Előszó

Kötvények eladásával foglalkozó üzletkötő voltam a Wall Streeten és Londonban. A Salomon Brothers brókerei mellett dolgozva azt hiszem, egy egész korszakot meghatározó események epicentrumába kerültem. A brókerek a gyors kaszálás mesterei, és a nyolcvanas évek kaszálásai szélsebesek voltak. A Salomon Brothers vitathatatlanul a brókercégek királyaként uralkodott. E könyvben arra tettem kísérletet, hogy - lélekben mintegy a Salomon kereskedési termében maradva - elbeszéljem és elmagyarázzam a korszakot meghatározó eseményeket, egyben bemutatva az őket alakító jellemeket. Bár a történet olykor elkanyarodik tőlem, mégis mindvégig az én történetem. A pénzt, amit nem én kerestem, és a hazugságokat, melyeket nem mondtam ki, helyzetemnél fogva mégis a sajátomként élem meg.

Egy modern aranyláz kellős közepén voltunk. Soha addig annyi képzetlen huszonnégy éves fiatalember nem keresett olyan rövid idő alatt annyi pénzt, mint mi New York-ban és Londonban abban az évtizedben. Soha addig nem akadt kivétel a piac aranyszabálya alól, miszerint az ember nem kereshet a hozzáadott értéknél többet. Nem mintha kifogásom volna a pénz ellen. Általában inkább vágyom többre, mint kevesebbre. De nem várom a következő nagy pénzesőt lélegzet-visszafojtva. Tudom, ami történt nem volt egyéb, mint kivételes és elképesztő működési hiba a pénzkeresés és -költés különben felettébb megjósolható történetében.

Nyugodtan mondhatom, a társadalmunk szokványos mércéi szerint sikeres voltam. Sok pénzt kerestem. A céget igazgató főnökeim gyakran mondogatták, egy szép nap közéjük emelkedhetek. Nem akarnék túl korán kérkedni, de szeretném, ha tudná a kedves olvasó, nincs okom, hogy keserűséget vagy ellenszenvet érezzek a cég iránt, ahol egykor dolgoztam. E könyv írására azért vállalkoztam, mert hiszem, jobb a sztorit elmondani, mint megélni.

Pénzről egy szót se!

„Bróker szeretnék lenni. Ha lesz 10 000 részvényed, eladom őket. Rém sokat fogok keresni. Nagyon, nagyon szeretem majd a munkámat. Segítek az embereknek. Milliomos leszek. Lesz egy nagy házam. Nagyon fogom élvezni.”

Egy hétéves minnesotai kisiskolás Mi leszek, ha nagy leszek című dolgozata, 1985. március

Mint a London School of Economics diplomázó hallgatója Londonban éltem 1984 telén, amikor meghívást kaptam egy vacsorára az anyakirálynőhöz. A meghívást az egyik másod-unokanővéremnek köszönhettem, aki elég képtelen módon egy német báróhoz ment feleségül. Bár én nem voltam rendszeres vacsoravendégnek mondható a királyi udvarban, a báróné szerencsére igen. Kölcsönöztem egy csokornyakkendőt, felszálltam a metróra, és besétáltam a Szent James-palotába. Ezzel kezdetét vette az események valószínűtlen láncolata, melyek végül a Salomon Brotherstól kapott állásajánlatig vezettek.

Amit a brit királyi család tagjával való személyes találkozásnak harangoztak be, arról kiderült, valójában jótékonysági adománygyűjtés hét-nyolcszáz biztosítási ügynök részvételével. A míves sötét székekkel telezsúfolt nagyterem bíborvörös szőnyegén mindenkit az asztalához vezettek a királyi család portréi alatt, melyek mintha hallgatózó extrákként virítottak volna a „mesterművek csarnokában”. A szerencsém úgy hozta, hogy valahol a nagyteremben ott ült a Salomon Brothers két igazgatója. Ezt onnan tudtam, hogy - ismét csak szerencsémre - épp a feleségeik közé ültettek.

Miután befejeztük a nyaknyújtogatást, és szemünkkel mindannyian elkaptuk egy pillanatra a királyi felséget, magasabb rangú igazgató felesége, egy amerikai hölgy, hamar magához ragadta asztalunknál az irányítást. Amikor megtudta, hogy lényegében munkát keresek és a befektetési bankársággal kacérkodom, az estét állásinterjúvá változtatta. Egy óra hosszat bombázott, ostromolt, nyaggatott, bosszantott kérdéseivel, míg végre elégedetten elhallgatott. Miután kiszedte belőlem, mire jutottam a földön eltöltött huszonnégy évem alatt, megkérdezte, nem volna-e kedvem a Salomon Brothers kereskedési termében dolgozni.

Megpróbáltam higgadt maradni. Attól tartottam, ha túl mohónak mutatkozom, a hölgy esetleg rájön, mennyire melléfogott. Akkoriban olvastam először John Gutfreund ma már legendás mondását: ha valaki a Salomon Brothers kereskedési termében sikerre pályázik, annak minden reggel úgy kell ébrednie, mint aki „kész egy medvét seggbe harapni”. E kilátás, mint ahogy a hölgynek elmagyaráztam, számomra nem tűnik túl szívderítőnek. Kifejtettem, szerintem milyen volna az élet normális esetben egy befektetési bankban. (Elmeséltem, kellene egy nagy üvegfalú iroda, titkárnő, nagy összegű számla a költségekre és egy rakás találkozó a gazdaság képviselőivel. Ilyen munka létezik ugyan a Salomon Brothersnél, de nem áll túl nagy becsben. Úgy hívják, corporate finance (vállalati pénzügyi tanácsadás). Egészen más műfaj, mint a kereskedés, mégis mindkettőt befektetési banki tevékenységnek hívják. Gutfreund kereskedési terme, ahol részvényeket és kötvényeket adnak-vesznek, a pénzcsinálás és kockáztatás idegtépő központja. A kereskedőknek nincs titkárnőjük, hivataluk, nincsenek találkozóik. A corporate finance, a vállalatfinanszírozás, mely a kölcsönre vágyó cégeket és kormányokat - az „ügyfeleket” - szolgálja ki, hozzá képest ártatlan tündérvilág. Mivel nem kockáztatnak, az ottaniak puhányok a kereskedők szemében. Csakhogy a Wall Streeten kívül minden más mércével mérve a corporate finance veszedelmes buktatók dzsungele.)A hölgy a Salomontól rövidke monológom végeztével némaságba burkolózott. Aztán egy szuszra, ingerülten kifakadt: a corporate finance-ben kinyalt hajú ficsúrok dolgoznak röhejes fizetésért. Nincs bennem kurázsi? Álló nap egy irodában akarok poshadni? Ilyen élhetetlen fiú vagyok?Nyilvánvaló volt, nem vár választ. Jobb szerette a kérdéseket. Úgyhogy inkább megkérdeztem, van-e hatásköre állást ajánlani. Erre ejtette a férfiasságom témáját, és megígérte, ha hazaér, elrendezi az ügyemet a férjénél. A vacsora végén a nyolcvannégy éves anyakirálynő kitotyogott a teremből. Mi - a nyolcszáz biztosítási ügynök, a Salomon Brothers két igazgatója, feleségeik és én áhítatos csendben felálltunk, ahogy az anyakirálynő egy ajtó felé csoszogott, amit én hátsó kijáratnak néztem, míg rá nem jöttem, a hátsó ajtón minket, jótékonykodó biztosítási ügynököket engedtek be, mint holmi kifutófiúkat. Az anyakirálynő mögött vonult Jeeves, vigyázzban, mint aki karót nyelt, fehér nyakkendőben és frakkban, kezében ezüsttálcával. Mögötte alacsony, cső formájú kutyák falkája csaholt - corgik, melyek úgy festettek, akár a patkányok. Az angolok szerint a corgik jópofák. Később, felvilágosítottak, a brit királyi felségek egy lépést sem tesznek nélkülük.

A Szent James-palota nagytermében egy pisszenés sem hallatszott. Ahogy közelebb ért az anyakirálynő, a biztosítási ügynökök lehajtották a fejüket, akár a templomban. A corgikat úgy idomították, hogy tizenöt másodpercenként hátsó lábukat keresztezve és patkányszerű hasukat a padlóra ejtve pukedlizzenek. A menet végre célba ért. Közvetlenül az anyakirálynő mellett álltunk. A Salomonos feleség szeme csillogott, biztos csillogott az enyém is, de az övé sokkal jobban. Sugárzott róla, hogy észre akarja magát vétetni. Több módszer közül válogathat, aki fel akar tűnni a Prudential nyolcszáz biztosítási ügynöke között, de talán a legbiztosabb, ha elkurjantja magát. Ezt tette az én mentorom is. - Hé, királynő, klassz kutyáid vannak!Több tucat biztosítási ügynök elsápadt. Igazság szerint már akkor is falfehérek voltak, úgyhogy ez alighanem némi túlzás. De erősen köszörülték a torkukat, és a cipőjük orrát fixírozták. Az egyetlen személy, aki hallótávolságon belül határozottan nem érezte feszélyezve magát, az maga az anyakirálynő volt. Rezzenéstelenül tovább lépdelt, és kivonult a teremből.

Abban a különös pillanatban tanúja lehettem, ahogy két büszke intézmény erényének legjavát csillogtatja meg. A kizökkenthetetlen anyakirálynő méltóságteljesen megoldotta a kínos helyzetet azzal, hogy tudomást sem vett róla, a Salomon Brothers igazgatójának neje pedig lármát csapva állította helyre a teremben a hatalmi egyensúlyt. Mindig is becsültem a királyi udvar tagjainak tartását, különösen az anyakirálynőét, de attól a pillanattól fogva a Salomon Brotherst, a királyi udvar szentségtörőjét éppolyan fenségesnek tartottam. Egyesek számára úgy tűnhet, asztaltársnőm a céget is lejáratva otrombán, alpárian és ízléstelenül viselkedett. Csakhogy én átláttam a helyzetet, ismertem a fajtáját, a brókerféléket. És szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy e nemes hölgy, a Salomon Brothers kultúrájának szokatlanul tetterős produktuma meggyőzi róla a férjét, hogy állást adjon nekem.

A férj nemsokára meg is hívott a Salomon Brothers londoni irodájába, ahol bemutattak a kereskedési terem brókereinek és üzletkötőinek. Imponáltak nekem. Tetszett az üzlet feszültségétől izzó levegő. De még mindig nem kaptam hivatalos állásajánlatot, és nem hívtak meg az ilyenkor szokásos állásinterjúkra. Mivel nem voltak velem túl szőrszálhasogatók, világos volt, hogy az igazgató felesége betartotta a szavát, és a Salomon Brothers alkalmazni akar. Csakhogy senki sem kért meg, hogy visszamenjek.Néhány nap múlva kaptam egy újabb hívást. Nem volna kedvem együtt reggelizni fél hétkor a londoni Berkeley Hotelben Leo Corbett-tel, a Salomon New York-i toborzófőnökével? Természetesen igent mondtam. Nagy kínok árán felkászálódtam fél hatkor és magamra húztam az üzleti reggelihez illő kék öltönyömet. Igen ám, de állást Corbett sem ajánlott, csak egy tányér félig sült rántottát. Kellemesen elbeszélgettünk, ami kissé meghökkentett, mert a Salomon Brothers toborzói zombik hírében álltak. Úgy tűnt, Corbett szerette volna, ha a Salomonnál dolgozom, de nem bökte ki és állt elő az ajánlattal. Hazamentem, levetkőztem, és visszafeküdtem aludni.Végül zavaromban a történetet elmeséltem az egyik évfolyamtársamnak. Mivel neki minden álma az volt, hogy bejusson a Salomon Brothershez, pontosan tudta, mit kell tennem. A Salomon Brothers, mondta, sosem tesz állásajánlatot. Ahhoz túl kényesek, hogy esélyt adjanak a visszautasításra. A Salomom Brothers csak sugalmazott. Ha sejtették velem, hogy szívesen látnának, egyszerűen hívjam fel Leo Corbettet New Yorkban, és fogadjam el az állást.Így is tettem. Felhívtam, bemutatkoztam, és azt mondtam: - Csak közölni akarom, hogy elfogadom az állást.

- Üdvözöljük a fedélzeten - mondta, és nevetett.Jól van, akkor hogyan tovább? Corbett elmondta, a „Brothersnél” egy július végén induló gyakornoki programmal fogok kezdeni, együtt legalább 120 diáktársammal, akiket egyetemekről és business schoolokról verbuváltak. Aztán letette. Nem közölte, mennyit fognak fizetni, és nem is kérdeztem, mivel tudtam, hogy - később részletezendő okokból - a befektetési bankárok nem szeretnek pénzről beszélni.

Teltek-múltak a napok. Semmit sem tudtam a kereskedésről, és ennélfogva alig valamivel többet a Salomon Brothersről, merthogy a Salomon Brothers, sokkal inkább, mint a többi Wall Street-i cég, kereskedésből élt. Csak annyit tudtam, amit az újságok írtak: a Salomon Brothers a világ legjövedelmezőbb befektetési bankja. Meg kell vallani, gyanúsan könnyű volt a cégbe bekerülni. A kezdeti eufória után, amit a biztos munka ígérete jelentett, kezdtem kételkedni, tényleg a kereskedési terem-e az, amire vágyom. Átfutott a fejemen, talán mégis ki kellene tartanom eredeti szándékom mellett, és megpróbálni a corporate finance területén elhelyezkedni. Ha nem lettem volna olyan sanyarú helyzetben, írhattam volna Leónak (csak így szólítottuk egymást, keresztnéven), hogy nem akarok olyan klub tagja lenni, mely ilyen gyorsan hajlandó felvenni. A sanyarú helyzet annyit takart, hogy nem akadt más álláslehetőségem.Végül úgy döntöttem, egye fene, ha muszáj, hát azzal a stigmával fogok élni, hogy első igazi állásomat protekcióval szereztem. A munkanélküliség stigmájánál mindenesetre vonzóbbnak tűnt. A Salomon Brothers kereskedési termébe bármely más úton bekerülni olyan kellemetlen akadályok leküzdésével járt volna, mint például az állásinterjúk (abban az évben hatezren jelentkeztek). A legtöbb társamat, akikkel végül együtt fogok dolgozni, keményen megszorongatták az interjúk alatt, és hajmeresztő történeteik lehettek. Eltekintve a bizarr emlék nyomaitól - melyeket a Salomon Brothers brit koronával szemben elkövetett felségsértése hagyott bennem - nem voltak harci sebeim, ezért kissé szégyelltem is magam.

Na, jól van, bevallom. Az egyik ok, amiért ráharaptam a Salomon-ajánlatra, mint kutya a kolbászra, hogy egyszer már átéltem a Wall Street-i állásvadászat sötét oldalát, és nem akartam megint megtapasztalni. 1981-ben, három évvel azelőtt, hogy szerencsém a királyi palotába vezérelt, végzős egyetemistaként bankoknál próbálkoztam. A mai napig nem láttam, hogy a Wall Street valamiben olyan mélységes egyetértett volna, mint akkor a pályázatommal kapcsolatban: A szakmai önéletrajzomat olvasva néhányan egyenesen a szemembe röhögtek. Sok vezető cég képviselője szerint hiányzott belőlem az üzleti érzék, ami - tartottam tőle - lefordítva annyit jelent: szegényen fogom leélni az életem. Mindig is nehezemre esett nagyot váltanom, és azt hiszem, ez volt a legnagyobb váltás. Emlékszem, képtelen voltam magam öltönynadrágban elképzelni. Amellett még soha nem láttam szőke bankárt. Az összes pénzember, akivel találkoztam, sötét hajú volt vagy kopasz. Én egyik se. Szóval gondjaim voltak. A srácok nagyjából negyede, akikkel a Salomon Brothersnél dolgozni kezdtem, egyenesen az iskolapadból jött, vagyis átment a teszten, amin én elbuktam.

Akkoriban legfeljebb ha futva gondoltam a brókerkedésre, és ebben nem voltam egyedül. A kereskedési termet az elit iskolák végzősei olyan ketrecnek tartották, ahova vadállatokat zárnak. A nyolcvanas évek egyik nagy váltása éppen az volt, hogy Amerika és Nagy-Britannia legköltségesebben képzett diákjai levedlették magukról ezt a pózt. Az én 82-es princetoni évfolyamom volt az utolsó, mely még mereven ragaszkodott e szemlélethez. Így hát nem pályáztunk brókerállásokra. Ehelyett a corporate finance kisebb jövedelmű posztjait vettük célba. A kezdő fizetés évente nagyjából huszonötezer dollárra rúgott, plusz a prémiumok. Így az órabér mindent egybevetve körülbelül hat dollárra jött ki. A munkakör elnevezése így szólt: „befektetési elemző”.

Az elemzők nem elemeztek semmit. Rabszolgái voltak egy sereg corporate finance-esnek, akik az amerikai vállalatok részvény- és kötvénykibocsátásainak egyeztetéseit és papírmunkáját végeztek (anélkül, hogy egy darabot is vettek vagy adtak volna belőlük). A Salomon Brothersnél az aljanép aljának, más bankoknál az elit aljának számítottak, de mindenképpen siralmas munkájuk volt. Az elemzők fénymásoltak, szöveget korrektúráztak és dögunalmas értékpapír-dokumentációkat állítottak össze hetente kilencven vagy még több órában. Ha az elemzők különösen jól végezték a munkájukat, a főnökeik szívébe lopták magukat.

Csakhogy ez elég kétes dicsőség volt. A főnökök kedvenc elemzőiket csipogóval szerelték fel, hogy a nap huszonnégy órájában elérhessék őket. Néhányan a legjobbak közül egy-két hónappal a munkába állás után már nem akartak normális életet élni. Testestül-lelkestül alkalmazóiknak szentelték magukat, és éjt nappallá téve dolgoztak. Alig aludtak, és beteges ábrázatuk volt: úgy tűnt, minél jobban teljesítenek, annál közelebb sodródnak a halálhoz. Az egyik kivételesen sikeres elemző (egy barátom, akit irigyeltem szerencséjéért) annyira agyonhajszolta magát, hogy napközben gyakran kilógott a vécére hunyni egy sort az egyik fülkében. Úgy tett, mintha székrekedése volna - ha valakinek feltűnne, milyen sokáig marad oda. Hagyományosan egy elemző csak két évig maradt állásban, aztán valamelyik business schoolon folytatta a tanulmányait. Sok elemző később beismerte, az egyetem és a business school között eltöltött két év a legrémesebb időszak volt az életében.

Az elemzők saját korlátolt ambíciójuk rabjai voltak. Pénzt akartak, anélkül hogy bármi kockázatot vállalnának. Arra vágytak, hogy a magukfajtáktól eltanulják, amit tudnak. (Mindezt csak azért mesélem el, mert hajszál híján magam is bekerültem a taposómalomba, és hogy megúsztam, nem rajtam múlt, hanem a szerencsémen. Ha akkor meg nem úszom, aligha tartanék ott, ahol tartok. Szorgalmasan araszolnék felfelé a magam kis szamárlétráján, mint oly sok régi társam.) Egyetlen biztos módja volt az előrejutásnak, és ezt 1982-ben mindenki tudta, aki nem volt teljesen vak: szerezz közgazdasági diplomát; a diplomáddal helyezkedj el elemzőként a Wall Streeten; a szakmai gyakorlattal juss be a Harvard vagy a Stanford Business Schoolba, és a többi miatt ráérsz aggódni később.Így hát a legfontosabb kérdés, ami évfolyamtársaimmal együtt 81 őszén és 82 tavaszán izgatott: Hogyan szerezzünk elemzői állást a Wall Streeten? Idővel ez a tény szomorú következményekre vezetett. Az első és legfontosabb az irtózatos tülekedés volt. Temérdek statisztikai adattal lehetne szemléltetni, de elég, ha csak egyet említek: 1986-ban a Yale-en ezerháromszázan végeztek és negyven százalékuk ugyanahhoz a céghez, a First Bostonhoz pályázott. Azt hiszem, ez afféle babonás hit lehet a nagy számokban. Minél többen tették ugyanazt, annál könnyebben mesélték be maguknak, hogy bölcsen cselekednek. Az első, amit az ember a kereskedési teremben megtanul, hogy ha sokan pályáznak ugyanarra az árura, legyen az részvény, kötvény vagy akár állás, az áru gyorsan túlértékelődik. Sajnos akkoriban még nem láttam kereskedési termet.

A második következmény, amit akkor tragédiaként éltem meg, az volt, hogy hirtelen mindenki közgazdász akart lenni. 1987-ben a Harvardon az alapszintű közgazdaságtant negyven csoportban oktatták ezer hallgatónak; a beiratkozott hallgatók száma tíz év alatt megháromszorozódott. Amikor a Princetonon végzős voltam, az iskola történetében először a közgazdaságtan lett a legnépszerűbb szak. És minél többen tanulták a szakmát, annál magasabb végzettség kellett ahhoz, hogy valaki a Wall Streeten munkát találjon.

Ennek persze megvolt a maga oka. Az oktatás a befektetési bankárok két fő igényét elégítette ki. Először is gyakorlatias embereket akartak, akik hajlandók tanulmányaikat alárendelni karrierjüknek. A közgazdaságtan egyre elvontabb tantárgy lett és minden látható értelem nélkül a matematika őrülete mélységeibe ment bele. Vagyis ahogy a közgazdaságtant oktatták, az nemigen tüzelte fel a képzeletet. Úgy értem, kevesen mondhatták el magukról, hogy tulajdonképpen szerették, amit tanulnak. Nem volt egy szemernyi élvezet sem a dologban, az egész inkább rituális áldozatnak tűnt. Persze ezt nem tudom bizonyítani. Ez pusztán az én szubjektív véleményem, amire a közgazdászok által okozati empirizmusnak nevezett logika alapján jutottam el. Figyeltem. Láttam, ahogy a barátaim egyre inkább az élet perifériájára sodródnak. Amikor feltettem a kérdést a leendő bankárok különben intelligens táborában, miért tanulnak közgazdaságtant, akkor rendszerint elmagyarázták: azért, mert ez a létező leggyakorlatiasabb szak - holott csak nevetséges kis grafikonokat rajzolgattak. Valójában persze igazuk volt, és épp ez az, ami igazán észveszejtő. A közgazdaságtan tényleg praktikus volt. Álláshoz juttatta az embereket: azt demonstrálta, hogy aki fáradalmait vállalja, az mindennél buzgóbban hisz az üzlet fensőbbségében.

A befektetési bankárok, mint minden exkluzív klub tagjai, szintén hinni akartak benne, hogy válogatásuk módszere tökéletes. Nem juthat be senki, aki nem közéjük való. E képzet egybeforrt azon hiedelmükkel, miszerint urai saját sorsuknak, ami, mint látni fogjuk, nem fedi a valóságot. A tanulmányi eredmények alapján a befektetési bankárok könnyen összevethették a pályázók képességeit. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a közgazdaságtan elmélete (vagyis elvileg a közgazdászhallgatók szakterülete) csaknem hasznavehetetlen volt a befektetési bankokban. A bankárok szemében a közgazdaságtanban elért eredmények pusztán szabványosított intelligenciatesztként jöttek számításba.

A hisztérikus hangulatban a hisztéria engem is elragadott. Tudatosan úgy döntöttem, nem fogok a Princetonon közgazdaságtant tanulni, részben mert egyszerűen nem láttam értelmét. Ne értsenek félre. Tudtam, előbb-utóbb nekem is dolgoznom kell. De úgy éreztem, hiba lenne nem megragadni a soha vissza nem térő alkalmat, hogy olyasmit tanuljak, ami érdekel is. Amellett pazarlásnak tűnt volna nem kihasználni az egyetemi éveimet. Így hát az iskola talán legkevésbé koptatott padsoraiban landoltam. A művészettörténet a közgazdaságtan szöges ellentéte volt; senki sem akarta rezüméjében látni. Ahogy az egyik közgazdászhallgató egyszer megjegyezte: „a mama kedvence connecticuti lányoknak való”.

A művészettörténet fő üzleti értéke a közgazdászhallgatók számára az volt, hogy észrevétlenül javíthatták az átlagukat. Naiv és holdkóros gondolatnak tartották, hogy a művészettörténet netalántán önfejlesztő tudomány, és hogy a karrierépítésen túli önfejlesztés az oktatás legitim célja lehet. Néhány diáktársam szemlátomást együtt érzett velem, mint olyannal, aki meghibbant vagy balgaságában szegénységi fogadalmat tett. A „ferenceskurzus” sok mindenre jó volt, csak éppen belépőjegynek nem a Wall Streetre.*Igazság szerint a művészettörténet csak a legsúlyosabb volt a problémáim sorában. Csöppet sem segített, hogy elvéreztem a „Fizika költőknek” című kurzuson, vagy hogy önéletrajzomban különleges képességként a bárpincérkedés és az ejtőernyőzés volt feltüntetve. Mivel a messzi Délen születtem és nőttem fel, néhány hónappal az első interjúm előtti időkig nem hallottam befektetési bankárokról. Nem hiszem,, hogy otthon egy is lett volna belőlük.

Akkoriban nekem mégis a Wall Street tűnt a legkívánatosabb helynek. A világnak nem kellett több ügyvéd, nem volt tehetségem az orvosi szakmához, és a nagy ötletemre, hogy zacskókat gyártsak a kutyák hátsó felére, és így szabadítsam meg Manhattant a kutyagumi-áradattól, képtelen voltam befektetőket találni (a reklámszöveg így szólt volna: „stop potty”). Azt hiszem, igazából nem akartam lemaradni az expressz buszról, amire minden ismerősöm jegyet váltott, attól tartottam ugyanis, nem lesz másik. Valójában nem volt határozott elképzelésem arról, mihez kezdek, miután lediplomázom, és a Wall Street fizette a legtöbbet azért, amihez értettem - a semmiért. Nem voltak ambícióim, de ez nem számított, sőt akár még az előnyömre is válhatott volna, ha egy fikarcnyi meggyőződés is szorul belém, hogy az állást megérdemlem. Sok csoporttársam tanulmányai javát áldozta fel a Wall Streetért. Én nem áldoztam fel semmit. Egyszóval dilettáns voltam, egy vászonruhás déli fiú, akinek többnyire északkeleti elit középiskolákban kikupálódott srácokkal kellett megküzdenie.Röviden: nemigen várhattam, hogy egyhamar befektetési bankár lesz belőlem. Erre azután ébredtem rá, amikor 82-ben a Lehman Brothersnél, egy Wall Street-i cégnél átestem az első állásinterjúmon. Hogy az interjúig eljussak, 15 centis hóban kellett ötven diáktársammal együtt toporognom, várva a Princeton karrierirodájának reggeli kinyitását. Az iroda egész télen egy Michael Jackson-koncert jegypénztárára hasonlított; előtte a diákok tarka sorban virrasztották át az éjszakát, nehogy hoppon maradjanak. Amikor végül az ajtó kitárult, berohantunk, és beszorítottuk a nevünket a Lehman állásajánló ívére.Bár nem készültem fel arra, hogy befektetési bankár legyek, furcsa módon felkészültem az interjúra. Bebifláztam azt a néhány tényt, ami a Princeton-hallgatók közhiedelme szerint a befektetési bankári állásra pályázók túlélőkészletét alkotta. A pályázóktól először is elvárták a kulturális tájékozottságot. Például - legalábbis 1982-ben - meg kellett tudni határozniuk a következő fogalmakat: kereskedelmi bank, befektetési bank, ambíció, kemény munka, részvény, kötvény, magánelhelyezés, zárt társaság, no és a Glass-Steagall-törvény.

A Glass-Steagall-törvényt az USA kongresszusa hozta, de sokkal inkább Isten törvényeként funkcionált. Két táborra osztotta az emberiséget. 1934-ben az amerikai törvényhozók ezzel a törvénnyel különítették el a befektetési bankokat a kereskedelmi bankoktól. Attól fogva a befektetési bankok foglalkoznak az értékpapírokkal - a részvényekkel és kötvényekkel -, a kereskedelmi bankok pedig, mint például a Citibank, betéteket gyűjtenek és kölcsönöket folyósítanak. A Glass-Steagall-törvény teremtette meg a befektetési bankári szakmát, így elfogadása volt a világtörténelem legjelentősebb eseménye - legalábbis ezt a hitet plántálták belém.

A Glass-Steagall-törvény vízválasztó volt a történelemben. Utána a legtöbb pénzügyi szakemberből egyszerű kereskedelmi bankár lett. Személy szerint nem ismertem egyetlen kereskedelmi bankárt sem, de úgy hírlett, ők csupán közönséges amerikai emberek közönséges amerikai ambíciókkal. Kölcsönöztek naponta néhány millió dollárt a dél-amerikai országoknak, de igazából nem ártottak senkinek. Kizárólag azt tették, amit a főnökeik mondtak nekik, akiknek szintén a főnökeik dirigáltak az alá-fölérendeltség végeláthatatlan láncolatában. Egy kereskedelmi bankár semmivel sem volt nagyobb bajkeverő, mint Tapsi Hapsi. Volt egy felesége, egy kombija, 2,2 gyereke és egy kutyája, mely elé hozza a papucsát, mikor hatkor a munkából hazarévedt. Mindannyian tudtuk, tilos elárulni egy befektetési bankárnak, hogy - mint sokan tettük - kereskedelmi bankokhoz is pályáztunk állásért. A kereskedelmi bankokat biztonsági háló gyanánt tartottuk talonban.

A befektetési bankár egész más kaszthoz tartozott: az üzletkötők uralkodó osztályához. Hallatlan, csaknem mérhetetlen tehetség buzgott benne. Ha volt kutyája, az vicsorgott. Két piros mini sportkocsi állt a garázsában, de ő négyet akart. Hogy megszerezze, öltönyös úriember létére meglepő hajlandóságot mutatott a bajkeverésre. Kedvét lelte például a magamfajta végzősök kínvallatásában. A befektetési bankároknak volt egy különbejáratú technikájuk, amit stresszinterjúnak neveztek. Ha a pályázót a Lehman New York-i irodájába hívták be, meglehet, az első interjút azzal indították, hogy megkérték, nyisson ablakot. A negyvenharmadik emeleten, egy Wall Streetre néző irodában, hermetikusan lezárt ablakok mögött. Persze épp ez volt a lényeg. A vizsgáztató csak kíváncsi volt, milyen hatást vált ki a jelöltből, hogy képtelen a kérésnek eleget tenni: reszket, fészkelődik, izzad, amíg minden ambíciója tócsává nem olvad vagy, mint ahogy a szóbeszéd szerint az egyik szerencsétlen pályázó tette, kivágja a székét az ablakon.

Egy másik stresszelő technika a csendkezelés volt. A pályázó besétált a szobába. A férfi a székben meg se mukkant. A jelölt köszönt. A férfi csak bámult rá. A jelölt közölte, az állásinterjúra érkezett. A férfi tovább bámult. Az áldozat elsütött valami bárgyú viccet. A férfi csak bámult, és a fejét ingatta. A jelölt tűkön ült. A férfi felkapott egy újságot (vagy ami még rosszabb, az áldozat önéletrajzát) és olvasni kezdett. Végig azt tesztelte, mennyire képes megőrizni a jelölt a lélekjelenlétét egy tárgyaláson. Ez esetben, azt hiszem, elfogadható volt a szék kihajítása az ablakon.Befektetési bankár akarok lenni. A Lehman Brothers a legjobb. Gazdag akarok lenni. A kijelölt napon, a kijelölt órában izzadt tenyeremet dörzsölgettem az interjúszoba előtt, és igyekeztem a fejembe csak az előbbihez hasonló tiszta gondolatokat (féligazságokat) beengedni. Gyors ellenőrzést végeztem, mint az űrhajósok a kilövés előtt. Erényeim: munkamániás vagyok, csapatjátékos, kollektív munkás, bármit is jelentsen ez. Gyengeségeim: túl keményen dolgoztam és túl odaadóan segítettem a szervezeteknek, melyeknél tevékenykedtem.

Szólítottak. A Lehmannál párosával vezették az interjúkat. Nem adtam volna magamnak túlzottan sok esélyt akkor sem, ha csak eggyel kell közülük megbirkóznom, nem beszélve egyszerre kettőről.Jó hír. A Lehman egy srácot és egy lányt küldött a Princetonra. A srácot nem ismertem, a lány viszont a Princetonon végzett, régi barátom volt, amire nemigen számíthattam. Váratlan fordulat: talán mégis túlélhetem.

Rossz hír. Beléptem a szobába, de a lány nem mosolygott, és nem adta jelét, hogy ismerne. Később elmondta, az nem vallott volna profikra. Kezet fogtunk, és körülbelül olyan haveri volt, mint egy bokszoló a mérkőzés küszöbén. A lány aztán visszahúzódott a saját sarkába, mint aki a menet kezdetét jelző csengőre vár. Leült, és kék kosztümjében és kis csokornyakkendőjében hallgatott. Társa, a talán huszonkét éves fess fiatal srác az önéletrajzomat tartotta.

Ketten együtt nem kevesebb, mint kétévnyi befektetési bankári tapasztalattal kérkedhettek. A befektetési bankok egyetemi interjúiban a legabszurdabb az volt, amilyen embereket leküldtek. Sokan alig egy éve dolgoztak a Wall Streeten, de máris magukba szívták a Wall Street sugallta jellemet. Az egyik kedvenc szavuk a professzionális volt. Mereven ülni, fejet ingatni, határozottan beszélni és jeges vizet kortyolgatni - mindez professzionálisnak minősült. Ellenben nevetni és lábszárat vakargatni nem minősült professzionálisnak. Egy év a Wall Streeten, és teljesen átvedlettek. Hét hónappal korábban a barátom farmerben és polgárpukkasztó szavakkal teleírt pólóban lógott az egyetemen. Több sört ivott, mint amennyi egészséges. Más szóval teljesen tipikus diák volt. Most pedig statiszta lett az én kis orwelli rémálmombanA fiatalember helyet foglalt a rideg fémasztal mögött, és kérdésekkel kezdett bombázni. Talán a legjobb, ha - amennyire az emlékezetem engedi - felidézem a párbeszédünket:

Fess fiatalember: Volna szíves elmagyarázni a kereskedelmi és befektetési bankok közti különbséget?

Én (oktalanul elmulasztva a lehetőséget, hogy felmagasztaljam a befektetésieket, és közönségesen rövid munkaidejük és liliputi ambícióik miatt kigúnyoljam a kereskedelmieket): A befektetési bankárok értékpapírokkal foglalkoznak. Részvényekkel meg kötvényekkel. A kereskedelmiek csak kölcsönöket folyósítanak.

Fess fiatalember: Látom, művészettörténetből diplomázik. Miért? Nem aggódik, hogy nehézségei lesznek az elhelyezkedéssel?

Én (ragaszkodva a princetoni művészettörténeti tanszék hivatalos álláspontjához): Nos, legjobban a művészettörténet érdekelt, és a helyi tanszék fantasztikus. Mivel a Princeton különben sem kínál önmenedzselési képzést senkinek, nem hiszem, hogy a szakterületem rontaná elhelyezkedési esélyeimet.

Fess fiatalember: Tudja, nagyjából milyen volumenű az USA GNP-je?Én: Pontosan nem. Úgy ötszázmilliárd dollár?Fess fiatalember (jelentőségteljes pillantást vetve a lányra, akit a barátomnak gondoltam): Inkább talán háromezer milliárd. Tudja, több száz jelentkezőt hallgatunk meg minden álláshelyre. Egy sor végzős közgazdásszal száll versenybe, akik ismerik a dörgést. Miért akar befektetési bankár lenni?Én (az őszinte válasz nyilván az lett volna, hogy fogalmam sincs, de az szóba sem jöhetett. Némi nyámnyogás után azt feleltem, amit szerintem hallani akart): Hogy őszinte legyek, sokat akarok keresni.

Fess fiatalember: Nem elég jó ok. Hosszú órákat kell dolgozni ebben a szakmában, és valamivel több motiváció kell hozzá, mint pusztán a pénz. Való igaz, keresetünk összhangban van az erőfeszítéseinkkel. De ami azt illeti, igyekszünk lebeszélni azokat a pályáról, akik túlzottan vonzódnak a pénzhez.

Ennyi.

Ennyi? Még ma is a fülembe cseng. Mielőtt bármit tehettem volna, hideg verítékben úszva kinn álltam a szoba előtt, és hallgattam, ahogy a következő jelöltet szólítják. Sohasem gondoltam volna, hogy egy befektetési bankárnak nem tetszik, ha valaki bevallja, szereti a pénzt. Úgy véltem, a befektetési bankárok pénzcsinálásból élnek, ahogy a Ford az autógyártásból. Még ha egy elemzőt nem is fizetnek meg úgy, mint a rangidősebbeket. Azt hittem, elvárható, hogy legalább egy hangyányit pénzéhesek legyenek. Miért sértődött meg a válaszomon a fess fiatalember a Lehmantól? Egy barátomtól tudtam meg, aki végül elnyert egy állást a Lehman Brothersnél. Tabu - mondta -, ha kérdeznek, miért akarsz befektetési bankár lenni, beszélj a kihívásról, az üzletkötés izgalmáról, megtiszteltetésről, hogy együtt dolgozhatsz olyan nagy kaliberű emberekkel, de soha, de soha ne hozd szóba a pénzt.

Az új hazugságot nem esett nehezemre megtanulni. Hogy mennyire hittem benne, más lapra tartozik. Attól fogva valahányszor az indíttatásomról kérdezett egy befektetési bankár, kötelességtudóan a helyes válasszal elégítettem ki: az emberek, az üzletkötés izgalma. Jó pár évbe telt, míg sikerült meggyőznöm magam, hogy utóbbiakban legalább egy szemernyi igazság lappang. (Úgy vélem, egy változatát a Salomon Brothers-es feleséggel is megetettem.) Hogy nem a pénz számított, persze bődületes hülyeség volt. De a Princeton karrierirodájában 1982-ben nem hagyhatta az ember, hogy az igazság a boldogulása útjába álljon. Hízelegtem a bankároknak, ugyanakkor forrtam a dühtől, látva képmutatásukat. Kétségbe vonta volna bárki más, még azokban az ártatlan időkben is, hogy a Wall Streetet a pénz mozgatja, mint éppen a Wall Street-iek, ha kívülállókkal beszéltek?A dühöngés valamelyest megvigasztalt. Szükségem is volt rá, mert amikor a Princetonon végeztem, még mindig nem volt munkám. (A Salomon látatlanul ejtett). A rákövetkező évben, miközben elnyűttem három különböző munkahelyet, sikerült megmutatnom, pontosan olyan pocsék alkalmazott vagyok, amilyennek a bankárok beskatulyáztak. Nem vitattam, azt kapom, amit megérdemlek. Csakhogy nem tetszett, ahogy kapom. A Wall Street-i elutasító levelek halmazából semmit sem tanultam, legfeljebb, hogy a befektetési bankárok nem voltak vevők sem az őszinteségre, sem a szolgálataimra (nem mintha különben e kettő túlzottan összefüggött volna). Szabványkérdéseket tettek fel, amire szabványválaszokat vártak. A sikeres egyetemi interjú úgy festett, mint valami templomi kántálás, a sikertelen pedig mint egy tragikus baleset. Az én Lehman-interjúm korántsem egyedi jelenség, nagyjából 81-től több ezer diáktársam élt át hasonlókat mintegy tucatnyi befektetési bank interjúin, sok tucat egyetemen.

A mesének azért igazságos vége lett. A Lehman Brothers nem húzta sokáig. 1984 elején belerokkant a brókerek és a corporate finance-esek közt kirobbant belviszályba. A brókerek győztek, de a Lehman királyi család csak árnyéka maradt önmagának. A fő tulajdonosok meghunyászkodva a Wall Street-i riválistól, a Shearsontól kértek segítséget, mely végül kivásárolta őket. A Lehman Brothers név mindörökre lekerült a Wall Street-i névjegykártyákról. Amikor a hírt a The New York Timesban olvastam, gyorsan elrebegtem egy hálaimát - ami, beismerem, nem igazán volt keresztényi cselekedet. Hogy aztán a Lehman balvégzetének köze volt-e a pénz szerepét tagadó képmutatásuknak, nem tudnám megmondani.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére