Mint tudjuk, a piacok két elv között próbálják megtalálni az egyensúlyt; az állandó új üzleti lehetőségek keresésének és gondolkodás nélküli megragadásának leginkább az ezekkel együtt járó, esetleg a működést veszélyeztető félelmek szabnak gátat, feltételezhetően ideértve a szabályozás és a felügyelés korlátozó hatását is. Leginkább ez jutott eszembe, amikor a portfolio.hu által a közelmúltban rendezett egyik konferencián, a Jelzáloghitelezés és lakásfinanszírozás Magyarországon 2008 című rendezvényen vettem részt.

A subprime válság leginkább és közvetlenül a bankszektort érintette. Itthon a hatások közvetettek. A forrásköltségek növekedése előbb vagy utóbb érezteti hatását, aminek meg kell jelennie az árazásban. A vállalati üzletágban ez viszonylag gyorsan jelentkezett, a lakosságiban az utóbbi időben mutatkoznak a jelei. Sok piaci szereplő valószínűleg úgy értékeli a jelenlegi versenyt – hogy aki most lemarad, az kimarad –, vagyis a harc arról is szól, hogy ki bírja tovább, s annak hosszabb távon is van esélye a piacon maradnia, vagy elért piaci szerepét megőriznie. A legtöbb nemzetközi csoporton belül most még inkább bizonyítani kell, hogy ide, ebbe az országba, az itteni leánynak kell továbbra is a megfelelő forrásokat allokálni, s nem máshova. Ez a küzdelem viszont sokáig nem tartható fenn, hiszen pl. egy orosz, egy ukrán vagy egy román piac növekedési potenciáljával sokáig nem tudunk versenyezni. Most még azonban óriási erőket emészt fel az újabb értékesítési lehetőségek, termékek és csatornák utáni keresés, vagyis az önszabályozás valószínűsége kicsi lehet. Bár akadhatnak kivételek: a devizahitelekkel kapcsolatos, utóbbi időben kirobbant piaci vitát, bizonyos nézőpontból, tekinthetjük a piaci önkorlátozás egyik érdekes példájaként.

Az értékesítési csatornák használatában, általában, egyre meghatározóbb a független közvetítők szerepe, ami beleilleszkedik a nemzetközi trendbe. Az új kihelyezésű ingatlanhiteleken belül, nagy szórással, de kb. 50-60 százalékos a részesedésük, és ez az arány folyamatosan növekszik. Más szektorokhoz és az üzleti működés jellegéhez képest, egy egyszerű közvetítés (nem tanácsadás!) esetében, nem ritkán az ügyfél és a megbízó részére is felszámítanak közvetítői jutalékot. A kérdés persze itt is az, hogy ez baj-e? És a válasz itt is az; attól függ. Ha minőségi szolgáltatásokat adnak el, megfelelő személyi-tárgyi-szakmai feltételek mellett dolgoznak, a hitelfelvevők megfelelő tájékoztatást kapnak, a kockázatkezelés nem puhul és mindezt ennek megfelelő áron kínálják, akkor teljesen rendben van. Harmati László, az FHB Jelzálogbank vezérigazgató-helyettese többek között azt mutatta meg a konferencián, hogy nálunk az átlagos lakáshitel ügynöki jutalékszint elérte a kockázattal korrigált átlagos marzsokat, amin el kell gondolkozni. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy nemzetközi összehasonlításban még van terünk a jelzálog-hitelezésben, a növekedés azonban kedvezőtlen következményekkel is járhat. Kellene az önszabályozás, de ki lépjen? Hollandiában állami szabályozással kezelik ezt a kérdést. Vannak olyan közvetítők (és persze megbízók is), akik csak a forgalom növekedésében érdekeltek, a minőségi követelményeket nem mindegyikük tartja elsődlegesnek, így a megrendelőknek erősebben fel kell(ene) lépniük a minőségi követelmények meghatározásával és számonkérésével, illetve a jutalékok és minőségi követelmények összekötésével. Ez alapvető érdekük nemcsak jövedelmezőségi, hanem kockázatvállalási szempontból is. Eltérően pl. a biztosítási szektor közvetítőkkel való kapcsolatától (ami leginkább a unit-linked termékek közvetítésével összehasonlítva igaz), a hitelközvetítés során a kockázat közvetítése is megtörténik, hiszen a bankok viselik ezeket. Elemi érdekük a közvetítők ilyen típusú tevékenységének is az ellenőrzése. A bankszektorban szerencsére (még) nem jellemző az ügyfelek körbejáratása. Valakinek időben lépnie kellene, de kinek és mit?

A befektetési alapok esetében, összpiacot tekintve, szinte egyáltalán nem beszélhetünk független ügynöki közvetítésről, több okból sem. Leginkább a nemzetközitől eltérő finanszírozás miatt. Hazai vélekedés szerint, az ügyfél nem hajlandó megfizetni a közvetítés, az eladás árát, így az itteni alapkezelők nem alkalmaznak „up-front fee”-t, hanem az alap működési költségei között szerepeltetik a közvetítőnek szánt jutalék fedezetét. (Továbbá jogszabályi előírások miatt, a közvetítő nem alkalmazhat alvállalkozót, vagyis egy banki forgalmazás esetén a közvetítő társasághoz „csak” megbízói jogviszonyban tartozó ügynökök közvetítői tevékenysége már nem jöhet szóba.) Habár nagyon kevesen mutatják ki az alapra terhelt díjak között külön a forgalmazási díjat (kb. az alapok 10%-a esetében látja ezt az ügyfél), ha végzünk egy egyszerű összehasonlítást ebben a körben, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a forgalmazási díj mértéke elsődlegesen nem az alap típusával, befektetési jellegével, hanem a forgalmazó intézménnyel mutatja a legnagyobb korrelációt. A szektor véleménye szerint az értékesítés erősítése az ügynöki értékesítés előtt álló akadályok lebontása lenne, amellyel egy időben szükséges lenne ennek valamennyi működési feltételét meghatározni. Ma az ügynöki típusú közvetítés inkább a külföldi alapok behozatalában jelenik meg.

A biztosítási szektor az egyetlen, ahol a közvetítői tevékenység részletesen szabályozott, azonban megoldásra váró feladat itt is van. Az előírt biztosításközvetítői vizsgákat sokan nem tették le időben, úgyhogy most új szakasz következik: jogszabály nemrég bevezette a hatósági vizsga intézményét. (Moral hazard: többen kivártak az utolsó pillanatig, tudván, hogy a hatóságok majd úgyis tesznek valamit.) A szerzési jutalékok magas szintje miatt egy életbiztosítási szerződés első néhány évében történő visszavásárlás esetén az ügyfél a befizetései töredékét kaphatja vissza. Új biztosítók jelentek meg az utóbbi időben a piacon, amely tény is hozzájárul a jutalékok magas szinten történő tartásához, illetve növekedéséhez. A közvetítés és a közvetítők fontossága folyamatosan növekszik. A legnagyobb közvetítői csoport nettó árbevétel alapján kb. a 9. legnagyobb biztosító lett volna tavaly (nettó árbevételét a díjbevétellel összehasonlítva). A legtöbb európai uniós országban nincs a független közvetítők díjazására szabály, de van olyan, ahol tiltják a biztosítók általi finanszírozásukat, s megint máshol indirekt módon korlátozzák a jutalékok ügyfélre terhelhetőségét. A közelmúlt sikerkonstrukciói, a unit-linked termékek, gyakran minimális biztosítási elemmel, illetve újabban hitelfedezetként felhasználva továbbra is az értékesítés zászlóshajói lesznek. Az életbiztosítókra nem hárul nagy felelősség a közvetített (befektetési) kockázatok befogadására, hiszen azokat nagyrészt az ügyfél viseli, így leginkább a megfelelő ügyfél-tájékoztatást követelik meg. A szektor hagyományos kockázatkezelő szerepe az életbiztosítások területén az utóbbi időben inkább kockázat-keletkeztető lett. A jutalékok szintje és struktúrája lehetne ügyfélbarátabb, leginkább fogyasztóvédelmi szempontból. Lépni kellene, de kinek, és mit?

A nyugdíjpénztárak több-kevesebb sikerrel működő önszabályozási mechanizmusát már Chiléből jött professzor is tanulmányozta Magyarországon. A nagy nyugdíjpénztárak ugyanis az 1998-as nyugdíjreform idejében megállapodtak, hogy nem fizetnek annak az ügynöknek, aki a másiktól hoz tagokat. A Gazdasági Versenyhivatal jóváhagyta ezt a megállapodást, s egy ideig működött is; elkerülték a nagyobb jutalékok használatát, a pénztártagok ide-oda mozgatását. Miután viszont a piac elsődleges felosztását megtörtént, egyre nehezebb lett az új ügyfelek megszerzése, egyre inkább egymástól kezdték elvenni a tagokat. A jutalékok pedig egyre magasabbra szöknek. Lépni kellene, de kinek és mit?

Az eddigiek alapján talán lehet látni, hogy a pénzügyi szektorban jelen lévő közvetítés megérett egy átfogó áttekintésre. Az értékesítésen a nyomás, a verseny nagy; mindig ki kell találni valamit, amit el lehet adni. Ez egyre bonyolultabb termékeket és összekapcsolásokat eredményez, amelyben még vannak tartalékok. Ennek a folyamatnak az is az eredménye, hogy az ügyfelek részére egyre átláthatatlanabb, bonyolultabb termékek jelennek meg, s az általuk viselt kockázat és a tudásuk közötti „gaap” tágul. Erre a transzparencia önmagában nem lehet megoldás, hiszen attól, hogy több információ áll az ügyfél rendelkezésére, amit nem feltétlenül ért, még nem lesz jobb a helyzet. Képzés kell, oktatás, a pénzügyi kultúra fejlesztése (itt már vannak előrelépések, többek között az MNB, az Öngondoskodás Alapítvány és PSZÁF közreműködésével), illetve az ügyfél tudásának (lásd: Mifid!), életkörülményeinek megfelelő tanácsadás. Ez utóbbit egyre többen csinálják már a piacon, amire azért is nagy szükség van, mert a magyar ügyfelek átlagos adósságszolgálati rátája már az EU átlag fölött van. A kockázatok ügyfél-koncentrációja tehát összetett, és ügyfélközpontú megoldásokat kíván, amely a (független) pénzügyi tanácsadók szerepének további növekedését, szükségességét vetíti előre. Nagyon fontos, hogy a piacon működő ilyen tevékenységet végzők legjobb gyakorlata („best practise”) általánosan elfogadott legyen.

Várható-e a piaci szereplők önszabályozása az ügynöki közvetítés területén? Vannak, akik egyértelmű nemmel válaszolnak általában a piaci önszabályozásra. Más területről véve a példát, neves aláírók (többek között: Jacques Delors, Jacques Santer, Helmut Schmidt, Lionel Jospin) küldtek levelet 2008. május 18-án José Manual Barroso-nak (www.telegraph.co.uk/money) a subrime válság tanulságairól, amiben ezt írják: „This financial crises shows all too clearly that the financial industry is incapable of self-regulation.” Itthon vannak pozitív és negatív példák egyaránt. Az előbbire a jelenleg aláírás alatt lévő jen-hitelezési ajánlás említhető a Magyar Bankszövetség gondozásában.

Egy-egy kezdeményezés sikeressége mögött vélhetően az áll, hogy a piaci önszabályozás nem szereti a mennyiségi előírásokat, inkább csak a minőségieket, azokat fogadják meg igazán; talán, mert azok a versenynek a kevésbé fájó, sőt, a saját érdekkel leginkább összeegyeztethető aspektusát jelentik. Ott, ahol az önszabályozás elősegíti a piaci térnyerést, könnyen kialakítható, míg ott, ahol ez komoly üzleti érdekekkel ütközik, nem lehet az önszabályozásra várni.

Egy ilyen helyzetben, mi lehet a megoldás? Kinek kellene lépnie és mit? A döntéselméletből egy nagyon hasonló helyzetet hívhatunk segítségül. Mérő László egyszerűen csak vezérürü-játéknak nevezte ezt el.

Az alaphelyzet szerint két jól nevelt ember ér egyszerre az ajtóhoz, amin ki szeretnének menni. Az ő értékrendjük szerint az a játék vesztese, aki először megy ki az ajtón, hiszen akkor udvariatlannak tűnik a másik szemében. A versengés azt jelenti, el kell érniük, hogy a másik menjen ki elsőként az ajtón. A kooperáció szerint valamelyikük vállalja a másik megvetését és elsőként megy ki az ajtón. A játék megoldása mégis a kooperáció, hiszen a versengés fenntartása esetén egyikük sem jut ki az ajtón keresztül. A piaci önkorlátozáshoz, önszabályozáshoz képest annyi különbség van az elméleti példához képest, hogy a piac nem feltétlenül akar „kimenni az ajtón”, hiszen aki elsőként, önként változtat, az piaci hátránnyal, piacvesztéssel néz szembe, miközben a többiek (talán csak átmenetileg) nyernek, sőt még neheztelhetnek is a változtatóra. A különbség áthidalását az segítheti elő, ha a szabályozók enyhe nyomást fejtenek ki a szereplőkre, esetleg ajánlást adnak ki, jogszabályokat emlegetnek, amire azt mondják a piaci szereplők, hogy inkább mi szabályozzuk magunkat.

Az első lépést a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (Felügyelet) megteszi ebbe az irányba. A napokban elindult ugyanis, s várhatóan az év végén zárul le az a felmérés, amely a magyar közvetítői szegmenst, minden szektorban (hitelintézet, biztosító, befektetési alap, nyugdíjpénztár), górcső alá veszi. A módszerek között van elemzés, nemzetközi összehasonlítás, közvélemény-kutatás, de próbavásárlás is. A Felügyelet megnézi az ügyfél-tájékoztatás folyamatát és tartalmát, a szükséges személyi-szakmai-tárgyi feltételek meglétét (ideértve a jogszabályi környezetet), az érdekeltségi rendszereket, a jutalékstruktúrákat és a felelősségi viszonyokat. Ennek a felmérésnek a végén pontos választ kell kapnunk arra, hogy kell-e lépni és mit. A nyitott kérdés az marad, hogy kinek. Ahol szükséges, a Felügyelet saját eszköztárával (ajánlások, fogyasztóvédelmi kampányok, jogszabály-javaslatok stb.) bizonyosan cselekedni fog, de bízom abban, hogy a piac, vagy legalábbis a piac nagy része, támogatja majd a kezdeményezéseket. Talán az önszabályozás eszköze is előkerül, ugyanis a piac jelentős részének, mind a megbízó szervezeteknek, mind a közvetítőknek, is érdeke a stabil, kiszámítható működési környezet, az egységes minőségi feltételek melletti üzletelés, s ezáltal minél több elégedett ügyfél.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére