváltottak az előadók és résztvevők között. Ez az aktivitás éltető ereje a kongresszusoknak, továbbképzéseknek. Fontosnak tartjuk azonban, hogy ezek a viták elkerüljék a vádaskodásokat és politikai felhangokat, ezért a továbbiakban is csak biztosítás-szakmai, adatokkal alátámasztott előadásoknak kívánunk helyt adni, hogy a szakma érvényesülhessen a tudományos Társaságunk rendezvényén. Külön köszönjük, hogy Medgyaszai Melinda államtitkár asszony elfogadta meghívásunkat, és előadásával segített megérteni azokat a problémákat, lehetőségeket, melyek ma a magyar egészségbiztosítás és társadalombiztosítás előtt sokasodnak.

Idén is nagy létszámban volt jelen az utasbiztosítási szakma. Előadásaikban döntően arra keresték a választ, hogyan lehetne a repatriálás problémáit megoldani és egységes szakmai elvek szerint végezni, azért, hogy a biztosított beteg a legoptimálisabb szállítási módot és ellátást kapja. Az utazási orvostan oktatásának eredményeit Felkai Péter mutatta be. Az extrém sportok még mindig megoldatlan terület a biztosításban, ezért – újításként is – kerekasztal-megbeszélés formájában próbáltuk meg feltárni, hol is tartunk ma ebben a kérdésben, és milyen megoldási lehetőségek adódnak biztosítási szempontból. Ez a rendezési forma tetszett a résztvevőknek, így várható, hogy a jövőben hasonló formában egyéb érdekes témákat is megvitatunk majd.

A keresőképtelenség, a kardiovaszkuláris kockázat, hypertonia, az alkohol- és drogfogyasztás témái ismét jelentős számban kerültek bemutatásra. Külön öröm, hogy az előadók adatokkal támasztották alá megállapításaikat, és igazolták az elméletek gyakorlati oldalát is. A három nap szoros szakmai programja miatt sokszor csak a szünetekben és a kellemes környezetet biztosító Kapitány Hotel szolgáltató helyiségeiben, ebéd és vacsora körüli időben volt lehetőség a hosszabb, személyes szakmai megbeszélésekre.

A közgyűlés résztvevői úgy döntöttek, hogy továbbra is ezt a megszokott rendezési formáját folytassuk a MÉBOT Kongresszusnak, így 2010-ben várhatóan ismét hasonlóan nagy létszámban találkozhatunk az ország egyik olyan városában, mely biztosítja azt a megfelelő, nyugodt környezetet, ahol a szakma képviselői megoszthatják egymással tapasztalataikat és gondolataikat.

Köszönjük a Biztosítási Szemle szerkesztőinek, hogy idén is lehetőséget adtak arra, hogy a kongresszuson elhangzott előadások írott formában is megjelenhessenek. A következő cikkek csak egy részét képezik a szakmai anyagnak, de reméljük, hogy az év folyamán még több kollégánk juttatja el majd munkáját, melyet publikálhatnak a megújuló Biztosítási Szemlében.

Sikeres eredményes munkát kívánok mindenkinek a 2009/2010 évre.

Dr.Bibok György

MÉBOT főtitkár

A szokásos fordulattal úgy is mondhatnánk, hogy a Biztosítási Szemle utolsó számát tartja kezében az olvasó.

Az információ azonban pontosítandó: az utolsó nyomtatott példányát.

A Biztosítási Szemle első számának kéziratait öt és fél évtizeddel ezelőtt adták le a nyomdába, ahol szorgos és értő kezek ólombetűkből szedték ki a szöveget, ami a nyomdagépekbe került, majd a kötészetre és az expediálóba. Onnan pedig – jó esetben – dolgozóasztalunkra, könyvespolcunkra, esetleg a könyvtárak, kutatóhelyek gyűjteményeibe. De nyilván akad belőlük még jó néhány azonos példány a biztosítók nyomtatványraktáraiban is. A terjesztési ügyetlenségből származó remittendát ugyanis soha nem regisztráltuk.

A Biztosítási Szemle a jövőben a világhálón jelenik meg, mindenki által hozzáférhető módon. A Szemle potenciális olvasóközönsége sokszorosa a nyomtatásban megjelent példányszámnak, még akkor is, ha sokan csak alkalmilag, vagy célzottan, egy-egy konkrét munkához kötötten keresik a lap cikkeit, közleményeit, információit. A nyomtatott lap példányszámának a lehetséges érdeklődők számához való igazítása nem csak gazdaságtalan, de felesleges is lenne.

Az internet azonban olyan lehetőséget kínál, amely nagyon csábító: a rendszeres olvasás mellett az időszakos érdeklődők, informálódók számára is könnyen alkalmat teremt a tájékozódásra, szakmai böngészésre.

A világhálón való megjelenés a Szemle szerkesztését is forradalmasíthatja. Itt nem a „lapzárta” miatti szerkesztői sürgetésekre gondolok, hanem éppen ellenkezőleg: egy-egy aktuális téma közzétételével nem kell megvárni a következő lapszámot, hiszen a cikk akár órákon belül rákerülhet a felületre, s emiatt az „anyagtorlódástól” sem kell tartani. És akkor még nem is szóltunk a szerkesztők réméről: a terjedelemről! Szerzőink a megmondhatói, hogy hány értékes és alaposan kidolgozott tanulmányt kellett „megcsonkítani” (ezt szemérmesen szerkesztésnek hívjuk), vagy több részletben közölni – kizárólag terjedelmi okok miatt.

Azzal is számolunk, hogy Biztosítási Szemlére olyanok is rá fognak kattintani, akik még soha nem találkoztak a lap nyomtatott formátumával.

Ez pedig kétségtelenül hozzájárulhat majd a pénzügyi és biztosítási kultúránk oly’ sokat ostorozott színvonalának javításához.

Tehát: www.biztositasiszemle.hu! Enter!

Lectori salutem!

Trunkó Barnabás

Elemzésem során a célom annak vizsgálata volt többváltozós adatelemzési módszerek segítségével, hogy 2007-ben mennyire hasonló a már 2004 előtt EU-tagországok életbiztosítási piacainak fejlettsége, illetve a 2004-ben csatlakozottaké. Volt-e az Európai Unióban eltöltött éveknek hatása?

A tényleges vizsgálat előtt feltérképeztem a CEA tanulmánya segítségével, hogy csatlakozásuk előtt milyen állapotban volt a tíz, 2004-ben az Európai Unióba belépett állam biztosítási szektora. Eszerint az országok 3 csoportba sorolódtak, az elsőt alkotta az akkori EU-tagállamokhoz hasonló fejlettségi színvonalon lévő, ugyanakkor méretéből kifolyólag nagyon kis piaccal rendelkező Málta és Ciprus. A másodikban a nagy lehetőségeket tartogató közép-kelet-európai államok, Csehország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia szerepeltek. A harmadikba pedig a lemaradó Lettország, Litvánia és Észtország tartoztak. Általánosságban elmondható volt, hogy életbiztosítási piacuk jóval koncentráltabb volt, mint a nem-életbiztosítási, és kisebb részesedéssel rendelkezett az összes biztosítási díjbevételből.

Az életbiztosítási piacok fejlettségére vonatkozó vizsgálatot 7 általam választott változó segítségével végeztem (plusz egy, amely jelöli, hogy korábban vagy csak 2004-ben csatlakozott országról van-e szó), melyek a következők – zárójelben mellettük a később használt rövidítések:

• Életbiztosítás összege 2007-ben millió € (Életbizt)
• Egy főre jutó életbiztosítás € (eletbiztcap)
• Az életbiztosítások összegének aránya a GDP-n belül % (eletbiztgdp)
• Férfiak születéskor várható élettartama (varhatoeletf)
• Nők születéskor várható élettartama (varhatoeletn)
• Inflációval korrigált növekedési ráta 07/06 % (növráta)
• Életbiztosítások összegének aránya az összes biztosítási összegen belül % (eletbiztarany)
• Tagja-e a régi 15 európai uniós országnak (1-igen, 0-nem)

Milyen a 2004 előtt és a 2004-ben csatlakozott államok csoportja az egyes változók mentén?

A leíró statisztikai részben megvizsgáltam a régi és új európai uniós tagországok csoportja szerint különválasztva az egyes változókat, és azt tapasztaltam, hogy a 2004 előtt már tagállam, és a csak ekkor csatlakozók csoportját leginkább az egy főre jutó életbiztosítási összeg és az inflációval korrigált növekedési ráta különíti el. A többi változónál is látszott a különbség a két csoport között, ám itt előfordultak a dobozábrákon átfedések is. A növekedési ráta kivételével minden változó esetében a régi tagállamok értek el jobb eredményeket átlagosan.

Az egyes országokra jellemző sajátosságokról:

Luxemburg kiugrása csoportjából igen szembetűnő volt az egy főre jutó életbiztosítási összeg és az életbiztosítások összegének aránya a GDP-n belül változó esetében. A három balti állam a növekedést mutató változó kivételével mindenhol a leggyengébb láncszemnek bizonyult. Az új tagállamok között rendre az első helyezettek között végzett Málta és Ciprus, és többször nyomukban volt Szlovénia is.

Hogyan csoportosíthatóak az országok?

Az adatok szerkezetének feltárására, illetve a leíró részben tapasztaltak igazolására a hierarchikus klaszterelemzést alkalmaztam 4 módszert használva. Az első három módszerrel nagyon hasonló eredményeket kaptam, melytől a negyedik módszerrel kapott ábra sem sokban tér el.

Mindegyik dendrogramról világosan látszik, hogy Luxemburg nagyon elkülönül a többi országtól (egyedül az utolsó módszer szerinti dendrogramon kapcsolódik nem az utolsó lépésben a többi államhoz), tehát célszerű kihagyni a további elemzésekből.

Megállapítható még a balti államok összetartozása is, melyek szintén későn csatlakoznak a többi országhoz (Lettország és Litvánia szorosabban kapcsolódik össze). Franciaország és Anglia is külön kis csoportot képez, ez valószínűleg a kiemelkedően magas életbiztosítási összegüknek köszönhető.

A közép-kelet-európai terület hasonló fejlettségű államai egy csoportba rendeződnek, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia egy klasztert alkot mind a 4 esetben, Csehország pedig egyedül az utolsó módszer szerinti csoportosításnál nem csatlakozik hozzájuk. A csoportosításról alkotott elképzeléseimet egy nem hierarchikus klaszterezés végrehajtásával ellenőriztem, ahol 3, illetve 4 középpont segítségével rendeztem az államokat.

Előzetes feltételezésem az volt a három középpontú klaszterelemzés futtatásakor, hogy az egyik klaszter nagy valószínűséggel egyedül Luxemburgból fog állni a dendrogramokból látott elkülönülése miatt. Ekkor az egyik csoportot valóban Luxemburg alkotja. A következőben a balti államok szerepelnek, a harmadikban az össze többi európai uniós ország (azaz 21 darab). Viszont az ANOVA táblából kiderül, hogy az életbiztosítások 2007-es összegére nagy szignifikanciaszint (0,604) értéke miatt nincs szükség. A legnagyobb megkülönböztető erővel a 219 829-es F értékkel bíró 2007-es egy főre jutó életbiztosítási összeg rendelkezik. Az életbiztosítások 2007-es összege nélkül ugyanezt a csoportosítást kapjuk, de már mindegyik változónak szignifikáns szerepe van a csoportok képzésében.

Négy középpont szerepeltetésével a csoportosítás a következőképp módosult: Luxemburg és Észtország is külön csoportot képez, Litvánia, Lettország, Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország tartoznak a 3. klaszterbe, a maradék 17 ország pedig a 4-et alkotja. Mindezekből levontam a következtetést, hogy a régi európai országok alkotta csoport igen egységes, a különböző számú klaszterközéppontok változása esetén is csak az újonnan belépettek (illetve Luxemburg) alkotnak egyre újabb csoportokat.

Mivel az életbiztosítások 2007-beli összege nem bizonyult megkülönböztető erővel bíró változónak a k=3 középpontú klaszterezésben, e nélkül lefuttattam ismét a hierarchikus klaszterelemzést a 4 különböző módszerrel. Az eredmények igen hasonlóak, egyedül Franciaország és Nagy-Britannia egy csoportba rendeződése nem volt látható már, tehát ezt tényleg a nagy életbiztosítási összegük okozhatta.

2007-ben tehát szembetűnő a balti államok elmaradottsága, Málta, Ciprus és Szlovénia felzárkózása (és már Csehország is „felfelé kacsintgat”), valamint Luxemburg mindenkitől való különállása. De a csatlakozás előtti helyzettel összehasonlítva vajon mennyit változott a „felállás”?

Az egyes módszerekkel készített dendrogramokból kitűnik, hogy ekkor még egységesebb volt a 10 csatlakozó ország életbiztosítási piaca fejlettségi szempontból. Málta és Ciprus már itt is a fejlettebb országok közé tartozik – ahogy azt jeleztem korábban a tíz 2004-ben csatlakozó állam csoportosításánál, de Szlovénia és Csehország még stabilan Magyarországgal, Szlovákiával és Lengyelországgal alkot egy csoportot, mely a következő szinten a balti országok alkotta klaszterrel kapcsolódik össze.

Ezt igazolja a 3 és 4 középponttal végzett nem hierarchikus klaszterelemzés is, melyeknél Luxemburg természetesen külön csoportot alkot, és ami itt eltér a csatlakozás utáni állapottól, hogy mindkét esetben egy 8 fős csoportot alkotnak az új belépők. A két kimaradó a tízes csoportból már sejthető, hogy Málta és Ciprus. A 4 középpontú klaszterelemzésnél a 16 főt számláló csoport bomlik meg.

A legnagyobb megkülönböztető erővel a nem hierarchikus klaszterezések során ekkor is az egy főre jutó életbiztosítás bírt.

A klaszterelemzések eredményei alapján tehát elmondható, hogy lényeges fejlődésen csupán 1-2 ország ment át a csatlakozás utáni évek alatt. Szlovénia esetében ez jelentősnek tűnik, Csehország esetében már nem annyira. Mivel Málta és Ciprus eleve hasonló fejlettséggel bírt, esetükben nem fontos, hogy a fejlettebb európai országokkal alkotnak minden elemzés során egy csoportot.

Ezen eredmények alapján nem állítható, hogy közeledtek egymáshoz az életbiztosítási piacok fejlettségben.

Mi magyarázza az életbiztosítási penetráció alakulását?

A klaszterelemzések elvégzése után arra voltam kíváncsi, hogy az életbiztosítási penetráció ingadozását mely változók magyarázzák. Elsőként jobban megvizsgáltam a leendő eredményváltozó időbeli alakulását az Európai Unió tagállamaiban (24 országban, mivel Luxemburgot kihagytam a további elemzésekből), amely a következő ábrán látható.

Az életbiztosítási penetráció átlagértékeinek alakulása 2002-2007-ig (Adatok forrása: CEA: The European Life Insurance Market in 2006)

Az éves átlagértékek emelkedő tendenciát mutatnak, egyre magasabb az Európai Unióban az életbiztosítási penetráció aránya.

Az életbiztosítási penetráció változó közelebbi megismerése után lineáris regressziót futtattam stepwise módszerrel Luxemburg kihagyásával a többi 24 országra.

Eredményül egy szignifikáns, igen jó magyarázó erejű (R2=0,947) modellt kaptam, ahol a konstans nem bizonyult szignifikánsnak, de a bevont változók igen, és amely a következő regressziós egyenlettel írható le:

Eletbiztgdp= -0,551+ 0,002*eletbiztcap+ 0,044*eletbiztarany+ 9,95*10-6*Életbizt

Azaz az életbiztosítások GDP-n belüli arányát az egy főre jutó életbiztosítás, az életbiztosítások aránya az összes biztosítási összegen belül és az életbiztosítás összege magyarázza 2007-ben. A multikollinearitást jellemző 4 mutatószám; a VIF mutató, a tolerancia, a kondíciós index és a varianciahányadok alapján nem nagyon kell tőle tartani.

Hogyan „mérhetjük” az életbiztosítási szektor fejlettségét?

Mivel az életbiztosítási piac fejlettsége egy olyan összetett változó, amely közvetlenül nem mérhető, több elemből áll össze, látens komponenseket képeztem, hogy valamiképp mégis össze tudjam hasonlítani a 2004 előtt már az Európai Unió tagországai és a csak ekkor csatlakozott országok csoportjait e tekintetben.

Az életbiztosítások összegének GDP-hez viszonyított aránya nem szerepelt az elemzésben, mert ezt szerettem volna majd regresszióban magyarázni immár komponensekkel.

A főkomponenselemzés elvégzése előtt végeztem még egy klaszterelemzést a változók szerint, hogy lássam, valószínűleg mely változók fognak egy-egy főkomponensbe kerülni.

A dendrogramok alapján úgy tűnt, hogy a várható élettartam mutatók igen szorosan kapcsolódnak össze. A 3 életbiztosítási mutató (az egy főre jutó életbiztosítás, az életbiztosítások összege és az életbiztosítások aránya az összes biztosítási összegen belül) már nem állt ilyen közel egymáshoz, de az inflációval korrigált 2007/2006-os növekedési ráta egyértelműen elkülönült, ez állt a legtávolabb a többi változótól.

Azt láttam, hogy az adathalmazon lehet főkomponenselemzést végezni, mivel a korrelációs mátrixban számos nagy együtthatót, és 0 közeli p-t találunk. A KMO érték 0,731, a determinánsra 0,014-es érték adódik, és a Bartlett teszt p értéke is 0 körüli, tehát nem tekinthetőek függetlennek a változók.

A kommunalitások megfelelően nagynak bizonyultak. Az első és második főkomponens rendelkezett egynél nagyobb sajátértékkel, az információ mintegy 78,496%-át sűrítve.

Az első főkomponenst a várható élettartamos mutatók, illetve az inflációval korrigált növekedési ráta, míg a másodikat a konkrét életbiztosítással kapcsolatos mutatók alkotják. Ám az is kitűnik, hogy nem beszélhetünk tiszta struktúráról, mert több változó is mindkét komponenssel jelentékeny mértékben korrelál.

A két faktor rotált térben való ábrázolása az alábbi ábrán látható. A főkomponenselemzés jónak mondható, hiszen a 6 változót 2 dimenzióba lehet sűríteni, és az információtartalom közel 78,5 %-a megőrződik. Ezután a két faktor segítségével ismét futtattam egy lineáris regressziót stepwise módszerrel az életbiztosítási penetráció ingadozásának magyarázatára. Egy olyan modellt kaptam, ahol csak egy változó szerepel a regresszióban (az életbiztosítással kapcsolatos változókból képzett faktor) egy szignifikáns konstanssal együtt.

Egyáltalán nem kell a multikollinearitástól tartani, és ekkor is magas R2 értéket kapunk 0,928-as értékkel, azaz a 3 életbiztosítási változóból képzett faktor 92,8 %-ban magyarázza a varianciáját az eredményváltozónak. A modell pedig minden szokásos szignifikanciaszinten szignifikánsnak tekinthető az F-próba szerint.

A kapott függvény a következő: Eletbiztgdp= 3,770+2,604*1. faktor

Miként lehet a legjobban szétválasztani a régi és új európai uniós tagállamokat?

A már gyaníthatóan 2 csoportot alkotó mintabeli egyedek (a régi és az új uniós országok) esetében szerettem volna egy a csoportokat legjobban különválasztó változót találni az általam alkalmazott 7-ből.

Mivel az eredeti változók használatakor az előfeltételek nem teljesültek, ezért az életbiztosítások összege helyett annak természetes logaritmusát szerepeltettem az elemzés során. Ekkor már teljesült a csoportkovariancia mátrixok egyezőségére vonatkozó feltétel, a csoportátlagok egyezőségére vonatkozó tesztben pedig minden változónál igen alacsony, 0 körüli p értéket találtam, azaz mind a 7 változó szerint szignifikánsan elkülönülnek a csoportok.

A diszkriminanciaanalízist öt különböző módszerrel végeztem el, és mindegyiknél azt kaptam eredményül, hogy az életbiztosítási összeg természetes logaritmusa a bevont változó. A kanonikus korreláció magas, 0,821-es értékéből arra következtettem, hogy szoros kapcsolat van a kapott diszkriminancia értékek és a csoportok között. A struktúramátrixból pedig azt láttam, hogy a függvény pozitívan korrelál az inflációval korrigált növekedési ráta kivételével –amivel negatívan- a változókkal.

Az osztályozás jóságát szemléltető klasszifikációs tábla szerint 2 országnyi eltérés van az eredeti és a javasolt besorolás között, ami jónak mondható. Lengyelországot és Görögországot nem sikerült a megfelelő csoportban elhelyezni, mely Lengyelország esetében valószínűleg méretéből is adódik, hiszen jóval nagyobb, mint a többi 2004-ben csatlakozott állam, és ez a változó főképp az életbiztosítási piac nagyságát méri.

A diszkriminanciaelemzéshez hasonlóan a logisztikus regresszió segítségével arra kerestem a választ, hogy mely változókkal lehet legjobban meghatározni, hogy egy ország 2004 előtt is az Unió tagja volt, vagy csak ekkor vált azzá?

Két eljárást alkalmaztam, hogy összevethessem, mi jön ki segítségükkel A cut off 0,5833 volt, melyet úgy kaptam, hogy elosztottam a régi tagországok elemszámát (14, mivel Luxemburg nem szerepel a mintában) az összelemszámmal (mely 24). A 2 különböző eljárással más eredményre jutottam. Az első módszer szerint az egy főre jutó életbiztosítást érdemes alkalmazni a regresszióban, ezzel a változóval magyarázni a csoportba tartozást. A másik az inflációval korrigált növekedési rátát javasolja. Mindkét eljárással szép ROC görbét kapunk, nagy területtel, de mivel ez az egy főre jutó életbiztosítást alkalmazó változatnál nagyobb (és az elemeket helyesen besorolási arány is jobb), az első módszer eredményeit ismertetem.

A konstansról és az egy főre jutó életbiztosítási összegről is megállapítható, hogy szignifikáns 95%-os megbízhatósági szinten. Az egy főre jutó életbiztosítási összeg növekedésével nő annak a valószínűsége, hogy az adott ország a régi EU-sok közé tartozzon. Ha az egy főre jutó életbiztosítási összeg 1 euróval magasabb, akkor annak az esélye, hogy az ország az EU-s régi tizenötök (vagyis tizennégyek Luxemburg nélkül) közé tartozik, 1,008-szorosára változik. Cox és Snell mutatója szerint 61%-ban, Nagelkerkeé szerint 82,1%-ban magyarázza az egy főre jutó életbiztosítási összeg a 2004 előtt már EU-tagállamok közé tartozást.

A modell 87,5%-ban helyezi a megfelelő kategóriákba az egyes országokat. A rosszul besorolt országok között Spanyolországot, Görögországot és Máltát találjuk. Előbbi kettő fejletlenebbnek mutatkozik, mint csoportja, míg Málta e szerint a beosztás szerint már a régebb óta tagország fejlettebb európai államokat erősítené. Görögország outlier mivolta több mutatóból is kiderül. Bár a becsült valószínűség igen alacsony az alacsony egy főre jutó életbiztosítási összeg miatt, a valóságban mégis az 1-essel jelölt csoportba (régi tagországok) tartozik.

A csatlakozás előtti adatokat megvizsgálva tisztább a kép, ekkor mindkét eljárás során az egy főre jutó életbiztosítás összege változó segítségével lehet a legjobban beazonosítani, hogy egy ország 2004 előtt is az Unió tagja volt, vagy csak ekkor vált azzá. Ráadásul 2003-ban csak Görögországot sorolja be rosszul a modell, és még szebb a ROC-görbe, mint 2007-ben 0,979-es területtel.

A logisztikus regressziónál és a diszkriminanciaelemzésnél kapott változók valószínűleg azért különböznek, mert a diszkriminanciaelemzésnél az előfeltételek teljesülése érdekében az életbiztosítási összeg természetes logaritmusával dolgoztam, míg a logisztikus regresszió során csak az életbiztosítások összege változót szerepeltettem.

Összefoglalás

Az előbbiek alapján megállapítható, hogy a beilleszkedés még közel nem teljesen sikerült, az újabb és régi európai uniós tagországok életbiztosítási piacainak fejlettségbeli különbsége megmaradt. Ez jól látszik a leíró statisztika mutatószámaiból és a hierarchikus és nem hierarchikus klaszterelemzések eredményeiből is. (Bár az is kitűnik, hogy vannak felzárkózó országok a 2004-ben a közösséghez csatlakozottak között. Málta, Ciprus és Szlovénia közeledik a volt EU-15 felé.) A logisztikus regressziónál találunk nem is egy változót, amely jól elkülöníti a 2 csoportot.

Luxemburg kimaradt az elemzésekből kiugró értékei miatt, amelyek a leíró részben is már ismertek voltak, illetve a klaszterelemzésekből világosan látszott a többi országtól való elválása.

A lineáris regressziónál egy igen jó magyarázó erejű, szignifikáns modell született. Az életbiztosítások összege/GDP változót a másik három életbiztosításokkal kapcsolatos mutató igen jól magyarázza. Ezért próbáltam ezt a három változót a főkomponenselemzés során egy faktorba tömöríteni, ami sikerült, hiszen ezen faktornak a regresszióban történő szerepeltetése ismét egy jó modellt eredményezett.

A diszkriminanciaelemzés során az életbiztosítási összeg természetes logaritmusa bizonyult a régi és új európai uniós államok csoportját legjobban szétválasztó változónak.

A logisztikus regresszió alkalmazásakor kiderült, hogy két változó is igen jól magyarázza az újonnan csatlakozott és a már régóta európai uniós államok biztosítási piacainak különbözőségeit 2007-ben. Az egy főre jutó életbiztosítási összeg és az inflációval korrigált növekedési ráta is megfelelő lehet, ha csak ezen mutatók valamelyike alapján sorolnánk be egy országot. Ez egyébként már a leíró statisztikai részben található dobozábrákon is szépen látszott.

A csatlakozás előtti eredmények ettől kicsivel eltérnek, hiszen csak az egy főre jutó életbiztosítási összeg segítségével már eldönthető, hogy egy ország 2004 előtt is az Unió tagja volt, vagy csak ekkor vált azzá. 2003-ban csak egy csoportjából „eltévedt” országot találunk (azaz a logisztikus regresszió nagyon jól illeszkedik), míg 2007-ben már hármat, tehát egy minimális szintű közeledés itt is látható, ahogy a klaszterelemzés során is találtunk már a saját csoportjukból „kivándorlókat”.

A statisztikai módszerek alkalmazása után úgy találtam, hogy az eltelt esztendők ebben az esetben nem bizonyultak elég hosszú időnek. A szinte közvetlenül a csatlakozás előtti állapotok nem sokat változtak. Bár az újonnan csatlakozott országok biztosítási piacain a nagymértékű növekedés megkérdőjelezhetetlen (amit az inflációval korrigált 2007/2006-os növekedési ráta változó jelenít meg, és amelynél látszik, hogy a tíz új országban jóval magasabb – és mindig pozitív – értéket találunk, különösen a legkevésbé fejlett balti országok esetében). Az szintúgy biztos, hogy az Európai Unióba való belépés kedvező hatással bírt erre a szektorra. Mégis igen messze vannak attól a tízek, hogy a régi országok különböző mutatóit elérjék.

Ez világosan kitűnik a leíró statisztikákból, szintúgy a klaszterezéssel kapott dendrogramokból. A balti országok a legkevésbé fejlettek, erre jutottam az ábrák segítségével, utánuk következik a „közép-kelet-európai blokk”, amelynek képviselői Csehország, Szlovákia, Lengyelország és hazánk. A maradék 3 újonnan csatlakozó pedig úgy tűnik, sikerrel veszi az akadályokat, és szervesen illeszkedik az Európai Unióba. Ám ez azért nem meglepő, mert már a csatlakozás előtt is ezek az országok voltak a legjobb helyzetben. A klaszterelemzéseknél kapott eredmények során mindig a tizenötökhöz kapcsolódnak, és a leíró részben csoportjukon belül szinte mindig a legjobbak közt szerepelnek.

A logisztikus regresszió segítségével szinte egyértelműen be lehet sorolni az egyes országokat a nekik megfelelő csoportba (régi vagy új EU-tagállam) csupán egy változó segítségével. Ez is mutatja, milyen nagy eltérések vannak.

Fontos azonban elemzésem végén megjegyezni, hogy azt 2007-es adatokkal végeztem el. Az egész világot érintő válság előtti helyzetet tükrözik az eredmények. Most minden bizonnyal más pillanatképet ábrázolnék, ha a még nem elérhető friss adatokkal vizsgálódhatnék.

Tánczos Vanda

A Holland Biztosítók Szövetsége honlapján tette közzé annak az elemző tanulmánynak az angol nyelvű változatát, melyet a BCG 2009 januárjában készített a számára a biztosítóknak a pénzügyi-, és főként a hitelválságban játszott szerepéről és az ebből már levonható tanulságokról. A BCG számos ajánlást tett, hogyan lehetne a pénzügyi-, de főként a biztosítási szektor ellenállóbb a jövő piaci viharaiban.

Bár a tanulmány a holland piacra koncentrál, megállapításai érvényesek, megfontolandóak valamennyi válság sújtotta nemzetközi piacon.

Az utóbbi hónapok során a biztosítási ágazat olyan nagyságrendű kihívásokkal szembesült, amelyekre a közelmúltban még nem volt példa. A pénzügyi válság keményen lecsapott a nemzetközi biztosítások piacára, és szinte valamennyi biztosítóintézet piaci értéke jelentősen csökkent.

A kormány a piaci szereplők közül jó néhánynak nyújtott segítséget jelentős összegű tőkeinjekciók formájában. Az ING Csoport 10 milliárd eurót kapott annak érdekében, hogy tőkepozícióját javíthassa, az Aegon 3 milliárd eurót, az SNS Reaal pedig 750 millió eurót kapott. A segítségnyújtás következtében a holland kormány ellenőrzést szerzett ezen cégek felett, és mindegyik cég felügyelő bizottságába két-két tagot delegált. Az Eureko bejelentette, hogy 1 milliárd eurónyi többlettőkét kér a legnagyobb részvénytulajdonosaitól, a Vereniging Achmea-tól és a Rabobanktól.

E fejlemények heves vitát robbantottak ki Hollandiában, amelynek lényege, hogy vajon milyen szerepet játszottak a pénzintézetek a válság kialakulásában, illetve, hogyan lesznek majd képesek arra, hogy a jövőben jobban kezeljék az efféle körülményeket. Az adott helyzetben a Holland Biztosítók Szövetsége (Verbond van Verzekeraar) megbízást adott a Boston Consulting Group (BCG) részére, hogy dolgozzanak ki egy független tanulmányt a biztosítóknak a válságban betöltött szerepéről és a leszűrt tanulságok alapján fogalmazzanak meg olyan ajánlásokat, amelyek segítségével az ágazatot “válságállóbbá” lehet majd tenni.

A mostani anyag ennek a tanulmánynak a főbb következtetéseit tartalmazza kivonatos formában.

Az ajánlások nem kizárólag a válságra vonatkoznak (hiszen az nem fog még egyszer bekövetkezni), hanem inkább általánosságban a biztosítókat érintik. Hogyan tudják viszonylag jobban túlélni a válságot, és hogy lesznek képesek arra, hogy jobban felkészüljenek az újabb válságokra?

1. Először a buborékokra összpontosítsunk, ne a válságkezelésre: Gyakorlatilag minden súlyos pénzügyi válság előtt kialakul egy gazdasági „buborék”: ebben az időszakban felgyorsul a növekedés és megnőnek a hozamok. Lényegében a válság ennek a buboréknak az utolsó fázisa. Következésképpen arra van szükség, hogy a buborék kialakulása előtt, illetve annak élettartama során kell megtennünk a különféle intézkedéseket annak érdekében, hogy egy válság elhárítható legyen. Az intézkedéseknek nem is annyira a buborék kialakulásának megakadályozása a célja (holland szemszögből ez általában amúgyis lehetetlen vállalkozás volna), hanem sokkal inkább az, hogy enyhíteni lehessen a „rázós” következményeket. A gazdasági buborékokat akkor lehet érzékelni, amikor a vállalkozás egyes részei erős növekedésnek indulnak és magas (olykor szinte szélsőségesen magas) hozamokat produkálnak. Gyakran éppen ez árulkodik arról, hogy valahol létezik egy kockázat, amelyet nem ismertek fel (tehát be sem áraztak) kellőképpen. A magunk részéről hiszünk abban, hogy a vállalat vezetésének és a szabályozóknak jobban szem előtt kellene tartani az efféle buborékokat, hogy jobban megértsék a kockázatokat és a valós helyzet ismeretében hozhassák meg a szükséges intézkedéseket.

2. A kockázat és a hozam egyensúlyban tartása minden biztosító valamennyi igazgatótanácsi tagjának felelőssége: a biztosításmatematikai modellek és kockázati modellek eredményeit gyakorta használják fel a fontos döntések kockázatainak felméréséhez. Ezek rendkívül bonyolult modellek, amelyek nagyon nehezen érthetőek. Részben ezért szokták az e modellekkel kapcsolatos felelősséget a szervezeten belül egy néhány főből álló csoportra bízni. Más helyeken azonban a modell révén kapott eredményeket inputként használják fel a döntéshozatal során. Ily módon gyakran előfordul, hogy a kockázatkezelést („risk management”) „delegálják” a kockázatelbírálással/biztosításmatematikával foglalkozó részleghez, és ennek az a következménye, hogy a vállalat szintjén kettéválnak a kockázatkezelési/biztosításmatematikai, illetve az általános ügyvezetés feladatai. Ezt a megközelítést nehezen lehetne optimálisnak nevezni, hiszen a kockázati modellek már a meghatározásukból adódóan sem tekinthetők teljesnek vagy befejezettnek (az angol szakzsargon megfogalmazása szerint: ‘amit nem tud az ember, azt nem tudja az ember’), továbbá azért sem, mert ebben a megközelítésben nem lehet kiaknázni a kockázatokra építő „üzleti érzéket”. Véleményünk szerint az Igazgatótanács tagjainak alapvető és egyértelmű felelősségévé kell tenni, hogy megértsék a kockázati modellt annak érdekében, hogy tisztán átlássák, hogy mit is tartalmaz, de legalább ennyire fontos tisztában lenne azzal, hogy az adott modell mire nem terjed ki. Ez annyit jelent, hogy a vezetőknek és biztosításmatematikusoknak több időt kell fordítaniuk az általuk alkalmazott modellek és módszerek világossá, érthetőbbé tételével. A kockázati modelleket átláthatóbbá, könnyebben elmagyarázhatóbbá (és a lehetőségek szerint egyszerűbbekké) kell tenni. Ez persze azt is jelenti, hogy több figyelmet kel szentelni azokra a kockázatokra, amelyek nem szerepelnek a modellben, de ugyancsak vizsgálni kell bizonyos szélsőséges forgatókönyvek várható hatásait is. A forgatókönyvek elemzésénél például beemelhetünk olyan tényezőket, amelyeket a modellben nem szerepelnek (például úgy, hogy szándékosan keresünk olyan variációkat, amelyek fizetésképtelenségbe sodorhatják a biztosítót). Az extrém helyzetek várható hatásait feszültségvizsgálattal és „harci játékokkal” (Stress testing and war games) vizsgálhatjuk. Végeredményként az Igazgatótanács valamennyi tagjának meg kell értenie az adott kockázatot és a hozzá kapcsolható hozamot, és ezen ismeretek birtokában nagy ívben el kell kerülnie azokat a termékeket és azokat a beruházásokat, amelyeknek a várható kockázatait nem tudják teljes mértékben átlátni.

3. Ha a szükség megkívánja, a szabályozónak aktívabb szerepet kell felvállalnia: A múltban a szabályozók néha arra figyeltek fel, hogy a válságokat megelőző időszakban a cégeknél meredeken emelkedett a kockázat, és erre figyelmeztették is az adott cégeket. Ezzel együtt azonban csak elvétve került sor arra, hogy piaci intervenciót alkalmazva keményebben is fellépjenek. Nem vezettek be olyan előírásokat, amelyek kiegészítő kockázati védelmet jelenthettek volna, és nem vonták tiltó rendelkezések hatálya alá azoknak a vagyoni eszközöknek a további növelését sem, amelyeknél várhatóan kialakul a „gazdasági buborék”. Az efféle kiegészítőkre és előírásokra azonban komoly szükség van, mert az egyedi szereplők gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy magatartásuk jelentős mértékben eltérjen a piaci versenytársakétól, különösen akkor nem, ha ezzel csökkenne a hozam a részvényesek és a végső felhasználók szintjén. Ez végső soron arra ösztönözné az ügyfeleket és a tőkeberuházókat, hogy visszavonulót fújjanak és a rivális céggel lépjenek üzleti kapcsolatra. Az előzőekre való hivatkozással abban hiszünk, hogy a szabályozónak nem csupán figyelmeztetnie kell az érintetteket, hanem az egész ágazatra kiterjedő aktív intézkedéseket kell tennie, amennyiben az egyes cégek vonakodnak ezek megtételétől. Mindez elsősorban akkor alkalmazandó, amikor a cégek már benne vannak a válságot megelőző gazdasági buborékban. Ezen a ponton még mindig nagyobb a valószínűsége annak, hogy valós eredményeket érünk el. Az is rendkívül fontos, hogy ezeket a megoldásokat összehangoltan valósítsák meg az Európai Unió szintjén. Rendkívül fontos volna, hogy a jelenségeknek ez az aspektusa is megfelelő hangsúlyt kapjon a folyamatban levő Szolvencia II. tárgyalásai során.

4. Továbbra is garantálni kell a Hollandiában működő társaságok erős tőkepozícióit: A biztosításfelügyelet jelenleg leginkább nemzeti szinten működik: az e szinten lévő jogalanyok foglalkoznak a helyi szabályozással. Ez egyaránt igaz a helyi szereplőkre és a nemzetközi biztosítói csoportok helyi leányvállalataira. Az ő esetükben is kötelező, hogy a törvény által előírt szavatoló tőketartalékaikat helyben tartsák. A jelenlegi előírásokat a „Szolvencia I.” tartalmazza, a magunk részéről azonban egyáltalán nem tartjuk túlságosan magasnak az előírt szinteket. Úgy tűnik, hogy még egy Hollandián belül tartott 50%-os tartalék „puffer” is csupán korlátozott hatású, különösen akkor, ha ezt az összeget egy gazdasági buborék idején vesszük figyelembe; ha ama bizonyos „buborék” idején a holland biztosítók 150%-on tartották volna szavatolótőkéjüket (ez a minimális követelmény másfélszerese), az bizony mára igencsak aggasztó helyzetekhez vezetett volna. Szerencsére azonban a biztosítók az előbbinél jóval magasabb tőkeösszegeket tartottak fenn; 2007. év végén az átlagos szolvencia szintje két és félszerese volt a minimálisan megkövetelt szintnek. A minimális szavatolótőke-szükségletet ismételten meg fogják határozni a Szolvencia II. tárgyalásai során. Arról is döntenek majd, hogy a biztosítói vállalatcsoportok részben kiválthatják-e a helyi szavatolótőke-tartalékaikat olyan garanciákkal, amelyet az anyacég nyújtana a törvényesen működő leányvállalatok részére. Úgy látjuk, hogy a mostani válság bizonyította: létfontosságú, hogy a helyi leányvállalatoknak továbbra is megőrizhessék erős és független tőkepozícióikat.

Az AIG példája mutatja, hogy mennyire fontos, hogy a leányvállalatok elégséges mértékű (elhatárolt) tőkével rendelkezzenek: amikor az AIG hirtelen bajba került a származékos hitelügyleteket tartalmazó portfóliója miatt, akkor nem vehette igénybe azt a tőkét, amely az ügyfelekkel közvetlenül kapcsolatban levő biztosító leányvállalatainak nyilvántartásában szerepelt. Az AIG nem tehetett mást, a kormányhoz kellett fordulnia anyagi támogatásért. Ennek eredményeként a biztosító leánycégek megtarthatták saját szavatolótőke fedezeteiket. Eme törvényesen működő cégek és biztosítási ügyfeleik számára az sem okozott volna különösebb gondot, ha az AIG netán összeomlott volna. Erre való hivatkozással úgy látjuk, hogy garantálni kellene, hogy minden egyes tényleges biztosítási tevékenységet végző cég rendkívül erős tőkepozíciókkal rendelkezzen. A többlettőkét természetesen oda lehet kihelyezni, ahol a legnagyobb az értéke. Fontos ez a rendszer a potenciális támogató intézkedések szempontjából, amelyeket a holland kormány hozhat meg, ha válság idején esetleg túlságosan lecsökken a fizetőképesség mértéke. Ha a kormány a vállalat egészét óhajtja támogatni, akkor egy vállalati szintű tőkeinjekció nagyon értékes lehet. Ha azonban annyira súlyos a helyzet, hogy a kormány csak a holland biztosítottak vagyoni eszközeit akarja védeni, akkor a tőkeinjekciót a Hollandiában működő társaság részére kell beadni, ehhez pedig ott kell megfelelő mértékű tőkével rendelkezni.

A fenti négy ajánlás figyelembevételével a biztosítási ágazat képes lehet arra, hogy kiállja a gazdasági buborékok nyomán kialakuló válságokat. A legközelebbi potenciális válság nézetünk szerint azonban más jellegű lesz: fennáll a lehetősége annak, hogy rendkívül hosszú időn keresztül alacsonyan maradnak a kamatlábak és ennek igen jelentős hatása lesz elsősorban az életbiztosítókra nézve. Olyan helyzet ez, amely hasonló Japán gazdasági fejlődéséhez az 1990-es években. Az efféle helyzetek pontosan azért érintik súlyosan az életbiztosítókat, mert e cégek nagymértékben garantált hozamokkal dolgoznak, amelyeket e körülmények csak nagy nehézségek árán vagy egyáltalán nem lehet elérni.

Hollandiában is erős a hitelállomány növekedése a magánszektorban

A fogyasztók teljes hitelterhelése is jelentősen megnőtt Hollandiában az elmúlt években, és jelenleg az USA-hoz hasonló szinten áll a GNP-hez mérten. A jelzáloghitelek növekedése járult hozzá a teljes hitelterheléshez, míg az USA-ban a fogyasztói hitelállomány is magas. A lakások jelentős mértékű értékkorrekciójának kockázata kevésbé valószínű Hollandiában, mivel a lakáskínálat és kereslet közötti egyensúlyt nem befolyásolják annyira a kizárólag érzelmi okok, és Hollandiában fizikailag is ténylegesen kicsi a lakáskínálat.

A kölcsönnyújtást tovább stimulálta, hogy a bankok gyakran az anyavállalat mérlegén kívül kölcsönöztek, külön jogi személyek, ún. különleges célú társaságok (Special Purpose Vehicles, SPV-k) keretében. Ily módon a bankok tisztára mosták a mérlegüket, és papíron csökkentették az adósságrátájukat. Ezekben az SPV-kben a jelzálog- és egyéb hiteleket eltérő kockázati profilú csomagokban kötötték kévébe, és kötvények formájában eladták azokat befektetőknek, többek között biztosítóknak. Ezeket a kötvényeket eszközzel (kötvénnyel vagy hitellel) fedezett értékpapírnak (Asset Backed Securities, ABS) vagy jelzáloghitellel fedezett értékpapírnak (Mortgage Backed Securities, MBS) nevezték. Mivel a befektetőknek nem volt rálátása a hitelek tartalmára és a kapcsolódó kockázatokra, a hitelminősítő intézetekre bízták magukat a kötvények értékelésében. Mostanra kiderült, hogy rengeteg hibát követtek el, a hitelminősítők becslései pedig túlságosan pozitívak voltak. Ez valószínűleg amiatt történt, hogy a hitelminősítő cégeket azok fizették, akiket értékelniük kellett, vagy amiatt, hogy az ismételt újracsomagolástól lehetetlen volt helyesen felmérni a kölcsönökben rejlő kockázatokat. A befektetők abban is bíztak, hogy a hitelbiztosítások és a származékos ügyletek megóvják őket a nem-teljesítés kockázatától. Alábecsülték azonban annak kockázatát, hogy a biztosítás másik szerződő fele becsődölhet (ügyfélkockázat).

Az SPV-k és velük együtt az ABS-ek nagy léptékben nőttek meg az USA-ban, de Hollandiában is. A teljes adósságráta soha nem látott méreteket öltött az USA-ban.

Meglepő, hogy az Egyesült Államok adóssághelyzetének korábbi csúcsa nem érkezett el korábban, csak az 1929-es tőzsdekrach után. Akkoriban a kormány többletpénzt öntött a gazdaságba, hogy mozgásban tartsa. A foglalkoztatás fenntartása érdekében számos infrastrukturális projektbe kezdtek.

A pénzmennyiség közelmúltbeli hatalmas növekedése lökést adott a birtoklás (vagyon) iránti vágynak, aminek így megnőtt az értéke. Az az érzet, hogy alacsony a kockázat, tovább fokozta ezeknek a vagyontárgyaknak az értéknövekedését. Ennek eredménye lett a sok hatalmas vagyonlufi kialakulása.

A spekulatív befektetési alapok (hedge funds) és kockázatitőke-alapok (private equity funds) felemelkedése és sikere is nagyrészt az olcsón és könnyen elérhető kölcsönökön alapult. Ezeknek a szereplőknek további hatása volt, hogy az általuk megszerzett cégeket arra ösztönözték, hogy a legmodernebb finanszírozást válasszák. Ennek eredményeként ezeknek a cégeknek a hitelterhelése tovább emelkedett.

Az amerikai ingatlanbuborék pukkadt ki először, és beharangozta a pénzügyi válság kezdetét. Ezek után szép lassan következett a többi lufi, mint például a spanyolországi és angliai ingatlanbuborékok, valamint a részvény- és kötvénypiacok világszerte. A buborék először az USA jelzálogpiacának egy viszonylag kis szegmensében (másodrendű jelzálogpiac) pukkant ki, amikor a fogyasztók már nem tudták fizetni tartozásaikat. Mivel nem volt elég új vevő a végrehajtás alá kerülő ingatlanok megvásárlásához, az ingatlan értéke csökkent. Ez az érintett bankok eszközeinek leértékelődéséhez vezetett. Az intézmények magas idegentőke-ellátottsága és a valós kockázatok korlátozott átláthatósága miatt kétségek merültek fel a bankok fizetőképessége iránt. A bankok és más piaci szereplők nem üzleteltek egymással, ami likviditási válsághoz vezetett, hiszen a piacok már nem működtek.

Likviditásuk fokozása érdekében a bankoknak eszközeik eladása révén kellett csökkenteniük kockázataikat és adósságrátájukat. Ennek következtében az árak leestek, és velük együtt a vagyonérték is. Ez további eszköz-leértékelődéshez vezetett olyan más pénzügyi termékek esetében is, amelyek általában véve nem függtek össze az eredeti problémával. Ördögi kör keletkezett, ami egyre több és több pénzügyi terméket vonzott magához.

Az IFRS konjunktúraciklust erősítő hatásai

A Nemzetközi Számviteli Standard Testület (International Accounting Standards Board, IASB) megalkotta a „Nemzetközi Pénzügyi Beszámolási Szabványokat” (International Financial Reporting Standards, IFRS). Az IFRS célja a nagyobb egységesség, átláthatóság és harmonizációs elérése a pénzügyi beszámolókban. Biztosítók esetében ez mind a kötelezettségek (biztosítási szerződések), mind a vagyontárgyak (eszközök) értékelésére is vonatkozik.

A kötelezettségek értékelési szabályait az IFRS 4 tartalmazza. Az IFRS 4 legfrissebb verziója (1. fázis) még így is jelentős mozgásteret ad a biztosítóknak a különféle értékelési módszerek alkalmazásában. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az éves jelentések iránti bizalom korlátozott, mivel nehéz az egyes biztosítók jelentéseit összehasonlítani, s így megértésük is nehéz. Ez tovább súlyosbíthatja a válságot. A szándékok szerint az IFRS 4 2. fázisának erősebb harmonizációt kellene eredményeznie. Ezért kívánatos ennek a fázisnak a mielőbbi bevezetése.

Az IFRS-nek a válságra gyakorolt hatásáról folyó vita azonban elsősorban az eszközök IAS 39 szerinti értékelésére, és ennek magyarázatára (IFRS 7) koncentrál. Ez a szabvány kijelenti, hogy (szabályozói úton) gyakran szükséges vagy (üzemtechnikailag) kívánatos az eszközök piaci értéken való értékelése (piaci árfolyammal való értékelés). Ennek az értékelési módnak a célja, hogy a lehető legpártatlanabb gazdasági képet nyújtsa, de erősítheti a konjunktúraciklusokat. Ennek a konjunktúraciklust támogató hatásnak a megértéséhez az alábbiakban röviden elmagyarázzuk a piaci értékelés IFRS mechanizmusát. Az IFRS négy csoportba sorolja az eszközöket.

1.Nem kereskedelmi célú és aktív piacon nem forgó kölcsönök és követelések („loans and receivables” – „kölcsönök és kintlévőségek”; értékelésük amortizált önköltségen történik, a tartós leértékelődés esetét kivéve);

2. Lejáratuk végéig megtartott kölcsönök és követelések („held-to-maturity investments” – „lejáratig megtartott befektetések”; értékelésük amortizált önköltségen történik, a tartós leértékelődés esetét kivéve);

3. Az eredménykimutatás értékváltozásaitól függő tényleges értéken értékelt eszközök („fair value through profit or loss” – „eredménnyel szemben valós értéken értékelt”);

4. Egyéb, értékesíthető eszközök („available for sale” – „értékesíthető”; tényleges értéken értékelt, minden, az értékesítés pillanatáig vagy tartós leértékelődés bekövetkezéséig történt, valós értékű tőkeváltozás jelentésével).

Az eszközt megszerzésekor sorolják be egy adott csoportba, és elvileg nem tehető át később másik csoportba. A vagyont a vásárlása pillanatában érvényes piaci értékén értékelik. A rövid távú érték-ingadozások különféle hatással vannak a mérlegre, és így a fizetőképességre:

A. A „Fair value through profit or loss” és az „available for sale” csoportokba tartozik minden kereskedelmi célú eszköz („Held for trading” – „kereskedelmi célokra”), attól függően, hogy vásárláskor melyikre választották ezt az értékelési módot („Designated as at Fair value through profit or loss”). Eme eszközök értékének a piacon kell alapulnia (például a piaci értéken). Mindkét csoport átértékelése ezért megváltoztatja a biztosító fizetőképességét . A „fair value through profit and loss” csoportban bekövetkező értékváltozások közvetlenül megjelennek az eredménykimutatásban, az „available for sale” esetében azonban csak értékesítéskor vagy tartós leértékelődéskor. Az eredményre gyakorolt hatás emiatt nagyon eltérő, a tartós leértékelődés esetét kivéve.

B. A „loans and receivables” és a „Held-to-maturity investments” csoportba azok az eszközök tartoznak, amelyek eladása nem várható, illetve, amelyekre vonatkozóan fennáll a szándék és a lehetőség, hogy futamidejük végéig megtartsák őket. A jelzáloghitelek többnyire ide tartoznak. Ezeket az eszközöket nem értékelik át folyton, értékváltozásuk nem jelenik meg a mérlegben, kivéve, ha fennáll a nem-teljesítés veszélye.

Véleményünk szerint, ezek a szabályok általában véve reális képet adnak egy vállalat egyensúlyáról. Ha azonban minden piaci érték egyszerre, jelentős mértékben csökken, mint ahogy ebben a válságban is megtörtént, az azonnali, komoly hatással lesz az A. csoportba sorolt eszközökre. Mivel ezek értéke csökken, a fizetőképesség is romlik. Amikor a fizetőképesség elkezdi megközelíteni a minimális fizetőképességi követelményt, az intézmények kénytelenek több kockázati eszközt eladni (részvényeket, ingatlant) kockázati profiljuk javítása érdekében. Ha ez a hatás az egész piacon átível, a lefelé vezető spirál megerősödik, és az eszközök értéke tovább és még meredekebben fog esni. A befektetések értékére ható negatív erő tovább fokozódik a kereslet csökkenésével, sőt, esetleges megállásával (nem likvid piacok). Ha az árakat már eme feltételek alapján állapították meg, azok gyakran alacsonyabbak, mint ami pusztán a piaci kamatlábak és a hitelképesség alapján várható lenne.

Ennek a hatásnak az enyhítésére, különösen a bankokra vonatkozóan, 2008 októberében módosították a szabályokat (IAS 39 és IFRS 7). A „Held for trading” és az „Available for sale”, piaci értéken értékelt eszközcsoportok most bizonyos körülmények között átsorolhatóak a B. csoportba, minélfogva az értékelés amortizált önköltségen történik. Az intézményeknek indokolniuk kell ezt a módosítást, és részletes magyarázattal kell szolgálniuk a rákövetkező években, mindaddig, amíg az eszköz ki nem kerül a mérlegből. Mivel a bankoknak általában sokkal több kereskedelmi célú befektetése van, számukra sokkal nagyobb jelentőséggel bír ez a módosítás, mint a biztosítók számára.

A jelenlegi IFRS szabályokat sokan bírálják a fenti okok miatt, és azok elvetését javasolják (még eme módosítás után is). Ez a vita érthető, de kimenetele nem világos, hiszen az alternatívák nem feltétlenül jobbak.

Az egyik alternatíva például az, hogy az eszközöket tartsák a vásárláskori értékelésen, és csak az értékesítésük pillanatában vezessék át a könyvekben a nyereséget vagy veszteséget. Az 1990-es elején Japánban bekövetkezett meredek értékcsökkenés utáni tapasztalatok azt mutatják azonban, hogy ez a módszer is jelentős negatív hatással lehet a pénzügyi rendszerre. A japán bankok évekkel azután is könyveikben tartottak kölcsönöket, hogy már egyértelmű volt, hogy ezek nagy részét az adósok sohasem fogják visszafizetni. Ezt a veszteségleírások elkerülése miatt tették („elfelejtették” elvégezni a szükséges, ún. impairment teszteket). Ennek eredményeként nagyon átláthatatlan és instabil helyzet állt elő, amely éveken át tartott.

Összefoglalásul, kijelenthetjük, hogy az IFRS rendszer örökletesen magában hordoz a konjunktúraciklust erősítő hatásokat, de az nem egyértelmű, hogyan lehetne egy olyan jobb rendszert kidolgozni, amelynek nincs meg ez a hátránya, és emellett gazdaságilag valós képet tükröz.

Megjegyzés: további információért l. az Ernst & Young IFRS Outlook (Az IFRS kilátásai) c. anyagának 23. kiegészítését.

Az IMF-nek a korábbi recessziókkal kapcsolatos kutatásai arra engednek következtetni, hogy valószínűleg egy rendkívül mély válság küszöbén állunk. Az IMF megállapításai szerint a történelem legsúlyosabb gazdasági recessziói úgy kezdődtek, hogy egyidőben jelentkezett egy válság a bankszektorban, ugyanakkor összeomlott az ingatlanpiac és a részvények piaca. Most pontosan ezt tapasztaljuk. A válság drámai következményei már 2008. harmadik negyedévében is láthatóvá váltak, és már akkor recesszióhoz vezettek az USA-ban és Európa egyes részein. A gépjárműipar egyértelműen tapasztalja már a válság hatásait.

Hogy jobban megértsük, mi is várhat ránk, először azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy egyfajta „tökéletes viharba” kerültünk, ahol számos probléma együttesen jelentkezik. Például valamennyi fejlett gazdaság egyszerre sodródik a recesszió felé, és ez olyasmi, amire a II. világháború óta nem volt példa. Ezen túlmenően az országok között jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki. Bizonyos országokban hatalmas kereskedelmi többlet, másokban viszont hatalmas hiány halmozódott fel. Az USA-ban például 5%-os mértékű a GNP arányos hiány, ugyanakkor Kína 11%-os többlettel rendelkezik. Végezetül pedig meg kell állapítanunk azt is, hogy a világ legnagyobb gazdaságaiban a kormányok, a vállalkozások és az egyének is igen jelentős eladósodottsági pozíciókat építettek fel.

Eme kontextus alapján, 2009-re három lehetséges forgatókönyvet mutatunk be.

1. forgatókönyv: egy rövid recessziót szerény növekedési időszak követ. Ez a „V forgatókönyv” (meredek zuhanás, gyors megfordulás, de lassú javulás).

Az elmúlt hónapok veszteségleírásai és hatalmas zuhanása után a bizalom erősödése a logikus következő lépés. A kormányok gyorsan és adekvát módon cselekedtek, és megóvták a pénzügyi rendszereket az összeomlástól. A háztartások és az ingatlanárak védelmére tett Egyesült Államok-beli intézkedések meg fogják hozni gyümölcsüket. Az alacsonyabb üzemanyag- és nyersanyagárak „oxigénhez” juttatják a gazdaságot, és megnövelik a vállalati és fogyasztói kiadások mozgásterét. A hat hónappal ezelőtt érzett erős inflációs veszély elmúlt. Ez jó hatással az emberek reáljövedelmére. Mindezek a tényezők azonban csak szerény növekedést eredményeznek, amely messze a jelenlegi szint alatt van, amikor a túlfogyasztás és a túlzott hitelfelvétel volt a növekedés hajtóereje.

2. forgatókönyv: Gyors átmenet egy új növekedési időszakba. Ez a „J forgatókönyv” (a hanyatlás után az erős növekedési pályára állás gyors folytatása)

Egyesek úgy vélik, hogy az átfogó (már bevezetett és még bevezetésre kerülő) ösztönző intézkedések új lökést adhatnak a gazdasági növekedésnek. A fogyasztók újra megtalálják a gazdaságba vetett bizalmukat, és ismét elkezdenek költekezni (kölcsönpénzből), a vállalkozások ismét befektetnek, a kormányok pedig olyan intézkedésekkel támogatják mindkettőt, mint az alacsony kamatok, kezességvállalás stb. Mivel azonban a hosszú recesszióra való felkészülés gyanánt sok vállalkozás elkezdte már visszafogni termelési kapacitásait, a magasabb infláció ismét felütheti a fejét (több pénz kevesebb elérhető áruért), magasabb kamatokkal kombináltan.

3. forgatókönyv: hosszú és mély recesszió, de nincs pangás. Ez az „L forgatókönyv” (a hanyatlás után nagyon hosszú ideig tartó lassú növekedés, vagy a növekedés hiánya)

Ebben a forgatókönyvben a kormányok és központi bankok által nyújtott ösztönzők elégtelenek a növekedés gyors visszaállításához, és a bankok, vállalkozások és magánemberek folytatják működésük külső forrásainak csökkentését (az adósságráta mérséklését). A kormányok és központi bankok elhárítják a depressziót, de nem tudják megakadályozni a már bekövetkezett recesszióhoz való közeledést.

Mellesleg, az első két forgatókönyvben a túlzottan magas adósságrátákat és a kölcsönön alapuló fogyasztást nem bontják le szisztematikusan. Ez középtávon ismét „buborékokhoz” (és azok kipukkanásához) vezethet. Fontos, hogy a jövőben több figyelmet szenteljünk a „buborék-kezelésnek” („bubble management”), különösen ezeknek a forgatókönyveknek az esetében.

A harmadik forgatókönyv sok tekintetben emlékeztet az 1990-es évekbeli japán válságra: meggyengült pénzpiaci szereplők, nagy kormányzati ösztönző csomagok, tartósan alacsony kamatok, ami mégis állandó lassú növekedéssel párosul. Ha ez a forgatókönyv valósággá válik, előfordulhat, hogy a problémák még Japánénál is nagyobbak lesznek. A recesszió nemzetközi jellege miatt az export már nem kompenzálhatja az alacsony belföldi fogyasztást. Ebben a forgatókönyvben a teljes adósságráta sem javul feltétlenül sokat. Javulhat a vállalkozások és magánszemélyek esetében, de a kormányok adósságrátája tovább romolhat. 1989 óta a japán kormány adósságrátája megháromszorozódott, és eléri a GNP 170%-át, miközben a vállalkozásoké és a magánszemélyeké tartósan a GNP 100%-a alatt maradt.

A válság és a recesszió hatása a holland biztosítókra

A pénzügyi válság

A biztosítók piaci értéke sokat esett az elmúlt évben, még jobban, mint az általános részvényindexek. A bankok és életbiztosítók lényegesen többet veszítettek, mint a nem-életbiztosítók és a viszontbiztosítók. A pénzügyi válság 851 milliárd dollár közvetlen veszteségleírást eredményezett a bankoknál és a biztosítóknál. A veszteségleírásból a bankok vették ki leginkább a részüket, 708 milliárd dollárral, a biztosítók pedig 143 milliárdot láttak füstbe menni.

Bár az amerikai intézmények szenvedték el a legtöbb veszteséget (bankok: 425 milliárd dollár, biztosítók: 125 milliárd dollár), a válság hatásai nem korlátozódtak az USA piaci szereplőire, hanem az egész világon érezhetőek lettek. Az amerikai piaci szereplők értéke semmivel nem zuhant gyorsabban, mint európai és ázsiai társaiké. Ez amiatt is lehetett, hogy Európában és Ázsiában még további veszteségleírások várhatóak, vagy pedig amiatt, hogy elképzelhető, hogy azokban a régiókban nagyobb hatása lesz a recessziónak (az USA-t általában olyan országnak tartják, amely a legerősebb pofont kapja, de ahol a fellendülés is viszonylag gyorsan gyökeret ver).

Az amerikai biztosítók által elszenvedett 143 milliárd dolláros veszteség nagy része egyazon piaci szereplőhöz köthető: az AIG-t 61 milliárdos veszteség érte. Ez a pénzügyi származékos ügyletek területén végzett baki tevékenységet érintette (elsősorban a kötvénykockázati swap (CDS) ügyletek révén), és nem a biztosítási tevékenységet. Az európai biztosítók „csak” 17 milliárdos veszteséget könyveltek el.

A biztosítók veszteségeit egyelőre nagyrészt néhány cég által a pénzügyi származékos ügyletekkel folytatott kereskedelem okozta. A veszteségek azonban az alaptevékenységet is elérték, és itt még továbbiak várhatóak. Ezeket a veszteségeket elsősorban azok a részvényportfóliók idézték elő, amelyeket nem fedtek le a részvényárak hirtelen zuhanása esetére (a legtöbb biztosítónak megfelelő fedezete volt erre), valamint az (eszközzel fedezett) kötvények és az ügyfélkockázat (annak kockázata, hogy egy nagy üzleti partner bedől) hitelkockázatának alábecslése.

Így a biztosítási piac is a tanácsosnál nagyobb kockázatot vállalt. A részvényesek magas megtérülésre való (gyakran rövid távú) koncentrálása is ezt ösztönözte:

• A biztosítások szerződői (gyakran az alkuszok közreműködésével) magas megtérülést és ugyanakkor alacsony spekulatív kockázatot követelnek. Ha nem kapnak ilyen ajánlatot, elmennek egy olyan versenytárshoz, aki tud ilyet ajánlani, vagy pedig a befektetési alapokhoz vagy banki termékekhez fordulnak. Ez jellemző az egyéni életbiztosítási piacra, de különösen a kollektív életbiztosítási termékekre, ahol a nyugdíj-biztosítási tanácsadók igyekeznek rendkívül alacsony szinten tartani a működési költségtérítést és a kockázati felárat. Ennek eredményeként a biztosítók csak a befektetések magas hozamával, illetve viszonylag magasabb kockázatok vállalásával tudnak kompenzálni. Főleg ezek a hatások játszanak szerepet, amikor az elért hozamok éveken át magasak voltak, és mindenki részt kér a tortából. Ilyenkor könnyen alábecsülik a kockázatokat (a fogyasztók is).
• A részvényesek magas megtérülést várnak a vállalt kockázatokért (garantált kamat az ügyfelek felé).
• A vezetők szeretnek nagy és sikeres intézményeket vezetni, jobbnak lenni kollégáiknál, és szeretik, ha őket tartják a legalkalmasabb vezetőnek. Ahhoz, hogy ügyfeleket vonzzanak, és kivívják a részvényesek elégedettségét a nagy nyereséggel, jó hozamokat kell elérniük. Nem gondoljuk, hogy ezt csak a bónuszok és a juttatások ösztönözték, amint azt ki is fejtjük a későbbiekben („A vezetők hozzájárulása a pénzügyi válsághoz”).

Éppen a biztosítók azok, akiknek hosszú távú biztonságot is ajánlaniuk kellene ahhoz, hogy betöltsék a biztonságos kikötő szerepét a kockázatokkal teli világban. A hosszú távú perspektíva több luficiklust és válságos időszakot is magában foglal. Egy vállalkozás összes vagyonának elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy túlélje a krízis mélypontját, és gyarapodni tudjon a jobb időkben. A szolvencia-követelményeknek fel kell mérniük, hogy egy biztosító hosszú távon is eleget tud-e tenni kötelezettségeinek. Különösen ennek az ágazatnak kel felvérteznie magát ama emberi gyarlóság ellen, hogy a rövid távra összpontosítunk. Ez egyaránt vonatkozik az ügyfelekre, a befektetőkre és a vezetőkre is.

A válság strukturálisan rosszabbul érinti az életbiztosítókat, mint a nem-élet- és a betegbiztosítókat. Ez azért van így, mert rájuk jellemző a legmagasabb a tőkeszerkezet aránya (magas tőke-eszköz arány, 12:1 arányban) a mérlegben. Eme arány miatt egy 1%-os eszközérték-csökkenés azt jelenti, hogy a tőke 12%-kal csökken. Ezen kívül, ezek a társaságok gyakran kínálnak magas kockázati profilú, garantált magas hozamot (főleg a kollektív életbiztosítási szerződéseknél), és mivel a szerződések futamideje általában nagyon hosszú, korlátozottak a tartalékok újraképzése céljából végrehajtható áremelés lehetőségei. A beteg- és nem-életbiztosítók évente változtathatják áraikat az egész portfólió tekintetében. Mire az ágazat egésze bajba jut, az árak azonnal, minden ügyfél vonatkozásában fel fognak menni.

A fogyasztó szerepe

Társadalmunk jogosan védelmezi a fogyasztókat a csalásokkal és a vállalatok félrevezető magatartásával szemben. A fogyasztóvédelem azonban időnként elsiklik afölött, hogy az életben minden döntés bizonyos mértékű kockázatot von maga után, továbbá, hogy annak a személynek is viselnie kell a kockázatot (vagy annak egy részét), aki tájékozott döntést hoz. Ha a fogyasztónak szándékában állna viselni a kockázatot (vagy annak egy részét), akkor valószínűleg inkább a hosszú távú biztonságot preferálná a rövid távú hozamok helyett. Eme pozitív hatás garantálására a pénzügyi szolgáltatásoknak rendkívül jól átláthatónak kell lenniük annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a tájékozott döntések meghozatalát. Az átláthatóság – többek között – a termék terjesztési költségére, kockázatára és hozamára vonatkozó, átfogó információt jelent.

A vezetők hozzájárulása a pénzügyi válsághoz

A bónuszok és egyéb pénzügyi ösztönzők szerepét gyakran emlegetik úgy, mint a válság mögötti egyik legfontosabb okot, és mint ilyen, az egyik legfontosabb irány, amerre megoldást keresve tekinthetünk. Egyetértünk azzal, hogy a juttatások szintje és struktúrája szerepet játszott a válság kialakulásában, de megfelelő perspektívában kell nézni a többi olyan ösztönzővel szemben, amelyek hatással vannak a vezetők cselekedeteire, illetve a részvényesek és ügyfelek által a magas hozamok elérése végett gyakorolt nyomással szemben.

A vezetők jutalma, különösen a kereskedelmi bankok és a befektetési bankok esetében olyan nagy volt, hogy ez biztosan magas kockázatok vállalására ösztökélte a vezetőket. A javadalmazás aszimmetrikus volt. Nem volt szokatlan, hogy a sikeres időkben (tíz)millió dolláros fizetéseket kaptak a vezetők, és veszteség esetén ezeket az összegeket nem kellett visszafizetniük. A biztosítási ágazatban a javadalmazás általában nem volt ennyire szélsőséges, bár voltak kiugró összegek, mint a fent említett AIG esetében.

Hogy megmagyarázhassuk az emberek cselekedeteit, és, ha tágítjuk a képet, a vezetőkét is, érdemes mélyebben megvizsgálni, módosítani vagy jobbítani a bónuszrendszert.

Véleményünk szerint, további (pszichológiai) tényezők is legalább ennyire fontosak voltak a vezetők cselekedeteiben:

• Csak néhány évre visszamenő adatbázist használtak a hosszú távú előrejelzésekhez. Különösen egy hosszú fellendülési időszak után még nehezebbnek tűnik elfogadni azt, hogy a gazdaság le tud hanyatlani. Ez különösen a fiatalabbak esetében igaz, akik (tudatosan) nem élték meg a krízist a múltban.
• Saját jóslataink túlbecsülése: a pénzügyi válsághoz közeledve sokan kijelentették, hogy ezúttal alacsonyabbak a kockázatok és jobb az eloszlásuk. Erről kiderült, hogy egyáltalán nem így van. Érdekes módon, kutatások azt mutatják, hogy az úgynevezett szakértők legalább olyan gyakran tévednek, mint az egyszerű emberek, de ők általában jobban meg vannak győződve a maguk igazáról (végül is, ők „bizonyítékot” gyűjtöttek).
• A negatív forgatókönyvek szisztematikus alábecslése: az emberek általában optimisták, és ezért következetesen alábecsülik a vele járó kockázatokat. Válságos időkben, mellesleg, ennek ellenkezője történhet.
• A döntések és/vagy előrejelzések behatárolják látómezőnket: egy döntés meghozatala után a világot annak a döntésnek a perspektívájából látjuk (vagy az azt alátámasztó jóslatokéból), és főleg azokra a tényekre összpontosítunk, amelyek megerősítik a döntést. Ez a gyakorlatban meghatározza világlátásunkat: két évvel ezelőtt, például, mindenki a hozamokra figyelt, most az emberek főleg a kockázatokra figyelnek; valószínűleg mindkét nézőpont elfogult.
• A rövid távú eredmények túlbecsülése: egyes biztosítók nem „fedték le” pozíciójukat, mert ez a fedezet drága volt, és veszélyeztette volna a rövid távú nyereségességet. Ez összevág azzal az ismert és bizonyított hatással, hogy az emberek jobban értékelik a rövid távú eredményt, mint a hosszú távút. Az emberek inkább ma szeretnének 100 eurót, semmint a jövő héten 105 eurót.
• A társadalmi „bizonyosság” és szakértelem miatti csordaszellem: valószínű, hogy bizonyos befektetések kockázati szintjét az emberek azért tartják elfogadhatónak, mert sok más biztosító is ugyanazt a befektetést hajtotta végre.

Ez különösen a hagyományos, garantált hozamú termékekre jellemző. Ezeket a termékeket a biztosító mérlegében magas eszköz-tőke arány jellemzi, valamint garantált megtérülés az ügyfelek számára. A valóságban a portfóliónak évente csak 11%-a újul meg. Vagyis, a portfólió 89%-a olyan kötvényekből áll, amelyeket a múltban adtak el, és amelyek ára és garanciái rögzítettek. A garanciák módosítása és a magasabb díjtételek alkalmazása annak érdekében, hogy lökést adjanak az árrésnek, és így megerősíthessék a fizetőképességet, csak nagyon lassan vezethető be a portfólióban.

A válság idején a nem garantált hozamú életbiztosítási termékek (a unit-linked termékek) sokkal kevesebb fejfájást okoztak a biztosítóknak, mivel ezek a termékek a szerződőre hárítják a befektetés hozamával kapcsolatos kockázatot. Bár ez nem szünteti meg a problémákat, a kockázat kifejezetten a végfelhasználót/fogyasztót érinti, és nem a biztosítót. Hollandiában sajnos ezeket a termékeket egy időben homályos ígéretekkel és nem átlátható, gyakran magas költségekkel adták el (ún. „nyerészkedő kötvények ügye”). Mindazonáltal ez a válságtól elkülönülő ügy.

A válság jobban érintette a nagy holland biztosítókat, mint európai társaikat. Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy Hollandiában több kombinált intézmény működik, amelyek biztosítási és banki tevékenységet is folytatnak (SNS-Reaal, Fortis, ING). Ez a modell sokkal kevésbé megszokott Európa más országaiban és a világ többi részén. Ezen kívül, a nagy holland biztosítók elsősorban az életbiztosításokban tevékenykednek. Ez jellemző mind Hollandiára, ahol az életbiztosítási piac viszonylag nagyobb, mint a legtöbb országban, mind főleg az Aegon és az ING nemzetközi tevékenységére. E két utóbbi cég az Egyesült Államokban, a jelenlegi válság szívében is jelentős piaci szereplő.

A holland biztosítók fizetőképessége mindazonáltal, amennyire jelenleg tudható, nem került igazán veszélybe. Bár a közzétett szolvencia-mutatók elavultak, egyetlen biztosító sem jelentett azóta fizetésképtelenséget. Ennek egyik oka, hogy a biztosítók jelentős szolvencia-puffereket halmoztak fel az idők során (> 250% volt 2007 végén, vagyis a minimális követelményszint 2,5-szerese).

A recesszió

A recesszió még várhatóan további fejfájást fog okozni a biztosítási ágazatnak, és elsősorban az életbiztosítók nyereségességét aknázhatja alá. Az életbiztosítók többnyire garantálnak egy bizonyos kamatot az ügyfeleiknek, és nagyon nehéz lehet jó hozamokat elérni az elkövetkező években. A recesszió először is megnöveli a kötvények nem-teljesítésének arányát, amelynek eredményeként veszélybe kerülnek a hozamok. Másodszor, a többi eszköz hozamai is alacsonyak lehetnek, a részvényárfolyam-esés fedezeti költsége pedig ténylegesen megnő az erős piaci áringadozás miatt. Az utolsó és legfontosabb veszély pedig, hogy a kockázatmentes kamatlábak nagyon alacsonyak maradnak az elkövetkező években (ennek az anyagnak a megírásakor a 30 éves futamidejű államkötények kamatlába 3,5% volt, nem sokkal azelőtt pedig 2,5%-on állt).

A japán válság és annak hatásai a biztosítókra

Sok jelentés hasonlítja össze a mostani világméretű pénzügyi és gazdasági válságot korábbi válságokkal. Ez a helyzet az 1990-es években Japánban bekövetkezett piaci összeomlással is, amelyet a nagy részvény- és ingatlanpiaci buborékok kipukkanása idézett elő.

Kezdjük az 1990-es évekbeli japán válság rövid összefoglalójával és annak hatásaival. Az 1980-as évek végén Japán bruttó nemzeti terméke (GNP) több mint 5%-kal nőtt évente. A részvénypiac soha nem látott magasságokat ért el, a Nikkei 225 index majdnem megháromszorozódott 1985 januárja és 1989 vége között, amikor 38 916 ponttal elérte csúcspontját. Az utána következő zuhanásban a Nikkei 20 000 pont alá esett. A japán nagyvárosok lakáspiaci árindexe 1991-ben tetőzött. Akkoriban harangozták be közel s távol, hogy az a telek, ahol a császári palota áll, olyan értékes, mint egész Kalifornia. Az ingatlankölcsönök szabályozásának bevezetése 25%-os lakásárcsökkenést eredményezett 1991 és 1993 között. Az ingatlanpiac a tartósan csökkenő árak időszakába került, egészen addig, amíg 2006-ban ismét emelkedni nem kezdtek az árak. A lakásárak összeomlása tovább erősítette a banki válságot, mivel a japán bankoknak rengeteg nagy hitel-kintlévősége volt az ingatlanszektorban.

A japán gazdaság lassan növekedett az 1990-es évek elején. 1997-től 2003-ig csak a defláció mentette meg a GNP-t a csökkenéstől. Ugyanakkor erősen zuhantak a kamatlábak. 1991-ben a Bank of Japan kamatlába 6%-on tetőzött, de 1995-re ez 1%-ra esett, és azóta is ez alatt maradt. Ez az alacsony kamatláb táplálta a világméretű hitelbuborékot. A fedezeti alapok, a japán háztartások és még sokan mások az egész világon japán jenben vettek fel kölcsönöket azért, hogy azt máshol befektessék. Most sietnek ezeket visszafizetni.

A kormány először csak korlátozott mértékben reagált a pénzügyi válságra, különösen azért, mert azt hitte, a kétes kintlévőségek száma csekély, és attól félt, hogy a nagyközönség nagyon negatívan reagálna a nagy pénzintézetek szanálására. A végül mégiscsak meghozott intézkedések (tőkeinjekciók és egy szervezet felállítása a kétes kintlévőségek felvásárlására) nem voltak elegendőek a pénzügyi krízis hullámának megfordítására. 1997 és 1998 között három nagy bank és két tőzsdei bróker omlott össze. Ez drasztikus lépésekre sarkallta a kormányt és a Bank of Japan-t, bár némileg megkésve. A pénzügyi megújulási program (Financial Renewal Program) előírta a bankok eszközei minőségének szigorú felmérését. Ez némileg visszahozta a piacba vetett bizalmat. Ezen túlmenően, egy, a kormány által felállított mentőöv-alap 41 céget mentett meg a bedőléstől oly módon, hogy átvette a mérlegben szereplő adósságaikat.

A válság a biztosítási ágazat számára is fordulópontot jelentett.

Miután kipukkadt a vagyonlufi, hatalmas rés támadt a kötvényesek számára garantált hozamok és a befektetések tényleges, nagyon alacsony megtérülése között. Bár a garantált hozamok az 1990-es évek kezdetén jellemző 6,25%-ról 1,5%-ra csökkentek 2001-re, az államkötvények hozama még gyorsabban zuhant. Az alacsony kamatlábhoz az ingatlanárak esése és gyenge részvénypiacok társultak. A biztosítók kénytelenek voltak magasabb kockázatot vállalni ahhoz, hogy ki tudják fizetni a garantált hozamokat. Nem minden biztosító volt sikeres, az ágazat egésze 11 milliárd dollárt veszített 2001-ben. 1997 és 2001 között nyolc biztosító, ennek következtében 10 millió kötvény dőlt be, amely a japán életbiztosítási piac eszközértékének mintegy 10%-át érintette. Minden érintett kötvényes számára jelentősen csökkentek a hozamok, messze az eredetileg garantált hozamok alá.

A helyzet nem teljes mértékben vetíthető rá a mostani hollandiai helyzetre, még akkor sem, ha a kamatláb hosszú ideig alacsony marad. Akkoriban sok japán befektető portfóliója egyenesen gyengének volt mondható. Ez nem vonatkoztat el attól a ténytől, hogy a tartósan alacsony kamatláb forgatókönyvének is jelentős hatása lehet Hollandiára, és hogy ennek nagyon alapos megértése kulcsfontosságú.

Hogyan erősítsük meg a holland biztosítási ágazatot?

A holland biztosítók fontos szerepet töltenek be a társadalomban, mert kockázatot vállalnak, és ezzel biztonságos kikötőt kínálnak. Ez a szerep nagyban különbözik a bankokétól, amelyek a pénzpiacok előmozdítói. A biztosítók szerepe a nyugdíjalapokétól is egyértelműen elválik. Ez utóbbiak végül is erősen standardizált kollektív szerződéseket kínálnak öregségi nyugdíjra, a biztosítók viszont különféle célokra, jobban az ügyfélhez igazított szolgáltatást nyújtanak.

Úgy véljük emiatt, hogy a biztosítók számára levonható tanulságok és adható ajánlások különböznek a bankokra és nyugdíjalapokra vonatkozóktól. Ugyanakkor biztosítani kell, hogy ne nagyon törjön meg a szereplők közötti versenyhelyzet.

Válságelemzésünk alapján négy ajánlást mutatunk be a stabil és válságoknak ellenálló biztosítási ágazat megtartására, amely a jövőben is fontos szerepet fog tudni játszani a holland társadalomban. Ez a négy ajánlás jól illeszkedik az európai jogalkotásról és szabályozásról a „Szolvencia II.” keretében zajló tárgyalásokba. Azokra a specifikus témákra irányítják a figyelmet, és mélyebb vizsgálatukra sarkallnak, amelyek véleményünk szerint létfontosságúak ahhoz, hogy az ágazat válságbiztos legyen a jövőben.

A Szolvencia II. és a válság

A Szolvencia II. tervezett bevezetésének célja a biztosítóktól megkövetelt szolvencia-pufferek és az általuk ténylegesen viselt kockázatok jobb összehangolása.

A Szolvencia II. három fontos területet foglal magában, amelyeket „pilléreknek” is neveznek. Az 1. pillér mennyiségi követelményeket tartalmaz (mekkora tőkéje legyen a biztosítónak). A 2. pillér minőségi követelményekkel, valamint a biztosítók hatósági szabályozás alá eső tevékenységével foglalkozik. A 3. pillér a piaci fegyelemről és a hatóságoknak küldendő beszámolókról szól.

Az 1. pillér a technikai készségekkel, a minimális tőkekövetelménnyel (Minimum Capital Requirement vagy MCR) és a szavatolótőke-követelménnyel (Solvency Capital Requirement vagy SCR) foglalkozik. Ezek a követelmények változást jelentenek a jelenlegi politikához képest, amely csak a biztosítási kockázatot érinti, és azt írja elő, hogy minden fajta kockázatot figyelembe kell venni. A biztosítóknak a piaci kockázat (a befektetések értékcsökkenési kockázata), a hitelkockázat (annak kockázata, hogy azok a partnerek, akiknek pénzt kölcsönöztek,nem tudják visszafizetni tartozásaikat), valamint a működési kockázat (annak kockázata, hogy egyes rendszerek meghibásodnak, vagy például bizonyos folyamatok nem bizonyulnak elegendőnek a csalás megakadályozására) miatt kell tőkét tartalékolniuk. Ezek közül jelenleg egyik sincs benne a Szolvencia I.-ben, bár ismert, hogy súlyos fenyegetést jelenthetnek egy biztosító fizetőképességére nézve.

A 2. pillér arra kényszeríti a biztosítókat, hogy elégséges forrást allokáljanak a jövőben felbukkanó kockázatok felismerésére, mérésére és kezelésére. Ezt az ún. „Own Risk and Solvency Assessment” (saját kockázati és fizetőképességi vizsgálat), azaz ORSA eljárás alapján kell elvégezni. A 2. pillér ezen kívül azt is előírja, hogy a kockázatkezelést, kockázati modellezést (belső modellek esetében), a megfelelőséget (compliance), a belső ellenőrzést és az aktuáriusi munkát megfelelően lássák el. A 2. pillér vezeti be a vezetők számára előírt szakmai tudással és képességekkel kapcsolatos kritériumokat. Tartalmaz továbbá egy ún. „Supervisory Review Process”-t (SRP), azaz felügyeleti ellenőrzési folyamatot, amely kijelenti, hogy a szabályozó hatóság határozza meg minden biztosító esetében, hogy elég tőkével rendelkezik-e, és hogy a kockázatkezelési és irányítási struktúrák megfelelnek-e az adott biztosító típusának, méretének és összetettségének. Jelenleg sok vita folyik a nemzeti kormányok, az Európai Parlament és az Európai Bizottság között a biztosítói cégcsoportok szabályozójának szerepéről. Ennek a vitának a lényege az a kérdés, hogy milyen szerep hárul ama pénzügyi csoportok szabályozójára, amelyek több országban is tevékenykednek, ama országok szabályozó hatóságainak szerepével szemben, ahol eme cégcsoportok leányvállalatai működnek.

A 3. pillér előírja, hogy a biztosítóknak átláthatóbbnak kell lenniük azáltal, hogy több információt osztanak meg és tesznek közzé. Ez átláthatóbbá teszi a piacot, ennek eredményeként érthetőbbek lesznek a kockázatok, ez pedig elősegíti a biztosítók közötti versenyt. Véleményünk szerint a Szolvencia II. a jó irányba tett nagyon fontos lépés, és korábbi bevezetése korlátozhatta volna a válság hatását néhány biztosító esetében.

Ajánlásaink nem mennek szembe a Szolvencia II. által vett irányvonal lelkületével. Fontos ezért, hogy folytatódjon a Szolvencia II. körüli vita és munka a szükséges jobbítások tárgyában, pontosan ama platform eszközeivel. Az ajánlások a vitán belüli fókuszt terelik egy adott irányba.

A buborék-kezelésre összpontosítsunk, ne a válságmenedzsmentre

Ha megnézzük az 1920-as és 30-as évek részvénypiaci krachjait, illetve a legutóbbi fejleményeket, felmerül a kérdés, hogy krachhal vagy buborékkal van-e dolgunk.

Az 1930-as évek válságára vonatkozóan gyakran elhangzik, hogy az 1929-es részvényárak egészen 1954-ig nem tértek vissza. Vagyis, 25 évbe telt, hogy a részvényárak magukhoz térjenek.

Ez mutatja, milyen mély volt a válság. A szám azonban azt is megmutatja, hogy nem az esés mélysége volt rendkívüli, hanem elsősorban az előtte lezajlott hatalmas emelkedés. A részvényárak messze az éves 2%-os átlagos teljesítménynövekedés felett nőttek az egész időszakban. Ez a százalék talán alacsonynak tűnik a jelenlegi százalékokhoz képest, de azokban az időkben tényleg szokás volt a viszonylag magas (5% körüli) osztalékfizetés. A jelenlegi kép nem sokban különbözik; ismét sokkoló, milyen gyorsan nőttek a részvényárak a közelmúltban, mintegy 6%-os teljesítménynövekedéssel (és további 3%-os osztalékkal). Ily módon, a részvényárak esése elsősorban ennek a hatalmas lufinak a vége.

A biztosítóknak nem szabad csak a hitelminősítőkre hagyatkozniuk

Sok kritika éri a hitelminősítő intézetek szerepét és javadalmazási struktúráját (azok fizetik őket, akiket minősítenek) a kompozit pénzügyi termékek kockázatainak megítélésében. Ez a kritika, véleményünk szerint, jogos. Mindazonáltal, a biztosítóknak mint professzionális befektetőknek is megvan a maguk szerepe az általuk megvásárolt eszközök és a hozzájuk kapcsolódó kockázatok felmérésében. Ha harmadik fél szolgáltatásait veszik igénybe, akkor is felelősek ennek a harmadik félnek a megítélésben. Nem jogos ezért teljes egészében, vagy akár csak nagyrészt a hitelminősítők elégtelen kockázati megítélését hibáztatni.

A kockázatok mérlegelése a hozamokkal szemben a biztosító vezető testülete minden tagjának felelőssége

Az AIG példája jól illusztrálja ezt a gondolatot. Az AIG aktívan működött a hitelderivatív piacon, amely egy elsősorban bankok által kínált termék, ahol védelmet kínálnak a befektetőknek arra az esetre, ha a kötvényeiket csőd miatt nem fizetik vissza. Az AIG Financial Products Corp, az AIG (banki) részlege, amelyik ezzel foglalkozott, jó árréseket és hatalmas növekedést produkált. A portfólió az eme derivatíváknak való „kitettségben” néhány éve alatt 600 milliárd dollárra nőtt. A Wall Street Journal 2008. október 31-i száma beszámolt egy különleges kockázati modellről, amelyet eme portfólió kockázatainak felmérésére használtak. A modell azonban figyelmen kívül hagyta azt a lehetőséget, hogy az érintett részlegnél, az „AIG Financial Products Corp”-nál több tőkét kellene tartalékolni, extra garanciául a kötvények értékcsökkenésének vagy az AIG csoport leminősítésének esetére. És pontosan ez következett be: mivel az AIG csoport minősítését lefelé módosították, az AIG kénytelen volt fedezetként (extra garancia-letétként vagy „pótfedezet fizetésére való felszólításként”) több tőkét áramoltatni ebbe a részlegébe. A pénz pedig egyszerűen nem állt szabadon rendelkezésre a csoporton belül. Ennek következtében azonnali likviditási probléma keletkezett az AIG-nál.

Most az a kérdés, hogy a menedzsment rájött-e, hogy ez a kockázati elem nem volt része a modelleknek, és alábecsülte ennek a specifikus kockázatnak a nagyságát, vagy pedig egyszerűen csak nem ismerte és nem látta a modell kimenetelét, mint a portfólió kockázatfelmérésére vonatkozó teljes igazságot.

Mindkét esetben levonhatjuk a következtetést, hogy a vezetés nem értette meg kellően a kockázatokat. Ez a példa illusztrálja azokat a problémákat, amelyek más biztosítóknál is jelen vannak, csak sokkal kisebb mértékben. A biztosítási ágazatban különösen a kötvények hitelkockázata és az ügyfélkockázat, és néhány biztosító esetében állítólag a részvényáresés (le nem fedett) piaci kockázata vezetett az eszközök váratlan leértékelődéséhez. A vezető testület tagjai anélkül bíztak a kockázati szakértőkben és a kockázati modellekben, hogy teljes mértékben tisztában lettek volna azok korlátaival.

A kockázatkezelés továbbra is kulcsfeladata az egész vezető testületnek. Ha a vezető testület nem ért teljes egészében egyes termékeket vagy befektetéseket, tartózkodnia kell attól, hogy ezekben részt vegyen.

Az úgynevezett stressz-tesztek tudják felmérni a szélsőséges helyzeteket és megmutatni azok következményeit. Hogy a modelleken kívüli kockázatokra is ráirányíthassuk a figyelmet, olyan forgatókönyveket lehet használni, amelyek azokat a helyzeteket írják le, hogy mikor kerülhet egy biztosító nehéz helyzetbe. Ez a forgatókönyv mindenféle kockázatot és problémát tartalmazhat, olyanokat is (és különösen olyanokat), amelyek nincsenek benne a kockázati modellekben.

A szabályozó vállaljon aktívabb szerepet, amikor szükséges

A legutóbbi lufi idején néhány szabályozó hatóság észrevette a vállalatoknál az erősödő kockázatokat, és figyelmeztette őket erre. További intézkedéseket azonban nem hoztak. Nem állítottak fel követelményeket a szükséges kockázati többletpufferekre, nem vezették be olyan eszközök további növelésének a tilalmát, amelyeket „buboréknak” ítéltek meg.

Véleményünk szerint, szükség van legalább a beavatkozásra vonatkozó hiteles fenyegetésre, amikor egy buborék kezd kialakulni. Ha egy szabályozó hatóság nem ír elő semmilyen konkrét intézkedést, akkor az egyéni szereplők esetleg tartózkodnak az olyan fontos lépések megtételétől, amelyek egyébként minden piaci szereplő részéről racionálisak lennének (mint például extra tőketartalékok képzése). Végül is, ha egy adott résztvevő megteszi, saját versenyhelyzetét veszélyezteti. Alacsonyabb hozamot kínál az ügyfeleinek és/vagy a tőkeszolgáltatóknak. Megvan az esélye annak, hogy ezek a szereplők máshová viszik a pénzüket.

Ide tartozhatna a magasabb szolvencia-követelmények bevezetése, amelyek módosíthatóak pl. az eszközpiacokon bekövetkező értékváltozások függvényében, annak érdekben, hogy a részvényárak esésének hatása tompítható legyen. Másik példa: bizonyos eszközkategóriákba való befektetés tilalma, amelyeket potenciálisan túlságosan kockázatosnak ítélnek (mint pl. a CDO-k), vagy annak előírása, hogy az jelentős értékvesztés kockázatát le kell fedni.

A buborékok keletkezésével kapcsolatos ismeretek terjesztésére a szabályozó hatóságoknak tárgyalásokat kell kezdenie a vállalatok vezetőségével a kockázat és hozam integrált szemléletéről, ama termékek esetében is, amelyek tényleg nagyon jól teljesítőnek tűnnek. Ez jelentős munkát jelent a szabályozó számára, akinek mélységében kell ismernie a holland biztosítási piacot, és képesnek kell lennie megbeszélést folytatni a biztosítókkal egy szinten.

Fontos, hogy ezt európai szinten koordinálják, sőt még jobb lenne, ha ez globális méretekben történne. Szükséges ezért, hogy ez a szempont kellő hangsúlyt kapjon a Szolvencia II. tárgyalásai során.

A hollandiai cégek erős tőkepozícióját továbbra is garantálni kell

A biztosítók felügyelete jelenleg főleg országos szinten történik: ezen a szinten a jogi személyek a helyi szabályozással foglalkoznak. Ez mind a helyi szereplőkre, mind a nemzetközi biztosítói csoportok helyi leányvállalataira igaz. A törvényben megkövetelt, fizetőképességi tőkepufferrel is helyileg kell rendelkezniük.

A pufferekre vonatkozó jelenlegi követelményeket a Szolvencia I.-ben rögzítették. Ezek a minimális követelmények azonban véleményünk szerint egyáltalán nem olyan magasak. Hollandiában különbséget fognak tenni az SCR (Solvency Capital Requirement, azaz szavatolótőke-követelmény) és az MCR (Minimum Capital Requirement, azaz minimális tőkekövetelmény) között, ahol az előbbi azt a tőkeszintet mutatja, amelyet a biztosítóknak fenn kell tartaniuk annak érdekben, hogy egy év távlatában nagy (99,5%-os) biztonsággal eleget tudjanak tenni kötelezettségeiknek, az utóbbi pedig egy ún. „drop dead” (halálozási) tőkekövetelmény-szintet állít fel, amely alatt a legsúlyosabb felügyeleti intézkedéseket kell foganatosítani.

Jelenleg arról folyik a vita, hogy a biztosítói csoportoknak a leányvállalataik (mint pl. a holland vállalatok) szavatolótőkéjét az MCR és az SCR szintje között inkább központilag, mintsem helyileg kellene tartaniuk, ha ehelyett az anyavállalat tőkegaranciát nyújt a leányvállalatai részére. A leányvállalat szintjén mindig tartani kell az MCR-t. Ez a lépés érthető a kockázatok eloszlása szempontjából: végül is, azzal, hogy a tőke központilag megmarad, a kockázatok kollektíve oszlanak meg a csoporton belül. A csoport, mint egész, tompíthatja egy adott országban működő vállalatának problémáit.

A tőkésítésről zajló vitán kívül egy kapcsolódó eszmecsere is folyik a biztosítók felügyeletéről. A jelenlegi „solo plus supervision” modell keretében a felügyeleti ellenőrzés főleg helyi szinten történik (solo). A biztosítói csoportok számára (korlátozott) szabályozás történik emellett csoportszinten, mintegy extra felülvizsgálatként (plus). A jobb harmonizáció érdekében jelenleg három alternatív modell kerül megvitatásra: minden olyan ország felügyeletének részvételével végzett szabályozás, ahol a pénzügyi konglomerátum tevékenykedik (felügyeletek kollégiuma), ugyanez a modell, de úgy, hogy a konglomerátum anyaországának felügyelete egyértelmű vezető szerepet játszik (csoporttámogatású felügyelet), vagy pedig egyetlen átfogó európai szabályozó testületbe való integrálódás.

Ahhoz, hogy felismerhessük azt a helyzetet, amelyben jelenleg számtalan nemzetközi biztosító van, és hogy felállíthassuk a lehető leghatékonyabb felügyeleti modellt, ez utóbbi modell az optimális. Az európai piacok azonban jelenleg nagyon különbözőek, nem csak a terméktípusok, hanem az adózási rendszerek és az elosztási csatornák tekintetében is.

Azt állítjuk, hogy a helyi szabályozás létfontosságú, és az is marad a biztosításban. Amint azt az előbbi ajánlásban jeleztük, a szabályozó hatóságoknak aktívabbnak kell lenniük annak meghatározásában, hogy mi megengedett és mi nem egy adott piacon. Ezzel biztosítaniuk kell, hogy a túl magas kockázatokat elkerülik, és hogy a piacon azonos szabályok alapján, egyenlő esélyek vonatkoznak mindenkire. A felügyeleti szerveknek vizsgálniuk is kell a szabályok betartását. Ez a helyi piac és a szereplők alapos ismeretét igényli.

Ezek a garanciák továbbá nem módosíthatók visszamenőleges hatállyal, amikor nehézzé válik a helyzet (végül is, ezért vannak a garanciák). Meg kell akadályoznunk azt, hogy ha visszanézünk 10 év távlatából, azt láthassuk, hogy a kamatok és a hozamok akkor alacsonyak voltak, de továbbra is túlzottan magas garanciákat nyújtottak az ügyfeleknek, anélkül, hogy ennek összeegyeztetésére megfelelően kiegészítették volna a szavatolótőke-tartalékokat.

A négy ajánlás erre a helyzetre is alkalmazható (némileg módosított formában):

1. Buborék-kezelés: Bár ez nem egy buborék, az a következtetés, hogy jobb a bekövetkezése előtt gondolni a válságra, itt is érvényes. Ha hezitálunk a lépések megtételéről, mert lehet, hogy be sem következik ez a jövőbeni forgatókönyv, az azt jelenti, hogy biztosan túl késő lesz, ha mégis beüt.

2. A kockázatok mérlegelése a hozamokkal szemben: Ebben a helyzetben is, a vezető testület minden tagjának teljes mértékben tisztában kell lennie a strukturálisan alacsony kamatláb és alacsony megtérülések elkövetkező 10-15 évre kiható következményeivel.

3. Felügyeleti szerv: Egyedi biztosítóknak nagyon nehéz egyoldalú lépéseket tenni, például azért, hogy alacsonyabb szintű garanciákat nyújtsanak vagy szélsőségesen magas szavatolótőkét tartsanak fenn a jövőbeni forgatókönyv ellensúlyozására (pl. áremeléssel). Ezért a felügyeletnek is szerepe van. A felügyelet állíthat fel például egy szerény, törvényben maximált garantált hozamot, nyereségrészesedéssel kiegészítve arra az esetre, ha az eredmények mégis jobbak lesznek. De bizonyára vannak alternatívák is, mint például egy, a piaci kamatlábhoz kötött kamatgarancia, vagy fokozatos szavatolótőke-elhatárolás egy ilyen helyzet megoldására.

4. A holland cégek tőkepozíciója: Fontos, hogy garantálják a holland leányvállalatok tőkepozícióját, éppen az ilyen extrém helyzetekre. Ha a többi ország versenyszempontokból továbbra is magas garanciákat nyújt, a kamatláb pedig hosszú távon alacsony marad, akkor a holland ügyfelek vagyona nem kerül veszélybe.

A biztosítók nem bankok, és ezért másképpen kell kezelni őket

Bár a bankokat és a biztosítókat gyakran veszik egy kalap alá a közös „pénzintézet” elnevezéssel, és a határvonal egyes pontokon tényleg elmosódott, mi mégis úgy gondoljuk, hogy ez a két piaci szereplő alapvetően különbözik egymástól, és ezért más-más megközelítést igényelnek. Ez a helyzet két speciális területen: a válság előidézésében játszott, és a társadalomban betöltött szerepük.

1) A válság előidézésében játszott szerepük: A bankok aktív szerepet játszottak a válság előidézésében, például a pénzkölcsönzés normáinak lazításával és ily módon sok másodrendű jelzáloghitel kihelyezésével. Ezen kívül, ezeket a kölcsönöket eszközzel fedezett értékpapírokba csomagolták, amelyeket azután eladtak másoknak. Ők játszották a legnagyobb szerepet az újonnan létrehozott hitelderivatív (kötvénykockázat swap) piacon is, amely fedezte az ABS-eken elszenvedett veszteségek kockázatát. A biztosítók elsősorban ezeknek a termékeknek a megvásárlásában vettek részt, befektetéseik részeként, anélkül, hogy értékén vizsgálták volna a kapcsolódó kockázatokat. (A nyugdíjalapokkal együtt) ők is befektettek – időnként agresszívan – például a magántőke- és fedezeti alapokba, és ez hozzájárult az ágazat magas adósságrátájához és átláthatatlanságához. Vagyis a biztosítók is megtették a magukét, de nem a bankokkal megegyező arányban.

A közfelfogás szerint néhány biztosító, mint az AMBAC és az AIG az Egyesült Államokban, kivételt képez ez alól. Ők garanciákat bocsátottak ki az eszközzel fedezett értékpapírokra. Ezt nem a biztosítótársaságaikon keresztül tették, hanem csoportszinten, (banki) részlegeik révén, amelyeket kifejezetten erre a célra hoztak létre. Az AIG ezért a 20. helyen áll a hitelderivatív piacon működő cégek listáján. A többi szereplő bankokból áll.

Ennek következménye, hogy a bankok szabályozása közben arra is oda kell figyelni, hogy megakadályozzuk a jövőbeni eszközbuborékok kialakulását, például úgy, hogy megszigorítjuk a termékek piacra dobásával kapcsolatos eljárásokat. A biztosítók esetében ezeknek a termékeknek a megvásárlásával és kockázatelemzésével kapcsolatos szabályokra kell összpontosítani a figyelmet, annak érdekében, hogy felkészültebbek legyenek a lufi kipukkadásakor.

2) Társadalmi szerepük: A bankok fontos szerepet töltenek be a társadalomban azzal, hogy lehetővé teszik, hogy a gazdaság mint egész funkcionálhasson. Főleg magánszemélyektől szereznek pénzt, és kölcsönadják a vállalkozásoknak és magánszemélyeknek, s ily módon a források optimálisan befektethetők (a hozamok és kockázatok mérlegelése alapján).

Ez a szerep nagy társadalmi jelentőséggel bír, és bár az elmúlt években sok minden félresiklott, nincs más olyan szereplő, aki logikusan betölthette volna ezt a funkciót. A bankok által kölcsönvett pénz jórészt rövid távú finanszírozás (látra szóló), ami nem vonatkozik természetesen az általuk kibocsátott hitelekre (ez elfogadhatatlan lenne a vállalkozások számára).

Létfontosságú ezért a bankokba vetett bizalom, és katasztrofális a bankok megrohamozása, amikor a magánszemélyek azonnal ki akarják venni a pénzüket, mert ez azonnali likviditási problémát eredményez.

A biztosítók szerepe eltérő. Ők jelentik a biztonságos kikötőt a kockázatokkal teli társadalomban. Az életbiztosítók esetében ez azt jelenti, hogy hosszabb távú perspektívával rendelkeznek: ők hosszabb időszakokra nyújtanak garanciákat. Ez azt is jelenti, hogy az ügyfelek nem tudják csak úgy félidőben kivenni a vagyonukat. A biztosítókat ezért gyakorlatilag nem fenyegeti a likviditási kockázat. Számukra sokkal fontosabb a fizetőképesség (vagyis, hogy van-e elég tartalékuk a hosszú távú kötelezettségek teljesítésére). Ezt a fizetőképességet különösen a befektetéseken elért hozamok érintik. Ezért az egyik legnagyobb kockázat az, hogy az elért hozamok strukturálisan alacsonyabbak lehetnek, mint az ügyfeleknek garantált hozamok.

Ennek következménye, hogy a támogatási intézkedések, mint pl. a kormánytól (szintén nagy marzzsal) kapott tőkeinjekciók nagyon értékesek lehetnek a bankok számára: megerősítik a tartalékokat, és így a magánszemélyek tudják, hogy nem kell aggódniuk, pénzük biztonságban van ezeknél az intézményeknél. Általában ezekre az injekciókra csak rövid időszakra van szükség. Gyenge fizetőképesség esetén a biztosítók legfőbb aggodalma az, hogy sokkal hosszabb időre van szükségük pozícióik megerősítéséhez. Ez úgy érhető el, ha átmenetileg alacsonyabb szolvencia-szinteket is elfogadnak (analóg módon azzal, hogy elfogadják a nyugdíjalapok alulfedezettségét), vagy tőkeinjekciók révén. Ezeket az injekciókat azonban alacsony kamatláb mellett kell, hogy adják. Lehet, hogy az ilyen tőkeinjekció papíron jól mutat, de a valóságban nem sokat segít.

The Boston Consulting Group

Szerkesztette és fordította: Tiborszky Péter

A VI. Biztosításszakmai Konferencia és Kiállítás megrendezésére idén is a szervezett alkuszok összefogása mellett kerül sor.

A helyszín új, az érdeklődőket a Ramada Resort AQUAWORLD Budapest szállodában (1044 Budapest, Íves út 16.) várják a szervezők.

2009. szeptember 20-án, vasárnap a biztosítási szakma valamennyi érdeklődője számára nyílt családi napot tartunk az AQUAWORLD élményfürdőben. Jegyek, kedvezményes áron igényelhetők a konferencián résztvevő cégeken keresztül, a Jelentkezési lap megfelelő rovatának kitöltésével. A jegyek ára a helyszínen készpénzzel fizetendő, a kedvezményre való jogosultságot a rendezőktől kapott kupon igazolja.

Tervezett program:

• 2009. szeptember 20-án, vasárnap este 19 óra

Kiállítás megnyitó, díjkiosztó gála megnyitóbeszédekkel, majd azt követően állófogadás.

• 2009. szeptember 21-én és 22-én (hétfő, kedd)

10 – 18 óráig a hotel 4 konferenciatermében szakmai előadások, céges bemutatkozások 45 perc / 15 perc időegységekben. Mindkét nap programjait kizárólag konferencia-jeggyel lehet látogatni. A napi jegy 3 kávészünetet tartalmaz, a déli szendvicsekkel „bővített”! Ebédet ezekre a napokra külön lehet, de nem kötelező rendelni.

• 2009. szeptember 21-én, hétfőn este 20 óra

„Hollywood Party” – enni-inni való, zene, tánc, filmvetítés – egyszóval BULI a Ramada Apartman Ház -1. szintjén. Jegyek korlátozott számban kaphatók.

További részletes információért forduljon a Független Biztosítási Alkuszok Magyarországi Szövetsége titkárságának (Tel./Fax: 210-2285 e-mail: fbamsz@mail.datanet.hu) munkatársaihoz.

Előszó

Hét évig oktattam egy 16 hetes reklámkurzuson a Dél-Kaliforniai Egyetemen (USC). A kurzust az AAAA, az American Association of Advertising Agencies szponzorálta, és az volt a célja, hogy a reklámügynökségeknél dolgozó fiatalok áttekintést kapjanak választott szakmá­jukról.

Az egyik oktató az ügyfélmenedzsmentről beszélt, mások a médiáról és a piackutatásról. Én a reklámkészítésről.

A hirdetésekről és a reklámokról tartottam órát, a névre szóló küldemények rendszeréről és a köztéri plakátokról, arról, hogy mitől jó egy főcím, és mitől meggyőző a szöveg. Szóltam a zene és a szignálok szerepéről, a termékbemutatókról és az ajánlásokról, az előnyökről, a típusválasztásról, a célközönségről és a terjesztési pontokról, az alcímekről, a stratégiákról, az előzetesek jelentőségéről, a kuponokról és a mellékletekről, satöbbi, satöbbi.

Az első év végén megkérdeztem a végzősöket, szerintük mi az, amiről beszélnem kellett volna, mégsem tettem.

– Az ötletekről – felelték. – Azt mondta, hogy minden reklám egy ötlettel kezdődik – írta egyikük. – De azt sosem említette, mi az ötlet, és hogyan lehet kitalálni ötleteket.

Tehát.

A következő hat évben az ötletekről beszéltem, és arról, hogyan juthatunk ötletekhez.

Nem csak reklámötletekhez. Bármilyen ötlethez.

Hiszen tanítványaim közül csak kevesek feladata volt a hirdetési és reklámötletek kitalálása; a többség ügyfélmenedzser volt, médiatervező és piackutató, nem pedig szövegíró vagy művészeti vezető. De mindegyiküknek, ahogy neked és bárkinek, aki az üzleti életben, a közigazgatásban, iskolákban vagy otthon dolgozik, legyen akár kezdő vagy rutinos, tudnia kell, mi fán teremnek az ötletek.

Miért?

Először is azért, mert az új ötlet a haladás motorja. Új ötletek nélkül minden pang. Az új üzleti koncepció kidolgozásával megbízott igazgatóra, a termék értékesítésében áttörést jelentő módszerre vágyó hirdetőre, az ötödikeseket tanító, emlékezetes iskolai programot szervezni igyekvő tanárra, a hagyományos sorsjegyeket hatékonyabb módon árulni akaró önkéntesre is vonatkozik, hogy az új ötletek kitalálásának képessége alapvető fontosságú a sikerhez.

Másodszor azért, mert a számítógépes rendszerek sok olyan feladatot elvégeznek, amit korábban ember oldott meg, így (legalábbis elméletben) megszabadítanak bennünket a kulimunkától, ezért ránk azok a kreatív munkák maradnak, amire ezek a rendszerek nem képesek.

Harmadszor pedig azért, mert olyan korban élünk, amikor úgy elönt minket az információ, hogy néha szinte azt érezzük, belefulladunk. Manapság az új ötletek folyamatos dömpingjére van szükség ahhoz, hogy egyik vagy másik elérje célját és megvalósulhasson.

Ez azért van, mert az információ igazi értéke – amellett, hogy segít jobban megérteni a dolgokat – csak akkor mutatkozik meg, ha más információkkal kombinálva új ötletekhez vezet: olyan ötletekhez, amelyek segítenek a problémák megoldásában, amelyek az emberek hasznára vannak, amelyek megmentenek, meg-javítanak, megteremtenek dolgokat, amelyek jobbá, olcsóbbá, hasznosabbá tesznek termékeket, szolgáltatásokat. Vagyis megvilágosító, erőt és ihletet adó, gyarapító és bátorító ötletekre van szükségünk nap mint nap.

Ha nem használjuk fel ezt a rengeteg információt ilyesfajta ötletek előállítására, az pazarlás.

Röviden összefoglalva: a történelem folyamán nem volt még olyan kor, amikor az ötletekre ilyen szükség lett volna és ilyen értékesek lettek volna, mint manapság.

Mi az ötlet?

Tudom a választ. A válasz az emberiség szívében van! Tessék? Válasz egy tucat? Azt hiszem, eltévesztettem a házszámot.

Charles Schultz

Hálás voltam, hogy azonnal tudtam válaszolni, és ezt meg is tettem. Azt mondtam: nem tudom.

Mark Twain

Ha a válasz a szerelem, megkérhetném, hogy fogalmazza át a kérdést?

Lily Tomlin

Mielőtt azt taglalnánk, hogyan lehetnek jó ötleteink, előbb arról kell beszélnünk, mi az ötlet. Mert ha nem tudjuk, miről beszélünk, nehéz kieszelni, hogyan juthatnánk abból a valamiből többhöz. Az egyetlen nehézség: mi az ötlet definíciója?

A. E. Housman azt mondta: „Nem tudnám jobban meghatározni, mi a költészet, mint ahogy egy terrier definiálná a patkányt, de mindketten azonnal felismerjük a tárgyat a bennünk keltett érzetekről.” A szépség is ilyen. Hasonlóképpen az olyasféle dolgok is, mint a minőség és a szerelem.

És persze az ötlet. Amikor ötlet születik, azonnal felismerjük, megérezzük valami bennünk rejlő érzékelő segítségével. De próbáljuk csak meg definiálni!

Ha értelmező szótárakat, enciklopédiákat lapozunk fel, többféle meghatározással találkozunk: „Gondolkodási tevékenység eredménye, gondolat vagy tudás, ami az elmében potenciálisan vagy valóságosan megjelenik” és „A legmagasabb kategória: az értelem kiteljesedése és végterméke.” Vagy: „Transzcendens entitás, valós modell, amelynek a valóságban létező dolgok nem tökéletes reprezentációi.” Mindez nagyon jól hangzik.

A meghatározás nehézségét azonban tökéletesen kifejezi Marvin Minsky The Society of Mind (Az elme társadalma) című könyvében:

„A definíciók csak a logikában és a matematikában írják le tökéletesen a fogalmakat... Azt, hogy mi a tigris, definíció nélkül is lehet tudni, de definiálhatjuk a tigrist úgy is, hogy alig tudunk róla valamit.”

Ha azonban hétköznapi embereket kérünk meg, definiálják az ötlet fogalmát, sokkal jobb válaszokat kapunk; olyan válaszokat, amelyekkel már elég közel juthatunk a fogalom és maga a dolog meghatározásához is. Íme néhány válasz azok közül, amelyeket munkatársaimtól és diákjaimtól kaptam a Dél-Kaliforniai Egyetemen és a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemen (UCLA):

„Olyasmi, ami annyira nyilvánvaló, hogy ha valaki felhívja rá a figyelmünket, azon csodálkozunk, miért nem nekünk jutott eszünkbe.” „Az ötlet magában foglalja és leegyszerűsíti egy szituáció minden aspektusát. Egyetlen csomóba köti az elvarratlan szálakat. Ez a csomó az ötlet.”

„Egy általánosan ismert vagy elfogadott dolog azonnal érthető megjelenítése újszerű, egyedi vagy váratlan módon.” „Valami új, amit az előzményeiből nem lehetett előre látni.” „Az intuíció felvillanása, ami lehetővé teszi, hogy olyan új fényben lássuk a dolgokat, ami két, látszólag különböző, össze nem illő gondolatot egy új koncepcióban egyesít.”

„Az ötlet az összetettet meglepően egyszerűvé szintetizálja.”

Úgy tűnik nekem, hogy ezek a definíciók (valójában inkább leírások, de ez ebből a szempontból mindegy, mert a lényeget ragadják meg) jobban érzékeltetik azt a nehezen körülírható fogalmat, amit ötletnek nevezünk, mert szintézisről és problémákról, valamint ösztönös megérzésről és nyilvánvalóságról szólnak. Nekem személy szerint James Webb Young meghatározása tetszik a legjobban, ezt vettem e könyv alapjául:

„Az ötlet nem több és nem kevesebb, mint a régi elemek újfajta kombinációja.”

Két oka van annak, amiért ezt olyan nagyon kedvelem.

Először is gyakorlatilag arra világít rá, hogyan lehetnek ötleteink, mert azt állítja, hogy ötletet alkotni olyan, mint a meglévő hozzávalókból új ételt összehoz¬ni. Csak annyit kell tenni, hogy a szokásos alapanyagokat új módon kombináljuk. Ilyen egyszerű. Sőt nemcsak egyszerű, de különösebb zsenialitás sem szükséges hozzá. Ahogy nem kell hozzá Nobel-díjasnak, űrkutatónak, világhírű művésznek, koszorús költőnek, reklámgurunak, Pulitzer-díjasnak, első osztályú feltalá­lónak sem lenni.

„Szerintem hiba a kreatív tevékenységre mint vala¬mi szokatlan dologra gondolni” — írta Jacob Bronowski tudós és filozófus.

Teljesen hétköznapi embereknek is naponta vannak új ötletei. Mindennap alkotnak, feltalálnak, felfedeznek valamit. Mindennap új módszereket találnak ki autók, mosogatólefolyók, ajtók javítására, vacsorakészítésre, az értékesítés növelésére, takarékoskodásra, gyermekeik oktatására, költségcsökkentésre, termelésnövelésre, emlékeztetők és javaslatok megírására, dolgok jobbá, könnyebbé vagy olcsóbbá tételére, és még hosszan folytathatnám a felsorolást, mi mindenre.

Azért is tetszik ez a megfogalmazás, mert arra összpontosít, ami szerintem kulcsfontosságú az ötletelésben, nevezetesen az egyes elemek kombinálására. Bármi, amit valaha olvastam az ötletekről, nem szólt másról, csak a dolgok kombinálásáról, összekapcsolásáról, mellérendeléséről, szintéziséről vagy (képzet)társításáról.

„Teljesen nyilvánvaló – írta Jacques Hadamard –, hogy a feltalálás és a felfedezés folyamata, akár a matematikában, akár az élet más területén, az ötletek kombiná­lásával kezdődik... A latin cogito, gondolni ige etimoló­giája: összerázni. Már Szent Ágoston is megállapította, hogy az intelligo jelentése: több közül választani.” „Ha egy költő teljes mértékben a munkájának szenteli gondolatait – írta T. S. Eliot –, folyton különböző tapasztalatokat ötvöz. Az átlagember tapasztalása kaotikus, szabálytalan, töredékes. Szerelmes vagy Spinozát olvas, de a két tapasztalásnak semmi köze egymáshoz, ahogy nem kapcsolódik sem az írógép kopogásához, sem a főzés illataihoz. A költő elméjében ezek a tapasztalások mindig új egésszé állnak össze.”

„Az ember, akár művész, akár tudós, akkor válik kreatívvá – írta Bronowski –, ha új egységet talál a természet változatosságában. Ezt úgy éri el, hogy olyan hasonló­ságot talál a dolgok között, amilyenre addig senki nem gondolt... A kreatív elme kifejezetten keresi a váratlan hasonlóságokat, váratlan egyezéseket.”

Vagy nézzük, mit tart a témáról Robert Frost:

„Mi az ötlet? Ha csak egy dologra emlékeznek abból, amit mondtam, azt jegyezzék meg, hogy az ötlet az asszociáció nagy teljesítménye.”

Vagy Francis H. Cartier:

„Az ember csak egy módon juthat új ötletekhez: ha két vagy több meglévő gondolatát kombinálja, társítja, egymás mellé rendeli úgy, hogy olyan kapcsolatot fedez fel közöttük, aminek korábban nem volt tudatában.”

Nicholas Negroponte hasonlóképpen nyilatkozik:

„Honnan származnak a jó ötletek? Egyszerű: a kü­lönbözőségekből. A kreativitás a valószínűtlen mellé­rendelésekből ered.”

Arthur Koestler A teremtés (The Act of Creation) címmel egy egész könyvet szentelt a témának. „Tézis: a kreativitás nem azt jelenti, hogy a semmiből, hanem azt, hogy jól megalapozott gondolati mintákból teremtünk vagy származtatunk eszmerendszert egyfajta gondolati keresztbeporzás módszerrel.” Koestler ezt a folyamatot „biszociációnak” nevezi.

„A kreativitás folyamatában már létező tényeket, gondolatokat, tulajdonságokat, képességeket tárunk fel, választunk ki, rendezünk át, kombinálunk, szintetizálunk” – magyarázza.

„Az asszociáció nagy teljesítménye”, „váratlan hasonlóságok, váratlan egyezések”, „összerázni”, aztán „több közül választani”, „új (vagy valószínűtlen) mellérendelések”, „biszociációk” – akárhogy is fogalmazzák meg, mind nagyon emlékeztet arra, amit James Webb Young mondott:

„Az ötlet nem több és nem kevesebb, mint a régi elemek újfajta kombinációja.”

Most, hogy már tudjuk, mi az ötlet, ki kell találnunk valami módszert arra, hogyan tehetünk szert mi is ötletekre. Szerencsére már sokféle módszert kidolgoztak erre. Ennél is örvendetesebb az a tény, hogy ezek a módszerek meglehetősen hasonlítanak egymáshoz.

James Webb Young A Technique for Producing Ideas (Az ötletek megalkotásának technikája) című könyvében egy ötlépéses ötletalkotási módszert mutat be.

Először is az elmének „nyersanyagot kell gyűjtenie”. A reklámiparban ilyen „a termékről, az emberekről szó­ló specifikus, [és] az életről és az eseményekről szóló általános információ”.

A második lépésben az elme „ezt az anyagot feldolgozza, mintegy megrágja”.

A harmadik lépésben „ejtjük az egész témát, és a megoldandó kérdést a lehető legteljesebben igyekszünk elfelejteni, kizárni a tudatunkból”.

A negyedik lépésben az ötlet előbukkan a semmiből.

Az ötödik lépésben „saját újszülött ötletünket kivisszük a valóság világába”, hogy lássuk, működik-e.

Hermann von Helmholtz német filozófus azt állítja, ő három lépésben jut új gondolatokhoz.

Az első az „előkészület”. Ekkor a problémát „minden oldalról” megvizsgálja. (Ez Youngnál a második lépés.)

A második az „inkubáció”, amikor tudatosan egyáltalán nem gondol a problémára. (Youngnál a harmadik lépés.)

A harmadik a „megvilágosodás”, amikor „jó ötletek jönnek váratlanul, minden erőfeszítés nélkül, mint az ihlet”. (Youngnál a negyedik lépés.)

Moshe F. Rubinstein, a tudományos problémamegoldás szakértője, a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem munkatársa szerint a problémamegoldásnak négy fázisa van.

Első fázis: „előkészület”. Sorra vesszük a probléma elemeit, megvizsgáljuk a köztük levő kapcsolatokat. (Youngnál az első és a második lépés.)

Második fázis: „inkubáció”. Hacsak a problémát nem sikerül gyorsan megoldani, alszunk rá egyet. Ebben a fázisban az embert frusztrálhatja, hogy még nem volt képes megtalálni a megoldást, és nem is tudja, hogyan fog rájönni. (Youngnál a harmadik lépés.)

Harmadik fázis: „inspiráció”. Hirtelen felvillanás, izgatottság lesz úrrá rajtunk, ahogy a megoldás vagy az ahhoz vezető út hirtelen eszünkbe ötlik. (Youngnál a negyedik lépés.)

Negyedik fázis: ellenőrzés. Megvizsgáljuk a megoldást, hogy kiderüljön, valóban megfelelő megoldás-e, és tényleg működik-e? (Youngnál az ötödik lépés.)

A Predator of the Universe: The Human Mind (A világegyetem ragadozója: az emberi elme) című könyvében Charles S. Wakefield azt írja: „a kreatív gondolat egy sor [öt] lépése különböztethető meg”. Az első: „a probléma tudatosulása”.

A második: „a probléma meghatározása”.

A harmadik: „a probléma és a vele kapcsolatos tények teljesen áthatják a gondolkodást”. (Young első és második lépése). A negyedik: „az inkubáció, a probléma leülepszik, a felszín nyugodt”. (Young harmadik lépése).

Az ötödik: „a robbanás — az ösztönös megérzés, az intuíció, a logikán, a szokásos megoldásokon való hirtelen túllépés”. (Young negyedik lépése).

Bár általában mind megegyeznek abban, hogy leírják, milyen lépések vezetnek az ötletig, egyik sem szól bővebben arról, milyen állapotban kell lennünk ahhoz, hogy megtegyük ezeket. És ha nem vagyunk a megfelelő állapotban, hiába ismerjük a lépéseket, mégsem jutunk el azokhoz az ötletekhez, amelyek kitalálására egyébként alkalmasak vagyunk.

Mert az embereknek elmagyarázni, hogyan lehet ötletekhez jutni, egy kissé olyan, mint ha egy első osztá­lyosnak azt mondanánk, határozza meg x értékét, ha x + 9 = 2x + 4, vagy magasugrásra biztatnánk valakit, akinek gyenge a lába. Ahogy előbb az algebrát kell ismerni, és csak azután tudunk egyenletet megoldani, előbb a megfelelő állapotba kell hozni, be kell tanítani (kondicionálni) az elmét, hogy ötletekkel tudjunk előállni!

Az I. rész tíz fejezetében tíz módszert mutatok be az ötletelésre. Ezek tetszőleges sorrendben olvashatók.

1. Élvezd!

2. Merj gyerek lenni!

3. Csapj le az ötletre!

4. Képzeld el a sikert! (Emlegetett siker hamar megjelenik!)

5. Örülj a kudarcnak!

6. Adj bele mindent!

7. Vedd a bátorságot!

8. Együtt könnyebb!

9. Programozd újra az agyad!

10. Kombinálj!

(Minden mindennel összefügghet!)

A második, az Ötletalkotás öt lépésben című rész fejezeteit a megadott sorrendben ajánlott olvasni. Bár másképpen fogalmazok, általánosságban én is egyetértek Younggal. Két kivétellel: az ő lépéseihez hozzáteszek még egyet, a probléma definiálásának szükségessé­gét; és összevonom a harmadik és negyedik lépését, mert úgy vélem, nem két különböző, hanem egyetlen műveletről van szó.

Akadhatnak olyanok, akik úgy vélik, hogy az általam (és Young által) megadott utolsó lépés nem része az ötletalkotás folyamatának, pedig valójában az; hiszen az ötlet nem ötlet, amíg nem történik vele valami. Eszerint tehát a II. rész a következő fejezeteket foglalja magába:

1. Határozd meg a problémát!

2. Gyűjts össze minden információt!

3. Dobj be egy ötletet!

(Ne a törölközőt!)

4. Felejtsd el!

5. Valósítsd meg!

(...)

Határozd meg a problémát!

Nincs olyan nagy vagy bonyolult probléma, ami elől ne lehetne elfutni.

Charles Schultz

Jobb néhány kérdést tudni, mint az összes választ.

James Thurber

A számítógépek haszontalanok. Csak válaszokat képesek adni.

Picasso

Nincs olyan emberi probléma, amit ne lehetne megoldani, ha az emberek egyszerűen azt tennék, amit tanácsolok.

Gore Vidal

Mivel minden problémára létezik megoldás, alapvető fontosságú, hogy pontosan meghatározzuk magát a problémát.

Ha ezt nem tesszük, lehet, hogy nem a megfelelő problémát oldjuk meg. A reklámiparban – a számomra ismerős szakterületen – a megoldandó problémát gyakran kreatív munkatervnek, kreatív stratégiának, vállalati küldetésnek, vagy valami hasonlónak nevezik. Ilyesféle kérdésekre követelnek választ: „Mit akarunk mondani, és miért akarjuk ezt mondani?” „Kihez akarunk szólni, és miért?” „Mi olyat tudunk mondani, amit a versenytársaink nem mondhatnak el magukról?” „Mi a termékünk, szolgáltatásunk létjogosultsága?”

Ezek a tervek rendkívül lényegesek, mert mint azt Norm Brown, az egyik reklámügynökség vezetője egyszer megjegyezte: „Ha nem tudod, hova mész, minden út oda vezet.”

Minden szakterületnek megvan a maga terve, térképe, ami célokat és küldetéseket, stratégiákat jelöl ki, problémákat és lehetőségeket határoz meg, megszabja, hogy mit kell tenni.

„A probléma megfogalmazása gyakran fontosabb, mint a megoldás, ami lehet, hogy pusztán csak matematikai vagy empirikus képességet igényel – írta Albert Einstein. – Új kérdéseket, új problémákat felvetni, régi problémákat új szemszögből vizsgálni kreatív képzeletet igényel, és ez jelenti az igazi haladást.”

Einsteinnek természetesen igaza van. Mert még egy olyan egyszerű kérdés is, hogy „Hogyan tudom az összes munkát időben elvégezni?” nagymértékben különbözik a „Hogyan tudom az összes munkát időben elvé­geztetni?” kérdéstől.

Az első kérdés mindenféle munka- és időmegtakarító technikákat eredményez; a második pedig arról szól, hogy több ember között megosztjuk a munkaterhelést.

Azt beszélik, Henry Ford úgy találta fel a futószalag¬rendszert, hogy megfordította a kérdést. Nem azt kérdezte, hogy „Hogyan állítsuk a munkást a munkadarab elé?” hanem azt: „Hogyan juttassuk a munkadarabot a munkás elé?”

Edward Jenner szintén úgy fedezte fel a himlő elleni vakcinát, hogy megfordította a kérdést. Nem azt kérdezte, hogy „Miért kapják el az emberek a himlőt?”, hanem azt: „Miért nem kapják el a fejőlányok a himlőt?”

Régen a boltosok házhoz szállították a vevőknek az árut. És mindig igyekeztek javítani a szolgáltatáson. Folyton feltették maguknak a kérdést: „Hogyan szerezhetném be az árut gyorsabban a vevőnek?” Aztán valaki feltalálta a szupermarketet azzal, hogy megfordította a kérdést: „Hogyan juttathatják el hozzám gyorsabban a beszállítók az árut?”

„A tudományos forradalom filozófusainak nagysága nem elsősorban abban rejlett, hogy helyes válaszokat adtak – írja Arthur Koestler –, hanem abban, hogy jó kérdéseket tettek fel; megláttak egy-egy problémát, amit korábban senki sem vett észre; a miért helyett a hogyant akarták tudni.”

Jonas Salk is pontosan így gondolta: „Minden kérdésre megvan már a válasz. Csak a megfelelő kérdést kell feltennünk, hogy megtudjuk, mi az.”

Vagyis körültekintően, alaposan átgondolva tegyünk fel kérdést, határozzunk meg problémát!

Ha gond van a megoldással, vagy a megoldás valahogy laposnak tűnik, próbáld meg másképpen megfogalmazni a problémát, és úgy megoldani! Íme néhány példa:

Tegyük fel, hogy egy tízemeletes irodaépület menedzsere vagy. Az épület még akkor épült, amikor mindenki nagy, tágas irodát akart. Akkoriban két lift elég volt az épületben dolgozók kiszolgálására. De az évek folyamán a nagy irodákból több kisebbet alakítottak ki, hogy többen dolgozhassanak ott, és most már nyilvánvaló, hogy a két lift nem elég annyi embernek.

A leggyorsabb, leghatékonyabb, legmodernebb, szá­mítógép-vezérlésű lifteket szereltetted be, mégis minden reggel és minden délután dühös alkalmazottak csoportjai ácsorognak a liftek előtt, morgolódnak, hogy két-három percet is várniuk kell, mire bejuthatnak a liftbe. Elönt a panaszáradat. Egyes bérlők azzal fenyegetőznek, hogy felmondják a bérleti szerződést. Krízishelyzet van.

Mit teszel?

Ha logikusan átgondolod a problémát (illetve vertikálisan), kézenfekvőnek tűnik, hogy a probléma a következő: vagy több embert kell gyorsabban fel- és lefelé szállítani az épületben, vagy csökkenteni kell a liftet azonos időben használók számát. A következő lehetőségek adódnak:

Megnagyobbítani a liftaknát, nagyobb lifteket beszerelni.

Új liftaknákat létesíteni az épületben, és további lifteket kialakítani.

Külső lifteket felszerelni.

Mozgólépcsőt építeni a lépcsőházba.

Az épület külső falára szerelni a mozgólépcsőt.

A liftek csak minden második emeleten álljanak meg, így csökkenteni lehet a megállók számát.

Havonta díjjal jutalmazni a legkorábban és a legkésőbb munkába érkező dolgozókat, így csökkenthető a csúcsidőben liftezők száma.

Megegyezni az irodabérlő munkáltatókkal, hogy a munkakezdést és a munkaidő végét más-más időpontokban, csúsztatottan határozzák meg. Lépcsőzetes lifthasználati időt meghatározni minden emeletnek, így korlátozni az egy időben felfele és lefele utazó emberek számát. Rávenni a tűzoltóságot, hogy hivatalosan korlátozza az épület és az előcsarnokok befogadóképességét.

Olyan programokat szponzorálni, amelyek a lift helyett a lépcsőhasználatot népszerűsítik.

Természetesen mindegyik ötlet jó (bár némelyik elég költséges), és mindegyik működne is valamilyen szinten. Ám amikor egy chicagói irodaépület menedzsere ugyanezekkel a problémákkal kényszerült szembenéz¬ni, teljesen más megoldást választott.

Minden előcsarnokban, a lifttel szemben, faltól falig, a padlótól a mennyezetig érő tükröket szereltetett fel. Rájött (és mint kiderült, igaza volt), hogy az emberek nem kifogásolják, hogy várniuk kell, ha a várakozás idejét saját maguk nézegetésével tölthetik. Vagyis más problémát oldott meg.

Ahelyett, hogy a liftkapacitás bővítésével, mozgólépcsők beszerelésével, vagy a lifthasználók számának csökkentésével próbálkozott volna, megfordította a problémát, és így tette fel a kérdést: „Mivel csökkenthetném a várakozás kellemetlenségét?”

Másik: Tegyük fel, hogy visszaugrunk az 1960-as évekbe, és egy óceánparti város rendőrfőnöke vagy.

A város a tavaszi szünetben vakációzó egyetemisták Mekkája. A kereskedők nagyon örülnek a pénznek, amit a diákok náluk költenek el, de a diákok (főként fiúk, mert még nem indultak be a nőmozgalmak) évről évre féktelenebbek.

Ami ennél is rosszabb: az sem segít, ha egy éjszakára börtönbe csukják őket köztéri részegségért, garázdasá­gért, a közrend megzavarásáért, közszeméremsértésért vagy rongálásért. Sőt ez mintha csak súlyosbítaná a problémát, mert a börtönben töltött éjszaka lassacskán valamiféle szimbólummá válik, tiszteletet vívnak ki vele egymás között a fiúk, a macsóság jelképének tekintik. Ha egy diák nem töltött legalább egy éjszakát a börtönben, az olyan, mintha nem is venne részt az eseményekben, mintha nem lenne igazi férfi.

Elhatározod, hogy kemény leszel: éljenek kenyéren és vízen.

Hiba.

Már olyanok is tettetik a részegséget, akik nem is ittak, csak hogy letartóztassák őket, és börtönbe kerülhessenek, másnap pedig eldicsekedhessenek, hogy a fogdá­ban kenyéren és vízen tartották őket éjszaka. Hirtelen az a helyzet áll elő, hogy akit még nem zártak börtönbe, azt amolyan anyámasszony katonájának tekintik.

Nincs már elég hely a börtönben, a szomszéd megyéből mobil börtöncellákat kell hozatni. A fogda személyzete folyton túlórázik. A probléma kezd óriási méreteket ölteni, az irányítás kicsúszik a kezedből.

Kutyaszorítóban vagy. Köteles vagy betartatni a tör¬vényt; ez a munkád. De ha betartatod a törvényt, azzal csak tovább rontasz a helyzeten.

Mit tehetsz?

Sok mindent tehetsz; mindig lehet valamit tenni. De amikor 1963-ban egy floridai rendőrfőnöknek éppen ezzel a problémával kellett szembenéznie, igen eredeti megoldást talált ki.

A fogdában tartottak nem kenyéren és vízen, hanem bébiételen voltak kénytelenek ellenni.

Nem bűnözőként kezelte őket, hanem gyerekként. És szinte egyik napról a másikra nevetség tárgyává tette a macsó diákokat.

A rendőrfőnöknek vágott az esze.

Először feltette magának a kérdést: „Hogyan büntethetem meg jobban ezeket a diákokat a törvényszegésért?” Döntésre jutott: kenyéren és vízen tartotta őket.

Amikor ez nem hatott, feltette magának a kérdést: „Hogyan hozhatom kínos helyzetbe ezeket a diákokat a törvényszegés miatt?” És bingó! Sokszor ilyen egyszerű a megoldás: csak át kell fogalmazni a problémát, és máris többféle megoldás kí­nálkozik.

Menjünk még tovább, tegyük fel, hogy te vagy a felelős a halottak eltemetéséért pestisjárvány idején.

Az a parancs, hogy minden elhunytat a lehető leggyorsabban, koporsóba zárva temessenek el, hogy ezzel megakadályozzák a betegség további terjedését. De a nagy sietségben egy „elhunytról” az utolsó pillanatban kiderül, hogy még nem hunyt el, hanem él.

Elborzadsz. Felteszed magadnak a kérdést: „Hogyan lehet megbizonyosodni arról, hogy nem élve temetnek el valakit?”

Az orvosokhoz fordulsz segítségért. Ők azt mondják, a szívverést kell ellenőrizni, a légzés jeleit figyelni, de a holttesteket kordékon a temetőbe szállítóknak sem hajlandóságuk, sem energiájuk nincs arra, hogy mindenkinél ellenőrizzék az életjeleket. Túl sokan halnak meg túl rövid idő alatt.

Mit tehetsz ebben a helyzetben?

A legenda szerint amikor Angliában egy illetőnek ezzel a problémával kellett szembesülnie, egyszerűen megváltoztatta a kérdést. Nem azt kérdezte, hogy „Hogyan lehetek biztos abban, hogy nem temetünk el valakit élve?” hanem azt: „Hogyan lehetek biztos abban, hogy akit eltemetünk, az halott?”

Bingó!

Már csak annyit kellett tennie, hogy minden koporsó aljába három hegyes cöveket tetetett. Ha valaki véletlenül élve került volna a koporsóba, ez az állapot biztosan nem tartott volna sokáig.

Az üzletemberek folyton a nem jó kérdéseket teszik fel. Kérdéseik sokszor olyan mélyen gyökerező feltevéseken alapulnak, hogy nincsenek is tudatában annak, hogy előfeltételezéseik vannak.

Hadd mondjak erre is egy példát!

Egyszer egy fánkgyártó cégnek dolgoztam. Több száz üzletük volt, amelyekben fánkot sütöttek és árusítottak.

Az évek során az értékesítési mutatóik egyre inkább visszaestek, és azzal kerestek fel minket, hogy álljunk elő valami ötlettel, hogyan lehetne növelni a forgalmat; más szóval, hogyan lehetne több vásárlót csábítani az üzleteikbe.

– Miért nem próbálják meg a jelenlegi vásárlóikat rávenni, hogy több fánkot vegyenek? – kérdeztük.

– Mert az értékesítési adatok azt mutatják, hogy évről évre csökken a vásárlók száma, nem pedig azt, hogy kevesebb fánkot vesznek. Felvetettünk néhány ötletet, amivel növelni lehetne a vásárlók számát; felmerült, hogy a választékot bővítsék muffinnal, tejszínes süteményekkel, édes pék¬süteményekkel, küldjenek ingyenes kuponokat a boltok környékén lakóknak, a kisebb forgalmú időszakokban alacsonyabb áron kínálják a termékeket, minden rendelés mellé adjanak ingyen kávét, alakítsák át a reklá­mozást, legyen a célközönség a tizenévesek, a nők, az irodai dolgozók csoportja.

Aztán olyan javaslatot tettünk, ami nagyon meglepte őket: Ha több vásárlót akarnak, talán át kellene fogalmazniuk a kérdést. Ezt hogy értik?

Hát úgy, hogy jelenleg az a kérdés: „Hogyan érhetjük el, hogy több vevő jöjjön be az üzleteinkbe?” – És?

Ha úgy tennék fel a kérdést: „Hogyan érhetjük el, hogy több vevőnk legyen?” vagy egyszerűen: „Hogyan adhatnánk el több fánkot?”, a marketingszempontú megközelítésben teljesen új távlatok nyílnának.

Miért is?

Mert ha így fogalmaznák meg a kérdést, akkor végre nem kiskereskedelmi egységeknek, hanem egyedi gyártóüzemeknek tekintenék az üzleteiket.

Miről beszélnek?

Ha gyártóüzemeknek tekintenék az üzleteiket, attól még az üzletek ugyanúgy kiskereskedelmi egységként működnének, de valószínűleg felvennének üzletkötőket, hogy a marketingszempontból fontos területeken még hatékonyabban terítsék az árut.

– Milyen területen?

Irodaépületekben és iskolákban, társasházakban, vegyeskereskedésekben, építkezéseken, gyárakban, bevásárlóközpontokban, benzinkutaknál, bárhol.

Hoppá, akár éttermekben és kávéházakban is teríthetnék, hiszen nekik is be kell szerezni valahonnan a fánkot, amit árulnak, nem igaz? Miért ne az önök üzemétől vásárolnák meg? Sőt a pékségek is. Hiszen a pékségek többségében sem olajban, hanem kemencé­ben sütik a fánktésztát.

– Esetleg kialakíthatnának fánkárusító autókat, amikből reggelente fánkot és forró kávét árulnának a munkába sietőknek.

– És diákmunkásokkal vitethetnék ki a fánkot az állandó megrendelőknek. És akár...

A fánkgyár azonban nem lett a megrendelőnk. Azt hiszem, csak a befektetendő munkát és a kockázatot látták az ötleteinkben, és egy felet sem próbáltak ki kö­zülük.

Ám azt hiszem, ezen a példán is világosan látszik, mennyire forradalmasíthatja a kérdés átfogalmazása a gondolkodást.

Szóval, ha megakadsz, próbáld másképp feltenni a kérdést!

Ha eddig azt kérdezted: „Hogyan tudnánk hatékonyabbá tenni a gyártósort?”, próbálkozz azzal: „Hogyan tudnánk kevésbé hatékonnyá tenni a gyártósort?” vagy: „Mit tudnánk változtatni a gyártósoron, hogy a munká­sok jobban élvezzék a munkát?”

Ha eddig azon gondolkodtál: „Miért nem vásárolják az emberek a termékemet?”, gondolkozz el azon: „Miért vásárolják az emberek a termékemet?” Vagy: „Akik a termékemet veszik, miért nem teszik ezt még gyakrabban?” Vagy: „Miért választják az emberek a konkurensem termékét?” Vagy: „Miért nem kapkodják el az emberek sem az én termékemet, sem a konkurensemét?” Vagy: „Hogyan tudnék többet eladni a termékből?” Vagy: „Mi mást árulhatnék még, ami elősegítené a termékem eladását?” Vagy: „Hol máshol tudnám árulni a termékemet?” Vagy: „Mi másra használható a termé­kem?” Vagy: „Milyen más módon lehet hasznára az embereknek a termékem?” Vagy: „Mit változtathatnék a terméken, hogy jobban fogyjon?”

Ha eddig így fogalmaztad meg a kérdést: „Hogyan spórolhatnék többet?”, próbálkozz ezzel: „Hogyan költhetnék kevesebbet?” Vagy: „Hogyan kereshetnék több pénzt?” Vagy: „Hogyan kaphatnék többet azért a pénzért, amit elköltök?” Vagy: „Hogyan juthatok ingyen dogokhoz?” Vagy: „Hogyan tudnék meglenni pénz nélkül?” Vagy: „Hogyan bírnám ki azok nélkül a dolgok nélkül, amikre pénzt költök?”

Ha eddig azon gyötrődtél: „Hogyan tudnám rá­venni az értékesítőket, hogy több ügyfelet keressenek fel?”, próbálkozz ezzel: „Hogyan tudnám rávenni az értékesítőket, hogy javítsanak az ügyfélkapcsolatokon?” Vagy: „Hogyan tudnám rábírni az értékesítőket, hogy nagyobb bevételt hozzanak az egyes ügyfelektől?” Vagy: „Hogyan tudnám rábeszélni az értékesítőket, hogy egyszerre több ügyfelet keressenek meg?” Vagy: „Hogyan tudnám rávenni a leendő ügyfeleket, hogy ők keressék az értékesítőinket?” Vagy: „Hogyan tehetném feleslegessé, hogy az értékesítőink felkeressék az ügyfeleket?”

Más kérdések, más válaszok, más megoldások.

Jack Foster

HVG Könyvek

Az ING Biztosító elnök-vezérigazgatóját biztosításról, befektetésről, kockázatról és öngondoskodásról kérdeztük, de az Erick van Egeraat-tervezte épület tetőteraszán Budapest szépségeiről is szó esett.

1990-ben hogyan került a biztosítási szakmába?

Úgy történt, hogy tanulmányaim végeztével éppen egy biztosítótól kaptam ajánlatot, mégpedig Amerikából. Jobban tetszett a gondolat, hogy öngondoskodással foglalkozzam, biztosítást, biztonságot „adjak el”, mint hogy mondjuk sampont. Mert a másik komoly ajánlat a kozmetikai iparból érkezett.

Keresi a kihívásokat, vagy a kihívások keresik önt?

Hollandiában egy országos lap címlapján is szerepeltem focista koromban, igaz, azóta nemcsak a hajam lett kevesebb, de a lábam is átállt a hosszútávfutásra. Mert manapság inkább maratont futok – bár ezt a gyönyörű várost nem csak futóként ismerem: láttam már a magasból is, amikor ejtőernyővel ugrottam. Szóval a magánéletben nem zárkózom el az extrém kihívásoktól. Szakmailag azonban egy biztosító vezetője nem is lehet más, mint konzervatív. Ez nem azt jelenti, hogy nyakig begombolkozva jár-kel, de ezen a poszton sosem szabad elfelejteni, hogy hány ügyfelünk és munkatársunk biztonságáért tartozunk felelősséggel.

Hogyan érzékeltetné olvasóinkkal az ING csoport méreteit?

Az ING pillérei a bank, a befektetési, a biztosítási és a nyugdíjbiztosítási cégcsoport. Százhuszonötezer alkalmazottunk van világszerte, negyven országban vagyunk jelen, emellett az ING Biztosító tizenkét éve a piacvezető életbiztosító Magyarországon, az ING Befektetési Alapkezelő a hazai vagyonkezelési piac harmadik legnagyobb szereplője.

A válságban egyébként a méret a lényeg?

A kisebb hajó nyilván jobban ki van szolgáltatva a viharoknak. Az ING-nek igen jók a pozíciói, és a saját értékesítési csatornánk mellett remek az együttműködésünk a Brokernettel, illetve 2007-ben az alkuszok felé is erősítettünk, külön részleget állítottunk fel a cégen belül a velük való kapcsolattartásra. Vagyis több lábon állunk, ennek következtében köszönjük, jól vagyunk. Tavaly visszafogtuk a munkaerő-felvételt is, ezért abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezekben az elbocsátásoktól hangos időkben sem kellett egyetlen munkatársunktól sem megválnunk.

A válság hatásait hogyan értékeli biztosítási szempontból?

Talán ellentmondásnak hangzik, de a lakossági megtakarítások igenis növekedhetnek a válságban. Lehet, hogy valaki nem vesz új autót, nem nyaral egzotikus tájon, de a jövőjét biztonságban akarja tudni. Az én édesanyám, csekély jövedelméből, a három gyerekének a jövőjébe ruházott be, úgyhogy van fogalmam a hosszú távú befektetésről. Magyarországon túlsúlyban vannak a befektetési termékek, de talán a válság visszatereli az ügyfeleket a tradicionális biztosítások felé. A mi dolgunk, hogy következetesen előrenézzünk, a jövőre tekintsünk, mert az a hajós, aki csak az orráig lát, szem elől téveszti a célt. Igaz, addig a mindennapok során felmerülő kérdéseket megoldva kell navigálni. A siker kulcsát szerintem a piacképes módozatok, az ügyféligényekre érzékeny értékesítés és a kiváló csapat jelentik.

De ha csak a közös tapasztalatainkat nézzük, elmondhatjuk, hogy az utóbbi húsz évben három jelentős krízisen esett át magyar társadalom, de például mind a Bokros-csomag, mind az orosz válság sokkjából jól megerősödve jött ki az ország és az ING Biztosító is. Ez jó reményekre jogosít a jelenlegi helyzetet tekintve is.

Nemrég tartották meg az első Alkusznapjukat, amiből arra következtetünk, hogy az ING is megkerülhetetlen szereplőnek tartja a biztosítási alkuszokat a hazai biztosítási piacon. Önnek mi a véleménye a magyar alkusztársadalomról?

Ez stratégiai kérdés. Két éve az ING-nél kevesebbet tudtunk az alkuszokról. De azóta felépítettük fiatal, dinamikus alkuszi csoportunkat. Igyekszünk minél több információval ellátni az alkuszokat, és tisztességes versenyben megállni a helyünket. Rugalmassággal, gyorsasággal, naprakész információkkal kívánjuk elnyerni, illetve megtartani a bizalmat. Ügyfeleink, céljaink közösek, ezért például politikánknak nem része az, hogy irreális jutalékokkal szerezzünk új üzleteket. Ez a szolgáltatás minőségének és végső soron az ügyfélnek menne a rovására, ezt pedig egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.

Magyarországon mit értékel a legjobban, és mi az, amit ki nem állhat?

Budapest gyönyörű. Székházunk tetőteraszáról a kilátás egészen kivételes: előttünk a Városliget, balra a Hősök tere, a Szépművészeti Múzeum.Apropó múzeum: a szponzorációval nem hagytunk fel egészen, az ING lesz a 2011-ben megrendezendő Cézanne-kiállítás kizárólagos céges támogatója. Amikor hazafelé menet átmegyek a Lánchídon, és elém tárul a budai vár látképe, egyszerűen nem tudok nem gondolni arra, hogy milyen szerencsés is vagyok! Vagy amikor az Andrássy úton haladok: ugyanez az érzés. Sok cégvezető kollégámtól eltérően nem is költöztem ki a városból, így aztán ha úgy hozza kedvem, fogom magam, és futok néhány kört a Margitszigeten.

Arra nem válaszolt, hogy mi az, amit nem kedvel…

A nehéz magyar konyhát, a maga zsíros ételeivel nem nekem találták ki. És ha már itt tartunk: egy kicsit azt is sajnálom, hogy ebben a gyönyörű épületben nincs saját céges ebédlőnk.

Maratont fut, ejtőernyőzik: a fizikai kondiciójára nagy figyelmet fordít. A szellemet mivel kapcsolja ki?

A munka robot lenne, ha nem volna meg benne a szellemi felfrissülés mindennapos lehetősége. A csapat, például az említett fiatal alkuszi részleg sok inspirációt nyújt. De az ajtóm egyébként is nyitva áll a kollégák előtt: ahogy már mondtam, nem vagyok a nyakig begombolkozott, bezárkózó, elefántcsonttoronyban élő cégvezetés híve. Ebben az irodában nemcsak a kiemelt alkusz partnereink felsővezetőivel tárgyalok gyakorta, hanem – hogy egy konkrét példát mondjak – éppen ma bejött hozzám egy fiatal kolléga, és egy remek ötlettel állt elő, amely annyira megtetszett, hogy meg is fogjuk valósítani.

Személy szerint milyen biztosításokkal rendelkezik?

Nem az az ember vagyok, aki bort iszik és vizet prédikál. Ahogy említettem, édesanyám példájából megtanultam, hogy milyen fontos az előrelátás, mit is jelent befektetni a jövőbe. Úgyhogy mindenféle biztosítással rendelkezem, van például élet- baleset- és nyugdíjbiztosításom, valamint befektetési egységhez kötött biztosításom is.

Közelkép

Egyre növekszik az érdeklődés a szakmai felelősségbiztosítások iránt: eddig nem látott szakmák képviselői is megjelennek az érdeklődők között. Az ügyfelek azonban csak a díjak alapján döntenek, és a teljes vállalkozási szektort tekintve továbbra is kevesen vannak. Novák Ádám cikke.

„Tapasztalataink szerint egyre több cég ismeri fel a tevékenységével járó kockázatait és azok biztosítással történő kezelésének szükségességét – mondja Alföldi Péter, az AIG Pénzügyi Biztosítások igazgatója. – Ma azonban még kevesen gondolnak bele igazán abba, hogy egy komolyabb kárügy esetén hogyan is fog tudni a cég helytállni. Csak a jogi képviselettel, illetve egy esetleges perrel kapcsolatos költségek képesek gyorsan elérni a több millió forintos nagyságrendet.” És adott esetben ehhez még hozzá kell számolni a – megállapodás vagy bírósági ítélet alapján fizetendő – kártérítés összegét is!

Voltaképp az is egy kockázatkezelési technika, ha egy cég rendelkezik megfelelő, az esetleges kártérítésre fordítható tartalékokkal, csakhogy ez igen költségigényes technika. A megfelelő szakmai felelősségbiztosítás megkötése az ilyen jellegű kockázatok kezelésének sokkal gazdaságosabb módja – állítja Alföldi.

Megfelelő kockázatkezelés nélkül egy komolyabb kár könnyen a cég túlélésébe kerülhet. Egy-egy kárigény összege ugyanis a cég vagyonának többszörösére is rúghat, márpedig megalapozott kárigény esetén nem lehet elkerülni a kifizetést. Ha pedig a cég nem tud helytállni, akkor nem kerülheti el a felszámolást.

Érdemes mindent kockára tenni? Egy biztosítás megkötése során ezt minden cégnek végig kell gondolnia – vélekedik a szakember.

Növekvő érdeklődés

„A biztosítottak egyre nagyobb biztosítási összegek iránt érdeklődnek, és az egyedi szerződések szerepe is növekszik” – magyarázza Csáki Gyula, a Generali-Providencia Zrt. felelősség- és jogvédelem-biztosítási csoportvezetője. A piacon tapasztalható érdeklődés az AIG szakembere szerint várhatóan még tovább is fog nőni, ami az egyre speciálisabb termékek, illetve egyre magasabb biztosítási limitek iránti kereslet növekedésében is meg fog mutatkozni. Az összes biztosítási területet tekintve piacvezető Allianznál is a szerződések számának egyértelmű növekedését tapasztalják, bár elmondásuk szerint a verseny leszorítja a díjakat, így a növekvő érdeklődést nem kíséri a díj volumenének hasonló növekedése.

Csáki szerint újabban olyan szakmák is megjelennek a piacon, amelyek eddig nem voltak biztosítva: ide tartoznak például az EU-s pályázatok tanácsadói és egyéb üzleti tanácsadók, amely szakmák új piacokra tettek szert az elmúlt időben. Csakhogy még mindig a kis biztosítási összegű szerződések dominálnak, amit a Generali-Providencia szakembere azzal magyaráz, hogy az ügyfelek elsődleges szempontja – ezen a téren is – a díj mértéke.

A fejlődés egyébként szakmánként változó, az érdeklődés az új kötelező felelősségbiztosítások esetén a legnagyobb. Egyrészt ugyanis a jogszabály szerint kötelező ilyet kötni, másrészt egyre több megrendelő írja elő a „risk management” keretében beszállítóinak a felelősségbiztosítást – állítja az Allianz. Vagyis egyes szakmai szolgáltatásokat igénybevevő ügyfeleknek már alapvető fontosságú, hogy – a megbízott cég anyagi helyzetétől függetlenül – biztosak legyenek abban, hogy van fedezet az esetleges káraikkal kapcsolatban érvényesített igényeikre. Mivel ők másképp nem adnak megbízást, sok megbízott cég érzi piaci kényszernek szakmai felelősségbiztosítás megkötését.

Szellemverseny?

A biztosítók jelentős része mindenesetre csak alaptermékeket forgalmaz. „A piacon fellelhető fedezetek részben megegyeznek a jogszabályokban előírt felelősségbiztosításokkal, részben pedig nevesített szolgáltatói felelősségbiztosítási fedezetekkel találkozunk” – mondja Maják Viktor, az Union Biztosító marketing- és kommunikációs igazgatója. „A szereplők kis száma és a szűknek mondható termékkínálat miatt, a szakmai felelősségbiztosítások körében nincs éles verseny” – teszi hozzá. Az Union Biztosító több éve kínál önkormányzati tisztségviselőknek szakmai felelősségbiztosítását, de azt tervezi, hogy az idén egyéb termékekkel is nyit ezen a piacon. Terveik között szerepel magánorvosi és tervezői felelősségbiztosítás bevezetése is.

Nem díjazzák

Ha egy cég biztosítási fedezet vásárlása mellett dönt, a díjon kívül érdemes tekintetbe venni a biztosítás által nyújtott szolgáltatásokat, azaz a biztosítási fedezetet is – fejtegeti Alföldi Péter.

Ami a károk gyakoriságát illeti, az Csáki Gyula szerint szakmánként változó, és ez természetes is, de mint mondja, például a szülész-nőgyógyászat és plasztikai sebészet területén a legnagyobb a kockázat. A kórházak a szakember szerint felelősségbiztosításukat az esetek döntő többségében a biztosan bekövetkező károkra kötik. Nem egy olyan kórházi felelősségbiztosítás van, amely minden biztosítási évben kifizeti az éves biztosítási összeget a károsultaknak. Emiatt nemcsak a Generali, hanem általában a felelősségbiztosítók is tartózkodnak a kórházak biztosításától. Az AIG például nem is vállalja az orvos szakmai felelősségbiztosítást, és őrző-védő cégekre sem vállalnak kockázatot.

Veszélyes vizeken

Veszélyesnek mondható a közbeszerzési tanácsadók felelősségbiztosítása is. Elég csak a sajtóból is ismert, közbeszerzési tanácsadók által lebonyolított vitás eredményekkel zárult eljárásokra gondolni – ismerteti a helyzetet Csáki. Az Allianz sem szívesen vállalja ügyvédi vagy pályázatírói felelősségbiztosítását, illetve olyan tanácsadói felelősségbiztosításokat, amelyeknek nincsenek írott és jogszabályi háttérrel rendelkező szakmai szabályai. Emellett úgy tapasztalják, hogy vannak nagyon eredményes szakmai felelősségbiztosítások, és vannak rossz kárhányaddal működő módozatok is. Ez elsősorban a károsultak igényérvényesítési hajlandóságától, illetve az őket képviselő ügyvédek irányultságától függ. A károsultak igényérvényesítési hajlandóságát nagyban befolyásolja az adott szakmai hibával kapcsolatos bírói gyakorlat. Ha a bíróság „károsultvédelmi” irányba alakítja a gyakorlatot, úgy egyre több kárigénnyel kell számolni. Az AIG-nál azt tapasztalták, hogy az utóbbi években érezhetően nő az ügyfeleikkel szemben érvényesített kárigények, azaz a biztosítási események száma.

Kötelező is lehetne

Csáki szerint a magyar felelősségbiztosítási piacra az jellemző, hogy azoknak a szakmáknak az esetében, amelyekre nem kötelező a felelősségbiztosítás, nagyságrendekkel kevesebb biztosítást is kötnek. Emellett ugyanakkor a kárigény-érvényesítés területén lassan felzárkózunk a nyugati kultúrához: egyre nagyobb kockázat tehát felelősségbiztosítás nélkül dolgozni.

Az Allianznál is úgy látják, hogy ideális esetben minden gazdálkodó szervezet kötne ilyen biztosítást, de különösen azok a szolgáltatók és termelő cégek, amelyek súlyos személyi sérülést okozhatnak a szolgáltatás vagy az előállított termék igénybevétele során.

Alföldi hozzáteszi, azért fontos a biztosítás, mert a szakmai szolgáltatások során mindig előfordulhat egy-egy olyan tévedés, mulasztás, amely könnyen vitához vezethet a megbízó és a megbízott között.

A jó szakmai felelősségbiztosítás ugyanis nemcsak a fizetendő kártérítés összegét téríti meg a biztosított helyett, hanem a vitával kapcsolatos jogvédelmi költségekre is fedezetet nyújt.

Mi micsoda?

A szakmai felelősségbiztosítások – Alföldi Péter, az AIG Pénzügyi biztosítások igazgatója megfogalmazása szerint – a biztosítottak (szerződő és munkatársai) által díjazás ellenében harmadik félnek (megrendelőnek, megbízóknak) nyújtott szakmai szolgáltatásokkal kapcsolatosan a megrendelőnek okozott tisztán pénzügyi veszteségekre, illetve az e károk kapcsán a biztosítottakkal szemben érvényesített kárigényekkel kapcsolatos jogvédelmi költségekre nyújtanak fedezetet. Tisztán pénzügyi vesztesség alatt azokat a károkat értjük, amelyek nem vezethetők vissza sem személysérüléses, sem pedig dologi károkra.

A torta szeletei

A felelősségbiztosítási piac díjbevétele a MABISZ adatai alapján 2008-ban 19,6 milliárd Ft volt, de a szakmai felelősségbiztosításokról nem állnak rendelkezésre külön adatok. Maják Viktor azt mondja, becslések szerint a piacon jelenlévő biztosítók díjbevétele ebben a termékkörben 3-4,5 milliárd lehet. Mint mondja, a piacon csupán néhány szereplő van jelen – az Allianz, a Generali, az Uniqa, a QBE, a Groupama Garancia és az Union – és a becsült díjbevétel körülbelül 80%-át feltehetően a két legnagyobb szereplő tudja magáénak. A Generali teljes általános és szakmai felelősségbiztosítási piaci részesedése 2008-ban 26% százalék volt. A szakmai felelősségbiztosításokról nem készülnek hivatalos piaci statisztikák, de a társaságok piaci aktivitása alapján részesedését ebből a területből a cége ennél nagyobbra becsüli. A szakmai felelősségbiztosításokból származó díjak a teljes árbevétel 1,7%-át tették ki 2008-ban.

A csaknem harminc különféle szakmai felelősségbiztosítási termékkel rendelkező Allianz hozzávetőleg 40-50%-ra becsüli részesedését, miközben a társaság teljes árbevételének 1-2%-a származik erről a területről.

BIZTOSÍTÁRS Magazin

A közfelfogás erkölcsi normarendszere

A biztosítási jog terén fokozottan releváns a jó erkölcs fogalma, és annak materializációja. Jó erkölcsnek mindig az számít, amit egy konkrét társadalmi közegben erkölcsösnek tekinthetünk. Ennek koncipiálása a gyakorlatban számos nehézséget vet fel. A legfontosabb, hogy az adott területen élő és egymással jogi kommunikációt folytató emberek közös fogalomrendszerrel éljenek. Azaz alapfogalmaikban egyező felfogást valló és gyakorló jogalanyok alkossák a társadalmat. Éppen ezért lényeges, hogy a jó erkölcs mint alapmértékegység miként szervül a szociális közegben. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948. december 10.) 22. cikkelye értelmében a társadalom tagjaként mindenkinek joga van a szociális biztonsághoz. A szociális biztonságot független és demokratikus államok tudják a legteljesebben realizálni. Olyan államok, ahol a jó erkölcs az erkölcsösség optimumában bomlik ki. Ezt az optimumot az erkölcsi magasság és az erkölcsi mélység közt félúton találjuk. Az elvárható erkölcsi magatartás professzionális joghasználó esetében mindig egy olyan, emelkedettebb szakmai erkölcs színvonalát képviseli, amely meghaladja a laikus joghasználótól elvárható szintet.

Polgári törvénykönyvünk 200. §-a értelmében semmis az a biztosítási kontraktus is, amely áperte a jó erkölcsbe ütközik. A biztosítási szerződés alapján a biztosító meghatározott jövőbeni esemény bekövetkeztétől függően bizonyos összeg megfizetésére vagy más szolgáltatás teljesítésére kötelezi magát, míg a biztosított, ill. a másik szerződő fél díj fizetésére köteles. Alkotmánybíróságunk a 2002. október 8-án kelt 534/E/2001. számú határozatában kimondta, hogy a jogszabály mindig általánosságban, elvontan szabályoz, így az absztrakt norma konkrét esetre alkalmazása – és ezáltal tartalommal kitöltése – a jogalkalmazó feladata. Egy jogszabály vagy annak valamely rendelkezése csak akkor tekinthető az alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság szerves részét képező jogbiztonság követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása olyannyira homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára.

Az alkotmánybírósági megfogalmazás szerint a jó erkölcs egységes, azaz objektív megítélésén van a hangsúly. A jó erkölcs követelményét tehát a gyakorló jogászok definiálják kázusról kázusra, de az elméleti jogtudomány és a szociológia eredményeit is szem előtt tartják.

A jogállamiság konstitucionális követelményéhez a megfelelő demokráciaszint is hozzátartozik. A jó erkölcs mint zsinórmérték csak megfelelő demokráciaszint mellett alkalmazható.

A BH 2009. 106. értelmében nem állapítható meg a szerződés jó erkölcsbe ütközése, ha az a közfelfogásban érvényesülő erkölcsi normarendszert súlyosan nem sérti. A közfelfogás természetesen egy-egy közösség tárgyi súlyú mércéjét kell, hogy jelentse, így a jó erkölcs fogalma sem ívelhet át minden történelmi és földrajzi határt. A jó erkölcs idődimenziója a közösség létezésének adott történeti korszakához kötődik, míg a térdimenziót az államisághoz kapcsolódó joghatóság jelöli ki. Alkotmánybíróságunk fenti határozata szerint a nem kellő pontossággal megfogalmazott jogszabály is alkalmazható, ha a megfogalmazás pontatlansága a jogalkalmazás során, a jogalkalmazói értelmezés által – a kialakult jogi hagyományt, joggyakorlatot, valamint a jogalkotó szándékát tekintetbe véve – orvosolható.

Bizalom és biztonság

A biztosítási jogügylettel összefüggésben a biztosító és a vele szerződő fél, valamint az egyéb szerződéses alanyok között adekvát bizalmi helyzetnek kell kialakulnia. Hogy ez a bizalom feltétlen legyen, a biztosító képviselőjének elmélyült erkölcstani és pszichológiai ismeretekre van szüksége. Kellő erkölcsi érzékkel ki lehet pótolni a jogi ismeretek hiányát, de a jogi normák ismerete önmagában nem segíti ki az esetleges szubjektív morális defektust. A jog tehát a biztosításszociológia mostohagyermeke: szükség van rá, de egyedül vajmi keveset jelent. Hegellel élve, „az objektív erkölcsi, amely az elvont jó helyébe lép, a szubsztancia, amelyet a szubjektivitás mint végtelen forma tesz konkréttá. (…) Ha az erkölcsiséget az objektív álláspontról nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy az erkölcsös ember tudattalan önmagának. Ebben az értelemben jelenti ki Antigoné: senki sem tudja, honnan jönnek a törvények; ezek örökkévalók.” (Hegel, 1971, 177-178.) A jogszabályok a törvénykezésben teljesednek ki. A jogalkotó teremtette normák lehetnek – hegeliánus felfogásban – örökkévaló bionormák, de az erkölcs mérésére csak az egyéni morál átlagolása bizonyul alkalmas eszköznek. Azé a morálé, amely bennünk termelődik, és amely által erkölcsösek lehetünk, azaz a bizalom és biztonság atmoszféráját hozhatjuk létre önmagunk körül. A törvény előtt mindenki egyenlő, és minden megkülönböztetés nélkül jogosult a törvény egyenlő védelmére – olvassuk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 7. cikkelyében.

A biztosítás alapvetően anyagi és ekként pszichés biztonságot nyújt, valamint – inherens jelleggel – a jogbiztonság is szerephez jut általa. Az anyagi biztonság az emberiség közös vágya és közös ügye. Az embernek igénye van a tangibilis javakra, és lényeges szempont, hogy ki segít neki ebben. A biztosítás több mint profitvezérelt érdekszövetség – a biztosításra mint valós társadalmi kötőerőre is támaszkodik az állampolgár.

A társadalmat persze nem lehet fedezetlen ígéretekből felépíteni. A biztosítás akkor reális, ha megalapozott biztonságérzetet nyújt. Mai társadalmunkban a valószerűtlen ígéretek helyett a vállalható kockázat jut érvényre. A biztonságérzet mögött tartható ígéretek és teljesíthető követelések húzódnak meg. A fejlett civilizáció sarokkövét jelenti a biztosítás: mind a magán-, mind pedig a társadalombiztosítás, a maga sajátos funkciója szerint.

A biztonságérzet kialakításához a gazdasági jogviszonyok felügyelete is nagyban hozzájárul. Trunkó Barnabás 2005. évi tanulmányából kitűnik, hogy Magyarországon egy 1923. évi törvény hozta létre a Biztosító Magánvállalatok Állami Felügyelő Hatóságát (BIMÁF), amely a pénzügyminiszter irányítása alatt álló önálló szervezet volt. Svájcban 1885-től, Németországban 1901 óta működött állami biztosításfelügyelet. (Trunkó, 2005, 3-6.)

A bizalom és biztonság a társadalmi élet minden alrendszerében nélkülözhetetlen. Az ökonómiai relációkban különösen nagy szerephez jut az egymást erősítő fogalmi kettős. A

(1) magánviszonyokban a biztosítás alapvető funkciója megegyezik

(2) az alkotmányban (70/E. §) és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (9. cikkely) szereplő társadalombiztosításéval.

Az első esetben a bizalom egyenrangúnak tekintett felek kontraktuális jogviszonyán nyugszik, míg a második esetben hiányzik a klasszikus értelemben vett kontraktualitás. Míg az egyenlő felek egymással szemben formálnak bizalmat, a társadalombiztosítás az államba vetett bizalmon alapul. Akkor is, ha történetesen az állam kiszervezi a társadalombiztosítás egyes elemeit, és kontraktualizálni igyekszik a társadalombiztosítást (ill. annak egy részét).

Egy-egy társadalomban a bizalmi tőke sohasem eleve adott: meg kell küzdeni érte. Mint ahogy a biztonság értékét is folytonos igyekezettel lehet csak megteremteni és fenntartani. A biztosítás ennek a mozgásnak az alapképlete. A biztosítás (magán- és társadalombiztosítás) fogalma köré szerveződik a jogbiztonság, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a jogállamiság emberi jogi és konstitucionális igénye. A joguralomhoz mindig társul valamiféle erkölcsiség. Ennek az erkölcsiségnek a pozitív oldala mutatja meg a társadalom igazi kvalitását.

Korszakváltás határán

Magyarországon a jó erkölcs idődimenziójában mintegy két évtizede változás állott be. A már meglévő jogi konceptusok némiképp átértékelésre, átértelmezésre kerültek. A biztosításszociológia nyomon követte ezeket a módosulásokat. Az új társadalmi szituáció jogi finomra hangolása nagyjából napjainkra zárul le. Annak idején a BH 1993. 604. számú jogesetben a bíróság megfogalmazta, hogy egy rendszerváltozás folyamatát élő országban a jó erkölcs követelményének szintjén megfogalmazott igény: győződjenek meg arról, hogy az ügyleteik nem ellentétesek-e a társadalmi közmegegyezéssel. A felbomlott politikai és társadalmi struktúra helyét egy új foglalta el, amely kialakította sui generis erkölcsi posztulátumait. Az új polgári törvénykönyvnek az 1003/2003. (I. 25.) kormányhatározattal elfogadott koncepciójában expressis verbis megfogalmazódott, hogy a Magyarországon 1990 óta követett társadalompolitikai célkitűzések és az azok megvalósítására elfogadott alkotmányos garanciák a mai fejlett Európában elfogadott társadalomképet, a szociális piacgazdaság társadalmi mintáját tekintik modellnek. A Ptk.-koncepció szerint a szerződési szabadságnak a forgalmi erkölcs, azaz a jóhiszemű és tisztességes eljárás kell, hogy keretet adjon.

Az adott helyzetben általában elvárható magatartás és a rendeltetésszerű joggyakorlás a jó erkölcs fogalmi terrénumát újabb, pontosítást igénylő fogalmakkal határozza meg. Ezeket a fogalmakat a iuris dictio nagyfokú precizitással értelmezte a konkrét szociális közeg társadalmi paramétereinek megfelelően. Így a biztosításszociológia kellő akríbiával jelölheti ki a biztosítással élők társadalmának határait. Ezeken, a joggyakorlattal megerősített társadalmi-gazdasági várfalakon belül képzelhető el a biztosítók és biztosítottak (szerződők, kedvezményezettek) társas autonómiája.

Individuális igények, kollektív megoldások

A biztosítás társadalmi becsatornázása igen régre nyúlik vissza. Annak is „hagyománya” van, hogy historikus korszakváltások idején a biztosítás jogintézménye újabb aspektusokkal gazdagodik, miközben elavult institúciók kerülnek ki a biztosítás tágabb jogfogalmi köréből. A biztosítás lényege azonban nem változik. Mintegy bionormaként viselkedik, jóllehet mai formájában nem az. Archetipikusan tekinthetjük a biztosítást öröktől fogva létezőnek, melyet azonban minden kor és állam a saját képére gyúr át.

A biztosítás éppen olyan fontos lételeme az emberi közösség fennállásának, mint az egyéb társadalomszervező intézmények. Illetve azon intézmények, melyek az emberi létezéshez elengedhetetlenek. A biztosítás társadalomontológiailag kódolt, aktuális modusaira nézve viszont képlékeny; gyorsan és könnyen alkalmazkodik a társadalmi-gazdasági, valamint az alapjogi változásokhoz.

A biztosított társadalom a központi hatalomtól várja exprimált bizalma megerősítését. A biztosítók szintén a központi kormányzat segítségét igénylik. A biztosítók és biztosítottak státuszának stabil egyensúlya az állami szerepvállalás függvénye. Felmerülhet olyan álláspont is, miszerint ezt a harmadik pólust (az államét) ki kellene iktatni a biztosításból. Csakhogy ilyen megoldást radikális jelleggel nem lehet keresztülvinni a társadalmi kontrollmechanizmuson. Ahogy államra számos más okból is szüksége van a mindinkább individualizálódó társadalomnak, a biztosítás innovációja sem vezethet az állami szerep teljes körű kiiktatásához. De részleges ki- és átszervezéseknek helye lehet, a társadalmi fejlettség fokához mérten.

A biztosítás a temporális és a geográfiai kiterjedésben foglalja el azt a pozíciót, melyet az egyének sokaságából szerveződő kollektív felfogás és nézet determinál. A biztosító tehát több mint gazdálkodó szervezet. A birtokba vehető dolgokon felül tevékenysége – szélesebb értelemben – a társadalomformálás egészére is kiterjed. A biztosítószervezetek minden korban arra törekszenek, hogy termékeik megállják helyüket a biztosítók versenyében. Ehhez pedig állandóan revideálni kell az általuk nyújtott szolgáltatások tárházát. A termékváltáson kívül a biztosításszociológia alapszabályait is szükséges konsziderálni. A társadalom és az egyes ember viszonya a biztosítás intézményéhez a biztosítók mérlegfőösszegében manifesztálódik. A biztosítók gyakran egy vagy több viszontbiztosítóban találkoznak. Egy jól működő indirekt biztosítási rendszer nagymértékben növelheti a bizalom- és biztonságérzetet, és így a jóléti társadalom mérőszámait.

A kodifikációs termék mint ultimum remedium

Az erkölcsiség kérdése a biztosításszociológiában sem kizárólag a szerződés megkonstruálása folyamán jut szerephez. A szerződéses jogviszonyból eredő igények érvényesítése során legalább akkora jelentősége van a biztosításszakmai erkölcsnek. A jogviszony fennállása alatt a biztosító fokozott professzionális erkölcsi mércének kell, hogy megfeleljen, míg a biztosított (vagy a szerződő fél) a jó erkölcs átlagosnak számító mértékét kell, hogy megüsse. A közfelfogás erkölcsi normarendszere mindenki számára világos szabályokat jelent, melyeket a mindennapokban nem szükséges külön elmagyarázni. A szellemileg és erkölcsileg érett állampolgárnak világos, hogy mi a helyes és mi nem; akkor is, ha nem olvassa el az erkölcsi-törvényi szabálykódexeket. A jogalkotó mégis szükségesnek tartja kodifikálni, és ezáltal jogszabályi nyomatékot adni ezeknek az alapvető társadalmi együttélési normáknak.

• Például a polgári törvénykönyvünk 565. §-a (4) bekezdésének a) pontja szerint az életbiztosítási szerződés a biztosítási összeg kifizetése nélkül szűnik meg, ha a biztosított szándékosan elkövetett súlyos bűncselekménye folytán vagy azzal összefüggésben hal meg.
• Vagy a Ptk. 556. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a biztosító mentesül fizetési kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy a kárt jogellenesen, valamint szándékosan / súlyosan gondatlanul okozta a biztosított, ill. a szerződő fél.

Az erkölcs egzakt törvénybe öntése mindig okoz nehézségeket. Ezért is fontos, hogy a biztosítók és biztosítottak társadalmában a törvény betűjéhez csak végső esetben nyúljanak a társadalmi aktorok. Első lépésben a józan ész és a jó erkölcs diktálta viselkedési szabályok mentén érdemes megpróbálni eljárni. Ha ez nem vezet eredményre, csak akkor vegyék elő a felek a kodifikációs termékeket.

Dr. Julesz Máté, tudományos kutató (Szeged)

Irodalom

AB Közlöny, XI. évf. 10. szám.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1971): A jogfilozófia alapvonalai, vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Fordította Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Magyar Közlöny, 2003. évi 8. szám.

Trunkó Barnabás (2005): Volt egyszer egy BIOSZ, Biztosítási Szemle, 11-12., pp. 3-6.

A magyar vállalatok számára hosszabb felkészülési időt biztosított a válságra, hogy már 2006 végétől látható gazdasági problémák jelentkeztek, és Magyarország gazdasági növekedése leszakadt a többi régiós országétól. Mint mindig, most is az építőipar mutatta legelőször a gazdasági fordulat jeleit, ez várhatóan igaz lesz a fellendülés esetében is. Sajnálatos módon azonban a belső problémákon túli, globális gazdasági válság is elérte hazánkat; begyűrűzése elkerülhetetlen volt. Az első kézzel fogható jelek 2008 októberében jelentek meg, amikor a lakossági devizahitelezés lehetőségei beszűkültek, majd Magyarország az IMF vezette bankkonzorcium hitelére szorult. A válság hatásait több tényező is felerősítette a volt szocialista országok körében.

A helyi devizák jelentős árfolyamvesztesége, a távoli euró-bevezetés, a forint árfolyamának drasztikus esése miatt óriási veszteségeket szenvedett el az állam, a vállalatok és a lakosság egyaránt. Ennek oka az, hogy a fenti három szereplő eladósodottsága rendkívül nagymértékű, összességében az eladósodottság meghaladta a GDP 100%-át, ami kiugróan magas érték, és ennek jelentős része deviza alapú adósság. Így a romló forint árfolyam mindhárom szereplő részére megnövekedett törlesztési terheket okozott.

A gazdasági teljesítmény nagymértékben export alapú, ami a gazdasági visszaesést felerősítette.

A válság egyik legfontosabb jellemzője a kiszáradó likviditási források, erőteljesen csökkenő kockázatvállalási hajlandósággal a hitelezők oldaláról. A magyarországi bankrendszer a válságot megelőzően a betéteit jóval meghaladó hitelkihelyezést eszközölt, melynek forrásai a válság megérkeztével megszűntek. Ennek eredményeképpen a bankok vállalati hiteleik terén a hitelállomány drasztikus csökkentésébe kezdtek tavaly ősszel, mivel a várható csődhullám ezen hiteleket a lakossági hiteleknél kockázatosabbá tette.

Végül, de nem utolsósorban a megrendelések visszaesése, a hitelszűke, a beruházások visszafogása, a munkanélküliség növekedése és a bizonytalanság miatti tartalékolás hatására a vállalatok 2009 első hónapjaiban átlagosan bevételük 20-30%-os visszaesését tapasztalták, melytől természetesen sok pozitív és negatív eltérés is tapasztalható. Ezen tényezők együttes eredőjeként a rendszerváltás óta jellemzően sok magyar alultőkésített vállalat likviditási problémákkal kényszerült szembenézni.

2009 a válság tetőpontja

2009. május elejéig nem került nyilvánosságra a reálgazdasági válságot hűen tükröző, havi vagy első negyedéves GDP-csökkenés mértéke, csak éves vonatkozású, az utóbbi időben világszerte rendkívül gyorsan változó éves előrejelzésekkel találkozhatunk. Mi több, olyan híreket is hallhattunk, hogy már túl vagyunk a válságon.

A fizetésképtelenségi eljárások számának drasztikus és folyamatos emelkedése sajnos azt mutatja, korántsem vagyunk még túl a válságon. Az elmúlt években folyamatosan emelkedő érték az utóbbi fél évben ugrásszerűen megnőtt. 2008-ban már 21 245 fizetésképtelenségi eljárás indult az országban, melynek értékét 2009 végére 30 ezerre becsülik. (2009 első negyedévében már közel 7000 fizetésképtelenségi eljárás indult.)

Előrejelzéseink szerint a válság 2009-ben (átnyúlva 2010 első felébe) eléri tetőpontját, s 2010-ben várhatóan megfigyelhetőek lesznek a recesszió enyhülésének első jelei. Az Atradius gazdasági prognózisa alapján a GDP lassú növekedésére és a teljes hitelállomány enyhe csökkenésére számíthatunk 2010-ben. Mindezen kedvező változások ellenére is valószínűleg szüksége lesz az országnak – a mostaninál is magasabb – IMF-hitelre.

Noha a külkereskedelmi mérlegünk az elmúlt években egyre kedvezőbben alakult, a következő évben várhatóan stagnálás és enyhe visszaesés lesz megfigyelhető. A gazdaság tényleges felélénkülésének első lépései így átnyúlhatnak 2011-re is.

A hitelbiztosításról, mint szolgáltatásról, röviden

A hitelbiztosítás annak a kockázatát vállalja át, ha egy termék vagy szolgáltatás értékesítése során a felek halasztott fizetésben állapodnak meg. Az így keletkező kockázat lényegében az, hogy a fizetés esedékességekor a vevő ki fogja-e tudni, illetve, hogy ki akarja-e fizetni tartozását (sajnos Magyarországon a csőd törvény nem védi megfelelő mértékben a hitelezők érdekeit, így ez is kérdéses).

A hitelbiztosítás olyan komplex pénzügyi szolgáltatás, mely lehetővé teszi a vállalatok számára a vevői tartozások szakszerű kezelését, és így a ki nem fizetett számlák kockázatának jelentős csökkentését. Fontos eleme, hogy a károk megelőzésére ad tanácsokat, vevői hitelkeretek felállításával, a vevők pénzügyi helyzetének folyamatos követésével, illetve a kifizetetlen számlák behajtásával. Mindezen lépések mellett is gyakran előfordul, hogy nem lehetséges a tartozás érvényesítése; ekkor a hitelbiztosító a vevő helyett kifizeti az önrésszel csökkentett biztosított tartozást.

A három legfontosabb előny a hitelbiztosított vállalatok számára: a professzionális kintlévőség-kezelési rendszer bevezetése, a váratlan hitelezési veszteségek elkerülése, illetve a biztonságos kereskedelem a hitelbiztosító kockázatvállalása mellett.

A gazdasági válság hatása a hitelbiztosításra

A gazdaság változásait a hitelbiztosítók az elsők között érzékelik, így 2008 őszén már szembesültünk a válság begyűrűzésével a nemfizetési jelentések számának drasztikus emelkedése által. Hitelbiztosítóként folyamatosan a gazdaság ütőerén kell tartsuk a kezünket, és a változásoknak megfelelően szigorítani kellett a kintlévőség-kezelés szabályain. Ezt meg is tettük 2008 novemberében (és azóta folyamatosan) a teljes limitállományunk alapos, minden lehetséges forrást felhasználó felülvizsgálatával és a rendkívül kockázatos vevőkre kiadott limitek törlésével. Nehéz helyzetben van ilyenkor a hitelbiztosító, hiszen a limitek törlése a legvégső eszköz, amit alkalmazunk; egy ilyen gazdasági helyzetben azonban kulcsfontosságú a gyors reakció, a megfelelő intézkedések mielőbbi véghezvitele. Az azonnali lépéseknek köszönhetően sikerült elérnünk, hogy az év eddigi nagyszámú felszámolási eljárásainak csak néhány ezrelékében érintettek ügyfeleink.

A válság hatására szigorodott az elbírálásunk; minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználunk, hogy minél teljesebb képet alkothassunk az adott vevőről a pontosabb, hitelesebb limitdöntés meghozatala érdekében. Nagy hangsúlyt fektetünk a legfrissebb pénzügyi adatok beszerzésére, s a biztosított vevők likviditásának nyomon követésére. A rizikósabb ágazatokban folyamatos, napi monitoringgal még nagyobb figyelmet fordítunk a vevőkre, hogy azonnal értesüljünk az esetleges negatív befolyásoló tényezőkről, és ügyfeleinket is időben értesíthessük.

A másik oldalról, mint minden biztosításban, így a hitelbiztosításban is kockázatarányos díjat kell alkalmazni. Meg szeretném jegyezni, hogy szemben a legtöbb biztosítási területtel, a hitelbiztosítási kockázatoknál a statisztikai elemzések jóval kisebb szerephez jutnak. A díjak meghatározásánál az adott vállalat kintlévőség-kezelésnek minősége, az ágazati kockázat, melyben a biztosított tevékenykedik és a biztosított fő piacainak országkockázata játszik nagy szerepet. A válság hatására többszörösére emelkedett a nemfizetések kockázata világszerte. Ilyen mértékű díjemelésekre nincs lehetőség, de azért elmondható, hogy biztosítási évfordulókor a biztosítási díjak jelentősen emelkednek, szektoronként, kötvényenként eltérő mértékben.

Az információ hatalma

Sajnos egyre több cég kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy már nem válik lehetővé a biztosítási fedezetbe való bevonása; ilyen esetben a rendelkezésünkre álló információkkal, tanácsadással és követeléskezelési szolgáltatásunkkal segítjük ügyfeleinket.

Noha hitelbiztosítóként az elsődleges feladatunk, hogy fedezetet nyújtsunk a nemfizetésből eredő kockázatokra, ha egy vevő (reális kockázatvállalás mellett) nem biztosítható a továbbiakban, nagyon nagy segítségére lehet ügyfeleinknek a rendelkezésünkre álló információk tömege. Felértékelődött tehát a hitelbiztosítás tanácsadó szerepe, hiszen a nem biztosítható követelések esetében is hatékony tanácsokat tudunk nyújtani ügyfeleinknek, hogy miként csökkenthetnék a kockázati szint mértékét.

Ennek egyik legfontosabb elemévé vált a fizetési tapasztalatokról szóló információnk, hiszen ez sokkal aktuálisabb képet mutat jelenleg, mint például egy 2007. évi vállalati éves beszámoló elemzése.

Kiút a válságból

Noha alacsonyabb a biztosítható cégek száma, a hitelbiztosítás így is hatékony és komplex megoldást nyújt a vállalatok számára. A szolgáltatás értéke és jelentősége az érdeklődés ugrásszerű növekedésében is megragadható.

A hitelbiztosítás komplexen nyújtja mindazon szolgáltatásokat, melyek segítségével egy vállalkozás megtalálhatja a kiutat a válságból, hiszen első lépésben felmérjük az aktuális kockázatot minden egyes vevő esetében, és ahol lehetséges, a reális kockázatvállalás elvét figyelembe véve, ott biztosítjuk a vevőket, ahol azonban a kockázati szint oly mértékben megnövekedett, hogy nagy valószínűség szerint káreseményt eredményezne az adott vevővel folytatott kereskedelmi kapcsolat, ott óvatosságra intjük ügyfeleinket, nem javasoljuk a nyitva szállítást. Noha ez utóbbi esetben nincs biztosítva az adott vevő, az információ, a tanácsadás nagy segítséget jelent ügyfeleink számára.

A válságból való kiutat segítheti, ha olyan országok irányába exportálunk, melyek a válság által kevésbé érintettek (Pl. Kína, ahol noha számolnak visszaeséssel, recesszióval nem szembesülnek), s a későbbiekben ezek, az export révén megerősödött gazdasági társaságok támogathatják a szegényes belső kereslet kiegyensúlyozását. Miként a válság hamarabb jelent meg külföldön, mint hazánkban, úgy a fellendülés is elsőként határainkon kívül fog várhatóan jelentkezni, s kis késéssel fog eljutni Magyarországra.

Végezetül a konszolidáció alapfeltételei a vállalati és állami finanszírozás piaci alapú kezelése. A bizalom visszaállásához pedig rendkívül fontos Magyarország költségvetési és államháztartási politikájának módosítása, amely úgy tűnik jelenleg, hogy megkezdődött. Ezen túl hangsúlyozni szeretnénk, hogy a törvényalkotásnál (lásd például az új csőd törvény), az adózás rendjének meghatározásánál vagy akár a szociális rendszerrel kapcsolatos döntések meghozatalánál kiemelt jelentősége van annak, hogy a gazdaság működésének főszereplőinek, a vállalatoknak az érdekeit jobban figyelembe vegyék a döntéshozók, hiszen ez képezheti az alapját a magyar gazdaság versenyképesebbé válásának.

Vanek Balázs

A 18/2008 sz. PM rendelet részletesen szabályozta a jelzett tevékenységgel összefüggő követelményrendszert. Mindez alapját képezte a PSZÁF által kidolgozott és múlt év szeptemberében kibocsájtott vizsgaszabályzatnak, melynek iránymutatásával kezdetét vette a képzési és vizsgáztatási rendszer. Az előkészületi munkálatokat a szakma számos javaslattal, észrevétellel támogatta, annak érdekében, hogy a megmérettetéseket a szakszerűség és a bürokráciamentesség jellemezze. Az eltelt időszak, a tetemes vizsgaszám és előszervezés módot és lehetőséget nyújt arra, hogy mérleget vonjunk a képzési és vizsgarendszer gyakorlati funkcionálása tekintetében.

Természetesen nem várható el, hogy a hatósági vizsga eredménye önmagában bárkinek a szaktudását megalapozza, netán szakemberré képezzen. A biztosítások értékesítésében érdekelt cégeknél szervezett alap- és folyamatos oktatások, párosulva az önképzéssel és a mindennapok gyakorlatával, képesek visszaigazolni a szakemberré válás teljességét. Az üzletkötők kizárólag több hónapos szorgalom, kitartás és napi aktivitás által válhatnak sikeressé.

Az eddig szerzett tapasztalatokról és a továbbfejlesztés lehetőségeiről kértünk információt az előkészítésben, bonyolításban és az együttműködésben szereplő munkatársaktól. Jelzésértékű, hogy az érintett személyek mindegyike más nézőpontból élte meg a struktúra kiteljesedését.

Az előkészítésben közreműködött szövetségek képviselői:

Szekulesz Judit (Mabisz)

A szövetség a 2007-es évben azt a feladatot kapta a tagbiztosítóitól, hogy dolgozzon ki, és kezdeményezzen megoldást az OKJ képzést határidőn belül meg nem szerző közvetítők ügyében annak érdekében, hogy a 2008 július 1-jén életbelépő Bit. változás értelmében gyorsan munkába állhassanak.

A munka 2007 nyarán kezdődött meg, a PM illetékes vezetőivel történő kapcsolatfelvétellel és a közös gondolkodás, tárgyalás eredményeképpen decemberre eldőlt, hogy egy hatósági vizsga lehet a megoldás. Ehhez szükséges volt a szakma felügyeletét ellátó PSZÁF együttműködése és a feladat részükről történő elvállalása.

PM kreatív megoldással 2007 decemberében elfogadtatta a parlamentben a Bit. 13. mellékletének módosítását, amely a biztosításközvetítők képzéséről szól. Ezzel a hatósági vizsga bevezetésének kérdése eldőlt. A 2008-as esztendő igen izgalmas munkával telt minden érintett részére, de végül is, igaz időbeli csúszásokkal, 2008 augusztusának végén kezdődtek el az első vizsgák.

A hatósági vizsga követelmény- és vizsgarendszerét a szakma dolgozta ki együttműködve a vizsgáztatásért felelős PSZÁF-tel, és a FBAMSZ és a MABIOSZ, valamint a Brókernet és a BOI szakértőivel. A jogszabályi változás 2008. július 1-jétől lépett életbe, de a vizsgák csak ősszel kezdődtek meg.

A szakmának ekkorra már nagyon sürgető volt a helyzet, hiszen július 1-jétől már csak olyan biztosításközvetítőt vehettek fel, aki rendelkezett szakképesítéssel.

Mint minden, így a hatósági vizsgák esetén is a gyakorlatban dőlt el, hogy mi az, amin javítani kell. A szakma folyamatosan kérte a partnerséget és az együttdolgozást a felügyelettől, amelynek keretei egy közös megbeszélésen kialakultak és azóta folyamatosan működik a munkakapcsolat.

A hatósági vizsga mellett megmaradt az OKJ képzés is, de kétségtelen, hogy háttérbe szorult, mert mind a biztosítóknál, mind a közvetítőknél elsődleges cél a minél gyorsabb felügyeleti regisztráció. Miután az OKJ-s képzést is a Mabisz kezdeményezte és dolgozta ki annak követelmény- valamint vizsgarendszerét – később remélhetőleg lesznek olyan biztosítók, akik fontosnak tartják a szakmai képzésnek ezt a magasabb formáját, és annak megszerzését elő is írják azon közvetítők részére, akikre hosszú távon számítanak.

Gyovai János (FBAMSZ)

Az Önök megbízásából a biztosítási szakmában nagy változást hozó hatósági vizsga előkészületével kapcsolatosan számos bizalmas megfigyelést hajtottam végre, amelyekről most adom át rövid tájékoztatómat.

Az előzmények

A biztosítási szakma gyakorlásához szakirányú képesítés megszerzését kéri a törvényalkotó, erre türelmi időt határozott meg és előírta az OKJ-s képesítés megszerzését. Mivel ezen képzéshez kötött szakirányú képesítés megszerzése igen hosszadalmas, kb. 6-8 hónapot vesz igénybe, ezért a szakma elindított egy lobbitevékenységet, hogy gyorsabban lehessen képesítést szerezni, ne legyen ellehetetlenítve a szakma fejlődése. Ez az ún. hatósági képzés, amelyet egy olyan vizsga követ, ahol egyszerű feleletválasztós vizsga tesztsor megoldását követően hatósági engedélyt kap a jelölt a szakma gyakorlására. (Megjegyzés: ez egy méltányolható szép elv, mert az, aki már valaha egyetlen embert is felvett biztosításközvetítőnek, csak az tudja, hogy a toborzás nem egyszerű feladat.)

A hatósági képzés főbb követelményeiről egyeztetések folytak a rendelet megszületése előtt, hogy milyen témakörök kerüljenek be a tananyagba.

A fordulópont

2008. május 7-én a BOI megpróbálta összefogni a piac domináns szereplőit, elsősorban azokat a biztosítókat, alkuszokat, többes ügynököket, akik mint kiemelt partnerek náluk képezték nagyobb létszámban embereiket, illetve az adott társaságok érdekképviseleteit. Így a biztosítási piac ezen szereplőit meghívta a központjába, hogy a hatósági vizsga tananyagtartalmi egyeztetetésén vegyenek részt. Ez a megbeszélés nagyon érdekes és tanulságos volt, hogy a piac konkurens szereplői akkor, amikor a szakma jövőjét érintő kérdésekben kell dönteni, felelősségteljesen tudnak együtt dolgozni.

A munka

A résztvevők ezek után elkezdték a hatósági vizsga tervezetének követelményeihez igazodó tananyag összeállítását. Önként vállalások alapján íródtak meg a tankönyv egyes fejezetei, amelyből összeállt a tananyag tartalma. Nehézséget és gyakori fejtörést okozott a résztvevőknek, hogy a rendelet tervezetében lévő témákat milyen mélységig kell kidolgozni. Az ismeretanyagot is úgy kellett összeállítani, hogy egyik ágazat se legyen túlsúlyban. Erre vonatkozóan nem volt útmutatás a PM rendelet tervezete alapján. A tananyag összeállításával párhuzamosan születtek meg az anyaghoz kapcsolódó tesztkérdések is. Öröm volt nézni és részt venni ebben a pezsgő alkotó munkában, amikor mindenki átérezte, hogy egy a szakma jövőjét meghatározó anyag formálódik a kezei között.

Összeállt a tankönyv, elkészült az első 750 tesztkérdés. Voltak viták, nézetkülönbségek a különböző érdekek és álláspontok védelmében, de ez teljesen természetes egy ilyen nagy létszámú közösségben. A műhelymunka során több alkalommal (június 4., június 18.) találkoztak a csoport tagjai, akik új résztvevőkkel és a PSZÁF képviselőivel kibővülve folytatták tovább az egyeztetést. Ezt követően a további tesztkérdések elkészítését a BOI-s munkacsoporton kívül a PSZÁF egyéb szakmai képviselők bevonásával bővítette. A munkacsoport még javaslatot tett a vizsgaszabályzat kialakítására is.

Ezt követően a PSZÁF a hatósági vizsgával kapcsolatos egyeztetéseket az érdekképviseleteken keresztül bonyolította.

A végeredmény

A BOI összeállította a saját tankönyvét és tananyagát a hatósági képzésre.

Elkészült 750 induló tesztkérdést a PM rendelet kihirdetéséig. Ezt a kérdésbankot bővítette tovább 1330 kérdésre a PSZÁF a szakma képviselőinek kiszélesítésével, az érdekképviseleti szervezetek közreműködésével.

A tesztek egyelőre megoldó kulcs nélkül kerültek fel a PSZÁF honlapjára, azonban ha már 2000 db kérdés lesz a kérdésbankban, akkor a megoldó kulcs is felkerül a tesztek mellé.

A PSZÁF összehívta a vizsgabiztosokat a székhelyén és Dr. Déri Éva részletes tájékoztatást adott a vizsga lebonyolításának szabályairól és elvárásairól.

A PM rendelet kihirdetését követően elindultak a hatósági képzések, majd ezt követően egy kisebb fáziseltolódással a vizsgáztatások. Zárom képzeletbeli titkos jelentésemet, eredményes toborzást és sok sikeres vizsgázót kívánok mindenkinek.

A hatósági vizsgáztatás folyamata:

MABIASZ

A MABIASZ meglátása szerint a hatósági vizsgáztatás intézményével, mint sokaknak a piacon, a kezdeti időkben sok kérdés merült fel abban a témakörben, hogy hogyan lehet megoldani a minőségi és mennyiségi mutatókat is figyelembe véve egy olyan típusú vizsgáztatást, ahol rövid idő alatt, több ezer embernek kell vizsgalehetőséget nyújtani ezen a szinten. Úgy gondoljuk, ez már nem is oktatáspolitikai, hanem inkább foglalkoztatáspolitikai kérdés. Tudvalevőleg a piacon 2008 végén több mint 10 000 embernek lejárt vagy közeljövőben lejár a BÜR regisztrációs határideje.

A hatósági vizsga kérdésbankjának összeállításában tevékenyen részt vettek az egyes szövetségek, a Biztosítási Oktatási Intézet, egyéb külsős képzőszervek képviselői, a PSZÁF és a biztosítótársaságok, valamint a Brókernet Akadémia munkatársai. Az elkészült kérdésbank kérdéseinek összetételéről az a véleményünk, hogy azok dominánsabban a jogi kérdéskört érintik, háttérbe szorítva a szakmai kérdéseket. Ezt a problémát többszörösen felvetettük az egyes szakmai fórumokon, melyek eredményeképpen azt tapasztaltuk, hogy a konkrét feltett kérdéssorok már egészséges arányban tolódtak el a szakmai kérdések irányába.

Tapasztalataink szerint a vizsgázók és a vizsgahelyek – kevés kivételtől eltekintve – igen jól felkészültek, a vizsgán a megfelelési arány mára átlagosan számításaink szerint elérte a közel 70 %-ot. Ez a szám jól mutatja a képző intézetek felkészültségét, valamint a hallgatók hozzáállását.

A közeljövőben kibővítésre kerülő kérdésbank kérdéseinek összetétele reméljük, már egészséges arányokat mutat és transzparens lesz. Abban is bízunk, hogy a felülvizsgált és kibővített kérdésbank már jó arányban tükrözi az elvárt szakmaiságot.

Az előkészítésben résztevőkön kívül egy szakmai team is segíti ezt a folyamatot, így reményeink szerint elkészül egy olyan jól használható kérdésbank, ami híven tükrözi a piac elvárásait.

A MABIASZ továbbra is részt vesz a kérdésbank fejlesztésében, szem előtt tartva az eddigi tapasztalatokat és a szövetség tagjainak érdekeit.

A képző intézmény szemszögéből:

Balogh Ildikó (BOI Fejlesztési Alapítvány)

A tények, amiket mindenki tud…

A függő- vagy független biztosításközvetítő hatósági képzésre és vizsgára jelentkező üzletkötő a PSZÁF által vezetett biztosításközvetítő hatósági képzést és vizsgáztatást végző szervekről vezetett jegyzékbe felvett intézményekhez jelentkezhet képzésre és vizsgára.

Képzésre és vizsgára történő jelentkezés az adott jegyzékbe vett szerv honlapján nyilvánosságra hozott jelentkezési lapokon lehetséges. Vizsgaidőpontokat a képzőszervek folyamatosan biztosítanak, ha a vizsgához szükséges minimális 15 fő összegyűlt. Ezen létszám alatt vizsga sajnos nem szervezhető.

Ha a jelentkező csak vizsgára jelentkezik, úgy a PSZÁF által meghirdetett vizsgaidőpontokra közvetlenül is jelentkezhet a hatósághoz.

A vizsga viszonylag egyszerű, tesztjellegű vizsgasort jelent és egyidejűleg kell az egyes modulokból abszolválni azt. Különbözeti független biztosításközvetítői hatósági vizsga esetén természetesen csak a független biztosításközvetítő alapismeretek modulból szükséges vizsgát tenni.

Vizsgát legkorábban a képzés befejezését követő 15. napon lehet tenni, vigyázva arra, hogy a vizsgára legalább a vizsgát megelőző 15 nappal korábban kell jelentkezni.

A vizsga akkor sikeres, ha a vizsgázó a tesztsorozatban szereplő kérdésekre minimálisan 75% erejéig helyesen válaszolt.

…és a tények, amikről alig beszélünk

Azt minden érdekelt tudja, hogy finoman szólva, akadozva indult az EU direktívának megfeleltetett, az állítólagos fogyasztóvédelmi elvárásokat támogató biztosításközvetítő hatósági vizsga.

A gyermekbetegségein átesett oktatási és vizsgáztatási rendszer mára már stabilizálódni látszik, és már elmondhatjuk azt is, hogy ha a vizsgázó személy az oktatáshoz és vizsgáztatáshoz szükséges dokumentumait körültekintő figyelemmel nyújtja be, esélyes arra, hogy valóban három-négy hét alatt a biztosítási regiszter követelményének megfelelő vizsgával rendelkezzen. Sőt, úgy tűnik, ennyi elegendő is, merthogy a leendő vizsgázónak a legtöbb energiáját a formai követelmények teljesítése jelenti.

Rend a lelke mindennek. Úgy tűnik, hatósági vizsgánk esetében sikerült talán a legbürokratikusabb jelentkezési és vizsgarendszert kialakítani. Intézetünk több vizsgáztatást felügyelő intézménnyel (pl. PM, NSZFI) is kapcsolatban van, így megfelelő tapasztalatok birtokában keserűen kell megtapasztalnunk, hogy sikerült egy olyan merev, rugalmatlan jelentkezési, „felügyelői” rendszert kialakítani, amely feltételezi, hogy a biztonsági kapun átjutva legalább ilyen színvonalú módszeres és alapos képzési mechanizmussal találkozhat mindenre elszánt jelentkező.

Csak a példa kedvéért: jaj annak a leendő vizsgázónak, ki valaha házasságot kötött és később elvált, és arra vetemedett, hogy újra házasságot köt. A törvényhozók ez esetben könyörtelenek voltak: a jelentkezőnek az összes névváltozással kapcsolatos dokumentációt be kell csatolnia. Azaz, jó, ha a delikvens már a házasságkötésének napján gondol arra, hogy az érettségi bizonyítványában szereplő nevet mindenképpen, minden esetben megtartsa, mert egyébként az ügyintézés egy esetleges hatósági vizsga esetében szinte megoldhatatlanul bonyolíthatja, lassíthatja a vizsga megszerzését.

Azzal természetesen egyetértünk, hogy a szakma hitelessége mindenek előtt, a piacon szereplők mindegyikének valódi felkészültséggel és vizsgával kell rendelkeznie.

Ez lenne a képzés?

A szakma az 1500 darab, alaposan kidolgozott kérdés tekintetében felkészült, azt megküldte a hatóságnak.

E nem kevés kérdésszám megtekinthető, teljes mértékben publikus. Szögezzük le: a számunkra oly fontos oktatás szempontjából csak vizsgafelkészítésről beszélhetünk. Hivatásunknak, az oktatásnak semmiképp nem nevezhetjük az összesen 30-40 órában leadott pénzpiaci, jogi és biztosításszakmai ismereteket. (Tessék csak megtekinteni egyéb, a szakmánktól távol eső képzési feltételeket! Mennyi kontaktórán is kell részt vennie annak, aki biztonsági őr munkakört kíván ellátni?) Igen, az idő. Muszáj volt. Muszáj volt?

Mi értjük, a hatóságok értik, a pénzpiac résztvevői talán meg is értik, de mit szól majd az az ügyfél, aki azt tapasztalja, hogy néhány órás gyorstalpalón szerzett tudás birtokában akar valaki a zsebében turkálni, pénzét kezelni, saját és családja anyagi biztonsága érdekében javaslatokat tenni. Méghozzá hitelesen, minden kétséget eloszlató módon. Mert másképpen nem lehet.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a megadott és egyetlen követelményként meghatározott óraszámban a szakmával szemben elvárt követelményrendszer teljesíthető. Ebből a rendszerből kerülnének ki a „szakmailag felkészült szakemberek?”.

Igen, a rutin, a szakmai tapasztalat. Igazuk van azoknak, aki azt mondják, hogy az legalább ilyen fontos. De mi van azokkal a zöldfülűekkel, akik újként kerülnek a szakmába? Azzal toboroztuk be őket, hogy a pénzpiac fontos szereplőivé válhatnak, majd elküldjük őket ezen a szinten „levizsgázni”. Meg kellene talán őket is hallgatni, mit szóltak ahhoz, hogy ez ilyen egyszerű.

Valóban elegendő, hogy az oktatásokon, ismertetőn részt vett tanulók nagy része arra hegyezze ki a ceruzáját, hogy mihamarabb „bemagolhassa” a PSZÁF honlapjára kitett kérdéseket, azok helyes válaszát? Rövid távú memóriánk erre talán még alkalmas is lehet. Az alapkérést azonban nem kerülhetjük meg: valóban ez volt-e a direktíva célja?

Ez lenne a fogyasztói pajzs? Mert a tét nem elhanyagolható. Az illetékes hatóság által kiállított, A4-es papírra nyomtatott 3 sor, amely mögött szakmai tudás nem húzódik, nem húzódhat? A vitathatatlanul mindannyiunk által birtokolt információk birtokában tiszta szívvel engedünk piacra pénzpiaci termékeket értékesítőket?

És akkor még nem beszéltem arról a szerencsésről, aki egy tornatanári diplomával, minden szakmai követelmény nélkül „letarolhatja” a piacot…

Lássuk be, a hatósági vizsgával szakmai összefüggéseket az érdekeltek a legkevésbé sem tudnak elsajátítani. Teljesítettünk, letudtunk egy feladatot. Mert követelték.

Remélem, nekünk is vannak önmagunkkal szemben támasztott követelményeink.

Ismereteim szerint a szakma többsége többlépcsős önálló képzési mechanizmuson keresztül juttatja ki munkatársait a piacra. Szerencsére, szerencsénkre.

A felkészítő tanár álláspontja:

Dr. Pintér Imre (CIG-Pannónia)

A hatósági tanfolyam témaköreinek, így a vizsgakérdéseknek körülbelül kétharmada szorosabban vagy lazábban, de a jogász szakmához kapcsolódik.

A jogászias kérdésekkel kapcsolatos felkészítések során szerzett tapasztalataimat a következő, nyilván kiragadott, de mindenképpen jellemző példával szeretném illusztrálni.

1. Terminológia:

A jogi témakörökhöz kapcsolódó kérdéseket – természetszerűleg – jogászok fogalmazták meg, az adott szakma képviselői számára nyilván evidens, a vizsga résztvevői számára gyakran nehezen értelmezhető nyelvezettel:

„A biztosítási igényt megfogalmazó és a szerződéskötésre irányuló egyoldalú írásbeli nyilatkozat, amit jogi értelemben a biztosítási védelmet kereső, a szerződő tesz, nem pedig a biztosító.

a) ajánlat

b) kötvény

c) elfogadó nyilatkozat”

Az idézett kérdés a képzést követően természetesen megválaszolható, de sokkal közelebb állna a közvetítőktől elvárt gyakorlatias tudáshoz a következő megfogalmazásban:

„Az ügyféljelölt szerződéskötésre irányuló nyilatkozata.”

2. Gyakorlatiasság:

A kérdések jelentős hányada a biztosítással összefüggő joganyag mechanikus visszakérdezése, azzal a sajátos technikával, hogy egy – a környezetéből kiemelt – jogszabályi rendelkezést kell a vizsgázónak kiegészítenie:

„Melyik kifejezés illeszthető, a kipontozott rész helyére? A(z) ………….. önkéntesen létrehozott, kölcsönösségi elven működő szervezet, amely kizárólag tagjai részére, a tagdíj ellenében nyújt szolgáltatást.

a) biztosítóegyesület

b) biztosító rt.

c) biztosító kft.”

A kérdés a közvetítői gyakorlatban nem szükséges ismereteket kér számon, emellett – jóllehet a jogszabályt pontosan idézi – azokat a vizsgázókat hozza hátrányos helyzetbe, akik korábbi tapasztalataik alapján tudják, hogy egyes biztosítóegyesületek tevékenysége túlterjeszkedik a hagyományos értelemben vett egyesületi tagok körén.

3. Pontosság

A lehetséges kérdések között találhatóak olyanok is, amelyek fogalomhasználata megkérdőjelezhető:

„A biztosító megbízottjaként tevékenykedő biztosításközvetítő a biztosítóval létesített megbízási szerződés alapján dolgozik. Csak az ajánlat, illetőleg a biztosítási díj átvételére jogosult, nem jogosult viszont az ajánlat elfogadására (ami által a szerződés létrejön), ez a biztosító hatáskörébe tartozik. Megbízotti minőségben károkozásáért a biztosító felelős. Kire igaz az állítás?

a) Alkusz

b) Bróker

c) Függő ügynök”

A jogszabályban nem szereplő „bróker” kifejezés tartalma bizonytalan, sokan az alkusz szinonimájaként használják, mások többes ügynököt is értenek alatta. Mindemellett a kérdés nem a függő közvetítő legpontosabb és leginkább elterjedt meghatározására utal, ezért egészében megtévesztő.

Összefoglalva: A korábbi vizsgákon szerzett tapasztalatok szerint a jogi vizsgakérdések elsajátítása nem lehetetlen ugyan, azonban a téma tényleges megértése helyett mechanikus tudást feltételez, a kérdések „bemagolását” igényli. A hatósági képzés és vizsga valódi célját, azaz az ügyfelek szakszerű kiszolgálását inkább kevésbé, mint többé szolgálja.

A biztosítótársaság nézőpontjából:

Németh Károly (Allianz)

Az Allianz Hungáriánál 2009. január hónapban indult el a hatósági vizsgára felkészítő képzés.

A képzések lebonyolítására 11 helyszínen van lehetőségünk, és szintén 11 fő oktatónk vesz részt a hatósági vizsgára felkészítő képzésben. Az első hatósági vizsgára 2009. február hónapban került sor. A február és márciusi vizsgákat a vizsgázók 95 százaléka sikeresen teljesítette.

A képzés elindulását megelőzően jelentős felkészülési időre volt szükség, hogy a PSZÁF előírásait és a határidőket betartva készüljenek az adatszolgáltatások. A képzésre és a vizsgára történő jelentkezés dokumentálása, az adatok továbbítása a hatósághoz excel táblázatok kitöltésével történik. A változások – helyszín, oktató, vizsgaidőpont, vizsgabiztos, aláíró stb. – bejelentésére szintén táblázatot használunk, ugyanakkor jelentős mennyiségű papír alapú dokumentumot is el kell küldenünk. A képzés és vizsgáztatás adminisztrációja időben és mennyiségben is komoly feladat. A képzésben rejlő legfontosabb ellentmondás az, hogy míg maga a képzés rövid idő alatt teljesíthető, addig az adminisztrációs folyamat ehhez képest nagyon elnyúlik. Ez akadályozza a jelentkezőket abban, hogy minél hamarabb dolgozni kezdhessenek az általuk választott új szakmában. Mivel sok idő eltelik maga a képzés és a vizsga között az adminisztrációnak köszönhetően, ezért a valóságban a képzés nem korlátozódhat a hivatalos hatósági képzés keretei közé. További oktatásokat, konzultációkat kell tartanunk azért, hogy a hivatalos képzés és a vizsga közötti több hétben a tanulók tudása szinten maradjon.

Az adminisztráció mellett a vizsgán használt tesztbank a hatósági vizsga folyamatában a legfontosabb elem. A tesztbank feltöltésével kapcsolatban ma is folyamatos az egyeztetés a szakma és a hatóság között ennek naprakésszé és szakmai szempontból megfelelővé tételére. Összességében elmondhatjuk, hogy ma már működik a hatósági képzés és vizsga rendszere. Ugyanakkor van még néhány terület, ahol lehet fejleszteni ezen a rendszeren.

Eredményes vizsgát tett hallgató értékelése:

Benedek Gyöngyi (Hitelkapu Magyarország Kft.)

Őszintén örültem a hatósági vizsgával kapcsolatos felkérésnek, hiszen azzal, hogy a BOI-nál tanulhattam, ezúttal nem csak egy újabb „papírt” sikerült begyűjtenem, hanem olyan tudásra tettem szert, amely vállalkozásomnak új lendületet adott.

Egy hitelügyintéző és ingatlanközvetítő iroda vezetőjeként régóta a terveim között szerepelt, hogy irodám szolgáltatásait, új, versenyképes termékekkel bővítsem. Több pénzügyi vonalon is elindultam, minden felkínált lehetőséget megvizsgáltam és értékeltem. Voltak ajánlatok, amiket elfogadtam és volt olyan is, amely nem tudott meggyőzni. Ekkor találkoztam Réthi Istvánnal, a Start-R Biztosítási Alkusz Kft. ügyvezetőjével, aki felhívta a figyelmemet a BOI-ra.

A mai pénzügyi piacon egyetlen vállalkozás sem éli túl a holnapot, ha nem áll több lábon. Már ekkor is úgy gondoltam, hogy a közeljövőben nem csak a megtakarítások, hanem a különféle biztosítások is reneszánszukat élik majd, épp ezért ezen a vonalon szerettem volna elindulni. Mivel a független biztosításközvetítői hatósági vizsga elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a biztosítási szakmában dolgozzon, ezért a Réthi István által ajánlott BOI kézenfekvő megoldásnak tűnt.

Ami igazán a BOI mellett szólt, hogy a képzés mindössze 2 egymást követő hétvégét (szombat és vasárnap) vett igénybe. Az idő rövidsége miatt voltak kételyeim afelől, hogy vajon hogyan lehet egy ekkora tudásanyagot ennyi idő alatt elsajátítani. Különösen az órarendben szereplő tantárgyak miatt aggódtam, hiszen sem a biztosításszakmai alapfogalmak, a biztosítási szerződésjog, a független biztosításközvetítői alapismeretek, sem pedig a pénzügyi és biztosítási piac szereplőinek ismerete nem tartozott a könnyű tantárgyak közé. Rövid időn belül világossá vált azonban, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen 3 olyan neves szakembertől tanulhattunk, akik már komoly eredményeket tettek le az asztalra ebben a szakmában. Az előadások jól érthetőek, beszédesek voltak, és az előadók rengeteg olyan szakmai és gyakorlati tapasztalatot, megtörtént esetet tettek hozzá a tananyaghoz, amit egyetlen tankönyv sem tartalmaz.

A képzést követően 2-3 hetünk volt a vizsgára felkészülni, ami úgy gondolom az igen erős előadásoknak köszönhetően senkinek sem jelenthetett problémát. A tankönyvek mellé segítségül egy az összes vizsgakérdést tartalmazó tesztfüzetet is kaptunk, amivel ellenőrizhettük tudásunkat.

A vizsga Budapesten volt és a remek felkészítés ellenére ettől tartottam a legjobban. Egy nehéz napra készültem tele buktatókkal és késésekkel, hiszen ki látott már olyat, hogy egy vizsga időben elkezdődjön, vagy zökkenőmentesen befejeződjön? Hát itt megtörtént! Az egész rendkívül jól meg volt szervezve, pontosan kezdődött és ért véget. Ami azonban a legszimpatikusabb volt, hogy a tanfolyam elindulásakor és a vizsga kezdetekor is ott volt velünk Hermann Tivadar, a BOI biztosításszakmai és értékesítési vezetője, aki együtt izgult velünk és mindenben a segítségünkre volt.

A vizsgával nem az volt a célom, hogy beállhassak a több ezer biztosítási ügynök közé, sokkal inkább az, hogy olyan tudásra tegyek szert, melyet az élet több területén is szaktudásként hasznosíthatok. A közelmúltban kerültem kapcsolatba a Hamilton Hungary Kárrendezési Kft.-vel. Kárrendezési szolgáltatásukkal újabb lehetőséget kaphatnak ügyfeleim, hogy minél elégedettebbek legyenek az életben. Cégük a károsultak testi épségét illetve vagyonát (pl. jármű, ingatlan, személyi sérülés, munkahelyi baleset) érintő káreseményből eredő kártérítési igény érvényesítésével kapcsolatos eljárásokban való teljes körű közreműködésre, képviseletére, kárrendezésre vállal megbízást. Biztosításszakmai tapasztalatuk, ügyvédi gyakorlatuk, szaktudásuk, magasan képzett szakembereik révén a tapasztalatok szerint esetenként 50-80%-al nagyobb összegű kártérítést sikerül realizálniuk, mint amennyit segítségük nélkül a károsult elfogadna, mindezt gyorsan, hatékonyan és lehetőleg peres eljárás elkerülésével.

Nem tudom, hogy a véletlen műve volt e, hogy megismerhettem ezt az egyedülálló szolgáltatást, de az biztos, hogy a BOI nélkül most nem lehetnék ennek a cégnek a képviselője.

Köszönöm, hogy pár percet rám szánt az életéből és elolvasta ezt a kis beszámolót. Remélem ez a pár sor meggyőzte arról, hogy felnőtt fejjel is érdemes egy rövid időre újra visszaülni az iskolapadba, és ha belevág, nagyon sok sikert kívánok Önnek a tanfolyamhoz!

A rendszer fejlesztésére vonatkozó megoldási javaslatok:

Dr. Dinnyés Gábor (BROKERNET AKADÉMIA Kft.) és Bach György (BROKERNET Zrt.)

Mielőtt a hatósági vizsgarendszer továbbfejlesztésére vonatkozó kérdést megválaszolnánk, foglalkozzunk az előzményekkel. Nézzük meg, hogy mit ért el mintegy egy év alatt a szakma, és ezen belül a BROKERNET Csoport tavaly tavasz óta, amikor hosszas várakozás után a szakma szereplői először kísérelték meg, hogy érdekeiket összehangolva és egymással összefogva, bekapcsolódjanak a hatósági vizsgarendszer kialakításba. A célunk az volt, hogy ne csak elszenvedői, hanem aktív részesei, formálói, sőt haszonélvezői legyünk a változásnak.

A BROKERNET Csoportnak mint a független biztosításközvetítői szektoron belül a befektetési egységhez kötött életbiztosítások piacvezető értékesítőjének elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy a hatósági vizsgarendszer kialakításában, majd fejlesztésében intenzíven részt vegyen A BROKERNET AKADÉMIA Kft., amely a BROKERNET Csoport államilag regisztrált és akkreditált felnőttoktatási intézménye, 2008. augusztus 1-jén az országban elsőként indította el a független biztosításközvetítői hatósági vizsgára felkészítő képzését, és szintén elsőként vette fel a PSZÁF a hatósági képzésére és vizsgáztatásra feljogosított képzőszervek jegyzékébe. Úgyszintén, a BROKERNET AKADÉMIA hallgatói tettek elsőként hatósági vizsgát 2008. október 16-án. Az azóta eltelt időszakban, 2009. április végéig közel 1300 hallgatónk jelent meg a hatósági vizsgákon, és 84%-uk sikerrel vette az akadályt. Természetesen a tavaly augusztusi indulást hosszas felkészülés előzte meg. A BROKERNET Csoport már április elején bekapcsolódott a széles körű szakmai előkészítő munkába. Erőfeszítéseink két fő területre koncentrálódtak.

Egyrészt, a legnagyobb értékesítési hálózatot működtető független többes ügynökként lehetőséget kaptunk arra, hogy megtegyük észrevételeinket, javaslatainkat az új hatósági képzési és vizsgarendszer bevezetésének jogszabályi előkészítése során. Ezeken az egyeztetéseken Dr. Dinnyés Gábor akadémiai főigazgató képviselte a BROKERNET Csoportot.

Másrészt, bekapcsolódunk abba a szakmai műhelymunkába, amelyet a Biztosítási Oktatási Intézet (BOI) kezdeményezett, és amelyben a MABISZ, a két alkuszszövetség (FBAMSZ, MABIASZ) a biztosítótársaságok és szakképző intézmények képviselői vettek részt, hogy kidolgozzák a hatósági képzési rendszer alaptananyagát, és az ahhoz kapcsolódó vizsgakérdéseket. Ebben a munkában oroszlánrészt vállalt Bach György BROKERNET Zrt. oktatási igazgatója, aki a BOI kiadásában megjelent legelső tananyag „Pénzügyi és biztosítási alapismeretek” című jegyzet egyik szerzője és lektora. Ezt a tananyagot vehették kézbe az első hatósági képzésünk hallgatói az első oktatási napon. Ez a tananyag azóta a BOI, az AVIVA biztosító és a BROKERNET AKADÉMIA közös fejlesztése eredményeként távoktatási rendszerben, elektronikus tananyag formájában is segíti a hallgatóink felkészülését a hatósági vizsgára.

A hatósági vizsgáztatás bevezetése nem volt zökkenőmentes, mind technikai, mind tartalmi szempontból számos nehézséggel járt a rendszer indítása. Technikai szempontból különösen a vizsgajelentkezésekkel, a vizsgabiztosok kijelölésével, a vizsgaidőpontokkal, a sikeres vizsgát bizonyító tanúsítványok kiállításával kapcsolatban mutatkoztak nehézségek, tartalmi szempontból a vizsgakérdéseket tartalmazó kérdésbank a pénzügyminiszteri rendelet mellékletében meghatározott alapismereti követelményrendszeren messze túlmutató kérdéseket tartalmazott, de ugyanakkor fontos biztosításszakmai, üzemtani témákhoz kapcsolódó kérdések hiányoztak. Ahogy tavasszal, úgy ősszel is úgy gondolta a szakma, hogy kezdeményezőleg kell fellépnie, és az első néhány hét tapasztalatai alapján a biztosítási és biztosításközvetítői szakmát képviselő szervezetek sürgős találkozót kértek a PSZÁF-tól.

A PSZÁF és a szakma találkozójára 2008. november végén, Visegrádon került sor. A szakmát Dr. Trunkó Barnabás főtitkár és Szekulesz Lászlóné ügyvezető (MABISZ), Püski András elnök (MABIASZ), Turcziné Pálos Anna főtitkár (FBAMSZ), valamint meghívottként Dr. Dinnyés Gábor, a BROKERNET AKADÉMIA főigazgatója képviselték. A PSZÁF részéről Dr. Asztalos László, a Felügyeleti Tanács tagja, Erdős Mihály főigazgató-helyettes és Dr. Déri Éva igazgató vettek részt a találkozón.

A megbeszélés őszinte, konstruktív légkörben zajlott. A PSZÁF ígéretet tett arra, hogy további erőforrások biztosításával, informatikai fejlesztésekkel megoldja a hatósági vizsgáztatással kapcsolatos technikai problémákat, és kész a szakmával együttműködve dolgozni a kérdésbank fejlesztésén. A szakma vállalta, hogy a MABISZ, a két alkuszszövetség által felkért szakértőkből, a biztosítók és oktatási intézmények szakoktatóiból munkacsoportot hoz létre. Ez a szakértői kör elkészíti a PSZÁF honlapján megtalálható és mintegy 1300 kérdésből álló kérdésbank véleményezést, és új kérdéseket dolgoz ki, hogy a kérdésbank összetétele, a kérdések jellege és mélysége a pénzügyminiszteri rendelet mellékletében meghatározott alapismereti követelményrendszerhez és tematikához jobban igazodjon.

A megbeszélés legfontosabb eredményének azt tartjuk, hogy létrejött a PSZÁF és a szakma közötti egyeztetés, párbeszéd új fóruma és csatornája, amelyre a felek kölcsönösen úgy tekintenek, hogy képes megjeleníteni a biztosítók, a biztosításközvetítők és a képzőszervek egyeztetetett szakmai véleményét, javaslatait a hatósági képzés és vizsgáztatás területén. Ezáltal megválaszolásra került a PSZÁF által feltett nagy kérdés, miszerint ki képviseli a szakmát.

A visegrádi találkozónak is köszönhető, hogy önkéntes alapon összeállt egy a szakmát széles körben reprezentáló munkacsoport, amelyben az ING, AVIVA, Generali-Providencia, UNIQA, CIG, Allianz Hungária biztosítók képzéssel foglalkozó munkatársai, az FBAMSZ és MABIASZ által delegált szakértők, a Biztosítási Oktatási Intézet, a BROKERNET AKADÉMIA és a BROKERNET Csoport szakemberei, valamint MABISZ képviselője vesznek részt. A munkacsoport tevékenységének koordinálását szervezési és kommunikációs szempontból Dr. Dinnyés Gábor, szakmai szempontból Bach György vállalta magára.

Az elmúlt hónapokban a „visegrádi program” megvalósításán dolgoztunk. Decemberben, még az ünnepek előtt elkészült a mintegy 1300 kérdésből álló kérdésbankot feldolgozó szakvélemény, amelyet közel 300 új kérdéssel egészítettünk ki. Márciusban több mint 600 újabb kérdést küldtünk be a PSZÁF-nak. Ezek jelentős részben biztosításszakmai kérdések voltak, amelyek kidolgozásakor a munkacsoport tagjainak is sokszor konszenzusra kellett jutniuk egymással szakmai ügyekben. Szintén márciusban a PSZÁF az új partnerség jegyében megküldte a továbbfejlesztett, kibővített kérdésbankjába szánt 1500 kérdés tervezetét, és egyúttal megerősítette, hogy a kérdések közzétételéhez a szakmával konszenzusra kíván jutni. Az 1500 kérdésről újabb szakvélemény készült, amelyet áprilisban küldtünk meg a PSZÁF-nak.

Véleményünk szerint, az elmúlt hónapokban a hatósági vizsgáztatással kapcsolatos technika jellegű problémák túlnyomó többsége vagy enyhült, vagy megoldódott a PSZÁF, a szakma és a képzőszervek közös erőfeszítéseinek eredményeként. A várt nagy roham elmaradt, a biztosításközvetítői regiszterben már deaktivált, vagy a deaktiválás veszélyének kitett közvetítők nem állnak tömött sorokban a képzőintézmények előtt beiskolázásra várva. Nagy valószínűséggel, túlnyomó többségük már régóta nem közvetít. Ebből a szempontból az elektronikus, számítógépes vizsgáztatás megoldása fontos, de nem halaszthatatlan feladat. Egy ilyen rendszer bevezetése és működtetése (számítógéppark, vizsgatermek kialakítása, szélessávú internetkapcsolat on-line megoldás esetén stb.) a képzőintézményeknél jelentős többletköltséggel járna.

Jelenleg és a jövőben is a kérdésbankkal kapcsolatos tartalmi problémák megoldása jelenti számunkra a legnagyobb kihívást. Ehhez a problémák gyökeréhez kell visszanyúlni.

A pénzügyminiszteri rendelet melléklete tematikusan, az egyes területeken címszavakban, hol kisebb, hol nagyobb mélységben, sok esetben nem arányosan bontja ki az alapismereti követelményeket. A keretek tananyaggal, konkrét tartalommal történő megtöltéséhez nagyon tág teret enged. Az egyedüli, inkább tapasztalati korlát a kötelezően előírt kontaktórák száma, azaz mennyi ismeret oktatása fér bele 30 órába (függő biztosításközvetítők) vagy 40 órába a hallgatók önálló tanulását, vizsgára történő felkészülését is feltételezve.

Úgy gondoljuk, hogy a kérdésbank kialakításánál arra kell törekednünk, hogy a vizsgázók átfogó, de ugyanakkor mélységében az alapismeretek szintjén maradó tudást szerezzenek.

Ebből a szempontból a Biztosítási törvénynek, és a Polgári törvénykönyv vonatkozói részeinek alaposabb, mélyebb ismerete elvárható. Ugyanezt nem lehet megkövetelni az egy tucatnyi, a közvetítő tevékenységhez közvetlenül vagy csak közvetve kapcsolódó kiegészítő jellegű törvényi szintű jogszabály esetében, nem beszélve az alacsonyabb szintű jogszabályokról. Hasonlóképpen meg kell találni az arany középutat a jogi és biztosításszakmai, üzemtani ismeretek arányait tekintve is. Ehhez folyamatos párbeszédre és interakcióra van szükség a PSZÁF és szakma között, és adott esetben a követelményrendszerért felelős Pénzügyminisztérium részvétele is szükséges.

A hatósági képzési és vizsgarendszer jelenleg zajló konszolidációja is ebbe az irányba halad. Meggyőződésünk, hogy a közeli jövőben megoldandó, legégetőbb feladat a PSZÁF honlapján most közzétett és mintegy 1300 kérdésből álló kérdésbank megújítása, véglegesítése az összetétel, a mélység, a témakörök, továbbá a jogi és biztosításszakmai és üzemtani kérdések aránya, valamint a kérdések és lehetséges válaszok tömör és egyértelmű megfogalmazása szempontjából. Hasonlóképpen fontos cél a kérdések számának 2000 fölé emelése a PSZÁF-fal közösen.

Ez két szempontból is kritikus célkitűzés. Egyrészt, a kérdésbank az az „arkhimédészi pont”, amelyből kiindulva felépíthető, véglegesíthető az alapismereti követelményrendszer és az arra épülő tananyag. Másrészt, a 2000-es kérdésszám meghaladása esetén a PSZÁF vállalta, hogy nem csak a kérdéseket, hanem a helyes válaszokat is közzéteszi. Amennyiben ez a kettős cél megvalósul, a képzőintézmények a jelenleginél nagyobb biztonsággal és azonos eséllyel képezhetik a hallgatóikat, és a hallgatók is számon kérhetik a képzőintézményeken, hogy miből és milyen sikerrel készítették fel őket a hatósági vizsgára. A biztosításközvetítők hatósági képzésének és vizsgáztatásának továbbfejlesztése, a finom hangolás csak ezután kezdődhet.

Az irányító hatóság témagazdájának reflexiói:

Dr. Déri Éva (PSZÁF)

A hatósági vizsga szervezése és az oktatás, vizsgáztatás ellenőrzése alapvetően idegen a pénzügyi intézményeket felügyelő hatóságtól. Ennek ellenére néhány hónap alatt a szakma támogatásával a PSZÁF elindította a folyamatos vizsgázást, sőt noha nem kellett volna decemberben vizsga időpontot biztosítani, decemberben is volt vizsga. A jelenlegi rendszer teljesen rugalmas, heti két alkalommal de. és du. időpontban lehet vizsgázni, azaz a rendszer korlátlan számú vizsgázót be tud fogadni, csak tárgyi-technika-személyi (kellő nagyságú férőhely, adminisztratív kapacitás és kellő számú vizsgabiztos) feltételek kérdése, hogy milyen gyorsan tehetik le a vizsgát a jelentkezők. Ezzel a legfontosabb szabályozási cél, a rugalmas vizsgáztatás teljesült.

Eddig 2008 októberétől 8505 vizsgázó tett vizsgát, ebből sikeres 5345, mintegy 63%.

A tapasztalatok közül az alábbiakat emelném ki: A képző-vizsgáztató szervek egy – sajnos kisebb – része gyakorlatilag hibátlan, ellenőrzött, példamutatóan rendezett jelentkezéseket nyújt be, másik része a mai napig jellemzően hibás, hiányos jelentkezéseket továbbít, melyeket előzetesen nem kontrollált, tehát a teljes ellenőrzési munka a Felügyeletre hárul. Sokszor a vizsgára jelentkező neve, anyja neve, születési dátuma kétszer egyformán nem jelenik meg, a vizsgázó gyakorlatilag nem azonosítható. Ezt sok esetben éli meg úgy a piac, hogy a Felügyelet rugalmatlan és „kukacoskodik”, de a helyzet az, hogy a hatóságnak is többletmunka, amit azonban el kell végezni, hiszen köztudott, hogy a PM rendelet írja elő a vizsgára jelentkezés feltételeit. Értelemszerűen, aki első alkalommal teljes és hibátlan jelentkezést nyújt be, az hamarabb kaphat vizsgaidőpontot. Nehéz volt, de mára már talán sikerült elfogadtatni, hogy a Felügyeletnek 2 hónapon belül kell vizsgaidőpontot biztosítani – a gyakorlatban ez az idő még a 15 napot sem éri el –, hiszen a vizsgajelentkezések ellenőrzéséhez időre van szükség, így nem áll módunkban 300 fő részére hétfőn benyújtott jelentkezés alapján csütörtökre időpontot biztosítani. Sokat segítene tehát, ha képző szervek általuk már kontrollált jelentkezéseket nyújtanának be.

Érdekes, hogy a becsléseink szerint a vizsgázók kb. 60-70 %-a nem a regiszterben már szereplő és „kipotyogni” nem akaró, hanem új piacra lépő. Ez azt mutatja, hogy nagyon sok a valójában nem tevékenykedő, csak a regiszterben ragadt közvetítő.

Sok panasz érkezik a képzés minőségével és különösen időtartamával kapcsolatosan. Itt szeretnék rámutatni, hogy a 30, illetőleg 40 óra a kötelező minimum képzési idő, a képző szerv ennél hosszabb időt is előírhat, mint ahogyan sokan meg is teszik. Az ő esetükben jobb a sikeres vizsgák átlaga is.

Sokat segítene mind a vizsgák szervezésével, mind a panaszok csökkentésével kapcsolatosan, ha a képző szervek sokkal jobban tájékoztatnák a vizsgázókat a tudnivalókról. Sok vizsgázó azt sem tudja, mi van a vizsgaszabályzatban, noha jelentkezési feltétel, hogy igazolja: azt magára nézve kötelezőnek ismeri el. A Felügyelet a maga részéről a vizsgázók tájékoztatása érdekében az első pillanattól kezdődően internetes honlapján minden szükséges dokumentumot, információt megjelentet.

Érdekes, hogy sokan a hatósági vizsgarendszert a szakma lealacsonyításának, színvonal rombolónak érzik, pedig csak a szakmán múlik, hogy mit tesz mögé, függetlenül attól, hogy a piacra lépési minimumot teljesíti.

A Felügyelet a vizsgákat szúrópróba-szerűen, bejelentés nélkül ellenőrzi, de eddig visszaélésre utaló körülményre nem derült fény. Összességében elmondható, hogy lassan levetjük a gyerekcipőt: van egy jól működő informatikai támogató rendszerünk, nemsokára összeáll egy a szakma bevonásával tisztított és frissített kérdésbank, a tanúsítványok most már határidőben kiállításra kerülnek, a problémák megoldása gyors, ami a szakmai szervezetek szerepvállalásának, illetőleg a Felügyelet és az e szervezetek közötti jó kommunikációnak – személyes együttműködésnek – nagyban köszönhető. Kiemelném, hogy a vizsgabiztosok úgyszintén nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy végül is sikertörténetnek könyvelhető el a hatósági vizsgarendszer felállása.

Boros Pál

Ema Novotná, a Pojistny obzor főszerkesztőjének előszava

Tisztelt olvasók!

A Pojistny obzor első számának megjelenésével úgy tűnhet, mintha csak most kezdenénk meg a 2009-es évet, amely biztosan nem fog emlékeztetni a korábbi évekre. Tavaly új küllemben és gyakorisággal megjelentetett kiadványainkkal a folyóiratunk új időszámítást kezdett. Tele voltunk reményekkel és pozitív elvárásokkal de a lelkesedésünk e tekintetben természetesen nem csökkent. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a minket körülvevő világ jelentősen megváltozott. Ma az egész pénzügyi szektornak, beleértve a biztosítási ipart is, természetes módon alkalmazkodnia kell a gazdasági lassuláshoz és a politikai bizonytalansághoz. Most óvatos lépéseket teszünk eme új korszakban, amely felváltotta a viszonylagos jólét korábbi, kényelmes időszakát.

Magától értetődik, hogy meg kell birkóznunk a feladattal, amely az egész világot megrengette. Ennek kapcsán több kérdést tettünk fel a cseh biztosítási piac néhány vezető képviselőjének a biztosítási piacon 2009-ben várható fejleményekkel kapcsolatban. Ugyancsak megkérdeztünk elméleti és könyvvizsgáló szakembereket ezzel kapcsolatban. A 42-44. oldalakon meglehetősen óvatos és meglepően optimista előrejelzésekről is olvashatnak angol nyelven.

Az utóbbi időben több más téma is előtérbe került, mint például a Solvency II. irányelv véglegesítési folyamatának felgyorsítása, melyben a Cseh Köztársaság, mint az Európa Tanács jelenlegi soros elnöke, jelentős szerepet játszik. A Solvency II. irányelv jelenlegi helyzetének körvonalait és megvalósításának átfogó „ütemtervét” a 15. és 16. oldalon vázoljuk fel.

Európai összefüggésben 2008 végén a Cseh Köztársaság vette át az EU soros elnöki tisztét Franciaországtól. Ez alkalomból a Cseh Biztosítási Szövetség (Česká asociace pojiŝtoven) egy francia küldöttséget fogadott és e kivételes alkalomból interjút készíthettünk Bartrand Labilloy a francia Biztosítási Szövetség (F.F.S.A) gazdasági, pénzügyi és nemzetközi ügyekért felelős igazgatójával.

A „Világ” című fejezet két egyaránt fontos témáról nyújt tájékoztatást. Az Európai Unión belül a hitelminősítő intézetek teljes szabályozásával és felügyeletének kérdésével foglalkozik cikkében a cseh Nemzeti Bank részéről Helena Súvová. Lucia Baková a Szlovák Biztosítási Szövetség képviseletében azt elemzi, hogy milyen hatással volt az euró bevezetése a szlovák biztosítási piacra. A Cseh Köztársaság odahaza tavaly eltörölte az úgynevezett „Vezető tisztségviselők felelősségbiztosításának” az adóból való levonhatóságát. E lépés megtételének objektív okairól, kiegészítve azt a Cseh Biztosítási Szövetség világos álláspontjával a 18-19. oldalon olvashatnak.

A kedvezőtlen körülmények ellenére a cseh biztosítási piacon még mindig tapasztalható némi pozitív fejlődés, amiről a „Biztosítási termékek” című fejezet tanúskodik. A közönség számára pompás lehetőség nyílt az új internetes oldal alkalmazása révén. Ha például valaki ingatlan vásárlása iránt érdeklődik, de attól fél, hogy dagály kockázatának teszi ki magát, az új, Dagály Kockázatnak Való Kitettség varázsló segítséget nyújt abban, hogy a kockázatok jelentősen csökkenthetők legyenek. A legújabb szám egy életbiztosítási termék elemzését is felvázolja, amely egy páratlan, élethosszig tartó, évjáradék jellegű biztosítás rokkantak és fogyatékosok számára.

Kívánok önöknek kellemes olvasást a közeledő tavasz folyamán.

Ema Novotna: A cseh biztosítási üzletág 2009-ben

Tekintettel a jelentős gazdasági lassulásra, amely a cseh biztosítási szektorra is hatással van, az alábbi kérdéseket tettük fel a cseh biztosítási piac vezető képviselőinek:

1. A cseh gazdaság valószínűleg nehéz év elé néz. Milyen hatása lesz a gazdasági élet lassulásának a cseh biztosítási üzletágra?

2. Meg tudná-e becsülni (%-ban kifejezve) az előre látható díjakat, vagyis azok növekedését/csökkenését a) a teljes díjbevétel, b) az életbiztosítás és c) a nem-élet biztosítás szempontjából?

Allianz Biztosító

Miroslav Tacl, vezérigazgató

1. A 2008. év már rendkívül megerőltetőnek bizonyult, különösen a második félév, amely próbára tette valamennyi pénzintézet stabilitását és pénzügyi helyzetét üzletágára való tekintet nélkül. A globalizáció megmutatta a sötét oldalát: napjainkban a piacok annyira egybefonódtak, hogy a világ egyik felének hosszú távú, és megoldatlan problémái előbb vagy utóbb kötelezően megjelennek a világ másik felén is. Örülök, hogy az Allianz nagyon sikeresen kiállta ezt a próbát. Mind a pénzügyi mind pedig az üzleti eredmények megfelelnek a hosszú távú elképzeléseinknek. Mindazonáltal teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a tartalékaink, és a csapatunk keresi a lehetőségeit annak, hogyan javítsunk az ez évi eredményeinken. Magabiztosabban tervezünk annak tudatában, hogy bölcs befektetési politikánk és a fenntartható fejlődésre irányuló hosszú távú stratégiánk segít bennünket a piaci fluktuációk ellensúlyozásában.

A 2009-es év kétségkívül újabb nehéz próba lesz, és nem csupán a pénzintézetek számára. Hosszú időbe telik majd, hogy kiheverjük a globális pénzügyi válság következményeit. Az ügyfelek bizalma megrendült, ezért a kulcsfontosságú feladatunk az lesz, hogy az ügyfélkör bizalmának visszaállítására összpontosítsunk. A jelenlegi gazdasági pangás nagyban meg fogja nehezíteni új ügyfelek szerzését. Másfelől a pénzügyi válság egy sor, módosító folyamatot indíthat el és visszahozhatja a pénzügyi szektorba az eredeti és valós értékeket. Ki fog derülni, hogy mely pénzintézetek rendelkeznek sikeres programmal és biztos bázissal.

2. A jelenlegi helyzet minden kétséget kizáróan befolyásolja majd a biztosítási termékek iránti keresletet. A cégek erőfeszítéseket fognak tenni annak érdekében, hogy megtakarítsák, vagy csökkentsék azokat a költségeket, amelyek nem létfontosságúak a napi működés biztosítása szempontjából. A további kérdés az, hogy vajon ez a hozzáállás hosszú távon hasznosnak bizonyul-e. A biztosítás fontosságának alábecsülése most rendkívül ártalmas következményekkel járhat. Más országokkal összehasonlítva a Cseh Köztársaságban az életbiztosítás erőteljes fejlődési lehetőségek előtt áll. Láthatjuk, hogy Németországban az életbiztosítás a jelenlegi válság ellenére lendületet kapott, tehát nincs okunk azt hinni, hogy a cseh életbiztosítási piac meg fog torpanni. Majd elválik, hogy milyen típusú életbiztosítást keres majd az ügyfelek legtöbbje. Feltételezéseink szerint a hagyományos elérési biztosítás és azok a biztosítások, amelyek a lejáratkor prémiumot szavatolnak, elsőbbséget fognak élvezni, míg az egyszeri díjas befektetési életbiztosítás népszerűsége alábbhagy majd.

Cseh biztosító (ČP)

Ivan Vodiĉka, vezérigazgató

1. A gazdasági lassulás még nem eredményezett jelentős változásokat a biztosítási termékeink iránti keresletben. Azonban túlságosan korai lenne még következtetéseket levonni. Azt gondolom, hogy a pénzügyi piacokon tapasztalható jelenlegi bizonytalanság fokozza majd a keresletet olyan termékek iránt, amelyek magasabb szintű garanciákat és biztonságot nyújtanak, és amelyek a termékskálánk részét képezik. Viszont az eladott autók számának csökkenése valószínűleg negatív hatással lesz a CASCO biztosításokra. Korai lenne még feltételezni azt, hogy ezek az irányzatok majd keresztezik egymást. Néhány hónap múlva már többet fogunk tudni.

A befektetések tekintetében egy megfontolt befektetési stratégia alkalmazása révén sikerült mérsékelnünk a pénzügyi válságnak a ČP tevékenységére gyakorolt hatását. A ČP jelentős tartalékokat képezett és fizetőképessége jóval a törvény által előírt felett van. Az ügyfelek befektetései nincsenek fenyegetettségnek kitéve, és a cég úgy alakítja a tevékenységét, hogy bármikor teljesíteni tudja az ügyfelekkel és üzleti partnereivel szemben fennálló kötelezettségeit.

A továbbiakban meggyőződésem, hogy a pénzügyi válság jó alkalmat teremt a ČP-nek ahhoz, hogy számára előnyös módon tudja kihasználni a jelenlegi piaci helyzetet. Végül is csak a legerősebbek maradnak talpon és a helyzetük még jobban meg fog szilárdulni.

2. Jelenleg lassabb növekedést várunk a nem-életbiztosítás terén, de teljes leállás nem fog bekövetkezni. Ami az életbiztosítást illeti, ez már egy bonyolultabb szegmens. A legújabb fejlemények azt mutatják, hogy az egyszeri díjas biztosítás eladása jelentősebben csökkent, mint a folyamatos életbiztosításoké. Hogy ezek közül melyik tendencia lesz túlsúlyban, meghatározza majd a biztosítás ez évi alakulását.

Kétségtelen, hogy nem kell pesszimistának lennünk. Érdekes módon, válság idején, amikor a napi hírekben gazdasági visszaesést jeleznek, és sok céget érintenek a problémák, a nemzetközi hitelminősítő intézet, a Standard&Pool a ČP-t „A” besorolásból feljebb sorolta „A+”-ra, ami a legmagasabb helyezés, melyet a Cseh Köztársaságban egy biztosító elérhet.

Česká podnikatelská pojistovna, VIG (ČPP)

Jakub Strnad, vezérigazgató

1. A pénzügyi válságnak a cseh biztosítási piacra gyakorolt hatását tekintve a piaci lendület általános hanyatlása elé nézünk. A jövő év lassabb növekedése elkerülhetetlenül hatással lesz majd az élet és nem-életbiztosításokra egyaránt. A kedvezőtlen gazdasági előrejelzések ellenére továbbra is optimista vagyok és hiszek abban, hogy főleg a folyamatos életbiztosítások terén a jövőben egy körülbelüli 5 % növekedésre számíthatunk. Feltételezésem szerint az ügyfélkörünk abbéli erőfeszítései során, hogy anyagi biztonságukat biztosítsák, és felelősen cselekedjenek, nagyobb keresletet tanúsítanak majd a klasszikus életbiztosítási termékek, elérési és kockázati biztosítások iránt, ami által lehetővé válik a biztosítási védelem és a pénzügyi tartalék képzésének összekapcsolása. Arra számítok, hogy körülbelül 2,5 %-al csökken a nem-életbiztosítási termékek iránti kereslet.

2. Csak találgatni lehet, hogy milyen mértékben fog hatni a pénzügyi és gazdasági válság a sajátos biztosítási piaci szegmensekre.

a) Becslésem szerint a díjak egészében véve 2,5 %-al fognak növekedni;

b) Az életbiztosításokkal kapcsolatban arra számítok, hogy a jelenlegi csökkenés folytatódni fog; az egyszeri díjas biztosítások terén a csökkenés 3% lesz szemben a folyamatos életbiztosításokkal, ahol viszont 5% lesz a növekedés.

ČSOB biztosító

Jeroen K. van Leeuwen, vezérigazgató

1. A pénzügyi válság hatását aszerint mérhetjük le, hogy milyen hatással lesz a cégekre és a főbb vállalkozásokra, és hogyan érinti majd a lakosságot. A nagy cégeknél most kissé később jelentkeznek a nem várt pénzügyi veszteségek. Ezért a biztosítás most sokkal fontosabb számukra. Ami az egyéni biztosításokat illeti, a pénzügyi válság pozitív módon hatott az életbiztosításra. Az emberekben egyre inkább tudatosodik annak a szükségessége, hogy a pénzügyi veszteségek ellen biztosítást kössenek. A továbbiakban nem számíthatnak arra, hogy a jövőbeni költségeket egy magasabb fizetés révén vagy ingatlanuk eladása révén rendezni tudják. Továbbá nyilvánvalóvá válik az, hogy az életbiztosítás az egyik legbiztosabb pénzügyi termék a piacon.

2. Nézetem szerint a díjak az alábbiak szerint alakulnak majd:

a) globális +5-6 %

b) életbiztosítás +5-6 %

c) nem-életbiztosítás +5-6 %

Generali biztosító

Petr Kopecky, vezérigazgató

1. Lassabb növekedést várunk, főleg az ipari és vállalati biztosítások terén, amelyekre jelentősen hat majd a gazdasági pangás. Az autó eladások csökkenése minden bizonnyal hozzájárul majd a lassabb ütemű növekedéshez. Ezen kívül számíthatunk majd az életbiztosítások díjának esetleges növekedésre az alacsonyabb jövedelmű népességre nehezedő növekvő gazdasági nyomás következtében.

2. Ebben az évben ismét a külföldi partnereinkkel fennálló szoros kapcsolatainkra és az ügyfélkörünknek a nevünkbe vetett töretlen bizalmára alapozzuk az életbiztosítások számának növekedését. Hiszünk abban, hogy a gazdasági válságnak pozitív hatása lesz erre a biztosítás típusra, mivel az ügyfeleink egyre inkább ráébrednek arra, hogy a minőségi átmeneti élet-, egészség- és baleset-biztosítás a garanciája a családok stabil jövedelmének. Az ez évben megjelenő új biztosítási termékeinkkel minden kétséget kizáróan elégedettek lesznek az ügyfeleink és fokozódni fog az életbiztosítások iránti kereslet.

A vállalati nem-életbiztosításra nyomás fog nehezedni, ami valószínűleg hatással lesz a már jelenleg is alacsony díjakra. Ebben a minőségi biztosítás és a kockázat pontos megválasztása kulcsszerepet fog majd játszani.

Nem lennék meglepve, ha a biztosítási piac valamelyest konszolidálódna, azonban 2009-re a tavalyinál lassabb növekedésre számítunk. A gépjármű-biztosítás terén ismét hatalmas küzdelem lesz az ügyfelekért ebben az évben, de úgy gondolom, hogy a díjak tükrözni fogják a bekövetkezett károk drámai növekedését.

Kooperativa biztosító, VIG

Martin Diviš, vezérigazgató

1. Kétségtelen tény, hogy nehéz évnek nézünk elébe. 2008 utolsó negyedévében a gazdasági növekedés lelassult, és „csak” 1 % volt a 12 hónappal korábbi növekedéshez képest. Mindazonáltal, ez az adat még mindig kedvező tendenciát mutat, mert korábban a legtöbb elemző a GDP stagnálására vagy hanyatlására számított. Arra is rá kell mutatni, hogy a cseh gazdaság továbbra is sokkal jobban teljesít, mint a francia vagy a német gazdaság, a balti államokat nem is említve.

A kulcskérdés a számunkra természetesen az, hogy milyen hatással lesz a lomha gazdaság, a hazai és külföldi kereslet csökkenése és a növekvő munkanélküliség a biztosítási iparágra. A díjak korábbi sikeres növelésének fenntartásához kétségtelenül több elszántságra lesz szükség ebben az évben, mint ezt megelőzően bármikor. Nézetem szerint az ipari és vállalati biztosítások a legkockázatosabbak, ahol a Kooperativa a piacvezető. A cégek versenyezni fognak az eladásokért, és amennyiben sikerül nekik, a gyártáshoz pénzeszközökre lesz szükségük. Ez azt jelenti, hogy elsősorban a kulcsfontosságú üzleti tevékenységekhez fogják a befektetéseket felhasználni és megpróbálják megtakarítani vagy elhalasztani minden olyan tétel kifizetését, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a talpon maradással. A biztosítás részben ebbe a kategóriába tartozik, ezért kisebb keresletre és halasztott fizetésekre számíthatunk. Ezzel szemben viszont egy bölcs vezető jogosan tekinti a biztosítást nélkülözhetetlennek, és tisztában van azzal, hogy ennek fontosságát alábecsülni súlyosabb problémát eredményezhet a cég számára, mint a gazdasági válság. A helyzet egy kicsit más a lakossági biztosítások terén, ahol az emberek megértették, hogy mindez pótolhatatlan, főleg a nehéz időkben. Bizonyára lesz némi változás a kereslet szerkezetében, mert fokozódni fog az érdeklődés a hagyományos kockázati és garantált típusú életbiztosítások iránt. Nem valószínű, hogy az utóbbi évek népszerű befektetési és egyszeri-díjfizetésű biztosításai újult erőre kapnának.

2. A cseh és a világgazdaság változó fejlődése miatt nagyon nehéz konkrét adatokat előre megjósolni, de úgy gondolom, hogy a biztosítási piac erős növekedése folytatódni fog ebben az évben.

UNIQA Biztosító

Martin Žaček, vezérigazgató

1. A biztosítási üzletág nem számíthat arra, hogy simán veszi majd az akadályokat és a jelen gazdasági átszerveződés nem lesz hatással rá, mivel ez egy erős gazdasági üzletág. A felügyeleti testület pozitív szerepet játszik abban, hogy a cseh biztosítókat konzervatív befektetőkként jellemezzék a pénzpiacon más szereplőkkel szemben. Tehát a válság közvetlen hatása nem annyira tragikus és a következménye még várat magára.

Egy sor tényező azonban már éreztette a hatását a biztosítási piacon. Kevesebb jelentkező kölcsönigényét (nevezetesen jelzálogkölcsönét) hagyják jóvá. Ennek eredményeként a biztosítók kevesebb biztosítási terméket adnak el. A kockázati életbiztosítások iránti kereslet fokozatosan növekszik, ellentétben a korábbi időszakkal, amikor a tartalékot képző termékek iránt volt kereslet. A válság nagyságát természetesen az életbiztosítások törlése fogja tükrözni. A cégek költségeik megtakarítására összpontosítanak és csökkenni fog azoknak a munkáltatóknak a száma, akik hajlandók munkavállalói juttatást adni különféle biztosítási típusok formájában. Az új autók eladása október óta az egy évvel korábbiakhoz képest csökkent, ami kétségtelenül hatással lesz a CASCO biztosításokra. Ellenben a kötelező felelősségbiztosítás bevezetése azt kell, hogy jelentse, hogy több gépjármű-biztosítást fognak kötni. A biztosítási csalások kiderítése is fontosabbá válik.

Mindamellett néhány biztosítási forma hasznára is válhatnak az ellentmondó elemzések és a bizonyos fokú bizonytalanság. Az emberek már nem vehetik maradéktalanul biztosra, hogy a fizetésük növekedni fog és a munkaadók valamint a cégek nem számíthatnak arra, hogy saját nyereségükből fedezni tudják káraikat. Minden a bármikor bekövetkezhető és a szó szoros értelmében olykor súlyos következményekkel járó károk elleni tartós biztonságtól függ. Az ilyen helyzetek lehetőséget teremtenek a minőségi biztosítások megkötésére.

2. A válasz erre a kérdésre igen bonyolult. Ráadásul makrogazdasági szinten naponta jelentős módosításokkal kell szembesülnünk. Jelen becsléseink alapján az alábbi lassulásra számíthatunk a biztosítási piac növekedésében:

a) általános növekedés +3,3 %

b) az életbiztosítások terén + 4,0 %

c) + 3,0 % a nem-életbiztosítások terén.

Ez azt jelenti, hogy a biztosítások száma kissé növekedhet 2009-ben. A Cseh Biztosítási Szövetség 29 tagjának teljes díjbevétele 136,6 milliárd korona, ami a az előző évhez képest 4,9 % növekedést jelent.

Ne a széfen spóroljon!

Annak, aki pénzére, ékszereire és egyéb féltett értékeire is biztosítást kíván kötni, azokat bizonyos összeghatár felett mindenképen MABISZ által minősített értéktárolóban kell őriznie.

Az értékeket megfelelően kell tárolni, ez a nagy értékekre fokozottabban igaz, aki pedig pénzt, ékszert és hasonló vagyontárgyakat akar biztosítani, annak egyenesen kötelező megfelelő tárolóról gondoskodni. Ezen nem is szabad spórolni. Kiss József, a MABISZ megbízásából biztonságtechnikai eszközök termék-megfelelőségi vizsgálatát végző Pluto Kft. ügyvezetője szerint az olcsó tárolók kisebb védelmet biztosítanak. Jobb a nagyobb kárt elkerülendő minőségi értéktárolót vásárolni. Arról nem is beszélve, hogy ami nem rendelkezik MABISZ-ajánlással, és nem felel meg az adott biztosító előírásainak, kártérítésre vonatkozóan semmilyen garanciát nem jelent. Ezen kívül nem csak a tárolóra, de a rögzítésre vonatkozó előírásokat is be kell tartani.

Hol és hogyan

A minősített értéktárolókhoz mindig pontos leírást mellékelnek arról, hogy milyen módon és mivel kell rögzíteni. Éppen ezért ezt mindig meg kell mutatni a telepítést végző szakembernek. Fontos, hogy a telepítő, aki felszereli a tárolót, ne spóroljon le egyetlen csavart sem, és pontról pontra a leírásnak megfelelően rögzítse a tárolót. Később ugyanis akár az ilyen apró eltéréseken is múlhat az ügyfél vagyona, illetve – ha mégis kirabolták – a kártalanítás.

Értékek és szintek

A MABISZ technikai ajánlása a vagyontárgyakat értéküktől és a biztosítási összegtől függően különböző vagyoncsoportba sorolja, és ennek megfelelően határozza meg az ajánlott tárolási körülmények technikai paramétereit és védettségi minimumát.

Ez az egyszerű, elektronikai védelmet nélkülöző lemezszekrénytől a megfelelő jelzőrendszerrel felszerelt kettős falú páncélszekrényig vagy éppen a külön értéktároló helyiségig terjedhet. (Ha a megfelelő páncélszekrény egytonnányi feszítőerőnek is ellenáll, és épületszerkezeti tartóelemhez van rögzítve, illetve két megfelelő minősítésű értéktárolózár is védi, akkor – egyéb feltételek teljesülése esetén – akár több százmillió forintnyi érték tárolására is hitelesítve van.)

Anyagi kérdések

A MABISZ az egyes értéktárolók minden technikai paraméterét pontosan rögzíti, például anyagukat, falvastagságukat vagy – kétfalú tároló estén – a falak távolságát. Az ajtólap vastagságát, a zárszerkezet típusát, valamint a fúrás elleni védelem meglétét ugyancsak rögzítik, az pedig minden fokozatban alapkövetelmény, hogy a kulcsot a zár nyitott állapotában ne lehessen kivenni a zárból.

Az ajánlásban a tároló rögzítésére nézve is pontos utasításokat találunk, amelyek a rögzítést szolgáló eszközökön túl azt is tartalmazzák, hogy a rögzítés mekkora feszítő erőnek álljon ellen.

Mindezeken túl – egy bizonyos szint felett – még a szükséges elektronikai jelzőrendszerek beszerzésénél is érdemes pontosan követni az előírásokat. Az értéktároló beszerzése előtt természetesen ajánlatos alaposan átböngészni a biztosítóval kötött szerződést, és szükség esetén külön kikérni az adott biztosító szakvéleményét.

További részletek, leírások, listák a www.mabisz.hu és a www.pluto.hu oldalakon olvashatók.

BIZTOSÍTÁRS Magazin

A védelmi rendszer hiányosságai

A lakásbiztosítási szerződéseket nem elég alaposan átolvasni, a bennük szereplő feltételeknek is érdemes minden esetben eleget tenni. Különben kár esetén hiába érzi úgy az ember, hogy a biztosítónak fizetnie kéne: nem biztos, hogy a bíróság neki ad majd igazat.

Mikor fizet a biztosító betöréses lopás estén? Az alábbiakban egy bíróságot is megjárt ügyet ismertetünk.

A lakásbiztosítási szerződés általános feltételeket tartalmazó szabályzatában a biztosító a betöréses lopás és rablás meghatározásakor csak azokat a cselekményeket tekintette biztosítási eseménynek, amikor úgynevezett dolog elleni erőszakkal hatoltak be az egyébként megfelelően lezárt helyiségbe. Megfelelően pedig akkor van lezárva a helyiség, ha védettsége megfelel a meghatározott védelmi szintnek, aminek előfeltétele volt az is, hogy az ajtón legalább két, egymástól meghatározott távolságra lévő, zártörés és fúrás ellen védett biztonsági zár legyen. (A törés elleni védettség is pontosan meg volt határozva: azt jelenti, hogy a zárbetét az ajtó síkjából legfeljebb egy milliméterrel áll ki, illetve az ennél jobban kilógót lemezeléssel védik.)

Egy zár nem zár

A perbeli esetben a lakás ajtaján csak egy biztonsági hengerzár volt – igaz, a lakásban korszerű elektronikus riasztórendszer működött. Az elkövetők befeszítették az ajtót, és a lakásból jelentős értékeket vittek el, de a biztosító a védelmi rendszer hiányosságára – a második biztonsági zár hiányára – hivatkozva elutasította a kárigényt.

A biztosított perre vitte a dolgot, és a bíróság előtt azzal érvelt, hogy a védelmi rendszer kármegelőzési kötelezettségnek minősül. A biztosító e kötelezettség megszegése esetén csak akkor mentesül a kár kifizetése alól, ha a kármegelőzési intézkedés elmulasztásában a biztosított legalábbis súlyos gondatlansággal járt el. Csakhogy – érvelt a biztosított – a perbeli esetben a lakás a legmodernebb, diszpécserközpontba kötött elektronikus riasztórendszerrel volt felszerelve.

Vagyis a biztosítási kérdésekben járatlan ügyfél azt gondolta, hogy ez a kármegelőzési intézkedés kiváltja a második zárat: hiszen az sokkal nagyobb védelmet nyújt, mint amire a hiányzó második zár képes lenne. Az ügyfél emellett azt sem ismerete el, hogy a kár azért következhetett be, mert hiányzott egy zár, mondván, hogy az elkövetők nagyon profik voltak – a riasztót úgy iktatták ki, hogy nem küldött jelzést a diszpécserhez –, és a betörést a második biztonsági zár sem tudta volna megakadályozni.

Az ítélet

A bíróság az ügyfél érvelését nem fogadta el. Álláspontja szerint ugyanis a védelmi rendszer (többek közt a két zár) meglétét a biztosítási feltételek a biztosítási esemény részeként határozzák meg, ezért azok a kármegelőzési szabályok, amelyeket a biztosított hozott fel, a perben nem alkalmazhatóak. A helyiséget megfelelően kell lezárni, a védelmi rendszer pedig két zárat feltételez – ezek megléte feltétele a biztosító fizetési kötelezettségének. Ennek a rendszernek a meglétét objektíven kell vizsgálni (magyarul: vagy van két zár, vagy nincs), ezért az nem is számít, hogy az a biztosított gondatlansága miatt hiányos-e (vagyis hogy miért nincs második zár, ha egyszer nincs).

A perben tehát megállapították, hogy a biztosítási feltételek előírásai ellenére a bejárati ajtót csak egyetlen hengerzár védte, vagyis a biztosítási esemény – a megfelelő lezártság hiányában – nem következett be. Más mozzanatokat – így a biztosított esetleges gondatlanságát, illetve a riasztórendszer minőségét – ezért már teljesen szükségtelen is vizsgálni, hiszen biztosítási esemény hiányában a biztosítónak úgy sincs szolgáltatási kötelezettsége.

A tanulság

A bírói gyakorlatban a védelmi rendszer hiányosságaival kapcsolatban rendkívül széles skálán mozognak az ítéletek. A fenti eset azt a gyakorlatot tükrözi, amikor a biztosító a feltételek között mint a biztosítási esemény előfeltételét határozza meg a védelmi rendszer meglétét. (A biztosítók egyre inkább ezt a szerződéstechnikai megoldást alkalmazzák.)

A biztosítottaknak több esélyük van a nyerésre – még akkor is, ha a kötelezettségeket kisebb-nagyobb mér¬tékben megsértették –, amikor a védelmi rendszert csupán a kármegelőzési kötelezettség körében határozzák meg. Helyt adott például a bíróság egy olyan ügyfél keresetének, akinek lakásába hengerzártörés módszerével hatoltak be – de a biztosítási feltételek nem tartalmazták a zártörés elleni védelem pontos feltételeit. Márpedig a bíróság szerint a laikus ügyféltől nem várható el, hogy szerződésben rögzített definíció nélkül is tisztában legyen a törés elleni védelem fogalmával, vagyis őt nem terheli gondatlanság: a biztosító nem hivatkozhat mentesülésre.

A bíróság ugyancsak megítélte a biztosítási szolgáltatást annak az ügyfélnek, aki a biztosítási szerződés rendelkezései ellenére nem tett fel rácsot, illetve törésvédő fóliát az ablakára – de az elkövetők nem is az ablakon, hanem az egyébként megfelelően védett bejárati ajtón keresztül hatoltak be a lakásba. A bíróság szerint a biztosított kétségkívül megszegte kármegelőzési kötelezettségét, csakhogy ez a kötelezettségszegés nem oka a biztosítási eseménynek.

Fontos kiemelni, hogy a biztosítottaknak az újabb feltételek alkalmazása esetén, amikor is a védelmi rendszert a biztosítási esemény előfeltételeként határozzák meg, e két utóbbi esetben sem lenne esélyük kártérítésre.

BIZTOSÍTÁRS Magazin

Az önálló hazai biztosításügy kialakulásának előzményei immár két évszázadra nyúlnak vissza. 1807-ben alakult meg az első hazai biztosító részvénytársaság: a Rév-Komáromi Hajózást Bátorságosító Kiváltságos Társulat; a szabadságharc leverését követően, de még a kiegyezés előtt (1857) kezdte meg működését a legendás Első Magyar Általános Biztosító Társaság (EMABIT), melynek alapítói Deák Ferenc, Eötvös József, Apponyi György és Lévay Henrik voltak.

A 20. század első felében a polgáriasodó Magyarország a kontinens biztosítási piacának egyik legdinamikusabban fejlődő területe volt; megjelentek a világ és Európa tekintélyes biztosítási vállalatai, és lendületet kapott a hazai cégalapítás is.

A második világháború kitörésekor az országban 68 biztosító részvénytársaság és több mint 100 – területi, szakmai, illetőleg kockázati alapon szerveződő – biztosítóegyesület működött.

A háborút követő békeszerződések rendelkezései, valamint az összevonások, beolvadások, felszámolások, majd végül az államosítás kapcsán 1949-re alakult ki a magyar biztosítás állami monopóliuma, amely 1986-ig tartott.

A hazai biztosítás első, magas szintű közjogi szabályozása (Bit.) 1996-ben lépett hatályba.

Az első biztosítás-szakmai érdekképviseleti szervezetet, a Biztosító Intézetek Országos Szövetségét (BIOSZ) 35 hazai részvénytársaság alapította meg; működését 1919. március 20-án kezdte meg.

A BIOSZ három évtizeden keresztül működött, azonban a háború utáni monopólium kialakulásával működése és funkciója értelmezhetetlenné vált; 1948. szeptember 30-án jogutód nélkül megszűnt és felszámolták.

A biztosítási monopólium négy évtizede a szövetségi tevékenységgel összefüggő, elsősorban nemzetközi feladatokat a felügyeleti szerv (PM), illetőleg az Állami Biztosító (mint a PM Biztosítási Főigazgatósága), majd 1986-tól a Hungária Biztosító Nemzeti Irodája látta el. (Hazánk 1962-ben csatlakozott – a szocialista országok közül elsőként – a Zöld Kártya nemzetközi megállapodáshoz.)

A Magyar Biztosítók Szövetségét (Mabisz) 1990. november 14-én hozta létre Budapesten az akkor hazánkban működő 6 biztosító, valamint az alapítás alatt álló további 3 társaság (+ egy magánszemély.) A Mabisz 1991. január 1-jén kezdte meg hivatalos működését.

A Szövetséget a Fővárosi Bíróság – az egyesületi törvény alapján – országos szakmai érdekképviseleti szervezetként vette nyilvántartásba, az alapítás időpontjára visszamenő hatállyal.

1997-ben a kormány kezdeményezésére törvénytervezet született a Szövetség szakmai kamarává történő átalakításáról, a javaslatot azonban – alkotmányossági megfontolások, és az akkor már aktuálissá váló európai integráció okán – a jogalkotás elvetette, de a törvényhozás közjogi jogosítványokkal és feladatokkal ruházta fel a Mabiszt.

I. A hazai biztosítási piac szereplői

A Közgyűlés időpontjában a hazai piacon 32 magyarországi székhellyel rendelkező zártkörű biztosító részvénytársaság működik, közülük 24 tagja a Szövetségnek.

A biztosítóegyesületek száma jelenleg 33, ezek közül 3 tagja a Szövetségnek.

Az EU csatlakozást követően 14 tagállami biztosító létesített hazánkban fióktelepet, közülük 3 tagja a Mabisznak.

A Szövetség működésének 18 éve alatt a taglétszám – a piac bővülésével együtt – gyarapodott. A Mabisz nem jelölte meg céljául, hogy valamennyi piaci résztvevő tag legyen, ennek ellenére a szervezettség aránya magas.

A Mabisz taglétszáma jelenleg 30; közülük 24 biztosító részvénytársasági (Zrt.), 3 egyesületi, 3 pedig magyarországi fióktelepi formában működik.

A Szövetség 2008. augusztus 15-től törölte tagjai sorából a MÁV Általános Biztosító Egyesületet, mivel működési engedélyét a PSZÁF visszavonta.

Az újonnan felvett tagországokhoz hasonlóan hazánkban is sok (407) tagállambéli biztosító regisztráltatta magát a PSZÁF-nál határon átnyúló szolgáltatás formájában végzendő biztosítási tevékenységre. A határon átnyúlva szolgáltató biztosítók piaci jelenléte már érzékelhető, bár még korántsem a regisztrációk számának arányában.

Eddig 9 tagállami biztosításközvetítő nyitott hazánkban fióktelepet, a határon átnyúló szolgáltatásra regisztrált biztosításközvetítők száma azonban már 1734. A feltűnően magas adat egyik oka: a külföldi (EU tagállami) biztosításközvetítőket (ellentétben a hazaiakkal) nem kell a PSZÁF-nál regisztrálni, s ezért nem kell rendelkezniük a Bit.-ben előírt képesítéssel sem.

II. A Mabisz közjogi feladatai

A Szövetséget megalakulása óta növekvő számú – magas szintű jogszabályokban is nevesített – közfeladat ellátásával bízták meg. Ezek közül a legfontosabbak:

• Kártalanítási Számla: A gépjármű üzembentartók kötelező felelősségbiztosításához kapcsolódó, a Bit. által definiált – Garanciaalap – kezelése. A KSZ terhére bejelentett károk darabszáma 2008-ban 7518 volt, ez az előző évi adatokhoz viszonyítva 10,8 %-os emelkedést mutat. (A bejelentett károk száma 2002-től 2008-ig folyamatosan növekszik.) A kifizetett károk száma 5360 volt, az előző évihez viszonyítva 5,8 %-kal több; az átlagos kárkifizetés a 2007. évi adatokhoz viszonyítva, 6,7%-kal nőtt, ezen belül a gépjármű és dologi károk átlaga 3%-kal csökkent, a személyi sérülésekre kifizetett károk átlaga azonban 20%-kal nőtt.
• Információs Központ: A gépjárművek üzemeltetése során harmadik személynek okozott károkból eredő igények érvényesítéséhez szükséges adatok kezelése és egyéb feladatok ellátása, valamint azok – EU-irányelvek által előírt – nemzetközileg is igénybe vehető működtetése. Az EU 4. sz. gépjármű-biztosítási irányelvével létrehozott új intézmény, melynek működtetésre a Bit. a Mabiszt jelölte ki. A 2008. évben írásban érkezett fedezet- és információkérések, panaszok illetőleg segítségkérések száma 9113 volt, az előző évhez képest 26 %-kal emelkedett (ezek 10 %-a panasz jellegű.)
• Kártalanítás Szervezet: A belföldi károsult más EU-tagállamban elszenvedett, és a szabályozott módon meg nem térülő kárainak elbírálására és kielégítésére létrehozott intézmény működtetése. Az intézményt szintén a 4. irányelv hozta létre. 2008-ban 197 db, magyarok által külföldön szenvedett kárügyet jelentettek be. (2007-ben 171 db, 2006-ban 203 db, 2005-ben 110 db, 2004-ben 63 db). A Kártalanítási Szervezet beavatkozására főleg akkor kerül sor, ha a kárrendezés során a 4. Irányelv által megszabott határidők elhúzódnak, illetve, ha a külföldi károkozó felelősségbiztosítójának nincs Magyarországon kárrendezési megbízottja.
• Nemzeti Iroda (Büro): A nemzetközi gépjármű-biztosítási egyezményekből (Zöld Kártya megállapodás) eredő koordinációs, kárrendezési- és elszámolási feladatokat ellátó szervezet működtetése. Az év folyamán 621 db ügyben 553,7 millió Ft-ot (2007-ben 606,5 millió Ft) fizettünk ki, a megtérülés 564,6 millió Ft (2007-ben 594,2 millió Ft). A megtérülés magasabb volt, mint a kifizetés, a kinnlevőség enyhén csökkent, ezért a tagbiztosítók hozzájárulását 20 millió Ft-tal csökkentettük. A Belső Szabályzatban, illetve a 4. EU irányelvben előírt határidők be nem tartása miatt 6 esetben voltunk kénytelenek garancia kötelezettségünknek eleget téve tagjaink helyett fizetni 15,5 millió Ft összegben (2007-ben 14,1 millió Ft). (Ez az adat nem tartalmazza a MÁV ÁBE megszűnése miatt felmerült garancia kötelezettségeinkből adódó kifizetéseket.) Biztosítatlan magyar károkozók miatt a külföldi zöldkártya irodák, kártalanítási testületek, illetve külföldi károsultak részére 292,9 millió Ft kifizetést teljesítettünk (2007-ben 199,8 millió Ft). Nemzeti Irodaként – ugyancsak a nemzetközi egyezményekből adódóan – garancia kötelezettségünk van a külföldi Zöldkártya Irodák felé a MÁV ÁBE biztosítottjai által külföldön okozott, de a biztosító által nem rendezett kárügyekben. A MÁV ÁBE megszűnését követően 2008. december 31-ig 1338 darab ilyen kárt jelentettek irodánknál közel 2 milliárd Ft tartalékkal. Ebből 2008-ban kifizetésre került 506,2 millió Ft.
• Az agrárgazdasági célok költségvetési támogatásának szakmai lebonyolításában való operatív közreműködés. Tömeges (nem biztosított) agrárkárok állami kártalanítást igénylő felmérésnél, kezelésénél igénylik az eseti jogi aktusok a Mabisz közreműködését, de az elmúlt évben ilyen volt.
• A NATO fegyveres erői által okozott károk rendezése és elszámolása az 1997. évi XLIX. törvénnyel kihirdetett nemzetközi egyezmény (ún. NATO SOFA) alapján. A kormányközi megállapodás még a „békepartneri” időkben (tehát a NATO tagságunk előtt) jött létre, de rendelkezései ma is érvényben vannak. A délszláv háború idején Taszáron működő amerikai légitámaszpont felszámolását követően károk már ritkán fordulnak elő, a HM-mel való elszámolás folyamatos.
• Vagyonvédelmi szabályok és előírások meghatározása illetőleg igazolása a jogszabályokban megnevezett pénzintézetek számára. A kormányrendeletek szerint a nemzetközi szerződés alapján átvett, vagy nemzetközi kötelezettségvállalás alapján készült minősített adat őrzéséhez, a befektetési és az árutőzsdei szolgáltatási tevékenység, az értékpapír letéti őrzés, az értékpapír letétkezelés, valamint az elszámoló-házi tevékenység végzéséhez szükséges tárgyi, technikai és biztonsági feltételek igazolásához Mabisz tanúsítvány, illetőleg a Mabisz szabályzatnak való megfelelés szükséges.

III. Jogalkotás

Ptk. reform

A sokéves előkészítő munka után T/5949 sz. alatt a Polgári Törvénykönyvről szóló törvényjavaslatot terjesztett be a Kormány 2008 júniusában. A biztosítási jogviszonyok alapvető megújulása hosszú távra meghatározza a szakma civiljogi környezetét.

A Szövetség a Kodifikációs bizottság tagjaként vett részt a jogszabály előkészítésben, ahol következetesen és eredményesen képviselte a Közgyűlés által meghatározott koncepciót.

A törvénykezési ügymenet értelemszerűen magával hozta, hogy a képviselők nagy számú módosító javaslatot tettek. (Több mint 400-at.) A Mabisz is több módosító javaslatot terjesztett elő, ezek azonban már főleg már jogtechnikai, szerkesztési típusú indítványok.

A kodifikáció vitás kérdéseit a szövetség megjelenítette a nyilvánosság számára is, ezért közreműködést vállalt a hazai és nemzetközi tudományos és szakmai konferenciákon, és rendelkezésre bocsátotta a Biztosítási Szemle hasábjait az idevágó közlemények megjelentetésére.

Bit. módosítások

2008-ban két alkalommal módosult a Biztosítási törvény. A befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatókról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló 2007. évi CXXXVIII. törvény 2007. év végén módosította a Biztosítási törvényt. A módosítás azt az új szabályt léptette életbe, hogy amennyiben a biztosító a tőke megóvására, illetve a hozamra vonatkozóan garanciát vállal, akkor a tőkére, illetve a hozamra vonatkozó garanciát a biztosító köteles bankgaranciával biztosítani.

A törvénymódosítás indoka az volt, hogy a befektetési vállalkozások termékeire, illetve a biztosító unit linked típusú termékeire ugyanazok a szabályok vonatkozzanak. Az azonos szabályozást sikerült megvalósítania a jogalkotónak, azonban az előírt bankgarancia számos problémát vetett fel (technikai problémák, a szavatoló tőkével való viszony= dupla garancia stb.).

Sikerült elérni, hogy az egyes pénzügyi szolgáltatókra vonatkozó törvények módosításáról szóló 2008. évi XV. törvény módosítsa a felhívott jogszabályt oly módon, a hogy a bankgarancia mellett megfelelő biztosítékként a viszontbiztosítás is elfogadható.

A másik változás a pénzügyi szolgáltatásokat érintő egyes törvények módosításáról szóló 2008. évi CIII. törvény volt. A legfontosabb módosítások:

• a MÁV biztosító csődjének kapcsán módosultak az egyesület működésére vonatkozó szabályok (pótbefizetés, szolgáltatás-csökkentés, PSZÁF hatáskör),
• a biztosításközvetítők hatósági vizsgájával kapcsolatos módosítások átkerültek a törvénybe (ugyancsak december végén lépett hatályba a biztosításközvetítők hatósági képzésére és vizsgáztatására vonatkozó PM rendelet módosítása);
• a független biztosításközvetítők szakmai felelősségbiztosításának minimum értékeit euróban rögzíti a törvény, hasonlóan a biztosítók szavatoló tőke követelményeihez;
• pontosították a vezető aktuáriussal szemben támasztott szakmai követelmények;
• módosultak a biztosító részvénytársaságban történő részesedésszerzés szabályai;
• módosultak a biztosítási titok feloldásának szabályai az országgyűlési biztossal szemben (korábban csak az adatvédelmi biztos felé állt fent mentesítés);
• pontosítások történtek a biztosítók felszámolási és végelszámolási szabályaiban.

Adóváltozások

A személyi jövedelemadó rendszerében a 2009-ig hatályos szabály szerint az összevont adóalap adója meghatározott – jövedelemhatárhoz kötötten –, 100 ezer Ft keretben hétféle jogcímen (ezek közül az egyik az életbiztosítások adókedvezménye) volt csökkenthető, az egyes jogcímekhez tartozó külön részletszabályokkal és korlátokkal.

A 2009. január 1-jétől hatályos törvény ezekre a korlátozás alá vont kedvezményekre egyszerűbben kezelhető összevont szabályt alkalmaz. A kedvezményekre jogosító igazolt jövedelem-felhasználások összegéből összevont kedvezményalapot kell képezni és legfeljebb ennek az összevont kedvezményalapnak a 30 százalékával lehet az összevont adóalap adóját csökkenteni legfeljebb 100 ezer Ft-nyi összeggel.

2007. év végén módosult az általános forgalmi adóról szóló törvény, ami több vonatkozásban is érintette a biztosítók tevékenységét, különösen a kiszervezett tevékenységek vonatkozásában. Az Európai Unió általános forgalmi adóval kapcsolatos irányelve nem teszi lehetővé az adó megállapításánál az SZTJ alkalmazását, ezért az új törvény másként határozza meg a tevékenységek besorolását az adó szempontjából.

A biztosítási szolgáltatások továbbra is tárgyi adómentesek, azonban csak a teljes szolgáltatás nyújtása adómentes, a résztevékenységekre a mentesség már nem vonatkozik, kivéve a biztosításközvetítői szolgáltatásokat.

Kedvezőtlen változást jelentett az ún. fordított adózás bevezetése is, amely az egyes építményekhez kapcsolódó szolgáltatások esetében érvényesült. (Építési, épület-karbantartási szolgáltatások, üvegezés stb.). Ezeknél a szolgáltatásoknál a szolgáltatás nyújtója az adóalany szolgáltatás igénybevevőnek „nettó” számlát állított ki és az áfát a szolgáltatás igénybevevőjének kellett nyilvántartania és a költségvetésnek megfizetnie, ami az áfa vonatkozásában nem jelentett költségnövekedést, viszont az adó nyilvántartása és befizetése megnövelte volna a biztosítók adminisztrációs költségeit. Az érdekképviseletek nyomására módosították az áfa törvényt; a fordított adózás köréből kikerült több, a biztosítói kárrendezést is érintő tevékenység.

Euró bevezetésére történő felkészülés

A Kormány tavaly februárban megkezdte az euró bevezetésének előkészítő munkálatait. A Nemzeti Átállási Terv (NÁT) első változata az év második felére készült el.

A Mabisz két albizottság munkájában vesz részt: a Pénzügyi Szektor Albizottságban (PSZAB) és a Kommunikációs Albizottságban.

További, szakmát érintő törvénymódosítások

• Az 1997. évi CLV. törvény a fogyasztóvédelemről szóló, szeptembertől hatályos szövege módosította az ügyfélszolgálattal kapcsolatos előírásokat:
  • az ügyfélszolgálatnak legalább a hét egy napján 8-20 óráig nyitva kell tartania,
  • lehetőséget kell biztosítani – elektronikusan és személyesen is – a személyes ügyintézés időpontjának előzetes lefoglalására,
  • az elektromos elérhetőséggel működtetett ügyfélszolgálatnak üzemzavar esetén más elérhetőséggel, folyamatosan elérhetőnek kell lennie,
  • telefonos ügyfélszolgálatnál biztosítani kell az ésszerű várakozási időn belüli hívásfogadást és ügyintézést,
  • az ügyfélszolgálati beszélgetéseket rögzíteni kell, 5 évig megőrizni, a fogyasztót a rögzítésről tájékoztatni kell, és kérésre a hangfelvételt kiadni.
• A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló irányelvet (2005/29/EK) a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló, a 2008. évi XLVII. törvény ültette át a magyar jogrendszerbe. A biztosítókat a melléklet külön is nevesíti. A törvény által nevesített tevékenységeket eddig is szankcionálta a jog, újak azonban az eljárási szabályok, bírságtételek és a kifogásolt gyakorlathoz a jogszabály külön polgári jogi következményeket fűz. Az eljáró hatóságok: PSZÁF, GVH, FVF. A jogalkotó a bírságtételek alapjánál nem fogadta el azon (más kamarák és szövetség által is támogatott javaslatunkat), mely szerint a bruttó árbevétel helyett a helyi adó törvénynél használt nettó árbevétel képezze a bírság alapját.
• A biztosításközvetítők képzési rendszerének megváltozása A szövetség azt a feladatot kapta, hogy dolgozzon ki, és kezdeményezzen megoldást az OKJ képzést határidőn belül meg nem szerző közvetítők ügyében. A hatósági vizsgakövetelmény és vizsgarendszerét a szakma dolgozta ki együttműködve a vizsgáztatásért felelős PSZÁF-fal, és a FBAMSZ és a MABIOSZ, valamint a Brókernet és a BOI szakértőivel. A jogszabályi változás 2008. július 1-jétől lépett életbe, de a vizsgák csak ősszel kezdődtek meg.
• A felügyeleti díj megállapításának új rendszere. Az új díjrendszer kiterjesztette a felügyeleti díjfizetési kötelezettséget a függő biztosításközvetítőkre is, évi 50 000 Ft-os fix díjfizetéssel. Mivel a független biztosításközvetítők díjterhelése is ugyanekkora, az a helyzet állt elő, hogy egy több száz alvállalkozót foglalkoztató független biztosításközvetítő cég ugyanakkora felügyeleti díjat fizetett, mint egy adott biztosítónak dolgozó, vállalkozóként működő függő biztosításközvetítő. A felügyeleti egyeztetés során sikerült olyan értelmezést elérni, ami némileg enyhítette a problémát: az egyéni vállalkozó ügynökök mentesülnek a felügyeleti díj fizetése alól. Cél: elérni, hogy minden függő biztosításközvetítő mentesüljön a felügyeleti díj fizetése alól, hiszen itt a felügyeletnek – a regisztráción kívül – nincs hatósági tevékenysége.

Gfb. szabályozás módosítása

2008 februárjában a PM államtitkárával egyeztetve ígéretet kaptunk a gépjármű-felelősségbiztosítási kormányrendelet megreformálására. 2008. április 2-án a Gépjármű-biztosítási tagozat meghatározta a kormányrendelet továbbfejlesztésének célkitűzéseit:

• A szerződéskötés elsődleges kötelezettje a bejegyzett üzembentartó legyen.
• A jelenlegi gépjármű kategóriák kerüljenek felülvizsgálatra.
• A tagbiztosítók döntő többsége az szerződéskötés dátumához igazodó biztosítási évfordulót tartotta szükségesnek.
• Az elmaradt díjra egységes Mabisz díj kerüljön megállapításra.
• A flotta fogalmának definiálása.
• A tagbiztosítók döntő többsége nem támogatja a kötvénynyilvántartás rendszerének módosítását.
• 9 tagbiztosító az egységes Mabisz kárnyilvántartás létrehozását szorgalmazta.
• Egyetlen tagbiztosító sem támogatta a csődalap létrehozását.
• Az azonnali kockázatviselést támogatta a tagbiztosítók döntő többsége.
• A tagbiztosítók döntő többsége az évenként egyszeri, azonos időpontban történő díjhirdetési rendszer megtartását javasolta.
• Valamennyi tagbiztosító támogatta az előzetes fedezetvállalás rendszerének a megszüntetését.

A Tagozat héttagú munkabizottságot bízott meg a jogszabály módosítás tervezetének elkészítésével.

2008. július 9-én a Pénzügyminisztérium az összes érdekelt fél szakértőinek bevonásával intenzív szakértői egyeztetés sorozatot indított el, melynek az volt a célja, hogy az előterjesztő megismerhesse az érintettek álláspontját a továbbfejlesztésről.

Az egyeztetés során nyilvánvalóvá vált, hogy a PM a törvényi szintű szabályozást favorizálja egy ötpárti megállapodás alapján.

A törvénytervezet legfontosabb jellemzői

• A szerződéskötés kötelezettje a forgalmi engedélybe bejegyzett üzembentartó, ennek hiányában a tulajdonos.
• Megmarad az ajánlatelfogadási kötelezettsége, viszont új elemként megjelenik a „klasszikus biztosítási ajánlat” intézménye a 15 napos ajánlat elbírálási, visszautasítási határidővel.
• A biztosítók évente egyszer hirdethetnek díjat, megmarad tehát a jelenlegi rendszer a két országos napilapban történő megjelenítést illetően is, a meghirdetett díj év közben nem változtatható.
• Fontos változás, hogy a biztosítók a gépjárműforgalomból történő kivonásáról, forgalomba helyezéséről, a tulajdonjogot érintő változásokról, az üzembentartói jog bejegyzéséről és változásáról a központi nyilvántartóból automatikusan értesülnek.
• A gépjármű flotta a nem természetes személyek járműveinek együttesen kezelt csoportja, minimális darabszám 5. A flotta szerződések tarifáit is meg kell hirdetni.
• A limit a személyi sérüléses károknál 1500 millió Ft-ról 1600 millió Ft-ra emelkedik.
• A biztosítási időszak első napja a kockázatviselés kezdete. A következő évfordulót megelőző 50 napig tájékoztatja a biztosító az ügyfelet a következő időszakra várható díjról, ezt elektronikus úton is megteheti az ügyfél előzetes hozzájárulásával.
• A biztosító kockázatviselése (a biztosítási fedezet) a felek által a szerződésben meghatározott időpontban, ennek hiányában a szerződés létrejöttének időpontjában, illetve az üzembentartó bejegyzésének jármű nyilvántartásban szereplő időpontjában kezdődik.
• A szerződés felszólítás hiányában az esedékességtől számított 30. napon, felszólítás esetén a 60. napon szűnik meg. A biztosító a szerződés díj nemfizetéssel történő megszűnéséről az üzembentartót 15 napon belül igazolható módon értesíteni köteles.
• Az elmaradt díjat, amelyet a javaslat fedezetlenségi díjnak keresztelt el, a szerződést megkötő biztosító köteles beszedni egységes, a MABISZ által egy évre előre meghirdetett tarifával.
• A károkozónak a jelenlegi 8 nap helyett 5 munkanapon belül kell a biztosítóját írásban értesíteni a károkozásról.
• A biztosítónak 3 hónapon belül kell kellően megindokolt kártérítési javaslatot tenni a károsultnak kárjogcímenként, beleértve a kamatra vonatkozó tájékoztatást is.
• A biztosítóknak központi kártörténeti nyilvántartási rendszert kell létrehozniuk és üzemeltetniük.

IV. Nemzetközi ügyek

Mivel a pénzügyi szolgáltatások szabályozása ma már gyakorlatilag Brüsszelben dől el irányelvek és rendeletek formájában, a Mabisz célja, hogy a szövetség szakmai tagozatait egyre növekvő mértékben vonja be az uniós eseményekbe, a készülő jogszabályok előkészítési, véleményezési folyamatában. Ez a törekvés különösen az életbiztosítás területén erős, ahol az európai és hazai fejlemények egymással párhuzamosan, egymást erősítve zajlanak.

A magyar biztosítási piac szempontjából a legfontosabb témák a tavalyi évben az alábbiak voltak, és valószínűleg ezek maradnak 2009-ben is.

Szolvencia II

Az Európai Parlament és a Tanács között 2008 év végén felerősödő vita egyre inkább azt valószínűsíti, hogy a Szolvencia II keretirányelvet nem fogják elfogadni az év végéig. A kompromisszum elérése éppen a csoporttámogatás témában tűnik a legproblémásabbnak. A CEA az irányelv-tervezet 2007. évi megjelenése óta aktív módon vesz részt a munkákban, és mindeddig hatékonyan tudta képviselni a szakma szempontjait. Nagy kihívást jelentett ugyanakkor a francia elnökség tavaly decemberi javaslata, ami lényegében a csoport-támogatási rendszer teljes törlését jelentené, amely rendszer egyébként az európai biztosítási szakma egyöntetű támogatását élvezi.

Lámfalussy-eljárás revíziója

Az Európai Bizottság 2008-ban folytatta le azt a konzultációt, amelyet a Lámfalussy-eljárás revíziója kapcsán kezdeményezett. Ez egy viszonylag új döntéshozatali mechanizmus, amelyet a pénzügyi szolgáltatások EU-szabályozásában alkalmaznak.

A szabályok elfogadása két lépcsőben történik. Az adott területre vonatkozó általános szabályozás (keretjogszabály) meghozatala politikai döntés formájában realizálódik az Európai Parlament és az Európai Tanács között megosztott döntési jogkörrel.

A jogszabályi kereteket konkrét tartalommal pedig az Európai Bizottság tölti ki, vagyis a területet irányító részletes szabályokat az EB hozza meg a különböző döntési szinteken működő szakbizottságokkal történő konzultációk során, melyben a pénzügyi felügyeletek is részt vesznek.

A Szolvencia II már ezen eljárás keretében zajlik.

A biztosítási szektor részvétele mindhárom nyugdíjpillérben

A demográfiai trendekről készített legutóbbi EB tanulmány azt erősíti meg, hogy az európai országok az elöregedő társadalom kihívásával néznek szembe. Ez a trend különösen érinti az magán élet- és egészségbiztosítási piacot. 2060-ra a 65 éven felüliek aránya várhatóan a jelenlegi 17%-ról 30%-ra nő, ami tovább növeli a nyomást a közösségileg finanszírozott rendszerekre.

A CEA egyetértéssel fogadta az Európai Parlament azon állásfoglalását, miszerint a növekvő állami kiadások csökkenthetők azáltal, hogy a magánfinanszírozású rendszerek részesedése megnő. Az Európai Bizottság által, „A magánfinanszírozású nyugdíjalapok hozzájárulása a megfelelő és fenntartható nyugdíjhoz” címmel kibocsátott tanulmány szintén arra a következtetésre jut, hogy ezen rendszerek jelentősége egyre nő, és szükséges elemezni hatásukat a jövő nyugdíjrendszerére.

Vagyonkezelés

Az Európai Bizottság folyamatosan napirenden tartja az egymással versenyző befektetési termékek dossziéját, melynek kapcsán arra keresik a választ: szükség van-e az egymást helyettesítő befektetési termék transzparenciájának és elosztási környezetének egységes, átfogó szabályozására. A biztosítási piac elsősorban a unit-linked termékek kapcsán került a képbe.

A tavalyi konzultáció során a CEA azt az álláspontot képviselte, hogy a biztosítási termékek a többiektől eltérő karakterrel bírnak, és mielőtt további szabályozásban gondolkodnak a döntéshozók, több tapasztalatot kell szerezni a biztosításközvetítői irányelv, illetőleg a MiFID gyakorlati működését illetően. A Bizottság azt hajlandó elismerni, hogy nem teljesen egymást helyettesítő termékekről van szó, aláhúzza ugyanakkor, hogy mindenképpen egymással versengő termékekről beszélünk.

A Bizottság megalkotta a vonatkozó irányelveket, amelyek alkalmazását elvárja a fogyasztók számára kínált befektetési termékek esetében, függetlenül a termék jogállásától vagy az alkalmazott elosztási csatornától. A CEA jelenleg tanulmányozza ezeket az elvárásokat.

Kötelező (felelősség)biztosítás

Erősödő tendencia, hogy a döntéshozók a fogyasztók védelmét a kötelező felelősségbiztosítás előírásával kívánják megoldani. A CEA mindig is erőteljesen fellépett a hasonló törekvésekkel szemben, ez ugyanis nem ad választ a biztosíthatatlanság és az adott áron elégtelen fedezet problémájára. Ezek az érvek különösen a Szolvencia II árnyékában erősödnek fel, amely a megfelelő kockázat-beárazásra fókuszál.

A CEA-ban egy ideje folyik a munka egy javaslat kidolgozására, ami az önkéntes felelősségbiztosítás eszközét vezetné be olyan területeken, mint az egészségügy, számvizsgáló felelősség, élelmiszeripar, építőipar.

Kollektív jogorvoslati rendszerek (class action)

Az Európai Bizottság jelenleg tanulmányozza egy EU-szintű kollektív jogorvoslati rendszer lehetőségét a fogyasztóvédelmi és versenyszabályok megsértése esetén. Az EB márciusban bocsátotta konzultációra a témát, az azt lezáró jelentés tartalmazza majd a Bizottság javaslatát egy esetleges EU-szintű megoldásra.

A CEA és a nemzeti szövetségek a kezdetektől ellenzik az amerikai típusú osztályos kereset gondolatát. Egy ilyen rendszer a biztosítókat több szempontból is érinthetné; lehetnének alperesek, ennek nagyságrendje beláthatatlan pl. egy felelősségi kár esetén. Ugyanakkor kerülhetnek a felperes oldalára is beavatkozó felelősségbiztosítóként vagy jogvédelmi biztosítóként. A biztosítási szakma a megoldást sokkal inkább a peren kívüli jogorvoslati mechanizmusok, alternatív megoldások továbbfejlesztésében látja, lévén az gyorsabb és olcsóbb megoldás.

Egészségbiztosítás

A határon átnyúló egészségügyi ellátásra vonatkozó irányelv-javaslatot 2008 júliusában nyújtotta be az Európai Bizottság, melynek célja a betegek mobilitásának javítása a közösség területén belül a jogi keretek megteremtésével. Az irányelv-tervezet minden egészségügyi szolgáltatásra vonatkozik, függetlenül attól, hogy az magán vagy társadalmi viszonylatban kerül megszervezésre és finanszírozásra. A CEA vizsgálja, hogy mely vonatkozások érinthetnek bizonyos magán egészségbiztosítási rendszereket.

Diszkrimináció-ellenesség

Az Európai Bizottság tavaly nyáron egy horizontális irányelv elfogadására tett javaslatot a diszkrimináció minden formájának tiltására a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, amennyiben a megkülönböztetés az életkoron, valamely fogyatékosságon, vallási meggyőződésen vagy szexuális irányultságon alapszik.

A jogszabály-tervezet a biztosítók számára ugyan biztosítaná a kivétel lehetőségét, a javasolt szövegtervezet azonban több problémát is felvethet. Egyelőre még vitatott, hogy milyen jellegű adatok vehetők figyelembe (kulcsfontosságú, releváns), lehet-e támaszkodni a díjdifferenciálás során az orvosi tapasztalatokra, illetőleg kell-e a biztosítóknak publikálni és rendszeresen frissíteni a felhasznált statisztikai adatokat. A készülő jogszabály – a majdan elfogadásra kerülő végső változat függvényében – érintheti a biztosítási szakma alábbi területeit:

• élet-, egészség- és baleset-biztosítások
• gépjármű-biztosítások
• utasbiztosítások.

Az európai biztosítók célja a továbbiakban, hogy a kivétel lehetősége a biztosítási szakma szabályai szerint kerüljön megfogalmazásra. Az első féléves cseh elnökség érdemben valószínűleg nem veszi napirendre a témát, a svéd elnökség prioritásairól pedig még nincsenek hírek.

A fentiekkel párhuzamosan a CEA figyelemmel követi azt a munkát is, amelyet az Európai Bizottság végez azzal kapcsolatosan, hogy a tagállamok miképpen vették át a Gender Irányelvet (2004/113/EC).

Versenyjogi kérdések

A biztosítási piacon 2007-ben végzett versenyjogi vizsgálat lezárultával az Európai Bizottság arra hívta fel a biztosítási piac szereplőit, hogy versenyjogi szempontból értékeljék újra a saját gyakorlatukat. Az EB állásfoglalása külön kitért az együttbiztosításokra. Az EB nem általában kifogásolja az együttbiztosítás gyakorlatát, hanem azt nem tartja elfogadhatónak, miszerint a vezető biztosító díját a második körben a követő biztosítók átveszik, így itt már nem érvényesül a verseny.

A biztosítási brókerek európai szervezete (BIPAR) egy olyan iránymutatást fogadott el, amely ezt a kérdést kezelné. Az iránymutatás nagyobb teret engedne a fogyasztó egyedi döntéseinek és kevésbé tekintené automatikusnak az áregyeztetés folyamatát. A CEA tagszövetségek vezetői úgy döntöttek, hogy támogatják a BIPAR alapelveket, amit az EB úgy üdvözölt, mint pozitív, előremutató lépést. Figyelmeztetett ugyanakkor arra, hogy a konkrét piaci gyakorlatnak az alapelvektől való eltérése a testület azonnali rosszallását váltaná ki.

Ami a többi, a csoportmentességi rendelet (BER) alá tartozó együttműködési formát illeti, az EB április 17-én indított útjára egy újabb konzultációs eljárást. Az észrevételek figyelembevételével készül a döntés a csoportmentesség további, a 2010-es lejárati határidőt követő fenntartásáról vagy visszavonásáról. Az előzetes jelentés március végére várható. A szakma nem optimista a kérdés kapcsán, egyelőre úgy tűnik, hogy az EB-t nem győzték meg a biztosítók által eddig felvonultatott érvek.

Elosztási kérdések, biztosításközvetítői irányelv

2009-ben az Európai Bizottság tovább folytatja a vizsgálódást a fogyasztók számára kínált befektetési termékek piacán. Az EB többek között felmérést végez a tagállamok között, hogy a biztosításközvetítőkre vonatkozó irányelv (IMD) hogyan került átültetésre. A vizsgálat elsősorban arra kíváncsi, hogy szükség van-e tovább finomítani a közvetítők szabályozását a piacok hatékonyabb működésének érdekében, elsősorban a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségekre koncentrálva. A kérdőívet az illetékes nemzeti hatóságok kapták meg, a kiértékelés eredményért pedig két, egymással párhuzamosan zajló munkában is figyelembe veszik: az IMD kiértékelése, valamint abban az EB állásfoglalását tükröző dokumentumban (White Paper), ami a fogyasztók számára árusított befektetési termékekkel foglalkozik. Ez utóbbi elkészülése 2009 első felében várható, és átfogja majd a teljes befektetési palettát (beleértve az UL termékeket is), és valószínűleg közös alapelveket fog javasolni minden vonatkozó termékre, ami a termékkel kapcsolatos tájékoztatást, az érdekeltség feltárását, valamint a felelősség kérdését illeti.

Brüsszeli hírek szerint egy uniformizált közvetítői irányelv előterjesztését is tervbe vette az EB, amely egyaránt vonatkozna a banki, biztosítói és értékpapír szektorra („Point of Sale” irányelv). Ez a jogszabály, a már meglévő IMD szabályozás mellett működne. A cseh elnökség az új szabály hatályát egyéb pénzügyi termékekre, pl. a jelzáloghitelekre is ki szeretné terjeszteni.

Tájékoztatási elvárások és transzparencia

Az EU döntéshozókat régóta aggasztja, hogy a nem megfelelő módon tájékozott fogyasztó olyan pénzügyi döntéseket hoz, amelyeknek valódi, pénzügyi kockázatát nem látja át. Az aggodalmat különösen az európai állampolgár egyre fokozódó eladósodása, illetőleg a pénzügyi és tőkepiacokra beözönlő új, innovatív termékek megjelenése táplálja. A közösségi döntéshozók a kérdést elsősorban a pénzügyi szolgáltatók tájékoztatási kötelezettségének megerősítésével próbálják kezelni. Ez a tendencia a globális pénzügyi válság hatására az utóbbi időben felerősödött. A téma elsősorban az életbiztosítási termékeket, és azon belül is a unit-linked termékeket érinti. Mintaként a befektető védelem területén a MiFID szabályok szolgálnak.

A biztosítási szakma pro-aktív módon igyekszik elébe menni az eseményeknek. Az egyes piacokon eddig különböző megoldások születtek (szakmai önszabályozás, hatósági ajánlás, törvényi szabályozás), egy azonban mindenhol közös: UL termékek esetében túlmennek a jelenlegi EU-irányelvek által támasztott elvárásokon. A CEA is dolgozik egy egyszerűsített tájékoztatási blanketta (Standard Information Sheet, SIS) kialakításán, amely szakmai önszabályozásként segíti a fogyasztókat.

Biztosítási garanciaalapok

Az európai szakmai közéletben is divatos téma, hogy más pénzügyi szolgáltatók esetében már működnek a garanciális megoldások, ráadásul ezen garanciarendszerek minimum elvárásait közösségi szinten is harmonizálták.

A biztosítók esetében még nem létezik európai szintű, egységes megoldás, sőt időről időre felvetődik, hogy egyáltalán szükség van-e európai szinten összhangba hozni a tagállamok jelentősen eltérő gyakorlatát. (A 27 tagországból jelenleg 13 országban létezik a garanciarendszer, ezek azonban lényegesen eltérnek egymástól.)

Az Európai Bizottság megrendelt egy megvalósíthatósági tanulmányt, amelyet az angol OXERA cég készített el, és 2008 elején publikált. A tanulmány egyáltalán nem meglepő módon arra a végkövetkeztetésre jut, hogy egy esetleges döntés arról, hogy szülessen-e javaslat a BGA minimális szintű harmonizációjáról alapvetően (biztosítás)politikai kérdés.

Nem létezik ugyanis olyan megoldás, amely a vizsgálatba bevont összes szempontot azonos módon ki tudná elégíteni (fogyasztóvédelem egységes szintje a közösségen belül, morális kockázat, versenyhelyzet torzulása, költség- és újraelosztási kérdések, felügyeleti szempontok). Az Európai Bizottság egy hatástanulmány elvégzését tervezi a 2009. év folyamán, ennek függvényében születik meg a döntés, hogy készül-e formális EU-javaslat a biztosítási garanciaalapokra.

Nem vitás, hogy a pénzügyi krízis előtérbe helyezte ezt a kérdést is.

Gépjármű-biztosítás

Az Európai Bizottság törekvése az, hogy elősegítse az európai gépjármű-biztosítási piac integrációját. A tervek szerint a munka elsősorban az országok között tapasztalható díjkülönbségekre, a határon átnyúló forgalom alacsony szintjére, valamint arra a tényre koncentrálna, hogy a gépjármű-biztosítási szerződések nem vihetők át egyik országból a másikba, pl. egy költözés esetén.

A CEA széles körben gyűjt statisztikai adatokat és érveket, amivel meg tudja világítania a szakma szabályait a Bizottság számára. (A továbbiakban egyébként várható, hogy Brüsszel a vizsgálódást és a javaslattételt kiterjeszti a lakásbiztosításokra is.)

Szintén a gépjármű-biztosításokhoz kapcsolódó téma a közlekedési balesetek áldozatainak kártérítési kérdése, melynek kapcsán az EB azt tervezi, hogy egy, a mai helyzet javítását célzó csomagot tesz le az asztalra. A CEA ebben a munkában is aktívan együttműködik annak érdekében, hogy közös megoldást sikerüljön találni a károk gyors rendezésére a megfelelő jogbiztonság mellett.

Adózási kérdések

A pénzügyi szolgáltatások áfa kötelezettségét célzó irányelv-tervezet most van készülőben, a véglegezés az év folyamán várható.

A megtakarításokból származó jövedelmek adóztatásáról szóló 2003/48/EC irányelv 2005 júliusa óta van hatályban. Célja, hogy a tagállamok közötti információcserével biztosítsa, hogy a megtakarításokból származó jövedelem után annak a tagállamnak a belső jogszabályai alapján kelljen adózni, ahol a „haszonhúzó” illetőséggel bír (ott viszont fizessen adót). Az irányelv működését a Bizottság – a szokásos eljárásnak megfelelően – egy idő után felülvizsgálta, és azt állapította meg, hogy a rendelkezés kikerülhető. Pl. úgy, hogy valaki egy olyan terméket vásárol, ami nem tartozik az irányelv hatály alá. Ez sarkallta a Bizottságot arra, hogy javasolja a megtakarítási irányelv kiterjesztését olyan életbiztosításokra, ahol a biometrikus kockázat alacsonyabb, mint a biztosított tőke 5%-a. Ezen módosító javaslat elfogadása a Tanács egyhangú szavazatát igényli.

Elfogadott és átültetésre váró, biztosítást érintő EU-jogszabályok

• A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló irányelvet (2005/29/EK) a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló a 2008. évi XLVII tv. ültette át a magyar jogrendszerbe.
• A szolgáltatások belső piaci áramlására vonatkozó irányelv (2006/123/EK) 2006 végén jelent meg. Az irányelvnek biztosítást érintő rendelkezései is vannak, főleg a szolgáltatók tevékenységével összefüggő vagyoni biztosítékok – így különösen a szakmai felelősségbiztosítások – kapcsán. Az irányelv rendelkezéseit 2009. decemberig kell átvenni a nemzeti jogrendszereknek.
• Környezetfelelősség irányelv (2006/21/EK) átültetési határideje: 2008. május 1-je volt. Az irányelv nálunk is átvételre került a 2007. évi CXXXIII. tv-el (bányászatról szóló törvény módosítása) és a 14/2008 (IV.3.) GKM rendelettel (bányászati hulladékok kezeléséről). A magyar szabályozás a hulladékkezelési tevékenységgel kapcsolatosan pénzügyi biztosíték meglétét írja elő, azt azonban nem határozza meg, hogy ez mi lehet. Így a felelősségbiztosítás lehetősége (vagy kötelezettsége) sem került szóba. A pénzügyi biztosítékok rendeleti szinten kerülnek meghatározásra.
• 2007 decemberében hirdették ki az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK sz. rendeletét (Róma II) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról. A legfontosabb cél az volt, hogy a közlekedési balesetben érintett áldozatok a határon átnyúló jogviták esetében könnyebben meg tudják határozni az alkalmazandó jogot. Főszabályként a baleset helye szerinti jogot kell alkalmazni, kivéve – és ez egyezik a magyar szabályozással is – ha a károsult és a károkozó ugyanabban az országban rendelkezik az állandó tartózkodási hellyel. Ekkor ennek az országnak a joga alkalmazandó. A rendeletet a tagországokban 2009. január 1-jétől kell alkalmazni. Ez a 1979. évi XIII. tv. módosítását teszi szükségessé.
• 2008 júliusában hirdették ki az Európai Parlament és Tanács 5993/2008/EK rendeletét (Róma I.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról. A jogszabály, amely a szerződéses kötelezettségek kollíziós szabályait tartalmazza, a korábbi Római Konvenciót hivatott helyettesíteni. A Róma I. külön szabályokat vezet be a biztosítási szerződésekre. A rendelet érvényes minden nagykockázatra, függetlenül a kockázatviselés helyétől, az egyéb kockázatok esetében pedig akkor, ha a kockázatviselés helye az EU területe. A viszontbiztosításokra nem vonatkozik a szabályozás. A rendeletet a tagországoknak a 2009. december 17-ét követően kötött szerződésekre kell alkalmazni. Szükséges lesz a Bit. módosítása.

V. A 2008. évi kiemelt feladatok végrehajtása

1.) A Közgyűlés kiemelt feladatként jelölte meg a Ptk. reform során a biztosítási fejezet rendelkezéseinek piackonform alakítását. A kiemelt szakmai koncepcióink a parlament előtt lévő Javaslatban szerepelnek, melyek közül a legfontosabbak:

• a kereskedelmi jogügyletként történő definiálás,
• az egyoldalú kogencia eddig feltétlen érvényesülést kívánó szabályainak a feloldása,
• az ajánlattételi pozíció modern kezelése,
• az érdekmúlás és az automatikus megszűnés szabályainak enyhítése,
• felelősségbiztosításnál a szándékos károkozás kizárásának lehetősége.

További feladat – már a parlamenti szakaszban –a kártérítési szabályok számunkra kedvező rendelkezéseinek a megőrzése, valamint az újra „visszakerült” biztosítás közvetítői szakasz finomítása.

2.) A kgfb jogalkotás területén a szabályozás pontosítása és további liberalizálása, valamint harmonizálása volt a kiemelt feladat.

Erről is részletes ismertetést tartalmaz a Jogalkotás című fejezet. Ugyancsak kiemelten kezelte a Közgyűlés, hogy a kgfb díjkalkulációkban a realitás és az üzletág biztonságos művelése kerüljön előtérbe, de erre a szövetségi (és felügyeleti) eszközök eddig nem bizonyultak hatékonynak.

3.) Az életbiztosítás és az öngondoskodási hajlam fejlődésének megőrzése céljából az ügyfél-tájékoztatási kötelezettség és a transzparencia harmóniájának kialakítása.

Az ezzel kapcsolatos feladatok ütemezett végrehajtását az Életbiztosítási tagozat megkezdte, az egyeztetések a Felügyelettel folyamatosak.

4.) Olyan adatkezelési (adat-összekapcsolási) rendszer legalizálása, ami eleget tesz a feltétlen érvényesülést kívánó adatvédelmi elveknek, de alkalmas a veszélyközösség érdekeinek megóvására és a jogellenes magatartások kiszűrésére.

Számottevő előrelépést nem sikerült elérni, ezt a feladatot célszerű a stratégiai célok között rögzíteni, mert a válsággal kapcsolatos európai szabályozások áttörhetik a magyar adatvédelmi rendszer ma már indokolatlan szigorúságát.

VI. Egyéb kiemelt feladatok, események

Biztosítási garanciarendszer

A pénzügyi váláság jeleinek megjelenésekor az Ügyvezető elnökség elrendelte, hogy a Szövetség vizsgálja meg egy önkéntes alapon, ex post finanszírozással működő életbiztosítási garanciarendszer (EBIGAR) működést, amely kiterjed mind a hagyományos, mind az UL módozatokra. Céljai:

• Az élet üzletágat művelő, Magyarországon bejegyzett biztosítók csődje esetén az ügyfelek részleges kártalanítása az EBIGAR keretében vállalt anyagi eszközök erejéig.
• A más pénzügyi területeken már működő garancia-megoldások okozta versenyhátrány kiküszöbölése.
• A szakmai és a biztosítási ágon belüli szolidaritás (és egyben bizalom) demonstrálása.
• A biztosítási szféra iránti fogyasztói bizalom erősítését szolgáló kommunikációs lehetőségek erősítése.

A főtitkár előterjesztette a dokumentumot, és az ahhoz kapcsolódó szerződés tervezetét, de a Szövetség széles körű konzultációt folyatott

• külső szakértők bevonásával is –, melynek eredményeként arra tett javaslatot, hogy a tervezett megoldást vessük el.
• A megoldás a rögzített célok elérését, különösen a fogyasztói bizalom erősítését csak áttételesen szolgálja, ugyanakkor ellenkező bizalmi hatást is kiválthat.
• Nehezen kommunikálható helyzet keletkezhet azáltal, hogy a MÁV ÁBE csődje – bár más ágban – komoly ügyfél veszteségeket keletkeztetett. Az ennek kapcsán kétségtelenül jelentkező bizalomvesztés egy önkéntes alapon működő ex-post rendszer esetében még erősödhet is, miközben az egyéb hazai rendszerek (különösen az OBA) komoly, azonnal rendelkezésre álló forrásokat ígér.
• A szabályozó és ellenőrző szervekre (PM, PSZÁF) nemcsak itthon, de az EU-n belül is rendkívüli nyomás nehezedik a pénzügyi szolgáltatások iránti bizalom megőrzése, sőt azok erőn felüli növelése érdekében.
• Az európai törekvés – ma már érzékelhetően – arra irányul, hogy a kialakítandó megoldások elsősorban a rendszereket védjék, ne a fogyasztókat! (Ez nem értendő félre! Valóban a rendszereket kell védeni, amelyekben a fogyasztó még akkor sem viselkedik mindig ésszerűen, ha a pénze egyébként garantálva van.)

Az Ügyvezető elnökség úgy döntött, hogy a megoldást egyelőre nem vezetjük be, ugyanakkor elrendelte, hogy az Életbiztosítási tagozat – 2009. évi kiemelt feladatként – folytassa a garanciarendszer lehetőségeinek vizsgálatát, felkészülve egy EU szabályozásból eredő hazai megoldásra.

BOMA

A Szövetség – a biztosítók közötti korlátozott és legalizált adatcsere segítésére – elektronikus bonus-malus lekérdező rendszert hozott létre (BOMA). A rendszer a „kérés-válasz” kezelést „alkalmazás-alkalmazás” szinten valósítja meg (pl. a kötvényesítés pillanatában is lehet B/M fokozatot lekérdezni).

A szisztéma háromszintű titkosítása garantálja, ahhoz az adatokhoz csak a kérő és a célbiztosító juthasson hozzá, (még a BOMA központ sem!).

A rendszert az üzletági biztosítók a tagdíjfizetési struktúrán kívül finanszírozzák.

A megoldás továbbfejlesztése a kártörténeti nyilvántartás szabályozási sorsától függ, az évközi BOMA lekérdezések lehetőségének egyeztetése folyamatban van.

Egyenlő bánásmód

Herczog Edit európai parlamenti képviselő írásbeli választ igénylő kérdést (interpellációhoz hasonló jogintézmény) intézett az Európai Bizottsághoz „ A fogyasztók kor szerinti megkülönböztetéséről a pénzügyi szolgáltatások piacán” címmel.

Ezzel egy időben a képviselő asszony itthon összeállított egy Nyilatkozatot, amelyhez – máig sem tisztázott okokból – csatlakozott a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, a PSZÁF és az Országgyűlés Fogyasztóvédelmi Albizottsága is. A nyilatkozat egyébként nagyvonalú általánosságokat tartalmaz, s ez volt egyben a veszélye is. A képviselőnő a Nyilatkozathoz való csatlakozásra szólította fel a pénzügyi területen működő érdekvédelmi szervezeteket.

A képviselővel történt személyes konzultáció során a Szövetség jelezte, hogy a Nyilatkozathoz való csatlakozásunk helyett szakmai állásfoglalást alakítunk ki az ügyről, a biztosítási specifikumok alapján. A Szövetségeink közötti egyeztetetés alapján azonos döntést hozott a Bankszövetség is.

Az Ügyvezető elnökség 2008. április 21-én hozta meg a jelzett dokumentumot Állásfoglalás az egyenlő bánásmód tiszteletben tartásáról az időskorúak részére nyújtott biztosítási szolgáltatások területén – címmel. Az állásfoglalás – többek között – kiemeli az alábbiakat:

• a tartós, határozatlan tartamú lakossági biztosítások (ide értve a gépjármű-biztosításokat is) területén a biztosítók a szerződők (biztosítottak) életkorát továbbra sem tekintik olyan tényezőnek, amely a szolgáltatásból történő automatikus kizárásra adhat alapot,
• nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek, ha a biztosító – az egyes korcsopor¬tokra kialakított termékeit – kizárólag a megcélzott korcsoport körében terjeszti,
• a biztosítási tevékenység során az életkor szerinti különbségtétel nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, ha a díj és a szolgáltatás mértéke meghatározott, kockázati tényezőkön alapuló csoportok létrehozásával jár, és a biztosításmatematikai, valamint statisztikai adatok alapján az életkor a kockázatelemzés és annak elbírálásában meghatározó,
• ha az életkor szerepet játszik a biztosító kockázatvállalásában, díjkalkulációjában vagy szolgáltatásában, ezt a körülményt a szerződéskötéskor a szerződővel teljes körűen közölni kell – az ügyfél tájékoztatásra vonatkozó törvényi rendelkezések messzemenő szem előtt tartásával,
• a termékfejlesztés során a biztosítók továbbra is megjelenjenek a piacon olyan kínálattal, amely igazodik a létszámában és gazdasági erejében egyre jelentősebb vásárlóerővel rendelkező idős korosztály igényeihez, és amely támogatja a családról, az utódokról való gondoskodást,
• a biztosítók segítik az idősek tájékozódását az igényeikhez igazodó biztosítási lehetőségek között, arra is figyelemmel, hogy ez a korosztály ma még csak korlátozott mértékben használja a modern kommunikációs eszközöket,
• a biztosításközvetítés és a szerződéskötés során a biztosítók olyan eljárást alkalmaznak, amely az időskorúak életkörülményeit és egyéni teljesítőképességét részletesen vizsgálja, és megóvja az érintetteket a megalapozatlan, vagy súlyos terhet jelentő kötelezettségvállalástól.

Felhívás a kgfb biztosítókhoz

A Szövetség – mint a Kártalanítási Számla kezelő szerve – jelezte az Ügyvezető elnökségnek és a tagbiztosítóknak: a KSZ-t terhelő és jelentős összegű igények merültek fel amiatt, hogy egyes biztosítók a kgfb kötéseknél (hatályba lépésnél) nem alkalmazzák a rendszer hermetizmusát garantáló díjhalasztás intézményét.

A Szövetség felhívást intézett a gfb-t művelő tagbiztosítókhoz a szakmai szokásokhoz igazodó, a KSZ-t, a többi biztosítót, és végső soron a veszélyközösséget tehermentesítő gyakorlat alkalmazása céljából.

A Mabisz felhívását a PSZÁF vezetői körlevéllel erősítette meg.

Parlamenti bizottsági meghallgatás

Az Országgyűlés Fogyasztóvédelmi Bizottsága 2008. november 5-én meghallgatta a Mabiszt a gépjármű felelősségbiztosítás fogyasztóvédelmi kérdéseiről. A bizottság társelőterjesztőként a PSZÁF-ot jelölte ki.

Az ülésre a Mabisz főtitkára készített írásos anyagot, melynek összeállítása előtt konzultált a két legnagyobb parlamenti frakció képviselőivel. Az anyag és a napirendi pont címe a fogyasztóvédelmi kérdésekre koncentrált, de a vita során óhatatlanul szóba kerültek a kgfb teljes intézményrendszerével kapcsolatos témák is, különösen az ún. kampány, amelynek a megszüntetésre tett javaslatot a Szövetség.

A beszámolót a bizottság – a soron következő ülésén – egyhangúlag elfogadta, de jelezte, hogy a kampány megszüntetésre vonatkozó szövetségi javaslatról szóló bizottsági döntés még idő előtti; ebben a kérdésben a törvényjavaslat előterjesztése során fognak állást foglalni.

VII. A Szövetség stratégiai célkitűzései

A Mabisz alapvető, már a megalakuláskor is deklarált funkciója a tagbiztosítók és a hazai biztosításügy szakmai érdekeinek képviselete és védelme. A tagok körében végzett igényfelmérés is ezt jelölte meg legfontosabb feladatként és elvárásként.

A tagbiztosítók a 10-es skálán 5,46-ra értékelték ezt a tevékenységet, és itt volt a legnagyobb a szórás mértéke (2,50). Egyöntetű vélemény alakult ki arról, hogy e tevékenység hatékonyságának növelését kell a stratégia középpontjába állítani.

Működésének mintegy két évtizede alatt a Mabisz – a szakma egyedüli képviselőjeként – a hazai gazdasági élet ismert és elismert szervezete lett. A belső szakmai közvélemény szerint azonban befolyása a gazdasági közéletben ezzel nem arányos, különösen a sokat emlegetett bankszektorhoz viszonyítva.

A Szövetség az elmúlt két évtizedben főleg a rendszerszerű, biztosításhoz kapcsolódó intézmények szakmai érdekeket szolgáló megalapozásában volt eredményes:

• a biztosítás adókörnyezetének – kezdetben különösen kedvező – kialakítása,
• a piaci viszonyokhoz igazodó szerződéses kgfb rendszer bevezetése,
• a biztosítás közjogi környezetének (Bit.) létrehozása,
• a biztosításhoz kapcsolódó közfeladatok átvétele és ellátásának szövetségen belül tartása,
• egyes állami igények összehangolt kezelése (2001-es tiszai árvíz, Wesselényi Alap).

A stratégiai célkitűzések rögzítésének az a célja, hogy elfogadásuk esetén minden tagbiztosító, minden szövetségi fórum és tisztségviselő, és minden, a hazai biztosításügy területén tevékenykedő szakember egységesen törekedjék azok érvényre juttatására.

A stratégiai célok megvalósítása a munkaszervezet elsődleges feladata, de az eredményes érdekérvényesítés nem nélkülözheti a tagbiztosítók, a szakmai és köztekintéllyel bíró tagbiztosítói vezetők és szakemberek folyamatos és összehangolt támogatását.

• A hazai biztosítási piac európai színvonalúan szabályozott; ennek alapja a biztosítás intézményére és a biztosítási tevékenységre vonatkozó jogi környezet. Ugyanakkor a jogszabályi háttér – gyakori – módosulása a legtöbb esetben közvetlen kihatással van a biztosításra is, ezért a jogalkotásban való részvételt kiemelten kell kezelni. A jogalkotásra való szakmai ráhatás az utóbbi években gyengült, elsősorban a jogszabály előkészítés színvonalának általános romlása miatt.
• Következetesen kell tudatosítani és érvényre juttatni, hogy a biztosítás, mint a gazdaság és a pénzügyi szolgáltató szféra nélkülözhetetlen eleme – elsősorban a biztosító által kezelt jogviszonyok tartós jellege miatt – különösen igényli a jogi szabályozás hosszú távú biztonságát. A jogi környezet gyakori változásai ezen a területen a jogbiztonságot veszélyeztetik, és alkotmányjogi aggályokat is felvetnek.
• A konkrét és operatív jogszabály előkészítési és jogalkotói munkában (koncepció kialakítása, véleményezések, körözések) a Mabisz már elérte, hogy – szakmai területén – megkerülhetetlen tényezővé vált. A tevékenységet azonban dinamizálni kell, elsősorban a szabályozás önálló kezdeményezésével, illetőleg – munkamódszer szintjén – a megalapozott kifogások mellett a konkrét szabályozási javaslat (jogszabályi szöveg) rögzítésével.
• Az adókörnyezet különösen gyakran változó törvényi szabályozása kapcsán még a jelenlegi helyzetben is az adókedvezmények megtartására kell törekedni, nem elvetve azok – szakmai megalapozottsággal képviselt – esetleges bővítését sem; elsősorban az egészség- és ápolásbiztosítási, valamint az új típusú (pl. munkanélküliség) kockázatok kapcsán.
• A Szövetség továbbra is azt az álláspontot képviseli, hogy a biztosítási adó intézményének – uniós mintára történő esetleges – bevezetése nincs összhangban a hazai biztosítási piac fejlettségével és telítettségével.
• Továbbra is következetesen kezdeményezni kell, hogy a jogalkotás törvényi szinten legalizálja azt a jogalkalmazás által gyakran már elismert megoldást, hogy gyorsított (számla nélküli) kárrendezés esetén a biztosítottat (károsultat) csak a nettó kártérítési összeg illeti meg. Ez összhangban áll a kormányzatnak a feketegazdaság „kifehérítésére” irányuló törekvéseivel.
• A biztosítási szerződéskötési kötelezettségek (ún. kötelező biztosítások) egyre gyakrabban kezdeményezett törvényi előírása kapcsán az a cél, hogy az ilyen fedezet valóban csak a nagy kockázatú tevékenységekhez kapcsolódjék, és továbbra is el kell érni, hogy a lehetséges vagyoni biztosítékok közül a (felelősség)biztosítás ne legyen kizárólagos.
• Ez a biztosítóknak nem jelent piaci hátrányt, a megoldás harmonizál a versenyszabályokkal, és quasi ellátási kötelezettséget sem generál a biztosítási szektor számára.
• A Ptk. reform és a kapcsolódó jogszabályok hosszú távra meghatározzák a biztosítás kötelmi jogi (és kártérítési jogi) környezetét. A reform előkészítésében a szakma elismerésre méltó módon és színvonalon vett részt, amelynek eredményeként megvalósulhat a biztosítási szerződés tényleges, kereskedelmi ügyleti jellege. Cél: az elért kodifikációs eredmények megtartása a parlamenti szakaszban is, és felkészülés a jogi szabályozás változásából adódó ügyviteli, üzleti feladatokra.
• A biztosítás közjogi környezetében, valamint a Bit.-ben a csődeljárás elnagyolt, és jogbizonytalanságot keltő, és joghézagokkal terhes. A korrekcióra irányuló törekvéseink mindeddig eredménytelenek maradtak, s még az sem vigasztaló, hogy a MÁV ÁBE csődje, illetőleg az azt követő elszámolási eljárás a szakma álláspontját igazolta. Teljes egységet demonstrálva el kell érni a csődszabályok szakma specifikus kialakítását, és a kezelhetetlen szabályozás elvetését (pl. jelenleg akár kárrendezési késedelem miatt is – bárki – felszámolást kezdeményezhet a biztosító ellen).
• A garancia rendszer kialakítása iránti – egyre gyakrabban jelentkező – igény kezelésénél különösen fontos az egységes szakmai megközelítés realizálódása. A life típusú termékek esetén a szövetség elvetette az önszabályozáson alapuló garanciarendszer kialakítását, mert az – a mostani válság időszakában – nem szolgálta volna a kitűzött célt, sőt bizalmatlanságot eredményezett volna. A non-life ágazatok közül a kgfb-nél merül fel a garancia rendszer megalapozásának kérdése, amit eddig az erkölcsi kockázatok okán vetettünk el. Itt a fogyasztói igények által generált politikai nyomással is számolnunk kell, amit a törvény előkészítés során még sikerült kezelni, de a parlamenti szakaszban újabb lendületet kaphat. Erre is készülve kell kialakítani azokat a variációkat, amelyekkel – akár a jogalkotásnak is elébe menve – (és az európai gyakorlatot is tárgyilagosan tudomásul véve) keresünk megoldást a garanciára.
• A transzparencia követelményeinek tárgyilagos mérlegelésére kell törekedni, figyelembe véve a pénzügyi válság okán felélénkülő európai kezdeményezéseket is. Ezt a feladatot a Szövetség Életbiztosítási tagozatának továbbra is elsőrendű feladatává kell tenni.
• A versenyjogi környezet változása okán a biztosítási (és általában a pénzügyi szolgáltatói) szféra a kartellhatóság érdeklődésének homlokterébe került. Szövetségi szinten feltétlenül szem előtt kell tartani, hogy a versenyhivatal az esetleges kartell-tényállások mögött legtöbbször a szakmai szervezeteket sejti. A szövetségi munkában, a tájékoztatásban, a tagozatok és szekciók tevékenységében folyamatosan érvényre kell juttatni a versenyjogi kontrollt. A megváltozott jogi és piaci környezet figyelembevételével kell kialakítani az Mabisz új Verseny- és Etikai Szabályzatát.
• A társadalombiztosítási (OEP, ONYP) elszámolások kapcsán, hosszú távon is az átalány-megállapodások rendszerét kell fenntartani. A valamennyi fél számára előnyös rendszer fenntarthatóságát, és a tb szervek átalány-megállapodás kötésére irányuló törekvését gyengítené, ha bármelyik biztosító kilépne a rendszerből.
• Változatlan szakmai meggyőződéssel kell kezdeményezni a feltétlen érvényesülést kívánó adatvédelmi szabályok hozzáigazítását a biztosítási piac sajátosságaihoz és kockázataihoz, elsősorban a veszélyközösség érdekeit sértő jelenségekkel kapcsolatos adatkezelés korlátainak enyhítésével.
• A Szövetség PR tevékenységének a biztosítási kultúra elmélyítésre kell törekedni, elsősorban a sajtó és média kapcsolatok erősítésével. Itt csak az újszerű megoldások lehetnek hatékonyak, például a „biztosítási ombudsman” intézményének kialakítása, amelyet a biztosítási szakma hozna létre és működtetne.
• A biztosítási hivatás és szakma nyitottságát, perspektíváit, a szakmai öntudat megalapozásával és fejlesztésével kell demonstrálni. Ehhez eszközül szolgálhatnak a szakmai konferenciák szervezése, a tudományos publikációk támogatása, a biztosítástörténeti múzeum, archívum és könyvtár megalapozása.

Trunkó Barnabás

www.scolar.hu

Soros György

A legendás pénzügyi szakember a hatalmas gazdasági káosz kellős közepén a válság gyökereinek felkutatására és a várható következmények felmérésére vállalkozik. Soros György páratlan szakmai tapasztalattal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy az egyes piaci szereplők és intézmények hogyan kezelik a globális gazdaság fellendülés és hanyatlás ciklusait. A mostani válságot is ebben a kontextusban mutatja be.

Könyvében megállapítja, hogy téves és félrevezető a jelenleg uralkodó nézet, miszerint a piacok egyensúlyi helyzetre törekednek, tehát bármiféle deviancia a véletlen műve. Úgy véli, csak a piacok tényleges működésén alapuló, új paradigmarendszerrel kerülhető el a nagyobb katasztrófa és a gazdaság összeomlása. Lényegre törő írásában gyakorlati és filozófiai megközelítéseket egymásba fűzve felbecsülhetetlen adalékkal szolgál a hitelválság megértéséhez, és segít felmérni a várható következményeket az Egyesült Államokra, illetve a globális gazdaságra nézve.

Bevezetés

Az 1930-as évek óta ez a legsúlyosabb pénzügyi válság. Bizonyos tekintetben a mostani helyzet hasonlít ugyan az elmúlt huszonöt évben tapasztalt krízisekre, ám van egy óriási különbség: ez a válság a dollár nemzetközi tartalékdeviza-szerepén alapuló hitelexpanzió korszakának végét jelzi. Míg az időszakosan kirobbanó válságok egy nagyobb ívű fellendülés/hanyatlás folyamat részeinek tekinthetők, addig a jelenlegi krízis egy több mint huszonöt éve tartó szuperboom betetőzését jelenti.

Az események megértéséhez új paradigmára van szükség. Téves, sőt félrevezető az az igen elterjedt né­zet, miszerint a pénzpiacok mindig az egyensúlyi helyzet felé tartanak. A jelenlegi problémákat nagymértékben köszönhetjük annak, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer is éppen ezen az elméleten alapul.

Az általam javasolt új paradigma nem korlátozódik a pénzpiacokra. A gondolat és a valóság közötti kapcsolatra épül, hangsúlyozva, hogy a történelem alakulását nagymértékben befolyásolják a különféle téveszmék és félreértelmezések. A londoni közgazdasági egyetem, a London School of Economics hallgatójaként kezdtem kidolgozni ezt a fogalmi keretrendszert, még mielőtt magam is a pénzpiac aktív szereplőjévé váltam volna. Mint már korábban is megírtam, nagy hatással volt rám Karl Popper filozófiája, amelynek eredményeként kritikusan vizsgáltam át a tökéletes verseny elméletét igazoló hipotéziseket, különös tekintettel a tökéletes tudás feltételezésére. Rádöbbentem, hogy a piaci szereplők döntései nem alapulhatnak kizárólag a tudáson, hiszen elfogultságuk és téves elképzeléseik nemcsak a piaci árakra, hanem az azok mögött levő fundamentumokra is hatással vannak. Felismertem, hogy a szereplők gondolkodása kettős funkciójú. Egyrészt igyekeznek megérteni helyzetü­ket, amit én kognitív funkciónak neveztem el.

Másrészt viszont változtatni szeretnének az eseményeken, ami pedig már a részt vevő (manipulációs) funkció lé­nyege. Noha a két funkció ellentétes irányú, bizonyos körülmények között egymással is kölcsönhatásba lépnek. Ezt a kölcsönhatást nevezem reflexivitásnak.

Amikor piaci szereplővé váltam, a pénzpiacokra is alkalmazni kezdtem ezt a fogalmi rendszert. Segítsé­gével jobban megértettem a kezdetben önerősítő, majd önpusztító fellendülés/hanyatlás folyamatokat, és befektetésialap-kezelőként is nagy hasznomra vált ez a fajta látásmód. A reflexivitás elméletét már első munkámban, A pénz alkímiájában is kifejtettem 1987-ben, és bár a könyv kedvező visszhangra talált, a gazdaságkutatók nem vették igazán komolyan. Ráadásul jómagam is kételkedtem abban, hogy valóban új és jelentős elmélettel álltam elő. Olyan alapvető filozófiai problémákat boncolgattam ugyanis, amelyeket mások is mélyrehatóan tanulmányoztak, és meglehet, hogy a témával kapcsolatban már mindent elmondtak. Mindenesetre számomra továbbra is nagyon fontos maradt ez a fogalmi rendszer. Alapkezelőként a pénzkeresésben, filantrópként pedig a költekezésben nyújtott segítséget, s eközben identitásom szerves részévé vált.

A pénzügyi válság kirobbanásakor már visszavonultam az aktív alapkezeléstől, és a korábban agresszí­vebb politikát folytató fedezeti alapomat szerényebb lendületű alapítványi alappá szerveztem át. A válság azonban ismét a pénzpiacokra irányította figyelmemet, és újra aktívan bevont a befektetési döntésekbe. Ekkor, vagyis 2007 vége felé határoztam el, hogy az aktuális helyzet elemzését és magyarázatát újabb könyvben foglalom össze. Három szempont motivált mindebben. Először is: szükség lett egy olyan új paradigmára, amellyel jobban megérthetjük a körülöttünk zajló eseményeket. Másodszor: befektetési döntéseimnél is sokat segít, ha a témát mélyrehatóbban ismerem. Harmadszor pedig az aktualitásnak köszönhetően a reflexivitás is komolyabb figyelmet kaphat a pénzpiacok elemzésével. Egy elvont elmélet iránt igen nehéz felkelteni mások érdeklődését, azonban a pénzpiacok alakulását élénk figyelem kíséri, különö­sen most, amikor kaotikusabb a helyzet. Már A pénz alkímiája című munkámban is egyfajta laboratóriumnak használtam a pénzpiacokat a reflexivitás igazolá­sára; ám a jelenlegi helyzet kiváló alkalom arra, hogy egyszerre demonstráljam az elmélet jelentőségét és alkalmazhatóságát. A három motiváló szempont közül talán ez utóbbi volt az, amely leginkább sarkallt a könyv kiadására.

Nehezítette azonban munkámat, hogy az írás közben több cél is mozgatott. Lényegesen egyszerűbb lett volna, ha csupán a pénzügyi válság elemzésére vállalkozom. Emiatt is érdemes tehát megnézni röviden, hogy miképpen alkalmazható a reflexivitás elmé­lete erre a válságra. A tökéletes tudást feltételező klasszikus közgazdaságtannal szemben úgy vélem, nincs olyan piaci szereplő, vagy monetáris, illetve költségvetési szerv, amely kizárólag ismeretekre hagyatkozva hozna döntéseket. A piaci árakra igenis hatással vannak a téves nézetek és félreértelmezések, mi több, a piaci árak maguk is befolyásolják a mögöttük levő úgynevezett fundamentumokat. Az árak nem véletlenszerűen ingadoznak az egyensúlyi helyzet körül, mint ahogyan azt a ma elfogadott nézet hirdeti. A szereplők és a szabályozók elképzelései sohasem egyeznek az aktuális helyzettel, így a piacok sem érik el a gazdaságtan által kötelezőnek tartott egyensúlyt. A percepciót és a valóságot kétirányú reflexív kapcsolat köti össze, amely kezdetben önerősítő, majd végül önpusztító fellendülés/hanyatlás folyamatok, illetve buborékok kialakulását eredményezheti. A buborékok mögött mindig egy trend és egy téveszme reflexív kölcsönhatása áll. Az amerikai ingatlanpiacon épp egy ilyen buborékot figyelhettünk meg nemrég, ám a jelenlegi válság esetében nem egy hasonló lufi kipukkadásáról van szó. Ez az eddig látott összes időszakos pénzügyi krízist felülmúlja. A korábbi válságok mind egy olyan – általam szuperbuboréknak nevezett – hosszan tartó reflexív folyamat részei voltak, amely az elmúlt huszonöt esztendő alatt bontakozott ki. Itt is megfigyelhetünk egy uralkodó trendet, a hitelexpanziót, és egy domináns tévképzetet, a piaci fundamentalizmust (ez utóbbi a XIX. században még laissez faire volt), amely szerint a piacoknak szabad kezet kell adni. Ennek az uralkodó trendnek és téveszmének voltak a sikeres megmérettetései a korábbi krízisek, míg a mostani válság már azt a fordulópontot jelenti, ahol a trend és a téveszme egyaránt tarthatatlanná válik.

Mindez természetesen alaposabb magyarázatot igényel. A háttér bemutatását követően a könyv első részét már a pénzpiacokon túlmutató reflexivitás elméletének szentelem. Akiket kizárólag a jelenlegi válság érdekel, kissé nehézkesnek fogják tartani ezeket az oldalakat, ám ha mégsem sajnálják a fáradságot, remélhetőleg hasznos olvasmányban lesz részük. Voltaképpen itt fejtem ki azt, ami mindig is a legjobban érdekelt, ami az egész életem munkája. Akik olvasták korábbi könyveimet, bizonyára észreveszik az ismétlődéseket, hiszen üzenetem lényege mit sem változott. A második részben kerül sor a jelenlegi helyzet elem-zésére az elméleti keretek és alapkezelői tapasztalataim felhasználásával.

A háttér

Hivatalosan 2007 augusztusában robbant ki a jelenlegi pénzügyi válság. Ekkor történt ugyanis, hogy a központi bankok beavatkozásra kényszerültek a bankrendszer likviditása érdekében.

A BBC A KÖVETKEZŐKRŐL SZÁMOLT BE :

• AUGUSZTUS 6.: Csődöt jelentett az egyik legna¬gyobb független amerikai jelzálog-hitelező, az American Home Mortgage, miután alkalmazottainak nagy részét elbocsátotta. A vállalat úgy fogalmazott, hogy a másodlagos (subprime) hitelezők és adósok megnövekedett száma miatt a cég az amerikai ingatlanpiaci árzuhanás áldozatává vált.
• AUGUSZTUS 9.: Befagyott a rövid lejáratú hitelek piaca, azt követően, hogy a francia BNP Paribas bankóriás három, mintegy 2 milliárd eurót érő befektetési alapját is felfüggesztette az amerikai sub-prime jelzálogszektor problémáira hivatkozva. A BNP állítása szerint a piac megszűnése kiszámíthatatlanná tette az aktuális tőkeértéket. A másodlagos hitelösszeomlás enyhítése céljából az Európai Központi Bank 95 milliárd eurót injekciózott az eurózóna bankrendszerébe. Az amerikai Federal Reserve és a Bank of Japan is hasonló lépésekre szánta el magát.
• AUGUSZTUS 10.: Az Európai Központi Bank további 61 milliárd eurós tőkeinjekcióval segítette ki a bankokat. Az amerikai Federal Reserve bejelentette, hogy annyi gyorskölcsönt nyújt, amennyire csak szükség lehet a hitelösszeomlás megfékezése érdekében.
• AUGUSZTUS 13.: Az Európai Központi Bank újabb 47,7 milliárd eurót pumpált a pénzpiacokba; ez már a harmadik készpénzinjekció három munkanap alatt. Az Egyesült Államok és Japán központi bankja is folytatta az injekciók sorát; a Goldman Sachs pedig bejelentette, 3 milliárd dollárral segít ki egy, a válságban érintett fedezeti alapot, hogy ne veszítsen értékéből.
• AUGUSZTUS 16.: Az Egyesült Államok legnagyobb jelzálog-hitelezője, a Countrywide Financial teljes hitelkeretét igénybe vette, ami mintegy 11,5 milliárd dollár lehívását jelenti. Az ausztrál jelzálog-hitelező Rams is beismerte likviditási nehézségeit.
• AUGUSZTUS 17.: A Federal Reserve fél százalékponttal csökkentette a diszkont rátát (azt a kamatot, amelyen a bankoknak kölcsönöz), hogy enyhítsen a pénzintézetek hitelezési problémáin. (Ám ez sem segített; sőt ekkora mennyiségű tőkét ilyen hosszú időn át, ilyen rugalmas fedezeti elvárásokkal még sohasem injekcióztak szét a fejlett világ jegybankjai.)
• SZEPTEMBER 13.: Publikussá vált, hogy a legnagyobb brit jelzálogbank, a Northern Rock is a fizetésképtelenség határán van (ami miatt szinte megrohamozták a bankokat Angliában – száz év óta először).

Noha a válság nagyon lassan bontakozott ki, az előjelek már évekkel korábban is észrevehetők lehettek volna. A folyamat kezdetét az internetes lufi kipukkadása jelentette 2000 végén, amire a Fed azzal reagált, hogy az irányadó kamatot 6,5 százalékról 3,5 százalékra csökkentette. Ezt követően történt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, amikor a Fed ismét a kamatlábak mérséklésével próbálta megakadályozni a gazdaság széthullását. Ennek eredményeként a ráta 2003 júliusára fél évszázados mélypontra, azaz 1 szá­zalékra süllyedt, és egy egész esztendőn át meg is maradt ezen a szinten. A reálkamatláb így harmincegy hónapon keresztül negatív értéket mutatott.

Az olcsó finanszírozás ingatlanbuborékot, tőkeáttételes kivásárlási hullámot és egyéb szélsőséges jelenségeket váltott ki. Amikor a pénz ingyen van, a racionális hitelezők addig hiteleznek, amíg már nincs kinek hitelt nyújtani. A jelzálog-hitelezők enyhítettek követelményeik szigorúságán, és újabb módozatokat találtak az üzlet élénkítésére és a díjbevételek növelésére. A Wall Street-i befektetési bankok újfajta technikákat alakítottak ki, amelyekkel a hitelkockázatot egyéb, hozaméhes befektetőkre, például nyugdíjalapokra és befektetési alapokra háríthatták. Ráadásul pozícióik mérlegen kívül tartása érdekében strukturált befektetési alapokat (SIV) hoztak létre.

2000-től a 2005-ös esztendő közepéig több mint 50 százalékkal nőtt a használt lakások piaci értéke, és építkezési lázban égett az egész ország. A Merrill Lynch számításai szerint 2005 első felében az amerikai GDP mintegy fele valamiképpen a lakásépítésekhez kötődött: egyrészt közvetlenül az építkezéseken és az azokhoz kapcsolódó vásárlásokon (például bú­torvásárlásokon) keresztül, másrészt közvetetten, a refinanszírozott jelzálogkölcsönökre alapozott költekezés révén. Martin Feldstein, a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának (CEA) korábbi elnöke szerint 1997 és 2006 között a fogyasztók több mint 9 milliárd dollárt vettek fel lakásfedezetű hitel formájában. Egy 2005-ben Alan Greenspan irányításával készült fel¬mérés kimutatta, hogy a 2000-es években a lakásfedezetű kölcsönökből finanszírozták a magánfogyasztás 3 százalékát. 2006 első felére a rendelkezésre álló személyi jövedelem közel 10 százalékát már ezek a jelzá­loghitelek jelentették.

Az ingatlanárak két számjegyű emelkedése spekulációt indított el. Amikor az ingatlan értéke dinamikusabban nő, mint a hitel költsége, logikusnak tűnik többet vásárolni, mint amire szükségünk van. 2005-ben az értékesített lakások 40 százalékát nem állandó lakóhelynek, hanem befektetési céllal, illetve második lakástulajdonnak vásárolták meg. Mivel azonban az átlagfizetések reálértékben alig emelkedtek a 2000-es években, a hitelezők egyre találékonyabbá váltak annak érdekében, hogy az ingatlanok megfizethetőknek tűnjenek. Legkedveltebb megoldásuk a változó kamatozású hitelek (ARM) kihelyezése volt nagyon alacsony, úgynevezett „teaser” kezdő kamattal az első két évben. Emögött az a feltételezés állt, hogy mire letelik a kétéves periódus, és megkezdődik a magasabb kamatozású időszak, a jelzálogot (a magasabb árakat kihasználva) refinanszírozzák, és további díjakat tudnak beszedni az adósoktól. A hitelezés szabá­lyait semmibe vették, és igen alacsony besorolású adósok is jelzálogkölcsönhöz juthattak. Ezek az úgy¬nevezett subprime, azaz másodlagos jelzálogkölcsö­nök. Mindennapossá vált a szinte bemondásra törté­nő, úgynevezett „Alt-A” kategóriájú hitelnyújtás, amelyekhez alig vagy egyáltalán nem kértek be dokumentációt, és szélsőséges esetben úgynevezett „nindzsa” hitelek is kihelyezésre kerültek olyan adósok számára, akiknek se munkájuk, se jövedelmük, de még komolyabb vagyonuk sem volt. Mindez pedig a jelzálog-közvetítők és -hitelezők tudtával és hallgató­lagos támogatásával zajlott.

A bankok ezt követően a legkockázatosabb jelzá­loghiteleket úgy értékesítették, hogy azokat adósság fedezetű instrumentumokba (CDO-kba) csoportosították. A CDO-k segítségével sorozatrészletekből (tranche-ekből) álló kötvényekbe strukturálták több ezer jelzáloghitel pénzáramát a különféle befektetői kockázatprofilnak megfelelően. A kötvények mintegy 80 százalékát kitevő tranche-ek AAA minősítésűek voltak, hiszen elsődlegességet élveztek, miközben a portfólió kockázatát alapvetően az alacsonyabb besorolású tranche-ek viselték a kamatfelárért cserébe. A gyakorlatban mindez oda vezetett, hogy a bankok és a minősítő intézetek jelentősen alábecsülték az abszurd (pl. „nindzsa”) hitelekben rejlő kockázatot is.

Az értékpapírosítás célja a kockázatok csökken¬tése volt a kockázati és földrajzi diverzifikálás segítségével. Mégis épp azáltal nőtt a kitettség, hogy a jelzálogok tulajdonjogai az ügyfeleket jól ismerő bankoktól olyan befektetőkhöz vándoroltak, akik mit sem tudtak a hitelfelvevőkről. A hitelkihelyezést alaposan elbíráló bankok helyett olyan kis tőkéjű jelzálog-közvetítők finanszírozták a kölcsönö­ket, akik csak átmenetileg „raktározták” ezeket a követeléseket, és rövid idő elteltével eladták azokat a különféle befektetési bankoknak. A befektetési bankok ezt követően CDO-kat alakítottak ki, és a minősítő intézetek besorolása után a portfóliót intézményi befektetők részére értékesítették tovább. A folyamat során a különféle díjakból folyt be a bevétel – így a nagyobb hitelmennyiség nagyobb várható bónuszt generált. Ez a kockázatmentes díjbevételi lehetőség azonban a felületes és félrevezető üzleti gyakorlatnak is táptalajt biztosított. A tapasztalatlan és tájékozatlan ügyfelekre épülő subprime ágazatban kedvelt üzleti fogás lett a kliensek megté­vesztése. Fényes példa erre a „teaser”, azaz beetető kamatok alkalmazása.

2005 környékén valóságos értékpapírosítási őrület vette kezdetét. Könnyen és gyorsan lehetett előállítani olyan „szintetikus” értékpapírokat, amelyek a való­di értékpapírok kockázatát utánozták a kölcsönök konkrét költségvonzata nélkül. Ezeket a kockázatos értékpapírokat bátran sokszorosították akár még a tényleges piaci kínálaton felül is. A vállalkozóbb befektetési bankok újabb szeletekre osztották fel a CDO-kat, további CDO-kat, illetve CDO2-et, sőt CDO3-öt alakítva ki ezzel. A rosszabb minősítésű CDO-k legfelsőbb szeletei mindig AAA besorolásúak lettek, így végül több AAA passzíva keletkezett, mint amennyi aktíva volt mögöttük. Ez oda vezetett, hogy a kereskedés több mint fele már a szintetikus termékeken alapult.

Az értékpapírosítási láz a jelzálogkölcsönökön túl az egyéb hitelfajtákra is kiterjedt. A legnagyobb szintetikus piacot például a CDS-ek (hitelbukás swapok) kereskedelme jelenti. Ezt a rejtélyes pénzügyi eszközt még az 1990-es évek elején találták ki Európában. Az első CDS-ek valójában bankok között létrejött egyé­ni megállapodások voltak. „A” bank, a swap eladója (vagyis a védelmet vevő) felvállalta, hogy egy adott időszak során éves díjat fizet „B” banknak, a swap vá­sárlójának (vagyis a védelmet eladónak) a kérdéses hitelportfólió vonatkozásában. Ennek fejében azonban „B” bank kötelezi magát, hogy a portfólió nemfizetése esetén a swap futamideje alatt fedezi „A” bank veszteségeit. A CDS-ek megjelenése előtt azok a bankok, amelyek szerették volna portfóliójukat diverzifi¬kálni, kénytelenek voltak kölcsönöket vásárolni, illet¬ve értékesíteni, ami már csak azért is bonyolult megoldás volt, mert az adós hozzájárulása kellett hozzá. Következésképpen ez az új diverzifikációs lehetőség igen nagy népszerűségre tett szert. Az eljárást szabvá­nyosították, és 2000-re a szerződések feltételezett értéke már egybillió dollár körül járt.

A 2000-es évek elején a fedezeti alapok is megjelentek ezen a piacon, és engedély nélküli biztosítótársaságként eljárva díjakat szedtek be az általuk biztosított CDO-k és egyéb értékpapírok után. Sok esetben azonban igencsak vitatható volt a biztosítások értéke, hiszen az átruházáshoz nem volt szükség az érintett felek értesítésére. A piac mindenesetre exponenciálisan nőtt, egészen addig, míg nominális értelemben véve már beárnyékolta az összes többi piacot. A jelenleg kint levő CDS-ek nominálértéke mintegy 42,6 billió dollárt tesz ki, ami gyakorlatilag az Egyesült Államok háztartásainak teljes vagyonával egyenlő. Az Egyesült Allamok tőzsdéjének tőkeértéke 18,5 billió dollár, míg a U.S. Treasuries (államkötvény) piaca is mindössze 4,5 billió dollár.

Az értékpapírosítási láz a tőkeáttétel rohamos nö­vekedését eredményezte. Ha hagyományos kötvényt akarunk vásárolni, 10 százalékos fedezetre van szükség, míg a hitelbukás swapok révén létrejött szintetikus kötvényeknél csak 1,5 százalékra. Ezzel lehetővé vált a fedezeti alapok számára, hogy tőkeáttétellel aknázzák ki a kockázati különbséget, és csökkentsék a kockázati prémiumot.

Elkerülhetetlen lett tehát a szomorú vég, amit rá­adásul az egyik esemény is előrevetített. A jelzáloggal fedezett értékpapírok (CMO) kereskedelme még az 1980-as években alakult ki. 1994-ben azonban összeomlott a legalacsonyabb besorolású tranche-ek piaca, mivel egy 2 milliárd dolláros fedezeti alap nem tudott eleget tenni a letéti felhívásnak. Noha az események Kidder Peabody bukásához és összesen 55 milliárd dollár veszteséghez vezettek, a szabályozás terén semmi sem változott. Edward M. Gramlich volt Fed-kormányzó 2000-ben ugyan bizalmasan már figyelmeztette a Fed elnökét, Alan Greenspant a subprime jelzálogpiacon tapasztalható megtévesztő magatartással kapcsolatban, de figyelmeztetésének semmi foganatja nem volt. Aggodalmait végül 2007-ben a nyilvánosság elé tárta, és még a válság kirobbanása előtt megjelentette a subprime buborékról szóló könyvét. 2002-ben a szakértő Charles Kindleberger is felhívta a figyelmet az ingatlanluft veszélyeire. Martin Feldstein, Paul Vocker (a Fed korábbi elnöke) és Bill Rhodes (a Citibank vezető tisztviselője) egytől egyig kifejezték sötét aggodalmaikat. Mi több, Nouriel Roubini is azt jósolta, hogy az ingatlanbuborék 2006-ban recessziót vált ki. Azt azonban senki sem sejtette – még én sem –, hogy ez a buborék ilyen hatalmasra duzzad, és ennyire tartósnak bizonyul. Ahogy azt a Wall Street Journal is megírta nemrég, rengeteg fedezeti alap szá­mított az ingatlanrecesszióra, ám „az összeomlásra várva olyan óriási veszteségeket szenvedtek el”, hogy legtöbbjük végül mégiscsak feladta.

2007 elején azonban már gyülekezni kezdtek a baljós előjelek. Február 22-én a HSBC elbocsátotta az amerikai jelzálog-hitelezési üzletágvezetőt, mivel a veszteségek meghaladták a 10,8 milliárd dollárt. Március 9-én az Egyesült Államok vezető lakóingatlan-építője, a DR Horton is subprime veszteségekre hívta fel a figyelmet. Csődgyanú miatt március 12-én fel-függesztették az egyik legnagyobb másodlagos jelzá­log-hitelező, a New Century Financial részvényeinek kereskedését. Március 13-án napvilágra került, hogy példátlanul elszaporodtak a késedelmes jelzálog-törlesztések és -érvényesítések. Március 16-án az Accredited Home Lenders Holding 2,7 milliárd dollár értékben kínált fel subprime hiteleket rendkívüli árengedménnyel, csak hogy készpénzhez juthasson. Április 2-án a New Century Financial kért csődvédelmet, miután arra kényszerült, hogy több milliárd dollár értékben vásároljon vissza behajthatatlan hiteleket.

2007. június 15-én pedig a Bear Stearns is bejelentette, hogy fizetésképtelenné vált két nagy fedezeti alapja. A Bear ekkor 3,2 milliárd dolláros hitelkerettel ugyan még megmentette az egyik alapot a bukástól, a másikat viszont hagyta összeomlani. Mintegy 1,5 milliárd dollárnyi befektetői tőke tűnt el így szinte nyomtalanul.

A két Bear Stearns alap júniusi vesztesége sokkoló hatással volt a piacra, ám a Fed elnöke, Ben Bernake néhány vezető tisztségviselőjével karöltve biztosította a nyilvánosságot arról, hogy a subprime probléma csupán elszigetelt jelenség. Az árak annak ellenére stabilizálódtak, hogy továbbra is egymást követték a rossz hírek. Bernake még július 20-án is mindössze 100 milliárd dollárnyi subprime veszteséggel kalkulált. Noha a megbízhatatlan hitelek miatt a Merrill Lynch és a Citigroup is hatalmas veszteségleírásra kényszerült, úgy tűnt, a piacok fellélegeztek; sőt július közepére még az S&P index is felfelé ívelt.

Augusztus elején azonban már valódi rémület lett úrrá a pénzpiacokon. Váratlan csapásként sújtott le a hír, hogy a Bear Stearns mégis csődvédelmet kért két subprime fedezeti alapjára, és befagyasztott egy harmadik alapot is. Amint azt már korábban is említettem, a Bear Stearns 3,2 milliárd dollár tőke bevonásá­val próbálta elkerülni az alapok bukását.

A válság kirobbanását követően feltűnő gyorsasággal omlottak össze a pénzpiacok. Minden, ami elromolhatott, az el is romlott. Nagyon rövid idő alatt döbbenetesen sok gyenge pontra derült fény. A megbízhatatlan másodlagos jelzálogokról a válság futótűzként terjedt tovább a CDO-kra, különös tekintettel azokra a szintetikus instrumentumokra, amelyeket a subprime jelzáloghitelek legfelső szeleteiből válogattak össze. A CDO-kkal közvetlenül nem lehetett ugyan kereskedni, ám az azokat képviselő indexekkel igen. Mivel azonban a fedezetre törekvő befektetők és az áresésre spekuláló eladók értékesítési rohamot indítottak el, az indexek azonnal mélyrepülésbe kezdtek, magukkal rántva a CDO-kat is. A befektetési bankok mérlegen kívüli tételként nagy mennyiségű CDO-pozíciót halmoztak fel úgynevezett strukturált befektetési alapok (SIV) formájában. Ezek a SN-ek eszköz hátterű kereskedelmi papírok kibocsátásával finanszírozták pozícióikat. Amint tehát a CDO-k is érintetté váltak, az eszköz hátterű kötvények piaca is zátonyra futott, és a befektetési bankoknak tőkeinjekcióhoz kellett folyamodniuk. Ekkor legtöbbjük beemelte a SIV-eket is a mérlegbe, és hatalmas veszteségeket könyveltek el a folyamat során. A befekteté­si bankok mindemellett óriási kölcsönkötelezettsé­gekkel is rendelkeztek a hitelből történő kivásárlások révén. Hagyományosan ezeket a hiteleket adósságfedezetű hitelkötelezettségekre osztották fel, majd értékesítették. Azonban a CLO-piac a CDO-piaccal együtt leállt, és a bankok tarsolyában mintegy 250 milliárd dollárnyi kötelezettség maradt. Némelyik bank ekkor hagyta, hogy a SIV-ek csődbe menjenek, vagy alternatívaként nem teljesítették a hitelből törté­nő kivásárlások kötelezettségeit. Mindez a banki veszteségekkel megfejelve igencsak felzaklatta a tőzsdei kedélyeket, és az árak labilissá váltak. Az úgynevezett piacsemleges fedezeti alapok, amelyek eredetileg a piaci árak apróbb ellentmondásait aknázták ki a magasabb tőkeáttétel segítségével, megszűntek semlegesek lenni, és szokatlan veszteségeket szenvedtek el. Jó né­hány nagyobb tőkeáttételű alap összeomlott, megté­pázva vezetőik hírnevét, s perek sokaságát zúdítva a nyakukba.

Ezek miatt hatalmas nyomás nehezedett a bankrendszerre. Éppen akkor kellett a bankoknak újabb té­teleket emelniük mérlegeikbe, amikor tőkéjüket már egyébként is váratlan veszteségek tizedelték. Saját kitettségük mértékét is egyre nehezebben tudták megállapítani, ám még nehezebben látták át a társbankok kockázatait. Éppen ezért vonakodtak hitelt nyújtani egymásnak, és inkább saját likviditásuk fenntartására törekedtek. Eleinte még a jegybankok is csak nehezen tudtak likviditást injekciózni a bankokba, hiszen azok minden olyan lehetőségtől ódzkodtak, amely valamiféle kötelezettséggel járt. Ráadásul egymással sem szí­vesen bonyolítottak le ügyleteket. Végül azonban sikerült legyőzni ezeket az akadályokat, hiszen a jegybankok egy dologhoz biztosan értenek: ahhoz, hogy hogyan kell likviditást nyújtani. Egyedül a Bank of Englandet érte súlyos csapást azzal, hogy meg akarta menteni a Northern Rock nevű jelzálogintézetet. A mentési akció eredményeként az ügyfelek szinte megrohamozták a bankot. Végül a Northern Rockot államosították, kötelezettségeit felvették az állami kö­telezettségek sorába – ezzel azonban az Egyesült Királyság megszegte a maastrichti kritériumokat.

Hiába sikerült helyreállítani a likviditást, a recesszió nem hagyott alább, sőt a kamatmarzsok is egyre nőttek. A negyedik negyedévben már szinte az összes vezető bank – Citigroup, Merrill Lynch, Lehman Brothers, Bank of America, Wachovia, UBS, Credit Suisse – hatalmas veszteségleírásokról számolt be, és többségük a trend 2008-as folytatásával kalkulált. Az MG és a Credit Suisse előzetes leírási adatokat tett közzé a negyedik negyedévre, amelyeket azután többször is módosítottak. Ennélfogva azt a nagyon is talá­ló benyomást keltették, hogy most már végleg elveszítették a mérleg feletti kontrollt. A Société Générale 2008. január 25-én bejelentett 7,2 milliárd dolláros fiaskója éppen egy rendkívül kedvező tőzsdei hangulat csúcsán történt, ugyanakkor egybeesett a Fed 75 bázispontos rendkívüli kamatcsökkentésével. Ráadásul nyolc nappal később a szokásos közgyűlésen további 50 bázispontos csökkentésre került sor. Ez a maga nemében példátlan esemény volt.

A lakóingatlanokról a recesszió továbbgördült a hitelkártya- és az autóhitelekre, valamint a kereskedelmi célú ingatlanokra. Mivel az eredetileg községi kötvényekre specializálódott monoline biztosítótársasá­gok strukturált és szintetikus termékek biztosításába is belebonyolódtak, a problémák miatt még ez a kötvénypiac is összeomlott. A hitelbukás swapok piacán pedig eközben még nagyobb felhők gyülekeznek.

Az elmúlt néhány évtizedben számos súlyos pénzügyi válság sújtotta az Egyesült Államokat. Ilyen volt a nemzetközi hitelválság az 1980-as években, majd az S&L válság az 1990-es évek elején. A jelenlegi recesszió azonban egészen más jellegű. A piac egyik szegmenséről terjedt át a többire, különösen azokra, amelyek strukturált és szintetikus termékekkel operálnak. A vezető pénzintézetek kitettsége és tőkealapja egyaránt bizonytalan, és rövid időn belül nem várható stabilizálódás. Márpedig ez igencsak hátráltatja a pénzügyi rendszer szokásos menetét, és nagy valószínűséggel szerteágazó következményekkel jár az egész gazdaságra nézve.

A pénzpiacok és a pénzügyi hatóságok érthetetlen módon vonakodnak észrevenni, hogy a folyamatok már a reál értelemben vett gazdaságra is hatással vannak. Pedig ha a hitelexpanzió stimulálni tudta a reálgazdaságot, akkor bizony a hitelek összeomlása is behatással lesz rá. Arra a következtetésre kell ezen a ponton jutnom, hogy a pénzügyi hatóságok és a pénzpiacok résztvevői alapvető tévedések rabjai a piacok működésével kapcsolatban. A téves hozzáállás miatt képtelenek megérteni, hogy mi is történik valójában, és utat engednek azoknak a szélsőséges piaci esemé­nyeknek, amelyek a jelenlegi kavarodást táplálják.

Amellett érvelek tehát, hogy a globális pénzügyi rendszer hamis elképzeléseken alapul. Ez már önmagában is megdöbbentően hangzik, de azt is hozzáte¬szem, hogy ezek a téves nézetek nemcsak a piacokra jellemzőek, hanem mindenre, amit ember alkotott.

A könyv első részében bemutatom azt a fogalmi keretrendszert, amelynek segítségével megérthetjük a pénzpiacok működését, a második részben pedig ezeket a kereteket alkalmazom a jelenlegi helyzetre.

HVG Könyvek

Richard Watson

A jövő sohasem a jelen egyszerű meghosszabbítása. A váratlan újdonságok, felfedezések és események a legszilárdabb alapokon nyugvó terveket is képesek felborítani, de még mindig jobb, ha jóslataink romba dőlnek, mint hogyha egyáltalán nem is fürkésznénk a jövőt.

A Jövő-dosszié provokatív előrejelzései a következő ötven év nagy léptékű folyamatait, trendjeit igyekeznek felvázolni. A szerző megvizsgálja, milyen változások nyomják rá bélyegüket az eljövendő fél évszázadban a társadalomra, a technikára, a gazdasági és üzleti életre. Tudományos felkészültséggel fantáziál arról, hová jut az emberiség e változások eredményeként.

A jóslás érdekes, izgalmas játék. A Jövő-dosszié azonban korántsem jóslatgyűjtemény. Fő célja, hogy felszabadítsa kollektív és egyéni képzeletünket, új fényben láttatva a megszokottat és élesebbre fókuszálva azt, amihez nem szokott még hozzá a szemünk. Mindünket arra késztet, hogy elgondolkodjunk, merre tartunk egyéni és társadalmi életünkben, s jó lesz-e, ha már ott leszünk.

Kiadónk a Jövő-dossziéban – ha nem is naprakész prognózisokat, de – lenyűgözően gazdag tényanyagot kínál. Felgyorsult korunkban az emberek mindinkább siettetik a jövőt, amiben újabb lehetőségeket látnak felvillanni – nos, könyvünk szerzője ebben az elszánt sietségben egy kis megállásra és elmélkedésre hívja meg az Olvasót, üzletembereket, elemzőket, stratégákat és mindazokat az érdeklődőket, akik egyszerűen csak a jövő esélyeit latolgatják.

Pénzügyi szolgáltatások: adjuk a bankot

A jövővel az a gond, hogy rendszerint hamarabb eljön, mint ahogy felkészülnénk rá.

Arnold Glasgow

John Merriman egy beruházási bank elnök-vezérigazgatója és az Egyesült Államok ama ötven polgárának egyike, akinek a karjába rádiófrekvenciás személyazonossági igazolványt (radio frequency identity card, RFID) ültettek be. Mr. Merriman bankja tanácsadója a VeriChip cégnek, amely elveszett hobbiállatok felkutatására alkalmas, beültethető azonosí­tóeszközöket, valamint RFID-vel ellátott orvosi karkötőket állít elő. Ha Mr. Merrimant (vajon Chipnek szólítják-e a barátai?) egy napon súlyos baleset érné, orvosai egy rádiófrekvenciás olvasóval azonnal beszerezhetnének róla minden szükséges információt, ugyanis a chipen rajta van a tulajdonos bankszámlájával, társadalombiztosításával, kórelőzményével és lakhelyével kapcsolatos összes tudnivaló. Bárcsak az én karomban is lenne egy ilyen mindentudó kütyü!

Az AC Nielson gazdaságkutató cég előrejelzése szerint 2020-ban már csak a pénzügyi tranzakciók 10%-a fog készpénzben bonyolódni, a többire digitális eszközök – mikrokifizetés, kontaktus nélküli kifizetés, értéktároló kártya, plasztikpénz – útján kerül sor. A kormányok örülni fognak ennek, mivel a világ készpénzforgalma 25%-ban illegális célokat szolgál, és a készpénzforgalom bárminemű korlátozása jótékony következményekkel jár. A készpénz anonim és nehezen nyomon követhető, ellentétben az elektronikus kifizetésekkel. A készpénzmentes társadalom az üzleti kö­röknek is kedvez majd, mivel gyorsabbak lesznek a tranzakciók, s a bankok és más szervezetek egy csomó pénzt takaríthatnak meg. Talán csak az utca emberének, az egyszerű, törvénytisztelő állampolgárnak nincs ínyére a készpénznélküliség gondolata, mert ő szereti a saját pénzét a szemével látni, kezével tapintani – éppúgy, ahogy sokan jobban szeretik a papírra nyomtatott újságot, könyvet, mint az on-line olvasnivalót.

Dióhéjban ez lenne tehát a pénz jövője. Számtalan új kifizetési mód fog fel- és letűnni, és harc dúl majd a régi és az új között; az újabb lehetőségeket nemegyszer akaratunk ellenére fogják ránk tukmálni. Lesznek olyanok, akik teljesen megbarátkoznak a komputeren, mobiltelefonon vagy különféle más eszközökön bonyolítható digitális tranzakciókkal. Egyesek odáig is elmennek, hogy chipet ültetnek be az állkapcsukba vagy az alkarjukba, amelynek segítségével kinyithatják páncélszekrényüket, pénzt utalhatnak át a bankszámlájukról vagy igazolhatják személyazonosságukat. A technika világában élő extrovertált emberek és a paranoid bűnmegelőzők számára a bankok és a nemzeti valuták egyre kevésbé lesznek fontosak.

Az érem másik oldala a hagyományokhoz ragaszkodó álláspont. A hagyományőrzők ragaszkodni fognak a fizikailag megfogható bankjegyekhez, s továbbra is ellenőrzést akarnak majd gyakorolni a nemzeti önazonosságot és büszkeséget megtestesítő nemzeti valuták felett. A harc a globális és a lokális valuta, a technikailag korszerű és a fizikailag tapintható pénz között fog zajlani, és nem nehéz kitalálni, hogy hosszú távon melyiké lesz a győzelem. Minden valószínűség szerint 2050-re egyetlen globális digitális valutája lesz mindenkinek a föld kerekén, akár tetszik, akár nem.

Fogalmat alkothatunk a globális valutával szembeni ellenérzések erejéről, ha megnézünk egy Morgan Stanley-féle hitelkártyát Nagy-Britanniából, amelyet az adott ország (Anglia, Wales, Skócia vagy Írország) zászlaja dí­szít. És ha valaki azt hinné, hogy ez már a törzsiség netovábbja, akkor megemlíteném, hogy az American Express IN jelzéssel külön hitelkártyát bocsátott ki a Los Angelesben, New Yorkban, illetve Chicagóban élő ügyfelei számára, akik a kártya ellenében engedményt kapnak bizonyos helyi termékek és szolgáltatások árából.

De ez még mind semmi. Egyes bankok olyan kártyákat kínálnak majd, amelyek tervét maga a felhasználó töltheti le (Ausztráliában az ANZ banknak már van is ilyen kártyája), s amelyeket még inkább helyhez kötött termékekkel és szolgáltatásokkal kapcsolnak össze. A bankok és hitelkártya-társaságok a földrajzi alapú kapcsolatok erőltetése helyett később felismerik majd a nemzedékek és demográfiai egységek „törzsi” tagozódását.

Egy-egy ilyen „törzs” nagyon hasonló érdeklődésű és meggyőződésű embereket tömörít. Ilyenformán lassanként feltűnhetnek az olyan ter¬mékek és szolgáltatások, amelyeket a bankok kifejezetten komputermá­niásoknak, zeneőrülteknek, gázpedáltaposóknak, könyvmolyoknak vagy más efféle csoportoknak szánnak.

Forró pénz

Akárcsak másutt, a pénzügyek területén is láthatjuk már a jövőbeli változá­sok jeleit, ha nyitva tartjuk a szemünket. Úgy hallottam, Nagy-Britanniában néhányan inkább elszórják pénzérméiket, mint hogy magukkal cipeljék. Ez persze a jólét jele, de nemcsak a jólété, hanem a kényelemszereteté is. Ma egy átlagember kétszer vagy háromszor akkora súlyt cipel a zsebében vagy a pénztárcájában, mint húsz évvel ezelőtt, ezért még megérhetjük, hogy pénzügyi fogyókúrát hirdetnek meg, hacsak föl nem találja valaki a papírsúlyú pénzérméket, vagy hirtelen föl nem lendül a mikrokifizetés. Egy másik oka is lehet azonban annak, hogy egyik napról a másikra eltűnnek a pénzérmék és a bankjegyek. Az utóbbi időben rengeteg találgatást hallhattunk egy esetleges világjárvány következményeiről, de azt hiszem, egy fontos tényező mindenkinek elkerülte a figyelmét: a bankjegyek és a pénzérmék rendszerint piszkosak, ezért az emberek nem fognak pénzt a kezükbe venni, ha tartaniuk kell attól, hogy azzal is terjedhet a kórokozó. Japánban egyes ATM bankjegykiadó rendszerekben már bevezették azt a higiénés elővigyázatossági rendszabályt, hogy felforrósítják a kiadásra váró bankjegyeket. Félelmek idején a forró pénz hűtheti a kedélyeket.

Ha átrándulunk Japánból Dél-Koreába, más oldalról nyerhetünk bepillantást a pénz jövőjébe. Ebben az országban több százezer telefont szereltek föl egy olyan eszközzel, amelynek segítségével a mobiltelefon bármikor helyettesítheti a pénztárcánkat, egyszerűen úgy, hogy valamelyik bankjegykiadó automata vagy pénztárgép hardverkulcsához (dongle) továbbítja a jelet. A kisebb értékű tranzakciók – például egy üdítőital vagy vasúti jegy megvásárlása – ellenőrzés nélkül bonyolódnak, a nagyobbakhoz viszont be kell ütni egy négyjegyű biztonsági kódot. Miért pont Dél-Koreában terjedt el ez a fizetési forma? A válasz egyszerű: ebben az országban használnak a legtöbben széles sávú internetet, és itt található a második legnagyobb mobil adatszolgáltatási hálózat az egész világon.

Térjünk vissza Japánba, ahol szintén gyorsan terjed az elektronikus pénz használata. Már több mint 43 000 kiskereskedelmi egységben telepítettek mobiltelefonos kifizetések elfogadására alkalmas rendszert. Ezekben az üzletekben telefonnal lehet vásárolni mindennapi fogyasztási cikkeket, illetve szöveges üzenettel lehet családtagoknak, barátoknak pénzt küldeni. A telefonra 500 USA-dollárig terjedő összeget lehet egyszerre feltölteni, s mivel ez a pénz telefonszámlától és hitelkártyától független, biztonsági problémák nincsenek. Érdekes módon Japánban most csökkent először a kibocsátott pénzérmék száma (kb. 91 milliárd), és másutt is hasonló a helyzet. Az Egyesült Államokban az elektronikus kifizetések (beleértve a hitelkártyás és terheléses kártyás kifizetéseket) 2005 decemberében haladták meg a történelemben először a csekkel eszközölt kifizetéseket, Ausztráliában pedig a béka feneke alatt van az utalványforgalom. Ausztráliában egyes közúti alagutakat és parkolóhelyeket ma már csak távolsági kifizetőeszközzel (e-tag) ellátott járművel vagy mobiltelefon segítségével lehet használni.

Az elektronikus mikrokifizetést évek óta mint a „soron következő nagy újdonságot” emlegetik. A legutóbbi időkig azonban komoly gondok voltak a nagyon kis összegű kifizetésekkel, mert nem volt árucikk, amire érdemes lett volna elektronikusan ilyen összeget költeni. Az Apple jóvoltából most már más a helyzet. Az iTunes megkétszerezte az 5 USA-dollár alatti internetes tranzakciók százalékos arányát, s bár a mikrokifizetések még ma is csak 2,8%-kal részesednek a teljes elektronikus kereskedelemből, részarányuk gyors ütemben nő. A digitális tartalmakat ellentételező on-line mikrokifizetések éves összege jelenleg az Egyesült Államokban 15-30 milliárd dollárra tehető, de ez 2015-ig előreláthatólag 60 milliárd dollárra nő, részben az on-line és mobilcsatornák egybeolvadásának köszönhetően.

A McDonald’s példája is a változások jele. A McDonald’s éttermeiben még nemrégiben is csak készpénzzel lehetett fizetni. Az Egyesült Államokban ma már hitelkártyával is lehet, néhány étteremben pedig egyéb módszerekkel, köztük a MasterCard PayPass rendszerrel is kísérleteznek. Ezek az elektronikus fizetési módszerek ugyanolyan technológián alapulnak, mint az e-tag, s nemcsak attól kímélik meg a fogyasztót, hogy kiszálljon az autójából, hanem attól is, hogy elővegye a pénztárcáját. A volán mellőli kifizetések nyilvánvaló haszonélvezői a McDonad’shoz hasonló gyorséttermi hálózatok, de a technológia jóvoltából felvirágozhat az autósokat kiszolgáló egységek – benzinkutak, élelmiszerüzletek vagy akár bankok – új nemzedéke is.

A fentieket a legkevésbé sem érezné futurisztikusnak az a 23 éves komputerjátékos (becenevén Deathifier), aki egyszer 13 700 valódi angol fontot költött el egy virtuális kincses szigeten, az Entrópia Projekt elnevezésű szerepjátékban. A sziget megszerzésével Deathifier szépen keresett: felparcellázta virtuális szigetét, és a virtuális parcellákat eladta játékostársainak, akik virtuális lakóházakat építettek azokon. A példa nem egyedi. Jon Jacobs (becenevén Neverdie) 2005-ben 57 000 angol fontot fektetett be egy virtuális űrállomás létrehozásába, feltehetően azért, hogy később virtuális űrutasoknak virtuális jegyeket adhasson el. Egy becslés szerint ennek a virtuális gazdaságnak a valódi pénzben kifejezett éves forgalma 800 millió USA-dollár körül lehet, és a piac bővülésében lassulásnak, megtorpanásnak semmi jele. A következő évtizedekben minden bizonnyal megjelennek majd a virtuális bankárok, a virtuális biztosítási ügynökök és a virtuális pénzügyi befektetők.

Komolyra fordítva a szót, mindez azt mutatja, hogy elmosódik a határ a valós és a virtuális világ között, s a pénzügyi szolgáltatások sem kivételek ez alól. Az emberek ma már hajlandók valós pénzt fizetni virtuális javakért, vagy megfordítva, ha pedig ez így van, miért ne lehetne új termékeket és szolgáltatásokat kitalálni e virtuális piac számára? Több egyesült államokbeli kiskereskedelmi hálózat (köztük egy valódi bank) virtuális fióküzleteket nyitott virtuális játékokban; miért ne nyithatna egy bank virtuális valutabeváltó helyet, ahol a „World of Witchcraft”-beli EU-aranyat vagy a „Second Life”-beli Linden-dollárt valódi aranyra vagy valódi USA-dollárra lehet beváltani? Vagy ha ez az olvasó számára túlságosan bizarr, akkor ki mit szól egy olyan valós hitelkártyához, amellyel szabadon választott virtuális valutát gyűjthetünk például egy farmer vagy egy iPod vásárlásá­val? De a fordítottja is elképzelhető: a játékbeli énünk képével ellátott valós kártyával pontokat gyűjthetünk, valahányszor valódi pénzért virtuális javakat vásárolunk (például virtuális ruhát vagy ingatlant a játékbeli énünk számára). Az efféle hűségkártyák vagy pontgyűjtő rendszerek jó példái a magánvalutáknak, amelyek szaporodni fognak a jövőben, ahogy fenntartásuk költsége csökken. Az Entropia Universe készítői 400 000 játékost terveznek, akik ATM-kártyáikkal szemmel tarthatják virtuális készpénzü­ket. Ebben a játékban tehát jól kitapintható a jövő.

Mindamellett nemcsak digitális pénzünk lesz majd. Az emberek szívesen utalnak át kisebb összegeket vagy vesznek fel kölcsönt, de kevésbé szí­vesen utalnak át vagy fektetnek be nagyobb összegeket digitálisan. Ilyen az emberi természet. 1967-ben, amikor bevezették az ATM-eket, nagyon sokan tartottak az utcai rablótámadásoktól. Még ma is csak minden tizedik-huszadik ember tartja biztonságosnak az ATM-es befizetést, a nagy többség szerint félő, hogy elektronikus tranzakcióinkat valaki kiszimatolhatja, és hogy a bankok felhasználják a megszerzett információt, vagy kéretlen levelekkel fognak bombázni minket. Ha arra gondolunk, hogy az amerikai polgároknak több mint a fele azt állítja, volt már olyan cég, amely veszé­lyeztette adatainak biztonságát, akkor nem is egészen légből kapott ez a félelem. A valóságos bankok és emberi lények valahogy megnyugtatóbban hatnak ránk, s éppen ez az egyik oka annak, hogy sem a bankok, sem a személyesen igénybe vehető pénzügyi szolgáltatások nem fognak teljesen eltűnni a jövőben sem.

Mint már említettem, minél digitalizáltabb és minél virtuálisabb lesz az életünk, minél inkább előtérbe kerülnek az emberek közti távolsági kapcsolatok, annál inkább vágynak majd egyesek a bensőséges légkörre, jó szóra, személyes találkozásra. A bankok számára mindig is fontos volt a bizalom, és bizalmat kelteni leginkább személyes kapcsolatokon keresztül lehet. Persze személyes kapcsolatfelvételre az ügyintézésben nincs mindennap szükség. Rendszerint a kis költség és a kényelem a fő tényező, de más a helyzet akkor, ha nagyobb a tét.

Így például sokan szívesebben intézkednek személyesen, ha nagyobb összeget kell a számlájukról átutalniuk vagy ha hosszú távú döntésről (például jelzálogról, járadékról) van szó. Ez részben generációs jelenség, de az a gyanúm, hogy még a legfiatalabb fogyasztók is sietve meglátogatják bankjuk legközelebbi fiókját, ha a gazdasági helyzet rosszabbra fordul, s aggodalmaik támadnak állásuk elvesztése vagy a jelzáloghiteleik visszafizetése miatt. Tehát az emberek a jövőben sokféle csatornán intézik majd pénzügyeiket, és ritkábban fognak megjelenni személyesen a bankjukban, de a banki látogatások értéke és az ügyintézőkkel való személyes kapcsolat intenzitása növekedni fog. A bankok ezért komoly összegeket fordítanak majd új telephelyek kialakítására, fiókjaik szépítésére, karbantartására, és főleg a banki szolgáltatások gyorsabbá, barátságosabbá és kényelmesebbé tételére.

Van még egy ok, amiért a bankfiókok alkalmazottai nyugodtak lehetnek a jövőjük felől: bankot alapítani drága mulatság, és rendbe tenni egy bankot még nehezebb. A bankokat saját olajozott működésük védi a leghathatósabban az ellen, hogy új vetélytársak jelenjenek meg a piacon. De nézzük meg, hogy a fizikai értelemben vett bankfiókok fennmaradásán kí­vül mit hoz még ezen a területen a jövő. Nos, ez egyrészt függ a különféle termékeket, szolgáltatásokat és folyamatokat érintő újításoktól, de nagymértékben külső eseményektől, mindenekelőtt a világgazdaság állapotá­tól. Röviden, ha a globalizáció és a hosszú fellendülés folytatódik, akkor fennmarad az általános jólét, s nagy lesz a kínálat pénzügyi újításokból, különösen ami az on-line szolgáltatásokat illeti. Ha azonban a világgazdaság recesszióba süllyed, vagy ha a kamatlábak felfelé kúsznak és meglódul az infláció, akkor arra számíthatunk, hogy az országok, a magántársaságok és az egyének egyaránt defenzíven cselekszenek: igyekeznek megtartani, amijük van.

A fejlett országok önző érdekből állnak ki hagyományosan a szabad piac mellett: szeretnének minél több árut és szolgáltatást eladni más orszá­goknak. Ám ha Kína és India lesz a domináns gazdasági szuperhatalom, akkor a nyugati országok politikájában megjelenik a nacionalizmus és a protekcionizmus. Emiatt megerősödnek a helyi közösségek, és nagyobb ázsiójuk lesz a megbízható márkáknak, intézményeknek. Egyszóval az emberek ragaszkodni fognak ahhoz, amit ismernek és amiben bíznak, tehát – ahol csak lehet – inkább személyekkel lépnek kapcsolatba, mint gépekkel.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália és más orszá­gok gazdaságára leselkedő majdani veszélyeket nem külső, hanem belső tényezőkben kell keresnünk. Ilyen veszély például a lakásépítési panamák elburjánzása vagy az, hogy a lakosság elöregedése és az improduktív munkaerő miatt az Európai Unió gazdasága deflációba (vagy stagflációba) csúszik. A gyors ütemben fejlődő, globalizált világban az új iránti vonzó­dás a meghatározó, de ha hanyatlás következik be, akkor a biztonság lesz az elsődleges, az új alapítású és a külföldi bankok nem tudják megvetni a lábukat a régi, jól ismert nevek mellett. Ilyenkor az emberek megfontoltabban költik a pénzüket, s reneszánszát éli a takarékoskodás – bár ma a legtöbbünknek eszébe sem jut, hogy gondolni kéne a rossz napokra is. Egyébként a túlzott óvatosságnak is megvannak a veszélyei. A legtöbb mai kiskereskedelmi bank és egyéb pénzintézet elsősorban kölcsönök folyósítására rendezkedett be, de legalábbis a betétek és kihelyezések egyensúlyára törekszik. Ha jelentősen megugranának a megtakarítások, hitelt pedig szinte senki sem akarna fölvenni, az nagyon komoly bajokhoz vezethetne.

Napjainkban Ausztráliában a háztartások átlagos hiteltartozása másfél évi átlagbérnek felel meg, Nagy-Britanniában ez az összeg 2010-re eléri az éves átlagjövedelem 150%-át, ami azt jelenti, hogy nagyjából 1 billió fontról hozzávetőleg 1,6 billió fontra nő. Ez országosan háztartásonként 7650 fontnyi tartozásnak felel meg.

Ha így megy tovább, általánosan elterjednek az ötvenéves lejáratú vagy több emberöltős jelzálogok és hitelek, s a lakóingatlanok tulajdonosainak több mint a negyede még nyugdíjas korában is törleszti a lakáskölcsönt. S ha az Egyesült Államok nem ország, hanem gazdasági társaság lenne, már évekkel ezelőtt csődöt kellett volna jelentenie, csak épp senkinek sem áll érdekében, hogy felborítsa a globális status quót. Az USA által fölvett hitelekben fekszik a világ megtakarításainak 75%-a, és az ország behozatala 50%-kal nagyobb, mint a kivitele. Ennek következtében az államkincstár évente kb. 600 milliárd dollár értékben bocsát ki kötvényeket. Az amerikai adósság nagy részét ázsiai országok, elsősorban Kína és Japán finanszírozzák, és ha a két ország bármelyike megelégelné a helyzetet, az amerikai dollár és a kötvénypiac összeomlana. Ez az amerikai gazdaságot recesszióba taszítaná, s majdnem biztos, hogy az amerikai recessziónak áldozatul esne Kína is. Vagyis, amint Larry Summers (Clinton elnök pénzügyminisztere) fogalmazott, mindannyian hasznot húzunk a „pénzügyi terror egyensúlyából”, azaz a kölcsönösen garantált pénzügyi romlásból. Feltéve persze, hogy az USA nem tesz olyan lépést Kínával szemben, ami miatt az ázsiai ország minden józan megfontolás dacára megelégeli a mostani helyzetet.

Akarom, de most rögtön

Miért olyan nagy az eladósodás mindenütt? Az összes európai hitelkártya mintegy 60%-át Nagy-Britanniában bocsátották ki, és az összes hitelkártyára felvett hitel mintegy 75%-a brit bankok követelése. Amikor utoljára megnéztem, 50 milliárd font volt ez a summa, amiből 1140 font jut az ország minden felnőtt lakosára. Az Egyesült Államokban a kártyahitelek összege közel 800 milliárd dollár – 400%-kal nagyobb, mint 1990-ben volt. Régebben a kártyahitel tehernek számított volna, sőt szégyenfoltnak vagy akár a személyes szabadságot veszélyeztető tényezőnek is, de újabban minden megváltozott, és a változások folytatódni fognak a belátható jövőben. Az elmúlt három vagy négy évtizedben a kölcsönzés kultúráját a hitelfelvétel kultúrája váltotta fel, és manapság sokan ugyanúgy kérkednek a tartozásaikkal, mintha a havi jövedelmüket emlegetnék, ami nem is meglepő, hiszen mostanság az egyikből nem nehéz következtetni a másikra.

A gond csak az, hogy sokan azok közül, akik gigantikus kölcsönöket vettek föl, a tönk szélén állnak. Ha a kamatlábak megemelkednének pár százalékkal, akkor ők nagyon súlyos helyzetbe kerülnének – és nemcsak ők, hanem azok a bankok és pénzintézetek is, ahonnan a kölcsönt kapták. A fizetésképtelen magánszemélyek száma Nagy-Britanniában még sosem volt akkora, mint most. Ha nagyobb összeomlás nem is következik be, ezeknek a hiteleknek a törlesztése nagyon sokáig fog tartani. Talán ennél is nyugtalanítóbb az, ahogy a fiatalok az eladósodásról gondolkodnak. Az Egyesült Államokban a 25 éven aluliak között nő a leggyorsabban a fizetésképtelenséget jelentő ügyfelek száma, részben azért, mert „menő” dolog tartozni, részben pedig a „nélkülözhetetlen” technikai eszközök – mobiltelefon, iPod – költségei miatt. A kortársak nagy nyomást gyakorolnak a fiatalokra, hogy használják ezeket az eszközöket, de nagy nyomást jelent az is, hogy a bankok – és még inkább a hitelkártya-társaságok – folyamatosan „kihagyhatatlan lehetőségekkel” bombázzák a fiatalokat, mit sem törődve azzal, hogy ki az, aki megengedheti magának a hitelfelvételt, és ki az, aki nem. Következésképp jelentős mértékben megnőttek a kis jövedelmű családok adósságai.

Az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedben több mint 180%-os növekedést regisztráltak a kis jövedelmű háztartások adósságaiban, az idősebbek tartozása pedig közel 150%-kal nőtt ugyanebben az időszakban. Ez már nem adóssághegy, hanem adósságlavina, elindulás előtt. Nagy-Britanniában a kormány bejelentette: törvénymódosítást fog kezdeményezni annak érdekében, hogy a hitelkártyákkal és hitelekkel kapcsolatos írásokban és hirdetésekben figyelmeztessék az ügyfeleket a vagyoni fedezet fontosságára. És ez még csak a kezdet. A jövőben a figyelmeztetés magukon a hitelkártyákon és a nyilatkozatokon is szerepelni fog, és általában szigorúbb lesz a hitelnyújtás törvényi szabályozása.

A pénzügyi szolgáltatások más területeken is átláthatóbbakká és szabályozottabbakká válnak. Ez tetemesen növeli majd a pénzintézetek működési költségeit, amibe sok kisebb cég belebukik. És ne gondoljuk, hogy az ügyfelek – bármilyen esztelen és rövidlátó lépéseket tettek is – felelősséget fognak vállalni a döntéseikért. Jelentősen megnő a bankok, hitelkártya-társaságok és biztosítótársaságok elleni perek száma, mert az ügyfelek azt mondják majd, „maguk beszéltek rá”, és „nem gondoltam, hogy ilyen magasak lesznek a kamatok”.

A pénzügyi szolgáltatók olyan helyzetbe kerülhetnek, mint amilyenben ma a dohányipari cégek vannak. Valaha a használtautó-kereskedők és a politikusok szavahihetőségét becsültük a legkevesebbre. A jövőben a bankigazgatók, befektetési és jelzálog-tanácsadók lesznek azok, akiknek a legkevésbé hiszünk.

A majdani nemzetgazdaságok egyik fontos jellemzője lesz, hogy az egyes országokban – földrajzi viszonyaiktól, erőforrásaiktól és népességüktől függően – a virágzás és a hanyatlás különböző fokai egyszerre lesznek jelen.

Sydneyben például egyes negyedekben fölmennek az ingatlanárak, más negyedekben viszont csökkenni fognak. Vajon miért? Az ok a globalizáció. Továbbra is óriási lesz a kereslet az erőforrások iránt, míg a gazdaság más területei lanyhulnak. A tudásnak, a hozzáértésnek egyes területeken nagy keletje lesz, másokon viszont senki sem tart igényt rájuk. Más szóval, bizonyos szektorok és városok lendületes fejlődése elfedheti a meginduló recessziót. Létezhet-e egymás mellett a két ellentétes véglet? A válasz: igen, ámbár az már más kérdés, hogy egymás mellett élésük békés lesz-e vagy sem. London utcáin már évtizedek óta nem láttunk adóellenes zavargásokat, de semmi sem zárja ki, hogy a jövőben újra legyenek ilyenek.

Többféle jövőnk lesz tehát, de a megbízható márkák és a valóban független tanácsadók e világok mindegyikében jól megélnek majd. Lehet, hogy a hasznot a nagy bankok fölözik majd le? Lehet, ámbár a közösségi bankok, építési társaságok, hitelegyesületek, helyi megtakarítási és hitelnyújtó társaságok sokkal könnyebben elérhetik ezt a célt – méreteik, törté­neti előzményeik és az ügyfelekkel való személyesebb kapcsolatuk miatt.

Vajon mi lesz akkor, ha a mesterséges intelligencia valóban berobban az életünkbe, és teljesen automatikusan működő, csiszolt intelligenciájú gépekkel beszélhetjük meg, mi a legjobb hitelkonstrukció vagy biztosítási stratégia? Megbíznánk-e a tanácsadó gépek szakértelmében? Hasonló kérdés ez ahhoz, hogy alávetnénk-e magunkat egy robotsebész által végzendő műtétnek vagy felszállnánk-e egy robot által irányított, pilóta nélküli repülőgépre. A kérdés bizonyos értelemben elméleti, hiszen már létezik az ehhez szükséges technika, de az olvasó és én nem kerülünk érintkezésbe ilyen „gépekkel”. Vagy ha mégis, akkor azok a gépek nem jutottak még arra a szintre, hogy az ember és ember közöttihez hasonló interakciókban vehessenek részt.

A gépek már ma is alkalmasak az értékpapírok közti válogatásra, valamint a részvényportfóliók kockázat/haszon jellemzőinek kiszámítására. Valószínűleg gépek vásárolnak vagy adnak el részvényeket (esetleg teljes cégeket) a nyugdíjalapjaink számára, miközben az olvasó ezt a könyvet a kezében tartja. Elméletben nem különbözik ettől, ha egy gép választja ki a számunkra legmegfelelőbbet a 2000 különböző lakáshitel-konstrukció közül. Az algoritmikus pénzügyi tanácsadóknak több előnyük is van emberi elődeikkel szemben. Először is az, hogy napi 24 órában, a hét minden napján és évi 365 napon keresztül fáradhatatlanul rendelkezésünkre állnak. Ráadásul érzelemmentesek, nem lehet elterelni a figyelmüket, és ami a legfontosabb, nem kerülnek érzelmi kapcsolatba az üzlet tárgyaival. Ez persze azt is jelenti, hogy etikai érzékük csak annyi van, amennyit beléjük tápláltak, mégis, a folyamat teljes automatizáltsága meglehetősen vonzó.

Természetesen van árnyoldala is a készpénzforgalom automatizálódásának és digitalizálódásának, ez pedig a személyazonosság hamisításá­nak veszélye. A Forrester Research szerint az on-line vásárlók több mint 60%-a nagyon vagy rendkívüli mértékben aggódik amiatt, hogy az on-line tevékenységek során hitelkártyájának száma illetéktelen kezekbe kerül. A személyazonosság jogellenes bitorlása ma az Egyesült Államokban évi 56 milliárd dollár kárt okoz, Nagy-Britanniában pedig 2000 és 2005 között 600%-kal nőtt az ebből fakadó kár. Az elektronikus adatok rendszerint nem teljesen biztonságosak, és gyakran egy helyen megtalálhatók, tehát ha valaki behatol egy hálózatba, bármilyen adatnak birtokába juthat. Kutyaharapást szőrével: az ellenszer a még fejlettebb technika. Az első megoldási javaslatok: szóbeli aláírás, kettős számlák (időleges bankszámlák „hamis” azonosítóval, amely lejár, ha csak egyszer használják), biometriai ATM; és kétirányú személyazonosság-ellenőrzés, ahol mindkét félnek igazolnia kell magát a védett információ feltárása előtt. A bankok is érdekeltek a visszaélések megelőzésében; a Citibank például weboldalt nyitott identitytheft911.com címen.

Nem csupán a magas szintű technikáról van itt szó. A várható újdonságok némelyike annyiból áll majd, hogy új csatornák jelennek meg a meglevők mellett; például egy vendéglőben ülve hitelt vehetünk fel, ha drága volt a vacsora. Ausztráliában egyes újságárusoknál már lakáshitel is kapható, s hamarosan megjelenhetnek a részvényeket árusító automaták. Ugyancsak Ausztráliában az egyik hitelszövetkezet (MECU) a gépkocsi-vásárlási hitelek kamatlábát a jármű környezetszennyező hatását figyelembe véve állapítja meg, Japánban pedig az egyik bank az egyének, üzleti vállalkozások, illetve közösségi csoportok által termelt hulladék mennyiségével kapcsolja össze a fizetendő kamat mértékét. Ez utóbbi megoldás rendkívül érdekes, mivel a jövőben a személyi kölcsön új válfajainak megjelenésére számíthatunk. Ez azt jelenti, hogy több lesz a bartermegállapodás, az árucsere, de jelenti azt is, hogy szociális hálózatok révén szerveznek majd kö­zösségi hitelfelvételeket vagy a neten keresnek vevőtársakat olyanok, akik nagykereskedelmi áron szeretnének hozzájutni valamilyen áruhoz.

Emellett kóstolgathatjuk már a hitelkártyák felhasználásának újabb lehetőségeit. Az apám harminc vagy negyven évvel ezelőtt csak nyaraláskor vagy drágább dolgok vásárlásakor használta hitelkártyáját. Manapság mintha mással sem telne a napom, mint hogy sorban állok a szupermarket pénztáránál, és előttem huszonvalahányan fizetnek ki hitelkártyával egy vekni kenyeret vagy egy liter tejet. Az az igazság, hogy a fiatalabbak még sosem éltek át komolyabb gazdasági recessziót. Ezzel szemben folyton azt látják, hogy a szüleik hitelfelvétellel komoly pénzekhez jutnak, és például ingatlant vásárolnak belőle. Úgy is felfoghatjuk a dolgot: nem a fiatalok hibája, hogy hitelből akarnak élni. Én azonban azt mondom, az övék is meg a szüleiké meg az iskoláké, ahol a pénzről és a pénzügyi tervezésről szinte semmit sem tanítanak – és végül, szerintem nem árt, ha a kormá­nyok felelősségét sem hallgatjuk el.

Az egyik lehetséges megoldás, különösen serdülő és serdületlen gyermekeinket tekintve, az olyan hitelkártyák kifejlesztése lehet, amelyek elől bizonyos földrajzi helyek vagy termékcsoportok el vannak zárva. Ha például a tizenéves lányunk mobil- és iPod-őrületben szenved, olyan hitelkártyát adhatunk a kezébe, amelyet ilyen célokra nem tud felhasználni.

Valljuk be, nem éppen rózsás a mai fiatalok helyzete. Örökségük, a Föld egyre jobban benépesedik, egyre piszkosabb és egyre veszélyesebb (vagy legalábbis ezt halljuk mindig). Azután megtudják, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat, mert a szüleik nemzedékéhez tartozó bankárok csak felületesen ellenőrizték a fizetőképességüket hitelnyújtás előtt.

A kölcsönök felvétele más tekintetben is változni fog. Az egyik lehetőséget az 50 vagy 75 éves jelzáloghitelek jelentik. Egy másik előremutató megoldás a családi kölcsön. Nagy-Britanniában nagyjából minden ötvenedik háztartás a „kiterjesztett financiális család” (EFF) kategóriába tartozik. Mit is jelent az EFF? Egyszerűen azt, hogy legalább két nemzedék él együtt egy fedél alatt. A tipikus EFF nagyszülőkből, szülőkből és gyermekekből áll. Ebben természetesen nincs még semmi új.

Pár száz évvel ezelőtt tipikus háztartások voltak az ilyenek, így talán ez is jó példa arra a jelenségre, hogy „mögöttünk a jövőnk”. De miért terjed újabban az EFF? A legnyilvánvalóbb ok az ingatlanok magas ára, emellett szerepel a nyugdíjalapok elégtelen volta, az egészségügyi ellátás költségeinek növekedése (ne feledjük: meghosszabbodott az átlagos élettartam) és az emelkedő oktatási költségek.

Papa, kölcsönvehetem a fizetésedet?

A jövőben várható nagyobb megélhetési költségek további hasznos mellékterméke lesz, hogy mind több és több szülő fog lakásra gyűjtő gyermekeinek kötvényt vásárolni vagy folyószámlát nyitni, esetleg fizetni fogja havi törlesztőrészleteik bizonyos hányadát. Egyes kölcsönfolyósítók – például a GE Moneyhoz tartozó ausztráliai Wizard – már felismerték ezt az igényt, és több nemzedék vagyonát és jövedelmét összekapcsoló konstrukciókkal álltak elő. Hasonló eredményt érünk el azonban akkor is, ha gyermekeinknek rendszeresen folyósítunk bizonyos összeget az egyszeri szép nagy summa helyett. Az örökölt pénz vagy ingatlan manapság a fiatalok körében egyre szokatlanabb, mivel a szülők vagyona egyre inkább hiteltörlesztésre megy el.

Szélsőséges esetekben a gyermekek egyszerűen nem akarják elhagyni a családi otthont, mert lakást venni vagy bérelni túlságosan drága lenne, és nagyon megkurtítaná a jövedelmüket. Japánban az ilyen fiatalokat „parazita egyedülállóknak” nevezik, mert nem veszik ki a részüket a szülői otthon fenntartásából. Ausztráliában bumeránggyereknek mondják az olyan fiatalt, aki elköltözik otthonról, de adósságainak halmozódása miatt vissza-visszajár a szüleihez.

A Michigani Egyetem felmérése szerint a 18-34 éves fiatalok 34%-a kap pénzbeli támogatást a szüleitől, és 50%-uk annyi nem pénzbeli juttatást, ajándékot kap tőlük, amit átlagosan évi 367 óra munkával tudnak előteremteni. A szülőktől kapott pénz rendszerint lakásépítésre, közüzemi számlákra és költség-visszatérítésre megy el. Amerikában a szülők tíz vagy húsz évvel ezelőttig abból indultak ki, hogy gyermekeiket az érettségiig kötelesek eltartani (s egy gyermek eltartása 17 éves koráig átlagosan 191 000 dollárjukba került). Napjainkban a fiatalok sokszor még egyszer 17 éven át támogatásra szorulnak, s ez a szülők további 42 000 dollárját emésztheti fel, mert hosszabb ideig járnak iskolába (miközben a tandíjak is magasabbak lettek), később házasodnak, és később állnak munkába, mint korábban. Anna Bahney, a The New York Times újságírója megjegyzi, ezek a gyerekek „napjainkban szedik fel a sátorfájukat, hogy elinduljanak a serdülőkor tájáról a felnőttkor felé”.

Vegyük szemügyre e változások további következményeit. Egyik, meglehetősen alapvető következtetésünk az lehet, hogy korunk gyermekei sohasem fognak