A törvény alapján a biztosítás összegét a munkavállalók és a munkaadók közösen vállalták 1:3 arányban, a munkavállaló napi keresetének 3%-a volt a járulékalap. A befizetett összegért a munkavállalót betegség esetén orvosi ellátás, kórházi kezelés, táppénz, munkahelyi baleset vagy foglalkozási egészségkárosodás esetén rokkant ellátás illette meg. A táppénz a 3 napnál tovább tartó keresőképtelenség esetében járt a megbetegedés napjától 20 héten keresztül. A táppénz összege a járulékalap kiszámításánál igénybevett bér 50%-áig járt.
Nyugdíjjal kapcsolatosan a jogszabály nem rendelkezett, öregségi nyugellátást csak
magánbiztosítással
vagy – megfelelő szolgálati idő esetén –
állami közhivatal
betöltésével lehetett elérni.
A munkaadó a biztosítási összeget az állami garanciákkal rendelkező biztosítótársaságoknak utalta át. A biztosítási társaság megfelelő orvosi szervezetet épített ki, a befizetett összegekből finanszírozta az orvosi ellátást, a pénzbeli ellátásokat, a kórházi költségeket. A kórházi ellátást vagy az állam által fenn tartott intézményekben vagy magánkórházakban, a XX. század elejétől saját gyógyintézményeiben biztosította. (A XIX. század utolsó két évtizedére már felépültek a nagy állami kórházak, a Szent István, a László, a Margit és az új Szent János Kórház, a társadalombiztosítás kórházait a későbbiek során mutatom be.)
A törvény fő hibája az volt, hogy a kialakított biztosítási rendszer
megosztott
és
széttagolt
volt, melynek hátrányát legjobban a pénztártagok érezték.
A fentiek miatt vált szükségessé a XX. század első évtizedében a központosított intézményrendszer kialakítása.
1907-ben a korábbi törvény hiányosságait figyelembe véve az országgyűlés az
1907.évi XIX. törvénycikkben
a
biztosítottak családtagjaira
kiterjesztett biztosítás mellett a
társadalombiztosítás működésének legfontosabb alapelveit
is rögzítette. A törvény alapján jött létre az
Országos Munkásbetegsegélyező
és
Balesetbiztosító Pénztár
(Országos Pénztár) és annak helyi szervei, a munkásbiztosító pénztárak. A törvény négy alapelvet fogalmazott meg:
a biztosítás kötelező, a biztosítás szervezete országos, központosított, a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működnek.
A törvény szerint a betegsegélyezés 50%-át, a baleset-biztosítás teljes összegét a munkaadók fizették, ennek fejében a betegbiztosító pénztár feletti ellenőrzést gyakorló igazgatóságban az igazgatósági tagok felét is ők adták. A betegsegélyezési járulék mértéke 3% maradt, ezt kiegészíthették a biztosítottak további 4% nyugdíjjárulék fizetésével, amely nem volt kötelező és a nyugdíjjárulékot teljes egészében a munkavállaló fizette.
Még 1907-ben létrehozták az
Állami Munkásbiztosítási Hivatalt
mint a biztosítótársaságok állami
felügyeleti szervezetét
, amely
felügyelte a pénztárak tevékenységét
, ellenőrizte az orvosi és kórházi hálózatot, minősítette (engedélyezte vagy elutasította) az egészségügyi szolgáltatásokat.
1927-ben kerültek egységesítésre a baleset-biztosítás és betegbiztosítás szabályai az 1927. évi XXI. törvénycikk alapján. A reform keretében számolták fel az Országos Munkásbiztosítási Pénztár szerveit. Jogaik az Országos Munkásbiztosítási Intézetre mint jogutódra szálltak, melyből az egységesítés keretében került sor 1928. október 1-jén az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) megszervezésére.
(Lex-Vass I.)
Az OTI központi és helyi szerveinek működését a munkaadókból és munkavállalókból paritásos alapon összeállt választmányok ellenőrizték. A központi választmány elnökét az államfő nevezte ki, az igazgatótanácsban 50-50%-os arányban vettek részt a munkaadók és a munkavállalók képviselői.
Az OTI a munkásbiztosítás megfelelő ellátása érdekében megvásárolta az Uzsoki utcai Leány Árvaház épületét, később a szomszédos telkeket is és
1930
-ra
európai színvonalú
kórházi hátteret biztosítottak a Biztosító ügyfeleinek. A kórház a megnyitás évében 550 ággyal működött, 50 orvos, 62 szakápoló és kisegítő személyzet végezte a feladatot. (Jellemző adat 1930-ból: 51 000 kórházi ápolást számolt el az intézmény és ebből 15 300 az OTI betege volt). Felépült az önálló Baleseti Kórház is és 1940-ben az Uzsoki utcai kórház traumatológiai osztálya a Fiumei úti épületbe (Magdolna Kórház) költözött.
Pénzbeli ellátások közül kiemelném ismét a táppénz összegét, a segélyezhetőség időtartamát. A táppénz összege a keresőképtelenség első napjától a 28. napig az átlagos napi bér 60%-a, a 29. naptól annak 75%-a és betegség első napjától számított 1 évig tartott a segélyezhetőség ideje.
A törvény azonban még nem rendelkezett a kötelező nyugdíjbiztosításról, mely a Lex-Vass II. néven ismert jogszabály alapján került bevezetésre.
Az
1928. évi XL.
tc. alapján
öregségi
és
rokkantsági biztosítás
bevezetésével öregségi-rokkantsági, özvegyi és árvasági járadék-ellátást is nyújtottak a biztosítók. Ekkor alakult meg a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) is.
Az említett két nagy biztosító mellett a MÁV, a Magyar Posta, a tisztviselőréteg biztosítója az Országos Tisztviselő Betegalap (OTBA) és egyéb ágazati biztosítók is hasonló és azonos színvonalú biztosítást nyújtottak. (Lex-Vass II.)
A MABI 1929-ben vette át a Péterfy Sándor utcai Kórházat, amely 1932-ben már 350 ággyal működött. Az OTBA kórháza a Kútvölgyi úti Kórház volt.
A
kötelező nyugdíjbiztosítás
kiterjedt az
összes munkásra
és az
évi 6000 pengőnél
nem nagyobb jövedelmű
magánalkalmazottakra
. (A magánalkalmazottak 90 %-a tartozott ebbe a körbe.)
Az öregségi nyugdíj feltétele mindkét csoportnál a
65 éves nyugdíjkorhatár
és legalább
8 évi járulékfizetés
.
A rokkantsági nyugdíj feltételei különböztek a két foglalkozási csoportnál:
-
a munkás akkor számított rokkantnak, ha egészségkárosodása miatt képtelenné vált megkeresni a hasonló képzettségű-gyakorlatú munkás
átlagos keresetének egyharmadát
;
-
a magánalkalmazott akkor számított rokkantnak, ha hivatásbeli foglalkozása körében képtelenné vált a
hasonló kereset felét
megkeresni.
Az ellátások fedezete elsősorban a járulékfizetésből származó összeg volt, de a munkáltatói terhek csökkentése érdekében a munkások esetében az állam 0,5%-ot, a magánalkalmazottak esetén pedig 0,8%-ot átvállalt, a dologi kiadásokhoz pedig évi 1 millió pengővel járult hozzá.
A munkások nyugdíjjáruléka 3,5%, a magánalkalmazottaké 4,3% volt, melyet fele-fele arányban fizetett a munkáltató, illetve a munkavállaló.
A munkaadói és munkavállalói járulékot szükség esetén
közadók
módjára hajtották be. A biztosítók a különböző kötelezettségeket a befizetett járulék mellett saját vagyonukból (
ingatlan
ok, bankbetétek, részvények), illetve azok kamataiból finanszírozták. Ezek kiegészítésére az állam évente az
adóbevételek
bizonyos százalékát, a
jövedéki termékek
és a
szerencsejátékok
hasznának meghatározott hányadát a társadalombiztosítási intézeteknek adta át. Mindegyik betegbiztosításnál lehetőség volt magasabb szintű ellátásra, de ez magasabb befizetési összeget követelt.
A betegbiztosítás egész rendszere az 1927. évi XXI. tc. értelmében a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumhoz tartozott, 1932-től pedig az előbbi megszüntetése után a Belügyminisztérium gyakorolta a felügyeletet.
Az Országos Társadalombiztosító Intézet a két törvény alapján
négy biztosítási rendszert
képviselt: a
1.)
betegségi
2.)
baleseti
3.)
öregségi
4.)
bányanyugbér-biztosítás
ágazatát.
Ezzel az OTI vált az ország legnagyobb biztosítóintézetévé, körülbelül
250 ezer munkáltatóval
állt kapcsolatban,
betegbiztosításban
több mint
900 ezer
, az
öregségi biztosításban 650 ezer
fő tartozott az intézményhez. Vagyona 1940-ben 240 millió pengő volt.
A
MABI
tagjainak száma a betegbiztosításban 117 ezer fő, nyugdíjbiztosításban 111 ezer fő volt. Vagyona 1940-ben 112 millió pengő volt.
A bérből és fizetésből élők többségére kiterjedt a Lex-Vass I.II. néven ismert törvény alapján létrejött biztosítási rendszer, azonban a lakosság 50%-át kitevő mezőgazdasági munkások és birtokos parasztok, valamint az iparosok és kereskedők kimaradtak a rendszerből. (Csak érdekességként szeretném megemlíteni azt, hogy az állami és közszolgálati alkalmazottakra nem terjedt ki a társadalombiztosítási kötelezettség. Betegség esetén legalább hat hónapig kapták az illetményüket. Nyugellátásukat az 1913.évi LXV. törvény alapozta meg, korábban mehettek nyugdíjba és 10 év után keresetük 40%-át, 40 év után pedig 100%-át kapták. Az ellátásokat a költségvetés fedezte, a járulék előbb 1, később 1,5% volt, a nyugdíjjárulék pedig 2%.)
1938-ban
bevezették a
gyermeknevelési
pótlékot.
Ezzel a szociális gondoskodás
és egészségügyi
ellátás
területén olyan alapokat és olyan modern szervezetet hoztak létre,
amelyhez hasonló Közép-Európában még sehol sem érvényesült
.
Végezetül két idézet
Az első – szabad megfogalmazásban – egy részlet a népjóléti és munkaügyi miniszter expozéjából 1928-ból, melynek szelleme talán ma is tanulságul szolgálhat:
A társadalom erősítése elsősorban az
állam feladata
. A dekomponáló erőkkel szemben a társadalom sikerrel csak akkor veheti fel a versenyt, ha az állam támogatja a közösség elvét képviselő szolidarizmus jegyében létrejött
szociális intézményeket
.
A második pedig az Egészségügyi Gazdasági Szemle 2008.évi 2.számából:
„A
társadalmi megbékélésnek
és integrációnak alapfeltétele az egészségügyi ellátás és a szociális biztonság megteremtése. A bismarcki modell két alapelve:
szolidaritás a biztosítottak között
és a
munkáltatók hozzájárulási kötelezettségének
bevezetése.
Irodalom
Bódy Zsombor
: A „szociális kérdés” kezelésének alternatívái a 19. század végén. Az 1891-es kötelező betegbiztosítási törvény keletkezése (2001)
Bódy Zsombor
: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890-1938. (2003) –ELTE BTK
Szikra Dorottya
: Az első magyar betegbiztosítási törvény krónikája (2001)
Szikra Dorottya
: Társadalombiztosítás és modernizáció (2001) –ELTE BTK
Tomka Béla
: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában (2003)
Vissza a lap tetejére
FIGYELMÉBE AJÁNLJUK