A jó erkölcs a biztosításszociológiában

A közfelfogás erkölcsi normarendszere

A biztosítási jog terén fokozottan releváns a jó erkölcs fogalma, és annak materializációja. Jó erkölcsnek mindig az számít, amit egy konkrét társadalmi közegben erkölcsösnek tekinthetünk. Ennek koncipiálása a gyakorlatban számos nehézséget vet fel. A legfontosabb, hogy az adott területen élő és egymással jogi kommunikációt folytató emberek közös fogalomrendszerrel éljenek. Azaz alapfogalmaikban egyező felfogást valló és gyakorló jogalanyok alkossák a társadalmat. Éppen ezért lényeges, hogy a jó erkölcs mint alapmértékegység miként szervül a szociális közegben. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948. december 10.) 22. cikkelye értelmében a társadalom tagjaként mindenkinek joga van a szociális biztonsághoz. A szociális biztonságot független és demokratikus államok tudják a legteljesebben realizálni. Olyan államok, ahol a jó erkölcs az erkölcsösség optimumában bomlik ki. Ezt az optimumot az erkölcsi magasság és az erkölcsi mélység közt félúton találjuk. Az elvárható erkölcsi magatartás professzionális joghasználó esetében mindig egy olyan, emelkedettebb szakmai erkölcs színvonalát képviseli, amely meghaladja a laikus joghasználótól elvárható szintet.

A jó erkölcs a biztosításszociológiában

Polgári törvénykönyvünk 200. §-a értelmében semmis az a biztosítási kontraktus is, amely áperte a jó erkölcsbe ütközik. A biztosítási szerződés alapján a biztosító meghatározott jövőbeni esemény bekövetkeztétől függően bizonyos összeg megfizetésére vagy más szolgáltatás teljesítésére kötelezi magát, míg a biztosított, ill. a másik szerződő fél díj fizetésére köteles. Alkotmánybíróságunk a 2002. október 8-án kelt 534/E/2001. számú határozatában kimondta, hogy a jogszabály mindig általánosságban, elvontan szabályoz, így az absztrakt norma konkrét esetre alkalmazása – és ezáltal tartalommal kitöltése – a jogalkalmazó feladata. Egy jogszabály vagy annak valamely rendelkezése csak akkor tekinthető az alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság szerves részét képező jogbiztonság követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása olyannyira homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára.

Az alkotmánybírósági megfogalmazás szerint a jó erkölcs egységes, azaz objektív megítélésén van a hangsúly. A jó erkölcs követelményét tehát a gyakorló jogászok definiálják kázusról kázusra, de az elméleti jogtudomány és a szociológia eredményeit is szem előtt tartják.

A jogállamiság konstitucionális követelményéhez a megfelelő demokráciaszint is hozzátartozik. A jó erkölcs mint zsinórmérték csak megfelelő demokráciaszint mellett alkalmazható.

A BH 2009. 106. értelmében nem állapítható meg a szerződés jó erkölcsbe ütközése, ha az a közfelfogásban érvényesülő erkölcsi normarendszert súlyosan nem sérti. A közfelfogás természetesen egy-egy közösség tárgyi súlyú mércéjét kell, hogy jelentse, így a jó erkölcs fogalma sem ívelhet át minden történelmi és földrajzi határt. A jó erkölcs idődimenziója a közösség létezésének adott történeti korszakához kötődik, míg a térdimenziót az államisághoz kapcsolódó joghatóság jelöli ki. Alkotmánybíróságunk fenti határozata szerint a nem kellő pontossággal megfogalmazott jogszabály is alkalmazható, ha a megfogalmazás pontatlansága a jogalkalmazás során, a jogalkalmazói értelmezés által – a kialakult jogi hagyományt, joggyakorlatot, valamint a jogalkotó szándékát tekintetbe véve – orvosolható.

Bizalom és biztonság

A biztosítási jogügylettel összefüggésben a biztosító és a vele szerződő fél, valamint az egyéb szerződéses alanyok között adekvát bizalmi helyzetnek kell kialakulnia. Hogy ez a bizalom feltétlen legyen, a biztosító képviselőjének elmélyült erkölcstani és pszichológiai ismeretekre van szüksége. Kellő erkölcsi érzékkel ki lehet pótolni a jogi ismeretek hiányát, de a jogi normák ismerete önmagában nem segíti ki az esetleges szubjektív morális defektust. A jog tehát a biztosításszociológia mostohagyermeke: szükség van rá, de egyedül vajmi keveset jelent. Hegellel élve, „az objektív erkölcsi, amely az elvont jó helyébe lép, a szubsztancia, amelyet a szubjektivitás mint végtelen forma tesz konkréttá. (…) Ha az erkölcsiséget az objektív álláspontról nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy az erkölcsös ember tudattalan önmagának. Ebben az értelemben jelenti ki Antigoné: senki sem tudja, honnan jönnek a törvények; ezek örökkévalók.” (Hegel, 1971, 177-178.) A jogszabályok a törvénykezésben teljesednek ki. A jogalkotó teremtette normák lehetnek – hegeliánus felfogásban – örökkévaló bionormák, de az erkölcs mérésére csak az egyéni morál átlagolása bizonyul alkalmas eszköznek. Azé a morálé, amely bennünk termelődik, és amely által erkölcsösek lehetünk, azaz a bizalom és biztonság atmoszféráját hozhatjuk létre önmagunk körül. A törvény előtt mindenki egyenlő, és minden megkülönböztetés nélkül jogosult a törvény egyenlő védelmére – olvassuk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 7. cikkelyében.

A biztosítás alapvetően anyagi és ekként pszichés biztonságot nyújt, valamint – inherens jelleggel – a jogbiztonság is szerephez jut általa. Az anyagi biztonság az emberiség közös vágya és közös ügye. Az embernek igénye van a tangibilis javakra, és lényeges szempont, hogy ki segít neki ebben. A biztosítás több mint profitvezérelt érdekszövetség – a biztosításra mint valós társadalmi kötőerőre is támaszkodik az állampolgár.

A társadalmat persze nem lehet fedezetlen ígéretekből felépíteni. A biztosítás akkor reális, ha megalapozott biztonságérzetet nyújt. Mai társadalmunkban a valószerűtlen ígéretek helyett a vállalható kockázat jut érvényre. A biztonságérzet mögött tartható ígéretek és teljesíthető követelések húzódnak meg. A fejlett civilizáció sarokkövét jelenti a biztosítás: mind a magán-, mind pedig a társadalombiztosítás, a maga sajátos funkciója szerint.

A biztonságérzet kialakításához a gazdasági jogviszonyok felügyelete is nagyban hozzájárul. Trunkó Barnabás 2005. évi tanulmányából kitűnik, hogy Magyarországon egy 1923. évi törvény hozta létre a Biztosító Magánvállalatok Állami Felügyelő Hatóságát (BIMÁF), amely a pénzügyminiszter irányítása alatt álló önálló szervezet volt. Svájcban 1885-től, Németországban 1901 óta működött állami biztosításfelügyelet. (Trunkó, 2005, 3-6.)

A bizalom és biztonság a társadalmi élet minden alrendszerében nélkülözhetetlen. Az ökonómiai relációkban különösen nagy szerephez jut az egymást erősítő fogalmi kettős. A

(1) magánviszonyokban a biztosítás alapvető funkciója megegyezik

(2) az alkotmányban (70/E. §) és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (9. cikkely) szereplő társadalombiztosításéval.

Az első esetben a bizalom egyenrangúnak tekintett felek kontraktuális jogviszonyán nyugszik, míg a második esetben hiányzik a klasszikus értelemben vett kontraktualitás. Míg az egyenlő felek egymással szemben formálnak bizalmat, a társadalombiztosítás az államba vetett bizalmon alapul. Akkor is, ha történetesen az állam kiszervezi a társadalombiztosítás egyes elemeit, és kontraktualizálni igyekszik a társadalombiztosítást (ill. annak egy részét).

Egy-egy társadalomban a bizalmi tőke sohasem eleve adott: meg kell küzdeni érte. Mint ahogy a biztonság értékét is folytonos igyekezettel lehet csak megteremteni és fenntartani. A biztosítás ennek a mozgásnak az alapképlete. A biztosítás (magán- és társadalombiztosítás) fogalma köré szerveződik a jogbiztonság, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a jogállamiság emberi jogi és konstitucionális igénye. A joguralomhoz mindig társul valamiféle erkölcsiség. Ennek az erkölcsiségnek a pozitív oldala mutatja meg a társadalom igazi kvalitását.

Korszakváltás határán

Magyarországon a jó erkölcs idődimenziójában mintegy két évtizede változás állott be. A már meglévő jogi konceptusok némiképp átértékelésre, átértelmezésre kerültek. A biztosításszociológia nyomon követte ezeket a módosulásokat. Az új társadalmi szituáció jogi finomra hangolása nagyjából napjainkra zárul le. Annak idején a BH 1993. 604. számú jogesetben a bíróság megfogalmazta, hogy egy rendszerváltozás folyamatát élő országban a jó erkölcs követelményének szintjén megfogalmazott igény: győződjenek meg arról, hogy az ügyleteik nem ellentétesek-e a társadalmi közmegegyezéssel. A felbomlott politikai és társadalmi struktúra helyét egy új foglalta el, amely kialakította sui generis erkölcsi posztulátumait. Az új polgári törvénykönyvnek az 1003/2003. (I. 25.) kormányhatározattal elfogadott koncepciójában expressis verbis megfogalmazódott, hogy a Magyarországon 1990 óta követett társadalompolitikai célkitűzések és az azok megvalósítására elfogadott alkotmányos garanciák a mai fejlett Európában elfogadott társadalomképet, a szociális piacgazdaság társadalmi mintáját tekintik modellnek. A Ptk.-koncepció szerint a szerződési szabadságnak a forgalmi erkölcs, azaz a jóhiszemű és tisztességes eljárás kell, hogy keretet adjon.

Az adott helyzetben általában elvárható magatartás és a rendeltetésszerű joggyakorlás a jó erkölcs fogalmi terrénumát újabb, pontosítást igénylő fogalmakkal határozza meg. Ezeket a fogalmakat a iuris dictio nagyfokú precizitással értelmezte a konkrét szociális közeg társadalmi paramétereinek megfelelően. Így a biztosításszociológia kellő akríbiával jelölheti ki a biztosítással élők társadalmának határait. Ezeken, a joggyakorlattal megerősített társadalmi-gazdasági várfalakon belül képzelhető el a biztosítók és biztosítottak (szerződők, kedvezményezettek) társas autonómiája.

Individuális igények, kollektív megoldások

A biztosítás társadalmi becsatornázása igen régre nyúlik vissza. Annak is „hagyománya” van, hogy historikus korszakváltások idején a biztosítás jogintézménye újabb aspektusokkal gazdagodik, miközben elavult institúciók kerülnek ki a biztosítás tágabb jogfogalmi köréből. A biztosítás lényege azonban nem változik. Mintegy bionormaként viselkedik, jóllehet mai formájában nem az. Archetipikusan tekinthetjük a biztosítást öröktől fogva létezőnek, melyet azonban minden kor és állam a saját képére gyúr át.

A biztosítás éppen olyan fontos lételeme az emberi közösség fennállásának, mint az egyéb társadalomszervező intézmények. Illetve azon intézmények, melyek az emberi létezéshez elengedhetetlenek. A biztosítás társadalomontológiailag kódolt, aktuális modusaira nézve viszont képlékeny; gyorsan és könnyen alkalmazkodik a társadalmi-gazdasági, valamint az alapjogi változásokhoz.

A biztosított társadalom a központi hatalomtól várja exprimált bizalma megerősítését. A biztosítók szintén a központi kormányzat segítségét igénylik. A biztosítók és biztosítottak státuszának stabil egyensúlya az állami szerepvállalás függvénye. Felmerülhet olyan álláspont is, miszerint ezt a harmadik pólust (az államét) ki kellene iktatni a biztosításból. Csakhogy ilyen megoldást radikális jelleggel nem lehet keresztülvinni a társadalmi kontrollmechanizmuson. Ahogy államra számos más okból is szüksége van a mindinkább individualizálódó társadalomnak, a biztosítás innovációja sem vezethet az állami szerep teljes körű kiiktatásához. De részleges ki- és átszervezéseknek helye lehet, a társadalmi fejlettség fokához mérten.

A biztosítás a temporális és a geográfiai kiterjedésben foglalja el azt a pozíciót, melyet az egyének sokaságából szerveződő kollektív felfogás és nézet determinál. A biztosító tehát több mint gazdálkodó szervezet. A birtokba vehető dolgokon felül tevékenysége – szélesebb értelemben – a társadalomformálás egészére is kiterjed. A biztosítószervezetek minden korban arra törekszenek, hogy termékeik megállják helyüket a biztosítók versenyében. Ehhez pedig állandóan revideálni kell az általuk nyújtott szolgáltatások tárházát. A termékváltáson kívül a biztosításszociológia alapszabályait is szükséges konsziderálni. A társadalom és az egyes ember viszonya a biztosítás intézményéhez a biztosítók mérlegfőösszegében manifesztálódik. A biztosítók gyakran egy vagy több viszontbiztosítóban találkoznak. Egy jól működő indirekt biztosítási rendszer nagymértékben növelheti a bizalom- és biztonságérzetet, és így a jóléti társadalom mérőszámait.

A kodifikációs termék mint ultimum remedium

Az erkölcsiség kérdése a biztosításszociológiában sem kizárólag a szerződés megkonstruálása folyamán jut szerephez. A szerződéses jogviszonyból eredő igények érvényesítése során legalább akkora jelentősége van a biztosításszakmai erkölcsnek. A jogviszony fennállása alatt a biztosító fokozott professzionális erkölcsi mércének kell, hogy megfeleljen, míg a biztosított (vagy a szerződő fél) a jó erkölcs átlagosnak számító mértékét kell, hogy megüsse. A közfelfogás erkölcsi normarendszere mindenki számára világos szabályokat jelent, melyeket a mindennapokban nem szükséges külön elmagyarázni. A szellemileg és erkölcsileg érett állampolgárnak világos, hogy mi a helyes és mi nem; akkor is, ha nem olvassa el az erkölcsi-törvényi szabálykódexeket. A jogalkotó mégis szükségesnek tartja kodifikálni, és ezáltal jogszabályi nyomatékot adni ezeknek az alapvető társadalmi együttélési normáknak.

  • Például a polgári törvénykönyvünk 565. §-a (4) bekezdésének a) pontja szerint az életbiztosítási szerződés a biztosítási összeg kifizetése nélkül szűnik meg, ha a biztosított szándékosan elkövetett súlyos bűncselekménye folytán vagy azzal összefüggésben hal meg.
  • Vagy a Ptk. 556. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a biztosító mentesül fizetési kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy a kárt jogellenesen, valamint szándékosan / súlyosan gondatlanul okozta a biztosított, ill. a szerződő fél.

Az erkölcs egzakt törvénybe öntése mindig okoz nehézségeket. Ezért is fontos, hogy a biztosítók és biztosítottak társadalmában a törvény betűjéhez csak végső esetben nyúljanak a társadalmi aktorok. Első lépésben a józan ész és a jó erkölcs diktálta viselkedési szabályok mentén érdemes megpróbálni eljárni. Ha ez nem vezet eredményre, csak akkor vegyék elő a felek a kodifikációs termékeket.


Dr. Julesz Máté, tudományos kutató (Szeged)

Irodalom

AB Közlöny , XI. évf. 10. szám.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1971): A jogfilozófia alapvonalai, vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Fordította Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Magyar Közlöny , 2003. évi 8. szám.

Trunkó Barnabás (2005): Volt egyszer egy BIOSZ , Biztosítási Szemle, 11-12., pp. 3-6.

Vissza a lap tetejére
FIGYELMÉBE AJÁNLJUK

Utolsó frissítés dátuma: