A biztosítási szakmában a piacszerzés-, s így a jutalék-költségek területén már kialakult - a nyugdíjpénztári, ill. a banki-pénzkölcsönzői, egyéb pénzügyi intézményeknél pedig éppen a napjainkban egyre fenyegetőbben éleződő - verseny megítélésében a szakma „négyszemközt” elmondott véleménye és a munkaanyag fő megállapításai sajnos egybeesnek, s ez egyáltalán nem véletlen. A rengetegféle nyílt és burkolt, költség és követelmény stb. elemű rendszer leírásával összefüggésben ugyanis sokféle szempontból és jogosan lehet(ett) felvetni jó néhány, az anyaggal kapcsolatos módszertani, biztosításpolitikai, ill. üzemgazdasági stb. kritikai érvet. Ezek mind a PSZÁF-on belüli, mind a korábbi, illetve a mostani a vitában is elhangzottak. („Ex-tudományos kutatóként” azonban erkölcsi kötelességem annak a felvetése is, hogy bármiféle más, a pénzügyi közvetítéssel kapcsolatos számszerűsített és egyértelműen, „karakteresen” megjelenített egyéb állítással szemben is - éppen az összehasonlítható adatok viszonylagos szegénysége miatt - ugyanúgy, sőt, előreláthatóan legalább ugyanennyi kifogást lehetne felvetni…) Az elmúlt 10-15-évben azonban abban elég egyértelmű szakmai konszenzus alakult ki, hogy a jutalék-költségek ügye egyike azon néhány területnek, ahol sajnos nem a jó irányban haladunk. Természetesen jogos és fontos viták vívhatók meg arra nézve, hogy pl. egy, a biztosításügyében is felzárkózni szándékozó, a piacot ki- és felépítő, ún. „utolérési-helyreállítási periódusban,1 „felzárkózási kényszerpályán” haladó ország esetében mennyire és mennyi ideig (átmenetileg vagy véglegesen) indokolt a szerzési költségek megemelkedése. Abban azonban nincs közöttünk vita, hogy az ezen a területen az elmúlt évtizedben megfigyelhető költségrobbanás nagyban rontotta és rontja biztosítóink vállalati-vállalkozói, ill. - a más megtakarítási eszközöket gyűjtő intézményekkel folytatott küzdelemben pedig - a biztosítási szakma egészének versenyképességét.S fel kell hívnom a figyelmet a tanulmány azon egyik fontos megállapítására, amelyik szintén teljes mértékben megegyezik a piaci résztvevők megfigyelésével. Ti., hogy a piacon sok, s egyre több olyan alacsony, ill. negatív határ-termelékenységű biztosításközvetítő is megjelent, aki „még a „melegvizet se tudja megkeresni”. Számszerűen igazolódott, hogy a szakma egészében, az egyik cégtől a másikig vándorolnak olyan „csapatok”, amelyek mindenütt felveszik az egyre újabb és még újabb címeken adott jövedelmeiket, miközben a tartós állománybővítésben, ill. -ápolásban az eredményeik még a biztosítói ráfordítások mértékét sem érik el. (S akkor még nem is beszéltünk a „visszaírások”, a követelések behajtásának alacsony valószínűségéről és magas idő- és költségigényéről…) Az ún. jutalékszint emelkedése, ill. az egyre inkább végtelennek tűnő „költségtérítési innovációs lista” - l. a jutalékot jelentősen kiegészítő költségtérítéseket, mobil- és autófinanszírozási „besegítést”, betanítási-képzési költségtérítést, -hozzájárulást, ruhapénzt, incentiv-utakat, bónusz autó-sorsolásokat stb., - által kiváltott, s mindig csak felfelé haladó „jutalék-spirálba” való belekerülésünknek2 tehát üzemgazdasági , ill. éppen a valódi verseny folyamatos kényszeréből adódó, objektív alapja van. Az alacsony, ill. negatív határtermelékenységű biztosításközvetítők számának bővülése ugyanakkor tízmilliárdokkal növeli meg a biztosítók, ill. nagyrészt az ügyfeleik költségeit. S bármennyire is nem magától értetődő: a tisztességes biztosításközvetítők számára sem lényegtelen, hogy sáskajárásszerű „ügynökhordák” söpörnek-e végig az egyik biztosítótól a másikig, „letarolva” mind az ügyfelek, mind a közvetítőkkel foglalkozó biztosítói részlegek bizalmát. A „Banyár-papír”, ill. a szerzőinek komoly érdeme, hogy legalább megkísérelték számszerűsíteni azt a közös érdekünket, amelyet évek-évtizedek óta valamennyien fel-felismerünk, s négyszemközt ki is mondunk. Nagyságrendilegvilágossá vált, hogy a „jutalékspirál” esetleges megtörése, ill. a fölöslegesen, visszaszerezhetetlenül kidobott szerzési-költségek X százalékos esetleges csökkentése évente hány (tíz-)milliárd forint ésszerűbb felhasználását tenné lehetővé. Emiatt vélem úgy, hogy az egész tisztességesen boldogulni akaró biztosítási szakma nevében fejezhetem ki a szerzőknek szóló köszönetünket. Úgy gondolom azonban, hogy a felvetett szakmai kritikai megjegyzések összességét isérdemes megfontolni: ti. tudunk-e most, ezen a meglévő - ill. roppant hiányos - adatbázison olyan módszertani változtatást végrehajtani, amivel a dolgozat állításainak megbízhatósága jelentős (szignifikáns) mértékben javulna? Az eddigi viták alapján sajnos ilyen kedvező választ senki sem mert megfogalmazni, s ezt valószínűleg jól is tette. Ez alapján pedig kérdéses, hogy érdemes-e további komoly erőforrásokat lekötni, kizárólag a közvetítői költségek (lényegében így is tisztázott nehéz) helyzetének további pontosítása végett?!Szerény véleményem szerint a jövőben kimondottan hiba lenne, ha egy fontos, ám mégis csak részletkérdésre fecsérelnénk el az erőnket és a figyelmünket. Egy sor további alkotmányos, biztosításpolitikai és üzemgazdasági (előreláthatóan terméketlen) vitát spórolhatunk meg ugyanis magunknak, ha szellemi kapacitásainkat elsősorban nem egy-egy költségelem elszigetelt elemzésére, hanem - több, más tényezővel összefüggésben - a különböző szektorokban tevékenykedő pénzintézetek összköltségeinek, ill. azoknak az (értelmesen értékelhető) összehasonlító elemzésére-értékelésére összpontosítjuk. (A szavatolótőke-szabályozással kapcsolatosan évtizedek óta hangoztatott „népiesebb megfogalmazás” itt is jogosultnak tűnhet: ne a kutya-farok „csóválási mutatóinak ” vizsgálatával próbáljuk megállapítani, hogy egyáltalán életben van-e még az a bizonyos élőlény…) Mielőtt azonban áttekinthetnénk azt a „tárgyat”, hogy mit is kellene akkor csinálnunk, előbb nem ártana az „alany” meghatározása: „kinek, s mit kellene a jövőben tennie egy nemzetközileg is versenyképesebb, s a pénzintézeti versenyben elért valódi teljesítményhez kötötten nagyobb nyereségességet hozó (megőrző) magyar banki, biztosítói, nyugdíjpénztári stb. szabályozás kialakulása végett?!A „jutalékprobléma” felvetése mindenkor jó példát és indokot adott a költséggazdálkodásra vonatkozóan már jó évtizede folyó, nem hivatalos viták résztvevői számára. Leegyszerűsítve a részleteket, a „cselekvésre kötelezettel” összefüggésben, lényegében háromfajta jellemző gondolkodásmód alakult ki.

a) Cselekedjenek a törvényalkotók, s hozzanak drákói szigorúságú tiltó jogszabályokatarra vonatkozóan, hogy senki - egyetlen bank, életbiztosító, pénztár stb. - se fizethessen több jutalékot, mint „mondjuk” az éves díj, ill. annak X százaléka. Ezzel évezredünk első évei folyamán ebben az anyagban is felvetett, ill. az egyéb jogszabálytervezetekben - sajnos egy időben még a PSZÁF által is javasolt - gondolatmenettel azonban nem kívánnék részletesebben foglalkozni. Határozott és évtizedek óta vallott-hangoztatott elvi meggyőződésem, hogy egy ilyenfajta megoldás az alkotmányunkat, az Európai Unió eddigi irányelveit, sőt, még a normális igazságérzetet is súlyosan sértené. Emellett gyakorlatilag is szinte kivitelezhetetlen, ill. félrevezető lenne: pl. „ki”, melyik bürokrata, s ugyan már miért lenne jogosult az X avagy Y százalék meghatározására, ám miért csak az élet-, ill. a személyi kockázatokhoz kapcsolódó megtakarítási eszközöknél tenné ezt, s mennyi időnként, hogyan változtatná a mágikus X értékét. S végül még egy abszolút pragmatikus érv: elnézve a magyar gazdaság és pénzügyek jelenlegi s közeljövőbeli helyzetét, nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy a magyar parlament legfontosabb feladatát tényleg az egyes pénzintézeti költségelemek részletekbe menő szabályozása jelentené…

b) A másik szélsőséges álláspont szerint „senkinek semmit sem kell csinálnia”, mivel majd úgy „magától”, automatikusan itt is minden megoldódik, s a szokásos piaci mechanizmus következtében visszaáll egy normális költségszintre. Ezen nézetek bírálatával sem kívánnék azonban túlzottan sokat foglalkozni, mivel azokat mind elvileg, mind gyakorlatilag tévesnek és károsnak tartom. Semmi sem indokolja egy ésszerűtlen, haszontalan (hasznot elprédáló) és még ráadásul erkölcstelen állapot további tűrését. Ha látjuk, hogy rossz irányba, a fogyasztókat, a biztosítókat, a tisztességes pénzügyi közvetítőket fölösleges tízmilliárdokkal és alig helyrehozható bizalomvesztéssel terhelő, a nemzetközi versenyképességünket értelmetlenül (minden haszon nélkül) romboló úton haladunk, akkor azt miért akarnánk továbbra is így folytatni?! Fontosabb azonban az az elmúlt évek gyakorlatában már számtalanszor - szinte minden egyes biztosítónknál egyszer-egyszer megpróbált, s sajnos - bebizonyosodott összefüggés, hogy „egyedül nem megy”… A „jutalék-fronton” az egy-egy biztosító által elkezdett „rendcsinálást”, ill. „a versenyből való kiszállást” ugyanis (legkésőbb egy fél éven belül) mindenütt le kellett állítania az azt elrendelő vezetőségnek… ha a forgalom, sőt a meglévő állomány gyors és drasztikus visszaesése miatt nem akarta elveszíteni az állását. Ha pedig pl. a költségkontroll és -csökkentés területén a „piaci innovátorok” rendszerszerűen nem tudnak teret nyerni, ill. a piacon akár csak bent maradni, akkor ez bizony a piaci viszonyok tartós ún. zavarát (market failure) jelenti, s ez előreláthatóan a verseny-intenzitás gyengülését hozza magával. Ebben az esetben piac- és versenyelméletileg is hibás, ill. egyszerűen illuzórikus arra várni, hogy egy „utólérési periódusban” lévő ország valóban fejlődő piacának mechanizmusai - valamilyen csoda hatására - majd maguktól is vissza tudják állítani az árakat és a ráfordításokat dinamikus egyensúlyban tartó viszonyrendszert.3 Éppen ellenkezőleg: joggal feltételezhető, hogy - ha csak „ülünk és mesélünk” tovább, akkor - a jutalékspirál az egyre inkább elöregedő és vagyonosodó társadalomban csak gyorsulni, erősödni fog, méghozzá mind a négy mai pénzintézeti szektorban, s különösképp abban az esetben, ha még majd a „negyedik típusú (megtakarítási pillérekkel való) találkozások” is beszállnak a kockázatkezelési versenybe…

c) Ezen előre látott és látható összefüggés évek óta meglévő felismerése hozta létre azt a nem hivatalos beszélgetésekben gyakran felvetett „duruzsolást”, hogy „Valaki csináljon már végre rendet ebben a közvetítői dzsungelben…!” Hosszú évekig reménykedtünk abban, hogy a MABISZ majd ún. kamarai funkciót és jogkört kap, s ebben az esetben a legjobb megoldás, ti. a szakma közvetlen önszabályozása kaphatott volna egy reális esélyt. Sajnálatos módon ez a törekvésünk - az évtizedes küzdelmünk ellenére - eredménytelen maradt, s botorság lenne azt hinni, hogy politikai és gazdasági vezetésünknek ma és a közeljövőben éppen ennek a megteremtése lenne a legfontosabb megoldandó feladata.

A „ha ló nincs…” - elv alapján így kezdett el az elmúlt évtized folyamán szakmánk megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy akkor „talán a Felügyeletnek kellene már valamit tennie, de persze nem úgy, hogy….”, s innentől kezdve mindenki világosan megfogalmazta, hogy mit nem akarna. „Az „ésszerű és hatékony felügyeleti fellépés” jogosultságának és hasznának fokozatos felismerése azonban kezdettől fogva - s valljuk be: nem is teljesen alaptalanul - összekapcsolódott a „felügyeleti önkény”, ill. „túlterjeszkedés” konkrét veszélyeinek az elutasításával. S ez egyáltalán nem baj. Így az évek folyamán kijelölődtek azoka jogi, közgazdasági, pénzügypolitikai stb.határértékek, amelyeken belül pénzintézeteknek a „Felügyelettel” való újfajta együttműködésére vonatkozó, s írott, avagy íratlan megállapodásban rögzíthető és csak közös egyetértéssel változtatható, kompromisszumos szabályai kiformálódhattak. S ezzel el is értünk előadásom második, mondhatnánk lényegi részéhez. A korábbi évtizedekben publikált elvi és majd másfél évtized óta követett (biztosítás)felügyeleti gyakorlatomra építve4, ugyanis azt állítom, hogy napjainkra már a felügyelet(ek) oldaláról is megértek a feltételek a pénzintézetekkel való „Új Együttműködés” kialakítására. Sőt tovább mennék: ma már valamennyi európai felügyelet számára olyan kényszerítő új fejlemények alakultak ki, amelyek miatt újra kell gondolnunk és alakítanunk a pénzügyi felügyelet hagyományos koncepcióját. Ilyen „új kényszerítő tényező” valamennyi mai pénzügyi felügyelet számára pl.

- a térben és időben, ill. pénzügyi szektorok között „át- és összefolyó” kockázathalmazok mindig újabb és újabb mutációinak világméretű hullámai, ill.

- a felügyelés nemzeti, ill. bilaterális (home-host) keretek közötti „beszorítottsága” közötti egyre feszítőbb ellentmondás,

- a visszafordíthatatlannak látszó klimatikus változások természeti (natural),5 ill. az emberi (man-made) kockázatok (terrorizmus, BCRN, járványok stb.) új minőségének (mega-kockázatok)6 naponta bővülő listája,

- a több száz éves7 ún. utólagos és biztonsági (korrektív prudenciális) ellenőrzés elméletét és gyakorlatát8 „hivatalosan” is felváltó9, ún. előzetes és kockázatalapú (preventív, risk-based) felügyelés10 1980 után való megjelenése, ill. 2000/11/11 utáni általános térnyerése, s

- a mindezen folyamatokat a pénzintézeti felügyelésre leképző, az évtizedek óta érlelődő11, ám így is valóban forradalmi újdonságot jelentő, Basel II, ill. „Solvency II” bank-, ill. biztosító-biztonsági standardok 2007, ill. 2010 után várható megjelenése. Mindkét biztonsági rendszernek közös tulajdonsága ugyanis, hogy (1) a teljes felügyeleti gyakorlatot általánosan meghirdetett elvek alapján, ám minden egyes pénzintézet számára egyedileg kell „testre kell szabni” („validálni”), az adott cég lehető legkonkrétabb személyi állományának és valamennyi lényeges kockázatának függvényévé tenni. (2) A pénzintézeteknek a (korábbiaknál jóval szélesebben értelmezett) ügyfélkör számára a piac feletti áttekintésük (a „transzparencia”) elősegítése végett egy sor olyan információt is nyilvánosságra kell majd hozniuk, amelyek jelenleg még vállalkozásaik lényeges üzleti titkait, eszközeit képezik. (3) Az így adódó, s potenciálisan végtelen számú két- és sokoldalú jogviták - pl. egy bank v. Felügyelet, ill. a biztosítók csoportjai v. a Felügyelet stb. - elkerülése pedig megköveteli, hogy a pénzintézetek és a Felügyelet közötti informatikai kapcsolat, az értékelési módszertan és a bármely fél intézkedését megelőző formális vagy/és informális kapcsolattartás minőségileg térjen el a korábbi, a jogszabályok adta stabilitáson nyugvó, viszonytól.

- S tovább bonyolítja a pénzintézeti szféra szabályozásának viszonyait, hogy a közel másfél évszázadot megélt, ám a XX. század vége felé, mint elavult vizsgálati módszertant, „nyugdíjba küldött” ún. anyagi ellenőrzés12 („fantomja”) újból „életre kelt”. Az ún. pénzügyi ellenőrzés13 „legjobb gyakorlatainak” („best practices”; sic!) vitathatatlan, (hogy vitatott) térhódítása és dominanciája mellett ugyanis egyre több területen kell az új feladatokkal küszködő felügyeleteknek visszatérniük az egyes cégek szerződési feltételeinek, ill. a belső vállalati, üzemgazdasági összefüggéseik részletekbe menő elemzéséhez. Így pl. (1) pénzintézetek folyamatos, s kockázat-alapú figyelése és értékelése is csak úgy végezhető el komolyan, ha a számítógépen beküldött adatok belső (vertikális), a többi hasonló pénzintézettel való külső (horizontális) megfelelősége (konzisztenciája) , ill. helytállósága folyamatosan ellenőrzésre kerül, ill. a kockázatot jelző adatok mögötti összefüggéseknek azonnal „utána is erednek”. Az utólagos és a kockázatokra vonatkozóan folyamatos ellenőrzési14 és intézkedési kötelezettség folyamán pedig a felügyeleten „valakiknek”- vagy az ún. „monitoringosnak”, vagy az „intézményfelügyelőnek” - olyan részletekre is vissza kell kérdezniük, amelyekre még a „prudenciális” időszak legvadabb „materiális” felügyeletének hivatalnokai sem mert volna vállalkozni15. (2) A még a „prudenciális” időszakban bevezetett „rekonstrukciós tervek” - így mindenekelőtt a „pénzügyi terv”, a „szanálási terv, s különösen a „pénzügyi helyreállítási terv” - is csak úgy bírálható el komolyan, ha az azt benyújtó vállalat teljes szerződéskínálatát (kötelezettségeit) és gazdálkodását annyira részletekbe menően, majd pedig szintetizálva vizsgálják meg, ahogyan azt egyetlen „anyagi” felügyelet sem merte volna megkérdezni. (3) Komoly fogyasztóvédelem sem képzelhető el anélkül, hogy a felügyelet ne ismerné és értené meg a pl. megpanaszolt konkrét szerződés valamennyi részletét, ill. a piacon lévő valamennyi azonos, avagy hasonló termékhez való viszonyát.16 Ha azonban a felügyeletnek a panaszt követően csak 30 nap áll rendelkezésére az adott szerződés-anyag begyűjtésére, akkor kérdéses, hogy vállalhat-e más szerepet, mint az állásfoglalást megkerülő „postás” szerepét. (4) Végül - de sajnos egyáltalán nem utolsósorban - a terror-, ill. a pénzmosás ellenes harc ürügyén ma már nem csak a pénzintézeti vezetők, majd a munkatársaik, hanem az ügyfeleik totális és előzetes kontrollja is az őket foglalkozatók, ill. a felügyeleteik kötelezettségévé vált.

- Egyáltalán nem meglepő ezért, ha a XX. század elején világszerte győzedelmeskedni látszó ún. pénzügyi felügyelet globális modelljét, ill. annak teljes euro-atlanti kizárólagosságát, ill. túlzott dominanciáját napjainkban egyre többen kérdőjelezik meg. A különböző pénzügyi szektorok lényegileg hasonló világ-standardjának szerepére pályázó ún. szabályozói/felügyeleti önértékelési módszerek (self-assesment methodology) emiatt egyrészt lassan terjednek el a világban, másrészt jó néhány régióban - pl. a távol-keleti, ill. az iszlám országok részéről - már az elvi elutasítás is egyre inkább megfogalmazódott.17 (Nem is beszélve az országok azon csoportjáról, ahol szinte már nyíltan is bevallják, hogy a nemzetközi standardokhoz való viszonyításukat formális feladatnak, ill. az önreklámozó (PR) tevékenységük részének tekintik…)

- Ezek után persze az is érthető, hogy a pénzintézeti világ szabályozási koncepciójaként vagy/és a felügyeleti szervezeteként a múlt évszázad 90-es éveinek végén sokak által várt angolszász, s konkrétan a brit „Financial Services Authority ( FSA)-modell gyors térhódítása is lekerült a napirendről. Az elmúlt évek felügyeleti átszervezéseit áttekintve ugyanis megállapíthatjuk, hogy egyrészt vitathatatlan tendencia a szektorális felügyeletek egységesülési folyamata, másrészt azonban többféle modell kezd kikristályosodni.18 Szó sincs tehát arról, hogy egyetlen világ-modell kezdene kialakulni a világ pénzügyi szabályozásában és felügyelésében. Éppen ellenkezőleg. Egyre világosabban láthatók a földrészenként, a kultúránként, ill. civilizációnként eltérő azon meghatározó tényezők, ami miatt szükségszerűen eltérő tartalommal töltik meg pl. még az egységes felügyeletek filozófiáját, szervezetét. Megszűnt tehát az a közel kétszáz éve meglévő (látszólagos) biztonság, hogy (valamiért) ezt, vagy azt a felügyeleti modellt kell, avagy legalábbis lehetne, „világítótoronynak” tekinteni. Minden közösségnek - s így bizony nekünk, a magyar pénzintézetpolitikának is - magának kell kikínlódnia azt, hogy a sajátos történelmi sajátosságaiknak és a felügyeleti hagyományaiknak milyen modern (egységesülő) pénzügyi felügyeletrendszer felel meg.19A PSZÁF 2004. májusi EU-csatlakozásunk után kialakított Felügyeleti Tanácsa megértette a régi felügyeleti „paradigmát” megrendítő új kihívások jelentőségét, s az alapvető és folyamatosan erősödő változtatási igényt/kényszert emiatt kezeli a stratégiai ténykedése vezérfonalaként. Így

- a 2004-ben már az új korszak kihívásainak megfelelő új „Alapelvek és értékek” (Mission Statement) került meghirdetésre,

- s mind 2004-ben, mind 2005-ben a modellváltással felérő - FSA helyett APRA - belső szervezeti átalakulás következett be, amely

- a decentralizálást,s ezzel a minden felügyeleti poszton megkövetelendő önállóságot, a felelős döntés vállalását állította előtérbe, amelyre azután ráépült- a 2005 folyamán elfogadott „AHatékony Felügyelet 2005-2010” elnevezésű új stratégia, ill.

- a 2005-ben módosított, 2006-tól pedig megújuló „vizsgálati politika”,

- a 2006-tól tervezett, ám időlegesen elhalasztott új, vagyon- és kockázatalapú felügyeleti díjszabályozása, s

- végül, de egyáltalán nem utoljára, a közigazgatásra vonatkozó EU-irányelveket „magyarra fordító”, s így a minőségileg jobb, mert megalapozottabb felügyeleti munkát kívánó 2004. évi közszolgálati eljárási törvény, becenevén a „KET”, 2005. november eleji hatályba lépése is a változtatás kényszerét erősíti.

Ezek szükséges, de közel sem elégséges lépések voltak. A felügyeleti modellek és módszerek vázolt új módszerei ugyanis szó szerint naponta forradalmasítják, mivel mindenütt szinte egyszerűen „letörlik” a korábbi - a csak az előre megadott ún. prudenciális értékek betartására vonatkozó, sokszor igen formális és agyonbürokratizált - felügyeleti, ill. pénzintézeti gyakorlatot.

1. Az elkövetkező években a PSZÁF-nak is minden egyes komolyabb pénzintézetre „rá kell szabnia” az ő számára szükséges biztonsági tőke kiszámításának módszertanát, ill. mértékét. Ezen nem sokat változtat az, hogy formailag a bank, ill. a biztosító terjeszti elő a javaslatait, s a Felügyeletnek csak - minden egyes esetben legalább olyan szinten felkészülve az adott pénzintézet valós viszonyaira, ill. az ún. belső, avagy rating-jellegű módszertanára vonatkozóan. - „Jóvá kell hagynia”, vagy „el kell utasítania” („validálnia”) kell. Az erről rendelkező (akármilyen) határozat indoklásában ugyanis a PSZÁF a jövőben köteles lesz részletesen is megindokolni, hogy milyen alapon döntött így vagy úgy. Az esetleg százmillió, avagy milliárd forintokat érintő különböző levezetésekben azonban (1) a jövőbeli nemzetgazdasági (makro) adatok mellett figyelembe kell venni a szektorra jellemző (mezo), ill. üzemgazdasági (mikro) összefüggéseket is. Erre építve (2) a múltbeli tapasztalatok alapján a jövőbeli üzletpolitika várható eredményét és (pénzügyi, tárgyi és személyi) kockázatait is a matematikai-statisztika törvényszerűségein alapuló számszerűsített indoklás alapján kell értékelni. Így tehát (3) messze nem lesz elegendő a „Basel-I”., ill. a „Solvency-I” által használt egyszerű, stabil, csak évenként egyszer, - ill. nagy bajok esetén negyedévenként - változást kívánó, alapjában véve statikus és mechanikus prudenciális szabályrendszer által kikalkulált összeget felülmúló tartalék, ill. szavatoló, avagy biztonsági tőkeszint képzése. Az összes jelen- és jövőbeli aktív és passzív művelet piaci értéken való egymásra gyakorolt, ill. együttes hatásának folyamatosan változó, dinamikus ALM-elemzése lesz az alapkövetelmény, mind a pénzintézetek, mind az azokat ellenőrző, elfogadó, avagy vitató Felügyelet részére. Ezen sokféle (ismeretelméleti) bizonytalanság közös nevezőre hozása - a valószínűleg erősen ellenérdekelt felek esetében - egyáltalán nem lesz könnyű felügyeleti feladat.

2. A BASEL II. és a Solvency II. rendszerek bevezetésének ún. harmadik szintje a lehető legszélesebben vett ügyfelek számára akarja megteremteni a piac feletti áttekintés (transzparencia) új minőségét. Így például egyszerűen összehasonlítható formában nyilvánosságra kell majd hozni az ügyfelet érintő valamennyi lényeges költség- és hozam-adatot, a kiszámítás módját, a becslések alapfeltételezéseit stb. A „nyilvános információk” fogalmának új megközelítésével összefüggésben így valamennyi pénzintézetnek újra kell gondolnia az üzleti titokként még megtartható-megtartandó információk körét. Ez pedig kiválthatja egész üzletpolitikájának, versenytaktikájának, szervezeti kereteinek, üzemgazdasági összefüggéseinek az alapvető, ill. esetleg többszöri átgondolását. A felügyeleteknek pedig egész Európában gondoskodniuk kell arról, hogy szinte ugyanazon információkat, szinte ugyanolyan gyorsan és szinte ugyanolyan megbízhatósági szint mellett meg kell majd kapnia. Sőt, emellett egyre növekszik a közvélemény oldaláról az a nyomás is, hogy a különböző szektorokban használatos valamennyi jelentősebb megtakarítási eszköz befektetési hozadékai, ill. levont költségei egymással is könnyen, a laikusok számára is érthető és azonnal összehasonlítható formában legyenek nyilvánosak.

3. A PSZÁF-nak jelenleg több mint 2000 intézmény működését kell felügyelnie. Reménykedvén a jövőben felügyelendő intézmények körének ésszerűbb meghatározásában, ill. a BASEL II. és a Solvency II. szigorú alkalmazásának csak a jelentős pénzintézetek körére való szűkítésében, még így is azzal kell számolnunk, hogy 2007 után nagy mennyiségű, kb. 6-700 jelentős (nemzetközi tulajdonlású és tevékenységű, nemzetgazdasági jelentőségű, holding-szervezetű stb.) pénzügyi intézményre kell majd rászabni a közös új biztonsági öltözetet. (S miután jelentős részük tulajdonosa olyan multinacionális nagyvállalat, emiatt reálisan feltételezhető, hogy nem kis részük fogja az „anyavállalat” által meghatározott saját (belső, ill. rating-megoldást választani a talán kevesebb felügyeleti terhet jelentő ún. standard-változat helyett.)

Aki azonban akár csak egyetlen alkalommal is „végig élvezhette” a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási bizottság 1992-2000 közötti szokásos, hetekig elhúzódó éves ár-, költség, tartalék stb. tárgyalásait, az fel tudja mérni, hogy ilyen mennyiségű pénzintézet valamennyi adatának már csak a leellenőrzése és kiértékelése is milyen óriási munkát („pénzt és paripát”) igényel. Ha pedig a PSZÁF ezek után nem elégszik meg a bankok, avagy a biztosítók által beadott adatok formális átnézésével, hanem az esetleges gyenge, ill. kétséges pontokat - a törvényes kötelezettségének és az egészséges önvédelmi érzékének megfelelően - részletekbe menően vitatja, majd pedig indokolt határozattal ki akarja javíttatni, akkor belátható, hogy lesz még egy-két álláshirdetés a PSZÁF-on…Évtizede képviselt szerény álláspontom szerint a felügyeletre és felügyeltekre egyaránt óriási pótlólagos terheket rovó felügyeleti paradigmaváltás problémahalmazát - legalábbis az európai demokráciákban - csak egyféleképpen lehet „keresztülvágni”: az egyes pénzintézeti szakmák és a Felügyelet „újfajta együttműködésével” (New Cooperation).20 Ezen koncepció közgazdasági kiindulópontját a néhány nagy és több kisebb kínálót, ill. sok viszonylag kis keresletet jelentő versenytárs által meghatározott ún. rész-oligopol (Teil-Oligopol), ill. ún. expanziós szakaszban lévő ún. „hatékony versenyt” (Wirksames Wettbeverb) felmutató magyar biztosítási piac helyzete képezi.21 Egy ilyen piacon valamennyi piaci résztvevő közös érdekét jelenti az, ha az évtizedek alatt - nem kis fáradsággal és költséggel megszerzett bizalmat, ill. arra épülő piaci pozíciókat - nem engedjük meg, hogy a csak rövid távú, ill. kalandor, az ígéreteiknek, a kötelezettségeiknek eleget nem tenni nem tudó/akaró vetélytársak ún. romboló hatású versenye (Ruinöses Wettbewerb) tönkretegye. Az irreálisan alacsony díjvállalásaik miatt pl. a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás, avagy az ipari biztosítások területén már a következő évben a „pénzügyi tervig”, az irreálisan magas költségszintjük miatt pedig a „tőkeemelési kényszerig” is eljutó, vagy a nem megfelelő viszontbiztosítási védelmük miatt a „felügyeleti biztost” is „ magukhoz kirendelő” cégek, vagy akár a túlzott „komissiózás” miatt irreálisan alacsony nettó életbiztosítási hozadékokat, ill. visszavásárlási értékeket felmutató vállalatok stb. ugyanis nem csak a saját cégükbe, hanem a valamennyi biztosítóba vetett bizalmat ássák alá. A gyakran először piacfelügyeleti, fogyasztóvédelmi forrásokból származó kezdeti - a szakmában általában már a felügyeltet megelőzően kavargó - információk ugyanis a legtöbb esetben előre láthatóan vezetnek el a súlyos pénzügyi, prudenciális gondokhoz. Az „Új Együttműködés” lényege ezért annak a közös érdekek védelmének - a tisztességes verseny intézményének - a védelme jelenti. Az „intézmény-védelem” azonban egyben annak is a felismerése, hogy a magyar biztosítási piac jelenlegi fejlettségi szintjén valamennyiünk - a tisztességes biztosítók és biztosításközvetítők, ill. valamennyi pénzintézet, s a PSZÁF - közös érdekét a felelőtlen vállalásaikat előreláthatóan teljesíteni nem tudó, s ezért nagykockázatú szereplők életének tudatos „megnehezítése” adja. Alkotmányunknak a szabad vállalkozás jogára vonatkozó alapelve miatt természetesen nincs arra vonatkozó legitim(álható) jogalap, hogy bármely állami vagy magánintézmény megtiltsa a szokásos versenyből kirívó, utólag sikeresnek vagy sikertelennek bizonyuló piaci fellépést. (Ez elvileg sem lenne helyes, mivel az innovációk megtiltásával végzetesen lemerevítenénk az egyszer kialakult versenyviszonyokat…) Az 1999. évi CXXIV. számú, ún. PSZÁF státus-törvény 2. § (1) bekezdése viszont egyértelműen megfogalmazza, hogy a „Felügyelet tevékenységének célja a pénz- és tőkepiac zavartalan és eredményes működésének, a pénzügyi szervezetek ügyfelei érdekeinek védelme, a piaci viszonyok átláthatóságának, a pénzügyi piacokkal szembeni bizalom erősítésének, továbbá a tisztességes verseny fenntartása érdekében … a pénzügyi szervezetek prudens és hatékony működésének, tulajdonosaik gondos joggyakorlásának elősegítése és folyamatos felügyelete”.22 Ebből pedig levezethető, hogy a Felügyelet mindenkor köteles fellépni az előre becsülhetően irreálisan kockázatos, ill. az előre kalkulálhatóan az ügyfeleknek vagy/és a gondos tulajdonosoknak veszteséget okozó tevékenységek, ill. azok megvalósítója ellen. Az új - a (túlzott) kockázatokat előre felmérő és azok kezeléséről is szükség esetén intézkedő - felügyeleti paradigma jelentősége tehát látszólag csak annyi: felismerésre került, hogy egyrészt ezt a feladatot a jövőben már a PSZÁF is csak a tisztességes menedzserekkel és a gondos tulajdonosokkal együttesen képes komolyan elvégezni, másrészt, hogy az új kockázati viszonyok között most már a pénzintézeti szakmának is érdekévé vált a mindenki másnak csak kárt okozó kalandorok felügyelet általi előzetes „hatástalanítása”. Harmadrészt pedig - s ez csak Kelet-Európában jelenthet meglepetést - világossá vált, hogy a kívánatos, ill. még a szakmák által is elfogadott verseny állandóan változó határainak(módszereinek, csatornáinak, tényezőinek, mértékeinek stb.)kijelölése a jövőben nem mehet az eddig szokásos úton: az évekig elhúzódó, lassú és bürokratikus normál államigazgatási törvény-előkészítéssel, avagy a már megtapasztalt felügyeleti önkény alapján. Új módon, még hozzá a szakmák és a PSZÁF közötti intézményesített bilaterális együttműködés keretében, valósulhat meg az állandóan változó makrogazdasági, ill. piaci viszonyokhoz való gyors alkalmazkodás (A „bankügybeliek” és a PSZÁF, a „biztosításügybeliek” és a PSZÁF, a „nyugdíjpénztárosok” és a PSZÁF stb. - azaz, a már most is kialakult informális konzultációk „formalizálásával”, intézményesítésével.)Az ún. kondicionált (kondíciók, határok közötti) verseny koncepciójának megfelelően ezért javasolom már 1998 óta, hogy - hasonlóan az NAIC éves találkozóihoz - a PSZÁF is tartson minden év tavaszán, valamikor a mérlegzárás „hajrája” után - olyan egy-egy napos egyeztető konferenciát, „konzultációt”a különböző szektorok képviselőivel, ahol az adott - ill. a makrogazdasági adatoknál az azt követő 4 - évre vonatkozóan a biztosan tisztességesnek minősülő (közösen annak minősített) feltételezések, ill. verseny-eredmények határértékeit együttesen lehetne és kellene meghatározni. Egy szakma képviselői ugyanis külön-külön egészen eltérően vélekedhetnek, ám együttesen sohasem tévednek abban, hogy körülbelül „mettől meddig”, azaz milyen sávban tartják ezt, vagy azt az értéket még tisztességgel elérhetőnek, s így el is fogadhatónak. A Basel II. és a Solvency II megvalósítása (implementációja), ill. a „mi mennyire kockázatos tényező?” minősítésnek folyamatos felügyeleti megítéléséhez így minden érintett fél részt vehet a „közös és világos játékszabályok”, az egyértelmű határpontok kijelölésében.

Az „éves konzultáció”

I. A délelőtti plenáris ülésén mindenki meghallgathatná a PM, a PSZÁF , az MNB és a szakmai szervezetek előző évet értékelő, ill. az adott évre vonatkozó terveket ismertető beszámolóját.

II. Délután több szekcióban folyhatna a munka:

a) Minden pénzügyi szektor első munkacsoportjában az adott évre, ill. a következő 5 évre vonatkozóan a szavatoló tőkeszámításoknál elfogadható makrogazdasági adatokat, a becslések alsó és felső értékeit, a trendjeit, függvényeit stb. határoznák meg. Így különösen az általános és a szektorális növekedésre, az egyes jövedelemtulajdonosok várható pozícióira, az általános, a szektorális, a termelői és a fogyasztói árszínvonalra, az árfolyamra, a várható hozamgörbékre stb. vonatkozó további „vitán felül álló” sávokat kellene itt rögzíteni.

b) A biztosításügyben a második munkacsoport a kár- és szolgáltatás-alakulásra vonatkozó reális becsléseket tekinthetné át. Itt különösen az egyes biztosítási ágak, ágazatok, főbb termékek kárhányadait, s azok összetevőit kellene végigelemezni, feltárva esetleg a függvényszerűen előre kalkulálható jövőbeli vészhelyzeteket.

c) A következő biztosítási „egyeztető csoport” a normálisnak tekinthető költség-alakulást kell, hogy áttekintse. Így különösen a működtetési-üzemeltetési költségek, a szerzési költségek, a kiszervezési költségek, a munkabérek stb. ésszerű sávját, ill. az ezek alakulását meghatározó tényezőket kellene feltárni. Itt kellene foglalkozni a „kombinált mutató” (combined ratio) azon szélső értékeivel is, amelyeken túllépő cégeknél már célszerű lehet a Felügyelet fokozottabb odafigyelése. Az előadásom első részében említett ún. Banyár-papír alapján például már 2006 elején értelmes vitát lehetne (kísérleti jelleggel ) folytatni pl. a jutalékoknak a szakmában mindenki által ésszerűnek tartott mértékéről, arányairól, elfogadható csatornáiról, módszereiről, ill. a fokozottabb felügyeleti vizsgálatot érdemlő határpontokon túli jelenségekről.

d) Biztosan szükséges a viszontbiztosításiháttér várható fejleményeinek szakértői körben való egyeztetése is. Itt a fontosabb vb-fajták, ill. területek minimális biztonságot adó mértéke ugyanúgy fontos lehet, mint az adóztatási viták elkerülését szolgáló maximálisan ésszerűnek minősíthető mértékeke meghatározása.

e) Kiemelkedő jelentősége miatt érdemes lehet évente egy alkalommal a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítások helyzetének és az elfogadható főbb jellemzőinek az áttekintése is. Itt lényegében ki lehetne térni mind a kár-, a költség-, tartalékolási határértékekre, problémákra, mind az előző év végi kampány során világossá vált informatikai és jogi gondok megvitatására is.

f) Egyre inkább szükség lenne a biztosításközvetítők sajátos tevékenységének szakmával közös áttekintésére is. Így különösen egyrészt a biztosítókkal kapcsolatos kétoldalú kapcsolataik általános, pl. a költség-elszámolási, informatikai, ellenőrzési, felelősségi mértékei, gondjai, másrészt az egyéb pénzügyi szolgáltatók részére nyújtott közvetítői tevékenység „harmonizációs igényeinek” feltárása és nyilvános rögzítése lenne itt a közös feladat.

Ez a vázlatos séma természetesen a többi pénzintézeti szektorral lefolytatandó „egyeztető értekezleteknél” is használható lehet, azzal az eltéréssel, hogy az első és az utolsó szekciók közötti munkacsoportoknak értelemszerűen a szektorális sajátosságokkal kellene majd foglalkozniuk.

Az „Új Együttműködés” alapelveinek 2005 végi, 2006 eleji egyezményszerű elfogadása és az érdekvédelmi szervekkel való aláírása esetén el lehetne kezdeni a versenyjogi engedélyeztetést is. Mindezek alapján 2006 tavaszán már meg lehetne tartani az első, még csak kísérleti jellegű - azaz felügyeleti reakcióval („jogkövetkezményekkel”) még semmiképpen sem járó - „konzultációkat”. Ehhez természetesen mind a PSZÁF, mind a szakmát és az egyes társaságokat képviselőknek tudatosan és alaposan fel kellene készülniük. Ez az „Új Együttműködés” segítené a pénzintézetek azon túlnyomó többségét , akik a tisztességes verseny határértékein belül mozogva, előnyben részesítik a - kisebb kockázatosságuk miatt érthető és jogszerű - „mérsékeltebb felügyeleti érdeklődést”. Az új, a kockázatalapú felügyeleti paradigma alapvető célja ugyanis éppen az, hogy - szemben a hagyományos prudenciális gondolkodás „mindenkit pl. kétévente egyformán, s a helyszínen is, hetekig vizsgálgatunk” gyakorlatával - (1) a stabilan alacsony kockázatú és (2) a PSZÁF-val együttműködő pénzintézeteket „békén hagyja”, s lehetőség szerint csak az adatok szúrópróbaszerű ellenőrzésével terhelné meg. Fontos célkitűzés ezért az, hogy minél több pénzintézet önként akarjon a szakma egésze által meghatározott ,s a felügyeleti gyakorlat által legitimált, „normális”, ésszerű, a nem irreálisan kockázatos tevékenységet tükröző sáv határain „belülre kerülni”. Az így felszabaduló erőforrásait a PSZÁF-nak a jövőben a magas(abb) kockázatú vagy/és a Felügyelettel nem együttműködő cégeknek a korábbiaknál sokkalta keményebb, határozottabb ellenőrzésére kell majd fordítania,mindaddig, ameddig azok kockázata nem csökken az elfogadható határok közé. S az is lényeges szempont, hogy ezek után a jövőben a PSZÁF már az ilyen vizsgálódásainál is maga mögött tudhatja az előre meghirdetett határértékeket önként betartó pénzintézetek morális támogatását is. Ebben az új felügyeleti paradigmában tehát először, ill. sokkal inkább érvényesülne az egyes cégek belátáson alapuló „egyéni önszabályozása”, ill. a szakma együttes véleménye által való „közösségi önszabályozás”, semmint az elsősorban a tisztességes verseny keretein túllépőkre összpontosító „állami felügyelés” hatása.Némileg paradox módon, ez a megoldás még a szakma által elfogadott „kondicionált verseny” keretei közül kitörni akarók számára is kedvező, ill. a jelenlegi helyzetnél valószínűleg előnyösebb lesz. Ez a felügyelési paradigma ugyanis nem kíván az adminisztratív tiltás, a meghiúsítás eszközével élni, mivel Hayek és Schumpeter óta felismertük: gyakran éppen a korábban helyesnek vélt korlátok átlépése hozta-hozza magával a kedvező irányú változást, a fejlődést. Az „Új Együttműködés” időszakában azonban a piac valamennyi résztvevője számára világossá kell tenni: a korlátok ugyan átléphetők, de annak mindig olyan többletkockázata is lehet, amelyet az adott cég menedzsmentjének és tulajdonosainak, ill. az ügyfeleiknek, s a vetélytársaiknak is előre tudatosítaniuk kell magukban. Ám ha valakinek még - pl. a rosszabb kockázati besorolásból, a többlet tőkeigényből, a magasabb felügyeleti díjból, a gyakoribb és alaposabb felügyeleti vizsgálatokból adódó - előrelátható és kalkulálható többletterhek vállalása mellett is megéri a szokásos szerződési, üzletviteli, üzemgazdasági út elhagyása, akkor „a lelke rajta, csinálhassa...” (Ez a szabályozási modell tehát a „Forma I” autóversenyeinek azon típusához sorolható, ahol a kanyar levágása, vagy az abból való kicsúszás megengedett, mert senki sem csapódik a falnak; ám mindenkinek számítania kell az útjelző kövek esetleges rongálásával, vagy az egyre mélyülő homokból kialakított biztonsági sávban való békés beleragadás kockázatával…)Az „Új Együttműködés” tehát egyáltalán nem akarja lefojtani a versenyt, ill. megbénítani az „úttörő szerepre” vállalkozó pénzintézetek szándékait. Szándéka csak a verseny fokozatos (evolúciós), a többség által elfogadható ütemű változási mechanizmusának intézményesítésére irányul.23 Ily' módon tökéletesen megfelel a pozitív magyar történelmi hagyományok reformszellemének, ill. a magyar felügyeleti rendszer sajátos, az elmúlt negyedszázadot - egy rövid kitérővel - jellemző, ún. fokozatos felfogásának („gradual approach”) is. Elgondolkodtató viszont, hogy a közösség érdekeit demokratikus és nyilvános módon megjelenítő, sokban hasonló, a szakma és felügyelet közti folyamatos együttműködést még az egészen más történelmi hagyományú és felfogású, az önálló cselekvést igen csak díjazó amerikai biztosítói társadalom túlnyomó többsége is évtizedek óta elfogadta.24 S nem is kell olyan messzire mennünk. Napjainkban az Európai Bizottság és a 13 legnagyobb biztosítót - s egyben pénzügyi konglomerátumot - tömörítő ún. CRO-munkacsoport képviselői közötti előrehaladott tárgyalások akár már a közeljövőben elvezethetnek egy „Egységes Európai S. II-Validációs Engedélyhez”, vagy legalábbis Módszertanhoz. (Single European Validation Pass, or Methodology). Az ún. Lámfalussy-eljárás keretében ugyanis az Európai Bizottság különösen nagy súlyt helyez a pénzügyi felügyeleteknek a szakmai közvéleménnyel együttesen kialakított és folyamatosan, közösen működtetett szabályozási megoldásokra. Mindezek az okok teszik megalapozottá azt a várakozást, hogy az ilyenfajta - előre és hivatalosan még az ún. különleges versenyterületeken is bejelentendő, ám a - „közjót” szolgáló - „részleges versenykorlátozást” mind az annak elbírálására jogosult Gazdasági Versenyhivatal, mind pedig törvényességünk legfőbb őre, az Alkotmánybíróság is jóvá fogja hagyni.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére