A most megjelent „Összeomlás fél hétkor” című kötet (szerzője: Harry Bellet, kiadó HVG) körbejárja a témát, és szakemberek, laikusok számára egyaránt olvasmányosan és kultúrtörténetileg is feltárva a változó helyzetet, hitelesen adják közre - nem tanmeseként - a téma nemzetközi tapasztalatait, köztük a tárlatlátogatók botrányos tiltakozásait.

Ha igaz a népszerű napilap reklámmondata, miszerint „a tájékozottság a magabiztosság alapja”, akkor a nagy ügyfelekkel foglalkozó értékesítők számára a műkincs témával sokoldalúan foglalkozó nemzetközi kitekintést is magában foglaló adatok, tények, kulisszatitkok az olvasó kultúrtörténeti tájékozottságát bizonyosan jelentősen bővítik.

Az egyik megalkotja, a másik megveszi, kiállítja vagy eladja, a harmadik meg gyönyörködik benne... A művészeti alkotások sorsának ez az egyszerű képlete mára titokzatos, sokismeretlenes egyenletté bonyolódott.

Mi - vagy ki - határozza meg a műkincspiacon forgó művek értékét? Egyenlő-e az érték az árral? Örülhetnek-e az utódaim, ha bankbetét helyett festményeket hagyok rájuk?A könyv írója művészettörténész, a Le Monde műkincsrovatának szerkesztője. Harry Bellet a bennfentes biztonságával, a kulisszatitkok ismerőjének illúzióktól mentes józanságával és nem utolsósorban a műélvező örömével és humorával vezeti az olvasót a műkincsek globális piacán.

A galériáktól a szédítő árveréseken, a titkos műkincsraktárakon, a múzeumokon keresztül a műkincsvásárok lázas forgatagáig és a műgyűjtő magánkincstáráig mindenütt nyomon követhetjük a műalkotások sajátos és izgalmas útját. A kortárs művek piacán, ahol még nem szilárdult meg az érték és nagy a kockázat, különösen sok a meglepetés: hírnevek születnek és életművek omlanak össze néhány nap alatt, értékek és divatok szegülnek egymásnak, és a műalkotások mögött felrémlenek a számok és számítások ...

Vigyázat! Jönnek az aukciósházak!

A Bázelben gyülekező műkereskedők nem hátrálnak. Pierre Huber genfi galériatulajdonos - a vásár egyik fő szervezője - keresetlenül fogalmaz: „Szó sem lehet arról, hogy beengedjük ide az aukciósházakat. A kereskedők sok munkát és nem kevés pénzt ölnek abba, hogy népszerűsítsék a művészeket, nem hagyjuk, hogy az aukciósházak elvigyék őket. Ha kiszorítanak bennünket, nem lesz többé, aki felfedezze az új tehetségeket.

Ennek szellemében a francia műkereskedő, Marwan Hoss kezdeményezésére Bázelben megalakul a világ vezető - egymással általában rivalizáló - kiállítótermeinek szent szövetsége. A bázeli, chicagói, kölni, madridi vásárok és a párizsi FIAC (Nemzetközi Kortárs Művészeti Vásár) ICAFA (International Contemporary Art Fair Association) néven szövetségbe tömörült képviselői kizárják a nagy aukciósházakat, illetve strómanjaikat ezekről a vásárokról. A chicagói vásár később kénytelen kilépni a szövetségből, mivel Andre Emmerich befogadásával megsértette a megállapodást.

A rá következő évben - szintén Bázelben - a Sotheby's újabb merényletet forral: a helyi kortárs művészeti központ, a Kunsthalle mennyezete megroppanással fenyeget, s a bajban a Sotheby's akkori európai elnöke, Simon de Pury készségesen ajánlkozik. Vacsorával egybekötött árverésből gondol pénzt fölhajtani, ahová a föld legjelentősebb műgyűjtői kapnának meghívást. A galériatulajdonosok a hír hallatán provokációt kiáltanak és az újra színre lépő Pierre Huber leleplezi „az aljas cselvetést”. A karitatív célú árverést ugyanis - mit tesz isten - a vásár nyitófogadásának időpontjára hirdetik, ahonnan így távol maradnának a gazdag gyűjtők. A felzúdulás láttán az árverést néhány hónappal elhalasztják...Mindezen manőverek célja kettős. Első célpont a lelőhely: manapság egyre nehezebb rábukkanni a „jó árura” - vagyis olyan művekre, amelyek méltán kerülhetnek a múzeumok falára. Irgalmatlan verseny dúl, s csak a legtehetősebb aukciósházak képesek megkörnyékezni az örökösöket?* Második célpont a vevőkör: azok, akiknek a vagyonából és ízléséből futja pár tucat millió dollár a művészetre. Ők a legjobb minőséget keresik, de nem feltétlenül nyilvános árverésen. Manapság a legszebb festmények magántranzakciók útján cserélnek gazdát.

Ezért az aukciósházak szaporítanák a magánügyletek számát, be-betörve a műkereskedők felségvizeire. Nem is eszköztelenek. Van például elég pénzük ahhoz, hogy bármelyik kurátort megkísértsék - és megszerezzék a címjegyzékét. Olyan módszereket alkalmaznak, amelyeket a szakma nem néz jó szemmel.

A küzdelem nem azonos fegyvernemekben zajlik. A Sotheby's tántoríthatatlan: 1997-ben újabb kereskedővel, Jeffrey Deitchcsel köt szövetséget, az ő révén pedig bekerül a lehető legfrissebb alkotások piacára is, amelyet mindaddig az élő művészeket futtató galériák vadászterületének tekintettek. A Sotheby's a kortárs művészet ingoványos talaján igyekszik megvetni a lábát. Nem fél kezdő művészek hóna alá nyúlni, dajkául pedig a szakma legkiválóbbját fogadja melléjük Jeffrey Deitch személyében, aki volt már műkritikus, munkatárs a New York-i John Weber Galériában, majd művészeti alelnök a Citibankban, míg végül 1988-ban megalapította saját művészeti befektetési tanácsadó cégét. Jeffrey Deitch kiállításokat szervez a világ múzeumaiban, majd 1996-ban Deitch Projects néven saját galériát nyit a New York-i SoHóban.

A hely hamar híres lesz provokatív kiállításairól, amelyeken még a semmin sem csodálkozó New York-iak is megrökönyödnek. Deitch magas kulturális és pénzügyi körökben mozog, s támogatja a pénzigényes irányzatokat is, mint amilyen például Jeff Koons művészete. Koons másik támogatója,. a párizsi Jérôme de Noirmont - értesülve a Deitch és a Sotheby's szövetségéről - aggodalom és remény között őrlődik, mivel Koons kapcsolatban van a New York-i Sonnabend és a londoni D'Offay Galériával, a szakma két óriásával is, nehezen hiszi, hogy ezek Koonst minden további nélkül átengedik a Sotheby'snek. Koons végül valóban hamar ráun az üzletemberekre; és visszatér a művészek és műkereskedők meghittebb világába. Ám Noirmontnál kiállítja a Split Rockert, amely 2000 júniusában az avignoni „La Beaute” kiállítás fő attrakciója lesz. A művet később François Pinault francia gyűjtő szerezte meg.

Nem kifizetődő szerénység

Deitch a kortárs művészet egyik feljövő csillagát, a japán Mariko Morit is szárnyai alá vette. A művész az éber Pierre Huber felfedezettje, aki joggal aggódik, hogy az aukciósházak Deitchen keresztül az egész piacra, még a legfiatalabb művészek piacára is fenik a fogukat. A fiatal és a kevésbé fiatal művészek egyaránt kiszolgáltatottak. Ha másért nem, hát azért, mert műveik megvalósításához sok pénz kell. Mariko Mori alkotásának - amellyel Japán a Velencei Biennálén szerepelt - kivitelezése állítólag majdnem egymillió dollárba került.

Ezen a területen a szerénység nem kifizetődő, ahogyan a L'Art de l'exposition (A kiállítás művészete) című mű is kifejti: „A nagy nemzetközi kulturális eseményeken, mint a biennálék vagy a németországi Kasselben ötévente megrendezett nevezetes Documenta, nagy műveket, vagy legalábbis fizikai megjelenésükben nagyokat állítanak ki. Aki kimarad, lemond a fölkapaszkodás esélyéről; ezt a szeszélyt csak a befutottak engedhetik meg maguknak. A csatát nem a festményekért, hanem a hatalomért vívják.”A galériák és a múzeumok nem állják a sarat és visszasírják a régi időket, amikor egy műalkotás bemutatása a képakasztó szeg árába került. Az aukciósházak viszont mélyen a zsebükbe nyúlnak. Érdekeik is erre sarkallják őket. Az irdatlan pénzek a kortárs művészet bizonyos területein eluralkodó megalomániát bátorítják. Nincs messze az idő, amikor ez a fajta művészi önkifejezés éppen olyan ipari hátteret igényel majd, mint a filmgyártás: a monumentális művészet létrehozza saját Hollywoodjait. A műalkotások nem azért készülnek, hogy eldugott sarkokban nézegessék őket (hacsak nem videóról vagy filmről van szó), hanem, hogy múzeumokban, biennálékon tágas terekbe kerüljenek. Az átlagos műgyűjtőnek a másodlagos termékek, a kortárs művészet Mikiegér-típusú plüssváltozatai jutnak. A bilbaói Guggenheim Múzeum boltjában megvásárolhatjuk a múzeum büszkeségének, a kikerülhetetlen Jeff Koons virágba borított óriáskutyájának, a Puppie-nak - plüssből készült - kicsinyített mását.

A képzőművészetekben nem újdonság az effajta műalkotás. Sok éve már, hogy Christo és felesége, Jeanne Claude kijelölték ezt az utat, amikor becsomagolták a Pont Neuföt és a Reichstagot, és ehhez a szükséges pénzt a fényképezési jogok, a makettek és a vázlattervek eladásából teremtették elő. Ilyen esetben a művész maga határozza meg a másodlagos termékek természetét és mennyiségét, sőt terjesztésüket is felügyeli.Mára csak a nagy műkereskedők tudnak ilyesmit finanszírozni. A galériások esélytelenek. A művészek árfolyama is a nyilvános aukciókon dől el, és az aukciósházak gyaníthatóan ezt is manipulálják. Jelenleg éppen felfelé - de semmi akadálya, hogy lefelé tegyék ugyanezt, ha például nem tudják magukhoz csábítani a művészt. Paranoia? Dehogy! A galériák nem oly régen maguk is alkalmazták ezt a gonosz módszert: egy művésznek egyszerre sok művét dobták piacra - az ár zuhant, a művész pedig többnyire végleg belerokkant.

A Christie's módszerei finomabbak, mint a Sotheby'séi, de a galériatulajdonosok ezektől is tartanak. Az egész egy látszólag ártalmatlan hírrel kezdődött: módosították a művészetek történeti korszakolását. Az eladások ezentúl három kategóriában történnek: XIX. század, az impresszionistákkal együtt egészen Cézanne-ig; modern művészet, azaz a XX. század, 1970-ig; azon túl pedig kortárs művészet.

Hugues Joffre, a Christie's franciaországi igazgatója szerint egyszerűen arról volt szó, hogy alkalmazkodniuk kellett a vásárlók ízléséhez. Ám azt elismeri, hogy a Christie's ily módon nagyobb haszonra tesz szert a kortárs műalkotások eladásából, hiszen eddig azok egybeolvadtak a huszadik századi művekkel. Az 1970 utáni alkotások kivétel nélkül a katalógusok végén szerepeltek, ahol a vásárlók figyelme már lanyhul, illetve az estinél sokkal kevésbé elegáns délutáni árveréseken kerültek kalapács alá. A továbbiakban látni fogjuk, hogy az új stratégia meghozta a gyümölcsét.

A kortárs művészet felé forduló figyelem meglepte a galériatulajdonosokat. Hugues Joffre hiába bizonygatja, hogy a Christie's nem a művésszel üzletel, hanem a másodlagos piacon megjelenő műveket értékesíti, azaz olyanokat, amelyek már megjártak egy galériát -, elég, ha átnézzük a ház által kiadott katalógusokat: a 2000 óta leütött kortárs művek fele öt évnél fiatalabb.

A galériatulajdonosokhoz hasonlóan az aukciósházak is kereskedők. Ha üzletről van szó, nem tanúsítanak túlságos kíméletet és nem is önemésztő fajta emberek.

A vásárlók megnyeréséért folytatott harc egyenlőtlen: a galériás hosszasan kapacitálja a tétova gyűjtőt, akit viszont könnyedén magával sodor az aukciók örvénylő hangulata. Robert Lacey, a Sotheby's krónikása egyszerűen összegzi a problémát: az aukciók és az árverés hangulata izgalmasabb, mint a galériák csöndje. Főleg ha nagy pénzek forognak. A nyilvános árverésen a döntések átlagosan két perc alatt születnek. A galériában, még ha az ügyes kereskedő sejtetni engedi is, hogy több érdeklődő is van, fizikai értelemben egyszerre csak egy vásárló van jelen. Vagyis van idő a töprengésre. S minden kereskedő vallja: a töprengő ügyfél már nem ügyfél.

A kínálati oldalról nézve, ha az eladónak sietős a dolog és nem akarja megvárni az esti nyilvános aukciót, vagy ha szeretne a háttérben maradni, a festményt magántranzakció útján fogja értékesíteni. Valamikor az örökösök, ha feltűnés nélkül kívánták pénzzé tenni a hagyatékot, kereskedőhöz, antikváriushoz vagy üzletemberhez fordultak. Mára az aukciósházak erre a piacra is benyomultak. A Christie's New Yorkban külön részleget hozott létre az effajta ügyletekre. Ezt a részleget egy svájci származású fiatal nő, Dominique Astrid Lévy vezeti, aki 1987-ben kezdte pályafutását a Christie's kortárs művészeti osztályán, majd Genfben dolgozott a Sotheby's impresszionista és kortárs festészeti részlegében. Később a Daniel Malingue Galériát igazgatta Genfben, majd megalapította saját művészeti tanácsadó és rendezvényszervező cégét. Többek között neki köszönhető a filmes Peter Greenaway hajmeresztő kiállítása Genfben, valamint további kiállítások Pármában, Oslóban és Szingapúrban. Amikor a Christie'snél dolgozott, a londoni Anthony D'Offayjel együttműködve ő felügyelte az amerikai művészekkel és a nemzetközileg ismert gyűjtőkkel fenntartott kapcsolatokat. Az utóbbiak között volt későbbi munkaadója, François Pinault is.

A kortárs művészetek szakértőjeként Dominique Astrid Lévy nem rejti véka alá a fényképészet, a videó és a legmodernebb művészeti médiumok iránti rajongását. A Christie's érdeklődése az effajta művészeti ágak iránt újabb csapás a galériatulajdonosoknak. S bizony, a Christie's és a rivális Sotheby's már régóta nem elégszenek meg a kalapácsos árverésekkel - ha előnyösnek találják, magánkereskedőkké vedlenek, például sikertelen aukciók után, illetve ha ügyfeleik diszkréciót kérnek, amit egyre nehezebb biztosítani a nyilvános árveréseken. Éppenséggel a tranzakciók anonimitásának megőrzése érdekében került az új részleg székhelye jó messze az árverések helyszínétől és a cég szakértőinek irodáitól.

Probléma az adományozással

Az új törvényszöveg néhány gondot is felvet. Először is, miért csak a kortárs művészetre érvényes? A Nemzeti Régiségek Múzeumától a Pompidou Központig, a Louvre-tól az Orsay Múzeumig és a vidéki múzeumokig - nem beszélve az egyetemek és művészeti főiskolák pinceraktárairól -, a gyűjteményekben rengeteg olyan régi alkotás található, amelynek tudományos vagy kulturális jelentősége mára megfakult. A mai művészet tekintetében a törvénytervezet legkonkrétabb hátránya, hogy paradox módon fékezi a gyűjteménygyarapítást. A művészek és a galériák ugyanis vásárláskor jelentős kedvezményeket nyújtanak a közgyűjteményeknek. Egyrészt az ebből adódó presztízsnövekedés miatt, másrészt mert a mű így elhagyja a piacot. Probléma van az adományozással is: ki ajándékozna műveket, ha egy szép napon valamelyik árjegyzékben láthatja viszont őket? A harmadik dilemma a selejtezés szempontja. A művészet története egyúttal mentalitások és ízlések története is - ezek pedig változnak. A ma giccsesnek tartott festményekért a XIX. században vagyonokat adtak, az 1950-es években semmit, majd az 1980-as évektől újra felértékelődtek.S ki dönt majd? A múzeumigazgató, a regionális művészeti alap valamelyik tagja vagy az elnöke? Tudományos szakember vagy politikus? S a pénzügyminisztérium nem mondhatja-e majd könnyedén a pénzért folyamodóknak: „Árulják ki a raktárkészletet!”?Jean-Jacques Aillagon az elrettentő - persze amerikai - példákat is fölemlíti: „A kiállítástervek nem eshetnek gazdasági érdekek zsákmányául. A múzeumi kurátoroknak továbbra is olyan projektekkel kell előállniuk, amelyekben kulturális értékeket látnak. Nem szeretnék arra az útra tévedni, amelyre a Guggenheim New Yorkban, akik csak azért rendeztek motorkerékpár-kiállítást, mert pénzügyi érdek fűződött hozzá. Mi előbb tervezünk, csak azután nézünk szponzor után. Nem fordítva. Nem azért vagyunk, hogy a Sotheby's vagy a Christie's előszobája legyünk.

A Brooklyn Múzeum esete ékesen példázza hogy nem az egész szakmát gyötrik efféle nemes skrupulusok. A szereptévesztés odáig fajult, hogy az aukciósházak időnként múzeumi rangú tárlatokat is rendeznek. Philippe Ségalot a Bard College két végzős kurátorhallgatójának fölajánlotta egy teljesen szabadon választott tárlat rendezésének lehetőségét. „Jártasak voltak a kortárs művészetben, az aukciók világában azonban kevéssé - magyarázza Philippe Ségalot. - Mi a főfalra természetesen a legdrágább festményt szoktuk tenni, ők viszont ügyet sem vetettek az árra mint rendező elvre. Úgy tették fel a képeket, mintha múzeumban lennének. Megrökönyödtünk, de belementünk. Az eredmény lenyűgözte a műgyűjtőket.”

Árfolyam és művészi érték

„Az aukciósházakat egyre inkább azzal gyanúsítják, hogy mesterséges panteont hoznak létre. Igaz - mondja Hugues Joffre -, kereskedést és hasznot akarunk. Nyilvánosan megjelenítünk egy árfolyamot. De sem a mű születésénél nem bábáskodunk, sem célközönség nem vagyunk, és a vásárlókat sem irányítjuk. Nekünk a hosszú távú árfolyam számít, vagyis a művészi érték mindig elsőbbséget kap.” Pierre Huber svájci galériatulajdonos szerint a veszély mégis a szakmák keveredésében rejlik: „Az aukciósházak kiállításokat rendeznek, a múzeumok pedig közvetlenül a művészekkel tárgyalnak”.Mindazonáltal a műfajok keveredéséhez a galériák is hozzájárulnak. 1997 júniusában a bázeli vásár szervezői, attól tartván, hogy a Velencei Biennálé és a németországi Kasselben rendezett Documenta közé szorított rendezvényükről a szakma, elsősorban a műgyűjtők elitje esetleg távolmarad, valóságos utazásszervezőkké vedlettek át, és charterjáratokat szerveztek a helyszínekre.

Csábítás költséges hóbortokhoz

Az 1980-as évek New Yorkjának egyik emblematikus alakja Mary Boone volt, aki 1979 februárjában berobbantotta a kortárs művészetbe Julian Schnabelt. „Leo Castelli a gyűjtőket teszi gazdaggá, én a művészeket” - mondta egyszer. Gazdaggá és tékozlóvá - ismerte el egyszer. „A kereskedő ne habozzék művészeit költséges hóbortokra csábítani. Vigyenek nagy házat, szokjanak rá pénzfaló hóbortokra, drága barátnőkre vagy feleségekre. Én ezt szeretem és ezt bátorítom. És ettől kezdenek többet termelni.” Azért a gyűjtőknek sincs oka panaszra, mert Boone időnként könnyelmű is. Például 1990 augusztusában - a műkincspiaci válság kezdetén - elad egy képet a műtárgyakba fektető Canal Capital Corporationnek. A kép ára 1 millió dollár, de Boone kötelezi magát, hogy két éven belül visszavásárolja 1,4 millióért. Ez a garancia a vásárlót, Asher Edelmant minden kockázat ellenében fedezi. Olyan ez, mintha 20 százalék kamatra kölcsönadta volna az összeget. „Mary Boone-nal az üzlet művészeti és pénzügyi tekintetben maga a csoda...” - kommentálta az esetet a maga részéről Asher Edelman.

Műgyűjtők - szenvedély vagy számítás?

A műalkotás lényegében árucikk. Így tudja ezt a Alfred Taubman is, aki a szupermarketből csinált vagyont, mielőtt a Sotheby's főrészvényese lett volna. Egy harvardi konferencián így vont párhuzamot a műtárgyak és a Root Beer nevű amerikai alkoholmentes sör eladása között: „A műtárgyak és a Root Beer ugyanazt a problémát veti föl. Festményre senkinek sincs szüksége, aminthogy gyógysörre sem. Meg kell győzni őket, hogy igenis szükségük van rá.” A spanyol jogtudós, Covarrubias sem mondott mást a XVI. században: „Egy árucikk értéke nem annak igazi természetétől, hanem az emberek véleményétől függ, még akkor is, ha ez a vélemény teljességgel téves.” A műalkotás luxustermék, amelyre sóvárognak a gazdag - néha dúsgazdag - embertársaink. Ezt a luxusipar briliáns koponyái is felismerték. Ezért vásárolta fel Bernard Arnault, az LVMH vezérigazgatója a Phillipset, a világ harmadik legnagyobb aukciósházát és a francia Jacques Tajan becsüsi irodáját. Megszerezte a Connaissance des Arts című havi folyóiratot, valamint tulajdonosa lett az Art and Avction című amerikai művészeti szaklapnak. Végül részvényesi megegyezést kötött az Artprice.com nevű, árjegyzéselemzésre szakosodott informatikai szolgáltató vállalkozással.

A művészet és a luxus azonos vásárlókört vonz, amely közel azonos összegeket költ mindkettőre. Egy idevágó tanulmány leszögezi, hogy „a középluxus kategória felső árai a műtárgypiac induló árai”, azaz 750 és 1500 euró (187 500 és 375 000 forint) körüliek. A luxusáruval foglalkozó cégeknek és az aukciósházaknak tehát közös érdekük, hogy megosszák egymással névjegyzékeiket. Mindegy, hogy a vásárlásokat esztétikai öröm vagy kulturális vonzalom motiválja, illetve - ahogy Yann Gaillard gondolja - pusztán az a szándék, hogy megnemesítsék az ipari vagy kereskedelmi tevékenységből szerzett pénzt: ha két pénzmágnás ugyanazt a képet akarja, a kép ára felszökik.

Milliók egy golfütőért

A Kennedy-hagyaték 1996-os eladásáról szólva Robert Lacey pengeélesen fogalmazza meg, mi késztethet egy első látásra - civilben, nem a filmekben - épelméjű embert, mint Arnold Schwarzenegger, hogy 772 500 dollárt (körülbelül 175 millió forintot) fizessen az Egyesült Államok elhunyt elnökének fából készült, sportolásra alkalmatlan golfütőiért. „A Sotheby's vásárlói a legkülönbözőbb vágyaikat követik. Választásukat magyarázhatják ízléssel, érzelemmel, történelemmel - valójában azért adják ki a pénzüket, hogy életük új dimenziót nyerjen; azért, hogy a társadalmi rangsorban feljebb lépjenek.” És ez a „rangsor” manapság van olyan fontos, mint annak idején a bűnbocsánat reménye a rouergue-i kisnemesek számára, akik adományokkal és zarándoklatokkal rótták le tiszteletüket a conques-i Sainte-Foy kolostorban.

Van prózaibb motiváció is. Annyi idős, mint az ókor görög-római emlékművei, amelyeket a népszerűségre vágyó közéleti emberek finanszíroztak. Ezt találták fel újra pár éve a japán vállalatok is, bár utóbb némileg diszkrétebben. Nincs szó egyébről, mint politikai vagy reklámcélokból elkövetett esztelen pénzköltésről. Nem kis meglepetést okozott, amikor 1994. november 11-én New Yorkban, a Christie'snél az utolsó kalapácsütés 30 millió dollárért (a járulékos költségekkel együtt 30 802 500 dollárért, mintegy 6,156 milliárd forintért) ítélte oda új tulajdonosának a Hammer Kódexet. Igaz, ez az utolsó magánkézben lévő Leonardo da Vinci-kézirat, és a művész - minden idők egyik leghíresebb művésze - igen kevés hasonlót produkált.

Az 1980 decemberében tartott árverésen ez a kézirat „mindössze” 2,4 millió fontot (5,6 millió dollárt) ért el. Az inflációt is számítva 1994-ben ez körülbelül 9 millió dollárnak felelt meg. Teljesen jogos tehát, hogy értékét a szakértők 10 és 15 millió dollár között határozták meg. A végső ár ezt messze túlszárnyalta, mivel ketten is magukénak óhajtották: Berlusconi olaszországa, amely az első árverésen lecsúszott róla, és a másik licitáló - aki el is vitte -, a Microsoft Corporation vezérigazgatója, az akkor harminckilenc éves Bill Gates, az Egyesült Államok leggazdagabb embere, akinek személyes vagyonát akkoriban 9 milliárd dollárra becsülték.Ő emelte fel tehát 1994-ben a legutolsó tárcsát, imigyen felállítva a kéziratok árának világcsúcsát. És gondoskodott is róla, hogy ország-világ tudjon a dologról, megtörve a Christie's által körömszakadtáig védett névtelenséget. Gatesék szóvivője néhány közhelyet dadogott arról, hogy mennyire lenyűgözte Leonardo az ő zseniális főnökét. És vannak kegyetlen egybeesések: a fenti vásárlás híre épp akkor járta be világszerte a médiát, amikor a Microsoft kampánya - a „Meddig kíván elmenni?” - beindult. A válasz: „Olyan messze, ahová még az olasz kormány sem ér el...” Ahhoz képest, hogy a reklámkampány költségei meghaladták a 100 millió dollárt, Leonardo szinte ingyér volt.

Ritka, hogy az effajta kirakatvásárláskor kortárs művet vennének. Bill Gates például nemigen érdeklődik korosztálya iránt: azt mondja, fél a tévedéstől, és inkább az olyan klasszikusokat kedveli, mint Norman Rockwell, aki a countryzenéhez hasonlóan az amerikai hagyomány része.

Ki a legjobb?

Az viszont tagadhatatlan, hogy ekkora hatalom nyugtalanságot és félelmet kelt. A baloldal bizonyos részének szemében François Pinault a diadalmas liberalizmus félelmetes árnyát képviseli. Jobbos körök szerint viszont vagy túl gyorsan lett gazdag, vagy csak műveletlen. Valójában a probléma az, hogy ekkora hatalommal rendelkező pénzember még soha nem fektetett be ennyit - pénzügyi, logisztikai és főleg érzelmi szempontból - a kortárs művészetbe. A szűk kis világba, amely addig viszonylag békésen pergette napjait, hirtelen berobbant egy marslakó: nem éppen barátságtalan, de az agyarai nagyok és étvágya óriási. Ráadásul ez a játék - bár az elvárt komolysággal játssza - mérhetetlenül mulattatja is Pinault-t.

Egyesek azt gyanítják, hogy az állam hagyományos szerepét kívánja átvenni. Hallottuk, ő ezt cáfolja, mondván, hogy inkább kiegészíti az államot ezen a területen azzal, hogy másféle művészeti döntéseket hoz, mint az állami múzeumok vezetői. Pénzügyi lehetőségei ráadásul messze meghaladják az állami múzeumok beszerzési kereteit. Amerikához és Európa többi országához képest Franciaországban kevés a nagy - személyes vagy vállalati tulajdonban levő - magángyűjtemény. François Pinault Franciaországban meglepetést keltő kezdeményezése másutt teljesen megszokott.

Mindenesetre tevékenysége a művelődési és a külügyminisztériumtól függő Francia Művészeti Egyesület (AFAA) feladatkörébe vág. Csakhogy az állam nem ugyanolyan szempontok alapján definiálja, hogy ki a „legjobb”, mint a magánszféra. És François Pinault, a világ egyik legnagyobb aukciósházának tulajdonosa másféle és egészen más nagyságrendű eszközökkel rendelkezik, mint az AFAA.

A kortárs műalkotások piaca nagyrészt régi és meglehetősen szerény struktúrákra épül. Az impresszionista művekkel kereskedő francia Paul Durand-Ruel által kitalált galériamodell már több mint százéves, s a legújabb - a francia Lienise René és a New York-i Leo Castelli-Ileana Sonnabend által kezdeményezett - formája is az 1950-es évekből származik.

Elképzelhető, hogy a mai műkincspiac hatalmas játékterére beszabadult François Pinault - a maga szenvedélyével, gyűjteményével, aukciósházával és rövidesen alapítványával - fenekestül felbolygatja majd a művészet világát.

Legalábbis sokan érzik így, de egyelőre még hallgatnak. Csak Stéphane Corréard, egy kitűnő ifjú párizsi galériás vette magának a bátorságot és szólalt meg nyíltan a Le Monde-ban: „Ma attól félek, hogy a »képárusi« mesterség nemcsak Párizsban enyészik el - ezt már lenyeltük -, hanem Londonban és New Yorkban is. Hamarosan elmosódik a különbség egyfelől az aukciósházak, másfelől a - például amerikai - múzeumok és magánalapítványok között, amelyek számára a szabályozás engedélyezi a műalkotások értékesítését. A múzeumok és alapítványok jelenleg csak a feleslegesnek ítélt műveket értékesítik, de miért ne mennének - s a folyamat már elkezdődött - egy lépéssel tovább? Mivel a művészi érték meghatározása elsősorban tőlük függ, ezeknek az intézményeknek érdekmentesnek kellene lenniük. [...] Azon a - nagyon-nagyon közeli napon, amikor ugyanazok az emberek állnak majd a legerősebb aukciósházak és a legdivatosabb magánmúzeumok élén, annyi gondjuk lesz csak, hogy melyik intézmény állítsa ki a számlát.”A művészetbarátok többsége még nem tart itt: vannak gyűjtők, akik a maguk örömére vásárolnak. Ez az öröm nem annyira titkolandó, mint ahogy a párizsi Modern Művészetek Múzeuma által rendezett nevezetes kiállítás sugalmazta. Ugyanis a műgyűjtők mindegyike büszke az „alkotásaira”, s miután meggyőződött róla, hogy nem az adóhivatal emberével van dolga - tétovázás nélkül meg is mutatja őket. Ezek a boldog emberek nem beruháznak a művészetbe, hanem fogyasztják és élvezik azt. S utánuk a vízözön.

Meglátni és megvenni?

Az államkötvények biztosabb jövedelmet kínálnak, mint a festmények. S egyesek szerint nagyobbat is: a brit művészettörténész, Gerald Reitlinger összeállította a műalkotások árának alakulását az 1760-tól 1960-ig terjedő időszakra vonatkozóan; a Princeton Egyetemen oktató William Baumol professzor ezekből kimutatta, hogy az átlagos évi megtérülési arány mindössze 0,55 százalék volt. Ugyanebben az időszakban a kötvények 2,5 százalékot hoztak. Két közgazdász, Werner Pommerhene és Bruno Frey továbbvitték Reitlinger számításait egészen 1987-ig - a műkincspiac két évvel később, 1989-ben tetőzött -, s azt találták, hogy a második világháború után értékesített festmények hozama évi 1,7 százalék volt. Philippe Simonnot a piaci fellendülés vége felé azt írta, hogy „nincs rendjén, hogy a műalkotások megtérülési aránya meghaladja az alapkamatlábat. S hozzátette: „1987 és 1990 között nyilvánvalóan el kellett adni - a dörzsöltek ezt is tették -, ha az ember a kivételes konjunktúrából hasznot akart húzni.” Az a tény, hogy a piac megroppanása éppen a könyv megjelenésekor következett be, kellő tekintéllyel ruházza fel a szerző állításait.

Jövedelmezőség

Vannak közgazdászok, akik - más művészcsoportok elemzéséből kiindulva - ezzel ellentétes álláspontot vallanak. Közéjük sorolható André Gérard-Varet, az Aix-Marseille-i Egyetem mennyiségi gazdaságtani és ökonometriai kutatócsoportjának vezetője, valamint Victor Ginsburgh, a brüsszeli szabadegyetem professzora. Az utóbbi „CAC 32” elnevezéssel még egy indexet is alkotott, amely harminckét impresszionista és modern festő aukciós eredményeit foglalja össze. Ő az 1957-től 1988-ig terjedő időszakra vonatkozóan (vagyis számításaiban a legutóbbi válság nem játszik szerepet, de az olajsokkot követő igen) 10,7 százalékos átlagos évi megtérülést mutatott ki. Ha csak a számokat nézzük, egyes művek ennél jóval magasabb eredményt mutathatnak fel: Van Gogh Vízililiomok című alkotásáért 1948-ban 84 000 dollárt fizettek. 1987-ben elképesztő összeget, 53,9 millió dollárt adtak érte. A pénz értékvesztését leszámítva a Vízililiomok tehát évi 12,5 százalékot jövedelmezett, ami már-már az álmok birodalma. S valóban: az aukciósház a legutóbbi vásárlónak, Alan Bond ausztrál pénzembernek az összeg felét kitevő előleget folyósított. A pénzember ezt a kölcsönt megromlott anyagi helyzete miatt nem volt képes visszafizetni. A vászon így a Getty Múzeum birtokába került. Az árat nem hozták nyilvánosságra, de a fenti összeget nyilván nem éri el, legalábbis ha a híres amerikai múzeum képviselői meg kívánták szolgálni a fizetésüket.Újabban James Sproule végzett hasonló számításokat nyolcvan, 2000. május 8. és 11. között értékesített műalkotást véve alapul. Mindezek a művek az előző harminc évben már szerepeltek egyszer árverésen. A szerzőnek még azt is megbocsáthatjuk, hogy Matisse egyik bronzszobrát - a Szerpentint - a festmények közé sorolta, mert a példa nagyon érdekes: a szobor értéke nem egészen harminc év alatt 3488 százalékkal emelkedett! Az emelkedés tehát némileg meghaladta az évi 116 százalékot is. A lista ötödik helyezettje egy Modigliani-mű, amely csupán évi 14,5 százalékot hozott. Van Gogh alkotása - Virágok vázában - 5,5 százalék körül mozog. Aztán sorra jönnek a rosszabb eredmények: kilenc műalkotás egyenesen veszteséget hozott, egy Arp-mű értéke pedig csak évi 0,4 százalékkal emelkedett.

Természetesen rengeteg ellenpéldát lehetne felhozni. Csakhogy ezek a példák zömükben a kortárs művészet területéről származnak, ahol aztán lehet spekulálni. Emlékezzünk csak Felix Gonzalez-Torres gyöngyfüggönyére és az érte kapott plusz 12,5 millió frankra!A műkincs mint befektetés nem rentábilis, nem családapáknak való. Richard Rodriguez, napjaink egyik leglelkesebb francia műgyűjtője cáfolja ezt, méghozzá azon egyszerű okból, hogy festményei ma sokkal többet érnek, mint amikor megvásárolta őket. De először is: ő eddig ritkán nyúlt mellé. Másodszor: ő minden idejét a gyűjteményének szenteli, információkra vadászik, el nem mulasztana egyetlen aukciót vagy kiállítást, s igazi szakértővé képezte magát. Harmadszor: maga is bevallja, hogy az első jelentős festményért 100 000 frankot, azaz tízhavi fizetését áldozta, még kölcsön is kellett kérnie. A festmény egy Basquiat-kép volt, s a megvásárlás időpontjában kevesen gondoltak alkotójára úgy, mint jelentős festőre. Ha Rodriguez be akarta fektetni a pénzét, találhatott volna megnyugtatóbb megoldást is.

Ha az olvasó papája (vagy nagypapája) 1934-ben vásárolt volna egy Van Gogh-képet, amelyen az olvasó 1987-ben túladott volna, a nyereség évi 11 százalékot tett volna ki. Ami igazán nem rossz, feltéve ha Van Gogh helyett mondjuk nem Carolus-Duran lóg a falon. Pedig Carolus-Duran (1837-1917) festőfejedelem volt abban az időben, amikor Van Gogh nyomorgott; egyetlen általa festett portréért 25 000-50 000 aranyfrank (47,5-95 millió forint) közötti összeget adtak. Árverési rekordja 2,1 millió frank: ezt az összeget egy Manet-portréért fizették New Yorkban 1989-ben, a Sotheby's aukcióján. Ettől a fura kivételtől eltekintve Carolus-Duran arcképei általában 160 000 és 360 000 frank [6,08-13,68 millió forint] közötti összegekért keltek el. Ő tehát igen rossz befektetés, de végül is természetes, hogy az új műtárgyak, amelyekkel a művészek és a galériák kenyerüket keresik, drágábbak legyenek, mint azok a régiségek, amelyekkel a régiségkereskedők foglalkoznak.

Mindenkinek nem juthat eszébe, hogy közvetlenül az 1929-es világválság után lecsapjon a Napraforgókra, vagy hogy ugyanazt a képet egy tőzsdekrach előtt hat hónappal eladja. (Az 1987 októberi krach egyébként cseppet sem zavarta meg a nyugodt üzletmenetet.)Ha valaki 1987 és 1989 között vásárolta volna meg a képet, majd ma kívánná eladni, valószínűleg veszítene a bolton.* Akkoriban ugyanis olyannyira magasak voltak az árak, hogy az akkor vásárolt művek talán sohasem hozzák be az árukat - eltekintve néhány kivételtől, de azokhoz ügyes profiknak kellett lenni. Természetesen esetleg esztétikai örömökre is számíthatnak. Mi több, ez az egyetlen öröm, ami a bankároknak marad, akik a spekulációs évek során - 1980 és 1990 között - kölcsönöket folyósítottak a galériatulajdonosoknak, és kölcsönfedezetként elfogadtak festményeket.

Utószó, avagy az érzékenységre nevelés

Dennis Heiner nyugalmazott tanárt, aki megrongálta Chris Ofili festményét, 2000. november 14-én Thomas Farber bíró a brooklyni bíróságon 250 dollár pénzbírságra ítélte. Az ügyész tíz nap közérdekű munkavégzés és egynapnyi „érzékenységre nevelés” kiszabását kérte.

A bíró úgy vélte, hogy Heiner úr, „még ha jó szándék vezérelte is”, intoleráns volt és megsértette a társadalom értékrendjét. A tíz nap munkavégzés kiszabását az idős és ellátásra szoruló Heinernére való tekintettel mellőzte. Az ügyésznek azt az indítványát is elvetette, hogy Heiner urat tiltsák el a múzeumlátogatástól: „Mindannyiszor, amikor festék van nála, távol kell tartania magát a Brooklyn Múzeumtól. Egyéb esetekben csak bátoríthatom a múzeumok látogatására, ideértve a brooklynit is” - mondta a bíró.Egy iráni származású örmény fiatalember londoni művészeti tanulmányai után Manhattan meghódításának vágyával az Egyesült Államokban telepedett le. 1973 októberében belépett a MOMA épületébe - és gondja volt rá, hogy jó előre értesítse erről az Associated Presst -, majd egy cseresznyepiros festéket tartalmazó flakonnal a kezében keresztültörte magát a Guernica előtt bámészkodó, mintegy negyvenfős turistacsoporton. Picasso alkotására előbb ráfújta a Lies All feliratot, azután arra is volt ideje, hogy ráfesse: Kill..., mikor végre lefogták a teremőrök. Akárcsak az Ofili-művet, a restaurátorok a Guernicát is gyorsan helyrehozták. A fiatalember, mielőtt a rabomobilba terelték volna, a kijárathoz sereglett újságíróknak fennhangon odakiáltotta: „Művész vagyok!” Azok lelkiismeretesen feljegyezték a nevét, amelyet előzékenyen betűzött nekik: S-H-A-F-R-A-Z-I.Tíz évvel később Tony Shafrazi a világ egyik legjelentősebb kortárs műkereskedője volt.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére