Ezúttal egy „csemegével” szolgálunk: Paulo Coelho, a fesztivál brazil díszvendége jóvoltából, akit a davosi Világgazdasági Fórumon Crystal-díjával tüntettek ki „A Zahir” című kötetéért. A letehetetlen regényben - úgy mellékesen - a szívességbank fogalmával ismerteti meg az olvasót. Addig is, amíg az egész kötetet elolvassák, íme a szakma számára különösen figyelemfelkeltő téma.

- Mi az a Szívességbank?

- Tudja jól. Minden élő ember ismeri.

- Lehetséges, de egyelőre nem értem, miről beszél.

- Egy amerikai író nevezte így az egyik könyvében. A világ leghatalmasabb bankja. Mindenütt jelen van.

- Én olyan országból jövök, amelynek nincsenek irodalmi hagyományai. Senkinek sem tudnék szívességet tenni.

- Ennek a legcsekélyebb jelentősége sincs. Mondok egy példát: tudom, hogy magából még lesz valaki, nagy befolyásra fog szert tenni. Tudom, mert valaha én is ilyen voltam, mint maga: ambiciózus, független, tisztességes. Ma már nincs bennem annyi energia, mint akkor, de magának segíteni akarok, mert nem tudok és nem akarok megállni, nem akarok nyugdíjba vonulni, harcolni akarok, folytatni akarom ezt az izgalmas küzdelmet, aminek a neve: élet, hatalom, dicsőség. Ezért elhelyezek a számlájára egy összeget, de nem pénzt adok magának, hanem kapcsolatokat. Bemutatom magát ennek-annak, megkönnyítem az ügyeit amennyiben tisztességes ügyekről van szó, természetesen. Maga pedig tudni fogja, hogy tartozik nekem, holott én soha nem fogom behajtani magán ezt a tartozást.

- És egy napon...

- Pontosan. Egy napon majd kérek magától valamit, mondhat rá nemet, de tudja, hogy tartozik nekem. Megteszi, amire kérem, én pedig tovább egyengetem az útját, mások is megtudják, hogy becsületes ember, és ők is tesznek a számlájára - soha nem pénzt; mindig kapcsolatokat, mert ez a világ kapcsolatokból áll, semmi másból. Majd ők is kérnek magától valamit, maga pedig segít mindenkinek, akitől támogatást kapott. Ahogy telik az idő, egész kiterjedt hálózatra tesz szert a világban, ismerni fog mindenkit, akit ismernie kell, és egyre befolyásosabb lesz.

- De meg is tagadhatom magától a szívességet.

- Világos. A Szívességbank ugyanolyan kockázatokkal jár, mint minden más bank. Maga esetleg nem teszi meg a szívességet, amire kérem, mert úgy érzi, hogy annak idején azért segítettem, mert maga megérdemelte, mert maga a csúcs, és mindannyian fejet kell hajtanunk a tehetsége előtt. Rendben van; megköszönöm, és megkérek másvalakit, aki szintén tartozik nekem, de ettől a pillanattól kezdve az egész világ tudni fogja, anélkül hogy bármit mondanék, hogy magában nem lehet megbízni. Lehet, hogy egy darabig még gyarapszik, de nem fog mindent elérni, amit akart. Aztán egyszer csak elkezd hanyatlani, mert nincs tovább, eljutott valameddig, de tovább nem tud lépni, örül is, meg szomorú is, s lehet, hogy nem lesz egészen frusztrált, de akkor sem tudta tökéletesen megvalósítani magát: Nem is hideg, nem is meleg, hanem langyos, és - ahogy valamelyik evangélista mondja valamelyik szent könyvben - a langyos dolgok íztelenek.

*

Ez a bizonyos könyvkiadó rengeteg kapcsolatot tesz a szívességbanki számlámra. Sokat okulok, szenvedek, a könyveimet lefordítják franciára, és az ország hagyományai szerint pozitívan fogadják a külföldi író műveit. De nem csak erről van szó: az a külföldi kifejezetten sikeres lesz! Tíz év múlva hatalmas lakásom van a Szajna-parton, imádnak az olvasók, gyűlöl a kritika (bezzeg hogy szerettek, amíg el nem adtam az első százezer példányt, de onnantól kezdve már nem lehetett rám azt mondani, hogy „meg nem értett zseni”). Mindig időben visszafizetem a szívesség-tartozásaimat, és lassacskán én kezdek kapcsolatokat hitelezni másoknak. Növekszik a befolyásom. Megtanulok kérni, és megtanulom teljesíteni mások kéréseit.

Esther megkapja az újságírói engedélyét. Eltekintve azoktól a konfliktusoktól, amelyek minden normális házasságban előfordulnak, boldog vagyok. Megértem, hogy az összes kudarcom a szeretőimmel és a feleségeimmel kizárólag önmagamból, a keserűségemből fakad, és nem belőlük. Mindazonáltal Esther volt az egyetlen, aki megértett egy igen egyszerű dolgot: ahhoz, hogy megtaláljam, előbb magamat kellett megtalálnom. Már nyolc éve együtt vagyunk, úgy érzem, hogy ő életem szerelme, és bár néha-néha (na jó, viszonylag gyakran) beleszeretek más nőkbe is, akikkel összehoz a sors, egy pillanatig sem merül föl bennem a válás gondolata. Soha nem kérdezem, hogy tud-e a szerelmi ügyeimről. Ő pedig soha nem tesz megjegyzést ezzel kapcsolatban.

Ezért lepődőm meg annyira, amikor a moziból kilépve közli velem, hogy az újságnál, ahol dolgozik, azt kérte, hogy küldjék ki Afrikába polgárháborús tudósítónak.

*

- Miről beszélsz?

- Hogy háborús tudósító akarok lenni.

- Te teljesen megőrültél, minek ez neked? Azt csinálod, amit szeretsz. Jól keresel, bár nincs is szükséged rá, hogy jól keress. Minden szükséges kapcsolatod megvan a Szívességbankban. Tehetséges vagy, és felnéznek rád a munkatársaid.

- Akkor mondjuk úgy, hogy egyedül szeretnék lenni.

- Miattam?

- Együtt építettük föl az életünket. Szeretem a férjemet, ő is szeret engem; bár nem éppen a leghűségesebb férj.

- Ez az első alkalom, hogy erről beszélsz.

- Mert nincs jelentősége. Mi az a hűség? Az érzés, hogy birtokolhatok egy testet és egy lelket, amelyek nem az enyémek? És te, azt hiszed, én soha nem feküdtem le más férfiakkal, amióta együtt vagyunk?

- Nem érdekel. Nem akarom tudni.

- Na, hát én sem.

- Akkor meg mi ez a história a háborúval, Isten háta mögött?

- Szükségem van rá. Mondtam, hogy szükségem van rá.

- Nincs meg mindened?

- Mindenem megvan, amit egy nő kívánhat.

- Akkor mi a baj?

- Éppen ez. Mindenem megvan, mégis boldogtalan vagyok. Nem én vagyok az egyetlen: annyiféle emberrel élek együtt, és annyiféle emberrel készítettem interjút: gazdagokkal, szegényekkel, hatalmasokkal, a szokás rabjaival. És minden szempárban valami végtelen szomorúságot látok. Szomorúságot, amiről talán nem is vesznek tudomást, de ott van, mindegy, mit mondanak. Figyelsz rám egyáltalán?

- Figyelek, figyelek, csak gondolkodom. Szerinted tehát senki sem boldog?

- Van, aki boldognak tűnik. Ők egyszerűen nem gondolnak bele a dolgokba. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem, egy hétvégi házam. És amíg ezzel vannak elfoglalva, olyanok, mint a bika, aki a torreádort üldözi: ösztönösen cselekszenek, csak mennek a fejük után, anélkül, hogy látnák, hol van a cél. Megszerzik az autójukat, talán még Ferrarijuk is lesz, és azt hiszik, hogy ez az élet értelme. Soha nem teszik föl a kérdést maguknak. De a szemükben látom, hogy szomorúak, és még csak nem is tudnak róla. Te boldog vagy?

- Nem tudom.

- Nem tudom, hogy mindenki boldogtalan

-e. De azt tudom, hogy szörnyen elfoglaltak: túlóráznak, gondoskodnak a gyerekeikről, a férjükről, folyton a karrierjükkel törődnek, meg a diplomájukkal, meg azzal, hogy mit fognak csinálni másnap, mit kell még vásárolni, mire lenne még szükségük, hogy ne érezzék magukat alacsonyabb rendűnek stb. Valójában nagyon kevesen mondták azt, hogy „boldogtalan vagyok”. A többség azt mondja: „Nagyszerűen érzem magam, mindenem megvan, amire vágytam”. Erre megkérdezem: „Mi az, ami boldoggá teszi?” Azt felelik: „Mindenem megvan, amiről valaha is álmodtam: család, lakás, állás, egészség.” Újra megkérdezem: „Elgondolkodott valaha is azon, hogy ez valóban minden-e?” Azt felelik: „Igen, ez minden.” Tovább makacskodom: „Tehát az élet értelme a munka, a család, a gyerekek, akik felnőnek és elmennek, a feleség, illetve férj, aki egy idő után inkább barát, mint szerető. A munkának pedig egyszer majd vége lesz. Mit fog akkor csinálni?” A válasz? Nincs válasz. Másra terelik a szót.

- Vagy azt felelik: „Ha majd a gyerekeim felnőnek, ha majd a férjem - vagy feleségem

- inkább barát lesz, mint szerető, ha majd nyugdíjba megyek, lesz elég időm arra, amiről mindig is álmodtam: utazni. Erre azt kérdezed: „De hát nem azt mondta az imént, hogy boldog? Hát mégsem azt csinálja, amiről mindig is álmodott?” Na, erre azt felelik, hogy mostanában nagyon elfoglaltak, és másra terelik a szót.

- Ha tovább faggatom őket, végül mindig kiderül, hogy valami hiányzik az életükből. A vállalat tulajdonosa még nem kötötte meg az álomüzletet, a háziasszony több függetlenséget vagy több pénzt akar, a szerelmes fiú attól fél, hogy elveszíti kedvesét, a frissdiplomás nem tudja, hogy maga választotta-e a karrierjét, vagy mások választották neki, a fogorvos énekes szeretne lenni, az énekes politikus, a politikus író, az író meg földműves. De ha véletlenül olyasvalakivel találkozom, aki valóban azt csinálja, amiről mindig is álmodott, akkor azt tapasztalom, hogy még ő is kiábrándult. Nem találta meg a nyugalmát. De ha már itt tartunk, hadd kérdezzelek meg még egyszer: te boldog vagy?

- Nem. Mindenem megvan: a nő, akit szeretek, a karrier, amiről álmodtam. A szabadság, amit minden barátom irigyel. Az utazások, az elismerés, a gratulációk. De van valami...

- Micsoda?

- Úgy, érzem, hogy ha megállnék, az élet elveszítené az értelmét.

- Nem pihenhetsz, nem kószálhatsz Párizs utcáin cél nélkül, nem foghatod meg a kezem, hogy azt mondd: elértem mindent, amit akartam, mostantól ne is csináljunk mást, csak élvezzük az életet.

- Kószálhatok Párizsban, megfoghatom a kezed, de ilyet valóban nem mondhatok.

- Fogadni mernék, hogy itt, az utcán, mindenki ugyanezt érzi. Az az elegáns nő, aki most ment el mellettünk, azzal tölti a napjait, hogy próbálja megállítani az időt, és vigyáz a vonalaira, mert azt hiszi, hogy ezen múlik a szerelem. Vagy nézz csak oda, az utca másik oldalára: az a házaspár, ott, a két gyerekkel. Valódi boldog pillanatokat élnek át, amikor elmennek sétálni a gyerekeikkel, de a tudatalattijuk egy pillanatra sem hagyja őket nyugodni: folyton azzal rémisztgeti őket, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetik az állásukat, vagy bármikor megbetegedhetnek. És mi lesz, ha a társadalombiztosítás nem fizet? És ha valamelyik gyereket baleset éri? Próbálnak lazítani, de nem sikerül; amikor sétálnak, nem felhőtlenül boldogok, csak az állandó rettegéstől akarnak megszabadulni.

- És a koldus a sarkon?

- Azt nem tudom: soha nem beszélgettem velük. Az a koldus, ott, a boldogtalanság élő szobra, de a tekintete, akár a többi koldusé, mintha leplezni akarna valamit. Annyira látványosan szomorú, hogy nem hiszek neki.

- Mi hiányzik?

- Halvány fogalmam sincs. Ránézek a magazinok címoldalán villogó hírességekre, és azt látom, hogy mosolyognak, elégedettek. De mivel magam is egy híresség felesége vagyok, tudom, hogy ez nincs így: mindenki csak abban a pillanatban mosolyog, csak azon a fényképen, és éjszaka, vagy reggel már nem. „Mit tegyek, hogy továbbra is érdekeljem a sajtót?” „Hogy titkoljam el, hogy már nincs elég pénzem, hogy fönntartsam eddigi fényűző életemet?” „Hogy tehetném még fényűzőbbé az életemet, hogy mindenkinél csillogóbb legyen?” „Ez a színésznő, aki itt mosolyog mellettem a fotón, biztosan el akarja lopni a szerepemet!” „Vajon én jobban öltözködöm, mint ő? Minek mosolygunk, ha ki nem állhatjuk egymást?”

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére