A társadalombiztosítás és a magánbiztosítás kapcsolata

Dr. Kiss Gabriella

Mindenki ösztönösen biztonságra vágyik. Szeretjük, ha értékeink biztonságban vannak, ha életünket nem érheti kár. A biztosítások célja, hogy előre nem látható, esetleg vagy biztosan bekövetkező, anyagi következményekkel is járó eseményre előre felkészülhessünk. A biztosítás kollektív pénztakarékosság, kollektív gondoskodás meghatározott vagy véletlen károk fedezetére, kompenzálására, vagyis a biztosítás alapjában véve az előrelátás „intézményrendszere”. A biztosítási szándék számos objektív és szubjektív tényező függvénye és lényegében az egyéni, a társadalmi szerepek határán mozgunk. Egy többé-kevésbé stabilan működő társadalomban a gondoskodási/öngodoskodási megoldások rendszerré állnak össze, létezik egy domináns rendszer, mellette kiegészítő rendszerek és ezek működése szigorúan összehangolt, szabályozott. Általában elmondható, hogy egymás mellett létezik az állami szerveződésű, ún. kötelező rendszer és az öngondoskodás intézményrendszere. Az, hogy a két rendszer közül melyik a domináns, számtalan tényezőtől függ, mint például a történelmi, társadalmi hagyományoktól.

A társadalombiztosítás és a magánbiztosítás  kapcsolata

A magyar egészségügyi rendszerre legnagyobb hatással a német, Bismarck-féle és a szovjet, Szemaskó-féle rendszer volt.

Magyarországon az 1800-as évektől – az ország politikai helyzetéből adódóan - német mintára egymás után jöttek létre az ágazati szerveződésű és szolidaritásra épülő betegpénztárak, fejlődött a kórházi hálózat, kialakult az orvosképzés mai rendszere. A szerveződés előnyeit egyre több szakmában felismerték és így kialakult egy-egy szakma betegsegélyző csoportja, pénztára. 1891-ben Baross Gábor, az akkori kereskedelmi miniszter törvényileg kötelező vé tette a munkás betegbiztosítást. A fejlődés eredményeként a két világháború között mintegy 52 biztosító tevékenykedett, de az ország lakosságának csak kb. 10%-a, az aktív foglalkoztatottaknak 22%-a volt biztosított. A II. világháború után az egészségügyet érintő változások 1951-re „kristályosodtak ki”. A szovjet „szükséglet diktatúra” mintájára az ágazati biztosítókat összevonták, a magánbiztosítókat és a magánszolgáltatókat kitiltották, normatív elosztást és területi ellátásra épülő hierarchikus szabályozást vezettek be, a népegészségügyi szempontok előtérbe kerültek, a társadalombiztosítás irányítását a Szakszervezetek Országos Tanácsára bízták, az igazgatási feladatokat a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) végzete. A falusi lakosság és a városi kisiparosi réteg 1972-ig ki volt zárva az ingyenes egészségügyi ellátás rendszeréből, a megszorítás feloldásával az ingyenes egészségügyi ellátás állampolgári joggá vált. Ezzel a lépéssel 3,7-szeresre emelkedett a biztosított személyek száma, ami komoly kapacitás problémákat eredményezett. Ezt a hiányállapotot nem a betegségmutatókra támaszkodó kórházi ágyszám bővítéssel igyekeztek kompenzálni. Ezt a kapacitás eltolódást a Varsói Szerződés politikai befolyása is tovább erősítette, amely szerint egy esetleges Ausztria és Olaszország ellen indítandó támadás kórházi bázisait a Dunántúlon képzelték el és ehhez fejlesztették a kórházi hálózatot. 1952-ben létre jött az Állami Biztosító, mely 1954-től feladatként kapta meg többek között a személybiztosítások lebonyolítását, a 60-as években megjelentek kötelező Csoportos Élet Biztosítások (CSÉB), melyek nagyon gyorsan, rendkívüli népszerűségre tett szert. Hamarosan egyre inkább érvényesülni kezdett az a törekvés, hogy a biztosítási választék egészítse ki a társadalombiztosítási, szociálpolitikai szolgáltatásokat az egyén életében és megkezdődött a járadék- és nyugdíjkiegészítő biztosítók terjedése a lakosság körében.

A nagy áttörést a rendszerváltás jelentette. Sürgős politikai és egészségpolitikai lépésekre volt szükség, a betegjogok törvényi szabályozására, a szabad orvosválasztás biztosítására, az egészségügyi vállalkozások, gyógyszergyárak és gyógyszertárak privatizációjának engedélyezésére. Bevezették a HBCS-rendszert, a finanszírozás kikerült a központi költségvetésből, létrejött a társadalombiztosítási alap. Megindult az egészségügyben a privatizáció, a reformok hatására többé-kevésbé visszatértek a valódi biztosítási rendszerhez.

A 60/1991. (X.29) országgyűlési határozatban meghatározták, hogy a magyar állampolgárok nyugdíj-, egészségi-, baleseti- és szociális ellátásának optimális esetben 5 forrással kell rendelkeznie:

1. Társadalombiztosítás – domináns elem, kötelező és általános. Vagy biztosítottként, vagy a biztosított hozzátartozójaként tagja a magyar lakosság jelentős része.

2. Az állami-önkormányzati szociális ellátás rendszere – elsősorban a szociális szükségletek kielégítésére.

3. A magánbiztosítók által kínált, általában kiegészítő magánbiztosítási forma.

4. Az önszerveződő önsegítő intézmények rendszere – alapítványok, egyesületek stb.

5. Az önkéntes kölcsönös kiegészítő egészségbiztosító pénztárak rendszere.


Az utóbbi időben egyre inkább érvényesül az a tendencia, hogy a csökkenő állami finanszírozás mellett az emberek igénylik a kieső szolgáltatások finanszírozását, vagy az alacsony finanszírozás kiegészítését. Ennek a finanszírozási hiánynak az alapját az a közgazdaságtani axióma adja, hogy a felmerült igények teljes kielégítését a rendelkezésre álló források szűkössége akadályozza, vagyis az igények helyett csak bizonyos szükségletek kielégítése garantált. Ez az igény-szükséglet rés az, ami folyamatosan bővülő létjogosultságot biztosít az öngondoskodás számára.

1994-től lehetségessé vált az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak megalakulása. Ezek szolgáltatási spektruma törvényileg szabályozott, a cél, hogy olyan szolgáltatásokat fedezzenek, amelyeket egyébként a családi kasszából kellene fedezni.

A szolgáltatások lényegében 3 fő csoportba sorolhatóak:


1. természetbeni (egészségcélú) szolgáltatások térítése,

2. gyógyszer és gyógyászati segédeszköz ártámogatás,

3. pénzbeli önsegélyző funkciók.


A rendszerváltás és a törvényi változás az üzleti biztosítók életében is nagy változást hozott.

1990 és 1992 között fellendült a magánbiztosítási üzletág. Sorra jelentek meg a külföldi tulajdonú biztosítóintézetek. A biztosítók által kínált szerződések tárgya a biztosítási összeg – azaz pénzbeli szolgáltatás –, amelynek a kifizetése egy szerződésileg előre meghatározott biztosítási esemény bekövetkezésének a függvénye. A kifizetés nagyságának nincsen kapcsolata a kifizetés tényleges költségével. Kivételként említhető egy-egy olyan biztosító, amely természetbeni szolgáltatást is nyújt.

A humán kockázatot is hordozó termékek a következők:


1. életbiztosítások

2. baleset-biztosítások

3. utasbiztosítások - assistance

4. betegség-egészség biztosítások

5. rokkantsági biztosítások

6. ápolási biztosítás – LTC

7. felelősségi biztosítások

8. kritikus betegség, rettegett betegség biztosítás (Critical illness, Dread disease).


A jelenlegi magyar egészségügyi rendszer mellett milyen szerephez juthatnak az üzleti biztosítók?


1. Hotelszolgáltatások és lehetőség a további komfort szolgáltatások bővítésére.

2. A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló törvény módosítása miatt 2007. január eleje óta nem megoldott az extrémsport-balesetek miatt szükséges egészségügyi ellátások finanszírozása. A különösen veszélyes sporttevékenységet űző személyekre, amennyiben extrémsport-tevékenység közben balesetet szenvednek, a sürgős szükség esetét kivéve, nem terjednek ki a kötelező egészségbiztosítás ingyenes egészségügyi szolgáltatásai, és a szállítási, valamint a gyógyuláshoz szükséges gyógyszerek teljes árát kell megtéríteniük. Ez a törvénymódosítás lehetőséget biztosít a baleset-, utas- és sportbiztosítások speciális módozatainak kidolgozására.

3. A társadalom elöregedésével és az orvostudomány fejlődésével egyre komolyabb gondot jelent az idősek, betegek ápolásának kérdése. A társadalombiztosítás jelenlegi keretei között komoly gondok vannak, az üzleti biztosítók előtt nagy lehetőséget jelentene az ápolási biztosítási rendszer felépítése.

4. A világ vezető biztosítói és a viszontbiztosítók is egyre inkább törekszenek arra, hogy a leggyakrabban megrokkanással járó vagy halálhoz vezető betegségekre hozzanak létre biztosításokat. Az ún. szingapúri lista 37 betegséget tartalmaz, a legtöbb biztosító ezek közül csak 4-5 betegség biztosításával foglalkozik. A viszontbiztosítók javasolják a biztosítottsági lista bővítését.


A fentiekben a társadalombiztosítás és a magánbiztosítási szféra kialakulását kívántam összefoglalni. Felvázoltam néhány szempontot azok közül, amelyek a magyar egészségügy jelenlegi helyzetének kialakulásában közrejátszottak. Igyekeztem megkeresni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a társadalombiztosítási rendszer hiányosságait tudnák pótolni, és egyben piacot jelentenének az üzleti biztosítók számára is. Egészében azonban elmondható, hogy a rendszerváltás óta a kiegészítő egészségbiztosítások nem tudtak megfelelő teret nyerni, így nem tudják az egészségügyi finanszírozási rendszerben betölteni a lehetséges szerepüket.

Vissza a lap tetejére
FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Utolsó frissítés dátuma: