Magyar társadalombiztosítás a XX. század első felében

Dr. Petényi Mária - Dr. Vértes László

A magyar kötelező társadalombiztosítási rendszer első elemei a Kiegyezés után, a Monarchia idején alakultak ki. Az ipari fejlődés megindulása igényelte a magyar biztosítási rendszer megszervezését, a folyamat az 1891.évi XIV. törvénycikk megalkotásával kezdődött, amely az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén történő segélyezéséről szólt. A jogszabály európai színvonalon szabályozta a baleset- és betegbiztosítást, nevesítette a pénzbeli és természetbeni ellátásokat. Azzal, hogy az első (munkás) biztosítási törvényünk a kötelező biztosításon és arányos járulékfizetésen alapuló bismarcki rendszert vette át, megszabta a társadalombiztosítás hazai fejlődési irányát.

Magyar társadalombiztosítás  a XX. század első felében

A törvény alapján a biztosítás összegét a munkavállalók és a munkaadók közösen vállalták 1:3 arányban, a munkavállaló napi keresetének 3%-a volt a járulékalap. A befizetett összegért a munkavállalót betegség esetén orvosi ellátás, kórházi kezelés, táppénz, munkahelyi baleset vagy foglalkozási egészségkárosodás esetén rokkant ellátás illette meg. A táppénz a 3 napnál tovább tartó keresőképtelenség esetében járt a megbetegedés napjától 20 héten keresztül. A táppénz összege a járulékalap kiszámításánál igénybevett bér 50%-áig járt.

Nyugdíjjal kapcsolatosan a jogszabály nem rendelkezett, öregségi nyugellátást csak magánbiztosítással vagy – megfelelő szolgálati idő esetén – állami közhivatal betöltésével lehetett elérni.

A munkaadó a biztosítási összeget az állami garanciákkal rendelkező biztosítótársaságoknak utalta át. A biztosítási társaság megfelelő orvosi szervezetet épített ki, a befizetett összegekből finanszírozta az orvosi ellátást, a pénzbeli ellátásokat, a kórházi költségeket. A kórházi ellátást vagy az állam által fenn tartott intézményekben vagy magánkórházakban, a XX. század elejétől saját gyógyintézményeiben biztosította. (A XIX. század utolsó két évtizedére már felépültek a nagy állami kórházak, a Szent István, a László, a Margit és az új Szent János Kórház, a társadalombiztosítás kórházait a későbbiek során mutatom be.)

A törvény fő hibája az volt, hogy a kialakított biztosítási rendszer megosztott és széttagolt volt, melynek hátrányát legjobban a pénztártagok érezték. A fentiek miatt vált szükségessé a XX. század első évtizedében a központosított intézményrendszer kialakítása.

1907-ben a korábbi törvény hiányosságait figyelembe véve az országgyűlés az 1907.évi XIX. törvénycikkben a biztosítottak családtagjaira kiterjesztett biztosítás mellett a társadalombiztosítás működésének legfontosabb alapelveit is rögzítette. A törvény alapján jött létre az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (Országos Pénztár) és annak helyi szervei, a munkásbiztosító pénztárak. A törvény négy alapelvet fogalmazott meg: a biztosítás kötelező, a biztosítás szervezete országos, központosított, a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működnek.

A törvény szerint a betegsegélyezés 50%-át, a baleset-biztosítás teljes összegét a munkaadók fizették, ennek fejében a betegbiztosító pénztár feletti ellenőrzést gyakorló igazgatóságban az igazgatósági tagok felét is ők adták. A betegsegélyezési járulék mértéke 3% maradt, ezt kiegészíthették a biztosítottak további 4% nyugdíjjárulék fizetésével, amely nem volt kötelező és a nyugdíjjárulékot teljes egészében a munkavállaló fizette.

Még 1907-ben létrehozták az Állami Munkásbiztosítási Hivatalt mint a biztosítótársaságok állami felügyeleti szervezetét , amely felügyelte a pénztárak tevékenységét , ellenőrizte az orvosi és kórházi hálózatot, minősítette (engedélyezte vagy elutasította) az egészségügyi szolgáltatásokat.

1927-ben kerültek egységesítésre a baleset-biztosítás és betegbiztosítás szabályai az 1927. évi XXI. törvénycikk alapján. A reform keretében számolták fel az Országos Munkásbiztosítási Pénztár szerveit. Jogaik az Országos Munkásbiztosítási Intézetre mint jogutódra szálltak, melyből az egységesítés keretében került sor 1928. október 1-jén az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) megszervezésére. (Lex-Vass I.)

Az OTI központi és helyi szerveinek működését a munkaadókból és munkavállalókból paritásos alapon összeállt választmányok ellenőrizték. A központi választmány elnökét az államfő nevezte ki, az igazgatótanácsban 50-50%-os arányban vettek részt a munkaadók és a munkavállalók képviselői.

Az OTI a munkásbiztosítás megfelelő ellátása érdekében megvásárolta az Uzsoki utcai Leány Árvaház épületét, később a szomszédos telkeket is és 1930 -ra európai színvonalú kórházi hátteret biztosítottak a Biztosító ügyfeleinek. A kórház a megnyitás évében 550 ággyal működött, 50 orvos, 62 szakápoló és kisegítő személyzet végezte a feladatot. (Jellemző adat 1930-ból: 51 000 kórházi ápolást számolt el az intézmény és ebből 15 300 az OTI betege volt). Felépült az önálló Baleseti Kórház is és 1940-ben az Uzsoki utcai kórház traumatológiai osztálya a Fiumei úti épületbe (Magdolna Kórház) költözött.

Pénzbeli ellátások közül kiemelném ismét a táppénz összegét, a segélyezhetőség időtartamát. A táppénz összege a keresőképtelenség első napjától a 28. napig az átlagos napi bér 60%-a, a 29. naptól annak 75%-a és betegség első napjától számított 1 évig tartott a segélyezhetőség ideje.

A törvény azonban még nem rendelkezett a kötelező nyugdíjbiztosításról, mely a Lex-Vass II. néven ismert jogszabály alapján került bevezetésre.

Az 1928. évi XL. tc. alapján öregségi és rokkantsági biztosítás bevezetésével öregségi-rokkantsági, özvegyi és árvasági járadék-ellátást is nyújtottak a biztosítók. Ekkor alakult meg a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) is.

Az említett két nagy biztosító mellett a MÁV, a Magyar Posta, a tisztviselőréteg biztosítója az Országos Tisztviselő Betegalap (OTBA) és egyéb ágazati biztosítók is hasonló és azonos színvonalú biztosítást nyújtottak. (Lex-Vass II.)

A MABI 1929-ben vette át a Péterfy Sándor utcai Kórházat, amely 1932-ben már 350 ággyal működött. Az OTBA kórháza a Kútvölgyi úti Kórház volt.

A kötelező nyugdíjbiztosítás kiterjedt az összes munkásra és az évi 6000 pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottakra . (A magánalkalmazottak 90 %-a tartozott ebbe a körbe.)

Az öregségi nyugdíj feltétele mindkét csoportnál a 65 éves nyugdíjkorhatár és legalább 8 évi járulékfizetés .

A rokkantsági nyugdíj feltételei különböztek a két foglalkozási csoportnál:

  • a munkás akkor számított rokkantnak, ha egészségkárosodása miatt képtelenné vált megkeresni a hasonló képzettségű-gyakorlatú munkás átlagos keresetének egyharmadát ;
  • a magánalkalmazott akkor számított rokkantnak, ha hivatásbeli foglalkozása körében képtelenné vált a hasonló kereset felét megkeresni.

Az ellátások fedezete elsősorban a járulékfizetésből származó összeg volt, de a munkáltatói terhek csökkentése érdekében a munkások esetében az állam 0,5%-ot, a magánalkalmazottak esetén pedig 0,8%-ot átvállalt, a dologi kiadásokhoz pedig évi 1 millió pengővel járult hozzá.

A munkások nyugdíjjáruléka 3,5%, a magánalkalmazottaké 4,3% volt, melyet fele-fele arányban fizetett a munkáltató, illetve a munkavállaló.

A munkaadói és munkavállalói járulékot szükség esetén közadók módjára hajtották be. A biztosítók a különböző kötelezettségeket a befizetett járulék mellett saját vagyonukból ( ingatlan ok, bankbetétek, részvények), illetve azok kamataiból finanszírozták. Ezek kiegészítésére az állam évente az adóbevételek bizonyos százalékát, a jövedéki termékek és a szerencsejátékok hasznának meghatározott hányadát a társadalombiztosítási intézeteknek adta át. Mindegyik betegbiztosításnál lehetőség volt magasabb szintű ellátásra, de ez magasabb befizetési összeget követelt.

A betegbiztosítás egész rendszere az 1927. évi XXI. tc. értelmében a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumhoz tartozott, 1932-től pedig az előbbi megszüntetése után a Belügyminisztérium gyakorolta a felügyeletet.

Az Országos Társadalombiztosító Intézet a két törvény alapján négy biztosítási rendszert képviselt: a

1.) betegségi

2.) baleseti

3.) öregségi

4.) bányanyugbér-biztosítás ágazatát.

Ezzel az OTI vált az ország legnagyobb biztosítóintézetévé, körülbelül 250 ezer munkáltatóval állt kapcsolatban, betegbiztosításban több mint 900 ezer , az öregségi biztosításban 650 ezer fő tartozott az intézményhez. Vagyona 1940-ben 240 millió pengő volt.

A MABI tagjainak száma a betegbiztosításban 117 ezer fő, nyugdíjbiztosításban 111 ezer fő volt. Vagyona 1940-ben 112 millió pengő volt.

A bérből és fizetésből élők többségére kiterjedt a Lex-Vass I.II. néven ismert törvény alapján létrejött biztosítási rendszer, azonban a lakosság 50%-át kitevő mezőgazdasági munkások és birtokos parasztok, valamint az iparosok és kereskedők kimaradtak a rendszerből. (Csak érdekességként szeretném megemlíteni azt, hogy az állami és közszolgálati alkalmazottakra nem terjedt ki a társadalombiztosítási kötelezettség. Betegség esetén legalább hat hónapig kapták az illetményüket. Nyugellátásukat az 1913.évi LXV. törvény alapozta meg, korábban mehettek nyugdíjba és 10 év után keresetük 40%-át, 40 év után pedig 100%-át kapták. Az ellátásokat a költségvetés fedezte, a járulék előbb 1, később 1,5% volt, a nyugdíjjárulék pedig 2%.)

1938-ban bevezették a gyermeknevelési pótlékot. Ezzel a szociális gondoskodás és egészségügyi ellátás területén olyan alapokat és olyan modern szervezetet hoztak létre, amelyhez hasonló Közép-Európában még sehol sem érvényesült .


Végezetül két idézet

Az első – szabad megfogalmazásban – egy részlet a népjóléti és munkaügyi miniszter expozéjából 1928-ból, melynek szelleme talán ma is tanulságul szolgálhat:

A társadalom erősítése elsősorban az állam feladata . A dekomponáló erőkkel szemben a társadalom sikerrel csak akkor veheti fel a versenyt, ha az állam támogatja a közösség elvét képviselő szolidarizmus jegyében létrejött szociális intézményeket .

A második pedig az Egészségügyi Gazdasági Szemle 2008.évi 2.számából:

„A társadalmi megbékélésnek és integrációnak alapfeltétele az egészségügyi ellátás és a szociális biztonság megteremtése. A bismarcki modell két alapelve: szolidaritás a biztosítottak között és a munkáltatók hozzájárulási kötelezettségének bevezetése.


Irodalom

Bódy Zsombor : A „szociális kérdés” kezelésének alternatívái a 19. század végén. Az 1891-es kötelező betegbiztosítási törvény keletkezése (2001)

Bódy Zsombor : Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890-1938. (2003) –ELTE BTK

Szikra Dorottya : Az első magyar betegbiztosítási törvény krónikája (2001)

Szikra Dorottya : Társadalombiztosítás és modernizáció (2001) –ELTE BTK

Tomka Béla : Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában (2003)

Vissza a lap tetejére
FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Utolsó frissítés dátuma: