A Javaslat - a megbízási szerződés szabályainak szubszidiárius alkalmazása mellett - a közvetítői szerződés egymástól szigorúan elválasztott két fajtáját különbözteti meg. Az ügynöki szerződésnek nevezett alakzat az eseti, míg az üzletszerzői szerződés a folyamatos üzletközvetítésre irányuló jogviszonyokat foglalja össze. A javasolt szabályozás eltérései közül - némiképp önkényesen, de témánk szempontjából ez bír kiemelt fontossággal - azt emeljük ki, hogy a folyamatos üzletközvetítőt a megbízó felmondása esetén szabály szerint kiegyenlítés illeti meg az erre vonatkozó feltételek teljesülése esetén, míg ezt a védelmet az eseti közvetítő nem élvezheti. Kérdés azonban, hogy a szigorú logika következetes érvényesítése minden területre valóban lehetséges-e, arra is figyelemmel, hogy a közvetítői jogviszony tartalmára a közvetített szerződés természetének, sajátosságainak is jelentős hatása lehet.

Terminológiai kérdésekre tanulmányunk végén térünk vissza.

II. A biztosítási alkusz - közvetítő és szolgáltató

2. A biztosítási alkusz a 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.) 45.§ a) pontja értelmében olyan független biztosításközvetítő, aki az ügyfél, vagyis azon személy megbízásából jár el, aki a biztosítási (viszontbiztosítási) szerződés megkötése esetén a szerződő fél, illetve a biztosított (viszontbiztosított) pozíciójába kerül. A Bit. 46.§ (1) bekezdése szerint: "Az alkusz előkészíti a biztosítási szerződés megkötését. Tevékenysége kiterjedhet a megbízó képviseletében a szerződés megkötésére, a megbízó igényeinek érvényesítésében történő közreműködésre. A biztosító ez irányú hozzájárulása esetén, az ügyfél megbízásából jogosult a biztosítási díj átvételére, valamint a biztosító hozzájárulása vagy az ügyfél felhatalmazása alapján a kockázat felmérésében, a szerződésből eredő jogaik és kötelezettségek teljesítésében és lebonyolításában való közreműködésre." Az idézett definíció alapján kétségtelen, hogy az alkusz a megbízó "beszerzési ügynöke", akinek az ügyfél aktuális biztosítási szükségletei megoldása és nem további szerződési partnerek toborzása, vagy szerződések terjesztése a feladata. A Tervezet ebből következően a biztosítási alkuszt az eseti közvetítők közé sorolja, akinek a megbízás felmondása esetén a kiegyenlítésre nincs joga.

Az idézett törvényszöveg nyelvtani elemzése alapján ez a következtetés logikus. Ha azonban az alkusz által közvetített biztosítási szerződés sajátosságait, illetve a biztosítási alkuszi tevékenység gyakorlatát, fejlődési tendenciáit vesszük szemügyre, a megoldás nem ilyen egyértelmű.

3. Az eseti közvetítő tipikus példája az ingatlanközvetítő. Feladata a megbízó részére adásvételi szerződés közvetítése, amelynek perfektuálódásával a közvetítői jogviszony a felek között megszűnik. Fontos eleme az ügylet hátterének, hogy a megbízó az adásvételi szerződés mibenlétével, joghatásaival tisztában van és annak tárgyát is ismeri (megtekintheti). A közvetített szerződés teljesítése lényegében egy ügyleti cselekménysorozattal történik, így fel sem vetődik, hogy a közvetítő az adásvételt követően megbízójának további szolgáltatásokkal tartozna. A biztosítási szerződés sajátosságai azonban a vázolt modellt az eseti biztosításközvetítés körében is szétfeszítik.

Egyfelől, a biztosítási termék az ügyfél részére nem kézzelfogható, hiszen azt fizikailag egy rendszerint terjedelmes, bonyolult nyelvezetű szerződési feltétel testesíti meg, amely nemcsak a szerződés megkötését megelőzően, de a szituációtól függően gyakran a szerződés későbbi létszakában is értelmezésre, magyarázatra szorul. Minden biztosításközvetítő alapvető feladata a szerződésről szóló tájékoztatás, de különösen ez a helyzet az ügyfél megbízásából eljáró alkusz esetében - a biztosításközvetítésről szóló, 2002/92/EC Irányelv (IMD) elvárja, hogy a biztosítási vállalkozások széles körével kapcsolatban álló független biztosításközvetítő ajánlatát a piacon elérhető termékek megfelelően széles körére kiterjedő, pártatlan elemzésre alapítsa. Az alkusz esetében ennél fogva a biztosításközvetítés szükségképpen együtt jár a szaktanácsadással, a szolgáltatás e két aspektusa egymástól el nem választható. Abban az esetben, ha a piacon nem található az ügyfél biztosítási szükségletéhez képest adekvát termék, de a kockázat biztosítható, az alkusz egyedi szerződést készít és helyez el biztosítónál. A német bírói gyakorlat a biztosítási alkuszt - az ügyfél biztosításaira vonatkoztatva - egyenesen a vagyonkezelőhöz (Treuhand) hasonlítja, amennyiben feladataként a kockázatanalízist, a szerződésszerkesztést, a kockázat elhelyezését, a szerződés folyamatos kezelését, valamint a kárrendezésben való közreműködést jelöli meg. Az alkusz eljárásáért önálló felelősséggel tartozik.

Másfelől, a biztosítási szerződés fogalmilag is tartós kapcsolatot hoz létre a biztosító és a szerződő fél között. A biztosítási időszak szabály szerint egy év, ám ennél hosszabb időtartamú biztosítási szerződés is köthető - a Ptk. 551.§ (3) bekezdése csak arról rendelkezik, hogy a negyedik évtől kezdve a három évnél hosszabb határozott időre szóló szerződés is felmondható. Az életbiztosítások körében - adójogi szabályokra tekintettel - a tíz éves időtartam a tipikus. A biztosítási alkuszi szolgáltatás értelemszerűen kiterjed a szerződés folyamatos kezelésére (díjak, díjrészletek beszedése, a biztosítás tárgyában bekövetkező változások bejelentése, gondoskodás a biztosítási kötvény megfelelő módosításáról, közreműködés kárügyek intézésében stb.), valamint a lejáró biztosítás megújítására is. Az alkusz tehát - ha megbízója részére nem is közvetít biztosításokat folyamatosan - legalábbis folyamatos szolgáltatást nyújt, ami a biztosítások évről évre történő megújítása esetén folyamatos szerződésközvetítéssé is válhat.

Meg kell említeni, hogy a biztosítási alkusz szolgáltatásának súlypontja, a piac átalakulására reagálva, az elmúlt évtizedben a szerződésközvetítésről egyre inkább a tanácsadás irányába tolódik el. Azáltal, hogy az egyszerűbb biztosítások ma már az interneten, vagy a közvetlen értékesítést végző biztosítók (direct writers) call-centerei útján is megköthetők, továbbá a biztosításközvetítői piac egyre fontosabb résztvevőivé váltak a bankok (bancassurance), a független biztosításközvetítők értelemszerűen keresik azokat a területeket, ahol további szolgáltatások nyújtásával erősíthetik meg pozícióikat, teremthetnek hozzáadott értéket. Különösen az ipari-nagyszervezeti biztosítások körében lett a klasszikus kockázat-elhelyezési funkció mellett egyre fontosabb szolgáltatás a kockázatfelmérés, az ezzel összefüggő tanácsadás, a biztosítási szerződési csomagok kezelése, adminisztrációja és a kármenedzsment. Az alkusz itt üzletközvetítőből egyre inkább kockázati tanácsadóvá válik. Ez a változás ugyanakkor az alkusz díjazása körében - a tanulmány egy későbbi részében részletesen kifejtett okból - csak viszonylag szűk körben, az ipari-nagyszervezeti biztosítások egy részében eredményezte a jutalékról a megbízási díjra történő átállást. A biztosításközvetítés logikájából adódóan a kockázat elhelyezéséért fizetett jutalék az ügyfél részére teljesített összes szolgáltatás egyetlen ellenértéke.

4. Az alkuszi jutalék mértéke nem tükrözi az alkusz által kifejtett valóságos munkamennyiséget, illetve ráfordítást. A gyakorlatban az alkusz költségei és a kapott jutalék közötti egyensúly az egyes szerződések szintjén egyáltalán nem releváns, azt kizárólag a teljes alkuszi portfóliót tekintve és csak hosszabb távon lehet vizsgálni. Tapasztalati tény, hogy az esetek egy részében az első üzleti év jutaléka a költségeket sem fedezi, az alkusz számára nyereséget az ügyféllel kialakított hosszú távú kapcsolat során, a megújításokkal termelődő speratív jutalékok hoznak. Ez a körülmény okszerűen teszi érdekeltté az alkuszt a folyamatos ügyfélkapcsolat kialakításában, az üzlet megtartásában, ami szabály szerint a közvetített biztosítás megújításában történő részvételben ölt testet. A vázolt érdekeltség az alkusz, mint eseti közvetítő számára a folyamatos közvetítővel analóg helyzetet teremt, mert az alkusz megbízásának felmondása lényegében erre a jövőbeli jutalékbevételre való kilátást szegi el. A szabályozási hézagok miatt a gyakorlatban - az éles, nem mindig tisztességes eszközökkel folytatott verseny körülményei között - az alkusz könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. Két jellemző esetcsoportot említünk.

a) A biztosítási alkuszi megbízások általában kifejezetten is tartalmazzák azt a tájékoztatást, hogy a megbízó részére az alkuszi szolgáltatás közvetlenül térítésmentes, mert arra - a szerződés létrejöttétől függően - a biztosítási díjba beépített jutalék nyújt fedezetet. A megbízó megteheti, hogy az alkuszi megbízást az alkusz által beszerzett és értékelt ajánlatok átadását követően mondja fel és a biztosítást az egyik biztosítóval közvetlenül köti meg. Ilyen esetben az alkusz - a Ptk. 479.§ (1) bekezdésére tekintettel - a megbízóval szemben legfeljebb a felmerült költségeit érvényesítheti. A gyakorlatban, mivel az önkéntes teljesítés ritka, ugyanakkor az alkusznak az adott szerződésre fordított költségei sokszor csak nehezen beazonosíthatóak, vagy bizonylatolhatók, ezek megtérülése csaknem reménytelen - a megbízó lényegében ellenszolgáltatás nélkül jut szolgáltatáshoz, esetünkben a releváns piaci információhoz.

Az említett helyzetre a Javaslat elvben megoldást ad, amennyiben az 5:292.§ (5) bekezdése - a német joghoz hasonlóan - úgy rendelkezik, hogy "a díjazási igény akkor is létrejön, ha a közvetített, vagy lehetővé tett szerződést az ügynöki jogviszony megszűnését követően kötik meg, illetve teljesítik". Az által, hogy a Tervezet nem költségtérítési, hanem díjazási igényt említ, megszűnhetnek a jelenlegi gyakorlat bizonyítási problémái. Nem lehet azonban illúziónk a vonatkozásban, hogy az igény érvényesítéséhez csaknem minden esetben peres eljárásra lehet szükség, amelyben - az alkuszi jutalék később tárgyalandó sajátosságaira figyelemmel - az is vitatott lehet, hogy ki a kötelezett: a megbízó-e, vagy az a biztosító, amely végső soron üzlethez jutott.

b) A Javaslatnak az eseti közvetítésre vonatkozó szabályrendszere ugyanakkor nem ad megoldást a megbízói visszaélések másik gyakori esetére. Itt a megbízó az "A" alkusznak adott megbízást lényegében a munka szakmailag igényesebb részének (a szerződés kidolgozása, a kockázat elhelyezése, a megbízói munkaszervezetben a kockázatkezelés, a biztosítási feladatokkal összefüggő adminisztráció ügyrendi kialakítása stb.) elvégzését követően, tehát a biztosítási szerződés megkötése után mondja fel és ad egyidejűleg megbízást a portfólió kezelésére "B" alkusznak, vagy az "A" alkusz által kidolgozott biztosítási konstrukció változatlan tartalmú megújítására ad az első év lejártát követően megbízást "B" részére, anélkül, hogy a felmondásra "A" - szerződésszegésével - okot adott volna. Az első esetben "A" még az adott biztosítási évre eső teljes jutalékot sem feltétlenül kapja meg, a másodikban pedig a speratív (folytatólagos) jutaléktól esik el.

A biztosítási időszak lejárta előtti alkuszváltás esetében a jutalékjogosultság kérdése ugyanis a gyakorlatban vitatott. Az elvileg helyesnek látszó és a nemzetközi gyakorlat által is igazolt megoldás alapján a közvetítőváltással érintett biztosítási szerződések következő évfordulójáig, vagy lejáratáig képződő jutalék teljes összege, a felek eltérő megállapodása hiányában, a korábbi alkuszt illetné meg. A Ptk. 542.§ (1) bekezdése értelmében ugyanis a biztosítási díj, amelynek része a jutalék, a biztosítási időszak első napján esedékes, amiből következni látszik, hogy a jutalék azé a közvetítőé, aki ebben az időpontban alkuszi megbízással rendelkezett. A biztosítók gyakorlatában ugyanakkor a biztosítási díjak negyedéves részletekben történő beszedése terjedt el. Az egyszerűbb nyilvántartás okán a jutalék kérdését is ehhez igazítják, így a hazai gyakorlat már a folyó üzleti év jutalékát is a korábbi és az új alkusz között időarányosan osztja meg.

Fontos annak megállapítása, hogy amikor a megbízó az alkuszi megbízást anélkül mondja fel, hogy ez az alkusz által közvetített, nem ritkán egyedi biztosítási szerződést érintené, illetőleg a korábbi alkusz által létrehozott biztosítási szerződés üzemeltetését változatlan feltételekkel bízzák más biztosítási alkuszra, a korábbi alkusz szolgáltatása alapvetően szerződésszerű volt. Ha ugyanis a közvetített biztosítási szerződéssel a megbízó nem lenne elégedett, értelemszerűen nemcsak az alkuszi megbízást, hanem az annak alapján közvetített biztosítást is felmondta volna, azt nyilván nem változatlan feltételekkel (tartalommal) folytatnák. A felmondás következtében a szerződésszerűen eljárt biztosítási alkusz mégis elveszíti jutalékjogosultságát, nem jut az általa végzett kifogástalan szakmai munka ellenértékéhez, míg a teljesítményből adódó előnyöket - a jutalékot is ide értve - a megbízó által kijelölt más biztosítási alkusz élvezi.

A jogi szabályozás természetesen nem korlátozhatja a megbízó felmondási jogát, azonban annak érvényesítését - szerződésszegés hiányában - térítéskötelessé teheti, ezzel is késztetve a megbízókat a biztosítási szolgáltató körültekintő kiválasztására, illetőleg a szolgáltató-váltás komolyabb megfontolására. A magunk részéről a megoldást a folyamatos közvetítésre vonatkozó szabályrendszer - jelen esetben a kiegyenlítés - megfelelő alkalmazásában látjuk. Korábban láttuk, hogy a biztosítási alkuszi megbízás tárgyalt felmondása esetén ahhoz hasonló helyzet keletkezik, mint ami a folyamatos közvetítők esetében a kiegyenlítés megfizetését megalapozza. A megoldáshoz nem szükséges, hogy a biztosítási alkuszt kiemelnénk az eseti közvetítők közül. Utaló szabállyal javasoljuk ezért a Javaslat kiegészítését a következő új rendelkezéssel:

"A biztosítási alkusz az 5:307.§ (2)-(6) és (8) bekezdéseinek megfelelő alkalmazásával kiegyenlítésre jogosult, ha a megbízó az alkuszi megbízás rendes felmondásával egyidejűleg az alkusz által korábban közvetített biztosítást nem mondja fel, illetőleg az alkusz által korábban közvetített, érvényben lévő biztosítási szerződés változatlan tartalommal történő üzemeltetését más biztosítási alkuszra bízza."

III. A biztosítási alkusz joga az állományához

5. A javasolt szabály komoly lépést jelentene a nemzetközi gyakorlatban széles körben alkalmazott - ám Magyarországon jelenleg egyértelműen nem megfogalmazott - intézmény, a független biztosításközvetítőnek a gondozott állományhoz való joga legalizálása irányában is. Ez a szokásjogilag kialakult tétel a következőket jelenti:

  • alkusz, illetve a többes biztosítási ügynök azon jogosultsága, hogy megbízói, illetve ügyfelei biztosításait kizárólag a szakmai megfontolások, a megbízó érdeke és utasításai által meghatározottan, egyéb kötöttségtől mentesen helyezze el a biztosítási piacon,
  • a független biztosításközvetítő azon jogosultsága, hogy a biztosítóktól az elhelyezett üzletek alapján jutalékot igényelhessen (szerzési és folytatólagos jutalékot egyaránt),
  • a jutalékra való jogosultság független attól, hogy az üzlet elhelyezését követően a független biztosításközvetítő és a biztosító között az együttműködés megszakad,
  • a független biztosításközvetítő azon jogosultsága, hogy állományát másra örökítse, feltéve, hogy ez által az ügyfél érdekei nem csorbulnak, valamint az állomány átruházásának tiszteletben tartása a biztosítók részéről.

6. A magyar jogalkotás - a Bit. 46.§ (3) és (4) bekezdéseiből levezethetően - a biztosítási alkusz esetében az állományhoz való jog első elemét inkább szakmai kötelezettségként fogalmazza meg. Az alkusz köteles az ügyfél igényeit és biztosítási szükségleteit előzetesen pontosítani, ajánlatát a piacon hozzáférhető, kielégítő mennyiségű szerződés pártatlan elemzésére alapítani és az általa adott szaktanácsot indokolni.

Érdekes, hogy a független biztosításközvetítők másik kategóriájával, a többes ügynökökkel szemben a törvény ehhez hasonló követelményt nem állapít meg. A PSZÁF azonban - az életbiztosítási igényfelmérésre vonatkozó módszertani útmutató tervezetében - már utal az alkusz és a többes ügynök tevékenysége között megfigyelhető hasonlóságokra: "A független többes ügynök - ügynök, ezért megbízóit, a biztosítókat képviseli, egyben - mivel különböző biztosítók versengő termékeit értékesíti - e termékkörben ügyfele számára optimalizálást is végezhet, így tevékenysége tartalmazhat a biztosítási alkuszéval azonos tevékenységi elemeket. Az ügyfél a független többes ügynököt is megkeresheti azzal az igénnyel, hogy az általa kínált biztosítási termékek közül ajánlja számára a megfelelőt, függetlenül attól, hogy csak az alkuszt terheli a Bit. 46.§ (3) bekezdésében megfogalmazott azon kötelezettség, hogy a biztosítási szerződés megkötésének előkészítése során kielégítő mennyiségű, a piacon hozzáférhető biztosítási szerződést elemezzen."

7. Az állományhoz való jog azon eleme, hogy a jutalékjogosultságot az alkusz és a biztosító közötti együttműködés megszűnése nem érinti, először a Magyar Biztosítók Szövetsége (MABISZ) és a Független Biztosítási Alkuszok Magyarországi Szövetsége (FBAMSZ) között 1996-ban aláírt minta-megállapodásban jelent meg. Ez a dokumentum rögzítette először, hogy ha a biztosító és az alkusz között létrejött, a jutalékra, illetőleg a biztosítási szerződések kezelésének ügyrendjére vonatkozó együttműködési megállapodás felmondásra kerül, ennek következménye pusztán az, hogy a biztosító új üzletet az alkusztól nem fogad, ugyanakkor a korábban elhelyezett állomány alapján - mindaddig, amíg az erre vonatkozó alkuszi megbízások fennállnak - az alkuszt a jutalék továbbra is megilleti. A hivatkozott minta-megállapodást megelőzően a biztosítóintézetek egy része azt az álláspontot képviselte, hogy a biztosítóintézet és az alkusz közötti együttműködési szerződés megszűnése esetén a jutalékhoz való jogosultság teljes mértékben elenyészik.

A nemzetközi gyakorlat alapján a független többes ügynököt a biztosító által korábban kiadott ügynöki megbízás felmondása esetén - mint minimum - az állomány pénzbeli megváltása, azaz a kiegyenlítés illeti meg. Érdekes megemlíteni, hogy a 2003. évi LX. törvény eredeti szövegezése - a 33.§ (8) bekezdéséből levezethetően - a többes ügynök ezen jogát elismerte, ám ezt a Bit.-et még 2004 nyarán módosító 2004. évi XLVIII. törvény 73.§ (2) bekezdése akként változtatta meg, hogy "(a)z önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvényben foglaltak szerinti kiegyenlítés a biztosítóval fennálló, munkavégzésre irányuló jogviszony alapján biztosításközvetítői tevékenységet végző ügynököt és többes ügynököt csak erre irányuló, a biztosítóval írásban megkötött megállapodás esetében illeti meg". A Bit. tehát a független többes ügynök állományhoz való jogát illetően - nem függetlenül a biztosítói lobbi álláspontjától - lényegében nemleges döntést hozott. A Javaslat 5:307.§ (7) bekezdése ezzel szemben a "biztosítási ügynököt" kiegyenlítésre jogosultnak tekinti - sőt, a szövegezés folytán nem tudni, hogy ebbe a többes biztosítási ügynök egyáltalán beleértendő-e.

8. Az állományhoz való jog további folyománya annak elismerése, hogy a független biztosításközvetítő által gondozott szerződésállomány piaci értéket képvisel, amit a közvetítő elsősorban akkor realizálhat, ha tevékenységével fel kíván hagyni, hiszen az állományt ekkor "en bloc" értékesítheti. A szerződésállományt megvásárolhatja akár egy másik - az átruházó közvetítővel azonos tevékenységet végző - független közvetítő, akár pedig az a biztosítótársaság, amelynél az állományt elhelyezték. A külföldi gyakorlat azt a szabályt alakította ki, hogy az állomány átruházását az érintett biztosító csak abban az esetben nem köteles akceptálni, ha az állományt megszerző közvetítő az ügyfél megfelelő kiszolgálására nyilvánvalóan nem képes - ilyenkor a biztosító az állományt magához válthatja.

A magyarországi gyakorlatban korábban előfordult alkuszi állomány-átruházások az ügyfelek irányában részben az engedményezés szabályai szerint, részben pedig akként bonyolódtak le, hogy az ügyfél az átruházó alkusznak adott korábbi megbízást az állományt átvevő alkusz irányában kifejezetten megerősítette. Arra figyelemmel, hogy nagyobb állományok esetében ez az eljárás igen hosszadalmas és adott esetben kimenetelében is bizonytalan helyzetet teremthet, az irodalomban felvetődött, hogy a megoldást - a biztosítók közötti állomány átruházás analógiájára - sui generis jogintézmény kialakítása útján, a közérdekűség folytán a PSZÁF engedélyező hatásköre mellett indokolt keresni.

9. A függő biztosításközvetítő - az egyes biztosítási ügynök - a nemzetközi gyakorlat álláspontja szerint általában nem jogosult az állományra. Az általa kezelt biztosítási szerződések az őt foglalkoztató biztosító állományába tartoznak.

Sajátosan alakult a magyarországi helyzet. Mivel - költségeik csökkentése, a társadalombiztosítási járulék elkerülése érdekében - az elmúlt években a magyarországi biztosítók ügynöki hálózatukat csaknem kivétel nélkül önálló vállalkozásokba szervezték ki, a 2000. évi CXVII. törvény (Küsz.) hatályba lépése, a kiegyenlítés intézményének megjelenése, érthető idegességet váltott ki a biztosítók körében. Mint ismeretes, a Küsz. 1.§ (3) bekezdése alapján önálló kereskedelmi ügynök az, aki "nem munkaviszony alapján végez kereskedelmi ügynöki tevékenységet". Komoly lobbizás indult annak érdekében, hogy a biztosítást - és általában a pénzügyi szférát - jogszabály-módosítással a Küsz. hatálya alól kivegyék. Ez a törekvés - mint láttuk - az új Bit. hatálybalépésével lényegében sikerre vezetett.

A Javaslat 5:307.§ (7) bekezdése meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek függvényében a biztosítási ügynök kiegyenlítésre jogosult. A Javaslat nem vesz tudomást a függő, illetve a független ügynök között a nemzetközi gyakorlatban tapasztalható különbségről, az Indokolás sommás megállapítása szerint: a "törvényes kiegyenlítési jogok ... alapvető megtagadását semmilyen körülmény sem indokolja". Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a függő biztosítási ügynök a nemzetközi gyakorlatban nem jogosult a saját állományra. A kodifikátornak érdemes lehet megfontolnia, hogy a "mindent, vagy semmit" alternatíva helyett szükség esetén a nemzetközi gyakorlat által meghatározott irányt követve alakítson ki kompromisszumot.

IV. A biztosítási alkusz díjazása és a jutaléktranszparencia

10. A biztosítási alkusz díjazására vonatkozóan a nemzetközi gyakorlatban az - az elmúlt másfél évszázadban szokásjoggá vált - szabály alakult ki, hogy az alkusz ellenszolgáltatásként jutalékra jogosult, azt pedig attól a biztosítótársaságtól igényelheti, amelynél a kockázatot elhelyezte. Jóllehet a szabályt nemegyszer furcsállják, elterjedése szilárd közgazdasági-kereskedelmi megalapozottságra mutat. Az indokok rövid áttekintése közismertségük ellenére nem mellőzhető.

Elöljáróban azt kell megemlíteni, hogy a biztosítási alkuszi szerződés az üzlet közvetítésére vonatkozó - a Javaslat megfogalmazásában: ügynöki - szerződések és nem a tevékenység végzésére vonatkozó szerződések csoportjába tartozik. Nem megbízási típusú szerződés tehát, hanem eredménykötelem. Míg az ügyvéd, a könyvelő, a magánorvos akkor is joggal formál igényt ellenszolgáltatásra, ha a szerződés alapján kifejtett tevékenysége a megbízó számára nem hoz eredményt, a biztosítási alkusz díjazásra csak akkor jogosult, ha a megbízásban szereplő szerződés létrejött és annak díját megfizették. Mint korábban érintettük, a hagyományos felfogás szerint a jutalék az ügyfél részére teljesített összes szolgáltatás egyetlen ellenértéke. A hagyományos megoldás szerint az alkusz szolgáltatását - akár csak a biztosítási ügynökét - a megbízó a bruttó biztosítási díj keretében fizeti meg. Feltételezve, hogy az alkusz díjkezelést is végez, a jutalék az ügyféltől beszedett díjból levonásra kerül és az alkusz a biztosítóval a nettó díjjal számol el. Ez a körülmény is aláhúzza, hogy a "ki fizeti az alkuszt" kérdés - álkérdés. Jóllehet a jutalék kötelezettje jogi szempontból a biztosító, annak forrása közgazdasági értelemben a szerződő fél által fizetett biztosítási díj. Azáltal pedig, hogy a jutalékjogosultság a biztosítási díj befizetésével keletkezik, a jutalék (és a biztosító kötelezettsége annak folyósítására) nem választható el jogi értelemben sem a biztosítási díjtól, a díjazás hagyományos formája inkább elszámolás-technikai kérdésként jelentkezik.

A tradicionális megoldás közkeletű indoka az, hogy a biztosító a bruttó biztosítási díjban kalkulálja a szerzési és az állományápolási költségeket is, amelyek azonban az alkuszi közreműködés mellett létrejött és gondozott üzletek esetén nem a biztosítót terhelik. Ha ezeket a biztosítási díjon felül, külön kellene megfizetni, a közvetítő nem lenne versenyképes, a biztosító pedig jogalap nélkül gazdagodna.

A tradicionális modell érvényességét támasztja alá végül az értékesítési tapasztalat is. Standard biztosítási termék (tömegtermék) aligha lenne eredményesen közvetíthető, ha annak díja mellett az alkusz egyúttal a saját - közvetítői - díját is kétoldalú rendben kellene, hogy kialkudja. A megbízási díj eseti megállapításával együtt járó adminisztrációs költséget az ügyletkötés közgazdaságilag nem viseli el. Aligha véletlen, hogy az a folyamat, amely napjainkban a hagyományos konstrukció felülvizsgálatára, meghaladására irányul, nem a "retail" (tehát a lakossági és kisvállalati), hanem a "corporate" - tehát a nagykockázati-nagyvállalati - biztosítások területén indult el.

11. Korábban már érintettük, hogy a nagyvállalatok (nagyszervezetek) biztosításai körében az elmúlt évtizedekben a gazdasági verseny a biztosítási alkuszi tevékenység bizonyos fokú súlyponteltolódását és szélesedését eredményezte. A klasszikus kockázat-elhelyezési funkció mellett egyre fontosabb szolgáltatás lett a kockázatfelmérés, az ezzel összefüggő tanácsadás, a biztosítási szerződési csomagok kezelése, adminisztrációja és a kármenedzsment. Az alkusz üzletközvetítőből egyre inkább kockázati tanácsadóvá válik. Ez a változás természetszerűleg az alkusz díjazása kérdését sem hagyta érintetlenül. Azzal, hogy az alkuszi szolgáltatásban szaporodnak a tanácsadói elemek - a kockázatelhelyezés rovására - a jutalék, mint ellenszolgáltatás kizárólagosságát az alkuszok is feszegetni kezdték, felvetve, hogy (mindenekelőtt az alacsony díjú, de szolgáltatás-intenzív biztosítási portfólióknál) a biztosítás elhelyezéséért járó jutalék mellett az ügyfél a szolgáltatásért külön fizessen.

Az intenzív piaci verseny azonban nem a kettős díjazás elterjedését igazolta. Ellenkezőleg - a biztosítási alkuszok nagyvállalati ügyfeleik javára az üzlet megtartása érdekében nemegyszer mondanak le jutalékuk egy részéről (miáltal a biztosítási díj is csökken), vagy éppen állapodnak meg nettó díjas biztosítás közvetítéséről és annak az ügyfél által közvetlenül fizetett, a jutaléknál szabály szerint kisebb mértékű megbízási díj ellenében történő kezeléséről.

A leírt változás okai komplexek. Az alkuszi szolgáltatás jelzett változása közelíti azt a klasszikus megbízási szerződésekhez. A kockázatelhelyezés, mint eredmény mellett a folyamatos szolgáltatás fontossága megnő, ezáltal az ügyfél számára is megfoghatóbbá válik az alkuszi tevékenység hozzáadott értéke. Értelemszerűen ez annál nyilvánvalóbb, minél komplexebb az ügyfél gazdálkodása, minél összetettebb biztosítási csomagot kell kezelni. Ezért is van terjedőben a megbízási díjas konstrukció a nagyvállalati-nagykockázati szektorban. Fontos továbbá, hogy azokban az országokban, ahol biztosítási adó van, a megbízási díj ellenében történő biztosítási alkuszi szolgáltatás az ügyfélnek pénzt takarít meg. Az adót ugyanis a biztosítási díj részét képező jutalék után is meg kell fizetni, ám vissza nem igényelhető, míg a megbízási díj után fizetendő áfa azokban az országokban is elszámolható, ahol azt nem sorolják a biztosítási szolgáltatások - az Európai Unióban tárgyi áfa-mentes - köréhez.

A megbízási díjas ügyletek elterjedtségét mindemellett valószínűleg túlbecsülik a kérdéssel foglalkozó, közvetlen piaci tapasztalatokkal nem rendelkező állami hivatalnokok és egyetemi szakértők. A magunk részéről pontosabbnak véljük a Global Reinsurance c. folyóirat 2003. decemberi számában közzétett kérdőíves vizsgálat adatait, amelyet - az értelemszerűen kizárólag a nagykockázati szektorban tevékenykedő - viszontbiztosítási alkuszok körében folytattak. A vizsgálatba bevont viszontbiztosítási alkuszok előző évi árbevételében a megbízási díj 1% és 18% közötti mértékben szerepelt, ugyanakkor a megkérdezett alkuszok egynegyede nyilatkozott akként, hogy megbízási díj alapú bevétele egyáltalán nem volt.

12. Egy ideig úgy tűnt, hogy a biztosítási alkuszi díjazás területén bekövetkező változások kizárólag a megbízó-alkusz közötti szerződéses viszony fejleményei.

Rendszerszerű változás is történt ugyanakkor Skandináviában - az ún. "Nordic disease". Az északi biztosítók a 2001. szeptember 11. által fémjelzett, a biztosítási piac keményedését, a díjszint jelentős emelkedését hozó változások hatását úgy kívánták - alapvetően nagyvállalati - ügyfeleikkel szemben csökkenteni, hogy közösen úgy döntöttek: a továbbiakban az addig fizetett bruttó biztosítási díj nettó (jutalékot nem tartalmazó) biztosítási díj lesz, az alkuszt pedig a továbbiakban az ügyfél közvetlenül fizesse meg. Ez a gyakorlat - amely Finnországban időközben jogszabályi támogatást is kapott - a piacon a vártnál kevesebb problémát okozott. Ez azonban azzal függött össze, hogy a skandináv piacon a relatíve későn, a múlt század nyolcvanas évei végén megjelenő független biztosításközvetítők kizárólag a vállalati biztosítások piacán vannak jelen, ahol a szolgáltatás önálló értéke a kezelt portfólió nagysága folytán értelemszerűen nyilvánvaló.

Érdekes módon vált a biztosítási alkusz díjazása alternatív szabályozásának harci terepévé Magyarország. A jelenleg hatályos Bit. - a 2003. évi LX. törvény - előkészítése során a PSZÁF javasolta annak bevezetését, hogy az alkusz csak az ügyfél által fizetett megbízási díjért dolgozhasson, jutalékért ne. A javaslattevő indoka az alkuszi és az ügynöki tevékenység (státus) egyértelmű elhatárolása volt. A közgazdaságilag nem igazán átgondolt és hatástanulmány útján sem tesztelt javaslat eredménye - ha megvalósult volna - valószínűleg az alkuszoknak a tömegtermékek piacáról történő kényszerű kiszorulása lett volna. A törvényhozás akkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a biztosításközvetítők díjazását a közjogi törvény - mint magánjogi kérdést - egyáltalán ne szabályozza, ami rövid távon megoldást jelentett. Mindenesetre a biztosítási alkusz és a biztosítási ügynök közötti differenciálást minden területen érvényesíteni kívánó álláspont aligha konform az EU jogalkotásával. A biztosításközvetítésről szóló, 2002. szeptember 30-án elfogadott 2002/92/EC Irányelv (IMD) ugyanis azzal, hogy közjogi szempontból kizárólag a független és a függő biztosításközvetítők között különböztet, a hagyományos, a közvetítő magánjogi pozícióján alapuló alkusz-ügynök megkülönböztetés relevanciáját megszüntette.

Fel kell hívni a figyelmet, hogy a szerves fejlődés eredményeként kialakult megoldások sommás félretétele legfeljebb a tudományos vita szintjén forradalmi tett. A jogi szabályozásnak ehhez képest óvatosabban, a gyakorlat sokoldalú elemzésére és az új szabályozás hatásainak előzetes vizsgálatára épülve indokolt megtörténnie. Eddigi elemzésünk ebből a szempontból azt igazolta, hogy a díjazás mikéntje nem a közvetítő státusán - alkusz, vagy ügynök - hanem a közvetített termék természetén fordul meg. A standard biztosítási termékek értékesítésének körülményei a bruttó díjba beépített jutalékos megoldást támasztják alá, míg a biztosítási termék, illetve portfólió összetettsége, a kapcsolódó tanácsadási, állománykezelési szolgáltatások hangsúlyos megjelenése az ügyfél által közvetlenül fizetett megbízási díj irányába mutathat.

13. Ha a biztosításközvetítés a hagyományos jutalékos rendszerben történik, felvethető az ügyfél (a megbízó) joga a jutalék nagyságának megismerésére, illetve - esetleg - szabályozására. A biztosítási alkusz - miként az összes, a biztosítóval munkaviszonyban nem álló biztosításközvetítő - ugyanis jogi értelemben is önálló piaci szereplő, akinek motivációja az ügyfél számára nem lehet közömbös, ennek meghatározásában ugyanakkor az egyéb alkuszi magatartási szabályok mellett az ellenszolgáltatás mértékének is szerepe van.

A magyarországi gyakorlat ellentmondásos. Mivel a nagyközönség a szellemi szolgáltatás értékét többnyire nem képes a helyén kezelni, a kilencvenes években számos biztosítási alkusz törekedett azzal az állítással ügyfeleket szerezni, hogy az alkusz "ingyen dolgozik" - ami nemcsak téves, de a piaci fejlődés ismeretében veszélyes állítás is. Ennek logikus következménye a jutaléktranszparenciát azon az alapon elutasító álláspont is, amely szerint a jutalék mértéke a biztosító és az alkusz magánügye, amelyhez - mint üzleti titokhoz - az ügyfélnek, mint a jutalékmegállapodás szempontjából harmadik személynek nincs köze.

A hivatkozott érvelés alapvetően téves. Az alkusz státusát ugyanis akár a megbízási szerződési, akár pedig analógia alapján a kereskedelmi ügynöki szabályok felhívása esetén a megbízó érdekeinek figyelembe vétele határozza meg. Az érdekmegóvási kötelezettség folyománya, hogy a megbízóval fennálló kapcsolatot a megbízó által nem ismert forrásból származó juttatás elfogadásával tilos megzavarni. Ennek folyománya, hogy a szakma szabályai szempontjából irányadó londoni piac álláspontja mindig is az volt, hogy - amennyiben erre kérdést tettek fel - a biztosítási alkusz az ügyféllel szemben köteles díjazását teljes körűen feltárni.

A jutaléktranszparencia kérdése a közelmúltban drámai módon merült fel először abban a vizsgálatban, amelyet Elliot Spitzer, New York állam főügyésze folytatott le 2004. októberétől kezdve több mega-brokertársaság üzleti gyakorlata miatt. A vizsgálat azt állapította meg, hogy az érintett nemzetközi biztosítási brókerházak egyes nemzetközi biztosítókkal a közvetített üzlet volumenre alapított többletjutalék megállapodásokat kötöttek, amelyek realizálása érdekében több esetben akár a csalás eszközével is éltek. Az ilyen "contingent commissions" mértéke az érintett társaságok árbevételében nem volt elhanyagolható mértékű. A vizsgálat hatására az USA egyes tagállamainak biztosítási felügyelőit tömörítő National Association of Insurance Commissioners (NAIC) már 2004 decemberében állást foglalt - mind az alkuszok, mind pedig az ügynökök esetében - a jutalék teljes körű feltárása mellett. Az amerikai biztosítási ügynöki szervezetek erőteljes ellenállása miatt azonban a tagállamok biztosítási törvényhozóinak szervezete, a National Conference of Insurance Legislators (NCOIL) már csak abban az esetben ajánlotta a biztosító által fizetett jutalék transzparenssé tételét, ha emellett az alkusz az ügyféltől közvetlenül is díjazásban részesül.

A Spitzer-vizsgálat hatásai az Atlanti-óceánon is gyorsan átgyűrűztek. Az Európai Közösségek Bizottságának XV. Versenyügyi Igazgatósága 2006 tavaszán átfogó vizsgálatot indított biztosítók és biztosítási alkuszok körében az üzleti biztosítások területén tapasztalható egyes, a versenyt torzító eljárások feltárására, ugyanakkor a biztosítottakat képviselő több szervezet is szorgalmazta a jutaléktranszparencia megvalósítását ugyanebben a szektorban (de nem a lakossági biztosítások esetében!). Az AIRMIC (Association of Insurance and Risk Managers) felhívta tagjait, hogy kérdezzék meg az általuk megbízott biztosítási alkuszokat a közvetített biztosításokkal kapcsolatos jutalékokról és díjakról, továbbá javasolta, hogy a piac önkéntesen tegyen lépéseket az automatikus jutaléktranszparencia megvalósítására. (Hasonló felhívást tett közzé a nagykockázati-nagyvállalati biztosításokra vonatkozóan a kockázat-menedzseri társaságok európai szövetsége, a FERMA is.) A Lloyd's Market Association 2005 januárjában állított fel egy munkacsoportot, biztosítók, biztosítási alkuszi képviselők és jogi tanácsadók részvételével, amely felvetette, hogy a londoni piac standard szerződési dokumentumait (placement slip) egészítsék ki egy, a díjazásról szóló ponttal, mely annak módját (jutalék, megbízási díj), illetve jutalék esetében annak mértékét is tartalmazza.

Egyes EU-országokban a téma - az IMD nemzeti jogba történő implementálása során - jogalkotási szinten is megjelent. Észtországban, Norvégiában és Svédországban az alkusz köteles automatikusan tájékoztatást adni mind díjazása formájáról, mind annak mértékéről, míg Hollandiában ez a kötelezettség - minden közvetítő esetében - csak a díjazás módjára vonatkozik. Ezzel szemben a brit, a francia, a lett és a portugál megoldás csak az ügyfél ez irányú kérésére állapít meg tájékoztatási kötelezettséget. A magunk részéről a francia modellt tartjuk az értékesítési logika és a piaci résztvevők érdekei szempontjából a legsikerültebbnek - az alkusz az ügyfél kérésére azon ipari biztosítások esetében köteles jutaléka mértékét is közölni, amelyek éves díja a 20 000 EUR összeget meghaladja.

14. A Javaslat 5:292.§ az eseti közvetítő díjazásáról olyan általános nyelvezettel szól, amelybe - ha a téma nem lenne ennyire "forró" - akár a biztosítási alkuszi jutalék tárgyalt sajátosságai is beleférhetnének. A Javaslat ezen a helyen a jutalékot mint díjazási igényt szabályozza és nem pontosítja, hogy azt miként folyósítják. A biztosítási alkuszi díjazás problematikájának egyértelmű megoldását a Javaslat más rendelkezései kérdőjelezhetik ugyanakkor meg.

A Javaslat 5:294.§ azt az esetet szabályozza, amikor az eseti közvetítő egyúttal a megbízó részére közvetítendő szerződés "másik szerződő fele részére is tevékenykedett". Az (1) bekezdés - eltérő megállapodás hiányában - a díjazás egymás között egyenlő mértékű megosztását rendeli a megbízó és a "másik szerződő fél" között, a (2) bekezdés szerint ugyanakkor a megbízó semmilyen díjazással sem tartozik, ha a közvetítői megbízás a kettős tevékenységet egyébként nem engedte meg. A szabályhoz fűződő Indokolás szerint ugyan ez a szabály arra az esetre vonatkozik, amikor a közvetítőnek mindkét későbbi szerződő fél megbízást adott, azonban ez a normaszöveghez képest szűkítő értelmezés, amely az annak alapján eljáró bíróságot egyébként sem köti. A biztosítási alkusz esetében viszont azzal együtt is felvethető a biztosító részére (helyette, érdekében) történő tevékenység, hogy pozícióját a Bit. 45.§ a) pontja egyértelműen az ügyfél megbízottjaként határozza meg.

Az alkuszi tevékenység sajátossága, hogy a közvetítő számos szolgáltatást akár a biztosítási szerződés megkötését megelőzően (pl. egyedi biztosítási szerződés megfogalmazásával), akár pedig azt követően (pl. a biztosítási díj elszámolása, állománykezelés, kárügyekben az akta összeállítása, a döntés előkészítése) lényegében a biztosító helyett végez el, így biztosítva az ügyfél részére a gyorsabb, pontosabb, nemritkán személyes kiszolgálást. Az alkusz eljárását a biztosítók és az alkuszok között létrejött formális "együttműködési megállapodások" is szabályozhatják. A tárgyalt helyzet a német - és a korábbi magyar - jogirodalomban azt is felvetette, hogy a biztosítási alkusz kettős (az ügyféllel és a biztosítóval egyaránt fennálló) megbízási pozícióban lenne. Jóllehet a Bit. hivatkozott szabályára figyelemmel a "kettős megbízás" aligha fog felbukkanni az új Ptk. bírói gyakorlatában, a "másik szerződő fél részére" folytatott tevékenységre való hivatkozás lehetősége nem zárható ki, a Javaslat rendelkezéseinek értelmezése pedig legalábbis bizonytalan. Erre figyelemmel - továbbá amiatt, hogy a nagykockázati-nagyszervezeti biztosítások körében a biztosítási alkusz díjazása formájaként a jutalék mellett (illetve többnyire helyett) megjelent a közvetlenül az ügyfél által fizetett megbízási díj is - az a véleményünk, hogy a téma az új Ptk.-ban kifejezett szabályozást igényel.

Javaslatunk a korábbi Bit. - az 1995. évi XCVI. törvény - 32.§ (2) bekezdésének a 2000. évi XCVIII. tv. 18.§ (1) bekezdésével megállapított szövegére épül, amelyet az új Bit. már nem vett át:

"A biztosítási alkusz díjazása a biztosítási díjba beépített jutalék útján történik, amelyet az a biztosító köteles megfizetni, amely az alkusz közvetítésével létrejött szerződésben a biztosítási (viszontbiztosítási) kockázatot elvállalja. Az alkusz - különösen, ha megbízása kizárólag szaktanácsadásra, vagy olyan biztosítási szerződés közvetítésére vonatkozik, amelynek díja jutalékot nem tartalmaz - díjazásáról a megbízóval közvetlenül is megállapodhat."

V. Terminológia

15. A Javaslat a közvetítői szerződések területén új, egységes terminológiát vezet be, amennyiben az eseti közvetítésre irányuló szerződést "ügynöki szerződésnek", míg a folyamatos közvetítésre irányuló szerződést "üzletszerzői szerződésnek" nevezi, ugyanakkor - egy szinttel lejjebb - nem változtat az egyes szakmák által a gyakorlatban széles körben elfogadott elnevezésén. Ennek a biztosítás területén az a terminológiai következménye, hogy a biztosítási alkusz a jövőben ügynöki szerződést köt megbízójával, míg a biztosítási üzletszerző elnevezése továbbra is biztosítási ügynök marad, aki azonban nem ügynöki jogviszonyban áll.

A megoldás nem tűnik szerencsésnek. A problémát az a módszertan jelenti, hogy a Javaslat a közvetítőkre az egyes szakmákban kialakult, egymástól különböző és egyáltalán nem következetesen alkalmazott elnevezések közül egyet-egyet - nem feltétlenül meggyőző indokolással - kiválasztva kíván egységes új terminológiát teremteni, amivel a gyakorlatban tovább nehezítheti az egyébként sem könnyen szintetizálható joganyag alkalmazását. A magunk részéről kézenfekvőbbnek tartanánk - az egyes szakmákban kialakult terminológia megtartása mellett - az "eseti közvetítésre" illetve a "folyamatos közvetítésre" irányuló megbízás fogalompár használatát, a szabályozás általános szintjén a szerződő feleket "megbízónak" és "eseti", illetve "folyamatos" közvetítőnek nevezve.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére