Az IAIS-ról

Az 1994-ben alapított IAIS közel 140 ország 190 igazgatási körzetének biztosítás¬szabályzóit és felügyelőit képviseli, és több mint 130 biztosítási szakértőt, biztosítót, viszontbiztosítót és szakmai egyesületet foglal magában megfigyelőként. Az IAIS globális biztosítási alapelveket, követelményeket és módszertani útmutatókat tesz közzé, illetőleg képzéseket és támogatást biztosít a biztosításfelügyelettel kapcsolatos ügyekben, valamint találkozókat és szemináriumokat szervez biztosításfelügyelők számára. Az IAIS a pénzpiaci stabilitás érdekében szorosan együttműködik más nemzetközi intézményekkel.

Az IAIS elismerten azonos követelményeket támaszt a biztosításfelügyeletekkel szemben és kulcsfontosságú szerepet játszik a követelmények elfogadása elősegítésében. Az IAIS célul tűzte ki, hogy

  • együttműködjön a biztosítási szektor jobb felügyeletének megteremtésében hazai és nemzetközi szinten a hatékony, tisztességes, biztonságos és stabil biztosítási piac fenntartása céljából a biztosítottak javára és védelme érdekében;
  • elősegítse a jól szabályozott biztosítási piacok gyarapodását; és
  • hozzájáruljon a globális stabilitáshoz.

Az IAIS az éves közgyűlését az éves konferencia után tartja. Ezen előterjesztik majd a legújabb felügyeleti dokumentumokat a tagok által történő jóváhagyás céljából. A felügyeleti dokumentumok között szerepelnek:

A követelmények és módszertani útmutatók a szabályozási tőke követelményeinek struktúrája, a belső tőkeszükséglet és fizetőképesség céljait szolgáló vállalati kockázatkezelés, és a szabályozási tőke céljait szolgáló belső modellek,

  • a csoportszintű felügyelet alapelvei,
  • a csoportszintű felügyelők szerepére és felelősségére vonatkozó módszertani útmutató,
  • a saját viszontbiztosítók szabályozására és felügyeletére vonatkozó módszertani útmutató,
  • a viszontbiztosítás közös elismerésére vonatkozó módszertani útmutató.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF)

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF), az éves konferencia házigazdája, a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége egyik alapító tagjaként több vezető szerepet is betölt a szervezetben. 2006 októberében a PSZÁF képviseletében Dr. Asztalos Lászlót a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete felügyeleti tanácsának tagját beválasztották a régió képviseletében az IAIS végrehajtó bizottságába. 2007-ben Erdős Mihályt a nyugdíjkoordinációs csoport elnökévé és Dr. Kiss Nórát az Implementációs Bizottság elnökhelyettesévé választották.

A Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége 2007-ben egy Többoldalú Egyetértési Nyilatkozatot fogadott el annak érdekében, hogy elősegítse a felügyeletek közötti információcserét. Az Egyetértési Nyilatkozathoz való csatlakozás attól függ, hogy a jogrendszer megfelel-e a szigorú titkossági követelményeknek. A szakbizottság felelős azért, hogy a jelentkezők megfeleljenek a követelményeknek. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete szakértővel képviselteti magát a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége szakbizottságában.

A Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége Biztosítási Alapelvei a biztosítási felügyelet értékelésének referencia indexei. A PSZÁF részt vett két, a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége által készített önértékelési projektben. Egy magyar szakember dolgozott abban a munkacsoportban, amely közzétett egy tanulmányt, melyben a 2004/2005 évben végzett önértékelési eredményeket összegezte. Az önértékelési folyamatban való részvétel egy újabb lehetőség volt a PSZÁF számára, hogy megismerje a világ csaknem 60 országa biztosítási szektorának szabályozását.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetségével együttműködve részt vett a követelmények kidolgozásában. Tevékeny részt vállalt a nemzetközi alapelvek, követelmények és módszertani útmutatók kidolgozásában. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének részvétele a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetsége albizottságainak munkájában tudatosította Magyarországon a felügyeleti kérdések fontosságát. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete figyelembe veszi a Nemzetközi Biztosítási Felügyelő-hatóságok Szövetségének a felügyeletekkel szemben támasztott követelményeit, amikor kialakítja módszertanát a nemzetközi követelmények betartása érdekében.

Lámfalussy Sándor nyitó előadása

Nagyra értékelem kitüntető meghívásukat, melynek révén néhány gondolatot megoszthatok önökkel egy pár hónappal ezelőtt választott témában arról, hogy milyen szerepet játszhat a pénzügyi felügyelet egy válsághelyzet megelőzésében. A téma előretekintő. Nem javasolom, hogy a válsághelyzet kezeléséről folytassunk megbeszéléseket, még kevésbé arról, hogyan lehet ma a válsághelyzetet megoldani, hanem inkább arról, hogyan lehet a jövőben megelőzni egy válsághelyzet kialakulását. Magyarázattal tartozom önöknek a választásommal kapcsolatosan. Az idő megérett arra, hogy elkezdjük levonni a tanulságokat a jelenlegi válságból. Úgy tűnik, hogy az egyik nyilvánvaló tanulság az, hogy a világméretű pénzügyi globalizáció idején az általános piaci válság kezelése különösen nehéz feladat. Ehhez képzelőerőre, elszántságra, jókora bölcsességre és sok szerencsére van szükség. Nekünk valóban megvannak az eszközeink arra, hogy megakadályozzuk az olyan zűrzavarok kialakulását, amelyek drámaian befolyásolják a reálgazdaságot. Ehhez azonban összehangolt politikai akaratra van szükség, ami, és ezt örömmel jelenthetem, (bár egy kissé megkésve ugyan) kezd megmutatkozni. Ezért úgy gondolom, hogy győzni fogunk, de ez a győzelem nem fog sem gyorsan sem további fájdalom nélkül bekövetkezni. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy amennyiben a jövőben el akarjuk kerülni az ilyen komoly válságok bekövetkezését, tanácsos lenne, ha elkezdenénk gondolkodni azon, hogyan tehetnénk hatékonyabbá a válságmegelőzést.

Meglehetősen személyes okok is vezérelnek akkor, amikor erre teszek javaslatot. 2001-es jelentésében az európai értékpapírpiacok szabályozásával foglalkozó Bölcs Emberek Bizottsága, melynek volt szerencsém az elnöke lenni, tiszteletben tartotta mandátumunkat, mely szerint nem foglalkozunk prudenciális kérdésekkel. Azonban mandátumunk korlátai ellenére mi határozottan kitartottunk ama véleményünk mellett, hogy egy integráltabb, nagyobb, mélyebb, likvid és innovatív piaci hatékonyság, amit el akartunk érni, „nem jár szükségszerűen együtt fokozott stabilitással”. Sőt azzal is érveltünk, hogy „az értékpapírpiacok fokozott integrációja együtt jár azzal, hogy a határokon átívelő pénzügyi szolgáltatók között szorosabb kapcsolat jön létre, melynek révén jobban ki vannak téve a közös megrázkódtatásoknak. …Mivel egyre bővül a kapcsolat az értékpapírpiacok valamennyi szegmense és a pénzügyi szolgáltatók széles köre között, a Bizottság úgy gondolja, hogy európai szinten égető szükség van a pénzpiaci szabályozók és a mikro- és makroprudenciális szabályozásért felelős intézmények között az együttműködés erősítésére.” Ez a jelentésünkbe bekerült néhány mondat nemtetszést váltott ki néhány jelentős piaci résztvevőből, akik gazdasági analfabétizmussal vádoltak meg bennünket azért, mert figyelmen kívül hagytuk a piacok önkorrekciós képességét. Jobb szeretném elfelejteni ezeknek a piaci résztvevőknek még a nevét is. Ami a hatóságokat illeti, némi haladást már elértünk. Sok bizottság jött létre, mások új mandátumokat kaptak, a harmadik szinten lévő bizottságok megkezdték az együttműködési tárgyalásokat. És ami a legfontosabb, terhelési teszt gyakorlatokra vállalkoztak. Ezek a gyakorlatok hathatósak, mert lehetővé tették az Európai Központi Banknak, hogy megakadályozza a pénzpiaci körbetartozásokat. Ahogy azt tapasztaljuk, noha még nem láthatóan sikeres a válságkezelés, még nem is ingott meg, az azonban teljesen nyilvánvaló vált, hogy a válságmegelőzés megbukott.

A „válság”, amelyet el akarunk kerülni, persze általános piaci jellegű, mely globális szinten a pénzügyi szolgáltatói ágazat legtöbb összetevőjére hatással van, és képes komolyan tönkretenni a reálgazdaságot. Igen valószínű, hogy a jól működő felügyeleti tevékenység ellenére sajátos válsághelyzetek jelei mindig mutatkozni fognak. Bizonyos mértékig ez még kívánatos is. A célunk az kell, hogy legyen, hogy ezt elkerüljük, mert ahogy ez már az elmúlt évben meg is történt, helyi válságok alakultak ki, és általános piaci válsággá terebélyesedtek.

Hadd szóljak most néhány szót a jelenlegi zűrzavar kialakulásáról. Kétségkívül az Egyesült Államokban kialakult másodlagos válság nem csupán elindította, de súlyosbította is a globális válság kialakulását. De távolról sem ez az egyedüli felelős tényező a jelenlegi bajokért. A tavalyi év júniusáig a világot a szó szoros értelmében „elárasztotta” a likviditás. 2006-ra és 2007 elejére féktelen pénzügyi eufória uralkodott el a piacainkon az Atlanti-óceán mindkét partján. Valamennyi mutató a kockázattudatosság csaknem teljes megszűnését jelezte, ami általánosan a kockázatok alulárazásához vezetett. A tömeges értékpapírosítás, mely az észbontóan bonyolult pénzügyi termékekkel és technikákkal párosult, még inkább súlyosbította az átlátszatlanságot és ezért a „végső hitelező” keresése reménytelen vállalkozásnak tűnt. Ez éles ellentétben áll a korábbi válságokkal. Némi nosztalgiával emlékszem vissza a mexikói válság kitörésére 1982 augusztusában, amikor a Nemzetközi Fizetések Bankjában csupán néhány óra állt a rendelkezésünkre, hogy megállapítsuk, (a vezető központi bankoktól származó statisztika alapján), melyik az a negyven-ötven bank, melyek, mint végső hitelezők Mexikó külső adósságállományának legnagyobb részét maguknak tudhatták. Szemtanúi voltunk a „hagyományos” pénzügyi szolgáltatók vállalatirányítási formáiban bekövetkezett radikális változásoknak is (erről többet néhány perc múlva) és az újfajta „látszólagos bankok” és szakosodott pénzügyi céltársaságok létrejöttének. Még általánosabban szólva, a pénzügyi tevékenység látványos tempóban nőtt a GDP-hez viszonyítva. Például 2006-ra a rendelkezésre álló pénzkészlet tízszeresen felülmúlta az Egyesült Államok GDP-jét az 1970-es évek egy viszonylag stabil, négyszeres mértékéhez képest. Vegyük hozzá ehhez a globális fizetési egyensúlyhiányt, és ami mögötte van, nevezetesen az USA háztartásainak szánalmas megtakarítási teljesítményét, és kétségkívül „válságbarát” környezetet kapunk.

2006-2007 telén már világosan látszott, hogy ez így nem tarthat tovább. És nem is tartott. Június közepére már látható volt a végső kimenete annak, amit én „féktelen eufóriának” neveztem, ami azután augusztus 9-én be is következett, s ami az Európai Központi Bankot arra sarkallta, hogy haladéktalanul likviditást nyújtson a rendszernek az addig soha nem tapasztalt összegek miatt. Amiért emlékeztettem önöket erre a szomorú történetre nem azért van, hogy általánosságban feltegyem a kérdést, miért nem voltunk képesek előre jelezni annak a csapásnak a komolyságát, amely megbénítja a hitelpiacainkat, hanem azért, hogy hangosan gondolkodjam arról a szerepről, amelyet a hármas hitelminősítő, a bankok, önök és a piacok játszhatnának, hogy időben (ami azt jelenti, hogy korán) érzékelhető legyen az általános piaci stabilitási probléma. Önök, természetesen nem az egyedüli szereplők ezen a téren, de egy ilyen rövid előadásban erre a specifikus területre kell korlátoznom a mondanivalómat.

Hadd kezdjem most egy csaknem banális észrevétellel. A felügyeletek a legértékesebb és legmegbízhatóbb információforrások (amit el is kellene várni tőlük) a felmerülő, pénzügyi stabilitással kapcsolatos problémákkal összefüggésben. Ez az információ nélkülözhetetlen a központi bankok és kormányok számára, amelyek feltételezhetően már a korai szakaszban meg kell, hogy tegyék a megelőző intézkedéseket. Az ilyen információforrásnak nincs más alternatívája. Kétségkívül a központi bankok, amelyek napi szinten felügyelik a pénzpiacokat, a kifizetéseket és az elszámolásokat, képesek arra, hogy észleljék a veszélyjeleket. Sajnos ahhoz azonban valószínűleg már túl késő van, hogy megtegyék a fontos és korai megelőző intézkedéseket.

Hadd idézzek fel a bankszférából egy jelentősebb példát a hiányzó információval kapcsolatban, ami messzemenően hasznos lett volna ahhoz, hogy kiváltsa a megelőző intézkedések megtételét. A legtöbb bank széles körben kezdte alkalmazni az „originate-and-distribute” üzleti modellt, amely radikálisan megváltoztatta a bankrendszer működését. Minden bankfelügyelet tudta, hogy a bankok ebbe az irányba mozdulnak el. Mindannyian tudták (vagy kellett volna tudniuk), hogy a hitelkockázatok kihelyezése az ebből a célból létrejött pénzügyi céltársaságokba jogi bizonytalanságokat vont maga után azzal kapcsolatban, hogy vajon ezzel áttekinthető lesz-e az értékesítés, és gyakran jogosak voltak a kételyek a kockázatot vállaló bankok likviditásának többé-kevésbé kötelező jellegével kapcsolatosan. Még az is vitatható, hogy kellett volna-e valakinek jeleznie, hogy az ilyen transzferálásoknak azáltal, hogy szélesebb körben osztják el a kockázatokat, csak akkor lesz stabilitást fokozó hatása, ha több feltételnek is megfelelnek; ha a tengernyi értékpapírt vásárlók tudják, hogy mit vásárolnak; ha képesek a nehéz időkben felmérni a saját hitelfelvevő képességüket; és ha nem engednek a csordaszellemnek. Szomorúan állapítom meg, hogy nem emlékszem olyan bankfelügyeletre, amely hangot adott volna azzal kapcsolatos aggodalmának, hogy ez az újfajta üzleti modell növeli az általános piaci kockázatokat. De az is lehet, hogy én nem figyeltem eléggé.

A pénzügyi konglomerátumokkal kapcsolatosan hadd emlékeztessem önöket az amerikai monoline biztosítók groteszk történetére. A régi szép időkben a monoline biztosítók igen tiszteletreméltó cégek voltak, amelyek társadalom számára hasznos módon, de nem rendkívüli kockázatokat vállalva garanciát nyújtottak az Egyesült Államok önkormányzati adósságaira. Ez okból kifolyólag a legjobb, „AAA” minősítést érték el. Körülbelül egy évvel ezelőtt nyilvánosságra került az, hogy az elmúlt öt vagy hat évben a legtöbb monoline biztosító radikális változáson ment keresztül, mivel több kockázatos értékpapírt vásárolt vagy garanciát nyújtott rájuk. Hogy lehet az, hogy senki sem kongatta meg időben a vészharangot?

Nem lehet megbocsátani a felügyeleteknek, hogy nem emelték fel a szavukat az általános piaci kockázatok megjelenésekor. Az ő mandátumuk mikroprudenciális természetű. A feladatuk az, hogy ellenőrizzék, vajon a felügyelt intézmény megfelel-e a fennálló prudenciális vagy egyéb jogszabályoknak és/vagy a saját kockázatkezelési rendszerének. Nem arra kaptak felhatalmazást, és nem arra készítették fel őket, hogy feltegyék maguknak a kérdést, hogy vajon a bankszakma változó jellege idézte-e elő az általános piaci stabilitási kockázatokat vagy a bankként működő pénzintézetek, sőt biztosítótársaságok kezdenek ellátni széles körű és jelentős kockázattal bíró, látszólagos banki tevékenységeket? Ezek makroprudens természetű kérdések és a válaszadást nem szabad a felügyeletekre hagyni. De akkor kire számíthatunk?

Ez távolról sem egy új keletű probléma. Visszatérve a régi, a Nemzetközi Fizetések Bankjában szerzett tapasztalataimhoz, megpróbáltam párbeszédet kezdeményezni a bázeli Bankfelügyeleti Bizottság, és az „euró bevezetésével foglalkozó állandó bizottságban” (ahol pontosan makroprudens jellegű volt az aggodalom) résztvevő központi pénzintézetek között. A siker kétes és bizonytalan volt. Az 1970-es évek végén a legtöbb központi pénzintézet kezdte kínosan érezni magát, amikor látta a bankok lelkesedését, melyek bőkezűen hiteleztek a fejlődő, nevezetesen latin-amerikai országoknak. Kevés aggodalmat tapasztaltam a bankfelügyeleteknél, amelyek ragaszkodtak a lebegtetett árfolyamon történő megoldásokhoz, amelyekről azt feltételezték, hogy védelmet nyújtanak a bank-margin elszámolású ügyletekben, valamint a „rendkívül likvid” természetű banki követelésekkel kapcsolatban. Szerencsére, ahogy azt már pár perccel ezelőtt jeleztem, a rendelkezésünkre állt egy globális statisztika az említett országokkal szembeni banki követelésekről, amelyek látványos tempóban nőttek, és közülük valóban sok igen rövid távú volt. Ez vitát váltott ki, mivel nyilvánvaló volt, hogy e követelések likviditása csupán illúzió, és a fedezet védelme az emelkedő kamatok miatt visszás hatást váltott ki az adós országokból, melyek arra kényszerültek, hogy egyoldalúan felfüggesszék a hiteleik törlesztését. Ma aggodalomra ad okot az a tény, hogy nem áll rendelkezésünkre semmiféle statisztika, amelyre támaszkodhatnánk, hogy megállapíthassuk, milyen kapcsolat áll fenn az adósok és a hitelnyújtók között.

Tehát mit tehetünk? Kiindulási pontként el kellene ismernünk, hogy az igen nagy, országhatárokon keresztül működő bankok és látszólagos bankok, és lehet, hogy biztosítótársaságok is, speciális, egyénre szabott szabályozási/felügyeleti megoldásokat igényelnek. Ennek az oka az, hogy az efféle intézetek csődjét nyilvánvalóan az általános piaci kockázatok idézik elő. Ezért rendkívül fontos, hogy a felügyeletük közreműködjön abban, hogy az irányításuk olyan legyen, amely valószínűtlenné teszi számukra, hogy egy kétségbeejtő zűrzavar forrásaivá váljanak, és ugyanakkor fokozza a válsággal szembeni ellenálló képességüket egy olyan válsághelyzet kialakulásakor, amelyet nem ők idéztek elő. Az ilyen intézményi felügyeleteknek adott felhatalmazásban kell, hogy legyen egy bizonyos fokú makroprudens éberség. Ezalatt azt a kötelezettséget értem, hogy fel kell tárniuk az országaikban, és most európai vizekre evezve, az euró övezetben a hasonló intézmények társ-felügyeletei előtt az olyan fejleményekről kapott információikat, amelyekről elképzelhető, hogy fontosak lehetnek az általános piaci stabilitás szempontjából, különösen akkor, ha kiderül, hogy e fejlemények széles körben terjednek. Tudom, hogy az ilyen javaslatnak két akadálya van. Az egyik az, hogy lehetnek (és tulajdonképpen gyakran vannak is) jogi akadályai az ilyen bizalmas információcserének. Amennyiben fennáll ez a helyzet, akkor ezeket fel kell oldani, mert a tét igen nagy. A másik akadály az, hogy nem könnyű legyőzni a szokásos, az információcserétől való intézményi idegenkedést, különösen az aggodalom kialakulásának kezdeti szakaszában. Ezt egy megfelelő szervezeti reform során meg kellene fontolni.

Az általam említett probléma ezzel még nem oldódik meg. Felkérni a felügyeleteket, hogy mutassanak rá az új szokások potenciális, általános piaci hatásaira, változtassanak a vezetési módszereiken és az innovatívan új termékeken olyan kérés lenne, amely nem lenne helyénvaló, amikor az elsődleges mikroprudenciális kötelezettségüket teljesítik. Akár el is térítheti őket e nem igazán könnyű feladat teljesítésétől. Nem kétlem, hogy ez a feladat (különösen a nagy, országhatárokon keresztül működő intézetek esetében) nagyon igényes. A francia nyelvben van egy kifejezés: „jobb lenne nem összekeverni a műfajokat”.

Az általam javasolt lehetséges megoldás az, hogy a felügyeletek mellé olyasvalakit kellene állítani, aki azok „alap” megbízatásainak teljesítése során nyilvánvalóan azért lenne felelős, hogy megpróbálja kideríteni, hol keletkezhetnek potenciális, általános piaci veszélyek. Ennek a személynek közvetlen és teljes hozzáférést kellene kapnia ahhoz, ami a felügyeleti tevékenység során kiderült, és ha olyan tényeket vagy adatot talál, amelyek mélyebb vizsgálatot igényelnének, elsődleges kötelessége lenne az, hogy más felügyeleti csoportban dolgozó kollégáival felvegye a kapcsolatot, hogy megállapítható legyen az, hogy vajon az egyesített információk igényelnek-e makroprudenciális intézkedéseket. Sok esetben, ha egy bankot elszigetelten nézünk, valószínű, hogy nincs makroprudenciális aggodalomra ok. Ennek a személynek az is a feladata lenne, hogy információt szerezzen arról, mi történhet a nagyobb piacokon. A nagy, határokon keresztül működő intézetek tipikusan sokrétű tevékenységet végeznek, melynek eredményeként értékes információforrást jelentenek olyan fejleményekkel kapcsolatban, mint az új típusú közvetítők jelentkezése (mint például a látszólagos bankok), a meglévők változó üzleti modelljei (ami bankokban és monolit biztosítókban történt), és természetesen az új termékek bevezetése és forgalmazása. Az ilyen információk megszerzése, egyeztetése és összeadása segítené a hatóságokat abban, hogy képet kapjanak arról, hogy várhatóan mi történik a jövőben, és ne a végső háborút kelljen megvívniuk.

Mivel a központi bankokat kell elsősorban oltalmazni, amikor sor kerül arra, hogy meg kell próbálni megakadályozni azt, hogy az elszigetelt események egy általános piaci válságba torkolljanak, és mivel maguk is pénzintézetek, amelyek jól ismerik a komplex és modern pénzügyi eszközöket és technikákat, kívánatos lenne, hogy ez a személy a központi bankból érkezzen. Úgy gondolom, ennek így kellene lennie, függetlenül attól, vajon a felügyelet a központi bank égisze alatt működik-e vagy sem, habár én hajlok afelé, hogy jobb lenne, ha a felügyeletek, és a központi bank mindenkor szoros intézményi közelségben lennének egymással.

Ezek az okok vezettek ahhoz, hogy 2004 októberében a Luxemburgi Központi Bank Pierre Werner emlékére tartott konferenciáján is felvetettem a maastrichti szerződés 105 (6) cikkelyét, mely szerint meg kellene fontolni, megbízzák-e az Európai Központi Bankot (ECB) operatív felügyeleti jogkörrel, hogy 45-50 nagy európai övezeti, országokon keresztül működő bank ellenőrzésében játsszon szerepet. Amit ma hozzátennék a tavalyi év tapasztalatával a hátunk mögött, hogy ennek az operatív felügyeleti jogkörnek pontosan arra kellene összpontosítania, hogy idejekorán felfedezze a potenciális, általános piaci gyengeségeket.

Az ilyen javaslatok megvalósítása felbátorította volna a központi pénzintézeteket arra, hogy a sokat ismételt aggodalmaik hangoztatásán túl, jóval a 2007 augusztusában kitört válság előtt, mérlegeljék a politikai cselekvés lehetőségét. És vajon bármilyen politikai lépés segített volna megakadályozni azt a féktelen eufóriát, ami a piacokat uralta 2007 júniusáig, ami leginkább felelős a jelenlegi veszélyes helyzet kialakulásáért? Ezt persze soha nem fogjuk megtudni. De hadd mondjam meg, hogy amennyiben az összes információ hozzáférhető lett volna, a tények és a számok egyaránt, melyek a hozzáférhető belső információk összegzéséből származtak volna, amelyeket a 45-50 pénzintézet segítségével szereztünk volna be, ezek jelentősen igazolták volna az Európai Központi Bank elnöke és az Irányító testület tagjai által hangoztatott aggodalmakat. Ilyen információ a kellő időben nem állt rendelkezésre és most sem áll.

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére