Bevezetés helyett: (miért) kell ezzel foglalkozni?

Napjaink pénzügyi világában sokan tekintenek a látszólag állandóan változó szabályozási és felügyelési környezetre úgy, mint valami olyan össze-vissza, sőt kaotikus laboratóriumra, amelyben egyes "íróasztal melletti bürokraták" a pénzintézeteket, s azok menedzsmentjét tekintik a "kísérleti nyulaknak". Ebben a dolgozatban azt szeretném bizonyítani, hogy napjaink pénzügyi szolgáltatásainál "a helyzet még ennél is súlyosabb, sőt fokozódik...". Ugyanakkor azonban - megfelelő rendező elvek alapján - a fejlődési vonalak (trendek, ill. a "mainstream") viszonylag könnyen áttekinthető, kiszámítható. A korszak törvényszerűségeit felismerő és azokat fel- és kihasználó magyar piaci résztvevők számára pedig ez a - valóban pénzügytörténeti és korszakos jelentőségű - váltás akár még hasznos is lehet a piacok, ill. és szabályozási-felügyeleti rendszerek között egyaránt folyó világméretű versenyben. Ehhez persze minden sikeresen szerepelni akaró szereplőnek fel kell ismernie, ill. el kell döntenie, hogy vajon számára az elmúlt és az előttünk álló évtized átalakulása.

Az egyik a régi "kívánságának" (a végre-valahára megvalósuló) teljesülését vagy új, érdekes - bár némi félelmet is keltő, ám elkerülhetetlennek látszó - fenyegető "kihívást" jelenti-e?

A pénzintézeti világ szabályozási-felügyelési elvi alapjainak (paradigmájának) megváltozását három, egymásra épülő szakmai kérdéskör alapos körüljárásával viszonylag egyszerűen át lehet tekinteni:

  1. Miért és miben kell(ett) megváltoznia a korábbi, "klasszikus" szabályozási-felügyelési gondolkodásmódnak, filozófiának?
  2. Hogyan, milyen módszertannal, "technológiával" lehet megvalósítani az új felfogást?
  3. Kik lesznek a "Pénzintézeti Szép Új Világ" legfontosabb szereplői?

"Kihívás Nr.1.": "teljesen új gondolkodásmód kell!"

Az általános egyenértékes szerepét betöltő eszközzel, hétköznapi nevén, a pénzzel, kapcsolatos műveletek, ill. az azt végző személyek az idők kezdetétől fogva, de legalábbis vagy jó 4000 év óta mindig valamilyen központi - például (kis- vagy nagy) közösségi, majd pedig (város, nemzeti) állami, ill. regionális és szövetségi, szakrális vagy/és világi, stb. - szabályozás és felügyelés tárgyát képezik.

1.1. A "klasszikus ellenőr(zés)i" gondolkodásmód

Megkímélve az olvasókat a pénzintézeti szabályozás és felügyelés több évezredes és kusza fejlődéstörténetének ismertetésétől most elegendő csak két időpont kiemelése.

I. kulcspont: 1689, a bankrendszerek, a monetáris politika és központi bank, továbbá a (piacvezérelt) központi felügyelés fejlődés szempontjából kiemelkedő jelentőségű ún. angolszász felügyeleti modell alapintézményének, az Angol Banknak (Bank of England) létrejötte.

II. kulcspont: 1826, (az államilag vezérelt) központi felügyelés másik, ún. kontinentális (európai) modelljének alapintézményét jelentő svéd biztosításfelügyelet megalakulása.

Témánk szempontjából azonban bőven elegendő annak kiemelése, hogy mindkét alapvető modell sok-sok évtized (180-300 év) tapasztalatait gyűjtötte, elemezte és kristályosította ki, majd pedig öntötte (különböző, de) konzisztens szabályrendszerekbe. Az így kialakított "klasszikus felügyeleti modellek" ún. (szűk értelemben vett) "Megfelelési ("Compliance") típusú felügyeleteket hoztak létre. Ezekben az évtizedek alatt kicsiszolódott felügyeleti rendszerekben az elsődleges és döntő központi tevékenység az akkor még csak a pénzintézetek pénzügyi biztonságaként értelmezett prudenciális szabályok betartatására irányult: az addigi felügyeleti tapasztalatoknak megfelelően kialakított szabályok, reális feltételezések és a jogszabály-előkészítő hivatalnokok által ésszerűnek minősített és általuk határértékek alapján eleget tud-e majd tenni az adott pénzintézet valamennyi ügyfele, ill. beszállítója felé vállalt pénzügyi kötelezettségének, vagy sem. Ha pedig egy pénzintézet betartotta az évszázadokig viszonylag stabil, a szervesen és nyugodtan fejlődő gazdasági-pénzügyi közegben kialakított szabályokat, akkor nyugodtan alhatott mind a bank, vagy biztosító vezetője, mind pedig a szabályok listáját precízen "kipipáló" állami ellenőr.

Ez a rendszer tehát a mai ruha-iparban közismert logikára épült. Tudjuk ugyanis, hogy a készruhagyártást iparosító egyszerű és világos mértékekkel - pl. X, M, L, XL - valószínűleg a világ lakosságának 95 %-át úgy nagyjából jól fel lehet(ne) öltöztetni. (Gyakorlott szem persze észre veszi, hogy a készruha soha nem tökéletes, sohasem passzol teljesen az azt viselő egyén adottságaihoz, mivel "itt" a szükségesnél egy kicsit több erőforrást "pazaroltak el","ott" meg "kispóroltak egy kis anyagot.").

Ugyanígy működtek a klasszikus felügyeleti rendszerek is: a bankok és biztosítók 95%-ának működését - a nyugodt, statikus, s csak komótosan változó világ időszakában - igen jó hatékonysággal, mert viszonylag kevés ráfordítással lehetett rutinszerűen ellenőrizni. A korábbi felügyeletek ezért a több száz oldalas ellenőrzési kézikönyveik minden pontjának " kipipálása" után szellemi és egyéb erőforrásaikat igen eredményesen összpontosíthatták a "maradék", a "kiugró", ám mindössze kb. 5%-ot kitevő, a szabályozási mértékeket átlépő "rendetlenkedő" - pl. különlegesen tehetséges, újító, dinamikus, "előre szaladó", avagy éppen hogy még az átlagos színvonalat elérni sem tudó - pénzintézetekre, s azok vezetőire. (Korábbi hasonlatunknál maradva: ezek azok a különleges adottságú, nem szokványos személyek, akikre nem jó készruha, mert ők vagy túl kicsik, vagy túl nagyok, vagy túl merész, az adott korszakban még szokatlan szabást, avagy színeket akarnak...) Az ellenőrzési munkát az is megkönnyítette, hogy az évszázadok alatt kiformálódott szabályokat átlépőknek, a cégek többsége által vita nélkül elfogadott "Rendet" megsértőknek kellett bizonyítaniuk, hogy még az "egyénieskedésük" ellenére sem kell visszavonni az engedélyüket,... ha bizonyítani tudták, hogy a sajátos viszonyaik közepette is majd eleget tudnak tenni a vállalt kötelezettségeiknek.

1.2. A klasszikus "ellenőri gondolkodásmód" összeomlása

Témánk szempontjából azonban elegendő annak belátása, hogy a XX. század 70-es, 80-as éveire mind a két alapvető szabályozási felügyeleti gondolkodásmód - s természetesen, az arra épülő intézményrend, módszertan, szervezeti rend, s a az ellenőr-típusú "felügyelők" szaktudásának jó része is - az egyik (s nem csak pénzügy- történelmi) pillanatról a másikra, villámgyorsan elavulttá vált.

A történelmi jelentőségű változást alapját az a ma is tartó (permanens) pénzügytechnikai-technológiai forradalom adta, amelynek alapját a számítógépek és a telekommunikáció megjelenése, villámgyors fejlődése és - az élet minden területét, metszetét, s az egész világot érintő - világméretű összekapcsolódása adta. Ez tette ugyanis lehetővé a pénzügyi szolgáltatásokkal összefüggő kockázatok - s azok fedezésének, porlasztásának avagy összpontosításának - térben és időben végtelen számú új összekapcsol(ód)ását, illetve teljesen új nagyságrendű kockázat-mennyiséget és minőséget jelentő új szolgáltatások (termékek),, avagy a mindennap új és még újabb kockázatok pénzintézeti rendszer általi (újfajta) kezelhetőségét.

A klasszikus ellenőrzési gondolkodásmód tényleges összeomlását közvetlenül a 70-es, 80-as évek ún. New York-i aranyláza váltotta ki. Ez volt ugyanis az a néhány jó és közepes filmben és sikerkönyvben bemutatott időszak, amikor a világ leginkább vállalkozó kedvű, legdinamikusabb fiatal(os) számítógép-programozói, az innovatív "termékfejlesztő" közgazdászai és dörzsölt jogászai, a leginkább kreatívan könyvelni tudók, a változásokra leginkább fogékonyabb menedzserek stb. tízezrei tódultak a New York-i tőzsde közelébe azért , hogy hetek-hónapok-évek alatt a semmiből dollár-milliárdosakká vagy legalábbis "szolid száz-milliósakká" váljanak. Ekkor születtek meg az olyan ötletek, mint a végtelen számú fedezeti, ill. derivatív ügyletek, a hedge-fundok, a unit-linked, a DD- és a menedzser-felelősségbiztosítások, a katasztrófa-kötvények, a fél-állami katasztrófa kezelési rendszerek, poolok, a jelzáloghiteleket kiváltó "másodlagos" eszköztár, a legkülönbözőbb pénzügyi szolgáltatások és termékek összekapcsolása, az ún. vagyon-tervezés stb. S ezek alkalmazásakor már az egész világ 24 órán át nyitva tartó tőzsderendszerének - s így akár London, Frankfurt, Hongkong stb. - erőforrásait is azonnal, ill. bármikor, s "bármikorra, előre", külön-külön, vagy ötlet szerint összekapcsolva, igénybe lehetett venni.

1.3. Felügyelet(-szabályozási) válasz (I.)

A "pillanatok" alatt felbolydult pénzintézeti világ sokkolta a világ 80-as évekbeli felügyeleteit. Az "évszázadok óta jól bevált rutinok" ugyanis az egyik percről a másikra elavulttá, ill. csak a folyamatok egyes részleteit - úgy-ahogy - feltáróvá váltak. (Ekkor kezdődött a komoly felügyeleti vezetők részére - az "egymás között", ott legalább őszintén - csak a "bottal ütjük a pénz nyomát" elnevezéssel "büszkélkedő" korszak ...)

Az észak-amerikai és az európai fejlett országok pénzügypolitikusainak első reakciója enyhén szólva is vegyesre sikerült.

Tartalmilag kétségbeesett és alapjában téves kísérletet tettek: összpontosítsunk akkor kizárólag a "pénzügyi felügyeleti" elemekre való ill. az "anyagi" felügyeleti elemek történelmi kacatjától való megszabadulásra. A 90-es évek elején ugyanis "idejét múltnak", s felszámolandónak tekintették azt, ha egy felügyelet (akár csak) - előzetesen, vagy legalább utólag, de - részletesen és rendszeresen megnézte egy-egy pénzintézet termékének és szolgáltatásának szerződési, kalkulációs, tartalékolási stb. feltételeit. "Ez a "burkolt termék-engedélyezés visszacsempészése lenne", a "piac gúzsbakötését jelentené" stb. - így hangzottak az "anyag" felügyeleti elemek leépítése melletti korabeli fő érvek. Megtiltották a felügyeleteknek a pénzintézetek belső üzemgazdasági folyamatainak részletekbe menő és rendszeres, rendszerezett elemzését, mondván: bőven elegendő, ha a hivatalnokok azt látják, hogy a végső pénzügyi-biztonsági mutatók rendben vannak, ill. elégedjenek meg az utólagos, "nem-rendszeres" (non-systematic) ellenőrzések lehetőségével. (Az ENRON-ügynek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a világ minden törvényalkotója megértse, hogy - ha a "kreatív könyvelő" és az általuk fizetett auditáló- és rating-cégek érdeke úgy kívánja, akkor - a végső pénzügyi mutatók "papíron még nagyon-nagyon sokáig rendben lehetnek" ... nagymértékben elszakadva, sőt néha még függetlenül is a mögöttük folyó valós kedvezőtlen gazdasági folyamatoktól.) A "nagyobb verseny" tételét valódi "üdvtanná" téve, támogatták a biztosítási egyesületek, a takarékszövetkezetek és bankok, a viszontbiztosítók, a pénzintézeti közvetítők, a pénzforgalmazók stb. engedélyezési eljárás alóli kivételét, s az egyszerűsített felügyeletét, elfeledvén, hogy pl. a világ 10 legnagyobb biztosítója között mindenkor vannak egyesületi formában működő nagyvállalatok, a modern hitelközvetítők százmilliós ügyleteket bonyolítanak le, míg a nagy pénzforgalmazók dollár-milliárdokat utalgatnak át az országhatárokon, mindenfajta komoly pénzintézeti felügyelet nélkül.

A 90-es évek "éljen a tiszta pénzügyi felügyelet"-mozgalmának az alapvető problémája így az lett, hogy pontosan a pénzügyi mutatók (esetenkénti) irrealitását, (jövőbeli) romlását - s ami a legfontosabb: - mindezeknek az okait, összetevőit nem vizsgálhatta a felügyelet (még utólag se nagyon). Így bizony lassan tényleg fogalmuk se le(hete)tt, arról, hogy akkor vajon mitől is vált sikeressé az egyik pénzintézet, s mitől került csőd-veszélybe a másik?! A pénzügyi folyamatok - nem egyszer manipulált, ám mindenkor csak - a valós piaci és "termelői-szolgáltatói" folyamatok egyfajta, egyetlen leképezését jelentő - felszínének az elemzése így valójában még a "pénzintézeti biztonság illúziójának" a megteremtésére sem volt elegendő.

A valós piaci és pénzintézeti (vállalati) termelő-folyamatok, erőforrás-hatékonyság és szerződési feltételek átfogó és rendszerezett ismeretének felügyeleti hiánya még inkább megbosszulta magát akkor, amikor - hosszú évszázadok gyakorlatát megtörve - ekkor már a politikai szféra kikényszerítette a felügyeletek fogyasztóvédelmi szerepének az elismerését is. A klasszikus szabályozási-felügyleti gondolkodásmód ugyanis évszázadokon át egyértelműen elutasította az egyedi panasz-ügyekkel, a fogyasztók tájékoztatásának és "népoktatásának", ill. a pénzügyi nyilvánosság fejlesztésének igen csak populáris, s kétségkívül nem túl elegáns kötelezettségének elfogadását. (Ehelyett a pénzügyminisztériumok és a felügyeletek évtizedekig a kétségkívül arisztokratikusabb általános "biztosítotti, avagy pénzintézeti" ügyfélvédelmet, a fogyasztók pénzintézetek általi tájékoztatásának és "oktatásának" stratégiai irányítását stb. vállalták.)

A valós fogyasztóvédelmet azonban nem lehet megvalósítani akkor, ha a fogyasztóvédelmi vagy/és a pénzintézeti vagy/és a versenyfelügyeleteket éppen ebben az időszakban fosztották meg a piacon lévő termékekre és szolgáltatásokra vonatkozó információk rendszeres bekérésének, összehasonlításának és elemzésének a jogosítványától. Egy-egy pénzintézeti termék "tisztességességének", szakmai helytállóságának - sőt, akár csak a jogszerűségének - az alapos és felelősségteljes elbírálásához ugyanis utólag, s általában a nyilvános botrányok miatt feszített határidőkön belül, be kell(ett) mindig kérni a meglévő, s általában hiányos termékleírásokat, s azokat "villámgyorsan" értelmezni-értékelni kel(ett volna). Ha azonban nincs kötelező "termékfejlesztési terv" és termék elő- és utókalkuláció (profit-testing) - mert a "pénzügyi felügyelet" tiszta logikája miatt ennek még az előírását is megtiltották -, akkor sokszor még maga a bajba jutott cég sem tudta, hogy melyek is a termékeivel valójában vállalt kockázatok, s azok tényleges mérete.

A felügyeletek azonban még akkor se kerülnek sokkal jobb helyzetbe, ha egy-egy gondos és felelősen működő vezetőség önmagától, azaz mindenfajta törvényi kötelezettség nélkül, "önként" és rendszeresen is elkészítette a terméktervet és díjkalkulációt, elő- és utókalkulációt, profit-tesztelést stb. Ti. egy-egy terméket értékelő felügyeletnek ugyanis "kapásból" tudnia kellene a piacon lévő valamennyi többi, vagy legalábbis a hasonló és lényeges "helyettesítő" és "versenyző" termékek" alap-összefüggéseit. Ezeket pedig nem lehet 30 napos határidők alatt begyűjteni - azoktól a pénzintézetektől, amelyek, azokat pl. addig még meg se csinálták?! Átfogó, rendszerezett és állandóan megújított (updated) termék adatbank, mint értékelési bázis nélkül hogyan lehetne azonban megalapozottan dönteni egy-egy konkrét fogyasztói ügyben?!

A "pénzintézeti forradalom" kellős közepén a felügyeletek "fogyasztóvédelmi" feladatokkal való megterhelése tehát teljesíthetetlen, ill. - éppen a "pénzügyi" felügyeletre való radikális áttérés által - ellehetetlenített, hibás döntés volt. (A pénzintézeti felügyeletek szerencséjére az európai jogalkotóknak is majd egy évtizedig fogalmuk sem volt arról, hogy igazából mit is értenek pénzintézeti "fogyasztóvédelem" , versenyfelügyelet stb. alatt , s így jó ideig azt sem tudták világosan megfogalmazni, hogy igazából és konkrétan mit is várnak el a felügyeletektől....)

A pénzintézet-szabályozási és -felügyeleti válságra adott formai válasz már sokkal sikeresebbnek bizonyult. A különböző szektorok közötti "falak" lebontása, a felügyeleti munka létfontosságú és ezért sokkalta élőbb együttműködése, ill. a szervezeti összefonódások - a 90-es évek közepéig a pénzügypolitikai vezetőségek által a világ legtöbb országában el- és megvetett gondolat volt, majd pedig elszabotálandó elképzeléssé vált. Az adott esetben azonban ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a részben elavulttá váló szaktudással, évtizedes rutinnal működő és a "jó volt eddig, jó lesz ezután is" -típusú, ill. "az ej ráérünk arra még, "Pató-Pál-os" gondolkodásmódú felügyeleteknél "felkavarodjon az állóvíz". Ez pedig lehetővé tette az információk, a pénzügyi és szellemi erőforrások, a meglévő vizsgálati kapacitások ésszerűbb és hatékonyabb felhasználását. Nem véletlen ezért az, hogy a 90-es-közepétől-végétől hirtelen felgyorsult a felügyeletek világméretű összevonása, ill. valamilyen fajta "egységes" felügyelet visszafordíthatatlannak látszó kialakulási folyamata.

1.4. Felügyelet(-szabályozási) válasz (II.)

A pénzintézet-technológiai forradalomra adott első felügyelet(-szabályozási) válaszról viszonylag gyorsan kiderült, hogy az bizony zsákutcának bizonyult. A 90-es évek közepétől ezért vált szükségessé egy olyan alapvető korrekció, amelyet - a politikai-diplomáciai élet sajátosságainak megfelelően - nyíltan természetesen sohasem deklaráltak, avagy ismertek el. Ennek a kb. 1997-2002 közötti jó fél évtizednek a fő feladata az - ekkor már felismert és elkerülhetetlennek elismert felügyeleti átalakításhoz és generációváltáshoz szükséges - időnyerés lett.

Tartalmilag igazán sokkoló példával járt elől az Európai Unió akkor, amikor létrehozta azt az ún. pénzügyi helyreállítási terv konstrukciót, amely a 2003. évi LX. számú magyar biztosítási törvényben a következő megfogalmazást nyerte el:

131. § (1) Ha a biztosító működése a biztosítottak érdekeit veszélyezteti, akkor a Felügyelet a biztosítót hároméves időtartamra terjedő pénzügyi helyreállítási terv készítésére kötelezi.

(2) A pénzügyi helyreállítási tervnek a következőket kell tartalmaznia:

a) az igazgatási költségek várható alakulását,

b) a biztosítási tevékenység - ideértve az aktív és passzív viszontbiztosítást - várható bevételeinek és kiadásainak alakulására vonatkozó részletes tervet,

c) az előzetes mérlegtervet,

d) a biztosítási szerződésből eredő kötelezettségek és a minimális szavatoló tőke szükséglet fedezetéhez szükséges pénzügyi eszközök várható alakulását,

e) a viszontbiztosításra vonatkozó átfogó terveket,

(3) A pénzügyi helyreállítási tervet a Felügyelet határozatának kézhezvételétől számított 90 napon belül a biztosítónak a Felügyelethez jóváhagyásra be kell nyújtania. Ez a határidő különösen indokolt esetben 30 nappal meghosszabbítható.

(4) A Felügyelet a pénzügyi helyreállítási terv benyújtásától számított 60 napon belül köteles elbírálni, hogy a pénzügyi helyreállítási terv alkalmas-e a biztosító biztonságos működésének helyreállítására.

(5) Ha a biztosító rosszabbodó pénzügyi helyzete a biztosítottak érdekeit veszélyezteti, akkor a biztosító rövid távú fizetőképességének biztosítása érdekében - a pénzügyi helyreállítási terv alapján - a Felügyelet a biztosító számára a 8. számú melléklet szerint számított minimális szavatoló tőke szükségletnél magasabb szavatoló tőke szükségletet is előírhat.

(6) A Felügyelet előírhatja a biztosító 8. számú melléklet szerinti minimális szavatoló tőke szükséglete számításánál a viszontbiztosítás beszámításának csökkentését, ha

a) a viszontbiztosítási fedezet minősége az előző üzleti évhez viszonyítva lényegesen romlott, vagy

b) a biztosító viszontbiztosítási szerződései tényleges kockázatmegosztást nem, vagy nem elégséges mértékben biztosítanak.

(7) A pénzügyi helyreállítási terv elutasítása vagy megvalósulásának meghiúsulása esetén a Felügyelet a 195. §-ban foglalt intézkedések megtételére jogosult." (Az én kiemelésem. ALGY)

Ez a szabályozás alapvető törést jelentett klasszikus, a kizárólag a jogszabályoknak való megfelelést követelő (compliance) ellenőrzési gondolkodásmódban. Eddig ugyanis kizárólag akkor intézkedhetett egy felügyelet, ha már bekövetkezett valamelyik - pl. a biztosítástechnikai tartalékra, szavatoló-tőkére, alárendelt kölcsöntőkére stb. vonatkozó -, jogszabályokban előre rögzített norma-érték megsértése. Ez volt az első eset, hogy egy pénzintézet jövőbeli kockázatainak "feltárása" - értsd: mindenfajta szabályozott, előre meghatározott módszertant mellőző felügyeleti "felbecsülése" - már is elegendő jogalapot adott ahhoz, hogy emiatt a tőkekövetelményét meg lehessen emelni, azaz a tulajdonosokat pótlólagos befizetésre lehetett kötelezni.

A kiemeléssel bemutatott általános megfogalmazású "gumiparagrafusok" kétségkívül komoly jogbizonytalanságot okoztak a pénzintézeti szférában. A szabályozók előírták a felügyeletek számára, hogy az általános normákat még tartassák be, ám már jogosultakká váltak azok egyéni, a pénzintézet valóságos helyzetére szabott alkalmazására is... ha tudták, s akarták.

Innentől kezdve tehát a felügyeletek "kettős játékot" űzhettek: ha kellett, a jogszabá­lyok konkrét megsértésére hivatkozhattak; azok hiányában pedig felvethették a "biztosítotti érdek veszélyeztetésének" "Jolly Jokerét". A korábbi hasonlatnál maradva: ekkor még persze a szokásos (pl. S, M, L, XL. stb.) méreteknek megfelelően kialakított "készruhából" ("kényszerzubbonyból") lehetett kiindulni. Ennek a tényleges pénzintézet "kockázati éhségére" (risk appetite) és valós kockázatvállalására való egyedi (induviduális) "rászabását" - igaz, még csak a különleges értékellek (méretekkel) rendelkező célszemélyek (bank, biztosító stb. ) esetében - már alkalmazni lehetett. A korábban használt közkeletű "szabósági" műszavak egyikével élve, feltaláltuk tehát a pénzintézeti "fittinget", az általános pénzintézeti normák egyedi igényekhez való szabását.

Amennyire helyes volt tehát, hogy a pénzintézetek szabályozói is kezdték fel- és elismerni a pénzügy-technológiai forradalom miatt állandó változásokhoz szükséges felügyeleti rugalmasság jogát, annyira hiányos és egyoldalú volt még ez a szabályozás. A pénzintézetek ugyanis teljes joggal vetették fel, hogy legyen egyértelmű:

1. a kockázatfelmérés akkor már ne csak felügyeleti jog, hanem kötelezettség is legyen,

2. a "kockázatfelmérés" módja legyen egyértelműen és előzetesen, áttekinthetően szabályozott,

3. általános és átfogó, azaz minden piaci résztvevő - így pl. az átlagosnál kedvezőbb kockázat-vállalással, s így a kisebb fajlagos tőkeigénnyel is működni tudók - valamennyi kockázatára kiterjedő úgy, hogy ezzel egy időben

4. a kockázatoknak való megfelelős esetleges hiányának bizonyítási kényszere helyeződjön át az érintett felügyeletre.

A pénzintézeti szféra multinacionális képviselői a 90-es évektől kezdve lényegében ezért fogadták el, hogy a korábbi központi szabályozási-felügyeleti - utólagos, merev, egydimenziós (pénzügyi) - "ellenőrzésről" a rugalmasabb, a folyamatosan változó korunknak jobban megfelelő, a valamennyi kockázatot (több dimenzióban is) már előzetesen is felmérő, s emiatt intézkedést is vállaló (pro-aktív) - "felügyelésre" kell áttérni. A pénzintézeti szektor nyomása abban ment ezen túl, hogy a "politikusaikon" keresztül elérték: akkor pedig ezt csak szabályozott és transzparens módszerrel, s valamennyi pénzintézeti vetélytárs számára semleges hatással legyen megtehető. A kockázat-alapú felügyelés általános igényének megjelenése tehát a pénzügy-technológiai forradalom olyan szükségszerű következménye, amely először csak (részlegesen) a szabályozói-felügyeleti oldalról, majd pedig már átfogóan (totálisan) a piaci résztvevők oldaláról fogalmazódott meg.

1.5. Felügyelet(-szabályozási) válasz (III.)

A "kockázatalapú felügyelés" alapgondolata sem a semmiből pattant ki; két szakmai előfutára biztosan érdemel némi bemutatást..

Az egyik szellemi pillérét az a pénzelméleti megalapozás adta, amelyet az 1920-as években szellemi zűrzavarában igen elterjedtté vált., majd pedig 30-50 évente "újra felfedezett" ún. termodinamikai (kinetikai) pénzelmélet jelentette. Ezen, még a virágzásának legfőbb korszakában is megsemmisítő szakmai bírálatokat kiérdemelt, s ezért joggal elfeledett, ám a pénzügypolitikai dilettánsok által mindenkor kedvelt elképzelés szerint ugyanis igazából nincs is szükség pénzügytanra, pénzelméletre - talán még a közgazdaságtanra sem ... Képviselői szerint a fizika gáznemű anyagokra vonatkozó törvényei alapján, mindig, mindenkor és mindenhol (minden civilizációban), mert a természeti törvényszerűségeknek megfelelően, tehát roppant egyszerűen lehet és kellene is elemezni, s befolyásolni a pénzfolyamatokat. Ebben az elméletben persze az egyes személyek, intézmények, régiók stb. csak mint egynemű, arc- és személyiség nélküli "gáz-molekulák" - a "bölcs központi vezetés" által elhatározott "gáz-nyomásnak" megfelelően - "sűrűsödhetnek" avagy "megoszlanak", azaz teljesen felesleges, sőt félrevezető ha a "bölcs vezetés" az élő, az egyes "önállóskodó" emberek és gazdasági szereplők lelkével, pszichológiájával, akaratával stb. is foglalkozni akarna.

A centralizált, sőt totalitárius társadalmi berendezkedést szolgáló, s ezért elfogadhatatlan elméletnek azonban volt három olyan elméleti és módszertani újítása, amelyek jelentősége csak vagy 60 évvel később, talán épp csak a pénzügytechnikai forradalom által vált igazán felismerhetővé.

1. Ez az elmélet a pénz kizárólagos állam általi elismerésének, s ezzel a teremtésének több évezredes dogmáját törte meg azzal, hogy a pénz keletkezését - kizárólag csak a természeti és fizikai törvényektől függővé, s ezzel - az állami akarattól teljességgel függetlenné tette. Az "állam-pénz" védelmének több ezer éves törvénykezési gyakorlata és annak a G. F. Knapp-féle elméleti megalapozásának a világméretű elterjedése után megdöbbentő - sőt , szó szerint felforgató és törvénysértő - jelentőségű volt annak a gondolatnak már csak a felvetése is, hogy akkor esetleg az állam által elismert és feljogosított gazdasági alanyok kívül még mások is ugyanúgy teremthetnek pénzt egy-egy nemzetgazdaságban?! Sőt, még az a "szentségtörés" is felvetődhetett: lehet-e a pénz annyira demokratikus, hogy minden - a társadalom által elismert szolgáltatást, munkát teljesítményt nyújtó - személy maga is teremthet jogosítványt "általános ellenértékes" megszerzésére? S akkor talán még arra is jogosult lehet, hogy azt ne az állam által elismert pénz formájában, s az állam által felügyelt intézményektől akarja megkapni?!

2. Ez a pénzelmélet volt az első, amelyik nem csak az arany-alaptól, hanem már a papír- és érme-alaptól, ill. általában is, mindenféle anyagszerűségtől is el tudott szakadni. Ezzel pedig már a 20-as években felvetette az imaginárius, azaz bármiféle - a közösség, ill. az állam által elfogadott-elismert - jel által való pénzteremtés elvi lehetőségét. S a számítógépek, a mobiltelefonok, az e-phone-ok, az "üdülési" csekkek, "kárpótlási" avagy a "kártérítési" jegyek, kuponok stb. naponta megújuló jeleivel való szerződéskötés, átutalás és fizetés, majd pedig hitelpénz-teremtés, úgy 60-80 évvel később már nem csak bebizonyította a "sajátos jelekkel" való pénzteremtés gyakorlati megvalósíthatóságát, hanem naponta állítja - gyakran szinte megoldhatatlan - feladat elé a világ pénzügyi felügyeleteit. Milliárdos forgalmú cégek esetében kell ugyanis súlyos következményekkel járó döntéseket meghozniuk: az egyre újabb és újabb ilyenfajta jelekkel műveleteket végző vállalkozásokat mely ponttól kezdve lehet, s kell is akkor (esetleg illegális) pénzintézeti tevékenységnek minősíteniük?!

3. A termodinamikai pénzelmélet talán legmerészebb újítása azonban az volt, hogy a korábbi, talán determinisztikusnak nevezhető pénzfogalom- valami vagy pénz, vagy nem, azaz a pénz jellegének valószínűsége is kizárólag vagy O, vagy 1 értékű - helyére az ún. sztochasztikus pénzfogalom elvi lehetőségét állította. Eszerint bármely társadalom, avagy kisebb közösség által elismert és szolgáltatások ellenértékeként (széles körben, ill. általánosan) elfogadásra méltatott jel, a 0,00 és az 1,00 közötti valószínűség-tartományban ingadozva, pénzjelleggel funkcionálhat. S ez a pénzjelleg a körülményektől és a megfigyelőtől függően nem is stabil, hanem állandóan ingadozó értékkel bír. A Basel I rendszer hitel-minősítéseinek előírásai, a magas és ingadozó storno-hányadú életbiztosítók tartalék-igényeinek felmérése, az évek múlva bekövetkező nem-életbiztosítási kifizetések előzetes letartalékoltatásának szakmai vitái stb. már a kilencvenes évek kezdetétől igazolták, hogy vége a pénzügyi műveletek determinisztikus, ill. a pénzt egyszer s mindenkorra változatlannak tekinthető értékelhetőségének.

A "kockázatalapú" szabályozás és felügyelés második előfutárát és egyben pillérét az észak-amerikai szövetségi biztosításfelügyelet, az NAIC, által a 80-as évektől majd egy évtizedig, rengeteg munkacsoportban, s majd 10 esztendeig szervezett és irányított Risk Based Capital-módszertan jelentette. Az amerikai szövetségi felügyelet sajátos közvetítői szerepet tölt be: egyrészről (hivatalosan) az egyes amerikai állami felügyeletek módszertani fejlesztéseinek harmonizálása és koordinálását, másrészt (nem hivatalosan) a közös felügyeleti elképzeléseknek a multinacionális biztosítókkal való egyeztetését végzi. Ez alapján az NAIC vezetésével az amerikai kollégák egy valóban új gondolkodásmódot megjelenítő módszertant dolgoztak ki. A minden szektorban fejlett amerikai pénzügyi infrastruktúrára támaszkodva, a gyakorlatban lehetséges végtelen számú (n-elemet), a biztosítóknál megfigyelt kockázatok közül a legfontosabb néhány százra szűkítették (k-elemet), amelyeket a tény-adatoknak megfelelő (objektív) valószínűségek alapján jelöltek ki. (Egyes számú "levetítés") Ezeket azután - kezdetben szubjektív, majd később, a bővülő statisztikai bázis objektív adataival folyamatosan finomítva - objektív valószínűségekkel súlyozták, majd 4 faktorban fogtak össze. (Kettes és hármas számú "levetítés"). Az így kapott eredményt pedig egy négyosztatú, a felügyeleti cselekvést meghatározó egydimenziós skálára vetítették le: vagy "hagyd békén"

vagy "kezdj odafigyelni" vagy "komolyan avatkozz be" vagy "azonnal csukd be" - szólt az iránymutatás. (Négyes számú "levetítés")

A kezdetben igen alacsony teszt-eredményeket mutató RBC-módszertan forradalmi jellege abban nyilvánult meg, hogy

1. ez lett az első, valóban és ténylegesen működő kockázat-alapú rendszer, ahol

2. elvileg végtelen (n) számú, ill.

3. a gyakorlatban pedig a tény-adatok alapján a minden intézménynél egyedi és változó legfontosabb (k-elemű) kockázati tényezőt úgy tudták egységes és nyilvános rendszerbe foglalni, hogy az

4. jogilag is képes volt megalapozni egy-egy felügyeleti intézkedést. S mindezek az új követelmények

5. hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai, ill. az angol-szász biztosítási üzemtan ugrásszerű fejlődésnek induljon úgy, hogy a biztosítói, a felügyeleti és a független szakemberek egymással versenyezve és együttműködve elemezték a valóságos amerikai piac tényleges és vélt kockázati tényezőit.

A "kockázat-alapú felügyelés" gondolata és módszertana tehát nem néhány "íróasztal mellett unatkozó" bürokrata "kísérletezgetése" a pénzintézeti kollégákkal, hanem a - pénzintézetek által választható kockázat-kombinációk, s azok fedezése szempontjából a számítógép és a telekommunikáció fejlődése miatt tényleges globalizálttá és totálissá vált pénzügyi regionális- és világpiacok szükségszerű - és Észak-Amerikából világszerte exportált velejárója. Ez az új pénzintézeti szabályozási és felügyelési filozófia tehát egyáltalán nem a "semmiből" kerül(t) elő, hanem egy jó 2-3 évtizedes szerves szellemi előkészítés eredményeként, a világméretű, vagy legalábbis a régiók, ill. a pénzintézeti szektorok közötti együttműködés és kölcsönhatás alapján formálódott ki. Lényegében "csak" azt fejezi ki, hogy - igaz, 1-2 évtizeddel elmaradva, lekésve az elmúlt évszázad pénzügy-technológiai forradalmától, de végül is - még a pénzügyi szabályozók és felügyelők is felismerték, hogy az egész világunkra, a mindennapi életünkre, s így természetesen a pénzügyekkel foglalkozó intézményekre vonatkozó korábbi állításaink is "csak" naponta megújulóvá, változóvá váltak. S ezzel bizony az évszázados rutin alapján oly megnyugtató "biztos" hitünkből szinte az élet minden területén a félelmet keltően "csak (ilyen vagy olyan fokon) valószínű" minősítés lett a mai korszak meghatározó jellemzője. Úgy is fogalmazhatunk: a világ maga vált állandóan megújulóvá, kockázatossá, s ezzel "sztochasztikussá"; a pénzintézetekre vonatkozó felügyelet-szabályozási filozófia- és gondolkodásmód-váltás csak sajátos, s igencsak elkésett visszatükröződése a világ pénzügyeiben végbement korszakos változásnak.

A "kockázatalapú" felügyelés azonban más szempontból is "korunk terméke". A piacgazdaság igényeinek megfelelően azt is kifejezi, hogy ma már az állami szolgáltatások, s így a "felügyeletek piacán" is komoly nemzetközi verseny folyik. A felügyelt pénzintézetek tulajdonosai a globális vállalat-szervezésükre vonatkozó döntéseiknél figyelembe veszik az egyes felügyelet színvonalát, s a különbségekből számukra adódó kedvezményeket is optimalizálják (arbitrálják). A nagy világcégek a döntéseik előtt mindenütt - tehát nem csak az autó (Audi), a gumi (Hankook), vagy gyógyszer stb. gyártásnál, hanem már ugyanúgy a pénzintézetek alapításánál-átvételénél is - elvárják, hogy a szabályozó-felügyelői rendszer képes legyen az ő egyedi (individuális) igényeik szempontjából (közel) optimális feltételeket (meg)teremteni. Az elmúlt években több pénzintézetünknél is sajnos tapasztalhattuk: ha nem kapják meg az "egyéni kockázat-optimalizálásra" vonatkozó jogosultságukat, akkor meg átteszik - mondjuk Prágába, Bécsbe, vagy akár nemsokára Moszkvába, Bukarestbe stb.- a regionális pénzintézeti központjukat. (S például leányvállalattá minősítik vissza a (nekik) nem megfelelően szabályozott avagy felügyelt országban lévő pénzintézetüket.) A korábbi hasonlattal élve: a nagy pénzügyi holdingok már nem elégednek meg sem a rutinszerű felügyeleti "készruha-szabászattal, sem a szokásos felügyeleti "kényszerzubbonyok" rájuk igazítását szolgáló "fittingeléssel", hanem az "egyéni kockázati méretre" szóló "úri szabósági tevékenységet" is elvárják az állami intézmények (túlnyomó) többségétől. (S teszik ezt úgy, hogy közben még meg is versenyeztetik egymással a különböző országok kormányait, törvényalkotóit, ill. pénzügypolitikusait...)

Demokratikus berendezkedésű társadalmakban azonban elvileg nem szabad, - ill. legalábbis nagyon nem illik - nyíltan és egyéni vállalkozásra célzottan kedvezményeket nyújtani. "Kultúr(ált)" országban ezeket legtöbbször ezért úgy teszik általános és személytelen "Renddé", hogy azután a kedvezményben részesítendők előnyös helyzete "valahogy úgy látszólag magától", "spontán" módon, csak is közvetve, a látszólag nyílt és szabad versenyen keresztül "jöjjön ki", szilárduljon meg. A multinacionális, s mindenekelőtt az amerikai és nyugat-európai világcégek számára - a magas szintű és a méret-nagyságból (economies of scale) adódóan elvileg fajlagosan kisebb (tőke)ráfordítást igénylő kockázat-kezelésük miatt - így különösen előnyös, ill. a kisebb vetélytársakhoz viszonyítva: kevésbé hátrányos, s ezért - kedvező az eddigi "átlagos" kockázatkezelési tőke-hatékonyságra épülő klasszikus szabályozási gondolkodásmód helyett az egyéni kockázati viszonyok optimalizálásával indokolható kisebb tőkelekötést követelő "kockázat-alapú" felügyelésre való áttérés.

A "kockázatalapú" felügyelés gondolkodásmódjának térhódítása ugyanakkor azzal a következménnyel is járt, hogy nem csak rehabilitálta az "anyagi" felügyeleti módszertanok alkalmazásának ésszerűségét, hanem soha nem látott magasságba emelte a bankok, biztosítók, s a többi pénzintézet által vállalt szerződéses kockázatok, azaz (1) szerződési feltételek és a teljesítéssel összefüggő (2) üzemgazdasági ismeretek pénzintézeti és felügyeleti elemzésének és folyamatos ellenőrzésének az igényét. Bármely pénzintézet egyéni "kockázati profiljának" megfelelő és szükséges, azaz megkövetelendő (alap-, kiegészítő -, szavatoló-, biztonsági stb.) tőke mértéke ugyanis csak ezen tényezők igen részletekbe menő elemzésével, továbbá a cég (4) vállalat vezetésében és -irányításában (corporate governance), a (3) piaci viselkedésében (market conduct) megjelenő kockázatok folyamatos értékelésével lehet megállapítani. S ezen 4 elemzendő alaptényező (faktor) állandó, folyamatos vagy legalábbis rendszeres, s valamennyi eszköz (5) ún. piaci áron való értékelésének és (6) az Eszköz- Forrás- Menedzsmentnek (ALM) is megfelelő szintetizálására a pénzintézetnek kell olyan módszertant kialakítania, amelynek helytállóságát, s így a használati jogosultságát azután a felügyeleteknek kell mérlegelniük és ellenőrizniük (validálniuk).

A formálódó újfajta gondolkodásmód fontos jellemzője volt, hogy (7) "prudenciális felügyelet" (prudential supervision) klasszikus, kizárólag csak a pénzügyi biztonságra vonatkozó, értelmezése is fokozatosan átalakult és kibővült. Az elmúlt évszázad 80-as és 90-es éveinek pénzügyileg sikeres, ill. sikertelen pénzintézeteinek elemzései alapján ugyanis kiderült, hogy annak meghatározó tényezője a vállalatvezetés és irányítás (szabályozottság, minőségbiztosítás, belső és külső ellenőrzés, teljesítmény-értékelés stb.) minősége. Az új, "kockázatalapú" gondolkodásmódnak megfelelő "prudenciális" felügyelés" fogalma ezért az ezredforduló óta egyértelműen már magába foglalta a pénzintézeti vezetésre és irányításra vonatkozó kockázatok folyamatos elemzésének az igényét is.

A megújuló felügyeleti filozófia további fontos (8) jellemzőjeként, az évezred-forduló táján a szabályozók és felügyelők fokozatosan kezdték felismerni a fogyasztóvédelem (consumer-protection) és a pénzintézetek piaci viselkedésének (market disclosure) összefüggéseit és az emiatt szükségessé vált együttes kezelésüket, és értékelésüket (market on-sight). Világossá vált, hogy az egyszerű piaci zavarok gyakoribbá válása mögött gyakran olyan súlyos prudenciális hiányosságok és hibák húzódnak meg, amelyeket azonnal fel lehet ismerni egy megfelelő felügyeleti koordináció esetén. S fordítva: a pénzügyi biztonság és önbizalom egyik árulkodó jelének tekinthető az is , hogy egy-egy pénzintézet mennyire elegánsan tudja kezelni a panaszokat.

S a felügyeleti paradigma talán legérdekesebb (9) felismerése az lett, hogy a pénzintézetek (kibővült tartalmú) "prudenciális felügyelete" (prudential supervision) és a pénzintézetek "piaci viselkedésének felügyelése" (market on-sight) ) között olyan szorosak és lényegiek az összefüggések, hogy a kétfajta jövőbeli kockázatelemzést és -értékelést csak is együttesen, és az egységükben kezelve kell, ill. szabad megvalósítani. Ennek lett az a jogi következménye, hogy a kétfajta felügyeleti tevékenység a XXI. század elejére a fejlett országokban már jogilag, szervezetileg és erőforrás-igényessége szempontjából is egyenrangúvá vált.

Ezen 9 kiemelt kockázat-elemzési kulcspont együttes értelmezése és értékelése ugyanakkor megköveteli azt is, hogy egy-egy multinacionális cégnek ne kelljen minden egyes ország minden egyes felügyeletével (eltérő) részletekben menő, (különböző módszerekkel folytatandó) szakmai, majd pedig jogi-bírósági vitákat vívnia az eltérő módszertanok miatt. A "kockázatalapú" felügyelési filozófia térhódításának ezért szükségszerű következménye a nemzeti felügyeleti rendszerek közötti jelentős differenciálódás. A nagy pénzügyi holdingok központjait "otthonukban" (home) rejtő országok felügyeletei ugyanis ezek után már az egész pénzügyi holding valamennyi más országban található egysége (leány-pénzintézete, fiókja, határon átnyúló szolgáltatást képviselő egysége stb.) számára is "jelentős" (major) felügyeletekké válnak. A világ, legfeljebb tízre tehető ilyenfajta, "jelentős" felügyeletei" - a náluk lévő nagy pénzintézetek nem is titkolt "háttér-támogatásával" - pedig élen járnak a pénzügyi konglomerátum szintjén kialakítandó, egységes "kockázatkezelésnek", ill. annak a "home"-ország felügyelete által irányított (lead supervisor") egyszeri elemzésével. Ez a minden pénzintézeti szférában megfigyelhető, s egyre erősödő nyomás pedig - hasonlóan az euró-zónához kapcsolódott európai országok központi bankjainak helyzetéhez - a nem sok nemzetközi pénzügyi holdingnak otthont adó, hanem inkább más országokban bejegyzett konglomerátumok egységeit " csak vendégül látó" (host), s emiatt "nem-jelentős" (non-major) felügyeletek szerepének és jelentőségének alapvető újragondolását is felveti.

"Kihívás Nr.2.": új módszertan is kell!

Minden korszakos gondolkodásmódbeli és intézményi változás magával (kell, hogy) hozza az új megvalósítási-érvényesítési módszertan és technológia, ill. az azt működtetni képes, új szemléletű személy(zet)ek megjelenését. Ezen - esetleg időben ugyan kissé elodázható, szabotálható - törvényszerűség érvényesülése alól pedig még a világon mindenütt vitathatatlanul befolyásos, nagyhatalmú pénzintézeti szféra szabályozása és felügyelete sem lesz-lehet kivétel.

A "klasszikus" ellenőrzési modellek (pl. a bankokat érintő Basel I., a biztosítókra vonatkozó Solvency I., ill. a valamennyi pénzintézetet a pénzmosás elleni fellépésben érintő Crime I. stb. rendszerek) néhány (10-12) euro-atlanti ország érdekeinek és mértékeinek átlagát kifejező olyan politikai kompromisszumát jelentették, amelyek egyszerű és időben is viszonylag stabil ún. egydimenziós pénzügyi mutatókkal (mint pl. 8 vagy 10, 12%-os tőkemegfelelés, a díjbevétel 4 vagy 16 százalékát kitevő automatikus minimális szavatoló tőkenövelés, X USD feletti összegű készpénz-befizetés bejelentési kötelezettsége stb.) próbálták értelmezni és szabályozni a pénzintézetek biztonságát. Ez az évszázados tapasztalatokra épülő és rutinszerű "készruhagyártási" technológia - kiegészítve még némi kis egyéni "ruha-fittingeléssel" - jól és olcsón tudta szolgálnia pénzintézeti ellenőrzést mindaddig, amíg maga a (pénzügyi) világ (és a kockázatai) térben és időben viszonylag korlátozott(ak) és változatlan(ok), vagy legalábbis alig, s akkor is csak lassan változó(k), azaz egyszerűen áttekinthető(k) volt(ak).

Az első "Kihívásnál" bemutatott "pénzügy-technológiai forradalom" miatt azonban ez a módszertan is lassúvá, részlegessé és tehetetlenkedővé ("alibizővé"), azaz teljességgel elavulttá vált. A modern pénzügyi intézmények összefonódásainak, állandó változásainak és térben, ill. időben végtelen számú kockázati-kombináció fejlesztésének (product engineering) megjelenése ezért már a múlt század nyolcvanas éveitől felvetette egy teljesen új szabályozási és felügyelési technológia kialakításának szükségességét. Jelenlegi ismereteink alapján joggal feltételezzük, hogy a pénzintézeti világ szakemberei a mintegy 2-3 évtizedes komoly fejlesztési munkálataik eredményeként - Európában például várhatóan a Crime II-t 2007-ben, a Basel II.-t 2008-ban, a Solvency II-t 2012-ig életbe léptetve - létre tudnak hozni egy olyan új, "kockázatalapú" szabályozási és felügyelési módszertant, amely a korábbiaktól elvileg is eltérő alapokon nyugszik majd.

1. Ez a szabályozási technológia már valóban globálisan, a világ valamennyi komolyabb pénzintézeti kultúrával rendelkező országának véleményét a nemzetközi (szakmai, érdekvédelmi és politikai) szervezeteken keresztül összevetve alakul ki. Így az alap-(standard)- modell a nagyon sok ország - s mindenekelőtt persze az OECD, ill. a G-8 tömörülés - pénzintézeti érdekeinek és mértékeinek átlagát kifejező olyan politikai kompromisszum lesz, amely már a pénzintézetek teljes tevékenységét átfogóan bonyolult, s a változásokat gyorsan és rugalmasan követő-módosuló lesz. Ez lesz a kis- és közepes, ill. lényegében csak nemzeti keretek között tevékenykedő pénzintézetek tömeges szabályozási és felügyelési technológiája.

2. A világ talán száz legjelentősebb - a pénzügyi aktívák 80-85%-át összpontosító, s szinte kivétel nélkül multinacionális - pénzintézeteinek otthont adó, kb. egy tucatnyira sem becsülhető "jelentős piacú" (major market) ország érdekeit kifejező és védő pénzügyi szabályalkotóinak és felügyeleteinek kompromisszumaként alakulnak ki azok az egyéni ("belső") kockázatkezelési és értékelési módszertanok, melyek egységes felügyeleti értékelésében és minősítésben (validációjára vonatkozóan) is meg kell állapodniuk a Nagy Játszma résztvevőinek. A játékszabályok kialakításakor azonban a kisebb pénzintézeti potenciállal rendelkező "nem-jelentős" országok állami és pénzügyi intézményeinek gyakorlatilag semmiféle "lapot se osztanak". Sőt, általában már minden nemzetközi szervezetben nyíltan fel is vetik a "jelentékteleneknek" az ilyenfajta szakmai vitákban való "fölöslegességére" vonatkozó, s nem túl kellemes minősítését...

3. Az új módszertan forradalmi újítása lesz azonban az, hogy ettől kezdve a pénzintézeti szféra nem lesz belekényszerítve az évszázados tapasztalatok alapján kialakított merev felügyeleti "kényszerzubbonyba". (Vö. a már többször emlegetett "készruha"-gyártásban használatos S, M, L, XL stb. mértékek kötelező használatára vonatkozóan kifejtettekkel, ill. a rendkívüli adottságokkal rendelkezőknek a saját "veszélytelenségüket" bizonyítandó kötelezettségével.) Ettől kezdve ugyanis a pénzintézetek alanyi jogává válik akár még a lehető legextrémebb kockázatvállalási és kezelési módszerek választása is. (Vö.. pl. a törpe-méretűeknek, ill. az XXL-értékekkel rendelkezőknek a megfelelő "ruha" megszerzésére a többiekkel azonos emberi jogát.) Ezek után már nem a vállalkozó kedvű (innovatív, átlagosnál nagyobb kockázatot vállaló, dinamikusabb stb.) pénzintézetnek kell védekeznie azért, mert a "klasszikus" felügyeleti módszertan szerint szokásos értékeket nem tudják, avagy nem is akarják betartani. Ilyenkor majd a felügyeletnek kell bizonyítania az adott kockázatvállalási és kezelési technika "közveszélyességét", ill. hogy (csak) pl. annyi lekötött (biztonsági) tőkével, olyan vállalt-irányítási renddel, személyi állománnyal stb. nem művelhető. A jövőbeli felügyeleteknek azonban már csak akkor lesz joguk meg is akadályozni az újítás (innováció) vállalásával szinte mindig együtt járó "kockázatos" pénzügyi aktivitást, ha a pénzintézet a pótlólagos (pl. tőke-, informatikai, személyi, szervezeti, szabályzati stb.) igényekre vonatkozó felszólításnak nem akar vagy nem tud eleget tenni. Ha azonban egy-egy pénzintézet tudatosan vállalja a kockázatosabb tevékenységével együtt járó nagyobb lekötöttséget, akkor azt a jövőben megakadályozhatatlanul teheti.

4. Az új módszertan egyik fontos eleme, hogy a fogyasztóvédelem, ill. a piaci rend védelmének a felügyeletekre vonatkozó kötelezettségei és jogosítványai is fokozatosan kikristályosodnak. Lépésről lépésre, egyik ügyről a másikra, válik világossá, hogy a jövőbeli felügyeleteknek mit is kell csinálniuk ahhoz, hogy valóban hatékony fogyasztóvédelmet tudjanak nyújtani: pl. a pénzintézeti termék sokkal alaposabb ismeretével, a piacon lévő szolgáltatások rendszeres összehasonlító elemzéseivel, a potenciális ügyfelek tájékoztatását elősegítő regiszterekkel, a lényeges adatok ügyfelekkel való közlésének jogi kötelezettségével és használható technikájával, a (potenciális) ügyfelek egyes pénzügyi szektorok feletti áttekinthetőségének és összehasonlításra való alkalmassá tételének (transzparencia) kikényszerítésével, ill. a többi pénzintézeti szolgáltatással való összehasonlíthatóság megteremtésével, a határozatoknak a jogszabálysértés megelőzését szolgáló közzétételi technológiájával, újfajta panasz-értékelési, elemzési módszerekkel, hatékony fogyasztóvédelmi, ill. békéltető testületek létrehozásával és fennmaradásával stb. kell majd rendelkezniük. S a felügyeletek fogyasztóvédelmi feladatai ma már a prudenciális előírások betartatásával legalábbis azonos súlyúak, sőt - mint azt például értékpapír-forgalmazás jelenlegi gyakorlata is már bizonyítja - azoknál gyakrabban, és emiatt komoly, tekintélyvesztést (reputációs kockázatot) okozva kerülnek szankcionálásra.

5. Nem csak a felügyeleti és a fogyasztóvédelmi feladatok intézmények és módszerek változásában nyilvánul meg ez az új technológia. Legalább ilyen jelentős a felügyeleti gyakorlat és a versenyhatósági eljárások és intézmények közötti viszonyok újraszabályozódása is. A két hatóság kapcsolata így a jövőben nem korlátozódhat formális együttműködési megállapodások aláírására, hanem a mindennapi munkájukban kell kicserélniük az információkat, értékelni a kialakult álláspontokat, bemutatni a "legjobb gyakorlatnak", ill. a "szokásos gyakorlatnak", az írott és az íratlan szakmai szabályoknak megfelelő cselekvéseket stb.

Áttekintve a "második csapást", a módszertani megújulás kényszerét, összefoglalóan megállapíthatjuk: a "második generációs" felügyeletszabályozási módszertanok (Basel II., Solveny II. és Crime II.) kidolgozása és kötelező átvétele nem véletlen sorscsapást, hanem a "kockázatalapú" felügyelés koncepciójának az elengedhetetlen megvalósítási eszközét jelentik. (Igaz, ez nem is lesz több, mint egy, remélhetőleg hasznos eszköz arra, hogy "segítsen felásni a pénzintézetek által megművelt kockázati mezőt...") Ez a módszertan azért tekinthető valóban újnak, mert

- egyrészt megújította és kiszélesítette a prudenciális felügyelés fogalmát és tartalmát,

- másrészt pedig azt egyenrangúan kapcsolta össze a piacfelügyelési tevékenységgel, s így

- harmadrészt új viszonyt alakított ki a versenyhatósági, a fogyasztóvédelmi és a fogyasztóvédelmi intézménynek és eljárások között is.

Nem kell azonban megijedni ettől az új módszertantól, ill. annak hatásától. A pénzintézetek többsége már most jelezte, hogy az ún. alapváltozatot (standard-modellt) fogja választani, s ez a döntésük érthető és ésszerű (ökonomikus és racionális). Ez pedig azt jelenti, hogy az alapjában véve hasonló összefüggéseket megvizsgálva, tömegesen lehet majd elemezni és értékelni a látszólag oly különböző eredményességű intézetek látszólag sokféle kockázatait. S azt se felejtsük el, hogy a standard- modell alapadatai (paraméterei) ugyanazok a hosszabb adatsorok lesznek, amelyeket már most is használunk az "első generációs" felügyeleti módszerek alkalmazásakor.

"Kihívás Nr.3.": új szerepek és szereplők is kellenek!

A felügyelet-szabályozási világ megújulásának ezen harmadik kihívása valójában két szinten is keseríti a pénzintézeteket, s az ő (nem mindig túlzottan kedvelt) felügyeletük életét. Ebben a "Szép Új Pénzintézeti Világban" ugyanis egyszerre, s egymással sokszor térben és időben is összefonódva érvényesül két alapvető folyamat:

I. A különböző pénzügyi szolgáltató szektorok összeolvadása, az új és végtelen számú együttműködési mechanizmus és közös intézmény kialakulása a pénzintézeti szektor minden szereplőjének egzisztenciáját érintő döntéseket jelent. Így mindenekelőtt az új, vegyes ("keverék és vegyület"-típusú) kombinált termékek kialakítása és bevezetése, a helyettesítő és a versengő termékek közötti "kannibalizmus" megjelenése, ill. elkerülésének igénye, a közös értékesítési csatornák kialakítása, a back office-funkciók kiszervezése stb. ad feladatot és mindennapi izgalmat a pénzintézeteknél, ill. a felügyeleteknél dolgozóknak.

II. Ennél is nagyobb jelentőségűek viszont a nemzetközi, az országhatárokon átnyúló (fő)szereplő-változások. A mai pénzügyi világban az "anyavállalat" tulajdonosi szerkezetében, szervezeti rendjében, vagy akár csak kulcsember-váltásában stb., s több ezer kilométerrel távolabb, s hazai cégek vezetőitől és felügyeleteitől teljesen függetlenül és befolyásolhatatlanul lejátszódó változásai, a "leány-pénzintézet" , az új "fiók" avagy a telephely, képviselet nyitása, avagy bezárása, a határon átnyúló szolgáltatás elkezdése avagy elhalasztása, vagy akár csak az új és erőteljes vetélytársak piacon való megjelenése stb. az egyik napról a másikra alapvetően érinthetik, sőt akár fel is bolygathatják mind a pénzintézetekben, mind a felügyeletükön dolgozók életét. (Az utóbbiakét annyiban, hogy másnaptól például már egy egészen másik szervezeti egység (osztály) keretében kell ellátniuk az újonnan létrejött piaci szereplő felügyelését...)

Ezen kétféle pénzintézeti szférával kapcsolatos "kettős szorításra" minden országnak legalább két szinten kell megfelelő megoldást találnia.

A) Annak eldöntésére, hogy mi a nemzeti jog, az országos pénzügyi felügyelet szerepe, joga és kötelezettségvállalása a nemzetközi szabályokkal és intézményekkel szemben, mindenütt, s kizárólag a politikai szféra joga és felelőssége. (Természetesen, minden pénzintézetnél, ill. felügyeletnél dolgozónak meg lehet a maga egyéni véleménye, s alkotmányos joga ezt otthon, a magánéletében, baráti körben stb. hangoztatni, s méghozzá mindenfajta retorziótól mentesen.) Tudomásul kell azonban venni, hogy csak a politikusok jogosultak annak eldöntésére, hogy az ország nemzetközi, a külpolitikai, ill. a diplomáciai stb. stratégiája és aktuális taktikája szempontjából mikor mennyire fontos bizonyos nemzeti pénzügypolitikai érdekek megvédése... összevetve, és együttesen értékelve, mondjuk például a mezőgazdasági, kereskedelmi, környezetvédelmi, honvédelmi stb. területekkel. Hivatalos tárgyalásokon tehát minden pénzintézeti szakembernek "hideg fejjel" kell követnie a világgazdaság integrációjával kapcsolatos mindenkori parlamenti, ill. kormányzati álláspontot.

B) Ezzel szemben annak az eldöntése, hogy pl. az európai integrációban vállalt feladataink és kötelezettségeinek teljesítése és a minden lényeges pénzintézeti kockázat időben való felismerése és megfelelő stb. kezelése végett milyen fajta pénzintézeti szabályozás és felügyelési elvek, módszerek, intézményi keretek stb. szükségesek, egyértelműen pénzintézet-politikai szakmai feladat. (A politikai szféra és a vállalkozások tulajdonosainak pedig hasonlóképpen alkotmányos joguk, hogy csak az olyan megoldásokat, ill. vezető szerepet betöltő személyeket fogadják el, ahol meg lehetnek arról bizonyosodva, hogy nem csak a pénzintézeti világ átalakulásából adódó feladatokat, hanem az általuk meghatározott gazdaság- és pénzügypolitikai célkitűzéseket is eredményesen el fogják érni.) A pénzintézet-szabályozási és -felügyelési korszakváltás miatt szükséges lépéssorozatok kidolgozása tehát minden fejlettebb országban elsősorban az egységes pénzintézet-politikáért felelős Pénzügyminisztérium feladata, amelynek azonban, az érvényes jogszabályoknak megfelelően, a munkájába be kell vonnia a pénz- és tőkepiacok valamennyi szereplőjét, ill. a legitim szövetségeiket, ill. a pénzintézeti, a fogyasztóvédelmi, a verseny- stb. felügyeleteket.

A felügyelet-szabályozási korszakváltásban való részvétel, ill. a későbbi szerepek tisztázása elkerülhetetlen, egyértelmű és nyílt érdekellentétekkel, konfliktusokkal jár, amelyeket azonban egyrészt nem is lehet elkerülni, másrészt nem is kell félni tőlük. Ha a pénzügyi piacok szereplői meg tudnak egyezni a közös célok érdekében végzendő - eufémisztikusan fogalmazva: -"harmonizációs", "koordinációs" mechanizmusok-alapelveiben, intézményeiben és módszereiben, akkor

a) közösen fel lehet tárni a változtatással, ill. az érték(-meg)őrzéssel kapcsolatos feladatokat,

b) egyértelműen meg lehet fogalmazni az eltérő, sőt sokszor ellentétes érdekeket,

c) gyorsan ki lehet jelölni a közös érdeket rejtő egyetértés területeit (megkímélvén mindenkit a fölösleges szócséplés veszteségeitől), s

d) összpontosítani lehet a valóban meglévő ellentétek minden fél számára még elfogadható kompromisszummal való áthidalásához szükséges - gyakran rengeteg időt és türelmet igénylő - tárgyalások (alkudozások) megkezdésére és gyors lezárására.

Összefoglalás helyett: mi is akkor az igazi gond?

A világ pénzügyi szektorainak mai össze-vissza változásainak az igazi gondja az, hogy a pénzintézeti technológia - és ezzel, a pénz- és tőkepiaci világméretű kockázatvállalás és -kezelés - forradalmi (minőségi) megváltozásától jó egy-két évtizeddel elkésve és egyszerre zúdul az összes változtatási igény a felügyelet-szabályozási területtel foglalkozók, s ezzel persze az általuk érintett valamennyi pénzügyi szereplő nyakába is.

"Ha lenne még időnk..." arra, hogy külön-külön foglalkozzunk és szép lassan, nyugodtan, megfontoltan megbirkózzunk a gondolkodásmód-váltásból, a módszertani megújításból, s a pénzügyi kulcsszereplői körben adódó szervezeti és személyi mobilitásból fakadó, s önmagukban is rengeteg gondot okozó problémákkal... De sajnos nincs időnk. Állandóan az elkésettség miatti kapkodásban, a most felsorolt sokféle szempont szorításában, az épp aktuális feladatot "valahogy" legalább végrehajtva, szervezetlenül és átgondolatlanul próbálunk megfelelni a kor összesűrűsödött, egymásra halmozódo(tt) kihívásainak.

Ez a dolgozat ezért kettős "üzenetet" szeretne elterjeszteni: egyrészt, a pénzintézeti szféra valamennyi tagja ismerje fel, hogy értelmetlen és reménytelen szembeszállni a világméretű, az egész világot átható - s valójában jó két-három évtizedes késésben lévő felügyelet-szabályozási új gondolkodásmóddal, módszertannal és szereplőváltással. Másrészt azonban - éppen a "hármas szorítás" egyszerre és halmozottan való érvényesülése miatt - a folyamatokat külön-külön, majd pedig a kölcsönös egymásra hatásukban (szintetizálva) is elemezni képes országok pénzügyminisztériumai, jegybankjai, pénzintézetei és felügyeletei újabb versenyelőnyt szerezhetnek a globális átalakulást meg nem értő, azzal, az az ellen hadakozó, ill. változni alig képes vetélytársaikkal szemben. Egy-egy új jogszabály (törvény, rendelet), ill. felügyeleti intézkedés (tájékoztatás, konzultáció, állásfoglalás, körlevél, állásfoglalás, Felügyeleti Tanács-ajánlás stb.) meghozatalánál a PSZÁF 2004 májusa óta tudatosan és mindenkor ezt higgadt, fokozatos és így átgondolt "átalakulást-felzárkózást" kívánta szolgálni... még akkor is, ha azt a politikusok és a pénzintézetek bizonyos csoportjai nem mindig voltak képesek felismerni, avagy elismerni. Tennivalónk azonban még bőségesen akad.

4. Javaslatok

1. A "Nagy Átalakulás" legfontosabb - s talán a legkegyetlenebb - következményét az jelenti, hogy néhány évtizede alapvetően változott meg a munkahelyi "csapatkomponálás" elve. A "klasszikus" pénzintézeti időszakban a minél hosszabb időtartamú, szélesebb és alaposabb ismereteket gyűjtő, nagy tudású "öreg rókák" ("Nagy Nevek") gyűjtése volt az alapelv, s a egy-egy fiatal tehetség, vagy akár még néhány "barát-haver(csókos"), ill. "politikai ejtőernyős" köreikbe való beillesztése sem jelenthetett különösebb gondot.

Napjainkra azonban ez alapvetően megváltozott. A csapatok alapját - mindenütt, úgy a gazdasági vállalkozásoknál, mint az államapparátusban - már a korábbi generációknál korszakosan modernebb pénzügy-technológiai, számítógépes, nyelvtudási, prezentációs stb. és a változást nem csak elfogadó, hanem azt személyesen megvalósítani akaró, tehát kimondottan ambiciózus "fiatal farkasok" gyakran cserélődő hordáiból kell újra és újra felépítve, létrehozni.. Egy jól szervezett mai munkahelyi csapatba persze - főleg tanácsadói (coach), ellenőrzői (compliance) posztokon - nagy, s egyre nagyobb szükség van a valóban nagy tudású, ám egyben a változásra alkalmasokkal párbeszédet folytatni képes néhány "öreg rókára", ill. élő, az intézménynek ténylegesen - a mostani, vagy majd a következő kormányzatoknál visszatérni akaró - "hozni tudó" "politikai száműzöttekre" is. A megújulásra képtelen "régi cimborák", a naponta megújuló viszonyok változásait elutasító-lenéző, a régi (részben elavuló) évtizedes gyakorlatukat átadni nem tudó "régi haverok", ill. a tengő-lengő fiatalok, avagy a korábbi nagyságukból megélni akaró, ám kikopott "politikai nagyságok" stb. alkalmazását azonban ma már egyetlen komoly vezető sem engedheti meg... s mindenekelőtt saját maga miatt.

A mai vezetőnek a korábbiaknál sokkal célzottabban és a hideg "haszonelvűség" alapján kell felépítenie a csapatát. (Ha pedig az "esze vagy a szíve" nem viszi rá erre az új és rideg kurzusra, akkor bizony valószínűleg már nem sokáig tudja megőrizni a vezető szerepét a helyére törő, s a "kor szellemét" jobban felismerő ambiciózus kollégákkal szemben.)

2. A pénzintézetekkel kapcsolatos munkaerő iránti követelmények alapvető megváltozása a képzésük-oktatásuk jelentős módosulását is magával hozta. A mai "kulcsembereknek " ugyanis

a) már az iskolai-beiskolázási éveik alatt meg kell szerezniük a legújabb pénzügy-technikai ismereteket, a nyelvtudást, a számítógép-kezelés és a nyilvánosság előtti fellépés (prezentáció) tudását, s az erre vonatkozó (legalább egy-két) hazai diplomát, igazolást (certificate). A ma már az egységesülő Európa, ill. világgazdaság nyomasztóan kiszélesedő munkaerő-piaci versenye alapján ilyen célzatú képzés miatt igazából egyetlen modern intézményvezetőnek sem lenne szabad egyetlen fillér kiadást elfogadnia. A modern felkészültségű munkaerőt, vagy a szolgáltatását - pl. kiszervezésen keresztül - ma már "készen", s a piacról kell megvenni.

b) A tehetséges és ambiciózus - s elsősorban fiatal, avagy legfeljebb középkorú - néhány fontos ("félkész") kolléga célzott továbbképzésénél azonban nem szabad sajnálni a pénzt. Az adott területen nemzetközileg is leg(el)ismertebb hazai vagy még inkább oktatási intézmények papírjai (diplomái, fokozatai, igazolványai stb.) ugyanis növelik az intézmény presztízsét, s ezzel a (piaci) értékét is. S ezeket a mindig újabb és újabb "oktatási fokozatokat" - az ilyenfajta "papírok" meglétére különös súlyt helyező - új felügyelet-szabályozási módszertanok is egyre inkább megkövetelik a személyi és képzési követelmények rendszeres emelésével.

c) A kulcsemberek döntő többségét adó, itthon és külföldön magasan, ám egyoldalúan, ill. fókuszáltan képzett "fiatal farkasok" mellett azonban különösen nagy szükség van, s lesz a velük "szót érteni képes", a különböző pénzintézeti kultúrákban már dolgozott, a klasszikus pénzintézeti ismereteket, a régi megoldásokat, trükköket, manipulációkat, csalási lehetőségeket stb. ismerő, egy-két kollégára. A hosszabb távon is érdekes közép- és időskorú kollégáknál, az "öreg rókáknál", ezért fontos lehet, hogy az új kor egyre újabb követelményeinek megfelelő, azaz célzott, pl. vezetői, csapat-tanácsadási (coach), ellenőrzési (kontrolling), előadói (prezentációs) tanfolyamokat, stb. elvégezve igazolják a cég iránti elkötelezettségüket.

d) A mai világban minden intézmény minden pozíciójánál arra is kell gondolni, hogy mindig legyen egy "kiképzett helyettes" is. Hazánkban is megszűnt ugyanis a "törzsgárda-tagság" jellegű gondolkodásmód. Számítani kell arra, hogy bármelyik sikeres kulcsemberünk bármelyik pillanatban eltávozhat pl. a vetélytársak csábítása, vagy csak az anyagi, vagy egyéb előrelépés, esetleg családkövetés stb. miatt. A különlegesen magas szintű beiskolázásnál is gondolni kell tehát arra a stratégiai jelentőségű humánpolitikai irányelvre, hogy vagy legyen "saját tartalék", vagy pedig olyan lista, amelyben az azonos posztra máshonnan "elrabolható" potenciális helyettesek mindig aktualizálandó jelöltjei azonnal megtalálhatók.

e) Évtizede vitatott állításom - bár napjainkban a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás internetes kötéseinek gyors terjedése, ill. a Brokernet-csoport feltűnése után már egyre inkább mérsékelt lett a kritikusaim hangja -, hogy a jövőbeli pénzügyi szolgáltatások piaca élesen ketté fog szakadni... ha eddig még nem különült volna el két, egyre jobban elhatárolódó halmazra.

Nagy részben, a jövőbeli termékek túlnyomó részét (kb. 60-70%-át) igen egyszerű, a lehetséges kérdések (99%-át) két-értékű "kérdés-válaszokká", avagy internetszerű kitöltési útmutatókká egyszerűsített módszerrel fogják értékesíteni. A leegyszerűsítendő és olcsó "bináris termékek" értékesítésére különösen alkalmasak az ún. sztenderdizálható termékek - pl. a már említett "kötelező", az utasbiztosítások, a lakás-, a Casco-biztosítások, a személyi hitelek, a lakáshitelek, a betétlekötések, az azonnali (promt) tőzsdei vételek és eladások stb. A ráfordításoktól függően azonban elvileg minden termék leegyszerűsíthető ehhez az értékesítési technikához. (Napjainkban már a unit-linked biztosításoknál is lehet látni, hogy egyre több értékesítő a központilag egyetlen kis csoport által kidolgozott és karbantartott, előre betáplált laptopos programmal képes az ügyféllel való találkozáskor a legkülönbözőbb szimulációs élethelyzet-modelleket gyártani.)

Az ilyen "bináris" tömegtermékeket értékesítők képzésénél az eladási nagyság (skálahozadék) és állomány-minőség (storno-hányad) együttes függvényében kialakuló, a befolyt díjbevételre jutó fajlagos költségcsökkentési nyomás (lesz) minden (tömeg-)üzletet is vállaló biztosító vezetőségének az oktatáspolitikáját meghatározó-kényszerítő erő. Nekik mindenekelőtt az egyszerű, olcsó, és moduláris elven nyugvó, a nagy mennyiségű értékesítést megalapozó, minimális oktatásra van szükségük. Az ilyen nagy népi-nemzeti biztosítók közvetítői seregénél ugyanis bőven elegendő, ha az ügynök az egy-egy modulban meglévő terméket értékesíti hatékonyan, s ezért csak ahhoz kapja meg a képzését. (Az általános, a magas színvonalú stb. sokak által hangoztatott pénzügyi közvetítő-képzésnél nem csak olcsóbb az ilyen lecsupaszított oktatás, hanem nehezebbé teszi a közvetítőknek a kiképző pénzintézettől való máshoz való átállását is ...) A "bináris" tömeg-terméket értékesítőknél tehát - álláspontom szerint - teljesen fölösleges, költséges, időt és energiát pazarló, s a magyar biztosításügynek versenyhátrányt okozó a közvetítői "agyonképzés", s különösen annak jogszabályi előírása-megkövetelése. (Külön probléma, hogy mi lesz a rengeteg drágán és 200 órákban kiképzett "egyszerű" pénzintézeti közvetítővel az internetes tömegtermék-vásárlás világméretű elterjedése után...)

Kisebb részben azonban szerintem a jövőbeli termékek egy jó része mindenkor és mindenütt - az adott ország középosztályának erejétől és létszámától függően, 20-40 %-os sávban ingadozva - "biztosítás utáni", "bankolás utáni" stb. azaz "szektort-túllépő" (post-sectoral) termék lesz. Az olcsó tömeg-pénzügyi szolgáltatásnál többet kívánó ügyfelek ugyanis már nem elégednek meg azzal, ha a bank, a biztosító, az értékpapír-forgalmazó stb. közvetítője csak a saját termékére vonatkozóan tud számukra (összehasonlító) képet adni. Ők elvárják a csak rájuk szabott, ill. családjuk igényeinek felismerését és rendszerezését (a komoly és felelősségvállalással együtt járó "igény-felmérést" "vagyon-tervezést"), a különböző pénzügyi szolgáltatások összekapcsolásának időbeli és költség-optimalizálását, az azzal járó adó-, illeték-, és társadalombiztosítási, örökösödési stb. terhek és kedvezmények feltárását, a vissza- és átválthatóság sokféle élethelyzetre vonatkozó bemutatását, sőt - a fejlettebb országok nagy pénzintézeteinek kiemelt ügyfelei már - az ingatlan, az arany-, a jelentősebb értékpapír- és nyersanyagpiacok főbb tendenciáinak, ill. az állampapír-hozamok nemzetközi trendjeinek stb. az ismeretét, s összevetését is természetesnek veszik. Az ilyen, valóban sokoldalú és átfogó, az igényeket és a lehetőségeket egymáshoz is szintetizáló és optimalizáló közvetítői szolgáltatás pedig mindig, ill. egyre jobban meg fogja követelni a személyes kapcsolatot, a bizonytalanságot feloldó megbeszélést, érvelést. (Ez a termékcsoport tehát talán, ill. remélhetőleg soha sem személyteleníthető el, nem "binarizálható", "sztenderizálható", "elektronizálható"...)

A piaci igények ezen változása és a "teljes pénzügyi szolgáltatás" utáni igény azonban - eltérően a korábbi várakozásoktól - nem annyira a szolgáltatás-termelői (banki, biztosítói stb.), hanem a pénzintézeti értékesítő és -közvetítői területen kezd igazán megjelenni. Emiatt pedig a mai, nem is olyan régen bevezetett, ám még mindig "egyszektoros" pénzintézeti közvetítői képzésünk több szempontból és már most is kevésnek, ill. elavultnak tűnik. A minőségi termékeket értékesítőknél ugyanis már nem elegendő a 200 óra sem. A nagyobb óraszámot azonban nem egyszerűen pótlólagos ismeret-területek felvételével kell kitölteni. A jövőbeli közvetítőknek meg kell tanulniuk minden más, az adott ország pénzügyi kultúrájában már elterjedt, s ezért potenciálisan igényelt szolgáltatástípus főbb jellemzőit, függetlenül azok szektorális, avagy adóztatási stb. besorolásától. S még inkább, hozzá kell szokniuk, hogy mindenféle más közvetítővel, ill. szakértővel úgy kell kialakítaniuk az együttműködés mechanizmusait, hogy azonnal, ill. bármelyik pillanatban képesek legyenek a bizonytalankodó ügyfél számára megnyugtató választ adni. A "magányos nagy tölgyek és mamutfenyők" kora tehát a pénzintézeti közvetítői területen is - szerintem: sajnos, de - lejárt. Helyüket várhatóan az internetes szolgáltatók, az "ecet- és akácfa"súlyú egyszerű értékesítők serege, vagy a csapatokban (szövetség, team, pool) dolgozó sokféle, és egyformán magas színvonalú tanácsadók és közvetítők változatos formációja váltja fel. (Az európai piac ugyanis úgy tűnik, hogy csak ezt kívánja, ill. hajlandó megfizetni...)

3. Az eddig leírtak azt kívánták meg bizonyítani, hogy a "kockázat-alapú" , ill. folyamatos és megelőző jellegű (pro-aktív) felügyelésnek nincs alternatívája. A (pénzügyi) globalizáció ezen érvényesülése "gőzerővel" folyik, s a különböző nemzetközi szervezetek hivatalból készítik, ill. támadják-vitatják a kiformálódó új módszertant. A pénzintézeti területen dolgozóknak emiatt - eltérően az elmúlt évtizedektől, évszázadoktól - mostantól az felügyelet-szabályozás ugrásszerű, fokozatonkénti de állandó megújulására, kell felkészülniük.

Amennyire meghatározott (determinált) a felügyelet-szabályozás elmúlt és elkövetkező évtizedbeli fejlődésének fő-sodra (main stream, global trends), annyira nem mindegy, hogy a globalizáció adta kereteken belüli lehetőségeket egy ország mennyire, s hogyan használja ki: "feltartott kézzel" kényszerűen (passzívan) átveszi azt, amit úgy sem tud elkerülni, vagy "bölcsen végiggondolva", a saját érdekeit őszintén és kritikusan áttekintve, önként (aktívan) átvesz minden (számára önmagában is ésszerű) változtatást.

A PSZÁF 2004 májusa utáni vezetésének tudatos, határozott és egyértelmű álláspontja az, hogy

a) minden fajta - akár hazánkból, akár külföldről származó - változtatási igényre, javaslatra vonatkozóan "nyitottaknak" kell lennünk, azokat minél hamarabb meg akarjuk ismerni azért, hogy, majd részletesen és nyugodtan elemezni tudjuk, s így kapkodás nélkül képesek legyünk az esetleges változtatások előnyeinek és hátrányainak az előzetes végiggondolására. A jövőben ezért komoly károkat okozhat az egész pénzintézeti szektornak a "Pató Pál"-típusú "ej, ráérünk arra még" mentalitás következményét jelentő, az utolsó percekben összecsapott jogszabályok megalkotását hozó "szabályozási kampány, avagy láz" stb. esetleges folytatódása.

b) A változatási igények közül azokat, amelyek összességükben a magyar pénzintézeti szektor fejlődését , a belföldi pénzügyi kultúra színvonalának emelését és a nemzetközi versenyképességünket elősegítik, saját magunk, - s nem csak a nemzetközi intézmények - miatt szeretnénk minél hamarabb megvalósítani. Fölösleges, ill. hibás taktika tehát mindenkor az Európai Unió "szoknyája mögé bújni". Az elmúlt 3 év tapasztalatai alapján sokkal hihetőbbnek és támogatást gyűjtőnek látszik az, ha nem az "EU-kötelezettségekkel", hanem a saját érdekeink ésszerű felismerésére való hivatkozással próbálunk meg érvelni a hasznos változtatások mellett.

c) A változások megvalósítása során azonban sem okunk, sem lehetőségünk sincs a világ szerencsésebb és gazdagabb részén végbemenő fejlődés "túllihegésére". Az érdekeinknek megfelelő, hűvös és hideg számítás (racionalítás) alapján kell azokat a taktikai eszközöket bevetnünk, amelyek az átalakulás (érdekeink szempontjából optimális) szakaszolására, ütemezésére, és időzítésére vonatkoznak. (Semmi okunk tehát arra, hogy - a korábbi időszakok nem egy módosításakor megfigyelhető tapasztalatokhoz hasonlóan - "pápábbak legyünk a pápánál", mindig mi legyünk az "éltanulók", ill. állandóan "átessünk a ló túloldalára"...)

d) Minden, értelemszerűen veszteségekkel és vesztesekkel is együtt járó változtatást úgy kell a modern demokratikus társadalmakban végrehajtani, hogy az

- egyrészt az érintettekkel való együttműködés alapján formálódjon ki,

- másrészt adjon reális lehetőséget (időt, oktatást-képzést, tesztelési lehetőséget, próbavizsgát stb.) a lehető legkönnyebb átmenetre.

A felügyelet-szabályozás vázolt paradigmaváltásának követése ugyanis nem öncél, ill. elsődlegesen nem a nemzetközi " pirospont-gyűjtés" fő területe. Az ezzel kapcsolatos ráfordítások értelmét csak az adhatja, ha a magyar pénzintézeti szektor globális versenyképessége javul. Ez pedig - legalábbis demokratikus berendezkedés mellett - a piaci résztvevők, s mindenekelőtt a pénzintézetek önkéntes, tudatos és aktív részvétele nélkül úgy sem valósítható meg.

4. A felügyelet-szabályozási koncepcióváltás a korábbiaktól eltérő "új pénzintézet-külpolitikai stratégiát" kíván meg a nemzetközi intézményekkel, elsősorban az Európai Unióval, a WTO-val, az OECD-vel, ill. a BIS-vel, IAIS-vel a CEIOPS-val, a CSAR-ral stb. szemben. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a magyar stratégia lényege a "legfejlettebb, a legdinamikusabb és "legvidámabb kelet-európai barakk" - tételére épült, s ez alapján próbáltunk meg aktív szerephez, például. regionális képviselethez jutni.

A korábbi alaptételünk mai helytállóságára vonatkozó szokásos terméketlen vitát mellőzve, elegendő most annak a belátása, hogy ma már a (világgazdaságban sajnos egyértelműen leértékelődő) közép-kelet-európai régióhoz való - történelmileg és lélektanilag persze érthető - görcsös kapaszkodásunk visszahúz, akadályoz minket (is). Reálisabb és a jövő felé mutató ezért az, ha ezután már nem a kelet-európai, hanem az összeurópai porondokon próbáljuk meg védeni az érdekeinket. Hazánknak még mindig maradt annyi (egyre fogyó) tekintélye a pénzügyi világban, hogy alkalmanként, esetleg befuthassunk, mint az "európai kis (non-major) országok" egyik potenciális képviselőjelöltje, időszakos szószólója, megbecsült tagja stb. A Kelet-Európából való "kitörés" és az "európai szintre való felemelkedés" természetesen nem csak az egyszeri és egyszerű elhatározás kérdése, hanem bizony a szívós munkát, a jövőbeli szabályozásokra vonatkozó, s részletekbe menő kidolgozásban való aktív részvételt, azaz rengeteg, csak később megtérülő mai anyagi és szellemi befektetést is igényli. Mégis megéri, mert.... nincs más esélyünk arra, hogy "bent maradjunk" a megújuló globális pénzügyi világ "játék-asztalához (egyáltalán) odaengedettek" zárt körébe való bejutásra, ill. a bent maradásra.

5. Az új pénzintézet-külpolitika érvényesítésre azonban csak akkor van esélyünk, ha a szabályozás és a felügyelés hazai intézményei között a (rendszerváltás óta) sohasem látott együttműködés, mindenekelőtt információcsere, előzetes felkészülés, álláspont-harmonizáció, közös, ill. egymást támogató fellépés stb. valósul meg. Ne kerteljünk: a magyar pénzintézeti rendszer jövőbeni szerepét nagyban meg fogja (rossz irányban) határozni az, ha a Pénzügyminisztérium, a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF közötti együttműködés nem válik a központi pénzügyi intézmények első számú értékévé ("Prioritás Nr.1".) és cselekvési vezérfonalává. Más megfogalmazásban: mindazoknak, akik megpróbálják ezen intézményeket összeugrasztani, egymás ellen kijátszani, a természetszerűleg meglévő érdek-, stílus- és személyi ellentéteket nem a kompromisszumos megoldások segítségével feloldani stb. tudniuk kell, hogy az egész magyar pénzügyi szektor nemzetközi leértékelődésének (hosszú időre szóló lesüllyedésének) felelősségét is viselniük kell.

6. Az új típusú felügyelés szabályozásának kialakításakor kezdettől fogva gondolni kell az azt elindító "pénzügy-technológiai forradalom" azóta is tartó folyamatosságára (permanens jellegére). Emiatt egyfajta sajátos "Pénzügyi Mengyelejev-táblázat" logikájának megfelelően, már most gondolni kell egy sor újfajta, még ki sem talált, de reálisan várható-felfedezendő pénzügyi termék (elem) üres négyzetére. A nap mint nap kitalált újabb és újabb pénzhelyettesítő eszközök, ill. az általános egyenértékes szerepében egyre szélesebb körben a közösség által is elismert, ám a központi (állami) intézmények által még nem elfogadott (legitim) újfajta jelek térhódítása ugyanis előreláthatóan olyan új típusú szolgáltatásokat is fog eredményezni, amelyeket eddig még senki sem ismert fel. A pénzügyi szabályozóknak és felügyeleteknek igen csak "fel kell tehát kötniük az alsóneműjüket" ahhoz, hogy pl. egy 30 napos határidőn belül meg akarják és tudják (következetesen) fogalmazni a vadonatúj pénzügytechnológiai innovációkkal kapcsolatos, s esetleg néhány hónap alatt milliárdos összegű következményekkel járó állásfoglalásaikat.

A világ pénzintézeteinél és államapparátusaiban dolgozóknak egy elenyészően kicsiny körét ismerve, talán meg szabad fogalmazni azt a félénk tételt, hogy a jövőbeli", esetleg a korábbiaktól minőségileg eltérő sajátosságokkal is bíró modern "Pénz", ill. az azzal foglalkozók "Pénzügyi szolgáltatás" fogalmának meghatározása sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy azt kizárólag a pénzzel foglalkozó egyszerű menedzserekre és bürokratákra bízzuk. Emiatt javasolom egy olyan, legfeljebb 5 főt foglalkoztató, a tekintélyes tanácsadó funkcióját ellátó "Pénz- és Pénzügyi Szolgáltatás-definiáló Állandó Munkabizottság" felállítását, amelyik folyamatosan és összefüggéseiben is végiggondolva foglalna abban állást, hogy ez vagy az a "pénzügy-technológiai innováció" mennyiben tekinthető (már, ill. még, ill. bármifajta) pénzügyi tevékenységnek.

7. A jövőbeli felügyeletszabályozás mellett már egyetlen intézmény sem engedheti meg magának azt, hogy csak "úgy nagyjából legyen rendben", ill. hogy "néhány gyenge pontunk azért még maradt..." A "kockázat-alapú" felügyelés esetén ugyanis minden egyes kockázatot értékelni kell, s akár egyetlen jelentős hiányosság miatt is a korábbiakban elképzelhetetlenül szigorú felügyeleti döntéseket kell hozni. Hiába működik tehát majd egy-egy intézmény 98%-a kitűnően, a maradék 1-2% hiányosságai miatt az egész intézet besorolása jelentősen romolhat. Itt tehát biztosan nem fog működni a másutt éppen hogy kívánatossá váló ún. nettó(zási) szemlélet, azaz, hogy egy-egy intézmény erős és gyenge pontjainak (SWOT- analízisszerűen) kedvező végeredménye elegendő lenne a boldoguláshoz..

Az intézményi "gyenge pontok" további eltűrésének lehetetlensége, ill. kockázatossága a pénzintézeti szféra egészében, mind a piaci, mind az állami, fél-állami (pl. szakmai-érdekképviseleti szövetségeknél lévő) intézményeknél kikényszeríti a munkavállalók közötti állandó versenyt. A "bérelt helyek" megszűnését a mindenütt bevezetendő és keményen érvényesítendő folyamatos és teljes körű a teljesítmény-értékelések hasznosságát hirdető új és kőkemény menedzserek fogják megvalósítani... még ott is, ahol az eddigi "jószívű és rendes" vezetők elszabotálták a kegyetlen tizedelést, rotációt, és elbocsátást is hozó "mechanikus módszereket".

A magyar piacon is láthatunk már olyan pénzintézeteket, amelyeknél jellemző a folyamatos vezetőváltás (rotáció) ill. a középvezetők időszakonkénti "tizedelése". Ez a mindenkit kissé bizonytalan helyzetbe hozó új versenyszellem, az állandóvá tett "bizonyítási kényszer", a mindenkori "átszervezési fenyegetettség", a tulajdonosváltásból" avagy csak egy-egy vezető "lebukásából", avagy - kiemelkedéséből fakadó "beosztott-megújítások" stb. végül is az önkéntes, avagy kényszer hatására megvalósuló cég-elhagyások (mobilizáció) mértékének a természetszerű emelkedésével jár együtt. A "törzsgárda tagság" megbecsülést - szerintem: sajnos - a pénzintézeti szektorban is "lesöprik az asztalról" a multinacionális cégek globális és regionális érdekei, s az azt kiszolgálni akaró modern menedzserek "kényszerpályás" döntései. Jobb ezért, ha a pénzintézeti szektor valamennyi dolgozójának oktatásakor és továbbképzésekor kihangsúlyozásra kerül az, hogy a jövőben mindig, mindenhol és mindenkinek meg kell küzdenie a helyének megőrzéséért. (S a korrektség kedvéért, - valószínűleg nem kevés szomorúsággal - még azt is hozzá lehet tenni, hogy ez a törvényszerűség valószínűleg még fokozottabban érvényes és hátrányos az idősebbek számára...)

8. A szabályozási és felügyeleti filozófia- és módszertanváltás más típusú felügyeleti szervezettséget, ill. államapparátusi munkafelfogást és -erkölcsöt kíván. A modern felügyeleteken

- a prudenciális és a piacfelügyeleti tevékenységet egyenrangúan, s egymással szorosan együttműködően kell megszervezni és működtetni, ahol

- az ún. kiszolgáló egységek jelentősége (viszonylagosan) leértékelődik, esetleg akár "kiszervezésre" is kerülnek , mivel

- még az állami intézményeknél is követelmény lesz az (emberi, idő, pénzügyi stb.) erőforrások hatékony és rendszeresen ellenőrzött felhasználása, ami

- kötelezővé és rutinszerűvé teszi a minden dolgozóra kiterjedő teljesítményértékelési (Balance Core Card), az időmérleg- és tervezési, a kontrolling-rendszerek, a külső és a belső ellenőrzési és értékelési mechanizmusok stb. használatát,

- az önkéntes vagy/és a kikényszerített nagyobb személyi mobilitást, ill.

- folyamatos szervezetkorszerűsítést (magyarul: a gyakori átszervezéseket),

- a (szükség esetén számolatlan) túlórázást stb.

Ebben a "Szép Új Felügyeleti Világban" mindenkit - vezetőt és beosztottat egyaránt - rendszeresen, "kívülről" és "belülről", "alulról" és "felülről" rendszeresen értékelnek és intézményesen megítélnek. A létszámában csökkentendő állami pénzügyi szakapparátusban is kegyetlenül érvényesülnek a pénzintézeti szférában már évtizedek óta alkalmazott (és vitatott) módszerek. Alap-összefüggéssé válik itt is, hogy csak az lehet biztos a munkahelyében, akinél nem lehet találni (gyorsan) olyan más személyt, aki - a főnökei nem is mindig objektív véleménye szerint is - "ugyanennyi pénzért jobban", vagy "kevesebb pénzért ugyanígy" el tudná látni a feladatot.

A felügyelés maga is megváltozik, ill. talán még inkább, visszatér az eredeti "művészi" jellegéhez. A "klasszikus ellenőrzés" időszakában is érvényben volt ugyanis a felügyeleti munka igazi szakmai nehézsége és szépsége: Ti. az, hogy egy felügyeletnek mindenkor "csak 5 perccel a 24. óra előtt" szabadna beavatkoznia. Ha ugyanis hamarabb, mondjuk már " fél 12-kor", beavatkozik, akkor még nem gyűlik össze elég bizonyíték a jogszabály-sértésre, s emiatt pl. a rendőrség, az ügyészség, a bíróság stb. futni hagyhatja a mindenki más számára egyértelmű szélhámoskodót, csalót is. A "túl gyors" felügyeletnek ezért ilyenkor nem csak komoly presztízsveszteséggel, hanem alkalmanként még a komoly kártérítési kötelezettség fenyegetettségével is szembe kell néznie. Ha pedig a felügyelet túl későn, mondjuk "éjfél után", avatkozik be, akkor meg elszabadulhat a "vámpírok bálja", s mindenki a felügyeletnek eshet a késedelméért, a fölösleges veszteségért, a tehetetlenkedéséért stb.

A felügyeleti intézkedések helyes időzítésének egyetlen "szépséghibája" az, hogy mindig csak utólag derül ki, hogy mikor is volt, ill. lett volna az "optimális - a lehető legkisebb, de még szükséges társadalmi veszteséggel járó - beavatkozási időpont", azaz az a bizonyos "24. óra" (S talán ezen szaklap olvasóinak nem meglepő, ha kiderül: utólag mindig rengeteg olyan személy is előkerül, aki "már korábban is tudta, hogy mit kellett volna csinálni...") A "klasszikus ellenőrzés" időszakában azonban a társadalom a "tökéletes időzítést" nem nagyon várta el, ill. legtöbbször elfogadta a felügyelet azon védekezését, hogy "az előírásoknak megfelelő módon és gyakorisággal ellenőriztünk, s akkor sajnos még nem lehetett látni a későbbi bajokat..."

A "kockázatalapú" felügyelés társadalmi elfogadottsága, ill. megkövetelése azonban egyenértékű lesz azzal, hogy már senkit sem fog érdekelni, hogy a felügyelet megvizsgálta-e a veszteséget okozó pénzintézetet, s akkor az évszázadokig bevált vizsgálati módszereit alkalmazta-e?! A mai közösség (a publikum) már nem a magyarázkodást, az önfelmentést, az alibizést, hanem azt várja a felügyelettől, hogy időben ismerje fel a valós kockázatokat, s azokat kezeltesse úgy a pénzintézetekkel, hogy a "társadalmi veszteség-ráta" a lehető legalacsonyabb legyen. A jövő felügyeleteitől nem csak, ill. első sorban nem a szabályzataik, a kézikönyveik, kiforrott módszereik stb. tökéletes alkalmazását, hanem mindenekelőtt a pénzintézeti kockázatok megfelelő kezeltetését várják el. A korábbi hasonlatnál maradva: most is a felügyeleteknek kell meghatározniuk a "24. óra" pontos idejét, de a jövőben a helytelen időzítés miatti veszteségekre vonatkozóan már nem lesz kimagyarázkodási lehetőségük.

9. Az új típusú felügyelethez új mentalitású felügyeleti személy(iség)ek is kellenek. Olyanok, akik

  • egyaránt ismerik a "klasszikus" pénzintézeti trükköket (jogszabálysértéseket) és
  • a legújabb pénzügy-technológiai "stikliket", ill.
  • képesek önállóan elismerni a "jogszabálysértési innovációkat" és
  • mindenfajta pénzintézeti kockázat növekedését, megújulását, s emellett
  • elsajátították a hazai és nemzetközi alap-szakirodalmat és folyamatosan követik az új szakmai fejleményeket,
  • részt vesznek a kötelező, ill. a kívánatos-célszerű továbbképzéseken,
  • naprakészen ismerik a hazai jogrendet és
  • az Európai Unió előkészületben lévő tervezeteit,
  • képesek együttműködni a felügyelet intézménnyel, ám
  • időben és alacsony tévedési százalékkal fel tudják mérni a felügyelt intézményekre jellemző kockázatokat és
  • képesek azok szintetizálására is, ill.
  • szükség esetén, vállalják még a nyílt konfliktust jelentő döntéseket is, sőt,
  • hajlandók a végső határokig is elmenni a kialakult konfliktusok és kockázatok kezelése érdekében, s mindemellett
  • legalább egy idegen nyelven (angolul) tárgyaló- és prezentációképesek, s
  • gond nélkül dolgoznak az elektronikus iroda követelményei között,
  • elviselvén a az állandó és még a sikeres döntésekkel is együtt járó feszültségeket,
  • megfelelően együttműködve a felügyeleti, ill. a "külsős" kollégákkal, ill. más kultúrájú országban tevékenykedő társintézmény dolgozóival,
  • nem csak elviselvén, hanem aktív hozzájárulással meg is oldva a legkülönbözőbb érdekkonfliktusokat, váratlan helyzeteket stb.

Különösebb elemzés nélkül belátható, hogy már csak az egyszerű felügyeleti dolgozókkal szembeni jövőbeli követelmények ezen vázlatos felsorolása is igen távol áll a jelenlegi európai államapparátussal szemben támasztott követelményektől. (S nincs igazán jogunk azt feltételezni, hogy a magyar államapparátus átlaga magasabb szintű és modernebb lenne, mint az európai átlag...) A kisebb méretű foglalkoztatást biztosító (szektorálisan és regionálisan is) egységesülő felügyeleti rendszerben bent maradni akaróknak így a jövőben már legalább olyan követelményeket és munkaterhelést kell elviselniük, mint az általuk felügyelet intézmények kulcsembereinek. A minőségileg megváltozó, az ugrásszerű követelmény-növekedést is magával hozó, a felügyelt intézmények vezetőivel való szakmai vitapartneri színvonal elérése azonban így együtt fog járni a felügyeleteknél "bent maradni tudó", a mainál jóval kisebb létszámú kollégák presztízsének és jövedelmének jelentős növekedésével.

10. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, azt kell már csak kihangsúlyoznunk - minden alkalommal, s szinte szuggerálva önmagunkat is - , hogy a magyar pénzintézeti szféra dolgozóinak minden okuk és kényszerük megvan arra vonatkozóan, hogy "bízzunk magunkban". Több ilyen felügyeletszabályozási korszakváltás volt már a világ és a magyar pénzügy-történelemben, s eddig is mindig sikerrel - igaz, a legtöbbször némi késedelemmel - meg tudtunk birkózni a korábbi kihívásokkal. Ha

  • - nem sajnáljuk a fáradságot a formálódó "Szép Új Pénzügyi Világ" sajátosságainak megismerésére,
  • - az új, "kockázat-alapú" felügyelési módszertan kialakításban való részvételhez számunkra esetleg adódó, nem túl jelentős (non-major) esélyek kihasználására, s így
  • - aktívan "ott tudunk lenni" az új szabályok megszületésekor, majd pedig
  • - képesek leszünk higgadtan felmérni a saját érdekeinket, s
  • - azokat következetesen és bölcsen meg is tudjuk védeni a "Nagy Átalakulás" folyamatában,

azaz, vállaljuk az így is, úgy is, előttünk álló rengeteg munkát és küszködést, akkor a magyar pénzintézeteknek, a pénzügypolitikának, kialakítandó szabályozásnak és "kockázat-alapú" felügyelésnek legalább annyi esélye van a nemzetközi elfogadtatásra, mint bármelyik másik kis európai ország pénzügyi életének. A globalizált pénzügyek és pénzintézetek "elit-klubjában" való bent maradásunk pedig olyan versenyelőnyt adhat a magyar pénzintézeti szféra közelében dolgozó valamennyi kollégánknak, amelyet saját életpályája folyamán kihasználhat majd a "klubból kimaradó" országok intézményeinek képviselőivel szemben. Mert ahogy a szállóigévé vált megállapítás megfogalmazza: "aki kimarad, az lemarad..."

Felhasznált irodalom

  • ASZTALOS László György (1981): A tőkés bankrendszerek fejlődésének kettőssége (Pénzügyi Szemle, 1981/4)
  • ASZTALOS László György (1985): A modern tőkés bankrendszerek alapvonásai (Pénzügyi Szemle, 1985/1)
  • ASZTALOS László György (1986): Egy (joggal) elfeledett pénzelméletről (Közgazdasági Szemle, 1986/9)
  • ASZTALOS László György (1987): Versenyelmélet és biztosításügy Magyarországon (15 tézis biztosításügyi reformunk ún. versenyelméleti ideálképéről (Biztosítási Szemle,1987/8-9)
  • ASZTALOS László György (1988): Jogi alapok és belső logika (Ellenőrzési Szemle, 1988. IV. szám)
  • ASZTALOS László György (1989): Általános és biztosítási versenyelmélet (MKKE BKCS kiadványok, 1989. július)
  • ASZTALOS (1997) : Biztosítási Kézikönyv (Basic Insurance) (BOI-kiadvány, Budapest).
  • ASZTALOS László György (1999): Hogyan felügyelik a világban a bankokat, biztosítókat és az értékpapírpiacokat? (Bankszemle, 1999/9)
  • ASZTALOS László György (2005/a):Kilencven éve alapították a magyar pénzügyi felügyeletet (Pénzügyi Szemle, 2005. évi újraindító szám)
  • ASZTALOS László György (2005/b) Hogyan felügyelik a világban a bankokat, biztosítókat és az értékpapírpiacokat? (A Freshfields' Revisited) (In: Sorsfordító esztendő, MKT és TAS-11 közös kiadvány, Budapest)
  • ASZTALOS László György (2007): A "világi felügyelet" avagy a "felügyelt világ" kialakulása In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején (Akadémia kiadó, Budapest)
  • BARA Zoltán (2006): Verseny és a magyar versenypolitika (A magyar gazdaság versenyhelyzetének változási tendenciái – a versenyszabályozás nézőpontjából) (Pénzügyi Szemle 2006/1)
  • BAV (2001): 100 Jahre materielle Versicherungsaufsicht in Deutschland I.-III. (Bundesaufsichtsamt für Versicherungswesen, Berlin)
  • BÁCSKAI Tamás - HUSZTI Ernő - SIMON Péterné (1974): A pénz ( Kossuth Kiadó, Budapest)
  • BÁCSKAI Tamás (Szerk.) (1993) A Magyar Nemzeti Bank története I. rész, (KJK, Budapest)
  • BALÁZS, Etienne (1976): Gazdaság és társadalom a régi Kínában (Európa Kiadó, udapest)
  • BÁNFI Tamás - HAGELMAYER István (1984) : Pénzelmélet és pénzügypolitika (Tankönyvkiadó, 1984)
  • BOKROS Lajos- SURÁNYI György (1985): Piac és pénz a modern gazdaságban (KJK. Budapest)
  • BOTOS János (Szerk.) (1999): A Magyar Nemzeti Bank története II. rész (Presscon kiadó, Budapest)
  • BONIN, von Konrad (1979): Zentralbanken zwischen funktioneller Unabhaengigkeit und politischer Autonomie (Nomos Verlag; Baden-Baden)
  • BREHIER, Louis (2003): A bizánci birodalom intézményei (Bizantológiai Intézet kiadványai, Budapest)
  • BRÓDY András (1986): Gazdasági és termodinamikai mérés (Közgazdasági Szemle, 1986/1)
  • CURTIS, Neil (Edit): "How Countries Supervise their Banks, Insurers and Securities Markets 2004" Central Banking Publications; London )
  • CSURY Jenő - MAROSI Imre (1931): A magyar biztosításügy története (Gyarmati Ferenc kiadó, Budapest)
  • DORFMAN, S. Mark (1998): Introduction to Risk Management and Insurance (Sixth Edition, Prentice Hall, Upper Saddle River, New Yersey)
  • ERDŐS Péter (1974): Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (2. Javított kiadás, KJK, Budapest)
  • FARKAS István (2007). Pénzügyi felügyeletek működési alapja, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének stratégiája In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején (Akadémia kiadó, Budapest)
  • FARRNY, Dieter (1995): Versicherungsbetriebslehre (2., Überarbeitete Auflage, Verlag Versicherungswirtschaft, Karlsruhe)
  • GARAMI Erika (2007): Pénztörténet (TAS-11 kiadó, Budapest)
  • GFB (2000): A Gépjármű Felelősségbiztosítási Bizottság ország-jelentései (ÁBIF Mühelytanulmányok, 9. sz. kiadvány)
  • HELLER Farkas (1921): Közgazdaságtan I.-II.(Németh József könyvkiadó, , Budapest)
  • HELLER Farkas (1937): Közgazdasági Lexikon (Grill kiadás, Budapest)
  • HELLER Farkas (1943): A közgazdasági elmélet története (Gergely R. könyvkereskedése, Budapest)
  • HERZOG, Roman (1999) Ősi államok. A hatalomgyakorlás eredete és formái (Corvina Kiadó, Budapest)
  • HEVESI Zsuzsa (é.n.): Biztosítási piac, felügyelet és szabályozás a tőkés és fejlődő országokban (MKKE Biztosításkutató Csoport kiadványai, Budapest)
  • HOMONNAY Farkas (1946): Banktörténet (Officina Kiadó, Budapest)
  • KROPOTKIN Péter (1908) : A kölcsönös segítség mint természettörvény (Atheneum Kiadó, Budapest)
  • LLEWELLYN, Douglas (Edit., 1999)): How Countries Supervise their Banks, Insurers and Securities Markets 2004" Central Banking Publications; London)
  • MARÓTI Lajos (1986): A parnasszus horizontja (Gondolat Kiadó, 1986)
  • PK (1941): A Pénzintézeti Központ első huszonöt éve, 1916-1941 (PK, Budapest)
  • REYDA, E. George (1992): Principles of Risk Management and Insurance (Fourth Edition, Haper Collins Publishers, New York)
  • RIESZ Miklós (1970): Pénzforgalom és hitel (Tankönyvkiadó, Budapest)
  • SAMUELSON, A.Paul (1976): Közgazdaságtan (KJK, 1976)
  • SCHILLING Zoltán (1932) Energiatan ás pénzelmélet (Stúdium kiadás, Budapest)
  • SIMONYI Károly (1986) A fizika kultúrtörténete (Gondolat Kiadó, Budapest)
  • STEINER Péter (2006): Paradigmaváltás a pénzmosás elleni küzdelemben (Pénzügyi Szemle, 2006/3)
  • SZÁSZ Antal (1947):Banküzemtan (TÉBE kiadó, Budapest)
  • SZÁZ János (1986): A kötvény (KJK, Budapest)
  • TALLÓS János (1932): A biztosító magánvállalatok állami felügyeletének feladatai (A szerző kiadása, Budapest)
  • THEISS Ede (1935): A termelés és a pénz dinamikája (Közgazdasági Szemle, 1935/9-10)
  • WEBER Max (Gazdaságtörténet, (KJK, Budapest)
  • ZAVODNYIK József (1995): Reaktiválás (Válogatott tanulmányok) (ÁBIF Műhely-tanulmányok 1. k., Budapest)
  • ZELOVICH László (1933): Könyvismertetés Polgár László: Alapvető dolgozatok a közgazdaságtan quantitative elméletéhez (Közgazdasági Szemle, 1933/6-7)

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére