A mortalitási statisztika sokatmondó orvosi szempontból. Egy tanulmány szerint 100 halálesetből kb. 50% a traumás, kb. 18% suicidum, kb. 12% betegség eredetű volt. Az esetek felénél az alkoholfogyasztásra vezették vissza a halálhoz vezető eseményeket. Ezeken a területeken tehát az utazók, sportolók gondos felkészítése és prevenciója felbecsülhetetlen értékű. De ha bekövetkezik a baj, akkor szükség van az ellátást fedező biztosítási háttérre is. Erre az EU egészségügyi kártya nyújtotta lehetőségek igencsak korlátozottak, még akkor is, ha a rekreációs sportokat a tagországokban űzik, hiszen nem biztos, hogy a balesethez közeli egészségügyi szolgáltató a helyi társadalombiztosítással szerződésben áll. Feltétlenül szükséges tehát a magánbiztosítók nyújtotta utazási biztosítás egészségügyi fedezetet biztosító része is. Ez vitán felül áll. De vajon meddig kell hogy terjedjen a magánbiztosító felelősségvállalása? Ezek a kérdések az „extrém sportokról” szóló jogszabályi rész nagy vihart kavaró meghozatalánál merültek fel.

Mi az az extrém sport?

Legjobb tudomásom szerint az extrém sport média-kifejezés jogi fogalmát – és nem meghatározását! – a magyar Országgyűlés iktatta törvénybe, (1997. évi LXXXIII. törvény a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól, 6§ e.) bekezdésében ) – a világon elsőnek. Az utazási orvostanban a rekreációs, a szabadidősport elnevezést használjuk az „extrém sport” kifejezés helyett. A magánbiztosítók is használták ezt a kifejezést, és egyes sportok űzését a biztosítást kizáró tényezőnek tekintettek. Holott minden sport „extrém”, ha nem kellő felkészültséggel, beteg vagy edzetlen ember felelőtlenül űzi azt.

Egyes országokban (pl. Ausztrália) a rekreációs sportok (közöttük a bungee-jumping) biztosítói szempontból elfogadott tevékenységek, sőt, figyelemre méltóan veszélytelennek írják le azokat. Az egyes szabadidősportok veszélyeire vagy éppen elfogadhatóságára az orvosi megfigyelések és elemzések mutatnak rá. Erre a legjobb példa a bungee-jumping: az oxfordi egyetem veszélyes sportok klubja az 1970-es évektől tanulmányozta ezt a sportot, és 1978-ban hivatalosan is rekreációs sportnak ismerték el. A snowboard az atlantai téli olimpián lett hivatalos sportág.

Ha a szakirodalom adatait vesszük figyelembe, a kárhányad alapján jó néhány „hagyományos” sport veszélyesebbnek bizonyul, mint a biztosításból kizárt tevékenységek. (1. táblázat).

SportágUtas biztosításból kizárt1000 sportórára vetített sérülési arányKárhányad (a sporttal összefüggésbe hozható sérülések)
Vízisportok, általábanáltalában igennincs adat3,8% (6)
Téli sportok, általábanáltalában nemnincs adat4,2% (6)
Síelésnem3,7/1000 nap-8/1000 nap 9,1/1000 napnincs adat
Búvársportnemnincs adatnincs adat
Teremfocinem23,7- 15,93,6% (6)
Bungee-jumpingigennincs adat0,4%
Rafting,vadvízi evezésigennincs adat0,2 – 2,1%
Football,nőinem40,335%
Football, férfinemnincs adat10,3 (6)
Jéghokinem33 - 66nincs adat
Kosárlabdanemnincs adat17,1
Baseballnemnincs adat9,4 (6)
Kerékpározásnemnincs adat16,1% (6)
Jégkorcsolyanemnincs adat5,7% (6)
Gimnasztikanem525,6% (6)
Kézilabdanem2,6 - 14,6nincs adat
Motorbicikli sportigennincs adat10%
Sziklamászásigennincs adat0,006% -3,1%
Rögbinem7 - 18nincs adat
Snowboardnemnincs adat0,37%
Boxnem17,1/100 meccs 2/1000 óra nincs adat
Ejtőernyőzésigen4,5 –19,7/1000 ugrás (katonai)0,4/1000 ugrás (civil)0,02% --0,89% - katonai
Motoros repülésigen0,26nincs adat

1. táblázat: szabadidősportok kárhányadai és sérülési arányai

Egyértelmű felmérések, sajnos nem állnak rendelkezésre. Az egyes sportágak sérülési arányát nehéz felmérni, mert a sportot ténylegesen űzők számáról csak becslések állnak rendelkezésre. Ezért szokás a sportóra/sérülés arányt, illetve a mérkőzésszám/sérülés arányt megadni. A nem összehasonlítható adatok miatt az összehasonlítás így is nehézkes, mégis, megállapíthatjuk, hogy néhány népszerű szabadidősport, mint pl. a síelés – nincs kizárva a tb-ellátás köréből, és az utazási biztosítások sem felárral biztosítják a síelőket – holott kárhányaduk nagyságrendekkel nagyobb, mint a mélyugrásé.

Sem etikus, sem megoldott

Noha a tudományos közlemények szerzőjének nem illik minősíteni vizsgálata tárgyát, az ember nehezen fojtja el viszolygását a törvényhozók határozatát olvasván. A jogszabály ugyanis nem csak kiáltóan alkotmánysértő, de értelmetlen is.

A szerzett jogok megvonása ugyanis sérti a jogállamiság, a jogbiztonság alkotmányos alapelvét. Az előbb említett jogszabályok a társadalombiztosításhoz való jogot vonják meg egy, a törvényalkotó által önkényesen determinált csoporttól. Az Alkotmány 70/D. § (1) szerint a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Az említett jogszabályok következtében, amennyiben baleset származik a kormányrendeletben foglalt sporttevékenységek közben, a sérültnek nincs lehetősége igénybe venni a szükséges ellátásokat, ha azokat nem tudja megfizetni.

A jogszabály ráadásul értelmezhetetlen is: a „sárkányrepülés, paplanernyőzés” fogalmait sem a magyar jogrendszer, sem a repülés nyelve nem ismeri. A használt beosztás kétértelműsége (pl. sziklamászás az V. foktól – nincs pontosítva, hogy melyik rendszerbeosztást értjük ez alatt) jogbizonytalanságot teremt. A jogbiztonság nem érvényesülhet olyan esetben, amikor egy jogi normában használt fogalom nem értelmezhető és ezáltal nem tartható be.

A törvény – ráadásul – megkerülhető, és a hivatalos felfogás ezt is sugallja. Elég kijelenteni, hogy a lépcsőházban törtem el a lábam – ki bizonyítja és vizsgálja a körülményeket? Ebben az esetben a tb finanszírozza a balesetes ellátását. És ebben rejlik a törvény mély erkölcstelensége: csalásra kényszeríti az állampolgárokat. Jellemzően, a minisztériumi egyeztetéseken nem tudtak sem magyarázatot, sem jó megoldást adni a – többek között a magánbiztosítók által – feltett kérdésekre. Ismét visszaesve a szubjektív értékelés hibájába, azt mondhatjuk, hogy azért, mert ilyen nincs is.

A tb-ellátásból kizártak köre nagyon szűk, és mint fent is említettem, ráadásul alacsonyabb egészségkárosodási kockázattal jár, mint pl. a dohányzás. Ezért a jogszabály nem ösztönzi az embereket az egészséges életmódra, sőt – hacsak nem síel vagy búvárkodik valaki – szankcionálja is azt.

Fentiek miatt a kérdés néhány rekreációs sport esetében neuralgikus pont, mivel nemcsak a társadalombiztosítást tiltották el (2007) a törvényhozó által extrémnek nevezett sportok művelése közben bekövetkezett egészségkárosodások kezelésének finanszírozásától (217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény végrehajtásáról), de sok magánbiztosító is kizáró tényezőnek tekinti azt.

Mégis, a fent említett jogszabályok hatására majdnem minden nagy utazási biztosító létrehozta az ilyen jellegű sportok biztosítási fedezetét – de kötve hiszem, hogy ezt a haszon reményében tették. De még evvel a kiegészítéssel is fedezetlen marad a rekreációs sportot űző.

Baleset esetén ugyanis a szabadidő sportot űzők ellátásának költségei az alábbiakból tevődnek össze:

  • kimentés és kórházba szállítás költségei
  • primer kórházi ellátás költségei
  • repatriáció költségei
  • definitív ellátás költségei
  • rehabilitációs ellátás költségei
  • táppénz költségei
  • egyéb pénzbeli ellátások (rokkantnyugdíj stb.)

A speciális utazási biztosítás fedezi az első három ellátás költségét, a kiterjesztett utasbiztosítás fedezi az első öt ellátás költségét (itthon is), csak éppen a legnagyobb költségű táppénz, rokkantellátás stb. összege marad fedezetlenül. Érthető, hogy ezt nem vállalták fel magánbiztosítók. Nem is az ő dolguk. De akkor kié?

Eső után köpönyeg

A törvényhozó törvényt hozott, a társadalom nem vett tudomást igazán a dologról, a sportolók felhördültek és hiába protestáltak, a magánbiztosítók pedig kiegészítő biztosításokat kínáltak – több hónappal a jogszabály napvilágra jövetele után. De nem jó ez így sehogyan sem. A holtpontról való kimozdulást sikeresen szolgálhatja az utazási orvostan tudásanyaga és újabb eredményei, melyek egyértelművé teszik, hogy a szabadidő sportok – ha az előírt formában gyakorolják és az utazók/sportolók betartják a biztonsági előírásokat, sokkal alacsonyabb kockázati elemet rejtenek magukban, mint más, „elfogadott” sportágak.

Ugyanígy, az utazási kockázatokat felmérő és azt csökkentő technikák – mint pl. a primer prevenció körébe tartozó felvilágosítás, a védőeszközök használata – csökkenti a kockázatot; a csökkenő kockázat pedig maga után kellene, hogy vonja a biztosítások árának csökkenését is. Markáns példa a gyermekek számára a síeléskor javasolt bukósisak: több orvosi elemzés nyomán használatát végül kötelező jelleggel vezették be az olasz sípályákon. A fatális gyermeksérülések száma az intézkedést követően drasztikusan lecsökkent – a biztosítási díj azonban nem.

Meglátásom szerint a magánbiztosítóknak nem dolga a magyar, társadalombiztosítási jogviszonnyal rendelkező állampolgárok belföldi, területileg illetékes ellátási költségeit finanszírozni. Ugyanígy nem feladatuk a pénzbeli juttatások fedezése sem. Ez továbbra is az állam kötelessége – legalábbis, míg a járulékokat fizetnünk kell. Ami viszont a magánbiztosítók szakmai feladata lenne: a maguk jól kidolgozott matematikai és biztosítástechnikai apparátusával újra fontolóra venni a sportbiztosítások kérdését és a megfelelő fórumokon a jogszabályt újratárgyaltatni. Van helye Magyarországon a kiegészítő biztosításnak, és az ellátást fedező biztosítási megoldásoknak. De nem kényszer szülte, hanem jól átgondolt és hosszú távra kidolgozott intézkedésekre van szükségünk.

A témával kapcsolatos, idézett szakirodalom – csakúgy, mint az egyes szabadidősportok egészségügyi ellátásáról szóló ismertető, jelen közlemény szerzőjénél rendelkezésre áll.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére