Itt van például Mérő László „Az élő pénz” című olvasmányos kötete, amelyben egyetemi és nemzetközi közönség előtt elhangzott előadásainak szerkesztett változatát adta közre. A könyv izgalmas felfedezéseket tartogat, különösen a pénzügyi szektorban dolgozó olvasók számára. Nem véletlen, hiszen a szerző életrajzából sokoldalúságára jellemző elképesztő tények derülnek ki: tíz évig a mesterséges intelligencia kutatással foglalkozott, majd az ELTE Kísérleti Pszichológia Tanszékén tanított matematikai statisztikát, döntéspszichológiát, játékelméletet. Az utóbbi években a felsőoktatásban gazdasági pszichológiát is oktatott. Közben a hazai játékszoftver-fejlesztésben is részt vett.

Emberre jellemző

A motiváció fogalmát pszichológiai szakszóként sokkal általánosabb értelemben használják, mint a hétköznapi életben, például egy munkahelyen. Motiváció minden, ami egy élőlényt arra késztet, hogy tegyen valamit ahelyett, hogy nem tenne semmit. A motivációk bizonyos értelemben energiát adnak a cselekedetekhez, és egyben irányt mutatnak nekik. De sokszor még az is kérdéses, mit tekintsünk úgy, hogy az ember „tesz valamit”. Egy meditáló jógiról például egy indiai egyáltalán nem gondolja, hogy éppen nem tesz semmit. Az emberre érvényes motivációk nagy része több vagy kevesebb állatfaj esetében is működik. Minden állatot képesek cselekvésre bírni az ön- és fajfenntartási motivációk, sok fajtát a társas szükségletek és az örömök, de még a kíváncsiság, az élménykeresés is. Sőt, még a játék motivációit is sikerült tetten érni néhány állatfaj esetében. Majmok vagy macskák hajlandóak hosszú ideig nyomkodni egy pedált kizárólag azért, hogy utána játszani hagyják őket egy izgalmas új játékszerrel. Vannak azonban olyan motivációk is, amelyek embereket képesek cselekvésre bírni, állatokat azonban nem. Az ilyeneket humánspecifikus, azaz csakis az emberre jellemző motivációknak nevezik. De vajon létezik-e egyáltalán olyan motiváció, amely semmilyen állatra nem érvényes, csakis az emberre? Ezt egészen biztosan nem tudhatjuk. A pszichológiai kutatók a kutatások kezdetén tapasztalati tényként kezelték azt, hogy mi humánspecifikus motiváció és mi nem. Humánspecifikusnak tekintették azt, aminek a működését csakis az ember esetében tapasztalták, és egyik vizsgált állat esetében sem. A kutatók a szokásos természettudományos módon közelítettek a tárgyhoz: gyűjtsünk össze annyi tapasztalati tényt, amennyit csak tudunk, és próbáljunk általánosítani. Tipikusan humánspecifikus motivációnak bizonyult például a teljesítmény, a munka, az önmegvalósítás - és a pénz is; már akkor is, ha a szó leghétköznapibb értelmében, és még korántsem tőkeként tekintjük. Egy majmot meg lehet tanítani arra,hogy egy zseton bedobására egy gép banánt ad neki. A továbbiakban a zseton pontosan ugyanúgy motiválja a majmot, mint a banán: ha éhes, akkor nagyon, ha viszont jóllakott, akkor csak kevéssé vagy egyáltalán nem. Arra azonban sehogyan sem sikerült megtanítani a majmokat, hogy egy zsetont ténylegesen pénzként tudjanak kezelni. Volt olyan kísérlet, amelyben a zsetonért tucatnyi automatából vehetett a majom különféle hasznos dolgokat. Ezekben a kísérletekben nem sikerült elérni, hogy a majmot a zseton többé-kevésbé olyan mértékben motiválja, mint amennyi az értéke, és ne csak olyan mértékben, mint amennyire éppen szüksége van arra a konkrét dologra, amit majd megszerez érte. Az állatokat valamennyire motiválja ugyan a pénz, de nem igazán pénzként, hanem csak sokkal szimplább módon. Nemcsak a pénz használata, de már a csere sem figyelhető meg az állatvilágban. Senki sem látott két kutyát csontot cserélni. Olyasmi előfordul, hogy egy kutya meglát egy másik kutyánál egy szebb csontot, erre otthagyja az övét, és morogva elindul a másik felé, mire a másik belátja, hogy erősebb kutya közeledik, elengedi a saját csontját, és jobb híján felveszi az otthagyottat. Ezt azonban aligha nevezhetjük a mi fogalmaink szerint cserének. Olyasmi is előfordul, hogy egy lény megtisztít egy másikat az élősködőitől, a másik pedig elhessegeti az ő ellenségeit. De ez nem tudatos belátáson alapuló csere. A kutatók azt tapasztalták, hogy csakis azok a motivációk bizonyulnak humán­specifikusnak, amelyek kizárólag akkor működnek, ha az illető élőlénynek van valamiféle énfogalma. Ha ez az elmélet érvényes, akkor állatkísérletek nélkül is meg kell tudnunk mondani egy motivációról, hogy humánspecifikus-e e vagy sem. Ez általában sikerül is. Nyilván ilyen például a teljesítménymotiváció. Egy állat nem hajlandó keményen dolgozni pusztán csak azért, hogy magasabbra tudjon ugrani, vagy távolabbra tudjon eldobni egy fakorongot. És valóban, az állatok esetében nem sikerült sem megfigyelni, sem kísérletileg kiprovokálni olyan cselekedeteket, amelyeket valamilyen teljesítmény elérése vagy javítása motivált. A játék tudott motiválni bizonyos állatokat, a teljesítmény viszont nem. Ha ez az elmélet igaznak bizonyul, akkor a pszichológia egy nagyon lényeges szemponttal járulhat hozzá annak az ősrégi kérdésnek az eldöntéséhez is, hogy van-e az állatoknak öntudatuk. Ez az elmélet arra utal, hogy az állatoknak legalábbis szelfjük nincs. Ennek vizsgálatában és a motivációk általános elemzésébe azonban itt nem megyünk bele, a mi tárgyunkhoz csak a pénz motivátor szerepe tartozik. Az viszont valóban ide tartozik, mert jórészt a motivációs mechanizmusok alkotják a pénz mint replikátor működésének külső mechanizmusait. A pénz kivételnek látszik az imént vázolt elmélet alól. Első ránézésre nem világos, miért szükséges a működéséhez az, hogy a használójának legyen szelfje. Hamarosan kiderül, hogy erre a kérdésre más választ kapunk akkor, ha a pénzt a leghétköznapibb értelemben, csereeszközként vizsgáljuk, és mást akkor, ha a pénz a tőke formáját ölti. A tőke esetében azonban a motiváló hatás sokkal bonyolultabb mechanizmusokon keresztül érvényesül.

Motivációk és jutalom

A pszichológusok megkülönböztetik azokat a motivációkat, amelyeket egy külső dolog hoz létre azoktól, amelyek az illető élőlényből belülről fakadnak. Ez utóbbi, belső motivációk esetében a jutalom maga az adott tevékenység, a cselekvés; az, hogy ez örömet okoz. A külső motivációk viszont könnyen manipulálhatók, csak az adott motivátort (jutalmat, büntetést, dicséretet, szidást, pénzt stb.) kell megfelelően adagolni. Az adagolás célszerű mértékét azonban általában nem könnyű eltalálni, mert a motivátorok hatása egyénileg nagyon eltérő lehet. Ennél is nagyobb probléma, hogy a külső motivációk a belső motivációkra is hatással vannak. A kognitív disszonancia jelenségének ismeretében ez nem különösebben meglepő. Ha egyszer egy külső motivátor, a pénz hatással tudott lenni a véleményünkre, akkor nem csoda , hogy belső motivációinkat is befolyásolhatja. És ez nemcsak az emberekre érvényes. Egy-egy érdekes építőjátékkal majmok is szívesen eljátszanak egészen hosszú ideig, és mindenféle érdekes építményeket állítanak össze. Az ilyesfajta kísérletekből tudjuk, hogy a játék vagy például a kíváncsiság nem humánspecifikus motivációk. De amikor a majmokat a banánnal jutalmazták azért, hogy sikerült felépíteniük valamit, sokkal hamarább hagyták abba a játékot, mint ha nem jutalmazták őket. A külső jutalom kioltotta, vagy legalábbis csökkentette a játékra vonatkozó belső motivációjukat. Ám ez az eredmény sem ilyen egyértelmű. Amikor csak egy kis jutalmat, egy szem mazsolát rejtettek az építőkockák közé, az növelte a játékidőt. Az életben gyakran előfordul, hogy pénzt kapunk azért, amit anélkül, magunktól is csinálnánk. Puskás Öcsi esete eléggé tipikus. Örkény István írta, hogy ő fizetne azért, hogy írhasson - milyen szerencsés, hogy fordítva történik! Ezért nemcsak az elméleti pszichológia szempontjából, hanem a mindennapi gyakorlat számára is fontos felderíteni a belső és a külső motivációk összefüggéseit. A vizsgálatok több mint fél évszázad óta folynak, de még eléggé távol vagyunk attól, hogy megnyugtatóan letisztult képről számolhassunk be. Az emberi motivációk esetében még a majmoknál is bonyolultabb, sokdimenziósabb a kép. Nagyon nagyok az egyéni különbségek, nem mindegy, hogy milyen fajta belső és külső motivátorokat vizsgáltunk, és még a vizsgált személyek kora és neme is gyakran számít. Egy eléggé tipikus eredményt azért bemutatunk. Az USA egy déli kisvárosában egy zsidó szabó megnyitotta boltját a főutcán. A fajüldözők utcagyerekekből álló bandát szerveztek, és a kölykök mindennap a szabó boltja elé mentek, és kiabáltak, hogy „zsidó, zsidó”. A szabó néhány álmatlan éjszaka után kidolgozott egy tervet. A következő nap, amikor az utcagyerekek elkezdtek kiabálni, kiment az ajtóba, és ezt mondta nekik: „Mától kezdve mindegyik fiú, aki azt kiabálja nekem, hogy zsidó, kap egy tízcentest.” És ki is osztott egyet-egyet mindenkinek. A gyerekek lelkesen kiabáltak, és másnap is jöttek. A szabó ismét kiment, és mindenkinek adott egy ötcentest. „Sajnos ma csak ennyit tudok adni”, mondta, és a gyerekek tudomásul vették, végül is öt cent is pénzt (mai értékben közel a tízszeresével kell számolni. A harmadik nap a szabó ismét mosolyogva kiment, és adott mindenkinek egy-egy centet. Erre azért már zúgolódni kezdtek a gyerekek, de a szabó kötötte az ebet akaróhoz, hogy ez minden, amit tehet. „Döntsétek el, kell vagy nem kell. Ennyit kaphattok.” Mire a gyerekek: „Azt hiszi, fogunk magának zsidót kiabálni rongyos egy centrét?” És azontúl nem tették.

Mikor elég a pénz?

A legtöbb ember első válasza az, hogy sohasem. Minél több van a pénzből, annál jobb. Csakhogy a közgazdászok között az egyik leggyakoribban idézett mondás, hogy „nincs ingyen ebéd”. Mindennek valamilyen módon meg kell adni az árát - aminek nem, az nem gazdasági jószág. Ha pedig így van, akkor már nagy kérdés, hogy mennyi az a pénz aminek még érdemes megadnunk az árát - munkával, szívességgel, kedvességgel, vagy akár szerencsével (mivel a szerencse is ugyancsak szűkös jószág). Amikor a nagy lottónyertesek további életútját vizsgálták, kevés olyat találtak közöttük, akinek az életét hosszú távon gyökeresen megváltoztatta a hatalmas összeg, amit nyert. Sok olyat találtak viszont, aki húsz-harminc évvel a nagy nyeremény után sokkal rosszabb anyagi helyzetben volt, amint előtte. 2003-ban több héten keresztül Európa legnagyobb nyereményét a magyar lottó ígérte. A telitalálat nyereményalapja 5 milliárd forint félé halmozódott fel. Ekkor végeztek egy felmérést arról, hogy milyen elképzeléseik vannak az embereknek, mit kezdenének vele, ha megnyernék. Az emberek közel húsz százaléka arra szavazott, hogy „ennyi pénzt már jobb nem megnyerni”. Ezek az emberek talán úgy gondolkodtak, hogy nem szeretnék a már jól ismert problémáikat ismeretlenekre cserélni. Valóban, ennyi pénzt már nem lehet értelmesen elkölteni. A felmérés szerint csak kevés embernek jutott eszébe, hogy ennyi pénzből több száz jól felszerelt munkahelyet lehetne létesíteni. Pedig a tapasztalatok szerint az tudta tartósan kihasználni a nyereményét, aki valamilyen gazdasági vállalkozásba fektette, legalábbis a nagy részét. Most még az érem pszichológiai oldalát elemezzük, és a pénzt tulajdonló ember szemszögéből nézzük a dolgot. Innen nézve ezt tanácsolhatjuk a nyerteseknek: kezeljék a nyereményt tőkeként, és fektessék be. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében egy vallástörténész professzor mondja a főhősnek: „Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. (...) Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, ha néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság körül, az ostoba és unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd, csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék.” Az emberek túlnyomó többsége ha nem is ilyen irodalmian, de nagyjából hasonlóan gondolja. A kutatások szerint csak bizonyos esetekben, és akkor is csak egy darabig érvényes, hogy minél több pénzt fizetnek valakinek, annál jobb teljesítményt nyújt. A legtöbb embernél eljön egy pont, amikor ez a görbe nem emelkedik tovább, sőt határozottan csökkenni kezd. Ez a pont általában még jóval azelőtt elérkezik, mint amikor a teljesítmény biológiai vagy szellemi okokból már egyáltalán nem növelhető. Egy nagyon jellemző példa: amikor New Yorkban esik az eső, délutánonként sokkal kevesebb taxit látni az utcákon, mint derült napokon; az esős napokon délután szinte lehetetlen taxit kapni. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor boldogan megy ki minden taxis dolgozni, hiszen rengeteg fuvart bonyolíthatna le, és sokat kereshetne. A taxisok többsége azonban nem így gondolkodik. Mivel nagy a forgalma, már délelőtt megkeresi az aznapi pénzét, és szép nyugodtan hazamegy, hogy élvezze a szabad délutánját. Mindez csak ritkán érvényes az üzletemberekre és a befektetőkre. Nagy kérdés, hogy aki már megszerzett magának néhány százmilliót, miért akar további százmilliókat, amikor élete végéig bőven megélhetne belőle, és még a dédunokáinak is jócskán maradna? Márpedig gyakran tapasztalhatjuk, hogy néhány százmillió felett már minden fillér számít. Albert Einstein 1905-ben, huszonöt évesen négy szakmai dolgozatot publikált, amelyekben megoldotta az akkori fizika néhány legfontosabb problémáját. A Nobel-díj-bizottság számára nem az volt a kérdés, megérdemli-e a díjat a fiatal tudós, hanem inkább az, hogy melyik dolgozatát jutalmazzák vele. Mégis, Einstein élete végéig elmélyülten foglalkozott a fizika kérdéseivel, és senki sem kérdezte, minek ez neki, amikor már annyi fontos eredményt és magas elismerést ért el. Lehet, hogy valamilyen módon hasonló a helyzet a sikeres üzletemberek százmillióival is? A tudóst maga a tudományos probléma mozgatja, az üzletembert maga a pénz. De ezt csak nagyon kevés üzletember vallja be magának. Nelson Bunker Hunt, a texasi olajmilliárdos mondta: „A pénz sohasem jelentett számunkra semmit. Csak éppen ebben a formában tartottuk számon a játék eredményét.”

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére