Mit jelent a McDonald’s-féle világbéke-elmélet?

Azt az elképzelést, hogy azok az országok, amelyekben McDonald’s gyorséttermek működnek, nem fognak egymás ellen háborúzni. Nem arról van szó, hogy a gyorsételeknek olyan különleges hatásuk lenne, hogy csökkentik az emberek harci kedvét: a lényeg az, hogy az elmélet szerint a gyorséttermeket elfogadó országok magukévá teszik a szabad kereskedelmet, a szabad kereskedelem pedig csökkenti a háború kockázatát.

A világot a kereskedelem és a transznacionális vállalatok tartják össze. A mai franciák, illetve németek ősei több mint ezer éven keresztül harcoltak egymás ellen. Most már egy teljes generáció óta nem háborúznak, és nem valószínű, hogy valaha is fognak. Miért is ölnék meg saját vásárlóikat?

Feltehetően ma is ugyanannyi konfliktus feszül a világban, mint a hidegháború csúcspontján, de ezek inkább belső konfliktusok, nem pedig nemzetköziek.

A nemzetközi konfliktusok elsimulása részben a szabad kereskedelem és a demokrácia erősödésének volt köszönhető. A kormányok ma már elkötelezték magukat a szabad kereskedelem és a szabad politika mellett, a kapitalizmus pedig virágzó középosztályt teremt, melynek tagjai globálisabb beállítottságúak. Leányvállalatok hálózatát építik a világ körül, transznacionális vállalatokat és nem kormányzati szervezeteket hoznak létre, mint például az Amnesty International vagy a Greenpeace. A háború nem kedvez az ő érdekeiknek. A középosztály olyan világot szeretne, amelyben szabadon utazhat – üzleti célból és szórakozásból egyaránt –, ezért kevésbé toleráns az elhúzódó háborúkkal szemben. Thatcher asszony egyesíteni tudta a briteket a rövid, hathetes falklandi hadjáratra, de Johnson elnök nem tudta összefogni az USA-t a vietnami háború öt évére. Az invázióknak régen egy új terület meghódítása, az ott található erőforrások megszerzése vagy egy vallás más népekre való ráerőltetése volt a célja. Manapság már nem sokat lehet nyerni azzal, ha az egyik ország elfoglalja a másikat. Az információs technológia korában egy ország gazdagságának nagy része az emberek fejében vagy a kibernetikus térben található. Mit érne el például valaki, ha megtámadná Japánt? Japánnak kevés természeti erőforrása van. Ugyanígy, Irak kuvaiti inváziója 1990 augusztusában rossz befektetés volt, mert a kuvaiti pénztartalékok nagy része külföldön volt.

A régi rivalizálások persze megmaradnak, és fennállnak régi határviták is. Amikor egy országnak otthon gondjai vannak, mindig csábító lehetőség egy külső fenyegetésre fordítani a figyelmet. Elég csak Gö­rögországra és Törökországra vagy Indiára és Pakisztánra gondolni. Jelenleg azonban nem sok nemzetközi háború folyik. A kormányok rá­jöttek, hogy a békéből többet profitálhatnak, mint a háborúból. Még az indiaiak és a pakisztániak is, annak ellenére, hogy vitatkoztak a nukleáris fegyvereken, vonakodnak attól, hogy szándékosan újabb háborúba bonyolódjanak.

Globális kereskedelem

Mindezek a változások a globális kereskedelemnek köszönhetők. A globális kereskedelem megváltoztatta a gazdasági kapcsolatokat. A XVIII. század indusztriális forradalma előtt például, amikor az angolok többsége még mezőgazdasággal foglalkozott és falvakban élt, falusi intézményeiket az önellátás és a lokális értékek határozták meg. A csekély kereskedelem olyan emberek között zajlott, akik ismerték egymást. Ez az életforma azonban megszűnt. Ma már önmagában az, hogy a hétvé­gén elmegyünk a szupermarketbe bevásárolni, globális kereskedelmet jelent, bár a vásárlóban ez valószínűleg nem tudatosul. Kevés olyan árucikk van az üzletek polcain, amelyet helyben gyártottak. A zenék, a filmek, a telefonok, a ruhák, az autók, a benzin jó része külföldről származik.

A nemzeti kormányok már nem képesek teljes mértékben irányí­tani gazdaságukat. Vegyük például azt, hogy a kormányok képtelenek megoldani a teljes foglalkoztatást. Jelenleg azt láthatjuk, hogy bizonyos típusú munkákat átvisznek a fejlett országokból olyan fejlődő országokba, ahol alacsony a munkaerő költsége, vagy ahol nincs hiány szakképzett munkásokból. Az indiai Bangalore-t Szilikon-fennsíknak nevezik – a kaliforniai Szilikon-völgy mintájára –, mivel itt több mint 30 vállalat, köztük a Motorola, az IBM, a Texas Instruments, a Hewlett-Packard és a Citicorp hozott létre szoftverfejlesztő központokat.

A fejlett országokban megszűnt munkahelyek egy része soha nem is fog újjáteremtődni. Az ipar is a mezőgazdaság példáját követi: manapság kevesen dolgoznak a földeken, de azok, akik ott dolgoznak, a gé­peknek köszönhetően termelékenyebbek, mint valaha. Nagyjából ugyanezt lehet elmondani a fejlett országokban működő gyárakról is: a még meglévő munkások a gépesítésnek köszönhetően produktí­vabbak, mint valaha.

A transznacionális vállalatok ösztönzik a nemzeti gazdaságok összefonódását, hiszen ők maguk is átlépik az országhatárokat, és erősítik az országok közötti kapcsolatokat. Ez az összefonódás azonban korlátozza a kormányok cselekvési lehetőségeit. Ezeknek a vállalatoknak nincs szükségük „vendéglátó” kormányokra, akik szívesen megnyitják előttük vagy biztosítják piacaikat: önállóan is boldogulnak. Sőt, a nemzettel való azonosítás teher is lehet. Ha egy termék egy adott országgal azonosul – például a Coca-Cola az USA-val –, akkor egy kormány megpróbálhatja azt a terméket távol tartani csak azért, hogy megmutassa, mennyire elégedetlen az adott ország, nevezetesen Amerika külpolitikájával. Érdekes, hogy az a néhány ország, ahol nem árulnak kólát, például Észak-Korea, éppen az USA ellensége.

Globális fogyasztók

A fogyasztásorientáció a globalizált gazdaság lényege, eredménye pedig a globális középosztály létrehozása. A globális középosztálynak gyakran több közös vonása van a többi ország középosztályával, mint a saját országában élő szegényekkel vagy munkásosztállyal. Egy amerikai vállalat például jobban érdekelt abban, hogy az Indiában vagy Ázsia más országaiban kialakuló középosztálynak adjon el, mint olyan amerikaiaknak, akik nem tudják megfizetni az adott terméket. Így aztán a kóla globális üdítőital, a McDonald’s globális gyorsétterem és a CNN globális tévécsatorna lesz. Ezek az új globális középosztály árucikkei.

Az 1940-es évek közepén, a hidegháború alatt, Amerika nagy hibát követett el, amikor bevezette a „megfékezés” politikáját. Az USA és szövetségesei katonai együttműködési hálózatuk révén mintegy körbevették a Szovjetuniót és a kelet-európai államokat, hogy megállítsák azok potenciális terjeszkedését. Az USA a szovjet fenyegetést főleg katonai fenyegetésnek tekintette, amelyet katonai eszközökkel kell kezelni. Ezáltal az USA a Szovjetunióval olyan területen fordult szembe, amelyen a szovjetek voltak erősek, nem pedig olyan területen, ahol az USA volt erősebb. Amerika nem értette meg, hogy egy központi tervezésre épülő gazdaság gyárthat fegyvereket, de nehezen tud fogyasztási cikkeket előállítani. Egy olyan kormánybizottság, amely viszonylagos luxusban és elszigetelt körülmények között élő idős férfiakból áll Moszkvában, nem igazán ismeri az átlagember fogyasztói ízlését. A Szovjetunió lépést tudott tartani a fegyverkezési versennyel (bár az USA túlbecsülte a Szovjetunió erejét), de nem tudta utolérni az USA fogyasztásicikk-termelését. A Szovjetunió képes volt embert küldeni a világűrbe, viszont nem tudta feltölteni az üzletek polcait.

Kevesen számítottak arra, hogy a Szovjetunió összeomlását belső okok fogják elindítani. A hidegháború nyugati politikusai a fegyverkezési versenyt tekintették a hidegháború legfontosabb komponensé­nek, de nem számoltak az alapvető hétköznapi szükségletekkel. Kissé leegyszerűsítve, a szovjet állampolgárok vágyakoztak az élet kellemes (vagy annak gondolt) dolgai iránt, és rájöttek, hogy a szovjet rendszer nem tud kólát, Big Macet és Madonnát adni nekik. Katonailag lehet, hogy lojálisak voltak Moszkvához, de a szívük Amerikában volt – vé­gül is Hollywoodban születnek a legjobb álmok. És miközben Reagan elnök az 1980-as években a gonosz birodalmának nevezte a Szovjet¬uniót, a transznacionális vállalatok már a potenciális fogyasztókat lát¬ták a szovjet állampolgárokban.

Alekszandr Szolzsenyicin, Oroszország egyik legnagyobb XX. századi írójának példája jól jellemzi a fogyasztási kultúra hatását. Szolzsenyicin a kommunista érában magát a lelkiismeret hangjának tekintve kritizálta a rendszert. Végül 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, és onnantól fogva az amerikai Vermontban élt száműzetésben. 1989-ben, amikor a rendszer már inogni látszott, Szolzsenyicin ragaszkodott hozzá, hogy könyvei kaphatók legyenek az orosz könyvesboltokban, mielőtt ő hazatér. 1994-ben, két évtized után először látogatott szülőhazájába. A szovjet rendszer eltűnt, Szolzsenyicin műveit árulták ugyan a boltok, de kevés példányt adtak el belőlük. A vásárlók a Nyugaton is kapható, sportról, szexről, romantikáról és szórakozásról szó­ló bestsellereket keresték. Nem arról akartak olvasni, hogy ki, mennyit szenvedett a kommunizmus alatt, mert ebből már teljesen elegük volt.

Globális fogyasztásorientáció Indiában

Mahatma Gandhi azt remélte, hogy országa gazdaságilag önellátó lesz. Nem viselt külföldi inget, és – szimbolikusan – otthoni pamutból ké­szített khaddarban járt. Ezzel példát mutatott másoknak is, és India függetlenségi harcának a szimbóluma lett. Ma már azonban sok indiai aktívan részt vesz a globális gazdaságban.

Az 1990-es évek eleje óta Gandhi hazájában is egyre népszerűbbé váltak a külföldi ingek, amelyeket ma már Indiában gyártanak, a transznacionális vállalatok licencei alapján. A műholdas csatornák körülbelül 600 millió emberhez jutnak el (a teljes 1 milliárdból), és különösen a feltörekvő középosztálynak tetszenek, amelynek létszáma évi 20 millióval növekszik. Kínával ellentétben, India kevéssé korlá­tozza a reklámokat, így ezek generálják a keresletet a fogyasztási cikkek iránt.

A probléma az, hogy az elvárások gyorsabban növekednek, mint ahogyan azokat az indiai kormány ki tudja elégíteni. Nehéz elhinni, hogy az indiai életszínvonal valaha is elérheti az amerikait, de a politikusok állandóan biztosítják a szavazókat, hogy az életszínvonal emelkedni fog. Ha nem tartják be az ígéretüket, majd megteszik más jelöltek – és azokat fogják megválasztani. A kialakulóban lévő középosztály számára ezek az ígéretek megvalósulhatnak, de sok ember soha nem jut majd el erre a szintre. India – akárcsak a többi ország – növekedésének ráadásul környezeti korlátai is lesznek, és a jövőben az indiai nemzetállam is nagy környezeti feszültségeknek néz elébe.

Mit jelent a globalizáció?

A jelenlegi világrend a végéhez közeledik, de még nem látszik jól, hogy vajon mi fogja felváltani. A régi rend nemzetállamokon (orszá­gokon) alapul, melyeket központi nemzeti kormányok irányítanak. Ez a rendszer jól működött, de már kezd elhasználódni. Azt tapasztalhatjuk, hogy a nemzeti határok elmosódnak, a nemzeti kormányoknak pedig csökken a jelentősége. Határok nélküli világ felé haladunk. A világpolitikában ma a globalizációs folyamat a legfontosabb tényező.

A globalizációval kapcsolatban öt fontos dolgot jegyezzünk meg:

  • Az új korszak „globális”, nem pedig „nemzetközi”. A „nemzetközi” fogalom a nemzetállamot tekinti a világpolitika alapegységének, tehát minden, ami a földgolyón történik, az valamiféle, nemzetállamok vagy nemzeti kormányok közötti interakció. Ma már azonban nem ez a helyzet. A világ színpadán megjelentek más – nem nemzetállami – szereplők is: elsősorban a transznacionális vállalatok, a kormányközi szervezetek (különösen az ENSZ) és a nem kormányzati szervezetek (például a nőmozgalmak, béke- és környezetvédelmi mozgalmak).
  • A globalizáció folyamata nem valamiféle bűnös konspiráció, amelyet a transznacionális vállalatok egy csoportja vagy gonosz egyének szerveznek azzal a céllal, hogy uralmuk alá hajtsák a világot. Egyszerűen ebben az irányban fejlődnek a világ dolgai.
  • A nemzeti kormányok hatalmának csökkenése vákuumot teremt globális szinten, és ezt a vákuumot egyetlen nemzetek feletti szervezet sem képes betölteni. A meglévő világrendnek nincs egyértelmű utódja – sőt, még közösen jóváhagyott mechanizmus sincs egy új rend létrehozására.
  • A globalizáció folyamata nem visszafordítható. Nem lehet újra feltalálni a nemzetállamok korát. Meg kell barátkoznunk az új korszakkal, keresnünk kell az új rendet, nem pedig arra pazarolni az időnket, hogy foltozgatjuk a nemzetállamok rendszerét. Országok ezután is lesznek, de a globalizáció folyamata azt jelenti, hogy a nemzeti kormányoknak meg kell majd osztaniuk a hatalmukat há­rom csoporttal: a transznacionális vállalatokkal, a kormányközi szervezetekkel és a nem kormányzati szervezetekkel.
  • A globalizáció nem csak közgazdasági kérdés. A globalizáció folyamata olyan gyorsan történik, hogy a globális változásokat a kormányok még nem is tudják követni. A közgazdaság csak egy része ennek a folyamatnak.

Gazdasági globalizáció

A globalizációnak több fő formáját ismerjük. A gazdasági globalizáció a transznacionális vállalatok növekvő fontosságát jelenti. A transznacionális vállalat olyan vállalat, amely külföldi befektetéseket hajt végre, s egynél több országban birtokol vagy irányít érdekeltségeket. Ma már a transznacionális vállalatok jelentik a fő gazdasági erőt.

Átlépnek a nemzeti politikai határokon, ezáltal erodálják a nemzetgazdaság fogalmát, és létrehoznak egy globális gazdaságot. Ma már a transznacionális vállalatok a gazdaságpolitika fő irányítói. A vállalatok például külföldre vihetik a munkahelyeket az alacsonyabb költségek, az olcsóbb munkaerő és a kevesebb szakszervezet miatt. Karaktert is tudnak változtatni a profit maximalizálása érdekében. Ha például egy kormány saját iparát az import távoltartásával akarja védeni, a transznacionális vállalat megpróbál vállalatokat venni az adott országban, ahol így helyben termelhet.

A transznacionális vállalatok négy fejlődési fázison mentek keresztül. Az első fázis, mely körülbelül 1895-től 1945-ig tartott, az oligopó­liumok (kevés számú nagyvállalat uralja a piacot) megjelenését és konszolidálását foglalta magában a fő szektorokban Észak-Ameriká­ban, Nyugat-Európában és Japánban. A második fázis során, 1946-tól az 1960-as évek közepéig, a transznacionális vállalatok felemelkedtek a jelenlegi kiemelt helyükre, és a kommunista blokkon kívüli kereskedelemnek körülbelül a 80%-át bonyolították.

A harmadik fázis, mely az 1960-as évektől napjainkig tart, abból áll, hogy a vállalatok konszolidálják az uralmukat. Történnek például országhatárokon átívelő vállalatfúziók, és megnőtt a nem amerikai, például japán és nyugat-európai vállalatok jelentősége.

A negyedik fázis a jelenlegi konszolidációs folyamat, melynek során megnyílik a volt szovjet blokk is a transznacionális vállalatok előtt. Kína is szívesebben fogadja már a külföldi vállalatok befektetéseit. Lényegében ma már az egész földgolyó elérhető a vállalatok számára. Újabb verseny folyik például az olajért, mivel a vállalatok igyekeznek olyan országokba is bejutni, amelyek a hidegháború alatt nagyészt elérhetetlenek voltak; ilyen például Kazahsztán, Oroszországnak az északi sarkkörön túli területei, Kína Tarim-medencéje és a Vietnam melletti vizek. A volt kommunista országok is megnyitják kapuikat a tőke, a technológia és a vállalatvezetési ismeretek előtt, amelyeket a nemzetközi olajcégek ajánlanak, a külföldi olajvállalatok pedig a kutatásokat szeretnék folytatni Líbiában is, most, hogy feloldották az ellene hozott nemzetközi szankciókat.

A globalizációt elősegítő másik fejlemény az, hogy a transznacionális vállalatok dolgozói olyanok, mint a globális közalkalmazottak. A vállalatok sikeresebben megoldották azt, ami az ENSZ-nek nem sikerült, nevezetesen azt, hogy munkatársaik magukat globális dolgozóknak tekintsék. El tudták kötelezni őket egyetlen egységes, globális misszió mellett, ami háttérbe szorítja az egyes dolgozók nemzeti érzéseit. A munkások nem úgy gondolnak magukra, hogy egy japán autógyár alkalmazza őket, ami a termékeit próbálja Amerikában gyártani és eladni. Ezek az emberek egyszerűen a Hondánál, a Nissannál vagy a Toyotánál dolgoznak.

A telekommunikációs forradalom azt eredményezi, hogy olyan helyeken lehet elvégeztetni bizonyos feladatokat (például egy egész vállalat adatfeldolgozását), ahol alacsony a munkaerő költsége. A Swissair például – melynek a vállalati központja Svájcban található – létrehozott egy leányvállalatot Indiában, amely az egész vállalat bevé­telelszámolási funkcióit ellátja. Ugyanígy, egy New York-i biztosító­társaság minden adatfeldolgozást áttelepített Írországba. Ebben az esetben az időeltolódás kifejezetten előnyt jelent, mert a New York-i iroda így másnapra ígérheti a szolgáltatást. A papírmunkát elvégzik Írországban a munkanap során, és a csekk beszedhető másnap, New York-i idő szerint. Ugyanez volt az oka, hogy a British Telecom is áttelepítette az adminisztrációs, pénzügyi, személyzeti és ügyfélszolgálati funkcióinak egy részét Ausztráliába. Amíg az északi félteke alszik, az ausztrál munkatársak dolgoznak a szoftverfejlesztésen, és kijavítják azokat a problémákat, amelyek a nap folyamán felmerültek az európai vagy angliai hálózatban. Az új-zélandi Wellingtonban egy vállalat az időzónák közötti eltérést használja ki dokumentumok fordítására. A do-kumentumokat elküldik e-mailben Európából, éjszaka lefordítják Wellingtonban, majd e-mailben visszaküldik, így másnapra készen vannak.

Az 1950-es években a transznacionális vállalatokra úgy tekintettek, mint sajátos amerikai vállalati formákra. Az 1990-es évekre azonban széles körben elterjedtek – minden iparosodott országban voltak bázisaik. A transznacionális vállalatok váltak uralkodó vállalati formává, s egyre inkább ők bonyolítják az áruk és szolgáltatások nemzetközi cseréjét.

A közrend globalizációja

A globalizáció másik fő formája a közrend globalizációja. Ez abból az igényből nőtt ki, hogy a kormányoknak együtt kell működniük a közös problémák megoldásában. A betegségek, a környezetszennyezés, a klímaváltozások nem ismerik a nemzeti határokat, és nem érdeklik őket a térképen lévő színes vonalak.

A nemzeti kormányok a kormányközi szervezeteken, például az ENSZ-en és az Európai Unión keresztül működnek együtt. Az ENSZ békefenntartó munkájának közelmúltban történt kiterjesztéséig az ENSZ költségvetésének körülbelül 80%-át gazdasági és szociális együttműködésre fordították. Ez a fajta munka a nyilvánosság elől rejtve zajlik, kevés nyilvánosságot kap, és nem sok politikai vitát kavar. Például az USA és a Szovjetunió szövetségesei – noha Amerika és a Szovjetunió ellenségek voltak a hidegháború során – több projekten is együtt dolgoztak. Az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) a himlő megszüntetését célzó programja egy szovjet javaslaton alapult, a projektet pedig egy amerikai vezette. A Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) felügyelte a globális telefonos tárcsázószolgálat kialakítását, ami számokra épült, nem pedig betűkre, és ami elvezetett a nemzetközi előfizetők szerinti tárcsázáshoz (ISD). Az ITU égisze alatt zajlott az a konferenciafolyamat is, amely kiosztotta a rádió- és televízió-hullámsávokat. A Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO) kidolgozott egy közös szállítólevelet a kereskedelmi hajók számára, a Meteorológiai Világszervezet (WMO) pedig globális hálózatot hozott létre az időjárással kapcsolatos adatok cseréjéhez.

Ezek talán unalmasabb eseményeknek tűnhetnek ahhoz képest, ahogyan a tömegtájékoztatás a háborúkat és a fegyverkezési versenyt tálalta, de az eredményük tartósan fontos. A hidegháború jött és ment, de a kevésbé csillogó funkcionális kooperáció eredményei megmaradnak. Tulajdonképpen, amióta a hidegháború véget ért, sokkal könnyebben lehet külföldre telefonálni vagy országhatárokon át kereskedni.

Az emberek globalizációja

A globalizáció harmadik fő formája az emberek globalizációja. Itt az emberi erő mobilizálásáról van szó, és ezt főleg az olyan nem kormányzati szervezeteken keresztül lehet elérni, mint például az Amnesty International, a nőmozgalom, a békemozgalom, a Vöröskereszt, a Rotary Clubok nemzetközi hálózata, egyházak stb. Ezek a szervezetek lehetővé teszik, hogy az emberek különböző országokban is együtt dolgozzanak az egész emberiség javára.

A nem kormányzati szervezetek a legalkalmasabbak arra, hogy felhívják a figyelmet egy problémára, és aktivizálják a közvéleményt. Az ENSZ 1972-es környezetvédelmi konferenciája nagyjából az ilyen szervezetek jelentéseiből nőtt ki, melyek azt állították, hogy környezeti válság van (például a Római Klub növekedési limitekről szóló jelentéséből, amely a legtöbb példányban eladott környezetvédelmi könyv lett). A szervezetek cselekedtek, a kormányok pedig kénytelenek voltak reagálni. Ezek a szervezetek tették közzé a környezetről és a fejlődésről szóló Brundtland-jelentést is, és ösztönözték az ENSZ-t az 1992-es „ENSZ-konferencia a környezetről és fejlődésről” (UNCED) megtartására.

A nem kormányzati szervezetek egyre nagyobb szerepet játszanak a globális politikában. Tetszenek az olyan embereknek, akik kiábrándultak a szokásos pártpolitikából, mivel a kormányok rövid távú érdekein túlmutató, a folytonosság érzetét adó gondolkodás- és szemléletmódot, a dolgokba való belelátást kínálnak – sőt, ügyeikkel még a média figyelmét is képesek felkelteni.

A globalizáció jó vagy rossz dolog?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert a globalizáció annyira tág fogalom. Egyes aspektusai jók, mások pedig rosszak. Egy kicsit olyan ez, mint ha azt kérdezné valaki, hogy az eső jó vagy rossz dolog-e? Ha a mezőgazdaságból élnék, valószínűleg az esőre szavaznék, de ha a parkban szeretnék piknikezni, akkor jobban örülnék a száraz időnek.

Lényegében arról van szó, hogy a világ olyan kor felé halad, amelyben a nemzeti határok már nem lényegbevágóak. A globalizáció általában véve a nemzeti kormányok csökkenő hatalmát jelenti.

Ahogyan a „Hány ország van a világon, és hogyan jönnek létre az országok?” című fejezetben már említettük, a nemzeti kormányok viszonylag új keletű intézmények. A nemzetközi jogászok szerint nemzetállamok létezéséről 1648 óta beszélhetünk, amikor a vesztfáliai bé­kével lezárult a harmincéves háború (innen származik a jelenlegi világrend neve: „vesztfáliai rendszer”). Ezt megelőzően az emberek kis törzsekben éltek Európában, esetleg egy-egy nagyobb birodalom részeként. A vesztfáliai rendszert nem egyik napról a másikra találták ki: csak utólag értettük meg, hogy az akkori emberek egy új világrendet hoztak létre. A népeket („nemzeteket”) ettől kezdve már államok irá­nyították, tehát politikai, jogi és katonai igazgatási rendszerek, így jött létre a nemzetállam fogalma. Amikor az európaiak gyarmatosították a világot, magukkal vitték a jól bevált struktúrát is. A nemzetállami rendszer napjainkra annyira uralkodóvá vált, hogy ezt tekintik normá­nak a világpolitikában is. Az ENSZ-nek jelenleg 191 nemzetállam a tagja, melyek közül a legújabb Kelet-Timor. Ha Bush elnöknek sikerül megvalósítania az „útiterv” nevű közel-keleti rendezési programját, akkor Palesztina lesz a következő nemzetállam, amely csatlakozhat az ENSZ-hez. A globalizáció folyamata azonban azt jelenti, hogy a nemzeti kormányok már nem olyan fontosak a világpolitikában. Ha egy marslakó leszállna a Földön, és azt mondaná: „Vigyetek a vezetőtökhöz!”, vajon kihez vinnénk? George Bush amerikai elnökhöz? Bill Gates-hez, a Microsoft atyjához, a világ leggazdagabb emberéhez? Rupert Murdoch-hoz, a News Corporation urához, a legbefolyásosabb sajtócézárhoz?

A világgazdaságban ma már a transznacionális vállalatok a főszereplők: ők, és nem a nemzeti kormányok határozzák meg a gazdasági változások ütemét. A globalizáció ellen tüntetők helyesen teszik, hogy rámutatnak azokra a problémákra, amelyeket egyes vállalatok okoznak, de ezt a vitát évtizedekkel ezelőtt kellett volna lefolytatnunk, még mielőtt kiengedtük a szellemet a palackból. A vitának az lehetett volna a célja, hogy rávegye az embereket, sajátítsanak el egy egyszerűbb életvitelt; ezzel szemben ma rabjai vagyunk a fogyasztásnak. Akár tetszik, akár nem, a fogyasztás uralkodik életünkön, és kevesen vannak, akik szívesen térnek vissza az „igénytelenebb” (mert nem mesterségesen felkeltett igények szerint működő) élethez, a kevésbé extravagáns stílushoz. Ízlésünket és életmódunkat a vállalatok tartják a kezükben.

A globalizációs folyamatnak azonban vannak kedvező hatásai is. A globalizáció egy másik formája maga az antiglobalizációs mozgalom. A „néphatalomra” építő mozgalmak – civil társadalmi vagy más nem kormányzati szervezetek – módot adnak az embereknek arra, hogy együttműködjenek a világ jobbá tétele érdekében. Ezek az emberek nincsenek elragadtatva a politikusoktól, mivel azok nagyon keveset tudnak elérni, ezért inkább a saját programjukat követik. Ilyen szervezetek például az Amnesty International, a Greenpeace, a Mé­decins Sans Frontieres (Orvosok Határok Nélkül) vagy a Jogászok Nemzetközi Bizottsága (ICJ).

Bizonyos értelemben a globalizáció ellen tüntetők ugyanúgy részét képezik a globalizációs folyamatnak, mint az általuk bírált emberek és szervezetek. A néphatalom globalizációja áll szemben a gazdasági globalizációval. Az antiglobalizációs mozgalom például nagyon haté­konyan működik a kibernetikus térben. Tudja, hogyan kell a tömegtá­jékoztatási eszközöket arra használni, hogy globális közönséghez szóljon, egyes tagjai pedig külföldre is hajlandók elutazni egy-egy demonstráció kedvéért. A mozgalom a tagok egyéni tapasztalataira is épít, és levonja következtetéseit a korábbi demonstrációk tanulságaiból, mint például abból az esetből, amikor az aktivisták 1999-ben Seattle-ben megzavarták a világkereskedelmi tárgyalásokat. Kihasználja azt is, hogy vannak emberek, például a munkanélküliek, akik félnek a globalizációtól. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az antiglobalizációs tevékenységek a globalizáció egyik sikeres formáját testesítik meg.

A globalizáció másik előnyös vonatkozása a közrend globalizációja. Ez azt jelenti, hogy a kormányok együttműködnek a környezetszennyezés, a betegségek vagy a klímaváltozás leküzdésében – ezek mind olyan problémák, melyeket egyetlen ország sem tud egyedül megoldani. Lehetnek például egy adott országban nagyon jó környezetvédelmi intézkedések, de ezzel nem sokra mennek, ha a szél egy másik, piszkosabb ország felől fúj. A kormányok nem biztos, hogy együtt akarnak működni ilyen kérdésekben, de nincs sok választásuk: vagy együttműködnek, vagy külön-külön tönkremennek. Ezt a fajta munkát funkcionális kooperációnak is nevezzük: összegyűjtik a szakértőket, akik együtt dolgoznak, a nyilvánosság elől rejtve, a színfalak mögött. A politikusok szeretnek minden kérdés körül nagy hűhót csapni – vegyük csak a jelenlegi, Közel-Kelettel kapcsolatos tárgyalásokat. De a különböző országok szakemberei szép csendesen be tudják kapcsolni a világot egy kölcsönösen előnyös rendszerbe, például a már korábban említett szabványosított telefonrendszerek vagy a betegségekkel és az időjárással kapcsolatos információcsere útján.

Az ENSZ szakosodott szervezetein – például az Egészségügyi Világszervezeten (WHO), Környezetvédelmi Programján (UNEP), Nemzetközi Tengerészeti Szervezetén (IMO) és Gyermekalapján (UNICEF) – keresztül napi 24 órában végzi ezt a munkát. Ha az ENSZ hirtelen megszűnne, azonnal újra fel kellene találnunk, hogy elvégezze azokat az alapvető feladatokat, amelyeket már természetesnek veszünk.

Láthatjuk tehát, hogy a globalizációnak rengeteg előnye van. A baj csak az, hogy a kormányok korántsem tettek meg mindent annak érdekében, hogy elmagyarázzák állampolgáraiknak a globalizáció mibenlétét. Ha megtennék, egyes állampolgárok minden bizonnyal rögtön azon kezdenének gondolkodni, hogy miért is vannak egyáltalán nemzeti politikusaik és nemzeti politikájuk – hiszen az új korszakban ezekre már nincs is szükség.

A globalizáció nem fog megszűnni: ma minden erről szól. Az antiglobalizációs tüntetők azért hasznosak, mert ráirányítják a figyelmet a globalizáció fontosságára, de most inkább azzal kapcsolatban van szükségünk jó ötletekre, hogyan tudnánk a legjobban kihasználni ezt az új globális korszakot. Ausztráliában létezik például olyan terv, amely szerint egy úgynevezett Jövő Bizottságot kellene felállítani, ami segítene nemzeti vitát generálni arról, merre halad Ausztrália és a világ.

Magyarországon – egy civilszervezet kezdeményezésére – a politikai pártok 2007-ben megállapodtak abban, hogy létrehozzák a jövő nemzedék országgyűlési biztosának intézményét. Igaz, e sorok írásakor azt még nem tudni, hogy a jövő generációk érdekeit védő új ombudsmannak milyen feladatai és hatáskörei lesznek. A civilszervezetek azt szeretnék, ha hatékonyan felléphetne a visszafordíthatatlan környezeti károsodással fenyegető helyzetekben, így vizsgálhatná például a cégek környezetterhelő tevékenységét is.

A globalizáció paradoxonjai

A globalizáció számos kihívás elé állítja a nemzeteket. Az alábbiakban felsorolunk néhányat.

1. Minél jobban csökkenti a kormány a nemzetgazdaság szabályozását, annál kevésbé tudja irányítani.

Minél nagyobb a dereguláció, annál jobban ki van téve egy ország a külső hatásoknak. A dereguláció azt jelenti, hogy egy kormány csökkenti a nemzetgazdaságban vállalt szerepét, például úgy, hogy eladja az eszközeit (lásd a Qantas légitársaság vagy a Commonwealth Bank esetét Ausztráliában), vagy nem avatkozik bele a gazdaságba (egykor például az aranyrudak magántulajdonát szigorúan szabályozták, s korlá­tozták azt is, hogy egy személy mennyi hazai, illetve külföldi valutát vihet ki Ausztráliából).


2. A globalizációs folyamat mindenképpen halad előre, függetlenül attól, hogy melyik politikai párt van éppen hatalmon.

Az 1980-as években konzervatív pártok voltak hatalmon Ameriká­ban és Angliában, s munkáspártok kormányoztak Ausztráliában és Új-Zélandon. Mindazonáltal mind a négy ország hasonló politikát valósított meg. A politikusok jöhetnek és mehetnek, de a globalizáció marad.

Ausztráliában a banki dereguláció ellentmondásos problémája mindenképpen előkerült volna, függetlenül attól, hogy melyik párt nyert az 1983-as szövetségi választást. A dereguláció alapját egy felmérésben határozták meg, melynek vezetője a néhai Sir Keith Campbell volt. A felmérést 1979-ben a Fraser-kormány végezte el, és 1981-ben számoltak be az eredményéről. Egyes reformok már folyamatban voltak az 1983-as választások idején. A Munkáspárt többsége – beleértve Bob Hawke és Paul Keating későbbi miniszterelnököket is – elutasította a Campbell-jelentést a szabadpiaci dogma miatt. Miután azonban hivatalba léptek, Hawke, Keating és a Munkáspárt többsége megváltozott. A politikusokat meggyőzték jobban tájékozott tanácsadóik, hogy a dereguláció a legjobb lehetőség.

Mindazonáltal érdekes, hogy az 1980-as évek munkáspárti kormá­nya decentralizálta a banki rendszert, miközben az előző munkáspárti kormány (1941-1949) majdnem államosította azt. R. G. Casey liberális politikus összegyűjtött 100 ezer fontot Angliában – ahol az érintett bankok közül háromnak volt a központja –, majd sikeresen megtá­madta a deregulációt az Ausztrál Legfelsőbb Bíróság és a Királyi Titkos Tanács előtt, Londonban. Az is érdekes, hogy az 1980-as évek munkáspárti kormánya teljesen más hozzáállást tanúsított az 1940-es évek szintén munkáspárti kormányának elveihez képest – bár lehet, hogy csak azért, mert a globális feltételek megváltoztak.


3. Egyrészt nacionalizmus, másrészt globalizmus

Az 1980-as évek munkáspárti kormánya erősítette az ausztrál nemzeti érzést, s amikor Paul Keating volt a miniszterelnök, arról beszélt, hogy Ausztráliának köztársasággá kellene válnia. Időközben a globalizációs folyamat leszűkítette az ausztrál kormány gazdasági lehetőségeit olyannyira, hogy Ausztrália már nem is ura saját gazdasága sorsának. 1946 óta az ország gazdasági fejlődését a bányákat, gyárakat és az ezekhez kapcsolódó hivatalokat érintő külföldi befektetések határozzák meg. Ausztráliában a külföldi tulajdon akár a 70-80%-ot is elérheti a kőolaj-, az autó- és a vegyiparban, 50%-ot a bányászatban és körülbelül 30%-ot az egyéb ipari tevékenységekben.

Ellehetetlenítik-e a multik a kis üzleteket?

Gyakran hallani, hogy a multinacionális vállalatok térnyerése óta nagy veszélyben vannak a mikrovállalkozások, az önálló kiskereskedők, s tíz-tizenöt éven belül sokuk helyzete ellehetetlenül. Megszűnnek a kis üzletek, családok mennek tönkre emiatt, s mindenki a plázákban vásárol majd – jósolják többen. Vajon igazuk van?

Vitathatatlan, hogy Magyarország is fordulóponthoz érkezett: az 1990-es években még gombamód szaporodtak az üzletek, s noha az élelmiszerüzletek száma 3-4 éve folyamatosan apad, 2006-ban fordult elő először, hogy fél százalékkal csökkent a kiskereskedelmi üzletek száma. Jelenleg 22 ezer, élelmiszert árusító bolt van, s egyes jóslatok szerint 2010-2012 környékén nagyjából 10 százalékkal lesz kevesebb, a kihullók mind-mind a kicsik közül kerülnek ki. Ez viszont messze nem jelenti azt, hogy a kis élelmiszerüzletek ellehetetlenülnének, hiszen a napi fogyasztási cikk – más néven FMCG – piaca óriási: 2006-ban 2500 milliárd forintot termelt.

Ahogy Európában, Magyarországon is érezhető, hogy a nagyáruhá­zak versenyelőnyben vannak: a kicsik nem bírnak lépést tartani a nagyobbakkal, sokuknak nincs elég tőkéje ahhoz, hogy átvészeljék a hosszabb vagy rövidebb kritikus időszakokat, amikor az emberek vá­sárlási kedve alábbhagy, vagy más okokból – például a kormány megszorító intézkedése miatt – kénytelenek kevesebbet költeni. Ebben a versenyben kevés eséllyel marad talpon az a kisbolt, amelyik ugyanazt kínálja, amit a közelben lévő nagy.

De azért temetni sem kell őket, hiszen a piacot ismerve van módjuk arra, hogy a nagyok mellett is túléljenek. Ilyen például, ha egy kisbolt szakosodik: kevesebb terméket értékesít, de olyat, ami egyedi. Eredeti termékkel ugyanis jóval több vásárlót tudhat magának, mint ha tucatárut kínálna. De talpon maradhat úgy is, hogy csatlakozik egy beszerzési lánchoz, netán egy franchise-hálózathoz, így ugyanis költségei csökkennek. Ráadásul azért sem tűnnek el a kisboltok, mert vannak olyan területek, ahol nem éri meg nagyáruházat építeni, például az apróbb falvakban, kisebb településeken.

Vannak olyan, a kis üzletek jövőjéért aggódó közgazdászok, akik a vészharangot kongatva azt javasolják, hogy a kormány, továbbá az önkormányzatok, a multinacionális vállalatok és az önálló kiskereskedők érdekképviseleti szervezetei közötti olyan négyoldalú társadalmi megállapodás szülessen, amely lehetővé tenné a különféle érdekek kölcsönös figyelembevételét. Ez annyit jelentene, hogy a bolti kiskereskedelemben a multinacionális vállalatok további magyarországi terjeszkedését, üzletnyitásait összehangolnák a hazai tulajdonú kis-és középvállalatok, illetve az önálló kiskereskedők, a megfelelő színvonalú kisboltok fennmaradási érdekével.

Ez a hozzáállás azonban nemcsak a piac mechanizmusaival megy szembe, de a vásárló érdekeivel is. A kisboltok számának csökkenését ugyanis nem lehet egy az egyben a globalizációra fogni, vagy úgy beállítani azt, mintha arról a külföldi, multinacionális vállalatok tehetné­nek. A történet nem arról szól, hogy a multik nyomják le az esetleg kevésbé tőkeerős hazai vállalkozásokat, hanem arról, hogy a kisboltok egyre kevésbé tudnak versenyezni a nagy alapterületű, logisztikai és munkaszervezési szempontból modernnek számító áruházakkal – függetlenül attól, hogy utóbbi egy multi vagy egy hazai vállalkozó kezé­ben van-e. Ez pedig nem a globalizáció, hanem a vásárlási szokások, a vásárlási környezet megváltozása miatt van így. A fogyasztó szereti, ha különböző terméket egy helyen vásárolhat meg, és nem kell más és más, egymástól kilométerekre távol eső üzletekbe rohangálnia. Jól mutatja ezt, hogy Nyugat-Európában már az 1960-as években, a bevásárlóközpontok megjelenésével elindult ez a folyamat.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére