A jog keletkezése és annak körülményei valószínűleg örökre rejtve maradnak a joghasználó ember előtt. Csupán hipotéziseket állíthatunk fel; többé-kevésbé igazolható sejtéseket. A jog eredete homályba vész. „Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, / De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.” (Antigoné) (Szophoklész, 1987, 56.) Amióta jogról beszélhetünk, a joghasználó közösség mindig kutatta annak lényegét és kezdeteit. Csakúgy, mint a jövőbeli alakulását. Az ember törekedett arra, hogy a jog fennállására magyarázatot adjon. Elsősorban önmagának. Részint kíváncsiságtól, részint praktikus megfontolásoktól vezetve. Összességében az odüsszeuszi tudásvágyat csomagolta világmegmentő motívumokba.

A történelem ante iurem időszakában érdemes keresni a jog gyökereit, de ez még a természettudomány számára is a sejtések és vélekedések területe. A jog létét vélelmezni csak szabályok formálta keretek között lehet. Amíg nem voltak kiforrott szabályok, a jog sem indulhatott fejlődésnek. A szabálykörnyezet a természeti valóságban jöhetett létre.

A természetes társadalmi interakciók egyfajta átlagolt leképezése a jogi relációk rendszere. Ebbe a szisztémába inkrusztál a hétköznapok módosító hatásmechanizmusa, amely folyamatosan reformálja-fejleszti a jogi konceptusok összefüggéseit. Mindez visszahat a társadalmi interakciókra, és konstans kölcsönhatást teremt az absztrakt jog és a szociális felépítmény között. Megteremtve a biztosítás intézményének a társadalmilag adekvát jogfejlesztés felületét.

A jogi kazuisztika a jog életközelibb szféráját mutatja. A szocioszféra pedig a környezet jogközelibb rétegét. A ius abstractum a joggyakorlat révén közelít az ember formálta mindennapok világához.

Jog nélkül létezhet természetes környezet, de épített környezet csak jogi típusú regulatív háttérre húzható fel. Az ember alkotta jog az, ami igazán emberi. A biztosítás pedig alapvetően civilizációs termék. A jog akkor lép túl a tetszetős forma funkcióján, amikor a jogot feltöltő valóságanyaggal szinkronba kerül.

A „társasház”-modell

Igazán plasztikusan a hosszú történelmi fejlődés eredményeként létrejött társasházi életközösség példáján keresztül vizsgálható a biztosítóegyesület mint a közösségi öngondoskodáson alapuló szolidáris együttműködés modusa. Az indusztrializációhoz, majd a globalizációhoz köthető társasházi forma tökéletes komparatisztikai alapelem a kiterjedt társadalmi vizsgálódásokhoz. A társasház (condominium cum proprietatibus separatis) mint közösségi forma és létkeret minden fejlett jogállam sajátja. A társadalmi súrlódások plurális döntéshozatalban oldódnak fel, ahol a lokális jogot a társasház azon irányító szervei állítják elő, melyeket parlamentarisztikus jelleggel választottak. A végrehajtás pedig a közösség kezébe van letéve. Az állami igazságszolgáltatás csak ultima ratio gyanánt hívható fel.

Egy kisebb közösségnek kevesebb szabadsága adódik önnön működését részletes jogi normaanyaggal determinálni. Ez nem feltétlenül jár demokráciadeficittel. Az írott szabályok hiánya bizonyos szempontból tágabb lehetőséget nyújt az alkalmazkodásra, a változtatásra. A consuetudo hézagpótló funkciója külső és belső értelemben is hat. Belül a jogszabályok helyett működik mint tradíció. Ez a tradíció a külső, jogalkotó közösség szintjén általános szokásjoggá, majd jogszabállyá átlagolódik. Így alakulnak ki a biztosítási jog szabályai.

A szociális alapinstitúciók nem tűnnek el a kollektív emberi emlékezetből. Éppen ellenkezőleg. Újra és újra visszatérnek. A magánjog változásai a közjog lényegi állandóságával párosulnak. A historikus jogintézmények a közjogon belül alrendszert válthatnak (pl. a közigazgatási jogból a büntetőjogba), és magánjogi eszközök gyűrűzhetnek be a ius publicumba (pl. közigazgatási szerződés), de az institucionális alap - lényegét tekintve – változatlan tartalommal tovább él.

Az együttműködés minden, gyakorlatra átfordított játékelmélet alapfeltétele. A közösség hatékony működésének játékszabálya. A jog nyersanyagát is az ilyen fundamentális szabályok képezik. Ezekből mint építőkockákból áll össze a ius naturale. Az utóbbiból pedig a bázisjog, a tételes jog kiindulópontja. Igaz, a természetjog és az alapjog közti átmenet sosem volt annyira letisztázott, mint a tételes jog alapjogi eredete. Ennek ellenére vélelmezhetjük ezt az összefonódást, amely lényegesen megkönnyíti a társas érintkezés működésének percepcióját és analízisét.

Szenzibilis joghatás contra előrelátás

Az implicit normák a bionormák közé tartoznak: az élet és a létezés lényegi rendezettségét alakítják ki. Biológiai úton transzlálódnak. Az explicit normák annyiban kultikus-kulturális jellegűek, amennyiben a bionormatív jog korhoz igazítását, testre szabását végzik el. De nem conditiones sine quibus non est vita módon működnek.

A fenntartható jogfejlődéshez elengedhetetlen, hogy az invariábilis normák minden újítás és jogfejlesztés mellett is változatlanul megfeleljenek az igazságosság jogerkölcsi követelményének, és minden körülmények között elősegítsék annak manifesztációját a biomok külső képében.

A jognak van egy szabálykomplexuma, amely fiziológiásan szorítja rá az embert jogai és kötelezettségei betartására (1). Egy másik – de ezzel konzisztens – szabálykonglomerátum az emberi belátásra és előrelátásra építkezik (2). Az implicit normák jobbára az első kategóriába tartoznak, de az explicit normák közt találunk az első és a második csoportban is. Jogszabályaink egy része tehát az embert testi esendőségénél (éhség- és fájdalomérzet, általános közérzet, hőérzet stb.) fogva képes jogkövető magatartásra kényszeríteni. A többi a gondolkodó ember bölcsességén múlik. Szem előtt tartjuk, mert távolabbi érdekeinknek ez felel meg. Az ilyen előrelátás a biztosítás intézményét működésbe hozó alapfeltétel.

Szolidaritás

Mi történik, amikor a biztosítás működésbe lendül? Erre mutat rá a következő példa.

A színházban kiemelték az első sor székeit, s ezért minden néző eggyel hátrébb ült a kelleténél. Az utolsó sorban lévő helyek elfoglalásakor derült ki a turpisság. Voltak, akik eggyel előbbre ültek; ugyanakkor voltak, akik nem akartak átülni. A sorokban keletkező hézagokat a látogatók rövid idő alatt kitöltötték. Jóllehet, nem mindenki a számára de iure orientált pozíciót foglalta el, a kölcsönös kompromisszumok végül odáig vezettek, hogy – minimális áldozat, csekély igazságdefektus árán – az összes néző jutalma egy kellemes színi előadás lett. Mindennek feltétele, hogy legalább egy sornyi szék eleve üresen maradt volna. A biztosítás akkor tud csak működni, ha van egy ilyen „felhasználatlan széksora”, azaz van felhalmozott tartaléka.

Az emberi kommunák jogi kondíciók nélkül is a relatív rendezettség felé tendálnak. Relativitásuk annyit tesz, hogy a társadalmi gráf pontjai egymáshoz képest lesznek rendezettek, és nem történetesen a jogi védőháló normatív iránymutatásaihoz viszonyítva.

A társadalmi szolidaritás ilyen körülmények között válik mintaszerűvé. Hiszen az ülőhelyre jogosult az összes nézőtől is csak egy helyet követelhet magának. Amennyiben már elfoglalt egy széket, a többi ülőalkalmatosságra nem tarthat igényt. És bármelyik néző adta át jog szerinti helyét, azaz engedte, hogy azt más foglalja el, azonnal jogosulttá válik a fennmaradó székek bármelyikére, a többi „színházlátogató” szolidárisan felelős közösségével szemben. A helyzetet egymással szembeni szolidaritás vállalásával képesek feloldani.

Jogbiztonság – biztosítás

A jogbiztonságot legegyszerűbben a biztosítás révén lehet elérni. Ehhez olyan társadalmi közegre van szükség, ahol a biztosítás – mint szolidaritáson alapuló társadalmi intézmény – megfelelően tud kifejlődni, és továbbfejlődni.

A jog keletkezését időrendben követi a joghasználat. A joghasználat alakítja ki az igényt a jogra. Így a joghasználat a jogkeletkezés motorja, és nem fordítva. A jogrendszerekbe beépített erőgépként működő joghasználat hajtja előre a jogkeletkezés folyamatát. Jogot akkor alkotunk (igaz, a jog nemcsak ekkor keletkezik), ha a gyakorlat joghiány állapotában van. Azaz hogyha mindenképpen regulációt igénylő területek szabályozatlan foltként jelentkeznek. A joghiány teoretikusan a jogkeletkezés ősi, implicit állapotában is előállhatott. Feltehetően a legrégebben keletkezett szabályok is normatív hiátusokat kellett hogy eltüntessenek. Azaz rendszert kellett vinniük a rendezetlenség állapotába.

Humán léptékkel azonban egy aktuális joghiányra leginkább a joghasználat (és kivált a joggyakorlat) hívhatja fel a jogalkotó figyelmét. A jogalkotás és a joggyakorlat kölcsönhatásai nem egy az egyben képezik le a jogkeletkezés és a joghasználat közti viszonyrendszert. Míg a jogalkotásra kihat a joggyakorlat, és a joggyakorlat egyik fő feladata a jogalkotás termékeit felhasználni, alkalmazni, a másik két fogalmi pandan változatosabban hat egymásra. A jogkeletkezés minden- és bármiféle jog létrejöttét feltételezi. Nemcsak a szűkebb értelemben vett jogszabályokét (törvények, rendeletek), az állami irányítás egyéb jogi eszközeiét (pl. jogi iránymutatások, utasítások) és az igazságszolgáltatási, közigazgatási esetjogét (pl. elvi bírósági határozatok, jogegységi határozatok stb.). Jog mindaz, ami érinthető vagy egyéb úton tapasztalható szabály az épített környezetben. Joghasználat pedig mindaz a tevékenység, amelyet ezen szabályok vagy szabályjellegű összefüggések inspiratív hatására kifejtünk. Joghasználat tehát a nem tudatosan – némi manicheizmussal élve – jogszerű vagy jogellenes magatartás is, amennyiben logikus, azaz egymásból következő lépések sorozata.

Jog voltaképp folyton keletkezik: akkor is, ha expressis verbis nem alkotjuk. Jogot tulajdonképpen mindig használunk: akkor is, ha nem kifejezetten a jogalkalmazás céljából tesszük ezt. A jog akciórádiusza túlterjed a keskeny szocioszférán. Kihat a jog nélkül is tökéletesen működő természetes környezetre. Minél inkább begyűrűzik ebbe az eredetileg jog nélküli világba, annál erőteljesebben szocializálja és civilizálja azt. Az építkező ember első lépése a vadonban, hogy jogias szabályokat visz a terra incognita működésébe. Gondolkodásmódját rákényszeríti a vele szemben gyengébbnek mutatkozó élővilágra és élettelen környezetre. Ösvényt vág az őserdőben, ahová beviszi civilizációs vívmányait: a fejszét, a puskát, a növényvédő vagy növényirtó készítményeket. A többi már láncolatosan következik.

Adaptálódás és habituáció

A biztosítás institúciója a joghasználó adaptációját és habituációját feltételezi.

A joghasználó első lépésben adaptálódik (aptatur ad), azaz megfelelően illeszkedik a kialakult jogi szituációhoz. A joghasználat második és magasabb lépcsőfokán habituálódik, tehát habitusává, azaz természetévé válik és sajátjává lesz a jogkövetés. Ekkor már tudatalatti joghasználatról van szó, amely mellőzi a jog (s így a jogszabályok) minduntalan belső felidézését. A jog interiorizálódik, és kialakul a jogi emlékezet egyszer s mindenkorra kitörölhetetlen része, amely csak a jog esetleges megszűnésével tűnik majd el.

A joghoz való humán adaptálódás és habituáció a jog működését jelzi. A legitimáció, amely az állampolgár által elismert jogi felelősséget keletkeztet, kizárólag az adaptálódás (és a habituáció) útján állhat elő. A felelős életvitel túlmutat a különböző jogági felelősségek viselésén. Egyéb társadalmi szabályok respektálását is magában foglalja. Mindazon szabályokét, melyek a társadalmi együttélés általános normatív hálóját alkotják.

A stabilitás szüksége

A biztosítás – akár magánbiztosításról, akár társadalombiztosításról beszélünk – stabilitást, és nemcsak jogi stabilitást igényel. A jogalkotást – egyebek mellett - annak változékonysága jellemzi. Ez sem új jelenség. Az invariábilis normákon kívül minden szabály tudatosan változtatható. Csakhogy a szabályok gyakori módosulása a jogbiztonság rovására mehet. Míg az invariábilis normákra bizton számíthatunk, a többi jogi szabály folyton idomul a különféle társadalmi-gazdasági viszonyrendszerek mutációjához. Idomul továbbá annak a társadalmi háttérnek a transzpozícióihoz, amelyre az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit húzza fel a jogalkotó.

A biztosítási jogi szabályok túlságosan gyakori módosítását mindenképpen el kell kerülni. Jogszabályi változtatást kizárólag alaposan indokolt helyzetben érdemes véghezvinni. A normatív textus szükségtelen változtatásai a gazdasági relációk, így a magánbiztosítási viszonyok, valamint végső soron az állampolgárok alapvető jogai, így a társadalombiztosítás megingásához vezethetnek. Azon átszabásokat is el kell kerülnie a jogalkotónak, amelyekkel ugyan teleologikusabbá tehető a jogi működés, de a változással járó ingadozás a társadalmilag hasznos joghasználat elbizonytalanítását, s ekként a joghasználat redukálását hozná.

A joghasználat akkor tényszerűen hasznos a társadalom számára, ha közvetlenül vagy áttételesen, de akár materiális, akár immateriális profitot termel. Ez az eredmény jelentkezhet a központi költségvetésben, de akkor is előnyös, ha a magánszférában jön létre, és ezen keresztül élénkíti a konjunktúrát. A joghasználat csökkenése a társadalmi-gazdasági folyamatok lelassulásával, a fejlődés visszamaradásával jár. Ez az egyik fő oka a fejlett világ és a fejletlenebb országok jelenlegi kontrasztjának: az utóbbiakban a jogi stabilitás hiánya. A kiszámíthatóság csökkenése egy gazdagnak és kikezdhetetlennek tekintett államot is képes lehet egyik napról a másikra visszavetni. Az 1929-33-as nagy gazdasági világválság idején Huxley Világállamának mottója a KÖZÖSSÉG, AZONOSSÁG, ÁLLANDÓSÁG trojkáját fogalmazta meg (Huxley, 2008, 7.). Időről időre, ritkán, de kialakul hasonló helyzet a transzatlanti térségben is. Ma is, másutt is.

A jogot tehát a stabilitás tudja igazán közel hozni a joghasználóhoz. Így a gazdaság résztvevőihez, a biztosítókhoz és a biztosítottakhoz. A jogi stabilitás árát akkor fizeti meg a gazdaság, amikor már nem képes a meglévő korrelációk közt fejlődni. Ilyenkor lép közbe a jogalkotó. Ekkor kell, hogy még idejében felébredjen az „éjjeliőr” jótékony szendergéséből, és átmenetileg aktivizálja magát. Ez az a helyzet, amikor a biztosítás jogszabályi normáin mindenképpen változtatni kell.

Praeter temporem, tamen intra iurem

A biztosítási jogviszonyokból – befejezettségüket követően – csaknem mindig visszamarad valamennyi, nehezen értékelhető, de azért észlelhető jogi nexus. A joghasználók már elmúltnak tekintett reciprocitásai sosem válnak teljesen meghaladottá. A joghatás megkövesedve ott marad a valamikori felek jogi arculatában. Pl. a kialakult tulajdonjogi helyzetben, a biztosított jogi pozíciójában, és általában a materializálható (pénzre váltható) előnyökben vagy hátrányokban.

A joghasználók igazán nagy tömegét ellenben nem a stricto sensu jogalkalmazók adják. A verbálkontraktusos mindennapok csiszolják a lex lata valóságát. Megszámlálhatatlan ilyen kapcsolat keletkezik és bomlik fel vagy szűnik meg. A jogok és kötelezettségek kölcsönös helycseréje állandó mozgásban tartja a joghasználó szocioszférát.

A keletkező és elmúló társas viszonyok nyomot hagynak a környezeten. És nemcsak a jogi környezeten. A társadalmi emlékezet bevésődései hűen őrzik az emberi agilitás jelzéseit. A joghasználó ember akkor is fennmarad tetteiben, ha tevékenysége íratlan jogalkalmazáson és egyéb joghasználaton alapul.

Ezt a többlettudást nem lehet egykönnyen lerombolni. Nem semmisül meg, mint egy tárgy, egy törvénytábla, ha megrongálják. A társadalmi romboláshoz több kell a rongálásnál. A magatartás-alapú szociális kohézió szenzibilis ugyan a kevesek akaratnyilvánításai iránt, de csak a sokaság elhatározásával törölhető el. Ekkor sem bomlik, mint a kontraktuális viszonyok bonthatók, hanem megszűnik.

Bibliográfia

Huxley, Aldous (2008) [1932]: Szép új világ (Brave New World). Fordította Totth Benedek. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest Szophoklész (1987): Antigoné. Fordította Trencsényi-Waldapfel Imre. In: Görög drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest

FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Vissza a lap tetejére