A munkaadók ritkán teszik szóvá alkalmazottaiknak, hogy túl sokat dolgoznak. Ha a hatékonysággal, az elvégzett feladatok színvonalával van probléma, azt természetesen azonnal jelzik, ám a munkamániát ritkán ismerik fel. Főként addig, amíg testi tünetei nem akadályozzák magát a munkavégzést. A vezető számára a különösen sokat túlórázó, pluszfeladatokat vállaló és azokat a tőle elvárható színvonalon teljesítő alkalmazott nem betegként, inkább ideális munkatársként jelenik meg. Kollégáit esetleg irritálhatja a munkatempója, főleg akkor, ha ez törtetésnek tűnik, vagy éppen az általa vállalt feladatmennyiség lesz az elvárt minimum. A betegségtudat mind a munkamániásban, mind kollégáiban viszonylag későn szokott kialakulni - elsősorban a családtagok érzékelik a problémát, de ők sem biztos, hogy megfelelően azonosítják. A szenvedélybetegség kialakulásához természetesen szükség van valamiféle hajlamra. De - mint akár az alkoholizmusnál - szinte mindig van valamilyen „mentő körülmény”, magyarázat. Az előbbinél egy korábbi betegség, családi probléma lehet a - néha nagyon is átlátszó - ürügy. A „munkaalkoholizmus” esetében sokszor nincs szükség álságos magyarázatokra: a családot el kell tartani, az elbocsátás réme szinte mindenkit fenyeget, így a minél több túlóra, vagyis magasabb fizetésre, biztos munkahelyre való törekvést a család is támogatja vagy legalábbis tolerálja. A lelkes munkavégzés, az adott cél érdekében történő túlórázás akkor válik kórossá, amikor az élet középpontjává a munka válik. Ez a munkamánia első szakasza - mondta el Hámori Péter, a Catro Vezetői Tanácsadó Kft. klinikai szakpszichológusa. Ilyenkor az ember egyre több feladatot vállal, listákat készít az elvégzendő munkákról (amelyeket folyamatosan bővít), nem vesz ki szabadnapot. A második fázisban mindezek a jelenségek fokozottabban jelentkeznek, és egyre inkább jellemző a magánjellegű kapcsolatok sérülése is. A munkába menekülő nem csupán kevés időt tölt a házastársával, gyermekeivel, barátaival, hanem az együtt töltött időben is a munkahelyi attitűdöt alkalmazza: a teljesítménykényszert ugyanis nemcsak magára, hanem az őt körülvevő emberekre is kiterjeszti. A leckéjét felmondó gyermekével, a háztartási pénzzel gazdálkodó feleséggel-férjjel így egyre gyakoribbá válnak a konfliktusok. Szintén ennek a szakasznak a jellemzője a kezdődő túlterheltség. Hiába viszi haza a munkát, mivel folyamatosan túlvállalja magát, szinte soha sincs „készen”, ha valamit be is tud fejezni, az efölött érzett elégedettsége csupán rövid életű. A vállalt időpontokat, határidőket egyre kevésbé tudja tartani, és gyakran olyan feladatokat is elvállal, amelyek nem hozzá tartoznak, vagy amelyek elvégzése valójában értelmetlen, szükségtelen. A harmadik, utolsó fázisba jutó ember pszichikailag és fizikailag egyaránt kimerül. Emlékezetkihagyás, fejfájás, gyomorpanaszok, magas vérnyomás, szívritmuszavarok jelenhetnek meg, de gyakori a rohamokban érkező pánikérzés (pánikroham) és depresszió is. Mint a klinikai szakpszichológus elmondta, az emberek többsége efféle konkrét szervi panaszokkal jut el először orvoshoz - aki azonban nem pszichológus, hanem az adott problémát gyógyítani próbáló szakember, például belgyógyász. Ha a tünetek nem csökkennek van rá esély, hogy előbb-utóbb a háttérben megbúvó lelki okokkal is foglalkoznak, és hosszas vizsgálatok után, főként, ha pszichológus vagy pszichiáter is találkozott a beteggel, kiderüljön a valódi probléma. „Visszagöngyölíteni” azonban természetesen sokkal nehezebb a betegséget, hiszen sem a munkamániában szenvedő, ám erről mit sem tudó egyén, sem a - történetesen - gyomorfekélyt kezelő szakorvos nem gondolja, hogy valami mással is kellene foglalkozni, mint a konkrét testi panasszal. Rendkívül kevés olyan ember van, aki a szervi tünetek megjelenése előtt azzal jelenne meg a pszichológusnál: „Az utóbbi időben kifejezetten szükségét érzem annak, hogy sokat dolgozzak. Néha ingerlékeny vagyok, megjelent néhány zsarnoki attitűd a magatartásomban, és előfordul, hogy agresszíven reagálok, ha a munkatársaim alacsonyabb színvonalon teljesítenek. Úgy érzem, mindez valamilyen betegségre utal.” Hámori Péter elmondása szerint a szakirodalom két fő személyiségbeli okot jelöl meg a munkamánia kialakulásánál. Az egyik esetben az illetőre nagyon jellemző a perfek­cionalizmus: minél jobban szeretne megfelelni valamilyen követelményeknek. Ennek a pozitív formája, ha a cél elérése esetén örömöt él át az illető - negatív esetben viszont képtelen megelégedni az elért eredménnyel. A szenvedélybetegségekre - és nem csak a „munkaalkoholizmusra” - egyébként is jellemző ez az attitűd. A szerencsejátékos akkor sem tudja otthagyni a kaszinót, ha nyert vagy ha irreálisan sokat, akár mindenét elvesztette. A munkamániában szenvedő hasonlóképp képtelen megnyugodni, lazítani, hiába éri el a kitűzött célt. A negatív perfekcionizmus kialakulásában sok esetben a szülői modell követése, hatása játszik szerepet - mondta el a pszichológus. Ezek az emberek többnyire olyan szülői elvárásokkal szembesültek, amelyeket nem, vagy alig tudtak teljesíteni. A bizonytalan önértékelés felnőttkorban arra készteti őket, hogy folyamatosan valamilyen külső tevékenység elvégzésével igazolják saját képességeiket - ám mivel nem képesek jutalmazni magukat, elégedettséget érezni, ezért gyakran depresszióba, önbüntetésbe fordulhatnak. A másik, gyakran munkamániássá váló személyiségtípusra a narcizmus jellemző. Az ilyen személy saját magáról és az őt körülvevő emberekről is idealizált képet alkot, illetve arra törekszik, hogy ezt az ideált elérje. Ez a törekvés azonban sikertelen, nem feltétlenül azért, mert a kitűzött célokat nem sikerült elérnie, hanem azért, mert ha eléri, azonnal le is értékeli, már nem tűnik olyan jelentős eredménynek. Az ilyen ember ingadozik: az egyik pillanatban még boldog, elégedett, sikeres ám kicsivel később összeroppan, szerencsétlennek, tehetségtelennek érzi magát.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére