Ez a háromszög - melyben a felek ellenérdekeltek, s közöttük teljes megegyezés józan számítások szerint nem várható - a társadalom integráns része, attól el nem választható, alkotóelemeit, szereplőit, jogviszonyait alapjaiban határozza meg a közeg, melyben működnek. Ezen véleményemet az alábbiakkal szeretném alátámasztani. Az egészségbiztosítás legfőbb alapelve a szolidaritás, mely magában foglalja a jövedelemarányos teherviselést és a szükségletarányos részesedést. Mindkét alapelv teljesülése korlátozott jelen társadalmi viszonyaink között. Jelenleg Magyarországon számos kétely merül fel a bevallott és a tényleges jövedelmek diszkrepanciájával kapcsolatosan. Sajnálatos módon az adó- és járulékkerülés inkább valamiféle „össznépi játéknak”, mintsem büntetendő vagy etikátlan cselekedetnek minősülne. Hadd hozzam fel példának orvos-kollégáim vállalkozásainak eseteit. Valamennyien tudjuk, hogy az Egészségbiztosítási Alap kiadási oldalát alapjában a bevételi oldal határozza meg, s a gyógyító-megelőző kassza szűkös. Ugyanakkor a közalkalmazotti jogállást kiváltó vállalkozási jogviszonyokban a bejelentett jövedelmek, ezzel egyidejűleg a befizetett járulékok jelentősen csökkentek. Az ágazat dolgozói - akik tehették - tehát saját magukhoz sem voltak szolidárisak, csökkentve a megélhetésüket megalapozó járulékbevételeket. A szükségletarányos igénybevétel sem tekinthető problémamentesnek. Általánosan jellemző, hogy ahol a kapacitás, ott és annyi az igény, s ezen igény válik elszámolhatóvá a teljesítményekben. A szükséglet már teljesen más kérdés. Több próbálkozás irányult arra, hogy a kapacitások a tényleges szükségletekhez igazodjanak. Ténylegesen ennek, ellenérdekű felek seregén átvezető megvalósítására a mai napig nem került sor. Az érvényben lévő szabályoknak megfelelően az Egészségbiztosítási Alap kezelője: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, illetve igazgatási szervei a Megyei Egészségbiztosítási Pénztárak (a továbbiakban: MEP) polgárjogi szerződéseket kötnek az egészségügyi szolgáltatókkal a biztosítottak ellátására. Az általános szerződési feltételeket azonban számos jogszabály - törvényi szinttől a jogszabályban meghatározott kvázi jogszabályerővel bíró szabályzatokig - határozza meg. Így az a meglehetősen érdekes helyzet áll elő, hogy a szerződések tekintetében gyakorlatilag nem teljesül a szerződéses szabadság elve, sőt az akarategyezőségé sem. Számos alkalommal szemünkre hányják szolgáltatóink, hogy diktátum a szerződés, melyet ők kénytelenek aláírni. Szabadjon ráirányítani a figyelmet, hogy ezen „diktátum” mindkét fél számára az. A MEP a jogszabályi előírások messzemenő tiszteletben tartásával szerződést köteles kötni azzal, oly módon és oly formában, tartalommal, akit-amit neki a jogszabály előír. Ettől eltérni nem áll módjában. Követelményként azt és csak azt állíthatja a szolgáltató elé, melyet néki jogszabály megenged. Hadd hozzam fel példának a háziorvosi rendelési időt. A vonatkozó miniszteri rendelet heti 15 órában határozta meg a minimális rendelési időt (200 biztosítottban a minimális kártyaszámot). Sajnálatos módon számos háziorvos kollégám ezen időtartamot követendőnek, ad absurdum maximálisnak értelmezte. Így juthattunk el oda, hogy akár kétezer biztosított ellátásáért felelős kollégák is heti 15 órában rendelnek mindösszesen, s hogy a folyamatos ellátást biztosító körzeti orvosi rendszerhez viszonyítva számos helyen visszalépés tapasztalható a lakosság ellátáshoz jutásában. Ezen tendencia amellett, hogy értelemszerűen nem szolgálja a biztosítottak érdekeit, a rövid távú előnyök mellett hosszú távon nem segíti a háziorvoslás társadalmi megbecsültségét, az orvos-beteg viszony kiteljesedését. Előbbiekből is kitűnik, hogy a valódi biztosítói működésében az E. Alap kezelője jelentősen akadályozott. Követelményként jogszabályi előírást meghaladó követelményt állítania nem áll módjában, nem beszélve a biztosítási kockázat, kockázatelemzés hiányáról. Hasonlóképpen nem lehetséges számára minőségi ösztönzők bevezetése. Amennyiben a megfelelő minőségű ellátás vásárlása követelmény, eszközök is kellenek hozzá. Ennek megadása az, mely végre lehetővé tenné az oly sokszor hangoztatott és tervezett szolgáltatás vásárlói szerep erősítését. Az egészségügyi szolgáltatások területén sem idilli a helyzet. A szolgáltatás szabadsága, a szektorsemlegesség jelentős vívmányai a magyar egészségbiztosítási rendszernek. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az egészségügy - ha korlátozott formájában is - de piac. A versenyszabályok kialakítása, a kereslet-kínálat megjelenése, a fogyasztói jogok erősödése mind ez irányba mutat. Sokan gondolják, hogy versenyt kell teremteni e piacon. Tisztelettel jelezném, hogy a verseny folyik. Tény és való, nem mindig tiszta eszközökkel, a fair play szabályainak semmibevételével is. A szabályok egyértelművé, átláthatóvá tétele, a háttéralkuk, politikai és egyéb megfontolások háttérbeszorítása sokat segíthet. A biztosítotti jogviszony tartalma ma még hiányos. Magyarországon valamely jogcímen - melyek közül kiemelendő az „eltartott hozzátartozó” kategóriája - gyakorlatilag mindenki jogosult az egészségbiztosítás egészségügyi szolgáltatásaira, s ezen jogát állampolgári, elidegeníthetetlen jognak tartja. A munkaerőpiac változásai, a teljes foglalkoztatottság megszűnése, a munkanélküliség megjelenése, állandósulása mind-mind jelentősen, a társadalombiztosítás körein belül kezelhetetlen módon befolyásolja munkánkat. A keresőképtelen állományba menekülés, a rokkantosítás mint életcél megjelenése komoly kihívás az orvos-szakmai szakterület számára. Amennyiben az Egészségügyi Világszervezet definícióját - miszerint az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jóllét állapota - komolyan kezeljük, egészséges emberre szinte nem lelhetünk. Orvosi empátiánk és a vonatkozó szakértői szakmai szabályok betartásának köztisztviselői kötelezettsége nehezen összeegyeztethető mindennapi munkánkban. Eltekintve a jogosultságaikkal visszaélőktől számos embertársunk van, aki adott, egyebekben közel sem panaszmentes egészségi állapotával dolgozna - ha lenne rá lehetősége, azaz munkahelye. Hasonló problémát jelent számunkra a gyógyszerek szerepének növekedése a prevenciós szemlélet hiányosságai mellett. Sokkal nehezebb életmódot változtatni: abbahagyni a dohányzást, csökkenteni az alkoholfogyasztást, több mozgást iktatni életrendünkbe, egészségesebb táplálkozást választani. Marad az egyszerű megoldás: a gyógyszer, minden mellékhatásával és terhével együtt. Ma már az orvostudomány odáig „fejlődött”, hogy a diétás és életmódi tanácsadás már az orvosképzésben sem kap megfelelő szerepet. Különösen szembeötlő a gyógyszerek szerepének előretörése a pszichiátria szakterületén, egyre több lelkiállapot minősül patológiásnak, lép be az orvostudomány területére kezelési igénnyel. Az igény és a szükséglet összemosódik ezen rendszerben. Tudomásul kell vennünk, hogy az igények kielégítésére a társadalombiztosítás nem vállalkozhat, mód csupán az ellátó rendszer mérlegelt szükségleteknek történő megfeleltetésére lenne. Felemás helyzetben, szerepzavarban van szolgáltató és páciens egyaránt. A gyógyítás hivatás, mely nemes és érdek nélküli, vagy szolgáltatás, mely joggal várja el áron való megtérülését, sőt nyereségességét? Az igénybevevő fogyasztó, adott konkrét jogokkal, vagy a szegény beteg kinek érdekei mindenek felett? Napjaink nehéz, de kénytelen választása. A cél, nevezetesen, hogy a biztosított korrekt társadalombiztosítási ellátásban részesüljön, a társadalombiztosítás megszületése óta állandó. Az eléréséhez felhasználni kívánt eszközök színes, gyakran változó kavalkádot alkotnak. Az önkormányzati hatáskörök társadalombiztosítási feladatkörökkel keverednek. Az egészségbiztosításon belül egymás mellett él a hatósági jogkör (hatósági nyilvántartás vezetése, szakhatósági vélemények alkotása, hatósági ellenőrzés és határozathozatali eljárás) és a polgárjogi szerződéses partneri viszony. A biztosított jogosultságát, annak feltételeit, a szolgáltatók adatszolgáltatási, adatrögzítési kötelezettségeit, a vonatkozó szakmai szabályokat különböző szintű jogszabályok, egymással esetenként össze nem függő, vagy éppen ellentmondó halmaza határozza meg. Ennek legalább alapjaiban és fellelhetőségében ismerete: szakma. Szakma, mely nem tartozik a kiemeltek és megbecsültek közé, hiszen egészségbiztosításhoz, egészségügyhöz mindenki ért. Elvben. Gyakorlatilag a társadalombiztosítás szakemberei, kiknek csak hiánya tűnik fel elhibázott döntésekben, mellék- és tévutakban. Kétségtelen tény, hogy az egészségügy piac. Azonban az is tény, hogy korlátozott, szabályozott kell legyen, hiszen a kínálat határozza meg a keresletet. Amennyiben a társadalombiztosítás valódi biztosítóvá kíván válni, fel kell szabadulnia az ügykörébe nem tartozó társadalmi elvárásoktól. Ehhez világos célok, megfelelő eszközök kellenek s egy társadalom, mely elfogadja a szolidaritás, az esélyegyenlőség elveit és arányos teherviselés formájában tenni is hajlandó érte.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére