A nyitott szemmel járó közgazdász több egyszerű esetet elmagyarázva "rántja le a leplet" gazdasági természetükről, a közlekedési dugóktól kezdve a magas kávéárakig. A könyv mindenkihez szól, aki egyszer is megállt eltöprengeni azon, hogy miért tátong olyan széles szakadék gazdag és szegény nemzetek között - vagy azon, miképpen lehetne belelátni a Starbucks kártyáiba.

Harford (aki ízig-vérig közgazdász, többek között a The Financial Times újságírója, a Világbank egyik tanácsadója, tanít az oxfordi egyetemen) Afrikából, Ázsiából és Európából tudósítva tárja fel, hogyan zsebelnek ki minket a szupermarketek, a légitársaságok és a kávézóláncok - vagy sokszor épp a saját kormányunk.

Tim Harford a közgazdász szemével láttatja velünk a világot. Megmutatja, hogy a mindennapi események gyakran megegyezések, erőpróbák és szellemi csaták szövevényes játékai. A leleplezett gazdaság, ez a könnyed stílusban íródott, de leleménnyel átszőtt könyv a tiszta élvezet szintjére emeli a gazdaság száraz tudományát. A könyvet eddig 15 nyelvre fordították le, bestseller lett mind az Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniában.

Tökéletes piacok és az igazmodnás világa

Lehet, hogy úgy tűnik, Jim Carrey filmjeinek nem sok köze van a közgazdaságtanhoz, de a gumiarcú komikustól mégiscsak sokat tanulhatunk. Gondoljunk a Hanta Boy című filmre. A film főhősét, Fletcher Reedet a fia születésnapi kívánsága arra kötelezi, hogy huszonnégy órán keresztül igazat mondjon. Ez elég sok nehézségbe ütközik, mivel Fletcher ügyvéd, ezért érthető módon sok derültség forrása, amikor a rémült Fletcher minden kérdésre akarva-akaratlanul kiböki a színtiszta igazat.

A szabad piacok nem szolgálnak ilyen jópofa filmek alapjául, mégis olyanok, mint Fletcher Reed fia: igazmondásra kényszerítenek. De miközben az igazmondás a Jim Carrey által megszemélyesített figura számára lesújtó eredménnyel járt, rá fogunk jönni, hogy a gazdaságban tökéletes hatékonyságot eredményez. A tökéletesen hatékony gazdaságban senki nem járhat jobban anélkül, hogy ezáltal ne járna valaki más rosszabbul.

Ebben a fejezetben megvizsgáljuk, hogy mit jelent az igazság közgazdasági értelemben, hogyan vezet hatékonysághoz és miért jó a hatékonyság. A hatékonyság fonákságait is fel fogjuk deríteni: azt, hogy miért nem mindig igazságos az, ami hatékony, és miért kell adót fizetnünk. Amint látni fogjuk, az adók a hazugsághoz hasonlítanak: megzavarják az igazmondás világát. Be fogom azonban mutatni az adóztatásnak egy olyan módszerét, amely egyszerre igazságos és hatékony. Lehet, hogy jó hír azoknak a nyugdíjasoknak, akik csak nehezen tudják összekuporgatni a téli fűtésszámlára valót, de Tiger Woods^1 számára már kevésbé.

Képzeljük el, hogy Fletcher fiának teljesül a születésnapi kívánsága, nemcsak a minden hájjal megkent apjára, hanem az egész világra nézve. Vásároljunk hát egy kapucsínót az igazmondás világában. A bárpultosnő, mielőtt felhabosítaná a tejet a kávéhoz, végigmér minket és megkérdi:

- Mi az a legmagasabb összeg, amit hajlandó kiadni ezért a kávéért?

Szeretnénk hazudni, és úgy tenni, mintha nem is akarnánk igazán, de kicsúszik a szánkon az igazság:

- Megőrülök egy kis koffeinért. 15 dolcsit.

A bárpultosnő vigyorogva készül, hogy behajtsa ezt a szemérmetlenül magas összeget, de nekünk is van egy pár kérdésünk:

- Mennyibe került a babkávé?

- Mennyit fizettek a pohárért és a műanyag fedélért?

- Mennyibe kerül a tehén tenyésztése, és mennyi tejet ad egy tehén?

- Mennyibe került a hűtőszekrény, a fűtés és a világítás működtetéséhez szükséges villanyáram?

Most a bárpultosnőn a sor, hogy Fletcher Reed-hez hasonlóan zavarba jöjjön. Akárhogy is próbálna kitérni a válaszadás alól, vagy eltúlozni a kapucsínó költségeit, képtelen hazudni. Kiderül, hogy a kapucsínó nem 15 dollárba kerül, hanem egynél is kevesebbe. A bárpultosnő alkudni próbál, de mi egy további kérdéssel adjuk meg a kegyelemdöfést:

- Van 30 méteren belül másik hely, ahol ugyanilyen kávét árulnak?

- Igen - nyögi ki, miközben a feje a gyászos vereség hatására tompán puffanva hanyatlik a pultra.

Mi pedig lazán kisétálunk az üzletből a potom 92 centért megvásárolt kávéval a kezünkben.

Az ár nem kötelez, ezért informatív

Minden árrendszerben rejlik egy alapigazság. Ez az igazság abból a tényből ered, hogy az üzleteket és a fogyasztókat senki nem kötelezi arra, hogy adott áron vegyenek vagy eladjanak valamit - mindig mondhatnak nemet. Ha csak 50 centet lettünk volna hajlandóak kiadni a kávéért, senki nem kényszeríthetett volna minket, hogy emeljük a tétet, vagy a bárpultosnőt, hogy csökkentse az árat. Egyszerűen nem került volna sor az üzletre.

Természetesen néha találkozunk olyanokkal, akik arra panaszkodnak, hogy ha valamit akarnak - mondjuk a Central Parkra néző lakást -, akkor ki kell fizetniük az égbekiáltóan magas árat. Ez igaz, de hiába tűnnek néha igazságtalanul magasnak az árak, szinte soha nem kell kifizetnünk. Egy harlemi lakásra, vagy egy newarki házra, vagy egymillió csésze kávéra is költhetjük a pénzünket, ha úgy tetszik.

A szabad piacon az emberek nem vesznek olyasmit, ami számukra kevesebbet ér, mint a vételár. És az emberek nem adnak el olyasmit, ami többet ér számukra, mint az eladási ár (Vagy ha mégis, sohasem hosszú távon. Azok a cégek, amelyek folyamatosan az előállítási ár feléért árulják a kávét, elég gyorsan tönkremennek). Egyszerű az ok: senki nem kényszeríti őket erre, ebből következően a szabad piacon lezajló ügyletek többnyire növelik a hatékonyságot, mert mindkét fél jobban jár - vagy legalábbis nem rosszabbul - és nem károsítanak senkit.

Most már biztosan dereng, miért mondom azt, hogy az árak "igazmondóak" és informatívak. A szabad piacon minden kávévásárló jobban vágyik a kávéra, mint arra, hogy megtartsa a pénzét, sőt azt is kijelenthetjük, hogy jobban vágyik a kávéra, mint bármi más, legfeljebb 92 centes árura. Tehát a termék értéke a vásárló számára megegyezik az árával, vagy magasabb annál; a gyártó költsége pedig megegyezik a termék árával, vagy alacsonyabb annál. Lehet, hogy mindez magától értetődőnek tűnik, mégis messzemenő következményekkel jár.

Talán jelentéktelennek tűnik az az információ, hogy a szabad piacon a vásárlók nagyobbra értékelik a kávét, mint a pénzt, amit kiadnak érte. De nem is annyira jelentéktelen, mint gondolnánk. Először is, ez a "jelentéktelen" információ máris több, mint amit a piacon kívül bármiről - például Washington heves viták kereszttüzében álló új baseballstadionjáról - kijelenthetünk. A Montreal Expos baseballcsapat csak azzal a feltétellel vállalta, hogy Washingtonba költözik, ha a város önkormányzata támogatja az új stadion felépítésének költségeit. Egyesek szerint a támogatás 70 millió dollárra, mások szerint sokkal többre fog rúgni. Lehet, hogy jó ötlet, lehet, hogy nem. Nem egyértelmű, hogyan döntsék el, vajon érdemes-e erre költeni az adófizetők pénzét.

Amikor egy piaci rendszerben kerül sor döntésekre, nincs ennyi vita. Ha úgy döntök, hogy kiadok 70 dollárt egy baseballmeccs belépőjegyéért, akkor senki nem kérdőjelezi meg, hogy megér-e ennyit; én ezt választottam, tehát nyilvánvalóan szerintem igen. Ez a szabad választás információt szolgáltat a prioritásaimról és a preferenciáimról, és amikor több millióan vá­lasztunk, akkor mindannyiunk prioritásai és preferenciái összegzéseként jönnek létre a piaci árak.

Tökéletes piacok: az igazat és csakis a színtiszta igazat

Tehát végső soron mégsem olyan jelentéktelen az a jelentéktelen informá­ció, hogy a szabad piacon a vásárlók többre értékelik a kapucsínót, mint az érte kiadott pénzt. De ez még nem minden.

Képzeljük most el, hogy a kávépiac nemcsak szabad, de hihetetlenül éles verseny színtere is. A vállalkozók új ötletekkel előrukkoló cégeket alapítanak, és bekapcsolódnak a versenybe, miközben megkísérelnek a meglévő cégek árai alá ígérni. (Az erősen versengő ágazatokban éppen csak arra elegendő a nyereség, hogy kifizessék a dolgozókat, és meggyőzzék a részvényeseket, hogy nem lenne jobb helyen a pénzük a bankban.) A verseny le fogja leszorítani a kávé árát egészen a "határköltségig" - ez az az összeg, amennyibe a kávézónak egy kapucsínó előállítása kerül, azaz alig egy dollár. Ha tökéletes verseny lenne egy piacon, akkor a kávé ára megegyezne a kávé határköltségével. Ha az ár magasabb lenne, akkor új cégek kapcsolódnának be a versenybe, vagy a meglevők növelnék a kínálatukat, amíg le nem csökkenne az ár. Az ár innentől nem homályos tényező ("ez a kávé 92 centbe vagy többe kerül a vevőnek, és 92 centbe vagy kevesebbe kerül a kávézósnak"), hanem pontos igazság ("ez a kávé pontosan 92 centbe kerül a kávézósnak").

Mi lenne, ha minden más ágazatban is tökéletes versenyhelyzet lenne? Ez azt jelentené, hogy minden termék esetében megegyezne az ár a határköltséggel. Minden termék az árak hihetetlenül összetett hálózatában kapcsolódna össze minden más termékkel, így ha valami megváltozna valahol a gazdaságban (például fagyok sújtanák Brazíliát, vagy kitörne az iPodőrület az USA-ban), akkor minden más - lehet, hogy észrevétlen, lehet, hogy jelentős mértékben - megváltozna annak érdekében, hogy igazodjon a változáshoz. A brazíliai fagy például károkat okozna a kávéültetvényekben, és csökkentené a kávékínálatot a világpiacon; ezáltal olyan mértékben nö­vekedne a kávépörkölők által fizetendő ár, hogy a kávéfogyasztás csökkenése ellensúlyozza a kiesést. A kávé helyettesítésére alkalmas termékek, például a tea iránt mutatkozó kereslet egy kissé fokozódna, ezáltal növekedne a tea ára és bővülne a kínálat. A kiegészítő termékek, például a tejpor iránti kereslet egy kissé visszaesne. A kenyai kávétermesztők rekordnyereségre tennének szert. Fejlesztésekbe, például alumínium háztetőre fordítanák a pénzt, ebből eredően emelkedne az alumínium ára, és így néhány paraszt úgy döntene, hogy későbbre halasztja az építkezést. Ezáltal emelkedne a bankszámlák és az értékmegőrzők iránti kereslet, miközben a brazíliai fagy miatt szerencsétlenül járt parasztok esetében a fentiek ellenkezője kö­vetkezne be. A szabad piaci szuperszámítógép feldolgozza a kereslettel és a költségekkel kapcsolatos adatokat, és bámulatosan összetett reakciókra készteti az embereket.

Mindez képtelen elképzelésnek tűnhet. A közgazdászok azonban meg tudják mérni, és meg is mérik ezeknek a hatásoknak némelyikét: ha Brazíliát fagyok sújtják, akkor tényleg emelkedik a kávé világpiaci ára, és a parasztok tényleg úgy időzítik a befektetéseiket, hogy ne kerüljenek túl sokba. Igaz, hogy a piacok nem tökéletesek, de bámulatosan összetett információ­kat tudnak szolgáltatni.

A kormányoknak - sőt a cégeknek is - nehezére esik, hogy reagáljanak az ilyen összetett információkra. Tanzániában nem szabad piacon termelik a kávét, és nem a parasztok, hanem a kormány élvezi a magas kávéárak jó­tékony hatását. A kormány mindig is képtelen volt értelmes célokra költeni a pénzt; túl sokat fektetett a köztisztviselők fizetésének hosszú távon tarthatatlan emelésébe, és nem ismerte fel, hogy a fellendülés csak időleges.

Akkor tudjuk megfelelően értékelni a piac azon képességét, hogy összetett információkat dolgoz fel, ha először a vásárlóra gondolunk. Tudjuk, hogy nem vesz kapucsínót, csak ha többre értékeli, mint bármi mást, amit ugyanannyiért megvásárolhatna. De mi mást vehetne ugyanannyiért? Az igazmondás világában bármit, ami ugyanannyiba vagy kevesebbe kerül, mint a kapucsínó. Ha a kávét választja, azzal azt mondja ki, hogy a világ - kávéval azonos árú - dolgai közül a kávéra vágyik a legjobban.

Máshol természetesen mások egyéb célokra, például mozijegyekre, buszjegyekre vagy fehérneműre költik a pénzüket; megint mások úgy döntenek, hogy egyáltalán nem is költik el a pénzüket, hanem inkább beteszik a bankba. A kereslet változásai megfelelő reakcióra késztetik a gyártókat. Ha az emberek számítógépeket akarnak venni, akkor az előállítók gyárakat építenek, munkásokat vesznek fel, műanyagot és fémet vásárolnak. A munkaerőt és a nyersanyagot más területekről vonják el. Ha az emberek a fehérnemű helyett inkább kávét vesznek, akkor több földet használnak kávétermesztésre és kevesebbet egyéb célokra, például parkok, lakóépületek vagy dohányföldek létesítésére. A fehérneműüzleteket kávézók váltják fel. Az induló vállalkozások természetesen bankkölcsönt vesznek fel, a kamatok pedig emelkednek vagy csökkennek, attól függően, hogy a befektetők vagy a kölcsönfelvevők vannak-e túlsúlyban. A kamat szintén árak tekinthető: annak az ára, hogy a jövő év helyett az idén költekezhessünk. (Azt hihetnénk, hogy a kamatokat a központi bankok vezetői, például a Federal Reserve elnöke, Alan Greenspan, vagy a Bank of England igazgatója, Mervyn King szabja meg. Pedig Greenspan és King valójában a "névleges" kamatlábat meghatározó bizottságok elnöke. A valódi kamatlábakat a piac határozza meg a központi bankokra reagálva.)

A változásoknak itt még nincs vége. Az árrendszer hullámai továbbgyűrűznek. A gazdaság némely részén bámulatos sebességgel söpörnek át, más részein, például az oktatás vagy a technológia területén pedig lassú, de mélyreható változásokat idéznek elő. Például ha nincs elég szakképzett munkaerő a számítógépgyártás területén, akkor a gyártóknak, például a Dellnek és a Compaqnak több munkatársat kell kiképezni, agy fel kell emelni a béreket, hogy átcsalogassa az Apple és a Gateway alkalmazottait. Amikor emelkedik a szakképzett alkalmazottak bére, az emberek rájönnek, hogy érdemes rászánni az időt és a pénzt a tanulásra. A gyártók olcsóbb vagy jobb számítógépek előállításához fűződő érdekei ösztönzőleg hatnak a kutatólaboratóriumokra és a műszaki szakképesítést nyújtó intézményekre. A műanyag iránt mutatkozó nagyobb kereslet hatására növekszik a nyersanyag - a kőolaj - ára, ami viszont a kőolajat energiaforrásként használókat arra készteti, hogy olcsóbb tüzelőanyag után nézzenek, vagy energiatakarékos technológiába ruházzanak be. És folytathatnánk a végtelenségig. Né­melyik hatás csekély, mások rendkívüli erejűek. Némelyik változás azonnali hatással jár, másokat évtizedeken át észre sem veszünk. De az igazmondás világában - a tökéletes piacok világában - semmi nem marad kö­vetkezmény nélkül.

Mi az eredménye, ha a tökéletesen versengő piacok ily módon összekapcsolódnak egymással?

A vállalatok megfelelően működnek. Ha egy vállalat pazarló módon bánik az erőforrásokkal, túl sokat termel, vagy alkalmatlan technológiát használ, akkor tönkremegy. Minden terméket a leghatékonyabb módon állítják elő.

A vállalatok a megfelelő termékeket és szolgáltatásokat állítják elő. A termék ára egyenlő az előállítása költségével. Az ár a vásárló prioritásait is tükrözi. (Két csésze kávé annyiba kerül, mint egy péksütemény, melyiket szeretnénk jobban?) Az ár közvetlen, kétirányú kommunikációs csatornát képez a termékek előállítási költsége és a vásárlók preferenciái között.

A termékeket és a szolgáltatásokat megfelelő arányban állítják elő. Ha túl sok kávét termelnek, akkor a termelők csökkentik az árakat, ha túl keveset, akkor emelik. Az egyensúly mindkét esetben magától helyreáll. A versengő piacon az ár egyenlő a költséggel; senkinek nem áll érdekében, hogy kevesebbet termeljen (és ezzel feladja a nyereséges forgalma egy részét), vagy többet termeljen (és olyan termékeket hozzon létre, amelyek többe kerülnek, mint amennyit bárki hajlandó fizetni értük). A verseny szabálya - az ár egyenlő a költséggel, illetve a vásárló számára képviselt értékkel - gondoskodik a hatékonyság fenntartásáról.

A termékek és a szolgáltatások a "megfelelő" emberekhez kerülnek. A termékeket csak azok vásárolják meg, akik hajlandók kifizetni az árukat. Mondjuk, elkobzok egy kapucsínót Axeltől és Bobnak adom. Az igazmondás világában ez pazarlás. Axel hajlandó volt fizetni a kávéért, Bob pedig nem, tehát Axel többre értékeli a kávét, mint Bob, ezért az akcióm nem volt hatékony. Vegyük észre, egyenlőségjelet tettem a "megfelelő" és a "hatékony" közé. Ezt a feltevést meg kell vizsgálnunk, illetve meg kell kérdőjeleznünk.

Tehát ha a megfelelő termékeket és szolgáltatásokat megfelelően, megfelelő mennyiségben állítják elő, és a megfelelő emberekhez kerülnek, akik a legtöbbre értékelik ezeket a termékeket és szolgáltatásokat, akkor nincs lehetőség a hatékonyság további növelésére. Más szóval a tökéletesen versengő piacnál nincs hatékonyabb. És mindez természetesen következik az árrendszerben foglalt igazságból: az árak a cégek költségeinek és a vásárló számára megnyilvánuló értéknek a valósághű leképezései.

Étet piacok nélkül

Mivel a nyugati társadalmak nagyban támaszkodnak a szabad piacokra, nehezünkre esik elképzelni, milyen lenne nélkülük, vagy visszalépni, és megvizsgálni, milyen alapvető hatással jár a piac. Viszont minden modern demokráciában léteznek a piaci rendszeren kívüli javak is, és ezek vizsgálatán keresztül fogalmat alkothatunk a piacok erősségeiről és gyengéiről. Gondoljunk a rendőrökre, akiket az adózás piacon kívüli rendszere tart el. A piacon kívüli rendszernek vannak bizonyos előnyei - az egyik például az, hogy senki nem érdeklődik a bankkártyaszámunk iránt, ha tárcsázzuk a 107-et. A kormány elvileg megengedheti magának, hogy azonos vé­delmet nyújtson a gazdagoknak és a szegényeknek egyaránt, bár ez a valóságban nem mindig tűnik így.

A piacon kívüli rendszernek azonban bizonyos hátulütői is vannak. Például ha egy rendőr goromba vagy nem ért a dolgához, nem tehetjük meg, hogy másik rendőrőrsre megyünk. Ha úgy gondoljuk, hogy a rendőrök túlbuzgók, nem tudjuk arra késztetni őket, hogy visszavegyenek egy kissé a tempóból. Ugyanúgy nem tudunk némi többletkiadással pluszszolgáltatást kérni tőlük. Ehelyett csak a helyi politikusoknál lobbizhatunk abban a reményben, hogy figyelembe veszik a kívánságainkat.

Az állami iskolarendszer a piacon kívüli szolgáltatás másik olyan példája, amelyet sokan igénybe veszünk. Mind Nagy-Britanniában, mind az Egyesült Államokban a legtöbb ember az állam által fenntartott iskolákba küldi a gyerekét. De ezek az iskolák különböznek egymástól - eltérő a légkörük, eltérő tárgyakra helyezik a hangsúlyt. És ami a legfontosabb: vannak erős és gyenge iskolák. A piaci megoldás az iskolákban is hasonló lenne, mint az élelmiszer esetén: a legjobb minőségű élelmiszer azokhoz kerül, akik hajlandók - és persze képesek - a legtöbbet fizetni érte. De az állami szektorban nincsenek árak. Mi történik akkor? A szülők tolonganak, civakodnak és tiltakoznak. Olyan körzetbe költöznek, ahol jobb iskolák vannak. Nagy-Britanniában gyakran az állam által finanszírozott egyházi iskolák mutatják fel a legjobb eredményeket, ezért az ateisták is elviszik vasárnaponként a templomba a gyereküket, hogy jó ajánlást kapjanak a papoktól, és bejuttassák a gyereküket ezekbe az iskolákba.

A rendőrséghez hasonlóan a piacon kívüli rendszer itt is elkendőzi azt a tényt, hogy a szegények nem kapnak ugyanolyan minőségű oktatást, mint a gazdagok. De a piacon kívüli rendszer ugyanakkor komoly problémákkal is küzd: az értékeket, a költségeket és az előnyöket illető igazságok eltűntek. Lehetetlen megmondani, mely szülők íratják be a gyereküket egyházi iskolába vallási okokból, és melyek csak a jobb eredmények reményében. Azt sem tudhatjuk meg, hogy hány szülő lenne hajlandó fizetni azért, hogy több tanár és jobb eszközök álljanak rendelkezésre. Egy piaci rendszerben kiderülne az igazság arról, hogy mennyibe kerül jó iskolákat működtetni, és ki lenne hajlandó megfizetni ezeknek az árát. A piacon kívüli rendszer pedig csak küszködik ezekkel az alapvető kérdésekkel.

Úgy tűnik, hogy az emberek hajlandók lennének fizetni a jó iskolákért, hiszen a legjobb hírű iskolák környékén magasabbak az ingatlanárak. A piacon kívüli rendszer, amely előnyben részesíti a környékbéli gyerekeket, a jó iskolák körüli ingatlanok tulajdonosainak kedvez, hiszen az ő zsebükbe vándorol az a pénz, amit a szülők hajlandóak a jó iskoláért kiadni. Ez aligha tűnik ésszerűnek. Egy piaci rendszerben ezt az összeget egész egyszerűen a jó iskolák kapnák.

Az árak jelzésértékű szerepe

Az árak nem egy, hanem két szerepet töltenek be. A piaci rendszerben az árak határozzák meg, hogy ki részesülhet a korlátozott számú iskolák előnyeiből: aki a legtöbbet fizet, az küldheti a gyerekét a legjobb iskolákba. Az állami iskolarendszert azért hozták létre, hogy megelőzzék ennek a nyugtalanító helyzetnek a kialakulását. De az árak azzal kapcsolatban is információval szolgálnának, hogy több iskolát kellene építeni, több tanárt kellene felvenni vagy emelni kellene a bérüket, ha tanárhiány van, és jobb anyagokat kellene beszerezni. Hosszabb távon az árrendszer gondoskodik arról, hogy ha nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy fizessenek a jó iskolákért, akkor sok jó iskola jelenik meg, éppúgy, mint arról, hogy ha élénk kereslet mutatkozik a kávé iránt, akkor sok kapucsínót készítenek.

Nincsenek a politikusok máris a tudatában annak, hogy értékeljük a jó iskolákat? Nem kellene több állami pénzt előteremteni erre a célra? A probléma az, hogy hiába hallják a politikusok, hogy jó iskolákat akarunk, de azt is hallják, hogy több rendőrt akarunk az utcákon, jobb egészségügyi ellátást, sok széles utat, kiváló családtámogatást, alacsony adókat és egy dupla adag karamellás tejeskávét is akarunk. Könnyű mindezt követelni, de az árak felfedik az igazságot, mivel arra kényszerítenek minket, hogy szavak helyett készpénzzel érveljünk. Az adónak megvan a maga előnye, de sokszor nem járul hozzá az igazsághoz, mert nem dönthetjük el, hogy fizetünk-e adót vagy nem, attól függően, hogy a kívánságainknak megfelelően költötték-e el minden adóforintunkat. Az árak viszont informatívak, mert nem köteleznek.

A fentiekkel semmiképp sem érvelek a piacon kívüli rendszerben működtetett rendőrség vagy iskolarendszer eltörlése mellett. A piacon kí­vüli rendszereknek megvan a maguk előnye, de egy fontos tényező elsikkad: az információ. Az igényeinkről, a szükségleteinkről, a vágyainkról, valamint a nehézségekről és a költségekről szóló információ. Az információ­veszteséget néha ellensúlyozzák az egyenlőségből vagy a stabilitásból származó előnyök. De az információveszteség más esetekben oda vezet, hogy a gazdaság és a társadalom kátyúba kerül. Úgy gondoljuk, hogy nagyobb értéket kapunk az iskoláktól és a rendőrségtől, mint amennyit az adónkból fordítanak rájuk, de nem tudhatjuk biztosan. Nem úgy, mint a kapucsínó esetén.

Hatékonyság és igazságosság: meg tudunk birkózni az igazsággal?

A tökéletesen versengő piac egy hatalmas szuperszámítógépes hálózathoz hasonlít. A piac a bámulatra méltó feldolgozóképességével és a gazdaság minden részében megtalálható érzékelőivel - amelyek még az agyunkba is behatolnak, hogy kiolvassák a vágyainkat - újra meg újra optimalizálja a termelést, és tökéletesen osztja szét az eredményt. Emlékezzünk vissza, hogy amikor a közgazdászok azt mondják, hogy a gazdaság nem hatékony, akkor úgy értik, hogy valaki jobban járhatna úgy, hogy másnak nem árt vele. Miközben a tökéletesen versengő piac tökéletesen hatékony, a hatékonyság nem elegendő az igazságos társadalom létrejöttéhez, vagy akár olyan társadalom létrejöttéhez, amelyben szívesen élünk. Végül is az is hatékony, ha Bill Gatesé az összes pénz, és mindenki más éhen hal... mivel akkor senki nem tud jobban járni anélkül, hogy Bill Gates ne járna rosszabbul. A hatékonyságnál többre van szükségünk.

Ezért aligha meglepő, ha néha inkább az apró hazugságokat választjuk: például sokba kerül egy idős minnesotai hölgy házának a befűtése, de inkább támogatjuk a fűtőanyagot, mintsem hogy szembesülnie kelljen az igazsággal.

Sőt a támogatásoknál is gyakrabban az adók okozzák a hatékonyság elmaradását: az állam megadóztatja a piaci ügyleteket, és a pénzt -- remé­nyeink szerint -- nemes célokra, például rendőrségre és iskolákra költi. Miért nem hatékonyak az adók? Mert elkendőzik a tökéletesen versengő, hatékony piacok árai által hordozott információkat: az ár többé nem egyenlő a költséggel, tehát a költség többé nem egyenlő az értékkel. Például 10 szá­zaléknyi áruforgalmi adó "hazugságot" szül az alábbi körülmények között:

- A kapucsínó költsége: 90 cent

- A kapucsínó ára a tökéletesen versengő piacon: 90 cent

- A kapucsínó bruttó ára: 99 cent

- A kapucsínóért 95 centet hajlandók a vásárlók fizetni

- Eladott kapucsínók száma: nulla darab

- Kivetett adó: nulla cent

Az eladás ötcentes hatékonyságjavulást eredményezhetett volna (a kapucsínó 90 centbe kerül, de 95 centre értékelték a vásárlók), de az adó miatt nem volt eladás. Még ennél is rosszabb, hogy nem is fizettek adót utána. Ha az állam ilyen körülmények között adómentességet adott volna, nem járt volna rosszabbul, viszont a kávévásárló jobban járt volna, ami tiszta haszon a hatékonyság szempontjából.

Az adóhivatal persze nehezen tudja kitalálni, mikor adóztasson (amikor az adók hatására sem változik a vásárló viselkedése), és mikor adjon adómentességet (mert a potenciális vásárlók úgyis elkerülték volna az adófizetést azzal, hogy nem vesznek kávét). De azért megpróbálja a 2. fejezetben körvonalazott célzott árazási stratégiák segítségével. Az adók gyakran magasabbak azokban az esetekben, amikor az árérzékenység csekély. Például az állam magas adó­kat vet ki a benzinre és a cigarettára - nem környezetvédelmi és egészségi okokból, hanem mert a benzinvásárlóknak szükségük van az autójukra, a cigarettavásárlók pedig nem tudnak lemondani a dohányzásról. A magas adók ellenére sem változik jelentős mértékben a vásárlási magatartásuk.

Nagy dilemmában vagyunk. El akarjuk kerülni a hatékonyság hiányá­val jellemezhető helyzeteket, amikor elszalasztanánk annak a lehetőségét, hogy valaki jobban járjon, miközben senki nem jár rosszabbul. De az adók a hatékonyság hiányát idézik elő, és mégis a legtöbben úgy érezzük, hogy szükség van rájuk, hogy a jövedelmet (kisebb vagy nagyobb mértékben) átcsoportosítsák a gazdagoktól a szegényekhez. Úgy tűnik, két, egymásnak ellentmondó szükségszerűséggel állunk szemben: el kell kerülnünk a szükségtelen veszteséget, ami "nem hatékony", de közben gondoskodnunk kell a javak legalább valamennyire egyenletes eloszlásáról. Meg kellene oldani, hogy a gazdaságunk egyszerre hatékonnyá és igazságossá váljék.

Segít a piac az igazság felderítésében?

Igaz, hogy választanunk kell a tökéletes piacok hatékonysága vagy a jó­tékony állami beavatkozás között? Úgy tűnt, ez a vélemény uralkodik a szabad országokban a nagy gazdasági világválságot és a II. világháborút követően. Roosevelt elnöknek az 1930-as években meghirdetett "Új irányvonal" programjai a nagy gazdasági világválságra adott válaszként kiterjesztették az Egyesült Államok kormányának szerepét. Nagy-Britanniá­ban Clement Atlee^2 háború utáni kormánya átvette az irányítást az egészségügy, az acélgyártás, a légiközlekedés, a kőolajipar, a vasút és a telefon nagy része fölött. Az állami vállalatok részben azért kerekedtek felül, mert a közgazdászok a háborút követő, nélkülözéssel terhes, kimerült, mégis reményteli időszakban bizalmat szavaztak azoknak a szakembereknek, akik a háttérből a háborút irányították, és úgy gondolták, talán a gazdaságot is ké­pesek hatékonyan megszervezni. Kevesen látták előre az állami irányítású gazdaságok későbbi bukását, legyen szó akár a Szovjetunió és Kína hatalmas vagy Tanzánia és Észak-Korea kisebb gazdaságáról. De még ha el is hitték volna, hogy a magánpiacok hatékonyabbak, ez nem sokat nyomott volna a latban az 1940-es években: a háborút követő brit munkáspárti kormány kiegyezett volna a hatékonyság némi hiányával, ha az egyben igazságosabb társadalommal járt volna együtt.

A hatékonyság és az igazságosság régóta fennálló dilemmáját egy Kenneth Arrow nevű New York-i fiatalember oldotta fel. Arrow számára ismerős volt az igazságtalanság, miután kamaszkorában tehetetlenül vé­gig kellett néznie, amint az apja a nagy gazdasági világválság idején elveszítette a jól menő üzletét és az összes megtakarított pénzét. A társadalmi igazság iránti vágyát soha nem feledte, de a racionális énje nem tudott átsiklani a hatékonyság kérdése fölött. A fiatal közgazdász logikus elméje megbirkózott a szabad piac tévedhetetlen hatékonysága és az igazságosság valamilyen formájának szükségessége között feszülő ellentéttel. Az eredmény: egy ragyogó, a versengő piacokról és a hatékonyságról alkotott hagyományos nézeteket a feje tetejére állító megoldás. Bebizonyította, hogy nemcsak hogy minden tökéletes piac hatékony, de minden hatékony eredményt el lehet érni a versengő piac segítségével, ha kiigazítjuk a kiindulási helyzetet. Arrow minden elismerést megkapott, amiről egy közgazdász csak álmodhat. Ő volt minden idők legfiatalabb közgazdasági Nobel-díjasa. De miért volt olyan fontos a felismerése?

Én a "rajtelőny elvének" nevezem az elméletét. Ahelyett, hogy a rendkí­vül bonyolult valóságos gazdaságokra koncentrálnánk, gondoljunk egy nagyon egyszerű, egydimenziós emberi kihívásra: a 100 méteres síkfutásra. A versenyt a leggyorsabb rövidtávfutó fogja megnyerni. Ha azt akarjuk, hogy minden futó egyszerre érjen célba, megváltoztathatjuk a verseny szabályait, és utasíthatjuk a gyors futókat, hogy lassítsanak, és mindenki fogja meg a mellette futó kezét a célegyenesben. Csak éppen így elpazarolnánk a tehetségeket. A másik lehetőség, hogy némelyik rajtgépet előrébb, má­sokat hátrább tolnánk, így a rövidtávfutás szokásos szabályainak és céljainak megfelelően minden futó a lehető leggyorsabban futna, viszont a leggyorsabbnak hosszabb távot kellene megtennie, így fej-fej mellett érnének célba a leglassabbal.

Arrow bemutatta, hogy ugyanez az elv a versengő piacok által termelt nyereség kiegyensúlyozására is alkalmas. Ahelyett, hogy beavatkoznánk a piac működésébe, a rajtpozíción kell átalányadók és alkalmi adók kivetésé­vel módosítani.

Az átalányadó példája, ha az állam mindenkitől beszed 800 dollárt, vagy minden 65 év feletti állampolgártól beszed 800 dollárt, vagy mindenkitől beszed 800 dollárt, akinek a vezetékneve H-val kezdődik. Az a lényeg, hogy a jövedelemadóval és a kávét terhelő forgalmi adóval ellentétben az átalányadó nem befolyásolja senki magatartását sem, mert nem tehetünk ellene semmit. Ezért az áruforgalmi adóval ellentétben nem vezet a hatékonyság csökkenéséhez. Az átalány-újraelosztásra hasonlóképpen az lenne a példa, hogy mindenki kapna 800 dollárt, akinek a vezetékneve H-val kezdődik. Én személy szerint szívesen szavaznék egy ilyen törvényre.

A 100 méteres síkfutásban az átalányadózás olyan lenne, mintha egyes rajtgépeket hátrább tolnánk egy kissé. A jövedelemadó és a forgalmi adó olyan, mintha megkérnénk a legjobb futókat, hogy visszafelé fussanak. Mindkét módszerrel kiegyenlítenénk a különbséget, mire a futók célba érnek, de a rajtgépek tologatása senkit sem lassít le.

A rövidtávfutás világában elég nyilvánvaló, hogy a közös befutás elérésének egyik módszere, ha a lassabb futók előnyt kapnak. A gazdaság világában, ahol szó szerint milliárdnyi különféle cikk, igény, nyersanyag és tehetség képviselteti magát, a rajtelőny elvének megvalósítása sokkal merészebb elképzelés. Mégis igaz, hogy hagyhatjuk a versengő gazdaságot, hogy minden képességet, nyersanyagot, kereskedelmi, együttműködési, képzési vagy befektetési lehetőséget kihasználjon... és az eredmény mégis lehet igazságos, ha módosítunk a rajtpozíciókon, a többit pedig a tökéletes piacokra hagyjuk.

A következtetésünk az, hogy a tökéletes piacok világában az igazsá­gosságot és a hatékonyságot a "rajtelőny stratégia" képes egyszerre biztosítani: a megfelelő átalányadók és támogatások programja biztosítja az esélyegyenlőséget. A tökéletes piacok azután minden lehetőséget feltárnak, hogy mindenki jobban járjon, mint amilyen a módosított kezdeti pozíciója volt. A kérdés az, vajon megvalósítható mindez a gyakorlatban?

Kivihetetlen példák

Vegyünk egy példát. Robert Nozick, amerikai politikai filozófus hí­res példát hozott fel az ellen, hogy a jogosság és az igazságosság közé egyenlőségjelet tegyünk. Másként fogalmazva vitatta azt a nézetet, hogy a vagyon egyfajta felosztása "legjobb" vagy "igazságos" felosztásként értelmezhető. Nozick példázatában Wilt Chamberlain, az 1960-as és '70-es évek kosárlabdacsillaga szerepelt. Chamberlain meggazdagodott a tehetségének köszönhetően; Nozick ezt "jogosnak" érezte, mivel Chamberlain vagyona az ő játékának megtekintéséért önként fizető rajongók jogszerű döntése eredményeképpen halmozódott fel. A helyzet Nozick szemszögéből nézve "jogos" lehetett, de nevezhetünk "igazságosnak" egy olyan helyzetet, amely a pénz rendkívül egyenlőtlen eloszlásához vezet?

Talán igazságosabbá tette volna a helyzetet, ha Chamberlain jövedelmét keményen megadóztatják, de Nozick figyelmeztet arra, hogy ha Chamberlain nem igazán élvezi a kosárlabdázást, és még keményen meg is adóztatják, esetleg végleg abbahagyhatja a játékot. Így lehet, hogy ez a szituáció "igazságosabbnak" tűnik, de sem adóbevétel, sem kosárlabdajáték nem lenne: ugyanaz pepitában, mint a kapucsínó forgalmi adója esetén. Akkor hogyan nevezhetjük a jövedelem elosztását "igazságosnak", ha minden érintett - a rajongók és a játékos is - inkább az "igazságtalan" változatra szavazna?

Kenneth Arrow-nak köszönhetően mostanra tudjuk, hogy ha napjaink egyik sztársportolójával, mondjuk Tiger Woodsszal kerülünk szembe, akkor az a megoldás, hogy néhány millió dolláros alkalmi átalányadót vetünk ki rá. Ezek után továbbra is fennmaradna a késztetés, hogy pénzt keressen a golfozással, mivel az adózást nem kerülhetné ki a kevesebb játékkal, mint a jövedelemadó esetén. Nem fér hozzá kétség, hogy eleget keresne ahhoz, hogy kifizesse az adót, és még mindig elég pénze maradna egy családi autóra, valamint egy szép házra egy szerényebb környéken. Ezzel a módszerrel nem menne semmi veszendőbe, és nem csökkenne a hatékonyság, az eredmény mégis "igazságos", mivel sokkal egyenletesebb vagyoneloszlást eredményezne.

A terv egyetlen hátulütője, hogy a gyakorlatban kivihetetlen. Nem arról van szó, hogy nem lehetne egyetlen embert megadóztatni: Franklin Roosevelt elnök például bevezette a 79 százalékos jövedelemadó-sávot, de a sávba eső jövedelem olyan magas volt, hogy egyedül John D. Rockefeller került bele az adósávba. A gond inkább ott van, hogy a valódi átalányadónak egyáltalán nem kellene megváltoztatni a magatartást. Ideális esetben már Tiger Woods születése előtt ki kellett volna vetni rá, mert ha előre gondolta volna, hogy a sikere kapcsán megadóztatják, lehet, hogy más pályára lé­pett volna.

Ez persze lehetetlenség. De azért még nem kell elvetnünk a rajtelőny elvét. Igaz, hogy nem tudjuk minden esetben alkalmazni az átalányadóztatást és az újraelosztást, de néha igen: és amikor alkalmazható, akkor érdemes fontolóra venni, mivel megtartja a versengő piac hatékonyságát és igazmondását, miközben jó adag igazságosságot is szolgáltat.

Egy megvalósítható példa

A rajtelőny elv megvalósíthatóbb módja lenne, ha a környezet károsítása nélkül megelőznénk, hogy a nyugdíjasok fagyoskodjanak télen. Nagy-Britanniában 25 000 idős ember hal meg egy átlagos télen a fűtés hiánya miatt. A probléma enyhítésére a tüzelőanyagot sok más terméknél alacsonyabb forgalmi adóval terhelik. Ez azonban a probléma kezelésének elég visszás módja - a "visszafelé futás" megfelelője. Ha a kormányoknak nagyobb adóbevételre van szükségük - és úgy tűnik, minden kormány így van ezzel -, akkor első megközelítésben az lenne a hatékony stratégia, hogy mindenre azonos forgalmi adót vetnének ki, mert ez nem változtatna jelentős mértékben az emberek vásárlási döntésein. Ha precízebben közelítünk a té­mához, akkor alkalmaznánk a 2. fejezetben leírt "célzott árazás" módszerét is. Mivel a vásárlók nemigen tudják csökkenteni a fűtőanyag-fogyasztást, nem nagyon érzékenyek a fűtőanyag árára, ezért a kormánynak kicsit több adót kellene kivetni a fűtőanyagra és egy kicsit kevesebbet egyéb cikkekre: a vásárlók magatartása nem sokat változna, ezért a hatékonyság csak kismértékben romlana. Ha még szemfülesebbek vagyunk (vagy esetleg már belelapoztunk a 4. fejezetbe), akkor észrevesszük, hogy a fűtőanyag nem megújuló erőforrás, a használata környezetszennyezést okoz, tehát a fűtőanyagot még inkább indokolt magasabb forgalmi adóval sújtani.

Mindaddig nehezen érthető, hogy miért alacsonyabb a fűtőanyag adója, és miért magasabb más cikkeké, amíg el nem kezdünk aggódni a hideg gáz- vagy olajkályha mellett reszkető nyugdíjasokért, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy bekapcsolják a fűtést. Vajon ez azon áldozatok közé tartozik, amelyeket az államnak időnként meg kell hozni? Nem feltétlenül. Ahelyett, hogy mindenki más alacsonyabb adót fizetne, jobb lenne, ha ésszerű módon határoznák meg az adókulcsot, viszont rajtelőnyt adnának a nyugdí­jasoknak - egyrészt mert szegényebbek, másrészt mert gyengébb az egészségük és melegebbre van szükségük. A problémát úgy lehetne egyszerűen orvosolni, ha emelnék a tüzelőanyag adókulcsát, de támogatást adnának a nyugdíjasoknak, amit arra fordíthatnának, hogy bekapcsolják a fűtőtestet, és ne fagyoskodjanak.

A rajtelőny elv ismeretében tudjuk, hogy a nyugdíjasok meg fogják találni a hatékony eredményhez vezető módszert - és nem fogják elpazarolni a fűtőanyagot. Nem minden idős ember fázós, aki viszont igen, lehet, hogy jobb megoldást talál a problémára. Némelyek arra használják a pénzt, hogy Floridába költözzenek. Mások szigeteltetik az ablakokat. Akik nem fáznak, azok elkölthetik egyéb célokra a pénzt. Senki nem fog többet fűteni, mint amennyire szüksége van, ha pedig több tüzelőanyagra van szüksége, akkor meglesz rá a szükséges pénze.

A rajtelőny elv tanulsága, hogy ha probléma áll elő, érdemes megvizsgálni, hogy megoldható-e a rajtpozíciók átrendezésével, ahelyett, hogy beavatkoznánk a versenybe. Ez a stratégia nem mindig praktikus, de mivel a szabad piacok hatékonyak, nem érdemes ezt a hatékonyságot más célok elérése érdekében korlátozni.

Ebben a fejezetben Fletcher Reed történetéhez hasonló képzeletvilágba kalandoztunk el. Az "igazmondás világa" olyan világ, ahol a piacok teljesek, szabadok és versengők. A valóságban annyi a valószínűsége, hogy elérjük a teljes, szabad és versengő piacok világát, mint amennyi a minden hájjal megkent ügyvédek egyszeriben igazmondó juhásszá változására.

Ezért jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért írtam egy egész fejezetet - még ha rövidet is - néhány csodabogár közgazdász agyszüleményéről. A válasz az, hogy az agyszülemények segítenek a gazdasági problémák keletkezésének megértésében, és abban, hogy a megfelelő irányba mozduljunk el. Tudjuk, hogy az a legcélravezetőbb, ha a tökéletes piacok világát kombináljuk a rajtelőny megközelítéssel. Amikor az igazi világgazdaság kudarcot vall, tudjuk, hogy a piaci kudarcokat kell keresnünk - és a legjobb tudásunk szerint úrrá kell lennünk a kudarcokon.

Az egyik ilyen kudarcot már feltártuk: néhány vállalat rendelkezik a szűkösség adta hatalommal, és a versengő piaccal ellentétben a valós költségüket jóval meghaladó árat szabhatnak. Ezért vélik úgy a közgazdászok, hogy fontos különbség van a piac támogatása, és a vállalkozás, különösképpen pedig bizonyos vállalkozások támogatása között. A piacokat támogató politikus hisz a verseny fontosságában, és meg akarja akadályozni, hogy a vállalkozások túl sok, szűkösség adta hatalomhoz jussanak. A vállalati lobbicsoportok befolyása alatt álló politikus viszont épp az ellenkezőjére törekszik.

A politikusok támogatásával vagy más módon a szűkösség adta hatalomra szert tevő vállalat a piaci kudarc egyik oka. A következő fejezetekben találkozunk két másikkal. Hagyjuk hát magunk mögött az igazmondás világát és nézzünk szembe újra a való világgal!

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére