- Jogi

A gépjármű kiterjesztett garancia biztosítás speciális kérdései - különös tekintettel a meg nem szolgált díjak tartalékának képzésére

Gyöngyi — h, 03 aug 2009 07:17:29 +0000

A gépjármű kiterjesztett garancia biztosítás egy újszerű termék a gépjárművekhez adható biztosítások palettáján. A hagyományosnak tekinthető gépjármű-biztosításokkal ellentétben ez a biztosítás a biztosított gépjármű belső meghibásodásaira nyújt fedezetet úgy, hogy a jellemzően egy-két éves gyártói garanciát további két-három évvel meghosszabbítja.

A termék rövid leírásából látható, hogy több szempontból is különleges nem-életbiztosításnak tekinthető. A többéves tartam, valamint az, hogy a biztosító csak évek múltán – a gyártói garanciát követően – kezdi meg szolgáltatását, kiemeli a hagyományos nem-élet-biztosítások köréből. Ezáltal a módozat kezelése során számos specialitás merül fel mind kockázati, mind tartalékolás szempontjából. A hosszú tartamból adódóan a meg nem szolgált díjak tartalékának képzése kiemelt jelentőséget kap. Ezért elsősorban arra a két kérdésre keresem a választ, hogy mikor és milyen ütemezés szerint kell a biztosítónak az egyszeri díjat megszolgálnia.

Elemzésemben a termék és a benne rejlő kockázatok ismertetésén túl rámutatok a specialitásokra, különösképpen azokra, amelyek speciális aktuáriusi megfontolásokat és megoldásokat igényelnek. Látni fogjuk, hogy egy több szempontból is különleges nem-élet biztosításról van szó a kiterjesztett garancia esetén, ezért komplex gondolkodást igényel.

1. A kiterjesztett garancia biztosításról általában

A termék leírását, főbb jellemzőit nagyrészt az általános szerződési feltételek pontjai mentén mutatom be, valamint kitérek azon jellegzetességeire, amelyekben eltér a hagyományos nem-életbiztosításoktól.

1.1. A szerződés biztosítottja és szerződője, a biztosított gépjármű

A szerződés biztosítottja általános megfogalmazás szerint az a személy, akinek (mint tulajdonosnak, bérlőnek, üzembentartónak stb.) érdeke fűződik a gépjármű biztonságos és rendeltetésszerű működtetéséhez. A szerződés szerződője eltérő lehet az egyes módozatok esetén. Ugyanis szerződő – akit a díjfizetési kötelezettség terhel – lehet egy autókereskedő, lehet egy bank, amely egyéb szolgáltatásához kínálja a kiterjesztett garancia biztosítást, alapesetben azonban a szerződés szerződője, vagyis díjfizetője a biztosított. A biztosított gépjármű az a gépjármű, amely a biztosító által szabott feltételeknek megfelel. A biztosított gépjármű meghatározásánál a biztosítók általában két korlátozó feltételt szoktak használni, nevezetesen azt, hogy a szerződés megkötésének időpontjában a gépjármű nem lehet idősebb egy meghatározott életkornál, valamint a futásteljesítménye nem haladhat meg egy előre megadott szintet.

Itt szeretném megjegyezni, hogy külön kell kezelnünk az új és a használt gépjárműveket. Jelen írásban használt autónak tekintek minden olyan gépjárművet, amelyre már nem vonatkozik a gyártói garancia. Új autónak nevezek minden olyat, amely 0 km futásteljesítménnyel rendelkezik, újszerűnek pedig azokat, amelyekre még él a gyártói garancia, de már használták őket.

1.2. A biztosítási esemény

A biztosítási esemény definíciója alapvetően két részből tevődik össze. Az első felében általánosságban meghatározza, hogy a biztosított járműben, alkatrészeiben és tartozékaiban meghibásodás által okozott mechanikus- és elektronikus kárt térít. A második felében viszont pontosítja, hogy az előzőekben meghatározott károkat mely alkatrészek esetén fedezi a biztosítás.

Ezen a ponton a biztosítók különböző csomagokat hoznak létre, attól függően, hogy az alkatrészek mely körére vonatkozik a fedezet. A biztosítói gyakorlat általában háromféle biztosítási csomagot határoz meg, amelyek közül a legalacsonyabb a fő alkatrészegységeket, míg a legmagasabb az alkatrészek széles körét fedezi. Itt szokás megállapítani akár alkatrészenként is az önrész mértékét, illetve a térítés felső határát, amennyiben van ilyen.

1.3. Kizárások

A fent említett definíción túl a biztosítók különféle kizárásokat fogalmaznak meg, amelyek a kockázatot hivatottak mérsékelni. A kizárások köre két csoportra osztható: (1) amelyek a kizárt gépjárműveket határozzák meg, valamint (2) amelyek a kizárt károkat sorolják fel.

Kizárt gépjárművek között találhatóak a különleges, speciális gépjárművek (pl. mentőautók, sportautók, különleges/egyedi márkák és autótípusok), a professzionális célra felhasznált járművek (taxik, áruszállításra, autós iskolákban oktatási célra használt gépjárművek), valamint a gyártói specifikációtól eltérően átalakított gépjárművek.

Kizárt károknak minősülnek azon károk, amelyeknek a bekövetkezési oka a nem rendeltetésszerű használat, azok, amelyek a normál elhasználódásból adódnak, valamint az esztétikai károk. Kizártak azok a károk is, amelyek már a biztosítás kezdete előtt megvoltak, illetve amelyek más autóbiztosítás által biztosítva vannak. A karbantartás/szervizelés, és az asszisztencia szolgáltatás körébe sorolható „károk” nincsenek fedezve a kiterjesztett garancia biztosítások által.

1.4. A biztosító szolgáltatása

Szolgáltatási oldalon a kiterjesztett garancia biztosítás esetén a többi nem-életbiztosításhoz hasonlóan kár biztosításról beszélünk, ahol a biztosító szolgáltatása a biztosított vagyontárgy (itt inkább alkatrészek) javítása vagy cseréje a biztosító által kijelölt szervizhálózat által.

Cserére abban az esetben kerül sor, ha a becsült kárköltség, vagyis az adott alkatrész javításának költsége meghaladja az új alkatrész beszerzési árát; vagy akkor, ha az alkatrész javítása nem oldható meg. A biztosítási feltételekben rögzítésre kerülő további elem az önrész kérdése – ahogy ezt a korábbiakban említettem –, ezt szokás megjeleníteni a biztosítási esemény szakaszban felsorolt biztosított alkatrészeknél külön-külön. Az önrész meghatározható százalékosan is, használhat a biztosító egy összeghatárt, amely alatti részt teljes egészében a biztosított fizeti – így elkerülheti az ún. bagatell károkat –, illetve használhatja ezek kombinációját.

A gépjármű kiterjesztett garancia biztosítás esetén fontosnak tartom megemlíteni a kárrendezést, ugyanis ez a fázis speciális szakismeretet igényel, itt ugyanis a kárrendezőnek azt is tudnia kell kontrollálni, hogy nem történik-e a szervizhálózat részéről visszaélés. Tehát rendelkeznie kell olyan ismerettel, amellyel viszonyítási alapot (benchmarkot) tud képezni az elvégzett javításhoz, és meg tudja állapítani, hogy indokolt-e annak a szintje.

1.5. A biztosítás tartama

Már az első lépésben szükséges tisztázni azt, hogy jelen esetben kettéválik a szerződésileg meghatározott biztosítási tartam és a tényleges szolgáltatási tartam. Ez utóbbi nem általános szerződéses terminológia, bevezetését azonban a későbbi magyarázat miatt nélkülözhetetlennek tartom.

A biztosítási tartam a szerződésekben azt az időszakot foglalja magában, amely a gépjármű vásárlása és a kiterjesztett garancia biztosítási fedezet vége között telik el. Itt azonban ne feledjük, hogy ez a tartam nem egyezik meg azzal a tartammal, amely alatt a biztosító szolgáltatást nyújthat, az ugyanis csak a gyártói garancia lejártát követően kezdődik el. Tényleges szolgáltatási tartamnak tehát a gyártói garancia lejárta és a kiterjesztett garancia vége közti időszakot értem. Ez másként értelmezhető a használt autókra nyújtott kiterjesztett garancia esetén, ott ugyanis már nem él a gyártói garancia a gépjárművekre, így a biztosítási tartam és az általam tényleges szolgáltatási tartamnak nevezett időszak megegyezhet.

Az új autókra ajánlott kiterjesztett garancia biztosítások esetén a biztosítói gyakorlat általában két korlátot alkalmaz a „tartam” meghatározásához: az autó életkorát illetve futásteljesítményét, vagyis a fedezet akkor jár le, a kockázatviselés akkor ér véget, ha az egyik korlátot a biztosított gépjármű eléri. Amennyiben tehát a kiterjesztett garancia biztosítás 5 év/60 000 km-re szól, akkor a biztosítás akkor ér véget, ha az autó életkora eléri az 5 évet, vagy a kilométeróra alapján a futásteljesítménye eléri a 60 000 km-t. Természetesen az új autókra a gyártó köteles gyártói garanciát adni. Tegyük fel, hogy a gyártói garancia 2 év/24 000 km, ekkor a kiterjesztett garancia szolgáltatási szakasza a gyártói garancia lejártát követően kezdődik el, tehát vagy a 2 év lejártát követően, vagy akkor, amikor a gépjármű futásteljesítménye eléri a 24 000 km-t: amelyik hamarabb bekövetkezik.

Használt autók esetén eltérés van a biztosítás tartamában az új autókhoz képest, itt ugyanis már nincsen meglévő gyártói garancia, amelyet követhetne a kiterjesztés. Ekkor általában a biztosítók belépési és kilépési maximális életkort és futásteljesítményt határoznak meg, és a kiterjesztett garancia módozatok pedig ezen keretek között kínálnak egy bizonyos tartamra, de maximum egy meghatározott (a biztosítás tartama alatt) futott km-re fedezetet.

1.6. Díjfizetés

A díjfizetés az esetek többségében a biztosított gépjármű vásárlásával egy időben, a biztosítási tartam elején egy összegben történik, de eltérő módozatok is lehetségesek, ahol a díjfizetés gyakorisága havi.

1.7. Kockázatelbírálás

Új, 0 km-t futott autókra kockázatelbírálás nem történik, azt a biztosító a termékfejlesztés során a gyűjtött statisztikák elemzésével teszi meg. Használt és újszerű gépjárművek esetén viszont erre a biztosítónak szüksége van. Leggyakrabban erre állapotfelmérést használnak, amely formailag egy állapotfelmérő lista kitöltését jelenti, amelynek az eredménye befolyásolhatja a díj mértékét, esetleg azt, hogy a jármű, illetve annak bizonyos alkatrésze biztosított lehet-e vagy sem.

1.8. A kiterjesztett garancia biztosítás vs. nem-életbiztosítások

Érdemes áttekinteni a kiterjesztett garancia biztosítások azon jellemvonásait, amelyek megkülönböztetik a hagyományos nem-életbiztosításoktól. A biztosítás tartama az első megemlítendő különbség, amely eltér a nem-élet-biztosításoknál általánosan megszokottól, ez utóbbinál ugyanis jellemzően egyéves tartamú biztosításokról szokás beszélni. A kiterjesztett garancia biztosításokra jellemző hosszabb tartam inkább az életbiztosítások specialitása.

A biztosító szolgáltatásának kezdete sem megszokott, ugyanis itt a gyártói garancia lejártát követően kezdi csak a biztosító a szolgáltatását. Ennek elkerülése érdekében szokás a kiterjesztett garancia biztosításokat olyan kiegészítő biztosításokkal „feldíszíteni”, amelyeknél a biztosító szolgáltatása a biztosítási tartam első napján már lehetséges. Ilyen kiegészítő fedezet például az asszisztencia szolgáltatás.

Végül az előbbiek következménye együttesen az, hogy bizonyos pontokon az életbiztosításokkal rokonságot mutató módszert kell alkalmazni ennél a biztosításnál. Ilyen például az elvárt hozam, amelyet a díjkalkulációnál illetve a meg nem szolgált díjak tartalékának számítása során fel kell használnunk. A biztosító által beszedett egyszeri díj ugyanis a kockázat jellege miatt a biztosítás tartamának első időszakában bizonyos kezdeti költségeket leszámítva a biztosító tartalékállományával együtt befektetésre kerül , amelyen a biztosító hozamot ér(het) el. Ez a hozam a díjkalkuláció során alkalmazásra kerül, így ebben az esetben hasonlóságot mutat a hagyományos életbiztosításoknál ismert technikai kamattal, lévén, hogy egy „kiígért” hozamnak felel meg.

2. Felmerülő kockázatok, kockázatkezelés

A biztosítással kapcsolatos kockázatokat a forrásuk szerint csoportosítom, vagyis aszerint, hogy azokat mi generálja, honnan erednek. Ez alapján kiindulásként ötféle kockázat-csoportról beszélhetünk: (1) az ügyfél viselkedéséből származó, (2) a gyártótól származó, (3) az értékesítésből származó, (4) makroökonómiai, és végül (5) a biztosítói (működési) kockázatáról, amely a nem megfelelő kockázatkezelésből adódik.

2.1. Az ügyfél viselkedéséből származó kockázatok

A legszélesebb – és egyben talán a legjelentősebb – köre a kockázatoknak, az ügyfél viselkedéséből adódó kockázatok.

2.1.1. Morális kockázat

A biztosított morális kockázata jelen esetben azt jelenti, hogy kiterjesztett garancia biztosítás vásárlása esetén a biztosított nem eléggé óvatosan, körültekintően használja az autóját, tehát nem úgy, mintha az csupán a gyártói garanciával rendelkezne.

Az Egyesült Királyságban, ahol elterjedtek a műszaki cikkekre ajánlott öt évre szóló fedezetek hároméves kiterjesztett garancia biztosításokkal , az empirikus megfigyelések alapján megállapítható, hogy a biztosított műszaki cikkeken bekövetkezett meghibásodások legnagyobb része az első évben következik be. Ez az arány a készülék életének második évében nagymértékben lecsökken, a tartam végére, az ötödik évre, viszont ismét megemelkedik. Ez az érték nem csak a készülék életkora, öregedése miatt ugrik meg, azt ugyanis a trend nem indokolná. Itt egy másik hatás is megjelenik, és így eljutottunk a morális kockázatnak egy másik megjelenési formájához, amely abból adódik, hogy a biztosított számon tartja a kiterjesztett garancia fedezet végét, és arra törekszik, hogy annak lejárta előtt még kárt jelenthessen be. Ez a fajta magatartás megfelel annak az általános, biztosítások esetén a fogyasztók oldaláról megjelenő felfogásnak, hogy a befizetett díjért cserébe a biztosított pénzt akar visszakapni, ezért mindent elkövet, hogy kárt jelenthessen be.

Ez a kockázat teljes mértékben nem kezelhető, a mérséklését a biztosítók a feltételeikben próbálják megoldani azokkal a kizárásokkal, amelyek a nem rendeltetésszerű használat miatt bekövetkezett meghibásodások, illetve azon meghibásodásokra vonatkoznak, amelyek a használó szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozott.

Ezen kizárási feltételek ellenőrzése (ahogy a fentiekben is írtam) speciális szakértelmet igényel. Annak megállapítása tehát, hogy adott kár egyfajta szándékosság miatt következett-e be, tapasztalt szakértők bevonását igényli a kárrendezésbe.

A gondatlanság és a szándékosság kockázatát véleményem szerint mérsékli a gépjárművek veszélyes üzem volta. A biztosító „kijátszása” végett külsőleg előidézett belső meghibásodások ugyanis adott esetben akár súlyos balesethez is vezethetnek.

2.1.2. Szelekciós kockázat

A szelekciós kockázat – mint a hagyományos kockázatok másik fajtája – ennél a biztosításnál alapvetően úgy léphet fel, hogy azok az emberek vásárolják meg a biztosítást, akik tudják magukról, hogy rossz kockázatúak, és ezáltal tudják, hogy várhatóan kárt fognak bejelenteni. Ez a rossz kockázat adódhat abból, hogy az illető tudja magáról például, hogy vezetési szokására jellemző a sportosság, vagy tapasztalata alapján az általa használt autók az átlagosnál többször szorulnak szerelésre, alkatrészek cseréjére stb.

A negatív szelekciós kockázat másik megjelenési formája (amennyiben a biztosító lehetőséget ad rá) az ún. utólagos értékesítés alkalmával jelentkezik. Ha az autó vásárlása, és a kiterjesztett garancia biztosítás vásárlása időben nem esik egybe, úgy feltételezhető, hogy azok az emberek vásárolják meg a biztosítást, akik tudják, vagy jó okkal feltételezhetik, hogy a kiterjesztés tartama alatt kárt fognak bejelenteni. Ebben az esetben aszimmetrikus informáltság lép fel a biztosított és a biztosító között a biztosított előnyére. Különösen nagy mértékű kockázatot jelent ez akkor, ha a két vásárlás között hosszú idő telik el, a kockázat feltehetőleg az idő múlásával egyre jelentősebb. Ezért utólagos értékesítésre maximum a gépjármű vásárlását követő korlátozott időn belül érdemes lehetőséget biztosítani. További kockázatkezelési megoldás lehet az, hogy a biztosító az utólagos értékesítéskor a biztosított járművet egy állapotfelmérésnek veti alá. Abban az esetben, ha hibát tár fel a biztosító, több lehetősége van:

a hibás alkatrészt kizárja a biztosított alkatrészek köréből,
a hibás alkatrész biztosított lehet ugyan, de egy pótlólagos díjat állapít meg ennek fedezésére,
előírhatja az autó hibás alkatrészeinek, illetve tartozékainak a javítását, hogy ezt követően gyakorlatilag hibamentesen legyen az autó biztosított.

Amennyiben utólagos értékesítéskor nem akar vagy nincs lehetősége a biztosítónak állapotfelmérésre, akkor alkalmazhat magasabb díjtételt, amely ezt a szelekciós kockázatot hivatott kezelni.

2.2. A gyártótól származó kockázatok

A kiterjesztett garancia biztosításnál az autó tulajdonosához (a biztosítotthoz) hasonlóan a biztosító is szemben találja magát a gyártói garanciát követően az aszimmetrikus információ problémájával, azzal, hogy a gyártó többnyire tisztában van az általa gyártott autók, és a benne található alkatrészek és tartozékok minőségével, időtállóságával, lehetséges belső meghibásodásaival. A gyártási folyamat során ugyanis ezen részeket alávetik olyan teszteknek, amelyek eredményeként megállapítható, hogy a meghibásodás várhatóan hány éven belül vagy hány kilométer megtétele után következik be.

Gyártók részéről egy további kockázatot gerjeszt a biztosítóknál a technológiai újítások megjelenése. Hogyan állapítható meg például a különböző kényelmi funkciót nyújtó elektronikák időtállósága a legújabb gyártmányok esetén? Ezt ma még a gyártón kívül senki sem tudja, nem is tudhatja, mivel ezek a technológiák olyannyira újak, hogy ilyen hosszú időszakra vonatkozó megfigyeléseink nem lehetnek. Ez felveti azt a problémát, hogy az adatok megbízhatósága is megkérdőjelezhető.

Itt jegyzem meg, hogy a biztosítónak vigyáznia kell arra, hogy a portfóliójában ne legyen az adott gyártóval szembeni kockázati kitettsége túlságosan magas. Az oka ennek az, hogy felléphetnek olyan, még a gyártó által sem ismert rejtett hibák, amelyek drasztikusan ronthatják a kiterjesztett garancia biztosításainak eredményét. További kockázat a nagyfokú függőség esetén az, hogy a gyártó anyagi nehézsége miatt emelheti az alkatrészek árait, amelyek a biztosító kárköltségét közvetlenül érintik, nem is beszélve a csőd hatásáról. Jelen gazdasági válság közepette ez a kockázat fokozottabban jelentkezik.

A gyártótól származó kockázatok kezelésének legjobb módja az, ha a biztosítónak lehetősége van információkat/statisztikákat kérni a biztosítani kívánt termékek gyártóitól. A kockázat kezelésének egy másik lehetősége az, hogy a biztosítást olyan autómárkákra árazza a biztosító, amelyekre megfelelő, időben is megbízható adatokkal rendelkezik. Az új, nem ismert technológiákkal kapcsolatban pedig a legalkalmasabb mód a kockázatkezelésre ezeknek a kizárása.

2.3. Az értékesítésből származó kockázatok

Az értékesítésnél az a kockázat jelentkezhet, hogy az eladhatatlan, illetve rossz műszaki állapotú autót úgy értékesítik, hogy kiemelik a kiterjesztett garancia vásárlásának lehetőségét, és az ebben rejlő kedvező hozzáadott értéket. Így viszont megnő annak az esélye, hogy a biztosító a negatív szelekció következtében csak a rossz kockázatot gyűjti.

Különösen jellemző ez a kockázat a használt gépjárművek értékesítésére, ott ugyanis a hosszú ideje a telepen álló, eladhatatlan autók egy ilyen biztosítással együtt jobban eladhatóak. Gondolnunk kell arra a kockázatra, hogy a használtautó-kereskedő az ismert hiba kijavításában nem érdekelt, az ugyanis a kiterjesztett garancia biztosítás keretében úgyis javításra kerül majd. A kockázatkezelési lehetőségek közül hármat ismertetek az alábbiakban.

A már említett állapotfelmérés továbbra is egy alkalmazható megoldás, amennyiben azt egy független szakértő végzi el. Ennek az alkalmazása költséget növelő tényező kétség kívül, akár a biztosító, akár a potenciális biztosított köteles azt megfizetni. Lehetőség van arra is, hogy a folyamatot lelassító és költségessé tevő állapotfelmérést a biztosító mellőzze, mégpedig hatékony dealer-management alkalmazásával, amely a rossz kockázatot gyűjtő értékesítők szankcionálását jelenti. Végül a harmadik megoldás például a várakozási idő használata lehet.

Látható, hogy a használt gépjárművekre kötött kiterjesztett garancia biztosítás több szempontból is többletkockázatot jelent a biztosító számára. Ez alapvetően abból adódik, hogy nem áll fenn a fedezetnek a folytatólagossága. Amennyiben a fedezet megszakad, úgy a biztosító magasabb kockázattal szembesül, ugyanis a saját kockázatviselését nem előzi meg fedezett időszak.

2.4. Makroökönómiai kockázatok

A biztosítás tartamának hossza miatt a kiterjesztett garancia biztosítás kalkulációja során a biztosítónak bizonyos paraméterek (középtávú) előrejelzését is el kell végeznie. Ilyen paraméter a kiterjesztett garancia biztosítások esetén a biztosító szolgáltatására hatással levő költséginfláció, valamint a devizaárfolyam.

A költséginflációt további két részre kell osztanunk: (1) a bérköltség inflációra, és (2) az alkatrészköltség-inflációra. Érdemes ezeket külön kezelni, ugyanis ezen költségek inflálódása eltérő képet mutathat.

Látnunk kell azt is, hogy a devizaárfolyam közvetlenül érinti az alkatrészek beszerzési árát, jellemzően ugyanis külföldi autómárkák javításáról beszélünk, amelyekhez az alkatrészeket többnyire külföldről szerzik be a szervizhálózatok.

A makroökonómiai paraméterek tehát ténylegesen közvetlenül érintik a biztosító kárköltségeit, de ezt bizonyos módszerekkel lehet kezelni. A biztosító a szervizhálózattal megállapodhat a költségek változtathatóságának mértékében, így a bizonytalanságot kiszűri/mérsékli. A kockázatkezelésnek egy másik módja az, ha a biztosító a módozatra kifejleszt egy olyan Eszköz-forrás Menedzsmentet (ALM), amelynek eredményeként a tartalékait (nagyrészt itt a meg nem szolgált díjak tartalékát) az eszköz oldalon úgy fekteti be, hogy azzal lefedje, vagy legalábbis minimalizálja a makroökonómiai kockázatot.

2.5. Biztosítói (működési) kockázatok

A korábban javasolt megoldások tulajdonképpen mind a biztosító kockázatára adott válaszok, itt viszont azon kockázatokat szeretném bemutatni, amelyek abból adódnak elsősorban, hogy a biztosító belső módszertana nem megfelelő.

Kiterjesztett garancia biztosítások díjkalkulációjának első lépéseként, az adatgyűjtési fázisban az elérhető adatok szűkösségével találjuk szemben magunkat, illetve további kérdés merül fel az adatok időbeli konzisztenciájával kapcsolatban. Az idő előrehaladtával ugyanis a vásárlók egyre tudatosabbá váltak , ma már kisebb meghibásodások esetén is javíttatják az elromlott készüléket/gépjárművet. A meghibásodások arányának az idősora tehát tartalmaz egy emelkedő trendet, emögött azonban nem csupán a romló minőség állhat, ez lehet az – angol kifejezéssel – underdeclaration factor csökkenésének a következménye is, amely azt jelenti, hogy a biztosítottak növekvő tudatossága miatt 100 meghibásodásból, ha korábban például csak 60-at javíttattak meg a szervizekkel, akkor ma már ez a szám akár 70-80 is lehet.

Az imént említett underdeclaration factor többnyire a kis összegű károkra jellemző. A faktornak a csökkenése a kis összegű károk nagyobb súlyát eredményezheti a későbbi megfigyelésekben, vagyis a kárnagyság trendje tartalmaz egy csökkenést még akkor is, ha végeredményben, a hatások eredőjeként (elsősorban az infláció hatására) nominálisan nő.

Látható, hogy a biztosítónak a megszerzett adatokon minden esetben átalakítás(oka)t, előrejelzést kell végrehajtania, hogy a biztosítási tartamra vonatkozó számokat kapjon, ez tartalmaz egy módszertani kockázatot. Ennek elkerülése érdekében egyfajta kontrollt kell próbálnunk beépíteni az adatszerzésbe, amely az adatokat nagyságrendileg ellenőrzi.

Kockázatot jelent az is, ha a termékfejlesztés során a biztosító nem kellő körültekintéssel méri fel a gyártói garanciák hosszát. Az extrém hosszúságú gyártói garanciák kedvezőtlenül érinthetik a módozat eredményét.

Végül a fennmaradó biztosítói (működési) kockázatokat jelentő tényezők a következők:

a korábbiakban felsorolt kockázatok (értékesítési mód miatti, ügyfél viselkedéséből adódó stb.) nem megfelelő számszerűsítése, alul/felülbecslése;
nem megfelelő szegmentumok létrehozása;
lényeges kockázati faktor figyelmen kívül hagyása, például a biztosított vezetési habitusa (vérmérséklet, reflex stb.);
egyszeri díjas módozatok esetén a meg nem szolgált díjak tartalékának nem megfelelő képzése: túl nagyarányú díjtartalék megszolgálása a biztosítási tartam elején veszélyezteti a tartam későbbi éveinek az eredményét;
a törlések esetén visszatérítendő biztosítási díj számításának nem megfelelő metodikája.

További kérdés az is, hogy a biztosító mekkora biztonsági pótlékot képezzen a fentiekben említett paraméterek ingadozásaira.

A kiterjesztett garancia biztosítási módozatok esetén egy lényeges kockázat adódik a termék sajátosságából, vagyis abból, hogy a biztosító a kalkulációjának, és az alkalmazott módszertanának a „jóságát” csupán évek elteltével tudja ellenőrizni, amikor a gyártói garancia lejárt. Így az esetleges kalkulációs korrekcióra azonnal nem, csak később nyílik lehetősége. Ilyen szempontból ez a biztosítás elég rugalmatlan.

Az említett kockázatok kezelésére megoldási javaslat a kalkuláció során végzett érzékenységvizsgálat, hogy a biztosító tudatában legyen annak, hogy milyen mértékű eltérésekre számíthat a módozat működése során.

3. Meg nem szolgált díjak tartaléka (MNSZDT)

A kiterjesztett garancia biztosítások esetében, jellegzetességüknél fogva a legnagyobb súllyal szereplő tartalék a meg nem szolgált díjak tartaléka.

A módozatra jellemző hosszú tartam és az egyszeri díjfizetés miatt a biztosítók meg nem szolgált díjak tartalékát kötelesek képezni , ennek legnagyobb az aránya a teljes, erre a módozatra képzett biztosítástechnikai tartalékok állományában.

A meg nem szolgált díjak tartaléka az értékelési nap utáni időszak(ok)ra vonatkozó bruttó díjat tükrözi. A Tartalékrendelet a következőképpen fogalmaz: „…a tárgyév, illetve az azt megelőző évek folyamán előírt díjakból képzett tartalék, amely a díjfizetés alapját képező biztosítási szerződésekből származó, tárgyévet követő év(ek) kötelezettségeinek fedezetére szolgál”. A meg nem szolgált díjak tartalékát általában olyan arányban képezik meg az áteső díjból, amilyen arány a kockázat volumenének valamely várt mértéke tekintetében az értékelési napon áteső időszak és a díjjal fedezett teljes időszak között van. A legtöbb esetben ez a kockázati mérték az idő. [Hanák, 2008]

Látni fogjuk, hogy a gépjármű kiterjesztett garancia biztosítás ez utóbbi alól kivételt képez, a kockázat ugyanis időben nem állandó. Az új autókra kínált biztosítások esetén ráadásul a kezdeti időszakban – amikor még él a gyártói garancia – a teljes egyszeri díj – a kezdeti költségek fedezésére hivatott loading kivételével – ebben a tartalékban található meg.

3.1. Alapfeltevések

Azzal a feltevéssel élek, hogy a biztosítási díj, pontosabban a nettó díj adott, valamint a kalkulációjáról felteszem, hogy a best estimate-en, azaz a legjobb becslésen alapul, a biztosított portfólióra tett alapfeltevések alapján a kockázatot teljes egészében lefedi.

Feltevésem szerint az ügyfelek kárbejelentésében nincs késés, és a tartalékok záró állományának meghatározásakor a tételes függőkárok állománya is nulla. Így a kártartalékok összege is nulla, ezért ezzel a továbbiakban nem kell foglalkoznunk, feladatunk a díjtartalék meghatározása.

A számításokban használt biztosítási termék jellemzői az alábbiak:

5 év/60 000 km-es fedezet új autók esetén, a kiterjesztett garancia szolgáltatási tartamát megelőző gyártói garancia az árazásban használt feltételezés szerint 2 év/24 000 km-re nyújt fedezetet,
a biztosító nem alkalmaz önrészt, vagyis a teljes kár esetén a biztosító a teljes kárköltséget megtéríti,
a biztosítás egyszeri díjas, díjfizetés a tartam elején egy összegben történik a biztosító felé,
a biztosító egyféle kiterjesztett garancia csomagot ajánl, tehát nincs többféle csomag különböző fedezetekkel,
törlés nem lehetséges, így az egyszeri biztosítási díj visszatérítésének módjával a biztosítónak nem kell foglalkoznia.

A megcélzott portfólióban a potenciális biztosítottakra vonatkozó magatartási feltevés: a biztosított vezetési szokásai alapján havonta 1000 km-t vagy annál kevesebbet vezet, a biztosító által megcélzott célközönség tehát az inkább kevesebbet vezető sofőrök.

Kockázati oldalról használt egyszerűsítő feltevések a következők: a várható kárkifizetést a modellemben egy faktor befolyásolja: az autó életkora. Ez az egyszerűsítő feltételezés összhangban van a külföldi szakirodalmakban is használt egyszerűsítéssel. Ebből következik továbbá az is, hogy a biztosítás tartamára vonatkozó futásteljesítmény korlátozás arra szolgál, hogy bizonyos esetekben – pontosabban akkor, ha egy bizonyos szint feletti az autóhasználat – korlátozza a fedezet tartamát.

3.2. Károk eloszlása

A következőkben azt mutatom meg, hogy a fedezett károk milyen módon futnak ki. Arra keresem a választ, hogy ha adott egy biztosítási kötvény, akkor a biztosított gépjárműre várható károk mikor, és milyen összegben következnek be, a nettó díjat várhatóan hogyan, milyen ütemezés alapján fogom felhasználni a biztosítási tartam alatt.

Jelen alfejezetben, az autó életkorát mint a kárbekövetkezést – a feltevések alapján – egyedül befolyásoló tényezőt vizsgálom meg. Abból az információból indulok ki, amelyet a díjkalkulációnál felhasznált a biztosító, valamint felteszem, hogy a károk eloszlása nominális értékekből áll, amely már tartalmazza a kárbekövetkezés valószínűségét, a kárnagyságot, valamint az infláció hatását, és egyéb, a kockázatot tárgyaló fejezetben felvázolt biztosítotti magatartást is, kivéve a biztosított morális kockázatának egy speciális megjelenési formáját. Továbbá felteszem, hogy a tartalékokon a biztosító nem ér el hozamot, vagyis az MNSZDT befektetését, annak jótékony hatását nem tárgyalom.

3.2.1. Az autó életkora és a károk kapcsolata

A gépjármű kiterjesztett garancia biztosítások esetén – a korábbiakban említetteknek megfelelően – feltételezem, hogy az alkatrészek belső meghibásodását csupán az autók életkora befolyásolja. Kiterjesztett garancia biztosítások esetén a károk eloszlására a külföldi szakirodalmak azt említik, hogy az időben csökkenő. [Nishimura, 2008] alapján feltételezem, hogy az autó életkora függvényében a károk Weibull eloszlást követnek. Ezt az eloszlást jelen keretek között az autó életének kezdetétől a 60. hónapjáig vizsgálom, mivel az ezt követő időszak a példában szereplő módozat esetén nem releváns számunkra. Így a továbbiakban a számításokhoz használt eloszlás egy csonkított eloszlás.

A fent említett forrás a károk eloszlására három különböző példát hoz, ezen példák az eloszlás paramétereiben különböznek egymástól. A következő ábrán látható, hogy az eloszlás a leírtakat megfelelően tükrözi: a tartam elején, vagyis a gépjármű életének kezdetén több kárkifizetés várható, a harmadik évtől kezdődően ezek lényegesen lecsökkennek.

A bemutatott eloszlások közül a továbbiakban azzal a feltevéssel élek, hogy a károk eloszlása Weibull eloszlást követ k=1,5, =2 paraméterekkel. Az eloszlásfüggvény alakja intuitíve azt jelenti, hogy feltevéseim szerint egy autó életének első kettő-három évében következik be a meghibásodások jelentős része, az eloszlás sűrűségfüggvénye az 1. év végén éri el a maximumát.

Az MNSZDT becsléséhez azt a módszert fogom alkalmazni, amelyhez az ún. earning pattern – magyarul (díj)megszolgálási minta vagy ütem –, és az egyszeri nettó díj szükséges, ez utóbbi tulajdonképpen magában foglalja a károk összegét is. Ezek felhasználásával kiszámítható az adott időszak várható kárkifizetése.

3.2.2. Károk eloszlásának és a biztosítottak magatartásának kapcsolata

A kockázatokat tárgyaló részben kifejtettem azt, hogy a kiterjesztett garancia biztosítások esetén a károk eloszlását nem csupán a fedezett alkatrészek meghibásodásának eloszlása befolyásolja, hanem a biztosítottak magatartása is. Az alábbi táblázatban [Nishimura, 2008] alapján bemutatok két befolyásoló tényezőt, illetve azok hatását.

1. táblázat: A biztosítottak magatartásának a hatása a káreloszlásra

Ok	Hatás
Biztosítottak tudatossága	A károk szintjének emelkedése a tartam alatt
A kiterjeszett garancia tartama	A károk szintjének emelkedése a kiterjesztett garancia tartamának a végén

A második ok azt a morális kockázatot tartalmazza, amelynek következtében a biztosítási tartam vége felé a biztosítottak megpróbálják úgy használni az autójukat, hogy kárt jelenthessenek be, vagyis a kiterjesztett garancia biztosítások esetén a károk eloszlásának a farokrészét külön megfontolásnak kell alávetni. A modellemben erre is feltevéssel élek, mégpedig a következőkkel: (1) a biztosítottak morális kockázata a biztosítási tartam lejártát megelőző fél évben jelentkezik, (2) ez a hatás exponenciálisan növekvő mértékben rakódik rá multiplikatíve a károk eloszlására.

Rövidebb futamidő esetén ez a hatás nagyobb összegszerűen az eloszlásfüggvény alakjából adódóan, mivel magasabb várható kárnagyságot módosít felfele. Ez – ha jobban belegondolunk – nem jelent valótlan feltételezést, ugyanis az autó fiatalabb korában az eloszlásfüggvény alapján a kárkifizetés várhatóan nagyobb, tehát hajlamosabb a belső meghibásodásra. Ilyen esetben a biztosított morális kockázata is nagyobb lehet a tartam vége felé közeledve.

3.3. A biztosítottak eltérő vezetési szokása

A vezetési szokás az MNSZDT számításánál egy szükséges paraméter, ugyanis meghatározza a biztosító tényleges szolgáltatási tartamát, vagyis azt, hogy mikor ér véget a gyártói garancia, mikor kezdődik a kiterjesztett garancia, és meddig tart.

A termék feltételei következtében, ha birtokunkban van az az információ, hogy a biztosított havi lebontásban mennyit vezet, akkor a probléma rögtön megoldódik. Ennek a paraméternek a megszerzése azonban nem egyszerű.

Térjünk vissza tehát a példabeli módozatra, és vizsgáljuk meg három képzeletbeli biztosítottal, hogy mit is jelent a biztosító szemszögéből az eltérő biztosítotti magatartás. Definiálok három típusú sofőrt:

1. sofőr: átlagos autóhasználó, havonta 1000 km-t vezet,

2. sofőr: átlagon felüli, havonta 1500 km-t vezet,

3. sofőr: átlagon aluli, havonta 500 km-re használja az autóját.

A díjkalkulációs feltevésnek elsősorban ezen példák közül az 1. sofőr felel meg, illetve a további feltevésnek – miszerint a biztosító az 1000 km/hó-nál kevesebbet autózó embereket is célozza – a 3. sofőr felel meg. A valóságban azonban a 2. sofőr számára sincs megtiltva az, hogy ezt a biztosítási terméket megvásárolja, ezért őt is vizsgálnunk kell. A 2. ábra szemlélteti a sofőröket a gyártói garancia és a kiterjesztett garancia tekintetében.

A szaggatott vonallal határolt terület szemlélteti a gyártói garanciát: 2 év/24 000 km, az azon kívüli pedig a kiterjesztett garanciát: 5 év/60 000 km. Jól látható, hogy egyes sofőrök mikor „merítik ki” a gyártói fedezetet és mikor kerülnek a kiterjesztett garancia fedezete alá, valamint mikor hagyják el azt. Az 1. sofőr az, akire a biztosító kalibrálta a biztosítást, az autó életkorának 5. éve végére kimeríti mind az életkor mind a futásteljesítmény szerinti abszolút korlátot. A 2. sofőr csupán a biztosítási tartam kétharmadáig marad biztosított, a 3. sofőr a biztosítási tartam végére pedig a megtehető kilométerszámnak csak a felét használja ki.

Ezen esetek természetesen azt mondják, hogy a sofőrök havonta levezetett kilométereinek a száma állandó. Ez a feltevés feloldható, és egészen extrém helyzetek is elképzelhetőek. Ilyen extrém mértékű vezetési szokás-változások meglehetősen ritkák lehetnek a valóságban, azonban bekövetkezésük igencsak szélsőségesen kedvező/kedvezőtlen hatással lehet a módozat eredményére. A hatás végső mértékét és irányát az egyes „sofőr-típusok” portfólión belüli súlya határozza meg.

Szeretném megjegyezni, hogy a biztosított vezetési szokásának változása tulajdonképpen korlátozottan érdekes. Jelen feltételezések mellett ugyanis két időpont számít a meg nem szolgált díjak tartalékának képzése szempontjából: a kiterjesztett garancia tényleges tartamának az eleje és a vége. Ezen két pont meghatározza a károk kifutását, és így a díjtartalék mértékét a tartamon belül.

Az ábra a meg nem szolgált díjak tartalékát képző aktuárius számára két kulcsfontosságú problémára is felhívja a figyelmét.

Egyrészt nyilvánvaló, hogy a különböző sofőrök esetén a biztosítás tényleges futamideje, és a biztosító szolgáltatásának a kezdete és a vége eltérő lehet, így a díjtartalék feloldásához eltérő ütemezésre lehet szükség.

Következésképp kijelenthetjük, hogy a feltevéseim alapján amennyiben a biztosítottak a kalkulációnak megfelelően nem vezetnek többet havi 1000 km-nél, akkor a meg nem szolgált díjak tartaléka egyszerűen becsülhető, mert annak mindenkire ugyanazt a várható kárkifizetést kell követnie. A probléma abban az esetben jelentkezik, ha a biztosítottak egy része vagy egésze havi 1000 km-nél többet vezet. Ekkor ugyanis a biztosító abban a helyzetben találhatja magát, hogy a biztosítási díjak egésze még tartalékban van, amikor beérkeznek az első kárigények.

A díjak megszolgálásának időzítésén túlmenően a másik probléma a díjak elégségességének vizsgálata. A biztosító szolgáltatási tartama ugyanis – ahogy az imént említésre került – azt is meghatározza, hogy a biztosító a károk eloszlásának mely szakaszából „részesül”, mely belső meghibásodások kifizetésére kell számítania. A kiterjesztett garancia biztosításokra jellemző, hogy a károk eloszlása időben nem állandó, sőt ahogy láttuk, az autó életének elején lényegesen nagyobb, mint a vége felé. A biztosító szolgáltatási időszakát mutatja a következő ábra a károk kifutásán.

Annak megállapítása, hogy a biztosító eredmény szempontjából egyértelműen „jobban” vagy „rosszabbul” jár a tervezetthez képest – amint a későbbiekben látni fogjuk – nem egyszerű. Az igaz, hogy a biztosító az eloszlásfüggvény magasabb károkat tartalmazó szakaszán kezdi meg szolgáltatását, viszont rövidebb idő után fejezi be.

3. 4. Meg nem szolgált díjak tartalékának számítása

Eddig azokat a tényezőket vettem sorba, amelyek a meg nem szolgált díjak tartalékának számításához elengedhetetlenek. A most következő alfejezetekben ezeket egy rendszerbe foglalom, és bevezetek egy modellt a díjtartalék számítására.

3.4.1. A számítási modell egy kötvényre

A meg nem szolgált díjak tartalékának képzésénél a kockázat-arányos módon történő díjmegszolgálást alkalmazom, mivel ez követi megfelelően a kockázatot. A cél egy olyan earning pattern, vagyis megszolgálási ütemterv felállítása, amely a biztosító számára megadja azt az információt, hogy a beszedett nettó díját milyen ütemezés szerint szolgálja meg a biztosítási tartam során egy kötvény esetén. Ehhez a csonkított Weibull eloszlást és a biztosítottak tartam végi magatartására tett feltevéseinket felhasználva megkapjuk a havi kárnagyságok (relatív) értékét, amely gyakorlatilag megfelel az earning pattern-nek. Ebből az MNSZDT havi értékei már könnyen kiszámíthatóak.

3.4.2. MNSZDT az egész állományra

Az előzőnél szofisztikáltabb megoldás, ha a biztosítottak vezetési szokására feltételezünk egy eloszlást. A becslésben biztosítottanként meghatározható a havi futásteljesítmény értéke, majd egyenként ki lehet számolni a meg nem szolgált díjak tartalékának megszolgálási ütemét, végül az állomány egészére egy átlag számítással meghatározható az a díjtartalék kifutás, amely várhatóan fedezni fogja a károkat. Egy ilyen megoldás egyértelműen méretében és időigényességében is nagyobb, mint az előző, viszont adott eloszlás feltételezése mellett a díjtartalékra egy jóval megbízhatóbb eredményt ad.

Ha a biztosítottakról feltételezhető, hogy az általuk havonta levezetett kilométerek száma normális eloszlást követ μ=1000 várható értékkel és =250 szórással, akkor a meg nem szolgált díjak tartaléka egy 50 fős modellezett állomány esetén a biztosítási tartam alatt a 4. ábrán látható módon fut ki. Az ábrán a modellezett állományra vonatkozó díjtartalék-kifutás mellett szerepeltetem az árazásban használt feltevések melletti kifutást is, hogy érzékeltessem mennyire különböznek egymástól.

Az állományra számított díjtartalék esetén fontos megjegyezni, hogy az állomány átlagos futásteljesítményéhez tartozó MNSZDT nem feltétlen egyezik meg az egyes biztosítottak MNSZDT-jének az átlagával. Gondoljunk arra az esetre, ha az állományunkban vannak sokat vezető sofőrök, az átlagos havi futásteljesítmény mégis 1000 km alatti.

4. Egyéb specialitások – a biztosító eredménye

Jelen írás hátralévő részében górcső alá veszem a kiterjesztett garancia biztosítások során felmerülő specialitásokat, amelyek a biztosító eredményével kapcsolatosak. A továbbiakban is élek azokkal a feltevésekkel, amelyeket a meg nem szolgált díjak tartalékának számítása során lefektettem. Bizonyos esetekben szükséges lesz feloldani ezen feltevések némelyikét, ezt az adott helyen jelölni fogom.

4.1. Vezetési szokás

Vezetési szokás alatt – ahogy eddig is – a biztosított által átlagosan egy hónap alatt vezetett kilométerek számát értem. Az előzőekben használt feltételezések alapján elmondható, hogy a biztosító a díjkalkuláció során azon célközönséget választotta a biztosítása számára, amely havonta 1000 km-t vezet vagy annál kevesebbet. Ez a feltételezés egyébként nem áll messze a valóságtól, szokás ezzel az átlagos értékkel számolni.

Korábban rámutattam már arra, hogy abban az esetben, amikor a biztosított ennél a szintnél többet vezet átlagosan, az a kiterjesztett garancia biztosítás esetén azt jelenti (a példámban), hogy a gyártói garanciát korábban kimeríti, minthogy az autó elérje a 2 éves korát. Ebből adódóan a biztosító szolgáltatása hamarabb elkezdődik, amely maga után vonja azt a következményt, hogy a várható kárnagyság kifutásából is hamarabb kezd el részesülni a biztosító. Ezzel egyidejűleg bemutattam azt is, hogy állandó havi futásteljesítményt feltételezve rövidebb szolgáltatási tartamra számíthat a biztosító.

Mit is jelent ez számunkra eredmény szempontjából? Egyfelől kedvezőtlen a magasabb vezetett kilométerszám, mert a biztosító a károk eloszlásának magasabb szakaszán lép be a szolgáltatási tartamába, amikor a várható kárkifizetés magasabb. Másfelől viszont ezt mérsékli az a hatás, hogy a károkból viszont rövidebb ideig „részesül”, lévén a biztosított hamarabb kimeríti a kiterjesztett garancia biztosítás keretét is, mint az eredetileg tervezett 36 hónap.

Mindezek összevont – a biztosító eredményére gyakorolt – hatásának szemléltetésére lássuk a következő ábrát, amely a biztosítás teljes tartamára számított kárhányadot mutatja be a biztosított havi átlagos futásteljesítményének függvényében.

Jól látható az ábrán, hogy az 1000 km/hó, vagy az annál kevesebbet vezető sofőrök esetén a biztosító 100%-os kárhányaddal rendelkezik. Ez abból adódik, hogy ezen sofőrök mindegyikének kiterjesztett garancia biztosítása a gépjármű életkorának 25. hónapjának elejétől a 60. hónapjának a végéig tart, vagyis azon két időpont között amelyet a biztosító a díjkalkulációja során feltételezett. Továbbá az ábra jól szemlélteti azt is, hogy ekkor a biztosító a várható károk eloszlásának ugyanazon szakaszán szolgáltat, tehát az eredménye is ugyanaz lesz. A futásteljesítmény ezen szint fölé emelkedése a biztosító kárhányadát is növeli, tehát először a negatív hatás erősebb. 2000 km/hó körül éri el a kárhányad a maximumát, onnantól kezdve a pozitív hatás kezd erősödni a negatív hatással szemben. A biztosító azon biztosítottak esetén éri el ismét a 100%-os kárhányadot, amelyek 4000 km-t vezetnek havonta. Efölött a kilométerszám fölött pedig már a pozitív hatás – vagyis az, hogy a biztosító rövid ideig szolgáltat – felülmúlja azt a negatív hatást, hogy jellemzően a károk kifutásában lévő magas károkat kell fizetnie, és a biztosító 100%-nál alacsonyabb kárhányadot ér el, eredménye pozitív.

Az ábrán látható kárhányad-függvény alakjában felfedezhetünk egyfajta lépcsőzetességet. Ez alapvetően két okra vezethető vissza: (1) az ábra készítéséhez a havi futásteljesítményt 250 km-enként növeltem; (2) a biztosítás tényleges szolgáltatási tartamának eleje és vége diszkrét időpont, másként fogalmazva a kiterjesztett garancia egész hónap elején kezdődik, és egész hónap végén ér véget.

4.2. Várható kárhányad – szükséges biztonsági pótlék

A különböző havi futásteljesítmények mellett azt már tudjuk, hogy adott biztosított esetén mekkora kárhányadra számíthat a biztosító a teljes biztosítási tartam alatt. Azt azonban még nem elemeztem, hogy a teljes állományára milyen kárhányad várható. Ehhez szükségünk van egy állományra, amelynek a modellezéséhez ugyanazt a módszert használom fel, amelyet már a meg nem szolgált díjak tartalékának becslésénél is használtunk, és amelyben feltettük, hogy a biztosítottak által havonta vezetett kilométerek száma normális eloszlást követ μ=1000 várható értékkel és =250 szórással. Az állomány nagyságát azonban most megnöveltem 1000 főre.

A számításhoz gyakorlatilag annyit kell tennem amennyiben a biztosító azonos díjú biztosításokat értékesít – jelen példában éljünk ezzel az egyszerűsítéssel –, hogy a biztosítottak kötvényein jelentkező kárhányadot átlagolom. Ez egyenlő a teljes állományra várható kárhányaddal. A számítások eredményeként 107,86%-ot kaptam. Mit is jelent ez tulajdonképpen? Kétféle oldalról lehet megközelíteni ezt a kérdést.

Egyfelől egy „elrontott árazás” esetén – amelyben a biztosítottak köre, a célközönség nem megfelelően került bele a díjkalkuláció feltételezésébe – ez az érték azt jelenti, hogy a biztosító egy ilyen mértékű kárhányadra számíthat a biztosítás teljes futamidejére vonatkozóan.

Másfelől viszont ha kilépünk abból a feltételezésből, hogy a biztosítási díjjal rendelkezünk, vagyis ha a díjkalkuláció oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor a példa számainál maradva a következőt mondhatjuk. Ha egy olyan biztosítást szeretnék beárazni, amellyel alapvetően az 1000 km/hó futásteljesítményű sofőröket szeretnénk megcélozni, de tudomásunk szerint jelenleg a piacon a sofőrök által havonta levezetett kilométerek száma 1000 km várható értékű és 250 km szórású normális eloszlást követ, akkor az eredményül kapott százalék (1-et levonva belőle) megadja annak a biztonsági pótléknak a mértékét, amelyet a díjra alkalmaznunk kell annak érdekében, hogy a díj várható értékben elegendő legyen a károk fedezésére. Erre a biztonsági pótlékra akkor van szüksége a biztosítónak, ha nem sikerült megfelelően szegmentálnia. Nem megfelelő szegmentálás a korábban bevezetett példa esetén azt jelenti például, hogy az állományban lévő sofőrök jellemzően mégsem 1000 km/hó illetve az alatti futásteljesítménnyel rendelkeznek, hanem a piacon lévő sofőrök átlagos jellegzetességét követik, és havi futásteljesítményük 1000 km várható értékű, 250 km szórású normális eloszlást követ.

Befejezés

Összefoglalásként tehát elmondható, hogy a kiterjesztett garancia biztosítások mind kockázati, mind módszertani szempontból különlegesek, ezért speciális gondolkodásmódot igényelnek. A hosszú tartam, a biztosított vagyontárgy (jelen esetben a gépjármű) magas értéke, valamint a biztosítottak egyre tudatosabbá válása miatt a kockázatok széles körét tartalmazzák, amelyeket a biztosítónak kezelnie kell. A biztosítás jellegzetessége miatt a meg nem szolgált díjak tartalékának a becslése is speciális, jelen írás keretei között erre mutattam be egy lehetséges megoldást. A számításaim során egyszerűsítésekkel éltem, ezek feloldása jelenthetné a számítási modell továbbfejlesztésének az irányát.

Végezetül úgy gondolom, hogy a biztosítási termék által nyújtott szolgáltatások vonzóak az emberek szemében, ezért a termék elterjedése várható Magyarországon.

Forrásjegyzék

8/2001. PM rendelet a biztosítástechnikai tartalékok tartalmáról, képzésének és felhasználásának rendjéről

Doug Nishimura [2008]: An Overview of Warranty Loss Reserving Evaluating the Unearned Premium Reserve for automobile extended service contracts (http://www.casact.org)

Hanák Gábor [2008]: Bevezetés a nem-életbiztosítás aktuáriusi vonatkozásaiba (Posztgraduális aktuárius képzés – 2008 tavaszi félév) J. M. Taylor, B.Sc., Dip Stats., F.I.A [1985]: Extended Warranty Insurance

Joe S. Cheng: Automobile warranty unearned premiums and deferred policy acquisition expenses

MAISZAKI Gépjármű kiterjesztett garancia biztosítás általános feltételei

Simon J. Noonan: The use of simulation techniques in addressing auto warranty pricing and reserving issues

Koncz Tamás

Diszkrimináció vagy differenciálás? - Az európai, diszkriminációt tiltó szabályozás biztosítási vonatkozásai

Gyöngyi — h, 03 aug 2009 06:35:07 +0000

A tagállamoknak 2007. december 21-ig kellett átültetni nemzeti jogrendszerükbe a 2004/113/EK számú irányelvet (ún. „Gender” irányelvet), amely általános szabályként tilt bármilyen megkülönböztetést a nemek között. (A Biztosítási Szemle annak idején a 2005. áprilisi számában tudósított az irányelv létrejöttének körülményeiről.)

A direktíva alapelvként kimondja, hogy a tagállamok a jövőben, új biztosítási szerződések megkötése esetén már a nemet, mint díjképző, differenciáló szempontot, nem alkalmazhatják, és nem tehetnek különbséget férfi és nő között a kifizetésre kerülő szolgáltatások vonatkozásában sem. Ugyanakkor opcionális jelleggel („opt out”) lehetőség van arra, hogy a tagállamok indokolt esetben és arányos mértékben lehetővé tegyék a biztosításmatematikai és statisztikai adatokkal alátámasztott, nemek szerint különbségtétel alkalmazását a díjképzésnél. A terhességgel és az anyasággal kapcsolatos költségek azonban semmilyen körülmények között sem alkalmazhatóak díjdifferenciáló szempontként. (Ez utóbbi rendelkezés alkalmazásának legvégső határideje 2009. december 21.)

Magyarország a 2003. évi LX tv. („Biztosítási tv.) és a 2003. évi CXXV tv. („Esélyegyenlőségi tv.) módosításával tett eleget implementációs kötelezettségének, lehetővé téve a biztosítók számára, hogy továbbra is alkalmazzák a nemi hovatartozáson alapuló különbségtételt a díjszámításban, amennyiben ezt a különbséget releváns és pontos statisztikai adatokkal alá tudják támasztani. A terhességgel és az anyasággal kapcsolatos különbségtétel azonban a jövőben már tilos. Magyarország azt vállalta, hogy 2008 decemberétől (az uniós tagországoknál korábban) életbe lépteti az irányelv terhességi diszkrimináció megszüntetésére vonatkozó részeit.

A jogszabály által – bár nem azonos mértékben – érintett területek a következők:

életbiztosítások
egészségbiztosítások
baleset-biztosítások (utasbiztosításokon belül is)
gépjármű-biztosítások

A magyar biztosítási szakma időben megkezdte az alkalmazással kapcsolatos feladatok értelmezését. Felvetődött az az értelmezési kérdés, hogy a terhesség kizárása a kockázatból diszkriminációnak minősül-e az új szabályozás nyomán. Azok a biztosítók, amelyek továbbra is alkalmazzák a különbségtételt a díjszámításban, az irányelvben előírt kötelezettségüknek, miszerint statisztikai adatokkal kell alátámasztaniuk a különbségtételt, jellemző módon a társaságok honlapján keresztül tesznek eleget.

Az Európai Bizottság 2008 nyarán – a „Gender” szabályozás által inspirálva – egy újabb horizontális irányelv elfogadására tett javaslatot a diszkrimináció minden formájának tiltására a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, amennyiben a megkülönböztetés az életkoron, valamely fogyatékosságon, vallási meggyőződésen vagy szexuális irányultságon alapszik.

A jogszabály-javaslat előzményeként az Európai Bizottság még 2008. első félévében egy konzultációt bonyolított le arra vonatkozóan, hogy a kor-, vallás-, testi fogyatékosság vagy szexuális irányultságon alapuló diszkrimináció milyen formái léteznek a munkaerőpiacon kívül. A konzultáció célja nem titkoltan az volt, hogy szükség esetén az EB egy vonatkozó irányelv elfogadására tegyen javaslatot.

A nyilvánosan meghirdetett konzultációra több észrevétel is beérkezett. Az AGE (egy idősügyi szervezet) diszkriminációként jelölte meg, hogy a biztosítók bizonyos életkor felett egyáltalán nem, vagy csak lényegesen magasabb áron kínálnak utasbiztosítást, illetőleg azt, hogy egészségbiztosításnál az életkort is figyelembe veszik a díjképzésnél. Az AGE megkérdőjelezte a gyakorlat jogosságát, és azzal érvelt, hogy ez korlátozza az idősebb állampolgárok szabad mozgását, illetőleg a szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférését.

A biztosítók európai szervezete, a CEA munkatársai többször találkoztak az EB képviselőivel, és a konzultációk során kiderült, hogy a probléma nem csupán a fent jelzett biztosításokkal van. A fokozott érdeklődés a gépjármű-biztosításokra is kiterjed, konkrétan arra, hogy mi indokolja a fiatalok jelentősen magasabb díját.

Az európai biztosítók erőteljes lobbi-munkába kezdtek. Részletekbe menő tanulmányokkal, statisztikai adatsorokkal támasztották alá a bizottsági konzultáció fázisában, miszerint a biztosítók által alkalmazott differenciálás nem tekinthető diszkriminációnak. Tavaly nyár elején még úgy tűnt, hogy a szakmai érvek célba találtak, és az EB elállt attól a tervétől, hogy horizontális irányelvet dolgozzon ki a kor-, vallás- vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönbözetés tiltására. Az akkori információk szerint első lépésként kötelező irányelv csak a fogyatékosságon alapuló megkülönböztetés tiltására készült volna úgy, hogy a pénzügyi szolgáltatók az indokolt mértékben általános kivételt kaptak volna. Az egyéb területek vonatkozásában (ezek közül számunkra legfontosabb az életkor) legfeljebb ajánlás kibocsátását tervezte a testület.

A különböző, érintett társadalmi szervezetek nyomása azonban végül is erősebbnek bizonyult a szakmai érveknél, mivel az Európai Bizottság úgy döntött, hogy visszatér az eredeti elképzeléséhez, és egy horizontális irányelv elfogadására tesz javaslatot a diszkrimináció minden formájának tiltására a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, amennyiben a megkülönböztetés az életkoron, valamely fogyatékosságon, vallási meggyőződésen vagy szexuális irányultságon alapszik. A jogszabály tervezett szövegét az EB 2008. július 2-án fogadta el. A tervezet a biztosítók számára megadja a kivétel (opt out) lehetőségét, a következők szerint:

„A tagállamok a pénzügyi szolgáltatások vonatkozásában lehetővé tehetik az arányos különbségtételt a kérdéses termékre, amennyiben a kor vagy fogyatékosság alkalmazása kulcsfontosságú faktor a kockázat értékelésénél, és az idevágó és pontos biztosításmatematikai vagy statisztikai adatokon alapszik.”

Az európai biztosítási szakma örömmel üdvözölte az Európai Bizottság álláspontját, miszerint a biztosítók által alkalmazott, a valós kockázati különbségeken alapuló differenciálást nem tekinti diszkriminációnak. A biztosítási szerződéseknél alkalmazott eltérő tarifák nem jelentenek hátrányos megkülönböztetést, hanem a kétségtelenül meglévő különbségek érvényre juttatását biztosítják egy olyan szerződésben, amely szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyenértékűségén alapul.

A magánbiztosítók tevékenységének lényege, hogy összegyűjtik a hasonló kockázatoknak kitett egyének csoportját, és a begyűjtött díjakból fedezik a kárt szenvedett biztosítottak kifizetéseit. Az egyén pénzügyi kockázata azáltal csökken, hogy azt szét tudja teríteni a közösségen belül. A biztosítási díj megállapításánál a biztosító a szerződő egyéni kockázatát veszi figyelembe, amely a biztosítási esemény bekövetkezési valószínűségét tükrözi. Ennek kiszámításához a biztosító múltbéli tényadatokat használ fel. A valós, egyéni kockázat pontos felmérése tehát feltétele a fair díjszabásnak, és így magának a biztosítási tevékenységnek. Bármilyen ez irányú korlátozás tovább ronthatná a biztosító és az ügyfél között amúgy is (a biztosító kárára) meglévő információs aszimetriát, ami végső soron a termékek megdrágulásához, antiszelekcióhoz, szélsőséges esetben pedig bizonyos termékek piacról történő kivonásához vezethet.

A mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a fogyasztók részéről is erőteljesen jelentkezik az igény, hogy az általuk képviselt tényleges kockázat fair módon kerüljön beárazásra. Magyarországon ezt mi sem támasztja jobban alá, mint a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás bonus-malus rendszere, amelynek átsorolási rendjét a fogyasztók kiemelt odafigyeléssel követik, sőt – nagyon helyesen – ki is követelik, hogy ne kelljen más kockázatát megfinanszírozniuk a díjon keresztül. A biztosítók ez irányú gyakorlata tehát messzemenően egybecseng a fogyasztók igényével.

Az európai biztosítási szakma mindazonáltal aggályosnak találta a kivétel fenti megfogalmazását a következők miatt.

1. Az irányelv-tervezet „opt out” lehetőséget kínál fel, vagyis a tagországokra bízza, hogy továbbra is megengedik-e a különbségtételt a biztosítási díjképzésben. Ez a megoldás jogi bizonytalanságot eredményez mind a biztosítási szektor, mind a fogyasztók számára, ami ellentétes az egységes európai piac kialakítására vonatkozó szándékokkal. A közelmúltban tanulságos példával szolgált a 2004/113/EK irányelv, amely az opt out lehetőség révén a nemzeti szabályozások olyan eltérő változatait hozta létre, ami nem áll összhangban az egységes piac igényeivel, nehezítve a határon átnyúló szolgáltatások szélesebb körben való elterjedését is. Magyarországon különösen aktuális a kérdés, mivel a magyar biztosítótársaságok szinte kivétel nélkül nagy európai biztosítási (pénzügyi) csoportok itteni leányvállalatai, messzemenően érdekeltek tehát az egységes, átlátható európai szabályozás megvalósulásában.

2. Az induló szövegjavaslattal további probléma, hogy indokolatlanul leszűkíti a differenciálás alapjául szolgáló eszközök tárát. Az aktuáriusi és statisztika adatokon túlmenően a biztosítók az átfogó kockázatértékelés során egyéb tényezőket is figyelembe vesznek, ilyenek például az orvosi jelentések, orvosi kutatások és egyéb orvosi tapasztalatok, vagy adott esetben a foglalkozásból, hobbi-tevékenységből eredő tényezők hatása. A szövegjavaslat ugyanakkor nem teszi egyértelművé, hogy a fenti adatok figyelembe vehetőek-e a díjképzés során. Ezen tényezők figyelmen kívüli hatása torzítaná a kockázatarányosság elvét, amivel megfosztanánk a fogyasztót attól a lehetőségtől, hogy hozzáférjen a valós kockázatának megfelelő fair díjszabáshoz. Hasonló módon jogi bizonytalanságot eredményez a szövegjavaslatban alkalmazott „kulcsfontosságú tényező” kifejezés. A magánbiztosítók törekvése arra irányul, hogy a lehető legtöbb egyénnek kínáljanak biztosítási védelmet, mindeközben azonban közgazdasági szempontoknak és szolvencia elvárásoknak is meg kell felelniük a társaságoknak. A biztosítási piac mindig is élen járt az innovációban, igyekszik személyre szabott, a fogyasztók naponta megújuló igényeinek megfelelő termékeket reális árszínvonalon kínálni, ehhez azonban rugalmas kockázatértékelésre van szüksége a szakmának. A „kulcsfontosságú” kifejezés használata behatárolhatja ezt a lehetőséget.

Az elkövetkező döntéshozatali szakaszban ennek megfelelően a biztosítási szakma prioritásai – nemzeti és európai szinten egyaránt – a következőek:

az opt out lehetőség helyett – amely a tagországokra bízná a döntést –, azt a megoldást alkalmazzák, hogy a kivétel az irányelv szövegébe kerüljön beépítésre,
cél a kivétel pontos megfogalmazásának további bővítése.

A szövegjavaslat bizottsági elfogadásával a konzultációs szakasz lezárult. A jogszabálytervezet egyszerre került benyújtásra az Európai Parlamentnek és az Európai Tanácsnak, a két intézmény azt párhuzamosan tárgyalja. Ebben az esetben a Parlamentnek csak arra van jogosítványa, hogy véleményezze a tervezetet, a végső döntést a Tanács hozza meg egyhangú szavazással.

Az első féléves cseh elnökség nem tervezett gyors előremenetelt a kérdésben, szerette volna előbb felmérni a majdani szabályozás hatását. Úgy vélték, hogy a már hatályban lévő egyenlőségi jogszabályok átültetési tapasztalatait kellene kiértékelni, mielőtt az új szabályozást elfogadnák.

A parlamenti szakasz ugyanakkor aktívnak bizonyult. A beérkező módosító javaslatok – előre megjósolható módon – a fogyasztóvédelmi előírásokat kívánják erősíteni. A módosító javaslatok részben új fogalmak bevezetésére irányulnak (fogyatékosság fogalmának definiálása, illetőleg a diszkrimináció fogalmának kiterjesztése a „társítás útján történő diszkrimináció”-ra). A javaslatok egy más csoportja pedig – az eredeti szöveghez képest – új szabályok bevezetését célozza. Ilyen pl. a biztosítók differenciálási lehetőségének további szűkítése, illetőleg a kockázatelbírálás során felhasznált adatok rendszeres publikálása és frissítése, valamint ezen adatok nem-diszkriminatív módon történő felhasználásának lehetséges monitorozása. A fogyasztóvédelem erősítésére irányuló, jó szándékú javaslatok ugyanakkor sokszor nehezen egyeztethetőek össze a biztosításszakmai szempontokkal.

A téma jelentőségére való tekintettel az Európai Bizottság februárban hivatalosan is párbeszédet kezdeményezett a pénzügyi szolgáltatók képviselőivel a most készülő és a már életben lévő diszkriminációt tiltó szabályozások kapcsán. A konzultációs folyamat három területet fed le.

1. Az új irányelvtervezet (életkor és fogyatékosság alapján történő megkülönböztetés tilalma) kapcsán felmerülő kérdések

A párbeszéd célja egymás szempontjainak jobb megismerése. Egy találkozó sorozatról van szó, amely 20 résztvevővel zajlik (bankok, biztosítók, fogyasztóvédelmi szervezetek bevonásával). A „Gender” irányelv tanulságait leszűrve, segíteni szeretnék a tagországokat a megfelelő értelmezés kialakításában az alábbi kérdésekre koncentrálva:

a definíciók (pl. aktuáriusi alapelvek) pontosítása,
az információforrások eredete és azok nyilvánosságra hozatala,
„kulcsfontosságú” terminus tisztázása,
a vonatkozó termékek azonosítása,
a jelenlegi legjobb iparági gyakorlat (best practice) elemzése a diszkrimináció elkerülése érdekében, az önszabályozás elősegítendő.

2. Fórum a „Gender” irányelv 5. pontjának átvétele kapcsán (biztosítós kivétel)

Fentiek vonatkozásban az EB kifejezetten a biztosítási vonatkozásokat kívánja áttekinteni, és az alábbi témákra koncentrál:

a tagországok jelenlegi gyakorlatának megismerése az 5. cikk átvétele kapcsán (opt out),
az érintettek közötti párbeszéd elősegítése,
a „best practice” megosztásának ösztönzése,
az EB 2010-re esedékes, az irányelv működésére vonatkozó jelentésének segítése. Az EB ennek kapcsán módosításokat kezdeményezhet a szabályozásban, ha szükségét látja.

3. Tanulmány az életkoron, fogyatékosságon, nemi hovatartozáson, származási alapon, hiten/valláson, szexuális beállítódáson alapuló megkülönböztetésről a pénzügyi szolgáltatások területén, különös tekintettel a banki és biztosítói szolgáltatásokra

Az EB most keresi a fenti tanulmány elkészítőjét, a várható elkészülési idő 2010 tavasza. A tanulmány feladata az alábbiak feltérképezése lesz:

a tagországok pénzügyi szolgáltatóinak jelenlegi, vonatkozó gyakorlata,
a diszkrimináció eltérő alapjainak jelenlegi és lehetséges problémái,
intézkedések a diszkriminációs gyakorlatok megakadályozására: tagországok joggyakorlata, önszabályozási megoldások,
javaslatok tétele a kérdés kapcsán.

A tanulmány kitér majd a „Gender” irányelv átvételének kérdéseire is. A CEA azt szorgalmazza, hogy a tanulmány külön kezelje a banki és biztosítói termékeket, sőt, a biztosítási termékek differenciálása is indokolt lehet.

Az európai biztosítási szakma továbbra is aktívan részt vesz a közösségi szintű konzultációkban, melyek során azokat a szakmai érveket vonultatja fel, amelyeket már korában is megfogalmazott.

Az európai és a magyar biztosítók támogatnak minden diszkriminációt tiltó intézkedést, feltéve, hogy az a biztosítási tevékenység sajátosságainak figyelembevételével készül. A biztosítási szakma ugyanakkor nem tekinti diszkriminációnak azt az évszázadok során kialakult biztosítási üzemgazdasági gyakorlatot, miszerint a biztosítók az ügyfél tényleges kockázatának figyelembevételével alakítják ki díjaikat. A kockázatarányos díjszámítás nem tekinthető diszkriminációnak, sőt előfeltétele a magánbiztosítás megfelelő működésének.
A biztosíthatóság határait a szakma folyamatosan tágítja, a biztosításhoz való garantált hozzáférés azonban nem lehet feltétlen elvárás. Bizonyos feltételek esetén a biztosító már nem tud olyan magas – és megfizethető – díjat megállapítani, ami lehetővé tenné az adott kockázat elvállalását a veszélyközösség tagjai érdekeinek sérelme nélkül. A dolog lényegéből adódóan ugyanis a biztosító feladata, hogy a veszélyközösség egésze „helyett” megítélje, hogy az adott kockázat beilleszthető-e a veszélyközösség profiljába.
A felhasznált információk forrása nem szűkíthető le a jelenlegi gyakorlatra, továbbá az adatok publikálása nem szükségszerűen szolgál hozzáadott értékkel az ügyfelek számára. A biztosítási piac mindig is élen járt az innovációban, igyekszik személyre szabott, a fogyasztók naponta megújuló igényeinek megfelelő termékekkel, reális árszínvonalon kínálni, ehhez azonban rugalmas kockázatértékelésre van szüksége a szakmának.
A kis piacok (Ciprus, Málta) felvetették a statisztikai források hiányának problematikáját. A ciprusi felügyelet a „Gender” irányelv kapcsán nem engedélyezte az európai adatok használatát. Mivel az élet-statisztikákon kívül más statisztika nem elérhető – az alacsony lélekszám és alacsony biztosítási telítettség kombinációja okán – az ország nem tudott élni az opt out lehetőséggel. Felmerült ezért az a lehetőség, hogy legyen lehetséges az európai statisztikák használata is.
A tagországi „opt out” lehetősége jogi bizonytalanságot eredményez mind a biztosítási szektor, mind a fogyasztók számára, ami ellentétes az egységes európai piac kialakítására vonatkozó szándékokkal. Célszerű, hogy a biztosítókra vonatkozó eltérés közösségi szinten kerüljön megfogalmazásra.

A készülő új, diszkriminációt tiltó jogszabály természetszerűleg nem csak a pénzügyi szektort érinti, hanem az egyéb szolgáltató ágazatokat is, szállodákat, vendéglátó ipari egységeket stb., különös tekintettel a fogyatékosságot érintő vonatkozásokra. Az európai munkáltatók szervezete, a BusinessEurope a közelmúltban arra szólította fel az Európai Bizottságot, hogy vonja vissza a javaslatot. Ahogy a szervezet fogalmazott: „A mostani válság nem teszi lehetővé a szokásos üzleti attitűd alkalmazását a szabályozási törekvésekhez. El kell ezért kerülni minden olyan új jogszabály javaslatot, ami extra terheket rakhat a vállalkozásokra.” A kisebb méretű vállalkozások különösen megkérdőjelezik a szabályozás gyakorlati alkalmazhatóságát.

A BusinessEurope javaslata előre látható módon felzúdulást keltett a szociális partnerek körében, és az Európai Bizottság is védelmébe vette a tervezetet azzal, hogy az üzleti szervezet által jelzett költségkihatások eltúlzottak. Következő lépésként az Európa Unió Tanácsa (EPSCO Council) júniusi ülésén tárgyalja a témát.

Lencsés Katalin

Kihívások előtt a Felügyelet

Gyöngyi — cs, 11 jún 2009 09:08:50 +0000

A megváltozott világgal a pénzügyi felügyeletek hatáskörének is módosulnia kell. Nem elég, ha a hatóságok csak akkor avatkoznak be, ha már megtörtént a baj, a megelőzés is szükséges - állítja Farkas István, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete felügyeleti tanácsának elnöke, aki üdvözli a közös uniós felügyelet létrehozásának tervét.

– A kormány kibővítené a PSZÁF határkörét. A Felügyelet megtilthatná például a shortolást vagy a kockázatos pénzügyi termékek piacra kerülését. Mi erről a véleménye?

– A világ a pénzügyi válsággal jelentősen megváltozott, ehhez minden országban alkalmazkodni kell. Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is szakértői egyeztetések folynak arról, hogy ezekben a válságos időkben milyen hatásos szerepe legyen a felügyeleteknek. Alapvető, hogy olyan hatáskörük legyen, hogy ne csak akkor avatkozhassanak be, ha a baj már megtörtént, hanem akkor is, ha látszik a bekövetkezés veszélye. Tekintettel arra, hogy a Felügyelet nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó csak remélni tudom, hogy javaslataink a Kormány szándéka szerint jogszabályokba megjelenő valósággá válnak. A hatásos, a várható kockázatokat is figyelő felügyeleti munka ugyanis a piac egészének biztonságát szolgálná. Az ilyen preventív helyzetben hozott döntések persze könnyen vita tárgyát képezhetik, de ezt a felelősséget a Felügyeletnek fel kell vállalnia, hiszen a döntés helyességét többnyire csak később lehet igazolni.

– A tervezett közös európai pénzügyi felügyelet hogyan illeszkedik ebbe?

– Ami ma történik a pénzügyi piacokkal a világban, az országos szinten már nem kezelhető. A Jacques de Larosiere vezette bizottság jelentése szerint ezért kell létrehozni egy integrált összeurópai felügyeletet. A magyar miniszterelnök az egységes európai felügyelet gondolatát az elsők között vetette fel tavaly, ezt követően a Felügyelet novemberben kidolgozta az egységes európai felügyelet kialakításának megvalósítható kereteit és ütemtervét. A bizottság javaslata logikájában, ütemezésében 80 százalékban megegyezik a Felügyelet által készített dokumentumban foglaltakkal. Már csak ezért is a Felügyelet üdvözli és támogatja az erre irányuló munkák megindulását..

– Hogyan állapítaná meg a Felügyelet, hogy mekkora a kockázat, ha maguk a piaci szereplők sem voltak képesek erre?

– A pénzügyi szolgáltatók üzleti modelljének megismerésével, megértésével pontosabban látható a Felügyelet számára, hogy mi mennyire kockázatos. Így előfordulhat, hogy maga a pénzügyi tevékenység briliáns logikára épül, viszont a szolgáltatás egy olyan fogyasztói kört ér el, amely nincs abban a helyzetben, hogy fel tudja mérni a kockázatokat. Ilyenkor többek között a Felügyeletnek kell megvédenie a fogyasztókat az esetleges felelőtlen döntésektől. Az amerikai tőzsde- és értékpapír-felügyeletnek (SEC) például van olyan hatásköre, hogy a fogyasztók egy csoportjára megtilthatja egyes pénzügyi termékek értékesítését.

– Milyen termékektől kell megvédeni a magyar fogyasztókat?

– A bonyolult, nagyon nehezen átlátható termékek kockázataival csak a fogyasztók szűk rétege van tisztában. A befektetési alapokkal kombinált betéteknél például – ha lenne erre vonatkozóan felhatalmazásunk – azt javasolnánk, például, hogy csak meghatározott összeg (pl. 5 millió forint) felett lehessen értékesíteni.

– A shortolás megtiltásról mit gondol?

– Jelenleg nem tiltja jogszabály, hogy valaki úgy kereskedjen, hogy nincs a birtokában az értékpapír. Ha nagyon koncentráltan élnek ezzel a módszerrel, annak komoly következményei lehetnek. Például előfordulhatna, hogy a magyar brókercég, amelyik a megbízást végrehajtja, nem lenne képes a Központi Elszámolóház és Értéktárba (KELER) határidőre leszállítani a papírokat, akkor gondok lehetnének az elszámolásokkal, és hozzá kellene nyúlni a KELER tartalékaihoz. Ennek megelőzése, megakadályozása érdekében a Felügyeletnek kellene rendelkeznie átmeneti beavatkozási lehetőséggel. Ez is annak, a felügyeleti megerősítését ígérő csomagnak a része, amelyről már beszéltünk. Hangsúlyozom: a Felügyelet jogalkalmazó, a jogszabályokat tartja be maradéktalanul. A hatásosabb felügyeleti munkához tehát a jogszabályi feltételeket kell megteremteni.

– Az ingatlanalapoknál beavatkozott a PSZÁF. Nagy botrányt is kavart ezzel.

– Az ingatlanalap az egyike azon kevés esetnek, amikor a Felügyeletnek van joga megelőző lépéseket tenni, ha úgy látja, hogy ez a piac biztonsága érdekében indokolt. Mi éltünk ezzel a joggal, és 10 napra felfüggesztettük az alapok forgalmazását.

– Korábban nem látták az ingatlanalapok veszélyeit? Miért engedélyezte például a Felügyelet, hogy a konstrukciók T+3 napos visszaváltási határidővel működjenek?

– Jogszabály ezt lehetővé tette, lehetőséget adva akár T+3 napos visszaváltásra is. Az alapkezelők ezzel éltek és sokáig jól is működtek, tavaly szeptemberben kaptuk az első jelzéseket, hogy az erősödő tőkekivonások miatt gondok lehetnek. November 7-én éppen a Világgazdaságban volt egy oldal, amelyiken két hír szerepelt: az egyik arról szólt, hogy Németországban kilenc ingatlanalapot függesztettek fel, a másik pedig arról, hogy a hazai ingatlanalapokból mennyi tőkét vontak ki. Az előzményeket is figyelembe véve ezek után nincs mit csodálkozni a döntésünkön.

– A befektetők azonban nem elégedettek a PSZÁF döntésével.

– Éppen a befektetők érdekében vállalnunk kell a konfliktusokat. Olyan döntést nehéz hozni, ami mindenkinek jó. Ennél a befektetésnél általában úgy viselkedtek az emberek, mintha az nem lett volna kockázatos, pedig az volt. Nem lehetett volna meglepetés a befektetők számára, hogy az ingatlanokat nem lehet három nap alatt értékesíteni, és hogy az áruk sem garantált. A pénzügyi termékek értékesítésénél nagyon fontos a tájékoztatás, ezért a 10 napos felfüggesztés egyik indoka éppen az volt, hogy kötelezzük az alapkezelőket a befektetők teljesebb körű tájékoztatására.

– Amerikában is előfordult, hogy a bankok kockázatmentes, likvid befektetésként értékesítettek bizonyos konstrukciókat. Ott az SEC kötelezte őket, hogy névértéken vásárolják vissza a befektetéseket az ügyfelektől. Itt viszont úgy tűnik, a befektetők viszik el a balhét.

– Az értékesítők elképzelhető, hogy sokszor nem mondták el szóban, részleteiben az ügyfélnek a kockázatokat. Az alapok tájékoztatói azonban tartalmazzák a kockázatok leírását az árak alakulásától a likviditási kockázatokig. Az amerikai bankok bizonyos termékekről azonban sehol nem közölték, hogy kockázatosak, így ott jogilag más volt a helyzet.

– A többi befektetési termékek hozama is gyenge lett. Kell-e ezt a Felügyeletnek kezelni?

– A panaszok száma megnőtt, és az ingerültség is egyre nagyobb, ami a helyzet változása miatt érthető, bár a szolgáltatások színvonala nem esett vissza ugyanekkora mértékben. Mi többek között a honlapunkon is próbáljuk felvilágosítani a fogyasztókat, emellett arra kényszerítjük a szolgáltatókat, hogy adjanak minél több információt az ügyfeleknek.

– Hétfőn lépett hatályba az uzsoráról szóló törvény. A Providentet fel is jelentették ez alapján. A felügyelet mit gondol erről?

– A Felügyelet meghirdette a 2009. évi prioritásait és a felügyelési tevékenység középpontjaiba ezt állítottuk. Ez az uzsora esetében két ponton is találkozik a törvénymódosítás szándékaival, nevezetesen a stratégiák elemzésénél, és a tisztességes üzleti magatartás megkövetelésénél. Ennek megfelelően a Providentnél is meg kell nézni, hogy a szabályokat betartva bánik-e az ügyfelekkel a hitel nyújtásakor, másrészt, hogy tisztességes-e a piaci magatartása. Ha azt látjuk, hogy a szerződési feltételek egyoldalúak, aránytalanok és az uzsora hatálya alá tartoznak, akkor intézkedünk, és mi magunk teszünk feljelentést.

– A bankok egyoldalú szerződésmódosítását is sokan kifogásolják manapság. Ebben mi az álláspontjuk?

– Már 2006-ban kiadtunk egy nem kötelező érvényű ajánlást, amelyben felhívtuk a szolgáltatók figyelmét arra: tegyék világossá az ügyfelek előtt, hogy pontosan mitől változnak a kondíciók. Az ajánlást a hitelintézetek tömegesen nem alkalmazták, ezért egyetértünk azzal, hogy ezt foglalják jogszabályba.

– A legproblémásabb termék mostanában valószínűleg a devizahitel. Mennyiben növeli ez a bankok működési kockázatát?

– Működési kockázat szempontjából mindegy, hogy milyen devizában zajlik a hitelezés. Ami nem mindegy, hogy a hitelfelvevők életében milyen szerepe van a devizának. A bankok portfóliója egyrészt a forint gyengülése miatt romlik, és amiatt is, hogy nő a munkanélküliség, ami a forinthitelek minőségét is rontja.

– A bankok megállapodtak a kormánnyal tavaly ősszel arról, hogy bizonyos engedményekkel segítik a devizahiteleseket. Több bank azonban állítólag nem tartja be a paktumot. Ellenőrzik, esetleg szankcionálják ezt valamilyen módon?

– Megállapodást betartani szokás és nem szankcionálni. Mi a panaszok értékelésénél, a panaszkezelési statisztika készítésénél külön is figyelemmel leszünk azonban a megállapodások betartására. Ha gondokat látunk, akkor jelezzük a megállapodást aláíró feleknek, közvetlenül is figyelmeztetjük a bankot, hogy a panaszosok szerint nem tartják be a megállapodást. Ha sűrűn érkeznek ilyen panaszok, nyilvánosságra hozhatjuk akár a piaci szereplő nevét is. Mindenkinek érdeke a megállapodást betartó, egységes és elfogadható gyakorlat létrehozása, a felügyelet különböző eszközeivel ezt segíti.

– Mennyire követi most szorosabban a Felügyelet a piaci szereplők tőkehelyzetét?

– Mindig így teszünk azzal, de most alaposabban átnézzük azokat az elemeket – például a likviditást, az eszközkészletet –, amelyek a tőkehelyzetre is hatással lehetnek. Ha ugyanis csak azt vizsgáljuk negyedévről negyedévre, hogy megfelel-e az adott cég a tőkekövetelményeknek, nem végezzük jól a munkánkat. Azt is figyelnünk kell, hogy a jövőben, dinamikájában figyelve biztonságosan működik-e a piaci szereplő.

– Melyik piaci szegmensben lehetnek nagy problémák?

– Jelenleg sem a bankoknál, sem a biztosítóknál, sem a tőkepiacon nem látunk olyan problémát, amely lényegi kockázatnövekedést jelentene a magyar pénzügyi szektor tőkeellátottsága a jelenlegi aktivitást figyelembe véve stabil. A betétesek teljes biztonságban vannak, és a pénzügyi rendszer szereplőinek működése sem veszélyeztetett.

– A MÁV ÁBE körüli botrányban a Felügyelet felelősségét is felvetették, emiatt 19 munkatársuk ellen kezdődött vizsgálat. Hol tart ez?

– Mostanában fejeződik be. Ez azonban nem fegyelmi vizsgálat. Létrehoztunk egy közvetlenül nekem jelentő, független belső ellenőrzési részleget, amely az eljárások szakmai megalapozottságát vizsgálja. Ha a vizsgálat arra a megállapításra jut, hogy valaki személyesen felelős, akkor kell lefolytatni ellene egy fegyelmi eljárást.

– Lezáródhat úgy is a vizsgálat, hogy nem lesz személyes felelős? Ezt reálisnak tartaná?

– Hangsúlyozom, hogy a vizsgálatok még nem záródtak le, tehát a végeredményt nem szeretném prejudikálni. Elvileg természetesen elképzelhető, hogy ha nem szándékosan követte el az illető a hibát, hanem az a nem megfelelő eljárásrendet követve következett be, akkor a személyi felelősség nem biztos, hogy fennáll.

– Indítottak pert a MÁV ÁBE-ügyfelek a Felügyelet ellen?

– Hallottam olyanról, hogy valaki fenntartotta magának ezt a lehetőséget.

– A problémás piaci szereplőkre kirótt PSZÁF-bírságok elég alacsonyak. Miért?

– A felügyeleti bírságok mértékét jogszabályok határozzák meg. A szankcionálás azonban nem kizárólag a bírságot jelenti. A rendkívüli intézkedések között ott van a számlák zárolása, és akár az engedélyek visszavonása is. Azon persze el lehet gondolkodni, hogy érdemes-e a bírságokat harmonizálni úgy, hogy hasonló helyzetekben a versenyhivatali, a fogyasztóvédelmi és a felügyeleti bírságok hasonló összegűek legyenek.

– Legutóbb az HSBC-re piacbefolyásolás miatt kirótt 80 millió forintos bírságnál volt olyan érzésünk, hogy nevetségesen alacsony?

– A szankciónak a bírság nagyon kicsi része. Az HSBC-re a magyar felügyelet nem tudna olyan bírságot kiszabni, ami igazán jelentős lenne a jövedelméhez képest, de nem ez a lényeg. Erről a bírságról tucatnyi embernek kell majd igazoló jelentést írnia, el fog jutni a legfelsőbb vezetőségig, belső vizsgálat lesz belőle, és ez megtörténne akkor is, ha két forint lenne a büntetés. Ettől függetlenül én is el tudnék képzelni nagyobb bírságokat.

– A vállalkozói számláknál a tényleges tulajdonosi nyilatkozatok határideje lejárt, a bankoknak zárolniuk kellett volna ezeket a számlákat, ám a sajtóban megjelent hírek szerint nem tették meg. A Felügyelet tud erről?

– A jogszabály azt mondja ki, hogy ilyen esetben 2009. január 1-jétől zárolni kell a számlákat. Folyamatosan vizsgáljuk, hogy a piaci szereplők betartják-e a jogszabályokat. Viszont egyelőre még nem megyünk ki ez ügyben helyszíni vizsgálatra, mivel nem lenne szerencsés, hogy az egyik nap életbe lép a jogszabály, és másnap pedig már közli is a hatóság, hogy azt ki nem tartotta be.

www.pszaf.hu

Az interjú rövidített verziója a Világgazdaság 2009. március 5-i számában jelent meg.

Mindenkinek joga van

Gyöngyi — k, 09 jún 2009 10:03:27 +0000

„Mindenkinek joga van a munkanélküliség esetére szóló biztosításhoz”

(Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata)

„Everyone has the right to security in the event of unemployment”

(Universal Declaration of Human Rights)

„Jeder hat das Recht auf Sicherheit im Falle von Arbeitslosigkeit”

(Allgemeine Erklärung der Menschenrechte)

Elöljáróban

Az álláskeresési támogatások, azok megszerzésének feltételei jogilag szabályozott, világos és közérthető formában kerülnek az álláskeresők imaginárius asztalára. A holland példa nem minden állam számára jelent reálisan követendő és követhető példát. A hollandiai jogintézmények Földünk egyik legfejlettebb államában, a Holland Királyságban jól működnek. Eltérő körülmények között, eltérő normatív textussal, de hasonlóan eredményes próbál lenni minden ország. Hol több, hol kevesebb sikerrel.

Magyarországon napjainkban ismét terítékre került a foglalkoztatáspolitika kapcsán megfogalmazódó, örökké vissza-visszatérő kérdés: az álláskeresés kollektív-országos és individuális problémája. A magánbiztosítás körében megjelent a jövedelemkiesés-biztosítás. A foglalkoztatási feszültségek feloldása, a foglalkoztatás elősegítése, valamint az álláskeresők támogatása és a munkanélküliség prevenciója a fejlett országokban az állam és az önkormányzatok egyik fő feladata. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948. december 10.) 23. cikkének 1. bekezdése értelmében minden személynek joga van a munkanélküliség elleni védelemhez; a 25. cikk 1. bekezdése szerint a munkanélküliség esetére szóló biztosításhoz.

Az álláskeresőt mindenekelőtt álláshoz kell juttatni. Addig is, amíg ez be nem következik, gondoskodni kell a megélhetéséről. A Eurostat mérései szerint már hosszú évek óta Hollandiában a legalacsonyabb a munkanélküliség aránya az Európai Unióban.

„A már korábban is alkalmazott munkanélküliségi mutató a munkaügyi központokban történő regisztráción alapult. (…) A fejlett országokban alkalmazott módszer reprezentatív lakossági adatfelvétel útján rögzítette (…) a munkanélküliségi arányszámot” – írta Munkácsy Ferenc 2002-ben a Munkaügyi Szemlében (Munkácsy, 2002, 2.). 2008 augusztusában az EU-ban összesen mintegy tizenhatmillió regisztrált álláskereső volt. Az eurózónában a munkanélküliség 2008 augusztusában 7,4 százalékos volt, ami 0,1 százalékkal magasabb a 2008. júliusi adathoz képest. Hollandiában azt mondják: aki dolgozni akar, dolgozni is tud. Itt a legkönnyebb állást találni. Még egy külföldi is könnyen – sokszor könnyebben, mint a hazájában – jut munkához, megélhetéshez.

Az álláskeresők száma nemcsak Magyarországon és Hollandiában, de az egész unió szintjén, valamint a világ minden államában a jóléti szint egyik releváns mutatója. Az álláshoz jutás nemcsak a pályakezdők gondolkodásának centrális eleme. Az életút során előbb vagy utóbb a többség találkozik ezzel a gonddal. A szociális diszkomfort érzésén túl gazdasági, politikai, kulturális, inter- és szupranacionális vonatkozásai is vannak. Az alapvető állampolgári jogok és a gazdasági rend szabályozása finomra hangolt, egyeztetéses megoldást igényel.

Az álláskeresés a fejlett társadalmi rendszerek működésének szükséges velejárója. Negatív felhangja van, de összességében, megfelelő kanalizációval hosszabb távon a további társadalmi-gazdasági fejlődést szolgálja. Méltányosan és erősen szubjektivizált jelleggel eljárva, a szükségességi-arányossági társadalmi teszt alapján kell kezelni az álláskeresők helyzetét. Arkánum nem létezik, de a társadalmilag általánosan elfogadható mértékig terjedő szociális érzékenységgel elviselhetővé lehet tenni az álláskeresők életkörülményeit. Mindezt viszonylag tág határok között lehet és érdemes fluktuáltatni: a nemzet- és világgazdasági hatások függvényében. Mert a munkajogot és a munka világát mindenekelőtt gazdasági faktorok befolyásolják.

A holland példa

Hollandiában 1949-ben lépett hatályba a munkanélküliséggel foglalkozó első törvény. 1986-ban hatályosult a – módosításokkal ma is hatályban lévő – Werkloosheidswet, azaz az álláskeresésről szóló törvény. 1987. január 1-jei hatállyal inkorporálták az álláskeresési támogatásról szóló rendelkezést.

A törvény a hatvanöt év alattiakra vonatkozik. Akár a köz-, akár a magánszférában álltak alkalmazásban. Aki álláskeresővé válik, támogatásra jogosult,

amennyiben legalább öt munkaórát, vagy munkaidejének legalább a felét elvesztette, és nem kap az így elmaradó keresetet pótló fizetést, továbbá
ha – és ez konjunktív feltétel - munkaképes.

Munkaóra alatt a munkaviszony megszűnését közvetlenül megelőző 26 hét átlagában számolt munkaórát értik. További feltétel, hogy az álláskeresővé válást közvetlenül megelőző 36 hétből 26 hétben munkaviszonyban kellett állni a támogatásra való jogosultság megszerzéséhez.

A nem várt természeti körülmények – mint hóesés, árvíz stb. – miatt munka nélkül maradók számára szintén jár az álláskeresési támogatás a nem várt természeti körülmény idejére. Nem kaphat álláskeresési támogatást, akire a következő, nem konjunktív feltételek igazak:

az egészségbiztosítás keretén belül nyújtott pénzbeli ellátást vagy annak megfelelő egyéb ellátást kap,
rokkantsági nyugdíjat kap; ha a munkaképesség hiánya legalább nyolcvan százalékos,
lakóhelye, illetve tartózkodási helye nem Hollandiában van,
szabadságvesztés-büntetését tölti,
annak a hónapnak az első napjától, amelyben a hatvanötödik életévét betölti,
szabadságát tölti,
sztrájk idejére, vagy a munkaviszonynak a munkavállaló önhibájából eredő megszűnése miatt.

Az álláskeresési járadék három hónapig jár. Az álláskereső az első két hónapban az utolsó havi fizetése 75 %-át, a harmadik hónapban pedig a 70 %-át kapja. (Vö. Werkloosheidswet 47. cikkely.)

Ha a munkaviszonya megszűnését megelőző öt esztendőn belül az álláskereső legalább négy évig dolgozott úgy, hogy évente minimum ötvenkét napra fizetést kapott, a három hónap leteltét követően, minden munkaviszonyban töltött év után további egyhavi, az utolsó fizetés 70 %-ának megfelelő összegű járadékra jogosult. Azonban ekkor is csak összesen legfeljebb harmincnyolc hónapon át. (Vö. Werkloosheidswet 42. cikkely 2. bek.)

Attól az évtől számítva, amelyben a álláskereső a tizennyolcadik életévét betöltötte, egészen 1997-ig minden esztendő, praesumptio iuris et de iure alapján, munkában töltöttnek számít. 1997 után azonban kizárólag a faktuálisan munkaviszonyban töltött évek számítanak. Tehát azon évek, melyekben az álláskereső legalább ötvenkét napra fizetést kapott. (Vö. Werkloosheidswet 42. cikkely 4. bek.)

A Werkloosheidswet értelmében az UWV, azaz az Uitvoeringsinstituut Werknemers¬verze¬keringen, tehát a munkavállalók biztosítását végző intézmény az álláskeresési támogatásban részesülő betegellátási költségeit az Egészségbiztosítási Alap számára megtéríti, az álláskeresési támogatás összegének terhére. Hasonlóképpen térít az önkormányzatnak stb. A folyamat automatizmusához nem szükséges az álláskereső meghatalmazása.

Az álláskeresési támogatást nem lehet kölcsöntörlesztés céljából elvonni. Amennyiben a támogatás összege kevesebb lenne, mint a minimálbér nyolcada, a de minimis szabály értelmében a támogatás nem kerül kifizetésre.

A Werkloosheidswet 3. fejezetében foglaltak szerint, álláskeresési támogatásra való jogosultság megszerzése céljából önként szerződhet az UWV-vel

(1) a hatvanöt év alatti,

(2) munka vagy támogatás révén egyébként nem biztosított,

(3) ugyanannak a személynek, vagy ugyanabban a háztartásban hetente kevesebb mint négy napot dolgozó természetes személy. (Ezek konjunktív feltételek.)

Ez a biztosítás kizárólag az egészségbiztosítással együtt köthető. Kivéve, ha az érintett betegség, terhesség vagy szülés miatt egyébként is jogosult az egészségbiztosításra. (Vö. Werkloosheidswet 55. cikkely.) Az 56. cikkely szerint az önkéntesen szerződő a többi álláskeresővel esik egy tekintet alá. Ha az önkéntesen szerződő egybefüggően több mint két hónapon át nem vagy nem teljesen, illetve határidőn túl fizet, megszűnik a biztosítása. Megszűnik – egyebek mellett – akkor is, ha másként jogosultságot szerez az álláskeresési támogatásra. A támogatást csak az veheti igénybe, aki Hollandiában tartózkodik. A külföldi tartózkodás idejére a támogatás kifizetése szünetel.

Csőd vagy felszámolás esetén

A Werkloosheidswet 4. fejezete alapján a felszámolási vagy csődeljárás alá vont munkaadó helyett a munkabért, a szabadságmegváltást, a szabadidő-utalványt és a harmadik személynek a munkaviszonnyal kapcsolatban felmerülő jogosultságát támogatás formájában fizeti ki az UWV az arra jogosult kérelmezőnek. A kérelmet az UWV-hez kell benyújtani. Maximum tizenhárom heti munkabért, illetve a felmondás idejére járó munkabért. A tizenhárom hét alatt a munkaviszony felmondással vagy közös megegyezéssel történő megszűnését, illetve az egyéb, jogszabály alapján történő megszűnését közvetlenül megelőző tizenhárom hetet értik. A szabadságmegváltásnál, a szabadidő-utalványnál és a harmadik személynek járó kifizetésnél maximum a munkaviszony megszűnését megelőző egy év vehető figyelembe. (Vö. Werkloosheidswet 64. cikkely.)

Áthajló korú és idősödő álláskeresők

„A II. világháború után a nyugat-európai országokban egy átmeneti születési hullám alakult ki. (…) Természetesen az érintett országok igyekeznek intézkedéseket hozni az öregedés gazdasági hatásainak kivédésére, de ezek hatásfoka változó. A magas munkanélküliség levezetésének talán legkézenfekvőbb eszköze a korai nyugdíjazás támogatása” – írta Munkácsy Ferenc 2003-ban a Munkaügyi Szemlében (Munkácsy, 2003, 3.).

Hollandiában várhatóan 2009. december 1-jétől kezdve

(1) azon hatvanéves vagy ennél idősebb munkavállalók,

(2) akik 2006. október 1. és 2011. július 1. között álláskeresővé válnak, és

(3) több mint három hónapig álláskeresési járadékra voltak jogosultak,

ennek lejártát követően ún. IOW-segélyt kaphatnak. Az álláskeresési járadék (WW-uitkering) lejártát követő naptól a hatvanötödik életévük betöltéséig terjedő időben. Ennek összege a mindenkori hollandiai minimálbér 70 %-a. Az IOW-segélyben csak a munkaképes idősebb álláskereső részesülhet, aki köteles elfogadni a számára felajánlott, általánosan elfogadhatónak tekinthető munkát (algemeen geaccepteerd werk). A feltételek közé tartozik minimálisan huszonöt, munkaviszonyban töltött év igazolása.

Az IOAW a Wet inkomensvoorziening oudere en gedeeltelijk arbeidsongeschikte werkloze werknemers, azaz az idősebb és a részlegesen csökkent munkaképességű álláskeresők keresetpótlásáról szóló törvény elnevezésének holland rövidítése. Az IOW (= Inkomensvoorziening voor Oudere Werklozen) az idősebb álláskeresőkre vonatkozik. 2016. július 1-jén a szabályozás hatályát veszti, tehát csupán egy átmeneti megoldásról van szó, amely temporálisan szűken dimenzionált. Aki 2006. október 1. előtt vált álláskeresővé, IOAW-segélyért folyamodhat.

A szociális és munkaügyi miniszter a Tweede Kamer, a holland parlament alsóháza számára tett törvényjavaslat-előterjesztés kapcsán utalt rá, hogy eredetileg az ötven és hatvan év közötti álláskeresőkre is az IOW-hoz hasonló szabályozást akartak keresztülvinni, de ez nem sikerült. Kifejtette továbbá, hogy az aktuális gazdasági helyzetben az idősebb álláskeresők nehezebben jutnak munkához. Ezért meg kell akadályozni, hogy jövedelmük egyik napról a másikra lényegesen lecsökkenjen.

Aki legalább ötvenéves, amikor a munkáját elveszíti, maximum hatvanöt éves koráig, ha lejárt az álláskeresési járadék folyósítási ideje, IOAW-segélyre válik jogosulttá. Ennél a segélynél nincs vagyonvizsgálat. Az IOW esetén, tehát az idősebb álláskeresőknél, nemcsak vagyonvizsgálat nincs, de, szemben az IOAW-segéllyel, a házastárs vagy élettárs jövedelmi viszonyait sem veszik figyelembe. Az IOAW-segély iránti kérelmet a házastárssal vagy élettárssal együtt érdemes benyújtani. Az IOAW-segély összege holland viszonylatok között meglehetősen alacsony, így rendkívül szűkös megélhetést biztosít. A cél az átmeneti jellegű segélyezés megteremtése, nem pedig a segélyből élés feltételeinek biztosítása. Fontos, hogy a segélyezett ne „rendezkedhessen be” segélyből élésre. A társadalmi védőháló egy olyan szociális piacgazdaságban, mint Hollandia, ultima ratio reginae. Ezt a szempontot Magyarországon is mindinkább figyelembe veszi a szociális állam, amikor elsődlegesen a piacgazdaságot kívánja érvényre juttatni. Hollandia ebben is követendő példát nyújt.

Kooperációért segítséget

A Werkloosheidswet, azaz az álláskeresőkről szóló törvény 22. cikkelye értelmében az UWV a beadványozó kérelmére dönti el, hogy a beadványozó jogosult-e álláskeresési támogatásra. A kérelmet az állami foglalkoztatási szervnél (CWI = Centrale organisatie werk en inkomen) kell benyújtani, amely azt továbbítja az UWV-hez. Legkésőbb az álláskeresőként eltöltött első napot követő napig be kell jelenteni a CWI-nél az álláskeresővé válás tényét. Legkésőbb egy héten belül kell benyújtani az álláskeresési támogatás iránti kérelmet. Az álláskereső köteles magát ebben a minőségében regisztráltatni, és részt venni a reintegrációjához szükséges átképzésben, illetve továbbképzésben. Köteles továbbá alávetni magát az orvos, a pszichológus vagy a pályaválasztási tanácsadó által lefolytatott vizsgálatnak. Ennek elmulasztása - kötelességellenes megtagadása - esetén a támogatás összegét csökkentheti vagy megvonhatja az UWV, valamint bírságot alkalmazhat.

Fontos, hogy az álláskereső kooperáljon a reintegrációját végző szervezettel. Ha a szervezet olyan jelzést ad, hogy az álláskereső nem működik együtt, az UWV szükséges és arányos szankcióval kényszerítheti ki a jogkövető magatartást. Elsősorban az álláskereső munkába történő reintegrációja érdekében. Jogorvoslatra az Algemene wet bestuursrecht, azaz a közigazgatási eljárási törvény alapján van lehetőség. A Werkloosheidswet ezzel kapcsolatban lex specialisként viselkedik. Az UWV folyósítja az IOAW-segélyeket is, és majdan az IOW-segélyeket is.

Összegzés

Álláskeresőnek lenni Hollandiában sem könnyű. Mégis jóval kedvezőbb helyzetben van, aki Hollandiában válik álláskeresővé, mint aki egy szegényebb társadalomban marginalizálódik. Minthogy Hollandia a világ egyik leggazdagabb jóléti állama, az álláskeresők többsége, ha akar, álláshoz is juthat.

Az álláskereső ma már nem munkanélküli. Munka nélkül van (legalábbis fehéren nem dolgozik), de keresi a lehetőséget, hogy ismét munkája legyen: a statikus munkanélküliség helyett a dinamikus álláskeresés jellemzi. Az állam és az önkormányzatok, valamint a munkavállalói érdek-képviseleti szervezetek pedig azon vannak, hogy segítsenek neki ebben. Optimális esetben a törekvések - egymást erősítve – eredményre vezetnek. Hogy ez az eredmény milyen minőségű, azt a konkrét társadalmi-gazdasági rendszer nagymértékben befolyásolja. Nem mindegy tehát, hogy Hollandiában válik álláskeresővé az ember, vagy egy kevésbé fejlett államban. Harti kifejezéssel élve, az álláskeresőt megillető statikus jogok a munkaviszony dinamikusságában kerülhetnek feloldásra. A cél, hogy a szükséges-elégséges abszolút szerkezetű jog, az álláskeresési támogatáshoz fűződő jog helyét minél előbb relatív szerkezetű jogviszonnyal válthassa fel az álláskereső. Mert anyagilag és életszínvonalában is ebben érdekelt. Ez egyaránt érdeke az individuális álláskeresőnek és a kollektív társadalomnak. A hangsúly az álláskeresés átmenetiségén van.

A fent írtak szerint Hollandiában is átmenetet él meg az álláskeresés jogi szabályozása. Minden országban szükség van normatív átmenetre. Hollandiában a jogi kísérletezésnek pl. a Werkloosheidswet „Experimenten” című XA. fejezete (130-130f cikkelyek) expressis verbis lehetőséget biztosít „algemene maatregel van bestuur”-nek nevezett normatív formában. Az „algemene maatregel van bestuur” végrehajtási rendelet, amelyet a kormány alkothat meg, de a holland jogalkotásban ez többet jelent, mint a hazai „végrehajtási rendelet” terminus technicusa.

Dr. Julesz Máté, tudományos kutató (Szeged)

Bibliográfia

Munkácsy Ferenc (2002): Munkanélküliségi murphológia. Munkaügyi Szemle, 4. p. 2.

Munkácsy Ferenc (2003): Az idős munkavállalók foglalkoztatásának sajátosságai. Munkaügyi Szemle, 3. p. 3.

Tájékoztató a PSZÁF kockázatalapú felügyelési módszertanáról

Gyöngyi — sze, 11 már 2009 09:38:04 +0000

www.pszaf.hu

A PSZÁF, eleget téve a felügyeleti módszerekkel szemben támasztott transzparencia követelményeknek, a felügyelt szektorok számára nyilvánosságra hozza a kockázatalapú felügyelés során alkalmazott módszereit bemutató tájékoztatót. A nyilvánosságra hozatal célja, hogy a felügyelt intézményeket tájékoztassa azokról az elvekről és módszerekről, amelyek alapján az egyes intézmények napi felügyelése során eljár.

A „Tájékoztató a PSZÁF kockázatalapú felügyelési módszertanáról” és Mellékletei, a felügyelt intézmények részére iránymutatásul szolgál, képet kíván nyújtani az alkalmazott módszerekről, de részletes eljárásokat nem tartalmaz. A felügyelési folyamat az itt bemutatott elvek alapján részletesen lebontott módszertani útmutatók és eljárásrendek alapján folyik.

Fontos figyelemmel lenni továbbá arra, hogy az anyag kialakításánál fontos szempont volt, hogy valamennyi felügyelt szektorra alkalmazható legyen, az egyes szektorok/alszektorok egyedi sajátosságaiból fakadó eltérések kezelése a részletes dokumentumokban került lefektetésre, és a konkrét felügyeleti munka során kerül figyelembevételre.

Az alábbiakban közöljük a tájékoztató 1. fejezetét. A teljes anyag a honlapon megtalálható.

1. A kockázatalapú felügyelés és érvényesülése a felügyeleti folyamatokban

1.1. A kockázatalapú felügyelés

A kockázatalapú felügyelés új követelménye, hogy a kockázat fogalmát a felügyeleti feladatok fényében értelmezzük. A felügyelet maga is kockáztat, hiszen nem zárja le az összes – egyébként elvileg is lezárhatatlan – veszélyforrást, ezért előfordulhat, hogy egyes törvényes feladatainak csak részlegesen képes eleget tenni. A kockázatalapú felügyelés során a felügyelet kockázatokat vállalva felügyel kockázatokat.

A kockázatokat vállaló felügyelés megvalósításának kiinduló pontjait

a felügyeleti célokat veszélyeztető kockázati források feltárása, illetve a feltárás folyamatosságát biztosító felügyeleti eljárások működtetése,
a feltárt kockázatok mérlegelő priorizálását, a Felügyelet kockázatvállalási lehetőségeit és kockázatkezelési céljait előíró kockázati étvágyról döntő ciklikus eljárás alkotják.

Ezek az eljárások nemcsak a felügyelési munka hatékonyságát és eredményességét hivatottak javítani, de erősítik a felügyelettel szembeni corporate governance elvárásoknak való megfelelést is, amennyiben a felügyeleti működés elszámoltathatósága (accountability) és átláthatósága (transparency) jelentős növekedését eredményezik. A kockázatorientált felügyelés részelemei a prudenciális felügyelés térhódítása óta jelen vannak a Felügyeleten. Az elődfelügyeletek első - a felügyelési munkafolyamatba ágyazódó – kockázatértékeléseire az ezredforduló éveiben került sor. A kockázatértékelés az intézmények adatainak statisztikai összehasonlításán (objektív kockázatértékelés), valamint a felügyelők szakértői megítélésén (szubjektív kockázatértékelés) alapult. 2003 első negyedévétől kezdve az intézményi kockázatok felügyeleti értékelése alapján került kialakításra a helyszíni vizsgálatok terjedelme és mélysége. A kockázatalapú felügyelés a teljes – helyszíni és nem helyszíni – felügyelési folyamatot a kockázatokhoz igazítja.

1.2. A felügyelés kockázati ciklusa

A kockázat az ésszerűen elvárt jövőbeni állapottól való lehetséges, de nemkívánatos eltérések jellemzésére használt fogalom – az eltérést a lehetséges hátrányok leírásával, a hátrányok bekövetkezési esélyeivel, valamint – ha lehetséges – az ezekből képzett mutatószámmal mérik.

A kockázatkontroll ciklusának logikai lépései:

a. Az elvárt jövőbeni állapot rögzítése: milyen jellemzőkkel és funkciókkal bír az elvárható állapot.

b. A potenciális veszélyek azonosítása: veszélyhelyzetek és veszélyeztető események rögzítése

c. A kockázati mértékek meghatározása: a potenciális veszélyek csoportosítása, a lehetséges károk és bekövetkezési valószínűségeik becslése, valamint azok együttes jellemzésére alkalmas mérték megválasztása.

d. A kockázatok kezelése: A kockázatok kiértékelése: a rendelkezésre álló erőforrások ismeretében, az előnyök és hátrányok mérlegelésével ítéletalkotás a kockázat elfogadhatósági szintjéről, szükségesnek ítélt kockázatkezelési eljárások kialakítása.

e. A kockázatkezelés hatásának megfigyelése, és a kockázati szint vezetés felé történő folyamatos jelentése – monitoring, reporting.

1.2.1. Az elvárt állapot

A „felügyeleti elvárt állapot” az uniós és hazai jogszabályokban megfogalmazott elvárásokban, feladatokban, és az ezek alapján kialakított, a Felügyeleti Tanács által megfogalmazott felügyeleti célokban, politikában, stratégiában jelenik meg.

Hazai jogszabályi elvárások

A Felügyelet törvényben kijelölt feladatai alapján a Felügyeleti Tanács a Felügyelet céljait, feladatait a következőképpen fogalmazta meg:

A Felügyelet az Európai Unió felügyeleti közösségének tagjaként, az integrálódó pénzügyi piacon

biztosítja a pénzügyi piacok megbízható, folyamatos és átlátható működését;
erősíti a pénzügyi piacok iránti bizalmat;
előmozdítja a pénzügyi piacok tisztességes versenyen alapuló fejlődését;
védi a piaci szereplők jogos érdekeit;
szolgálja a fogyasztói döntések kockázatának csökkentését a szükséges információk hozzáférhetőségének biztosításával;
aktívan részt vesz a pénzügyi bűnözés visszaszorításában.

Uniós elvárások

A pénz- és tőkepiaci intézményekre irányadó 2005-ben elfogadott európai tőkeirányelv (CRD), a pénzügyi eszközök piacairól szóló irányelv (MiFID) és a biztosítók esetében a várható szolvenciairányelv, UPC Fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról egyaránt lényeges követelményeket támaszt a pénzügyi felügyeletekkel szemben.

A CRD célja az intézmény kockázati profilja, kockázatkontrollja és a tőkeellátottsága közötti kapcsolat egyértelművé tétele. Az intézménynek magának kell kidolgoznia a megfelelő kockázatkontroll és tőkeallokációs folyamatokat (ICAAP) - a felügyelés feladata ennek értékelése.
A biztosítói területre kialakítás alatt álló szolvencia-direktíva alapelvei hasonlítanak a CRD elveire, mind szándékát, mind tartalmát érintően párhuzamba állítható a CRD EU-s munkálataival.
A befektetési vállalkozások felügyelési módszereinek megújulása a CRD és a MiFID alkalmazását jelentik. A CRD prudenciális szabályai a hitelintézetek mellett a befektetési vállalkozásokra is érvényesek. A MiFID a befektetési szolgáltatások vonatkozásában az alternatív kereskedési rendszerek és eljárások szabályozásán kívül a piacok átláthatósági követelményeire is kiemelt figyelmet fordít.
A munkáltatói pénztárakkal, és általában a pénztári jellegű intézményekkel szemben egyre erősebben jelennek meg a kockázatalapú felügyeléssel kapcsolatos követelmények, illetve ehhez kötődően, a szervezet belső kockázatkezelési rendszerének az erősítése.

A Felügyelet felügyelési politikája és stratégiája

A felügyelési politika tézisei szerint a felügyelés

magatartási normák összességének közvetítését és számonkérését;
a felügyelés európai kereteibe illeszkedést;
a versenysemlegességet nem sértő, az egyenlő elbíráláson és az arányosságon alapuló felügyelési gyakorlatot;
a felügyelők felelősségvállalásán alapuló, átlátható és számon kérhető felügyelést jelenti.

„Hatékony felügyelet” – a PSZÁF 2010-ig szóló stratégiája

A Felügyelet illetve a felügyelés fő cselekvési irányai:

reagálóképesség – a cél, hogy a Felügyelet rendelkezzen a felügyelt piacok változásának dinamikájával azonos ütemű alkalmazkodásra való képességgel és készséggel;
folyamatos és tartalmi felügyelés – a működés középpontjába a pénzügyi piacok és tevékenységek valós tartalmának folyamatos felügyeletét kell állítani;
szakmai összefüggések elemzése – határozott elmozdulásnak kell bekövetkeznie az ellenőrző, utólagos, alapvetően a jogszabályi megfeleltetést vizsgáló hatóságtól a szakmailag felkészült, a piaci folyamatok lényegi összefüggéseit átlátó, értő és előrelátó felügyelet irányába;
a felügyelet és a felügyelés nemzetközi jellegének erősítése - a magyar felügyelésnek nemzetközivé kell válnia, s ezzel képesnek kell lennie a más, nemzetközileg elfogadott módszertanokat alkalmazó felügyeletekkel való együttműködésre is;
az uniós szabályozás implementálása – a Felügyeletnek fel kell készülni az Európai Unió belső piacának további egységesülésére, illetve a nemzeti szabályozások harmonizálására, ezért a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb kivétellel implementálni kell az uniós szabályozást, ideértve a felügyelet által kibocsátott ajánlásokra vonatkozó követelményt is;
a piac átláthatóbb működésének aktív befolyásolása – a Felügyeletnek a jogszabályok kezdeményezésén, azok passzív megfeleltetésének követelményén túlmenően, a piaci viszonyok átláthatóbb működésének aktív befolyásolójaként határozottan és időben kell fellépnie;
a prudenciális és a piaci felügyelési tevékenységek egyenértékűsége – a pénzügyi intézmények biztonságos működésére vonatkozó (prudenciális) felügyeletnek, illetve a piaci tevékenység és viselkedés felügyeletének egyenlő fontosságúakká kell válniuk;
a stratégiai céloknak megfelelő erőforrás-felhasználás - a személyi és pénzügyi erőforrásokat elsődlegesen a stratégiai célok teljesítéséhez lehet és kell felhasználni.

1.2.2. A kockázatok azonosítása

A felügyelés változó céljait változó veszélyek fenyegetik, a kockázatazonosítás folyamatosan megújuló feladat.

Kockázati környezet

A veszélyes események, a veszélyhelyzetek keresése a múlt tapasztalatainak elemzésével és/vagy a jövő lehetőségeinek latolgatásával történhet.

A felügyeleti célokat veszélyeztető kockázati források általános szerkezetét a „külső” és a „belső” fenyegetések mentén térképeztük fel:

Külső kockázatok
- Környezeti kockázatok
  - konjunkturális – gazdaságpolitikai
  - társadalmi – szociológiai
  - politikai – jogi – szabályozási
- Piaci kockázatok
  - fogyasztók magatartási mintái
  - termékjellemzők
  - piaci folyamatok és a piacok kölcsönhatásai
- Intézményi kockázatok
  - felügyeltek
  - engedélynélküliek

Belső kockázatok
- a felügyelet működésében (IT, HR, vizsgálati eljárásrendek stb.) rejlő kockázatok

A külső kockázati körök (környezeti, piaci és intézményi) fenyegetéseinek feltárási folyamataiban biztosítani kell az interaktivitást. A környezeti és piaci kockázatok azonosításának azonnali folyamatos inputtal kell szolgálni az intézményi kockázatok feltárásához, illetve megfordítva. Hasonló kapcsolatot kell létrehozni a másik két kockázati kör tekintetében is.

Kockázati étlap és veszélykarton

A kockázati környezetből adódó kockázatok azonosításának eszközeiként a kockázati étlap és a veszélykartonok szolgálnak. A múltbeli tapasztalatok alapján definiálható kockázatokat a kockázati étlap rendszerezi. Az étlapot olyan előre definiált hierarchikus szerkezetként alakítottuk ki, amelynek elemei csak szigorú munkafolyamatokkal módosíthatók. Az étlap bemutatja a kockázatok „vertikális” és „horizontális” szerkezetét, és megadja a kockázatok és aggregátumaik egyszerű fogalmait.

A veszélykarton az innovatív megközelítésben a Felügyelet bármely területén feltárt, vagy az esetleg csak sejtett – a tapasztalatokkal még nem kellően alátámasztott veszélyek jelzésére szolgál, a kockázatértékelést végző felügyelők számára.

A kockázatazonosítás folyamata

A veszélyek feltárásában nemcsak a felügyeleti főosztályoknak van szerepe, hanem a Felügyelet valamennyi, alaptevékenységet végző szervezeti egysége is érintett (elemzők, piacfelügyelők, fogyasztóvédők, panaszügyesek, engedélyezők). A veszélyek feltárását a jelenlegi, az intézményelemzéstől a pénzügyi rendszer egészének elemzéséig vezető, a részletektől az átfogó felé haladó gyakorlattól eltérően „lentről felfelé” és „fentről lefelé” párhuzamosan mozgó többlépcsős folyamatokra kell felépíteni. A folyamatok lehetséges lépcsőfokai:

a. a pénzügyi termékek, szolgáltatások és piacok, a pénzügyi intézmények, valamint a pénzügyi „fogyasztók” magatartásai kockázatainak Unión kívüli és Unión belüli fejleményei

b. a pénzügyi rendszer uniós szabályozásának várható változásainak és az Unión kívüli szabályozási filozófiák irányadó elmozdulásainak elemzése

c. a pénzügyi rendszerre hatást gyakorló hazai gazdasági, politikai és szabályozási környezeti változások elemzése

d. a hazai hitelintézeti (pénzügyi vállalkozások nélkül) és befektetési szolgáltatások, biztosító és pénztári szolgáltatások, pénzügyi vállalkozások és kibocsátások szolgáltatásai, termékei, értékesítési módszerei jellemző mozgásirányainak elemzése

e. a hazai pénzügyi fogyasztók szokásai, informáltsága, pénzügyi jártassága és panaszainak, illetve az új szolgáltatások és termékek „fogyaszthatóságának” (inherens kockázatok, tájékoztatási és képzettségi igények, tisztességes szerződési feltételeinek és megfelelő értékesítési csatornák) elemzése

f. az intézmények kockázatértékelése – a kockázati profil feltárása.

A felügyeleti célokat fenyegető lényeges kockázatok rendszeres áttekintése során megtárgyalásra kerülnek az adott időszakra vonatkozó makro-, szektor-, illetve termék- és fogyasztóelemzések is.

A veszélyfeltáró elemzések eredménye új veszélykartonok születésén túl alapját képezik a kockázati súlypontok, a kockázati étvágy Felügyeleti Tanács általi meghatározásának.

1.2.3. A kockázat mérése

A kockázat kvantált veszély: a veszély lehetséges kimeneteinek mennyiségi hatása van egy kvantifikált célállapotra, illetve becsülhető a kimenetek bekövetkezési valószínűsége.

A kockázat „képletes” mértéke:

K = H x V

ahol, H a következmény „hatása” az elvárt állapotra, (súlyossága), V pedig a bekövetkezés valószínűsége.

Statisztikai becslés és szakértői mérlegelés

A kockázati mennyiségeket statisztikai és/vagy szakértői becslésekkel szokás felmérni. A kockázatok, és megítélésükhöz szükséges információk sokfélesége indokolja, hogy a kockázatok nagyságát – a károk mértékét és a bekövetkezés esélyeit – kvalitatív szakértői mérlegeléssel célszerű megállapítani. A szakértői mérlegelést – ahol lehet – statisztikai becslési eljárások eredményeire, egyéb mennyiségi mutatókra és más szakértők véleményére támaszkodva kell kialakítani.

Az egyéb mennyiségi mutatók között kiemelkedő jelentőségű a felügyeleti intézményektől a felügyeletre érkező adatok összehasonlító és/vagy a szokatlan állapotokat kiszűrő feldolgozása. A Felügyelet az intézmények működését a rendes adatszolgáltatás keretében beküldött adatok gépi feldolgozásával kíséri figyelemmel. A feldolgozás három módon szolgálja a felügyelést:

ha az adatok jogszabálysértésre engednek következtetni, vagy szokatlan változásra az intézménynél, akkor az érdekelt felügyeleti dolgozók (a dedikált vagy a kontaktfelügyelők) figyelemfelhívó üzenetet kapnak;
az adatokból és feldolgozás közben keletkező mutatókból idősoros és keresztmetszeti, valamint csoportosító lekérdezések segítik az elemzéseket;
a mutatószámok egy részének felhasználásával vonatkozási csoportokhoz mért összehasonlító elemzések készülnek.

A Felügyelet KIR rendszere több száz (felügyelt szektorok összességére), zömében összehasonlító mutatóval támogatja az intézmények kockázatértékelését. A jól megválasztott összehasonlító mutatók komoly segítséget jelentenek a szakértői mérlegeléskor.

Az intézmények kockázatainak értékelése

Az intézmények kockázatát a felügyeleti célokra gyakorolt hatásuk (Hatás módszertan) és a felügyeleti célokat veszélyeztető helyzetek kialakulásának valószínűsége (Intézményértékelés) segítségével mérjük.

Az intézményértékelés során a Felügyeletnek együtt kell mérlegelni az intézmény által futott kockázatok jellegét, valamint mértékét (inherens kockázat) és a kockázat kezelésének minőségét (kockázatkontroll), és ezek alapján meg kell határoznia a fennmaradó nettó kockázatot. A felügyeleti értékelésnek mindkét szálat tartalmaznia kell, de nem szabad őket összemosnia. Az intézményi kockázatok és kockázatkontroll felülvizsgálatának az intézmény/intézmény-csoport vállalt kockázatainak nagysága, a kockázatkontroll minősége, ügyvitelének megbízhatósága és az ellenőrzés színvonala tekintetében minden jelentős tevékenységet, és minden jelentős üzleti egységet le kell fednie. Amennyiben az intézmény folyamatai nem megfelelőek, meg kell hoznia a megfelelő felügyeleti intézkedéseket.

A Felügyelet intézményfelügyeléssel kapcsolatos erőfeszítéseinek az arányosság elvére kell épülnie. A felügyeleti célokat kevésbé veszélyeztető intézményeknél egyszerűbb felügyelési eljárások is alkalmazhatók. Az arányosságra sem mennyiségi, sem minőségi értelemben nincs általánosan bevett meghatározás. Az arányos felügyelés azt jelenti, hogy a felügyeleti célokra más-más módon veszélyes intézményeket nem azonos eszközökkel felügyeljük. A differenciálás az alkalmazott felügyeleti módszerek és a felügyelés mélységére, terjedelmére egyaránt kiterjed.

1.2.4. Kockázatkezelés

A felügyeleti kockázatkezelés célja a felügyeleti célokat leginkább veszélyeztető veszélyek csökkentése. A kockázatok a felügyelt intézményeknél, az intézmények szolgáltatatásainak igénybevevőinél (fogyasztóknál), a termékeknél és a pénzügyi közvetítői rendszer környezetében egyaránt megjelenhetnek.

Mérséklésük lehetőségei is különbözőek:

a felügyelt intézmények tekintetében a jogszabálykövetés és a prudens működés felügyeleti eszközökkel való ösztönzése, néha kényszerítése;
tájékoztatókkal, orientáló összehasonlításokkal a fogyasztói ismeretek és kultúra fejlesztése;
jogszabályi és gazdaságpolitikai elképzelések véleményezése, esetenként lobbi tevékenység.

A Felügyelet kockázatkezelési tevékenységének felelőssége - a kockázatazonosításhoz hasonlóan – nem kizárólag az intézmény felügyelőkre hárul. A piacfelügyelők, a fogyasztóvédelemmel foglalkozók, engedélyezők és a felügyeleti elemzők felelőssége sem kisebb, ezért nemcsak a kockázatok feltárásában, hanem azok kezelési módjának kialakításában, illetve a kezelés eredményességének figyelemmel kísérésében is szerepük van.

1.2.5. Monitoring – Reporting

A kockázati ciklus befejező eleme az azonosított, mért és kezelt kockázatok folyamatos figyelemmel kísérése, és a lényeges kockázatok jelentése, vezetés elé tárása, a Felügyelet kockázati állapotának összefoglalása.

A biztosításközvetítés közjogi szabályozásáról az „AIDA Distribution of Insurance Products Working Party” budapesti ülése kapcsán1

Gyöngyi — sze, 11 már 2009 07:33:44 +0000

Takáts Péter

Az európai biztosításközvetítési irányelv (Insurance Mediation Directive, 2002/92/EC – a továbbiakban: IMD) kimondott célja a tevékenység egységes közjogi szabályozásának megalapozása volt. Az IMD preambulumának (9) megfontolása hangsúlyozza a különböző közvetítői csatornák egyenlő kezelésének („equality treatment”) fontosságát. Ezzel függ össze, hogy az irányelv fókuszába a piacra lépés (a piacon maradás) feltételrendszerének kialakítása került – itt pedig az igazán fontos cezúra a saját nevében és kockázatára tevékenykedő független, illetve a biztosító felelősségvállalása mellett működő függő közvetítő helyzete között van – és emiatt mellőzi az IMD a hagyományos, a közvetítők magánjogi státusán alapuló biztosításközvetítői kategóriákat (alkusz, ügynök).

Az irányelv transzformálása az egyes nemzeti jogrendszerekbe az Európai Unió összes tagállamában megtörtént, ám úgy tűnik, hogy ennek során az IMD vázolt koncepcióját korántsem valósították meg következetesen. Erre az adott lehetőséget, hogy az IMD minimum standardokat határoz meg és nem tiltja, hogy az implementáció során a hagyományos biztosításközvetítői kategóriákat is megjelenítsék – nem egy tagállam esetében lehet megfigyelni, hogy a jogalkotó a közvetítő közjogi státusa mellett a magánjogi státust is relevanciával ruházta fel, az egyes kategóriák közötti közjogi „átjárást” megtiltva. Könnyű belátni, hogy a szempontrendszer megkettőzése (többszörözése) hatással bír a közvetítők mozgásterére, azt kisebb-nagyobb mértékben szűkíti, ez pedig az adott közvetítő nemzetközi versenyképességét érinti. Aligha véletlen ezért, hogy a téma az AIDA biztosításközvetítéssel foglalkozó nemzetközi munkacsoportja 2008. november 26-i, budapesti ülésén is előkerült.

Carlo Galantini professzor felszólalásában egyenesen irányelv-ellenesnek minősítette az IMD implementációját a közelmúltban megvalósító olasz törvényt, amely a biztosításközvetítői nyilvántartást – nem is egységes kritériumok alapján – öt, egymástól elkülönített alszekcióra bontotta, kimondva, hogy egy közvetítő egy időben csak egy alszekcióban szerepelhet. Elkülönítetten vannak nyilvántartva az alkuszok, az ügynökök, a bankok és a pénzintézetek, továbbá az említettek közreműködői (alügynökei). A következmény az, hogy legálisan pl. két alkusz csak akkor működhetne együtt az ügyfél kiszolgálásában, ha egyikük az alkuszi nyilvántartásból „átigazol” a közreműködői nyilvántartásba, ám így saját jogon már nem végezhetne tevékenységet. A tevékenység korlátai az olasz közvetítőket a határon átnyúló szolgáltatások területén hátrányos helyzetbe hozzák: a „home country control” elve alapján az olasz közvetítő külföldön is csak a hazai besorolásának megfelelően működhet, ugyanakkor az olasz szabályozás az említett korlátozást nem alkalmazó tagállami közvetítők olaszországi tevékenységére nem hat ki. Galantini professzor véleménye szerint az érdek-konfliktusok kikerülésére hivatkozó olasz szabályozás azért megy szembe az IMD-vel, mert az irányelv a biztosításközvetítésre csak egy, közös definíciót ad és az ügyfél védelmét nem különböző közvetítői altípusok kialakításával, hanem a közvetítőt a szerződéskötést megelőzően terhelő, többek között a saját státusára és ajánlatának motivációjára vonatkozó tájékoztatási kötelezettség útján rendeli megoldani.

Takáts Péter kritikusan állapította meg, hogy a magyar Bit. hasonló logikát követ, mint az olasz, amennyiben a 38.§ (1) bekezdése értelmében a PSZÁF alkuszi vagy többes ügynöki (és nem általában független biztosításközvetítői) tevékenységi engedélyt ad ki, továbbá a 46.§ (2) bekezdése az alkusznak a többes ügynöki, a 47.§ (2) bekezdése pedig a többes ügynöknek az alkuszi tevékenységet kifejezetten megtiltja. A felszólaló rámutatott, hogy a biztosításközvetítés gyakorlata ezt a bináris logikát nem igazolja. A valóságban a piaci szereplők nem tisztán alkuszi, illetve tisztán többes ügynöki tevékenységet végeznek, hanem ezek elemei a konkrét piaci igények, illetve lehetőségek függvényében különböző kombinációkban jelentkeznek („inkább alkusz”, illetőleg „inkább többes ügynök”). A megoldás a hivatkozott tevékenységi „tűzfalak” eltörlése lehet. Az IMD preambulumának (18) megfontolása, valamint 12. cikkének 1. és 2. bekezdései ugyanis esetről esetre írják elő, hogy a közvetítő arról nyilatkozzon, hogy ajánlatát a biztosítási vállalkozások széles körével kapcsolatban állva, vagy csak meghatározott biztosítási vállalkozások termékei ismeretében, esetleg egy, vagy több biztosítási vállalkozásnak elkötelezetten teszi-e meg.

Pierpaolo Marano professzor véleménye szerint az olasz (és következésképpen a magyar) megoldás nem feltétlenül irányelv-ellenes, legfeljebb nem szolgálja a szóban forgó országokban honos közvetítők érdekeit, illetve nemzetközi versenyképességét. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az IMD több fajta közvetítői közjogi modell alkalmazására is lehetőséget ad. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az irányelv logikájának leginkább a Hollandiában is alkalmazott multifunkciós közvetítői modell felelhet meg, amelynek megfelelően pl. a független biztosításközvetítőként besorolt vállalkozás jogilag bármely közvetítői tevékenységet folytathat, feltéve, hogy ügyfelét az adott helyzetben betöltött szerepéről esetről esetre korrekt módon tájékoztatja.

Beszámoló a Magyar Jogász Egylet Biztosítási Jogi Szakosztályának 2008. október 28-i szekcióüléséről

Gyöngyi — sze, 11 már 2009 07:20:18 +0000

Dr. Pataky Tibor

A Magyar Jogász Egylet Biztosítási Jogi Szakosztályának legutóbbi ülésére 2008. október 28. napján került sor, melynek címe „A szerződésen kívüli kártérítés nemzetközi magánjogi szabályainak 2009-től várható változásai, különös tekintettel a közlekedési balesetekre („Róma II.”); a károsultak és a biztosítók nézőpontja, a kárrendezés és a bírói gyakorlat gyakorlati kérdései” volt.

Dr. Bárd Károlynak, a szekció elnökének a felvezetőjét követően a bevezető előadást Dr. Nagy Csongor István, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának a tanársegédje tartotta. Előadását azzal kezdte, hogy a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok jelentős részét a közlekedési balesetek teszik ki. A Róma II. rendelet, vagyis az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról azonban nem hoz egységes szabályozást. Annak ellenére sem, hogy a Róma II. rendelet preambulumában több helyen található utalás az egységes szabályozás követelményére.

Jelen rendelet 28. cikke szabályozza a meglévő nemzetközi egyezményekkel való kapcsolatot. Ezen cikk (1) bekezdése kimondja, hogy e rendelet nem érinti az olyan nemzetközi egyezmények alkalmazását, amelyekben e rendelet elfogadásának időpontjában egy vagy több tagállam részes, és amelyek a szerződésen kívüli kötelmek vonatkozásában kollíziós szabályokat állapítanak meg. A (2) bekezdésben arról található rendelkezés, hogy kizárólag két vagy több tagállam közötti nemzetközi egyezmény tekintetében élvez elsőbbséget ez a rendelet.

E körben a közlekedési balesetre alkalmazandó jogról szóló 1971. május 4-i Hágai Egyezménynek van jelentősége. Ezen nemzetközi szerződésnek nemcsak tagállamok a részesei, hanem más államok is, így a Róma II. rendelet 28. cikk (1) bekezdése értelmében elsőbbséget élvez ez az egyezmény e rendelettel szemben. Azonban nem mindegyik tagállam részese ezen egyezménynek, így az egyik tagállamban a Hágai Egyezményt kell alkalmazni, míg a másikban, amelyik nem részese ennek az egyezmények, a Róma II. rendeletet. Ez pedig tág teret ad a forum shoppingra.

A tagállamok közül Ausztria, Belgium, Csehország, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Spanyolország, Szlovákia és Szlovénia ratifikálta idáig ezt az egyezményt, míg Portugália ugyan aláírta, de még nem ratifikálta. Az EU-n kívüli országok közül ezen egyezményt Bosznia-Hercegovina, Fehéroroszország, Horvátország, Macedónia, Szerbia, Montenegró és Svájc ratifikálta.

Látható ezen felsorolásból, hogy Magyarország nem tagja ennek a Hágai Egyezménynek, így hazánkban a Róma II. rendeletet kell alkalmazni.

Ami a Róma II. rendelet főszabályát illeti, a kár bekövetkezésének a helye szerinti jog (lex loci damni) az alkalmazandó. Ez a szabály e rendelet 4. cikk (1) bekezdésében található, miszerint ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra azon ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy ezen esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be. Ez az új főszabály a közlekedési balesetek vonatkozásában nem hoz robbanásszerű változást, mivel közlekedési balesetek során a károkozás helye és a kár bekövetkezése gyakorlatilag egybeesik.

Az előadó ezt követően a kár kollíziós jogi értelemben vett fogalmára tért rá. Először egy példát említett, miszerint egy holland lakos, aki Magyarországra utazott koncertet tartani, Németországban balesetet szenvedett, míg hozzátartozói ekkor az USA-ban éltek. Ez alapján Németországban merült fel a gépjárműben okozott kár, Magyarországon elmaradt haszna keletkezett. Mivel a baleset miatt a hozzátartozóit nem tudta eltartani, így őket az USA-ban az elmaradt tartás miatt érte károsodás.

Az előadó kifejtette, hogy nem szerencsés a feldarabolás. Ezért a Róma II. rendelet szerint a közvetlenül bekövetkezetett kár számít kárnak kollíziós jogi értelemben, tehát e szempontból szűkebb a kárfogalom. A főszabály alól két kivétel található a rendeletben, ami a közlekedési baleseteket illeti. Az egyik a közös szokásos tartózkodási hely szabálya, ami szerint ha a károkozásért felelősnek tekintett személy és a kárt elszenvedő személy szokásos tartózkodási helye a kár bekövetkezésének időpontjában ugyanabban az országban található, a jogellenes károkozásra ezen ország jogát kell alkalmazni.

A másik kivétel a nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat elve. Ezen elv értelmében amennyiben az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy a jogellenes károkozás nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy, a rendelet 4. cikk (1) vagy (2) bekezdésben említettektől eltérő országhoz, akkor e másik ország jogát kell alkalmazni.

Ezt követően az előadó a közvetlen keresetindításra tért rá. A Róma II. rendelet alapján a kárt elszenvedő személy követelését közvetlenül érvényesítheti a kártérítésért felelős személy biztosítója ellen, amennyiben a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra alkalmazandó jog vagy a biztosítási szerződésre alkalmazandó jog így rendelkezik. Az előadó szerint ennek azonban nincs jelentősége, mivel a gépjármű-biztosítási irányelvek alapján van lehetőség közvetlen keresetindításra a biztosító ellen.

Ezek után az előadó a Hágai Egyezmény szabályairól beszélt. Kiemelte, hogy ezen egyezmény szabályozása igen bonyolult. Az egyezmény 3. cikkében található főszabály szerint az alkalmazandó jog annak az államnak a joga, ahol a baleset bekövetkezett. Ezen főszabály alól azonban számos kivétel található. Így például ha egy jármű érintett a balesetben, akkor a regisztráció helye szerint jog alkalmazandó az utas kárára, ha a baleset nem abban az államban történt, ahol szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett az utas, a gyalogos kárára, ha a szokásos tartózkodási helye nem a baleset helye, hanem a regisztráció helye szerinti államban van. Ha két azonos államban regisztrált jármű ütközött egymásnak, akkor az alkalmazandó jog a járművek regisztrációjának a helye szerinti jog. Az előadó felhívta a figyelmet, hogy ezen egyezményben a gépjárművek regisztrációjának a helye a döntő, míg a rendelet alkalmazásában a balesetben részesek azonos tagállamban lévő szokásos tartózkodási helyének van jelentősége.

Az előadó kifejtette, hogy a főszabály vonatkozásában a Római II. rendelet és a Hágai Egyezmény elvileg jelentősen eltérő szabályt tartalmaz, azonban gyakorlatilag nincs különbség a két főszabály között. Az előadó befejezésül néhány példán keresztül bemutatta, hogy milyen tág tér áll rendelkezésre a forum shoppingra. Tehát az egységes szabályozás kialakítása nem sikerült.

Ezt követően Dr. Erdélyi Leonóra ügyvéd felkért hozzászólása következett, aki gyakorlati példákon keresztül mutatta be a Róma II. rendelet működését. Álláspontja szerint nem az alkalmazandó jog meghatározása a legnehezebb, hanem a külföldi jog alkalmazása. Szintén azon a véleményen volt , hogy az alkalmazandó jog kérdésében a Róma II. rendelet nem hoz lényeges változást.

Az előadó először a síbalesetekkel foglalkozott. Példaként említette, hogy ha egy magyar károkozó Ausztriában egy német síelőnek okoz balesetet, akkor a bíróságok a nemzetközi síszövetség szabályzatát alkalmazzák annak ellenére, hogy az nem jogszabály.

Ha magyar károkozó Magyarországon okoz balesetet, akkor is előfordulhat, hogy külföldi jogot kell alkalmazni. Így például a külföldi casco megtérítési pereknél, illetve tb pereknél szintén felvetődik a külföldi jog alkalmazása. Ilyen ügyekben a jogátszállást kell levezetni. Ha osztrák casco biztosítóról van szó, akkor az osztrák jog határozza meg a jogátszállást, a törvényi engedményt. Amennyiben német tb szerv az érintett, akkor a német jog alapján kell elbírálni a jogátszállást.

Abban az esetben, ha magyar károsult Ausztriában szenved balesetet, amit egy német gépjárművezető okozott, a magyar károsultnak lehetősége van egyrészt arra, hogy a német biztosító magyarországi kárrendezési megbízottján keresztül peren kívül rendeztesse a kárt , másrészt arra, hogy közvetlenül a német felelősségbiztosítóval intézze az ügyét, harmadrészt pedig arra, hogy az osztrák nemzeti irodával szemben érvényesítse a kártérítési igényét. Az első megoldás akkor célravezető, ha a károsultnak, illetve a jogi képviselőjének nyelvi nehézségei vannak, míg a második esetben a közvetlen ügyintézés miatt gyorsabban befejezhető az ügy. A harmadik megoldás pedig amiatt lehet előnyös, mert a osztrák rendőrségi iratokat kell beszerezni.

A Brüsszel I. rendelet alapján az Európai Bíróság döntésére figyelemmel a külföldön kárt szenvedett magyar károsultnak célszerű a Magyarországon történő pereskedés, mivel számára a magyar per költségei jobban kiszámíthatók. Egy magyar ügyvéd például a német vagy osztrák eljárásjogi szabályokat nem ismeri.

Egy közlekedési baleseti ügyben felvetődhet az a kérdés, hogy melyik ország bíróságai előtt pereljen a károsult, ha peren kívül nem sikerült elintézni a kártérítési ügyet. Lehet az alperes biztosítótársaság székhelye szerinti országban perelni, vagyis a példa szerint Németországban, lehet a baleset helye szerinti országban, vagyis a példa alapján Ausztriában, s végül lehetőség van arra, hogy a károsult a saját lakóhelye szerinti országban pereljen, vagyis a példa szerint Magyarországon.

Az előadó ezt követően a keresetlevéllel kapcsolatos problémákra hívta fel a figyelmet. Szükséges a felelősségbiztosító pontos neve. Ez általában a cég honlapjáról letölthető. Elengedhetetlen külföldi cégkivonat beszerzése. Ehhez nagy valószínűséggel külföldi ügyvéd segítségét kell igénybe venni, ami külön költséggel jár.

Nehézséget jelent továbbá a külföldi jog szabályainak a meghatározása. Ehhez megint külföldi kolléga közreműködését kell kérni, ami további költséget jelent. Ezt követően a beszerzett jogszabályi rendelkezések hiteles fordítását kell elkészíttetni az OFFI-nél, ami szintén nem kis költséget von maga után.

Újdonságként említette az eladó, hogy alperes külföldi biztosítók a magyar ügyvédeket, akik azokat képviselik, jól felvértezik a külföldi joggal és joggyakorlattal kapcsolatban minden információval. Így a felperesnek megint a zsebébe kell nyúlnia azért, hogy az ő képviselője egy külföldi kollégától a külföldi bírói gyakorlatra vonatkozóan információt szerezzen be.

Az előadó felvetette ezzel kapcsolatban a magyar ügyvédek felelősségét. Ha az adott külföldi joghoz nem ért a kolléga, akkor vagy ne vállaljon ilyen ügyet, vagy pedig vegye igénybe külföldi kolléga segítségét. A Római II. rendelet 4. cikkével kapcsolatban kifejtette az előadó, hogy értelmezési bizonytalanság alakulhat ki a közvetett kár tekintetében. Felvetette, hogy egy külföldön elhunyt személy magyarországi hozzátartozója, aki tartást pótló járadék és nem vagyoni kártérítés iránt érvényesíti igényét, mondhatja-e azt, hogy ő Magyarországon szenvedett kárt, s nem lehetne-e a magyar jogot alkalmazni.

Az előadó az irányadó jog alkalmazási körével kapcsolatban újdonság ként értékelte a Róma II. rendelet 15. cikk d) pontját, miszerint a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen vonatkozik azon intézkedésekre, amelyeket a bíróság az eljárási joga által meghatározott hatáskörök korlátain belül a sérülés vagy károsodás megelőzése és megszüntetése, illetve a kár megtérítése érdekében megtehet. Abban az esetben, ha magyar bíróság osztrák anyagi jogot alkalmaz, a magyar polgári perrendtartás szerint jár el. Ez az előbb idézett szabály viszont eljárásjogi kérdésről szól, tehát adott esetben bizonyos mértékig például az osztrák polgári eljárásjogot kell magyar bíróságnak alkalmaznia.

A Róma II. rendelet 17. cikke tartalmazza, hogy a felelősnek tekintett személy magatartásának megítélése során – tényszerűen és megfelelő mértékben – figyelembe kell venni a felelősségre okot adó cselekmény helyén és időpontjában hatályban lévő biztonsági és magatartási szabályokat. Az előadó álláspontja szerint a „tényszerűen és megfelelő mértékben” kifejezés relativizáló értelmű, melynek az értelmezhetősége megkérdőjelezhető.

Az előadó a megtérítési igényre vonatkozó 19. cikkel kapcsolatban azon véleményének adott hangot, hogy eddig ilyen szabály nem volt, de mégis megoldódott ez a probléma.

Az előadó végezetül a Róma II. rendelet 21. cikkére hívta fel a figyelmet. Ezen cikk értelmében egy szerződésen kívüli kötelmi viszonnyal kapcsolatos, egyoldalú jogügylet alakilag érvényes, ha akár a kérdéses szerződésen kívüli kötelmi viszonyra alkalmazandó jog alaki követelményeinek, akár a jogügylet megtételének helye szerinti ország jogában előírt alaki követelményeknek megfelel.

Dr. Erdélyi Leonóra előadását követően Dr. Bárd Károly megjegyezte, hogy végső soron bírók döntenek a jogvitákban, s egyetlen bíró sincs jelen a szekcióülésen.

A szekcióülés utolsó előadását Dr. Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd tartotta. Kiemelte, hogy a biztosítók számára a tömeges kárrendezés során nem a kártérítés mértéke vagy az országok közötti mértékbeli eltérés a döntő, hanem a kiszámíthatóság a biztosítók érdeke.

A nem vagyoni kártérítések vonatkozásában óriási eltérések vannak. Ez pedig alapot ad az ún. „forum shopping”ra. Például Németországban a hozzátartozói nem vagyoni kárigényt nem ismeri a jog, más országban pedig hatalmas összegű kártérítésre jogosult a hozzátartozó. Nyilván a károsultnak az az érdeke, hogy ez utóbbi jog alapján rendezzék kárigényét. Sőt, talán akkor járna legjobban a károsult, ha mindig az olasz jogot kellene alkalmazni. Persze akkor a felelősségbiztosítási díjakat is ehhez a kárszínvonalhoz kell igazítani…

Az előadó kiemelte, hogy hazánkban az EU-s átlagnál feltehetőleg magasabb a külföldi elemet tartalmazó közlekedési balesetek aránya. Ma lényegében három kollíziós jogi rezsim alkalmazása merül fel: a) Róma II. rendelet, b) Hágai Egyezmény és c) a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (Nmj. tvr.). A Róma II. rendelet, ami a belső jog része, és az Nmj. tvr. között jelentős különbségek vannak. Az előadó véleménye szerint az Nmj. tvr.-t össze kellene hangolni a Róma II. rendelettel.

A C-463/06. számú ügyben született európai bírósági döntéssel kapcsolatban az előadó kifejtette, hogy számos kérdés merül még fel: a perbehívással, beavatkozással, kármegosztással és a regresszel kapcsolatban.

Az előadó felhívta a figyelmet egy elemzésre, aminek a lényege az, hogy a bírók sok esetben fel sem ismerik, hogy a perbeli jogviszony jelentős külföldi elemet tartalmaz. Változások azonban tapasztalhatók. Illusztrációképpen két táblabírósági ítéletet ismertetett. Az egyikben a közlekedési baleset magyarok részvételével Ausztriában történt, míg a másikban Olaszországban. Az osztrák helyszínű ügyben született táblabírósági ítéletben(vitatható módon) az osztrák jogot alkalmazta a bíróság. Az olaszországi baleset ügyében pedig egy másik táblabíróság huszonkét oldalas ítéletében amellett érvelt, hogy a magyar jog alkalmazandó arra a jogviszonyra.

Az előadásokat követően Dr. Erdélyi a Róma II. rendelet (33) preambulumbekezdését emelte ki, azt ti., hogy a károsult otthoni életviszonyaira is figyelemmel kell lenni.

Dr. Pataky Tibor hozzászólásában a C-347/08. számú ügyben az osztrák Landesgericht Feldkirch által előzetes döntéshozatali eljárásban feltett kérdésekre hívta fel a figyelmet. 1. Úgy kell-e értelmezni a 44/2001/EK tanácsi rendelet 11. cikkének (2) bekezdésében található, ugyanezen rendelet 9. cikke (1) bekezdésének b) pontjára történő utalást, hogy a társadalombiztosítási szerv, akire a közvetlen károsult követelései az Allgemeines Sozialversicherungsgesetz (a társadalombiztosításról szóló általános osztrák törvény, a továbbiakban: ASVG) 332. §-a alapján törvényileg átszálltak, abban a tagállamban, ahol székhellyel rendelkezik, székhelyének bírósága előtt közvetlenül keresetet indíthat a biztosító ellen, amennyiben az ilyen közvetlen keresetindítás megengedett, és a biztosító valamely tagállamban székhellyel rendelkezik? 2. Ha az 1. kérdésre a válasz igenlő: Fennáll-e ez a joghatóság akkor is, ha a közvetlen károsultnak a kereset bírósághoz történő benyújtásának időpontjában nincs lakóhelye, vagy szokásos tartózkodási helye abban a tagállamban, amelyben a társadalombiztosítási szerv székhelye található?

A jutaléktranszparenciára vonatkozó szabályozás felülvizsgálata az Egyesült Királyságban

Gyöngyi — k, 10 már 2009 09:42:48 +0000

Dr. Dispiter Szabolcs

A jutaléktranszparenciára vonatkozó szabályok módosítása, és a közvetítői jutalékok kötelező közzétételének bevezetésére vonatkozó felügyeleti elképzelések ez év elején élénk visszhangot váltottak ki az Egyesült Királyság biztosítási piacán. Annak ellenére, hogy az angol és a magyar biztosítási piac közötti különbözőségek több ponton könnyen tetten érhetőek, különösen a londoni piac hatása az európai biztosítási piacra mindenképpen jelentős, ezért az ottani fejleményeket a hazai szakmai közvéleménynek is érdemes figyelemmel kísérnie. Ebből kiindulva, a jelen cikkben szeretnék röviden áttekintést adni a kötelező jutaléktranszparencia igényének megfogalmazódásáig tartó folyamatról, illetve bemutatni, hogy a jelen állapot szerint milyen irányai lehetnek a jövőbeni szabályozásnak.

A jutaléktranszparenciára irányadó szabályozás 2005. január 14-én került bevezetésre a Financial Services Authority (FSA) által kiadott, és a biztosítási piac szereplői számára kötelező irányelveket és szabályokat tartalmazó Insurance Conduct of Business Source Book (ICOBS) keretében . Fontos hangsúlyozni, hogy a most ismertetendő tájékoztatási kötelezettség kizárólag a vagyonbiztosítások közvetítése során alkalmazandó. Az ICOBS külön rendelkezik a megbízó által a közvetítőnek fizetett díjról, illetve a biztosítótól kapott jutalékról.

A közvetítői díj vonatkozásában az ICOBS 4.3.1R szabálya a következőket írja elő: „A vállalkozás köteles ügyfeleit minden olyan díjról tájékoztatni, amely a biztosításközvetítői tevékenységéért jár, és nem biztosítási díj. Ezen tájékoztatásnak az ügyfél díjfizetési kötelezettségének bekövetkezése, vagy a szerződés megkötése előtt kell megtörténnie, attól függően, hogy melyik következik be előbb. Amennyiben az aktuális díjnak a mértékét nem lehet megállapítani, a vállalkozás köteles a számítás alapját közölni.”

Az ICOBS 4.4.1R szabálya a jutalék-közzétételről úgy rendelkezik, hogy „a biztosításközvetítő köteles a vállalati ügyfél kérésére azonnal közzétenni azt a jutalékot, amelyet ő, vagy bármelyik partnere a biztosítási szerződéssel kapcsolatban kap. A tájékoztatásnak pénzben kifejezhetőnek kell lennie (ha ez nem lehetséges, becsülni kell) és írásban, vagy más azonosítható módon kell megtörténnie. Amennyiben ez nem lehetséges, a vállalkozás köteles a számítás alapját közölni.”

Nem sokkal ezen szabályok bevezetését követően, 2005 januárjában Eliott Spitzer, New York állam főügyésze pert indított a világ legnagyobb alkuszcégei ellen arra hivatkozással, hogy sikerdíjaikkal manipulálják a piacot. A főügyészi vizsgálat és perek következménye az lett, hogy ezek a nemzetközi szinten, és így a londoni piacon is jelentős alkuszcégek önkéntesen vállalták, hogy az általuk kapott jutalékokról automatikusan tájékoztatják az ügyfelet. Emellett elhatározták, hogy a javadalmazásuk bizonyos formáit megszüntetik. Ez elsősorban a támadott sikerdíjakra vonatkozott, melyeket a közvetített szerződések volumene vagy profitabilitása alapján fizetett részükre a biztosító. Az FSA a vizsgálat hatására nem változtatta meg az önkéntes jutalék-közzétételre vonatkozó szabályokat, azonban vezetői levélben felhívta a biztosítók figyelmét ezen szabályok következetes betartására, illetve jelezte, hogy a jövőben megfontolás tárgyává teszik a jutalék-transzparencia mindenki számára kötelezővé tételét.

A szabályok felülvizsgálatára, illetve azok piaci hatásainak elemzésére vonatkozó munkák már 2006-ban megkezdődtek. Ezen kutatások eredményei azt mutatták, hogy a közvetítők nem mindenben tesznek eleget tájékoztatási kötelezettségüknek, sőt időközben egyes piaci szereplők részéről olyan jelzések is érkeztek, hogy a jutaléktranszparencia hiánya piaci zavarokat eredményez. A nagy nemzetközi alkuszcégek azt kifogásolták, hogy a kötelező jutaléktranszparencia hiánya számukra versenyhátrányt jelent az Egyesült Királyságban, hiszen ők önként vállalták, hogy jutalékaikat automatikusan közzéteszik. A biztosítottak részéről egyfajta bizonytalanság mutatkozott, hogy milyen jutalék információkra jogosultak, illetve, hogy a jutaléktranszparencia kiterjed-e a biztosításközvetítőknek fizetett sikerdíjakra is. A londoni piac egyes biztosítói pedig azt vetették fel, hogy a közvetítőknek nemcsak az ügyfelek felé, hanem a biztosítók felé is közzé kellene tenni, hogy milyen jutalékokat és díjakat kapnak, illetve, hogy ezen javadalmazások milyen arányban oszlanak meg a közvetítői lánc egyes szereplői között. Érvelésük szerint ez nagyban segítené, hogy a biztosítók az ügyfelek érdekében hatékonyabban kezeljék a különböző érdek-összeütközéseket.

Ezen felvetésekre és a korábbi kutatás tapasztalataira válaszolva az FSA úgy döntött, hogy egy független tanácsadó céget kér fel a téma alaposabb vizsgálatára, és a szükséges piacelemzések elvégzésére. Az FSA a tanulmány megrendelésekor azt kérte a tanácsadótól, hogy vizsgálja meg, a jutaléktranszparencia (vagy annak hiánya) a vállalati vagyonbiztosítások piacán eredményez-e bármilyen piaci zavart, illetve a jutalék-közzététel kötelezővé tétele a költséghatékonyság szempontjából több hasznot hozna-e, mint az ezzel járó beavatkozás költségei.

A CRA International 2007. december 5-én tette közzé tanulmányát („CRA-jelentés”), melynek címe „Jutalék-közzététel a vállalati biztosítások piacán: piaci zavarok elemzése és magas szintű költséghatékonyság elemzés”. A CRA-jelentés talán sokak számára meglepő módon azt a konklúziót vonta le, hogy a jutalék-közzététel kötelezővé tétele nem feltétlenül szünteti meg a fennálló piaci zavarokat, illetve az ennek bevezetésével járó költségek meghaladnák azokat az előnyöket, amelyeket ezen intézkedés következményeként a piac élvezhetne. A tanácsadó cég megállapította, hogy a biztosítási piac vállalati vagyonbiztosítás szegmensében a jutaléktranszparencia hiányára visszavezethető piaci zavarok körülbelüli a biztosítottak 10%-át érinthetik. Ugyanakkor az is megállapításra került, hogy a jutalékok eltitkolása miatti piaci zavar is limitált, hiszen a vállalati vagyonbiztosításokkal foglalkozó közvetítők 50-60%-a közzéteszi az általa kapott jutalékok mértékét. A teljes és kötelező jutaléktranszparenciának legfőbb előnye az lenne, hogy a biztosításközvetítők közötti verseny fokozódásának következményeként a biztosítási díjak is csökkennének. Ugyanakkor az iparágat érintő, a kötelező közzététel miatti egyszeri költségek a CRA számításai szerint 87 millió fontra tehetőek, illetve emellett 34 millió font összegű folyamatosan jelentkező költséggel kellene számolni, mely elsősorban a kisebb közvetítőket érintené.

A CRA-jelentés két részből áll, az első rész a piaci zavarokat elemzi, míg a második a költséghatékonyság szemszögéből vizsgálja a jutaléktranszparencia kérdéskörét. A részletesebb megállapítások ennek alapján a következők:

Piaci zavarok elemzése

Az Egyesült Királyság vállalati vagyonbiztosítási piacán árbevétel alapján három fő szegmenst lehet megkülönböztetni.

A mikrovállalkozások (500 000 font éves árbevétel alatt) a piac 17%-át teszik ki, és jelentős részük, közel 50%-uk jellemzően közvetlenül vásárol biztosítási szolgáltatást, közvetítők igénybevétele nélkül (interneten vagy telefonon). Az egyre erősödő direkt biztosítások, illetve a közvetítők ezen szegmensben csökkenő részvétele azt eredményezi, hogy a jutaléktranszparenciának különösebb jelentősége a mikrovállalkozások körében nincsen. A kis-és középvállalkozások (éves árbevétel 500 000 font és 100 millió font között) érezhetik leginkább annak hátrányos következményeit, hogy a közvetítőknek fizetett jutalékokról nem rendelkeznek kellő információval. Ez a szegmens adja a biztosítási piacon vásároló biztosítottak többségét, 52%-át. Jellemzően ezek a cégek biztosításközvetítőket vesznek igénybe, amelyek szolgáltatásaiért még nem közvetítői díjjal, hanem jutalékkal fizetnek. A közvetítők szolgáltatásait azért is kénytelenek igénybe venni, mert méretüknél fogva alternatív biztosítási formákról még nem tudnak gondoskodni, ugyanakkor már jelentős és komplex biztosítási igényeik merülnek fel. Megállapítható a kutatás eredményeiből, hogy a kis- és középvállalkozások ritkán váltanak biztosításközvetítőt, és rendszerint abban a tudatban élnek, hogy a jutalék mértéke 10% körüli, holott az átlagos jutalék a gyakorlatban közelebb van a 20%-os mértékhez. Ezen ügyfelek szintén nincsenek azzal tisztában, hogy a közvetítők gyakran használnak sikerdíjakat, amelyek sok esetben érdek-összeütközést eredményezhetnek. Habár a jutaléktranszparencia ezen problémákat orvosolhatná, az ügyfelek egyharmada azzal sincs tisztában, hogy kérheti a közvetítőtől, hogy tájékoztassa a kapott jutalék mértékéről. Az is megállapításra került, hogy ha az ügyfél tisztában is van ezen jogával, gyakorlatban nagyon kevesen élnek ezzel. A harmadik nagy csoport a nagy multinacionális vállalkozások csoportja (éves árbevétel 100 millió font felett). Ezek a cégek a piac 31%-át teszik ki, és jellemzően a londoni biztosítási piacon kötnek biztosításokat. Gyakran alkalmaznak kockázatmenedzsereket, továbbá esetükben már nem annyira a jutalékért folyatott közvetítés a jellemző, hanem gyakran közvetítői díjat fizetnek jutalék helyett. Méretüknél fogva lehetőségük van arra is, hogy a tradicionális biztosítás helyett egyéb alternatív megoldásokat vegyenek igénybe, így ezen ügyfeleknél többször kerül sor „captive” biztosító alapításra, önbiztosításra, vagy az alternatív kockázat-átruházás termékeinek az igénybevételére. A jutaléktranszparencia hiányával kapcsolatos piaci zavar ebben a szegmensben azért sem jelentős, vagy tekinthető nagyobb kockázatnak, mert ezeket a vállalkozásokat jellemzően azok a nagy multinacionális közvetítők szolgálják ki, akik már korábban önként vállalták, hogy közzéteszik a jutalékok mértékét, illetve lemondtak a sikerdíjak alkalmazásáról.

Összefoglalva a piaci zavarok elemzését, a CRA-jelentés egyedül a kis- és középvállalkozásokat magába foglaló szegmensben mutatott ki piaci zavart, azonban ez csak azokat az ügyfeleket érinti, akik jutalékot és nem közvetítői díjat fizetnek a biztosításközvetítőknek, akik nem hasonlítják össze az így ajánlott díjakat a direktbiztosítás díjaival, illetve akik korábban még nem kaptak tájékoztatást közvetítőjüktől a jutalékokat illetően.

Költséghatékonyság elemzés

A költséghatékonyság elemzés négy forgatókönyvet vett alapul. Az első forgatókönyv szerint a jelenlegi szabályok szerinti (azaz önkéntes) jutaléktranszparenciát tennék kötelezővé. A második forgatókönyv már a jutalékok teljes körének közzétételét foglalná magába, beleértve a sikerdíjakat és az egyéb speciális jutalék megállapodásokat. A harmadik forgatókönyv szerint a teljes javadalmazás közzététele nem csak a biztosítottal közvetlen kapcsolatban álló közvetítő számára lenne kötelező, hanem a közvetítői láncban érintett összes vállalkozás jutalékáról tájékoztatást kellene adni. A negyedik forgatókönyv szerint, ha nem vesznek igénybe közvetítőt, a biztosítónak akkor is közzé kell tennie a bruttó biztosítási díj szerzési költség részét. Természetesen ez csak abban az esetben kerülne bevezetése, ha a jutaléktranszparencia kötelezővé tétele a közvetítőknél is megtörténne.

A CRA-jelentés megállapította, hogy a költségek növekedése leginkább a regionális közvetítőket és a kisebb cégeket érintené. Ezzel szemben a szigorúbb szabályozás várható kedvezményezettjei a teljes vagyonbiztosítási piac 5%-át tennék ki a bruttó biztosítási díj alapján, elsősorban azon cégek közül, akik eddig nem kaptak ilyen tájékoztatást (feltéve, hogy a kapott információt megfelelően tudják hasznosítani).

A költséghatékonyság vizsgálata során a tanácsadó egyéb értékes észrevételeket is tett. Az könnyen belátható, hogy azok az ügyfelek, akik már most is kapnak ilyen információkat, nem húznak hasznot ennek kötelezővé tételéből. Ugyanakkor az már elgondolkoztató, hogy csak az ügyfelek egyötöde használja valóban ezeket az információkat. Ezek az adatok tartalmukat és részletességüket tekintve igen különbözőek, ami azért is fontos, mert összehasonlítható adatok hiányában önmagában a jutaléktranszparencia nem változtatja meg az ügyfelek magatartását, nem javítja a közvetítői szolgáltatás minőségét.

A CRA a kutatás elvégzése alatt több olyan problémát is feltárt, melyek a jutalék¬transz¬parencián túlmutatnak, ugyanakkor a piaci hatékonyságot érintik. Első helyen került megállapításra, hogy az ügyfeleknek valójában nincs információjuk arról, hogy az általuk megbízott közvetítő pontosan miként működik, és valójában kinek a képviseletében jár el.

A folyamat következő állomásaként az FSA 2008 márciusában adta ki azt a vitairatot, amely már nemcsak a jutaléktranszparenciát helyezi a középpontba, hanem a CRA-jelentés megállapításai szerint a különböző érdek-összeütközésekről is ír a vállalati biztosítások területén. A vitairat deklarált célja, hogy a piaci szereplők megismerjék az FSA álláspontját, illetve véleményt mondjanak az abban írtakról.

A vitairat alapvetésként, részben a CRA-jelentés alapján a következő megállapításokat teszi. A vállalati ügyfelek úgy tűnik, hogy több tekintetben is alulinformáltak, így nem rendelkeznek kellő információval arról, hogy a közvetítés teljes költsége milyen tételekből tevődik össze, tartalmazza-e a sikerdíjakat, illetve a közvetítői láncban szereplő egyéb szereplők díjazását. Szintén hiányosak az arra vonatkozó ismereteik, hogy az igénybe vett közvetítő milyen piackutatást végzett az adott biztosítás ajánlása előtt, továbbá a biztosítók és a közvetítők közötti különböző speciális megállapodások (kiszervezések, szerződéskötésre feljogosító megállapodások stb.) eredményeként sok esetben már az sem látszik világosan, hogy az adott közvetítő kiknek az érdekében, képviseletében jár el. Ha az ügyfelek kapnak is a jutalékokról információt, azt nem mindig olyan formában kapják meg, mely lehetővé tenné számukra, hogy az adott szolgáltatást és annak költségeit egy másik közvetítő hasonló szolgáltatásával és költségeivel össze tudnák hasonlítani. Folyamatos bizonytalanság tapasztalható a tekintetben is, hogy a különböző javadalmazási megállapodásokat, amelyek egyre inkább elmossák a biztosítók és biztosításközvetítők klasszikus szerepei közötti határokat, közzé kell-e tenni, meg kell-e az ügyféllel osztani az ezzel kapcsolatos információkat.

Az FSA a vitairatban egyértelműen rögzíti jövőbeni céljait, és azt, hogy a vitairat eredményeként milyen szabályozást szeretne viszontlátni. Eszerint a vállalati ügyfeleknek megfelelő információkkal kell rendelkezni a közvetítés teljes költségét illetően, beleértve a sikerdíjra és a közvetítői láncban fizetett jutalékokra vonatkozó adatokat is. Szintén megfelelő információval kell rendelkezniük arról, hogy a közvetítő milyen mértékben folytatott kutatást a biztosítási igény kielégítése érdekében, illetve, hogy kinek a képviseletében jár el. Fontos, hogy a közvetítő által adott információk megfelelően standardizáltak legyenek annak érdekében, hogy a könnyű összehasonlítást az egész piacon lehetővé tegyék. A különböző javadalmazási megállapodásokból, üzleti modellekből eredő érdek-összeütközéseket megfelelően kezelni kell, és tájékoztatni kell erről az ügyfeleket. Végezetül, fontos, hogy minden ügyfél tisztában legyen a jutalékok megismerésére vonatkozó jogával, illetve segíteni kell őket abban, hogy ezen jogukkal megfelelően élni tudjanak.

Lehetséges megoldásként az FSA a vitairatban három opciót vázol.

(i) szigorúbb felügyelet a jelenlegi alapelvek és szabályok végrehajtása tekintetében;

(ii) továbbfejlesztett szabályozás, de marad az ügyfél kérésére történő jutaléktranszparencia;

(iii) kötelező jutaléktranszparencia a teljes javadalmazásra, mely mindenfajta jutalék- és javadalmazástípusra vonatkozna, és érintené a közvetítői lánc szereplői által kapott jutalékokat.

Mindezen opciókat természetesen kiegészítené egy olyan belső szabályozási rendszer, mely megfelelő módon kezeli a potenciális érdek-összeütközéseket.

A vitairat ezen felül tartalmaz egy tervezetet arra vonatkozóan, hogy az FSA a harmadik opció szerint miként képzelné el a kötelező jutaléktranszparencia szabályozását. A szabályzat szerint minden egyesült királyságbeli biztosító köteles lenne vállalati ügyfelét automatikusan, és a szerződés megkötése előtt információval ellátni a teljes jutalékról, melyet a közvetítői láncon keresztül a közvetítők kapnak (pénzben kifejezve). Amennyiben a pontos összeget nem lehet pénzben meghatározni (pl. tekintettel a sikerdíjakra), a vállalkozásnak egy becslést kellene adnia arról a maximális összegről, melyet a biztosítóktól a közvetített biztosítási szerződésekre tekintettel kaphatna (pl. ha nincs kár). Ezen tájékoztatási kötelezettség alapvetően a biztosítót terhelné, ugyanakkor lehetőség van arra is, hogy ennek a kötelezettségnek az a közvetítő tegyen eleget, aki az ügyféllel közvetlen kapcsolatban áll. Alternatívaként felmerült, hogy ne a szerződés megkötése előtt, hanem a biztosítási kötvény kiküldésével, átadásával egyidejűleg kerüljön sor erre a tájékoztatásra. Habár ez a megoldás nagyban egyszerűsítené és költséghatékonyabbá tenné a jutaléktranszparenciát, az így kapott információt az ügyfél igazából csak akkor tudja használni, ha jövőben új biztosítást akar kötni, vagy a biztosítását akarja megújítani, ezért a mintaszabályzat a szerződéskötés előtti jutaléktranszparenciát írja elő. A kiszervezési és egyéb speciális megállapodásokat illetően a mintaszabályzat arról rendelkezik, hogy ezeknek az értékét nem kell közzétenni.

A vitairat nemcsak a felügyeleti szabályozás elképzelt változatát mutatja be, de egyúttal biztatja is a piaci szereplőket, hogy saját megoldásokkal, javaslatokkal mutassák be, miként képzelik el az ebben felvetett problémák kezelését.

A biztosításközvetítők álláspontja a kötelező jutaléktranszparencia kérdésében élesen szemben áll az FSA legújabb elképzeléseivel. Álláspontjuk szerint a jelenlegi, alapelvi és tételes jogi szabályozás megfelelőn működik. Mint azt a vitairatra reagáló közleményében a British Insurance Brokers’ Association kifejti, nem látnak olyan igényt az ügyfelek részéről, mely a mostani szabályok módosítását kívánná, sőt véleményük szerint arra sincs bizonyíték, hogy az önkéntes jutaléktranszparencia nem nyújtana kellő védelmet és támogatást az ügyfeleknek. A szakmai szövetség ugyanakkor egyetért az FSA átláthatóbb piac megteremtésre vonatkozó szándékával, de a felügyeleti beavatkozás helyett a piaci szereplők által elfogadott, és az önkéntes jutaléktranszparencia elvén nyugvó szabályozásban látja megvalósíthatónak ezt a célkitűzést.

A vitairat alapján indult konzultáció 2008. június 25-én lezárult. Az azóta eltelt időben az angol biztosítási piacot leginkább a hitelpiaci és pénzügyi válság foglalkozatja, azonban mindannyiunk számára érdekes lehet, hogy végül a felügyeleti akarat, vagy egy piaci önszabályozás fogja a jutaléktranszparenciát a jövőben meghatározni.

A nemvagyoni kártérítés szabályozása és bírói gyakorlata

Gyöngyi — h, 09 már 2009 13:12:03 +0000

Beszámoló a Magyar Jogászegylet Biztosításjogi Szekciója 2008. június 6-án tartott üléséről

A Magyar Jogászegylet Biztosításjogi Szekciója 2008. június 6-án tartott ülést, amelynek témája a nemvagyoni kártérítés bírói gyakorlata volt, mégpedig abból a megfontolásból, hogy a lehetséges tényállások köre új esetkörökkel – a nem baleseti eredetű esetekkel – bővült, és a hagyományos tényállások megítélésében mutatkozó jelentős eltérés is indokolja az áttekintést.

Az első vitaindító előadást dr. Bárdos Péter ügyvéd tartotta, aki egy általános megközelítést adott a nemvagyoni kár fogalmáról, jogdogmatikai helyéről, normatív szabályozásáról, de lege lata és de lege ferenda.

Nézete szerint a nemvagyoni kártérítés sérelemdíjjá minősítése segít a tisztánlátásban és egy kiszámíthatóbb bírói gyakorlat megalapozásában. Ehhez definiálni kell a sérelem fogalmát, a sérelemdíj célját és alanyait, és meg kell határozni a sérelemdíj mértékénél irányadó elveket.

Álláspontja szerint a sérelem olyan, a személyiség integritását ért trauma (testi-lelki szenvedés, szégyenérzet, megalázottság, rossz fizikai közérzet, a társadalmi-családi kapcsolatok csorbulása), amelynek hatására a sérelmet szenvedett általános életérzése rosszabbá válik és ami vagyoni eszközökkel nem reparálható és nem kompenzálható.

Ebből következik, hogy

a nemvagyoni kártérítés célja nem lehet sem a reparáció, sem a kompenzáció, kizárólag valamiféle, a jog által kínált és a sérelem társadalmi megítélés szerinti súlyosságával arányos „jóvátétel”,
továbbá, hogy a nemvagyoni kárpótlás alanya kizárólag természetes személy lehet.

A sérelemdíj mértékének a sérelem objektív – tehát nem a sérelmet szenvedett által szubjektíve megélt – mértékéhez kell igazodni. Ennek meghatározásánál a fő elv az lehet, hogy a kárpótlás sem a maximumot, sem a minimumot tekintve nem lehet parttalan. A maximumot a társadalom aktuális teherbíró képessége és a társadalom erkölcsi érzéke határozhatja meg, akár abszolút összegben is (erre vannak külföldi példák). Pl. azt lehet mondani, hogy a legsúlyosabb nemvagyoni káresetben, az életminőség gyakorlati megszűnése esetében (pl. éber kóma) a sérelemdíj összege ötvenmillió forint, minden más esetben ennél arányosan kevesebb.

Az alsó határt pedig azok a sérelmek, bosszúságok, traumák képezik, amelyek a mindennapi élet szokásos velejárói (hivatalok packázásai, kisebb súlyú becsületsértések, szomszédkonfliktusok stb.), amelyeknél tehát nem tűnik indokoltnak a sérelemdíj komoly fegyverének bevetése.

A sérelemdíj a jövőben is alapvetően bírói jog marad. Ezért rendkívül nagy jelentősége van a bírói gyakorlat megismerhetőségének és folyamatos, rendszeres feldolgozásának (erre mutattunk be egy számítógépes rendszert, amelynek továbbfejlesztése és reményeink szerint őszi nyilvánosságra hozatala folyamatban van).

A következő vitaindítót Dr. Kiss Ferenc Kálmán, a szekció alelnöke tartotta, A nem baleseti nemvagyoni károk összegszerűségi szempontjai címmel.

Az előadó leszögezte, hogy a nemvagyoni kártérítés egyre univerzálisabb személyiségi jogi védelmi eszköz.

Innen a bátorság, hogy az általa inkább ismert baleseti (nemvagyoni) kártérítés nézőpontjából vegye szemügyre a nem baleseti tényállások gyakorlatát. Ismertetett egy 2007-ben született ítélőtáblai határozatot, miszerint tiltott fairtás miatt az ügyészség 200 millió forint nemvagyoni kártérítés megfizetése iránt indított pert. A bíróság határozatában 6 millió forint kártérítést ítélt meg. A határozat indokolása kitért arra, hogy a jogbiztonság megköveteli, hogy a nemvagyoni kártérítés összegszerűségében kirívó aránytalanság ne legyen.: „A nemvagyoni kártérítésre irányuló perek többnyire egyedi tényállásúak és csak kevéssé összehasonlíthatóak. Az ítélkezési gyakorlat kiszámíthatóságának és előreláthatóságának jogbiztonsági szempontjai azonban megkövetelik, hogy a személyiségi jogok nagy családján belüli sérelmek esetén megállapított nemvagyoni kártérítések összegében kirívó különbségek, aránytalanságok ne forduljanak elő (arányosság elve)”. Szegedi Ítélőtábla Pf. I. 20 187/2006., BDT 2007.1565.

Az előadó felvetette azt a kérdést, hogy hiteles módon fel lehet-e tárni a nem baleseti nemvagyoni kárt, hogy az arányosság követelményének is megfeleljünk a nemvagyoni kártérítés sokféle tényállásának egybevetésekor.

Ami a tényállásokat illeti, a bírói gyakorlatot számbavéve kiderül, hogy nemvagyoni kártérítés megítélésére kerül sor általában a személyes szabadság korlátozása, kényszervallatás, magánéletbe való beavatkozás, viszonylag gyakran a jó hírnév megsértése, kegyeleti jogok megsértése, szerzői jogi jogsértések, az egészséges, zavartalan környezethez való jog megsértése, valamint zajártalom miatt is. Nemvagyoni kártérítést nemcsak természetes személy, hanem jogi személy is kapott.

Közszereplő esetében mintegy tíz különféle szempontot mérlegelnek a bíróságok a nemvagyoni kártérítés megítélésekor (egyebek közt a jogsértés szándékosságát és tudatosságát, a sértett tiltakozását, azt, hogy egy vagy több személyiségi jog sérült-e, a lejáratást, a bizalom csökkenését és különösen hogy a jogsérelem a károsult pályáját, jövőbeli karrierjét megtörte-e, a bizalom csökkent-e irányába, nem vált-e nevetségessé, milyen kép alakult ki róla stb.

Dr. Kiss kifejtette, hogy míg a baleseti nemvagyoni kártérítésnél elsődleges a biztosítás, a kollektív teherviselés szerepe, addig ez idő szerint nem mondható el a nem baleseti nemvagyoni kártérítés esetében. Itt szinte csak perek vannak és nincs ügyek ezreiben peren kívüli kárrendezés.

Éppen azért van szükség az ilyen ügyekben legalább a kártérítésben marasztaló ítéletek rendszerezésére, számbavételére és hozzáférhetővé tételére, hogy egyáltalán foglalkozni lehessen a biztosíthatóság kérdésével. A biztosítási piacról nincs áttekintés, annyi tény, hogy az osztrák mintafeltételek az egyenlőtlen elbánás, a zaklatás stb. miatti kártérítési követeléseket kifejezetten kizárják. Ugyanakkor Németországban fordított a helyzet, nagy kiadóknak van is ilyesfajta biztosításuk.

Nemcsak a biztosítók díjkalkulációjának igénye, hanem a jogkereső közönség elvárása az összegszerűségek megismerhetősége. Ami erről elmondható, hogy a nem baleseti nemvagyoni kártérítés összege 50 ezer és néhány millió forint között mozog.

Képmással visszaélés miatt általában 3-500 000 forint körüli nemvagyoni kártérítést ítélnek meg a bíróságok, közszereplők általában 100 000 forint és 3 millió forint között kaptak eddig nemvagyoni kártérítést.

Szakmai körökben már régebben elégedetlenség tapasztalható az összegek alacsony mivolta miatt, egyes, a témában járatos ügyvédek szerint a több tízmilliós kártérítésekről szóló ítéletek nyilván kellő visszatartó erőt jelentenének (Tóth L.: Alacsony kártérítés?, Pesti Ügyvéd 2005/9,8-9. o.). Az előadó hivatkozott Tattay Levente: A közszereplők személyiségi jogai című könyvére (Nordex Kft. – Dialóg Campus, 2007), mint olyan forrásra, amelyben számos jogeset részletes bemutatására került sor.

Részletes külföldi kitekintésre nem volt mód, mindenesetre a kép igen tarka; így pl. a németországi személyiségi jogi sérelmekkel kapcsolatos bírói gyakorlatot visszafogottnak tartják az angliaihoz képest.

A kártérítés összegének a meghatározásánál számos hasonlóságot mutat a baleseti és a nem baleseti eredetű nemvagyoni károk megítélése.

Nem döntő a károsult kora, neme, a munkaképesség-csökkenés mértéke. Nem játszik szerepet itt sem, hogy deliktuális vagy kontraktuális a felelősség, sőt a felelősségi alakzatnak sincs jelentősége.

Mind a baleseti, mind az egyéb nemvagyoni károk további eleme, hogy járadék formájában nem ítélnek meg kártérítést. Közös az is, hogy egy cselekmény kapcsán több károsult különböző módon és mértékben károsodhat. Ami a károkozókat illeti, mindkét tényálláscsoportban eltérő felelősségi alakzat szerint, egyetemlegesen vagy annak mellőzésével is felelhetnek. Közös, az összegszerűséget befolyásoló ismérv továbbá a következmények súlyosságának foka, az életminőség változása, halmozott kivételes többlettényállás fennállta stb.

A nem baleseti nemvagyoni károk esetében is ugyanaz lehet az elkövetés ill. az elbírálás időpontjának hatása a kártérítés összegére ill. a kamatra Ami csak a nem baleseti nemvagyoni károkat jellemzi, az annak kitüntetett jelentősége, hogy a károsult közszereplő-e vagy sem. A tényállás megállapításakor, különösen a jogsértés következményei tekintetében feltűnő továbbá a bizonyításra nem szoruló, köztudomású tények figyelembevétele, a hivatás/karrier, a politikai pálya alakulása, a jogsértéssel érintett nyilvánosság foka, köre s az, vajon a kárt bűncselekménnyel okozták-e. Az előadó szerint nem szentségtörés a nem baleseti nemvagyoni károk esetében sem az ismert ügyek alapján a döntést összegszerűen befolyásoló ismérvek-tényezők-szempontok egybefoglalása, segédletbe, komputerprogramba írása, hogy egy napon ezekben az ügyekben is „mankót” kapjon a jogalkalmazó.

Példa a lehetséges osztályozásra:

1. kárösszeg – fizetve: perben/peren kívül, az elkövetés: egyszeri /többszöri/folyamatos/ a károsult: maga közvetlenül/ügyész/hozzátartozók, örökösök

2. Ügyszám, név, forrás

3. A tényállás, a sértett jogtárgy, káridőpont (a jogsértés-károsodás egyszeri, többszörös, folyamatos jellege szerint)

4. Marasztalás időpontja, kamat, ítéletkori/elkövetéskori értékviszonyok figyelembevétele

5. közszereplő: igen-nem

6. köztudomású tény

7. Megjegyzés, egyedi tényezők

Az előadó rövid összegzésében végül az alábbi eredményekre és következtetésekre jutott:

A felületen zajlott elemzés, a múltról való hiányos kép s annak ellenére, hogy a gyakorlat a baleseti nemvagyoni károkhoz képest kb. fele annyi időre tekinthet vissza valamint, hogy – megint csak a baleseti nemvagyoni károkkal ellentétben – szakosodott ítélet-tényállás gyűjtemények, táblázatok közzétételére sem került sor, mégis adottak a feltételek olyan, számítástechnikával is támogatott külön keresőrendszerek megalkotására, amelyek segítségével kompetens eligazítást kap a szakember, hogy az előtte levő nem baleseti nemvagyoni kárügyben mekkora összeggel számolhat. Ebben a szerkesztő munkában ma már segítenek az anonomizált ítéletek, a bírósági portálon (www.birosag.hu) található Bírósági Határozatok Gyűjteménye. Mindennek megvalósulása továbblépést jelentene egy egységes személyiségvédelem bemutatása felé.

A harmadik – befejező – vitaindító előadást dr. László György, az Allianz Hungária Biztosító Zrt. jogtanácsosa tartotta „A baleseti eredetű nemvagyoni kártérítést bírói gyakorlata” címmel.

Az előadó elsőként a bizonyítás kérdéseit hozta szóba.

Erről megállapította, hogy a bizonyítási eszközök vizsgálatánál el kell különíteni a saját jogú illetve a hozzátartozói nemvagyoni kár eseteket: A sajátjogú kárigényeknél minden esetben a bíróság kirendel orvosszakértőt (pszichiáter, pszichológus szakértőt), akik véleményt adnak nem csak az elszenvedett sérüléseket, azok mértékét illetően, de nyilatkoznak a káresemény bekövezése után alkalmazott orvosi beavatkozásokról, azok jellégéről, eredményéről, illetve emellett a kár következtében a károsult egészségében, munkaképességében beállott változásról is.

Egyszersmind nyilatkoznak a károsult gyógyulási esélyeiről illetve kialakult vagy várható végállapotáról, a későbbi élet kilátásáról.

Ebben a körben gyakori tapasztalat, hogy a szakértő nem minden kérdésre ad érdemi választ, ugyanakkor az sem ritka, hogy mint „ténybíró”, kompetenciakörét meghaladóan nyilatkozik.

E körben egy első fokú ítéletet is idézet:

„A bíróság megállapította, hogy önmagában a személyiségi jogok sérelme nem alapozza meg a nemvagyoni kártérítést, csupán a Ptk. 84. §-ban foglalt jogkövetkezmények alkalmazását, a kárt azonban bizonyítani kell. A nemvagyoni kártérítéshez azt kellett volna a felperesnek bizonyítania, hogy olyan testi vagy lelki hátrány érte, amely életminőségére, életvitelére negatív kihatással van, tartósan megnehezült korábbi élete. A felperes csak egy olyan orvosszakértői véleményt csatolt, amely csak a sérülések természetes gyógyulási folyamatát tartalmazza, maradandó fogyatékosságot nem állapít meg. A II. fokú bíróság az ítéletet helybenhagyta, mivel bár a személyiségi jogok sérelme valóban megalapozza a nemvagyoni kártérítés iránti igényt, a kár bekövetkeztét, annak mibenlétét a felperesnek kellett volna bizonyítania. A felperes személyesen egyetlen alkalommal sem jelent meg, tanúkat nem állított, szakértő kirendelését a bíróság felhívására sem kérte, pusztán a jogsérelem tényére hivatkozott, hogy az önmagában megalapozza igényét. Ez azonban nem elegendő a nemvagyoni kártérítés megállapításához.”

A hozzátartozói igényeknél felmerült az a kérdés: mennyire kell bizonyítani, hogy az adott káresemény következtében a károsultat, „lelki” károsodás is érte, vagy ezt evidenciaként kezelve a bíróságnak csupán a kár mértékéről kell döntenie?

Szintén a hozzátartozói károk körében merült fel, hogy milyen hozzátartozói kör az, amelyik kellő okkal igényelhet ilyen címen kártérítést?

Végül arra is van példa, amikor a bíróság egyáltalán nem folytat le bizonyítási eljárást, hanem a felperes előadása, valamint az eset összes körülményeiből von le következtetést.

A második kérdéskör, amit az előadó megvitatásra ajánlott, hogy a bíróság a nemvagyoni kár összegét káridőponti vagy az ítélet meghozatalakor érvényes érték- és árviszonyok alapulvételével állapítja meg? Ennek megfelelően jár-e a káridőponttól kamat, vagy sem?

A bírói gyakorlat szinte kivétel nélkül a káridőpontra hivatkozva állapítja meg a nemvagyoni kár összegét, és ítél meg ettől az időponttól kamatot. Ugyanakkor arra nincs adat, hogy a bíróság a káridőpontra visszamenőleg valóban beszerzett-e összehasonlításra alkalmas ítéleteket?

Ezt követően rátért a bírói gyakorlat kialakítást álláspontja szerint leginkább hátráltató, és az előbbiekkel szorosan összefüggő problémára: a bírói gyakorlat megismerhetőségére.

A bírói ítéletek közzététele esetleges, ebből eredően az ítélkezési gyakorlat nem megismerhető, nem áll össze szerves egésszé. Így felmerülhet az aggály, hogy a „bírói gyakorlatra” hivatkozás üres szólam, mert nincs mögötte a számos ügyből kinyerhető tapasztalat.

Ugyanakkor feltehető az a kérdés is: összehasonlításon alapuló ítélkezés vagy egyediesítés?

Két egymással lényegében konkuráló megközelítés olvasható ki az ítéletekből:

a bíróság a bírói gyakorlatra figyelemmel, azokat egymással összevetve, az adott eset összes körülményeit alapul véve dönt;
minden ügy teljesen egyedi, más és más, egymással lényegében nem összevethetők, ezért a bíróság kizárólag az adott ügyben felmerült szempontokat mérlegelheti, és becsléssel állapíthatja meg a nemvagyoni kár összegét.

Szerinte az első a helyes álláspont, még akkor is, ha természetesen az egyes ügyek sajátos többlet tényállási elemeit figyelembe kell venni az ítélet meghozatalánál.

Minden más esetben a bírói ítélet abszolút kiszámíthatatlan, átlengi a bírói szubjektum, és a károsult jogérvényesítésének az esélyeit, annak mértékét gyakorlatilag az dönti el, hogy annak a bírónak, akihez az ügy kerül, mi a személyes felfogása a nemvagyoni kárról általában, milyen élettapasztalata van, tud-e konzultálni más bírókkal stb.

Az előadó kísérletet tett arra – a bíróságok következetes gyakorlatával szembeszállva –, vitássá tegye, hogy a károsult közrehatásán alapuló kármegosztás a nemvagyoni károk esetében nem alkalmazható.

Hivatkozott arra, nem ritka, hogy az ítélet megállapítja a közrehatás mértékét, és az összegszerűség pontosan annak az aránynak felel meg, amelyet a kármegosztás aránya tükröz.

Dr. László szintén beszélt – dr. Bárdoshoz hasonlóan – az úgynevezett bagatell károkról.

Ő kérdésként tette fel azt, amit dr. Bárdos inkább állításként fogalmazott meg: a károkozás minden esetben kiválthatja-e a nemvagyoni kártérítési igényt, vagy vannak-e olyan sajátos többlet tényállási elemek, melyek ezek bizonyításához szükségesek? E kérdésen belül vetődik fel az is, hogy van a károsodásnak egy olyan csekély foka, amely mellett az igény már nem ismerhető el, illetve ez a határpont hol húzható meg?

Ezt követően azt vizsgálta, hogy az eljáró bíróságok a nemvagyoni károk megállapításánál milyen szempontokat mérlegelnek?

Véleménye szerint a bírói ítéletek jelentős részében homályban maradnak azok a szempontok, amelyekre tekintettel a nemvagyoni kár tényét és a kártérítés összegét a bíróság alapítja, néhány ezek közül mégis általánosítható.

okozati összefüggés a kár és a baleset utáni állapot között, melynek különösen a balesetet megelőzően kialakult természetes kor-okú betegségek, korábbi sérülések esetleges állapot súlyosbító hatása szempontjából van jelentősége;
a baleset előtti és utáni állapot, melynek megállapításához a bíróságok többnyire a felperes saját előadását, esetleg – vita esetén – tanúk vallomásait tekintik irányadónak; (pl. minden károsult egészséges és színes életmódról számol be, esetleg a baleset miatt meghiúsult ígéretes életpályáról, miközben a bíróság nem feltétlenül vizsgálja meg ezeknek az állításoknak a valóságtartalmát.)

Ennek bizonyítatlansága eshet a kárért felelő károkozó, biztosító terhére, de eshet a károsult terhére is, ezért lenne fontos, hogy az ítéletek indoklásából kitűnjék, hogy a bíróság ezeket a szempontokat figyelembe vette vagy éppen mellőzte:

gyógytartam,
a károsult életkora,
baleseti eredetű munkaképesség csökkenése,
személyi körülmények,
a mindennapi életvitelben csökkent vagy elveszített önállóság,
a baleset miatt szükségessé vált életmódváltozás,
jövőbeli kilátások.

Összegezve megállapította, hogy részletes jogi szabályozás hiányában a bírói gyakorlatnak kellene kitöltenie tartalommal a nemvagyoni kár fogalmát és a nemvagyoni kártérítés megállapításának feltételeit, de ennek előfeltétele lenne, hogy az egységes bírói gyakorlat az egyes esetkörök és az ezen alapuló ítéletek megismerésén nyugodjon.

A vitaindítókat Dr. Bárdos Péterné prezentációja követte. Ebben egy olyan adatbázis modelljét mutatta be, amely a nemvagyoni kártérítésről szóló bírói ítéleteket dolgozza fel. Az egyes ítéleteket specifikálva rögzíti az adatbázis, mely 8-10-féle keresési szempont alapján teszi lehetővé a bírók, ügyvédek, biztosítók és általában a jogkereső közönség számára az adott ügyben valódi összehasonlításra alkalmas ítélet gyors megkeresését. Ezt követően az előadó három mintaeseten mutatta be a program funkcióit. Az előadó annak a reményének adott hangot, hogy a HVG-ORAC kiadó segítségével őszre sikerül létrehozni egy nagy adatbázist.

A vitaindítókat és a számítógépes program bemutatóját a hozzászólások követték.

Dr. Pataky Csaba ügyvéd felvetette azt, hogy Magyarországon jóval kisebb összegű a nemvagyoni kártérítés, mint tőlünk nyugatabbra eső országokban. Amennyiben a szerződéses vagy szerződésen kívüli kötelmi viszonyokban a magyar jog lenne az alkalmazandó, a külföldi károsult a nemvagyoni kártérítés tekintetében igen rosszul járna.

Ragályi István a MABISZ GKI ügyvezető igazgatója reagálva Dr. Pataky Csaba hozzászólására elmondta, hogy úgy néz ki, hogy a lex loci damni elve lesz főszabályként az alkalmazandó, vagyis annak az országnak a joga, ahol a kár bekövetkezik.

Dr. Kovács Zsolt a kártérítési eseteket tartalmazó adatbázissal kapcsolatban felvetette, hogy emiatt nem fog-e egysíkúvá válni a gyakorlat. Mindazonáltal hasznosnak tartotta az adatbázis létrehozását.

Dr. Bárdos Péter az előző kérdésre reflektálva kifejtette, hogy Németországban több ilyen témájú könyv létezik, például az ADAC, vagyis a német autóklub gyűjteménye. Ott ezek a kiadványok nem sekélyesítették el a kártérítési gyakorlatot.

Dr. Bárd Károly felvetette azt, hogy gazdag károsult esetében nagy a keresetveszteség, míg szegény károsultnál kevesebb, akkor náluk hogyan alakul a nemvagyoni kártérítés összege? A másik probléma a nemvagyoni kártérítés összegének az egységesítése. A hozzászóló kifejtette, hogy ez nem könnyű feladat. Van olyan ország, pl. ahol a szülők nem kapnak nemvagyoni kártérítést akkor, ha a gyermek meghatározott életkor felett vesztette életét balesetben.

Dr. Duda Attila ügyvéd kiemelte hozzászólásában, hogy a munkajogi ügyekben a bíróságok nagyvonalúbbak a nemvagyoni kártérítés összegszerűsége tekintetében. Kifogásolta a hozzászóló, hogy sok biztosító még egy éves kárrendezés esetén is azért nem fizet kamatot, mert arra hivatkozik, hogy az elbíráláskori értékviszonyok alapján térítette meg a nemvagyoni kárt. A hozzászóló annak a véleményének adott hangot, hogy a nemvagyoni kártérítés elbíráláskori értékviszonyok alapján történő megállapítását arra találták ki, hogyha az ügy elbírálása nagyon elhúzódik. Az adatbázissal kapcsolatban kifejtette a hozzászóló, hogy hasznos lehet, de egy kicsit szkeptikus.

Dr. Bárd Károly kiemelte az adatbázissal kapcsolatban, hogy biztosan jó orientáció, ha van egy minta. Mindazonáltal több jogászi munkába telik majd a mintában foglaltaktól való indokolt eltérés elérése. Dr. Kocsis Kálmán a MABISZ GKI kárfőnöke örömét fejezte ki, hogy ebben az adatbázisban a bírósági ügyszám is benne van.

Dr. Bárdos Péter szerint alapos jogász nemcsak a főbb adatokat tartalmazó táblázatot nézi meg az adatbázisban, hanem a bírósági döntéseket is.

Dr. László György hangsúlyozta, hogy az az értelme egy ilyen gyűjteménynek, hogy ne csak az általános bírói gyakorlatra történjék hivatkozás, hanem egyes bírósági döntésekre. Egy ilyen rendszer a hozzászóló szerint sokat segít a tisztánlátásban.

Dr. Novák Imre kifejtette, egyetért azzal, hogy az új Ptk.-ban sérelemdíj kerül bevezetésre, ami egy jó 30 éves vita eredménye. Kiemelte a hozzászóló, hogy orvosi műhibák esetében a nemvagyoni kártérítés összege nagyon elszabadult.

Hír-ADÓ – A biztosítási szektort érintő aktualitások - A Deloitte szeptemberi hírlevele

Gyöngyi — p, 06 már 2009 12:34:37 +0000

Veszprémi István - Kelemen László

Csoportos adóalanyiság terjedése

A 2007. évi CXXVII. törvény az általános forgalmi adóról (a továbbiakban: áfa-törvény) egyik legnagyobb újdonság a csoportos adóalanyiság bevezetése. A csoportos adóalanyiság elsősorban a pénzügyi intézmények körében terjed, 2008. január elsején történt bevezetése óta Magyarországon 48 darab áfaalany-csoport jött létre. A csoportos adóalanyiság legnagyobb előnye, hogy a csoport tagjai közötti termékértékesítésekre és szolgáltatásnyújtásokra nem kell áfát felszámítani, és tekintettel arra, hogy a csoporttagok közötti ügyletek áfa-szempontból nem értékelhető ügyletek, áfás bizonylat kiállítására sincs szükség.

Szeretnénk felhívni a figyelmet azonban arra, hogy a csoportos adóalanyiság bevezetése előnyei mellett adminisztrációs terhekkel is jár a társaságok számára. A csoportos adóalanyiság választása esetén ugyanis az áfaalany-csoportnak egyetlen, csoportszintű levonási hányadot kell képeznie, és az adólevonásra jogosító és arra nem jogosító tevékenységéhez egyaránt kapcsolódóan beszerzett termékekhez és igénybe vett szolgáltatásokhoz kapcsolódó előzetesen felszámított áfát a csoportos levonási hányad segítségével kell megosztania. Ugyanakkor tapasztalataink szerint a csoportos adóalanyiság megvalósításában a vállalkozások elsősorban az adminisztrációs kötelezettségek kerültek előtérbe, de a forgalmi adózási követelmények (például az adólevonási jog vonatkozásában a tételes elkülönítés, és az arányosítás szabályainak való megfelelés) háttérbe szorultak.

Ügynöki és biztosítást kiegészítő szolgáltatások áfa-kezelése

Az áfa-törvény 86. § (1) bekezdésének a) pontja szerint mentes az adó alól a biztosítási, viszontbiztosítási szolgáltatás nyújtása, ideértve a biztosítási alkusz és közvetítő által – ilyen minőségében – teljesített szolgáltatásnyújtást is, továbbá az életbiztosítási és nem életbiztosítási ág elkülönült művelésére tevékenységi engedéllyel rendelkező, ugyanazon személyek, szervezetek többségi tulajdonában álló felek egymás közötti olyan szolgáltatás nyújtása, amely közvetlenül szükséges az egyik fél biztosítási, viszontbiztosítási szolgáltatásának nyújtásához, és az ellenérték, amelyet a másik fél kap vagy kapnia kell, nem több annál, mint a nála ezzel összefüggésben igazoltan felmerült költség.

Tekintettel arra, hogy sem az áfa-törvény, sem a közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló 2006/112/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: Héa irányelv) nem tartalmaz egyértelmű meghatározást arra, hogy mit kell biztosítási szolgáltatásnak tekinteni, ezért az adómentes biztosítási szolgáltatás tartalmának meghatározásánál az Európai Bíróság jogértelmezését hívhatjuk segítségül.

Az Európai Bíróság C-349/96. számú ügyben (CPP) ismertetett értelmezése szerint a biztosítási szerződés lényege, hogy a biztosító előre fizetett biztosítási díj alapján vállalja, hogy a lefedett kockázat bekövetkezése esetén a biztosítottnak a szerződésben előre meghatározott szolgáltatásokat nyújtja. Az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az adómentes biztosítási szolgáltatás további feltételeként határozza meg, hogy a biztosítási szolgáltatást nyújtó és a biztosított jogi kapcsolatban álljanak egymással (C-240/99. számú ügy, Försäkringsaktiebolaget Skandia).

A C-472/03. számú ügyben (Arthur Andersen) hozott ítélet ugyanakkor jelentősen szűkíti az adómentes biztosítási szolgáltatásnak minősülő ügyletek körét. Az ítélet szerint nem minősülnek biztosítási ügyletekhez tartozó biztosítási ügynöki és közvetítői szolgáltatásoknak az olyan back office tevékenységek (pl. biztosítási ajánlatok elfogadása, szerződési és díjszabási módosítások kiállítása, kötvények kiállítása, kezelése és felmondása, kárigények intézése, informatikai háttér megszervezése és kezelése), amelyek valamely biztosítási vállalkozásnak díj ellenében nyújtott szolgáltatásokból állnak.

Bár a fenti jogesetek szerint a biztosítási szolgáltatást nyújtó és a biztosított közötti biztosítási szolgáltatások adómentességének feltétele a felek közötti szerződéses jogviszony, az Európai Bíróság a közelmúltban a C-124/07. számú ügyben (J.C.M. Becheer) is megerősítette, hogy a biztosítási ügynök vagy a közvetítő tevékenységének adómentessége abban az esetben is teljesülhet, ha a közvetítő nem közvetlen, hanem más adóalany révén közvetett kapcsolatban áll a közvetítésével létrejött biztosítási vagy viszontbiztosítási szerződés feleivel, azaz az ügynöki szolgáltatás adómentességéhez már nincs szükség közvetlen szerződéses kapcsolatra a biztosítóval.

Magánnyugdíj-pénztári szolgáltatások

Az adóhatóság 2008.06.13-án tette közzé a magánnyugdíjpénztár és az önkéntes kölcsönös biztosítópénztár valamint a kiegészítő önsegélyező, illetve kiegészítő egészségpénztár tevékenységének és a pénztári tagsági jogviszonyban közreműködő ügynök tevékenységének áfarendszerbeli megítéléséről szóló tájékoztatóját.

A közzétett tájékoztató szerint az áfa-törvény illetve a Héa irányelv szerinti definíció hiányában a biztosítási ügylet definícióját az Európai Bíróság a C-349/96 esetben kifejtett álláspontja szerint kell meghatározni, mely szerint a biztosítási ügylet lényege, hogy a biztosító előre fizetett biztosítási díj alapján vállalja, hogy a lefedett kockázat bekövetkezése esetén a biztosítottnak a szerződésben előre meghatározott szolgáltatásokat nyújtja.

Ennek megfelelően a tájékoztató szerint mind a magánnyugdíjpénztár, mind az önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztár egyfajta biztosítóként működik. Azaz a magánnyugdíj-pénztári, önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztári, kiegészítő önsegélyező, és a kiegészítő egészségpénztári szolgáltatás biztosítási szolgáltatásként, az ezen pénztári tagsági jogviszony létrejöttében más nevében és javára történő közreműködés pedig biztosítási szolgáltatás közvetítéseként adómentes az áfa-törvény 86. § (1) bekezdés a) pontja szerint.

Nem a munkáltatótól kapott tárgyjutalom

A biztosításközvetítők értékesítésének ösztönzése érdekében egyes biztosítók tárgyjutalomban részesítik a biztosításukat legnagyobb értékben értékesítő közvetítőket (például külföldi nyaralást kapnak a kiemelkedően teljesítő ügynökök).

Az adóhatóság „a munkaviszonyra tekintettel, nem a munkáltatótól kapott tárgyjutalom adó- és járulékkötelezettsége” című, 2008. március 18-án közzétett tájékoztatása szerint, amennyiben egy biztosítótársaság a termékeit értékesítő és a nem vele munkaviszonyban álló – de egyébként a munkaviszony keretében elvégzendő feladatot ellátó - ügynökök között olyan felhívást tesz közzé, amely alapján azok meghatározott juttatásban (tárgyjutalomban) részesülnek, a juttatás nem minősül természetbeni juttatásnak a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerint, mivel a biztosító itt a juttatás vonatkozásában foglalkoztatónak minősül. Ennek megfelelően a biztosítótársaság által nyújtott tárgyjutalom szokásos piaci értéke a magánszemély munkaviszonyára tekintettel megszerzett nem önálló tevékenységéből származó bevételének, valamint járulékalapot képező jövedelemnek minősül. Azaz az általánosan alkalmazott gyakorlat (amely szerint a biztosító természetbeni juttatásként kezeli a tárgyjutalmat és megfizeti az erre vonatkozó jövedelemadót és egészségügyi hozzájárulást 54+11%) nem megfelelő, hiszen a biztosítónak tb-járulékot, egyéni egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot kellene fizetni (29+6/4+9,5%), továbbá a magánszemélynél összevonandó jövedelemként adózik a juttatás piaci értéke (18/36%). Tehát ha jelenleg a biztosító által egy egzotikus útra mehetnek a legjobb ügynökök, az adóhatóság joggal követelheti tőlük, hogy az út értéke után ők fizessék meg a személyi jövedelemadót.

A fentiekre tekintettel szükségesnek mutatkozhat a biztosítótársaságok jelenleg is tartó, a fentiekhez hasonló ösztönző akcióinak személyi jövedelemadó szempontból történő felülvizsgálata.

A Hír-ADÓ, a Deloitte hírlevelet ügyfeleihez elektronikus úton érkezik. Amennyiben Ön is szeretné megkapni a kiadványt, kérjük, jelezze igényét Sápi Mónikánál (tel.: +36-1-428-6812; e-mail: msapi@deloitteCE.com).