A felelősség fogalmának értelmezése a római jogban

Elsőként a felelősség fogalmára és annak értelmezési lehetőségeire kell kitérnünk. Marton Géza [1] szerint a felelősség egy kötelezettség, egy kötelem elmulasztását jelenti, nem más, mint egy kötelesség megszegése miatt előállt következmények rendezésének alapja.

Ez egyben azonban azt is feltételezi, hogy létezik egy olyan személyes, alanyi kötelezettség, melynek megsértése a felelősséget maga után vonja. Ezek az általában objektív normák társadalmi magatartási szabályok formájában jelentkeznek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a felelősség jogi következményekkel is jár.

A jogi felelősség határai általában ott húzódnak, ahol a kötelezettségszegés olyan mértékben veszélyes a társadalomra, hogy szükséges vele szemben az egész közösség, modern körülmények között az állam fellépése [2].

Ez a fellépés pedig a római jog rendszerében is indokolt volt, tekintettel arra, hogy más életét és egészségét sértő magatartás a jog parancsába ütközőnek minősült.

Iulianus szerint a jog három előírást állít fel: becsületesen élni, mást meg nem sérteni és mindenkinek megadni, ami őt megilleti.

„Iuris praecepta sunt haec: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere.”

A római jog rendszerében azonban a jogellenes cselekményekkel szembeni fellépés körében még nem, illetve csak részben alakultak ki az állami büntetőigény és a magánszemély kártérítési igényének határai. Amikor az elkövetkezőkben a – nem teljes jogú római polgárok – életében és testi épségében okozott károk megtérítésére térünk ki, el kell szakadnunk a mai büntetőjogias szemlélettől: a delictumok ugyanis sem tényállásukban sem jogkövetkezményeikben nem hasonlítottak a mai bűncselekményekhez.

Főszabály szerint a magándeliktumok esetén [3] poena fizetésére került sor, mely mellett kártérítési igénnyel fellépni nem lehetett. A büntetés mellett külön kártérítés követelésére csak akkor volt lehetőség, ha az más jogcímen, például egy bonae fidei contractus megszegése miatt önmagában is megállt[4]. Egyéb esetekben a poena kártérítési funkciót is betöltött.

A jogellenes károkozás és a lex Aquilia

Mely eszközök álltak akkor rendelkezésre annak, akinek vagyonában vagy személyében más jogellenesen kárt okozott? Ehelyütt az ilyen típusú károkozás szabályozásának általános előképeként számon tartott lex Aquiliáról kell említést tennünk.

A XII. táblás törvényben megtalálható iniuria fogalma és az ebből kifejlődő damnum iniuria datum tényállása alapozta meg a károkozás deliktuális felfogását.

Ennek az intézménynek a részletes jogi szabályozása a lex Aquilia, mely eredeti formájában taxatíve nevesített elkövetési tárgyak irányába és felsorolt elkövetési magatartásokkal történő elkövetés esetén tette lehetővé kereset megindítását. Témánk szempontjából az idegen rabszolga megölésének és megsebesítésének kérdése érdemel említést. Mivel azonban a rabszolgák dolognak minősültek az ókori Rómában (servi rei sunt), ez a kártérítési szabály leginkább a vagyonban bekövetkezett károkra és azok megtérítésére vonatkozik.

Kérdés azonban, hogy mi a helyzet a szabad ember életében és testi épségében keletkezett károk esetében?

Jogesetek a lex Aquilia alkalmazási köréből

Ezekre a kérdésekre leginkább a Digestának a lex Aquilia alkalmazásáról szóló fejezetének esetei alapján adhatunk választ. A fragmentumok ugyanis általában több jogtudós szemszögéből közelítik meg a jogeseteket, jól szemléltetve az egyes értelmezési lehetőségeket.

Egy esetben a következő kérdéssel fordultak Ulpianushoz: Tartozik-e felelősséggel a cipész, ha a magához vett tanoncot a kaptafával úgy fejbe ütötte, hogy az megvakult [5]. A jogtudós szerint a válasz attól függ, hogy a tanonc filius familias volt-e vagy rabszolga. Ha rabszolgáról van szó, egyértelmű a lex Aquilia alkalmazhatósága. A fizetendő büntetés mértéke ebben az esetben a 30 napra visszamenő legmagasabb értéke a rabszolgának [6].

Ha azonban filius familiasról van szó, a kérdés összetettebb. Ebben az esetben ugyanis egy római polgárról van szó, aki atyai hatalom, patria potestas alatt állt ugyan, de nem minősült a pater familias tulajdonának [7]. Azaz a bekövetkezett károk peresítése vagy a mesterrel kötött szerződés alapján vagy az esetre alakított in factum actio segítségével lenne lehetséges.

A jogtudós mégis elfogadja a damnum iniuria datum fennállását. Azaz a klasszikus jogban megjelent egyfajta kiterjesztő értelmezése a jogintézménynek, mely lehetővé tette, hogy a lex Aquilia már a szabad embernek okozott testi sértés alapján is alkalmazható legyen. Ennek elsősorban praktikussági indokai voltak. Az eljárást ugyanis egyszerűsítette, ha egy nevesített keresetért lehetett a praetorhoz fordulni és nem kellett az adott esetre formulát kidolgozni. Azaz a lex Aquilia alanyi körét tekintve a szűkítés nélkül alkalmazható volt egészségben vagy testi épségben bekövetkezett károk megtérítésére.

A következő kérdés a felelősség problémája, azaz mi képezte a felróhatóság alapját. Az első, sokszor idézett eset alapján egy borbély éppen borotvált egy vendéget, amikor egy labda berepült és úgy találta el a borbély kezét, hogy az elvágta a vendég torkát [8]. Kérdés, kit terhel a felelősség?

Proculus szerint a borbélyt. Aki olyan helyen borotvál, ahol rendszeresen játszanak vagy élénk a forgalom, az nem úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ulpianus szerint azonban a borbély nem tartozik felelősséggel. Aki beül egy olyan borbély székébe, aki ilyen forgalmas helyen állította fel a székét, ő maga a hibás. Ez az eset is mutatja, hogy a felelősségi alakzatok elhatárolása számos elméleti kérdést vet fel.

Ezeknek a felelősségi szempontoknak a részletes értelmezése pedig átvezet a római jog komplex felelősségi rendszerének értelmezésébe.

Számos esetben a fragmentumok olyan tényállásokat hoznak fel példaként, melyek egyben az orvosi felelősség római jogi koncepciójának magyarázata is lehet. Az esetek ugyanis gyakran olyan esetekről tesznek említést, melyben az orvos „kvázi-műhibája” folytán állt elő vagyoni kár, tipikusan a beteg rabszolga dominusa oldalán.

A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a lex Aquiliához tartozó felelősségi alakzat nem írható le a klasszikus dolus-culpa-custodia hármas fogalomrendszerrel.

Az ún. akviliánus felelősség alapja a culpa levissima, a leggyengébb gondatlanság ill. a culpa commissiva, azaz a tevőleges magatartáson alapuló felelősség, szembe állítva a mulasztásban megnyilvánuló culpa omissivával. Ez utóbbi megállapítást cáfolja egy eset, melyben az orvos felelősségéről kérdezték a jogtudóst. Gaius azt mondta, hiába operálta megfelelően az orvos a beteget, ha az utókezelést elmulasztotta, a lex Aquilia szerint felel. Ebből kétféle megállapításra juthatunk. Az egyik szerint az akviliánus felelősség minden esetben megállt tevéssel illetve mulasztással okozott károk esetében. A másik lehetséges értelmezés szerint létezett az orvosi felelősségre nézve olyan külön követelmény, mely alapján a mulasztás is megalapozta az actio legis Aquiliae megadását: az orvosi hivatásból fakadó tevési-segítési kötelezettség. Wening-Ingenheim [9] egy megállapítása összekapcsolja a két értelmezést: A római jogban a kártérítési igényt a nem megengedett magatartások alapozták meg. Nem megengedett minden, amit a törvény tilt, de egyben minden olyan magatartás elmulasztása, melyet a törvény előír.

Itt érdemel említést az okozati kapcsolat jellege, mely a károkozó magatartást a kárhoz kötötte. Ulpianus egy olyan esetről tesz említést, melyben egy bába gyógyszert adott egy rabszolganőnek, aki a rossz gyógyszerezés miatt meghalt [10].

A jogtudós szerint ha a bába maga adta be a gyógyszert, akkor megölte a rabszolgát. Ha azonban csak javasolta a gyógyszert, de azt más készítette el és a rabszolga maga vette be, akkor az okozatiság közvetett volta miatt csak in factum actio alapján felelhet.

Mindezeknek a felelősségi megállapításoknak egy kompakt összegzését tárja fel Ulpianus, amikor a következő esetről szól: egy sportpályán gerelyhajítást gyakoroltak.

Egy eltévedt sporteszköz megsebesített egy arra járó rabszolgát. Ha szándékosan dobta el a versenyző, akkor fennáll a felelősség. Ha azonban látható volt, hogy éppen ott gyakorolnak, felelősség nem állapítható meg, a sértett maga is előre láthatta volna a veszélyt.

Ez az értelmezés még egy problémát vet fel: az önokozta kár és a megengedett kockázat kérdését. Ez a kategória a mai büntető és polgári joggyakorlatban is megtalálható, a római jogihoz hasonló tartalommal, igaz a jogszabályok nem nevesítik.

Szemléletes példákat erre a sporttal kapcsolatban találunk: Ha valaki egy másikat birkózás vagy pankráció közben megölt, a lex Aquilia nem alkalmazható. Ha ugyanis valaki szabad emberként egy nyilvános versenyben vesz részt, az ezt dicsőség végett teszi. Ha pedig ennek során másnak sérülést okoz, az nem jogellenes. Jogellenes azonban olyan ellenfél megsebesítése, aki a küzdelmet már feladta. Más a helyzet rabszolgáknál. Ők ugyanis nem vehettek részt sportrendezvényeken, így ha birkóztak is, az egymásnak okozott sérülés jogellenes volt. Ha pedig a rabszolgát a dominus kifejezetten küzdelem céljára bocsátotta rendelkezésre, a lex Aquilia sem alkalmazható, a tulajdonos a vagyonában bekövetkező esetleges kárral tisztában volt.

Következtetések

Milyen következtetésekre juthatunk a lex Aquilia szabályozása, s ezáltal az egészségben és testi épségben okozott károk viselése terén? A lex Aquilia megalapozta a széles körben érvényesíthető kárigény jogi elismerését. Bár még Iustinianus korában is elsősorban büntető jellegű igényként tartották számon, a történeti fejlődés során egyre inkább kártérítési törvényt láttak benne, mely a jogellenesen és vétkesen okozott károkért való helytállást, azaz a modern értelemben vett polgári jogi deliktumokért való felelősség alapja lett [11].

Ezek a kárfelelősségi szabályok pedig elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a biztosítás és az abban meghatározó helytállási kötelezettség alakulása szempontjából. Mit jelentenek a modern jogfejlődés szempontjából ezen történeti megállapítások? Hordoznak-e valamely napjainkban is hasznosítható üzenetet? Úgy gondolom, igen.

„Exemplis discimus” – példákból tanulunk – fogalmazta meg Phaedrus, s talán ez a megállapítás itt is helytálló. Az egyes történeti előzmények, különösen a római jog komplex rendszerében rejlő, elsősorban dogmatikai alapok hozzájárulhatnak egy-egy modern intézmény – így a biztosítás – értelmezésének, értékelésének továbbfejlesztéséhez.


Jegyzetek

[1]MARTON GÉZA: A polgári jogi felelősség, Budapest, 1993 p. 14

[2] UJVÁRINÉ ANTAL EDIT: Felelősségtan, Miskolc 2002 p. 22

[3]Vizsgálataim során a crimenekre, azaz a közbűncselekményekre nem térek ki, mivel azok kártérítési igényt nem, csak büntetést alapoztak meg a közjogias jogviszony miatt.

[4]FÖLDI ANDRÁS – HAMZA GÁBOR: A római jog története és institúciói, Budapest, 2006 p.556

[5] D. 9. 2. 5. 3.

[6] Gai 3, 210

[7] Ők tulajdonképpen szabad jogállású családtagok voltak, akik korlátozott magánjogi jogképességgel rendelkeztek.

[8] D. 9. 2. 11. pr.

[9] WENING-INGENHEIM, JOHANN NEPOMUK VON: Die Lehre vom Schadensersatze nach römischem Rechte , Heidelberg 1841 p. 77

[10] D. 9. 2. 9.pr.

[11] FÖLDI ANDRÁS – HAMZA GÁBOR: id. m. p. 569

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére